A n t I k f I l o z ó f I a



Yüklə 445 Kb.
səhifə2/6
tarix17.11.2018
ölçüsü445 Kb.
#80583
1   2   3   4   5   6

M. Tullius Cicero (Kr.e. 106.43) munkáiban az antik világ különböző iskoláinak gondolatait foglalja össze. Ő a római szkepticizmus legjelentősebb képviselője.

Főbb érdemei:

- a mindenekelőtt erkölcsi-politikai görög tanok átültetése a Római Birodalom helyzetére;

- klasszikus érvényű tanok megfogalmazása a természetjogról: a jogi természet Cicero szerint ugyanolyan lényeges az ember szempontjából, mint az ész. A történel- mileg változó törvények fölé egy változatlan természetjogot állít.
- az antik világ versengő filozófiai rendszereinek áthagyományozása.

A görög filozófiai fogalmak Cicerói átültetése a latinba jelentős mértékben beépült a Nyugat filozófiájának hagyományrendszerébe.



Újplatonizmus
Az antik világ utolsó nagy rendszere az újplatonizmus. Az idetartozó filozófusok Platónra nyúlnak vissza és nézeteit összekapcsolják arisztotelészi és sztoikus tézisekkel.

Legjelentősebb képviselői:

- Ammoniasz Szakkasz (Kr.u. kb. 175-242) Plótinosz tanítója, iskolaalapító Alexandriában;

- Plótinosz (Kr.u. kb. 204-270) az újplatonizmus tulajdonképpeni megalapítója;

- Proklosz (Kr.u. kb. 410-485), aki mint "skolasztikus" az újplatonizmusban a legnagyobb fokú zárt rendszert dolgozza ki.


Plótinosz filozófiája a felemelkedést és a süllyedést írja le az Egytől és az Egyhez. Ez az Egy - amelyet Plótinosz jónak is nevez - az abszolút egység és teljesség. Ebből vezethető le minden létezés, és minden szépség is.

(Nap-példa: "A fény elválaszthatatlanul a Nappal van összekötve. Nem vágható el a Naptól. A fény mindig a Nap oldalán marad. Ehhez hasonlóan a lét sem választható el forrásától, az Egytől."



Lényeg: egyetlen létező sem létezik az Eggyel való kapcsolaton kívül.)
Az Egy túltelítettsége miatt kicsordul, amit Plótinosz "kisugárzásnak" (emanáció) nevez. Az egység és a teljesség folyamatosan csökken mindaddig, míg a lét az anyaggal kialakítja a testi világot.

Ennek során először a szellem (nousz) keletkezik. A szellem az ideáknak, azaz minden dolog örök ősképének szférája. Ezért a legmagasabb létező. A szellem gondolkodása megköveteli a gondolkodó és a gondolt szétválasztását és a tárgyak egymás közötti különbözőségét. A szellem érettsége a lélek gyümölcsét hordozza magában.

Ahogyan a kimondott szó a gondolat képmása, úgy a lélek a szellem képmása. A lélek köti össze az anyagi és a szellemi szférát. Mint világlélek betölti, formálja és áthatja a kozmoszt és a világnak harmóniát kölcsönöz. A lélek tartalmazza az egyes lelkeket. Ezek összekötődnek az anyaggal és így teremtik meg a testi világ egyes dolgait. Az anyagot Plótinosz nemlétezőnek nevezi (önmagában forma nélküli, rendezetlen és rút). Az anyag összekapcsolódása a lélekkel elhomályosítja a lélek számára a szellem és az Egy szemléletét, amelytől származik.

Az Egyhez történő felemelkedést Plótinosz megtisztulási folyamatként értelmezi. A fel-emelkedés eszköze a kontempláció (elmélkedés). A filozófiában legyőzi a lélek a testi árnyékvilágot és visszatér a szellembe. A legmagasabb rendű megszabadulás az eksztázis, amely közvetlen elmélyülés az Egy szemléletében.

Újplatonikus befolyást találhatunk Boethius (Kr.u. kb. 480-524) filozófiájában is, akit "az utolsó rómainak és az első skolasztikusnak" neveznek. Lefordítja, kommen-tálja és összegzi az ókori filozófia forrásait. Átörökíti a skolasztikába latin fogalmi gondolkodást és az egyeztetés törekvését. Értekezései a gondviselésről szólnak. Isten a világ teremtője és kormányzója, aki a világnak egységet kölcsönöz.

Ezzel szemben a sorsot és a benne munkálkodó rosszat csak az isteni középtől eltávolodva lehet tekinteni. Az embernek az értelemre kell támaszkodnia és a (változé-kony) külső dolgoknak higgadtan ellen kell állnia.



PATRISZTIKA ÉS SKOLASZTIKA
A középkori Nyugat filozófiáját a kereszténység és a filozófia kapcsolata jellemzi. Ezért állandó alaptémája a hit és a tudás viszonya.

A keresztény filozófia első szakasza időben még az antikvitásba esik. A patrisztikát (II-VII. század) az egyházatyák (patres) azon igyekezete jellemzi, hogy a keresztény tano-kat az antik filozófia segítségével kiépítsék és megszilárdítsák, valamint megvédelmez-zék a pogányságtól és a gnózisztól (legszentebb ismeretek, maga a tudás megismerése, illetve ennek misztikus tana).


Az antik világ lezáródása utáni időszakban (jelképes időszaka az, amikor Justinianus császár bezáratja a platóni Akadémiát) egypár évszázadig a kolostori hagyományok őrzik és örökítik tovább a tanításokat, mindezek ellenére a filozófiai gondolkodás veszít önálló erejéből.

A Krisztus utáni IX. században kezdődő periódust általában skolasztikának nevezik. A skolasztikus fogalma azokat jelöli, akik iskolaszerűen foglalkoztak tudomá-nyokkal, különösen azokat a tanárokat, akik a Nagy Károly óta alapított egyházi és udvari iskolákban, később pedig egyetemeken tevékenykedtek.

A XII. századtól kezdődően alapított egyetemek a szellemi élet középpontjaivá váltak. Az oktatás négy alapiránya a következő volt: filozófia, teológia, jogtudomány, orvostudomány.

Az egyetemeken megrendezett viták a skolasztikus módszertan szigorú sémáját követték. E módszer végső megmerevedett formája később, a reneszánszban, kiindulópontjává vált e filozófiai forma bírálatának.



A skolasztika következő szakaszait különböztetjük meg:

- a skolasztika korai szakasza (XI-XII. század)

- a skolasztika fénykora (kb. XII-XIII. század)

- a kései skolasztika (XIV. század)



Patrisztika
Patrisztikának nevezik az apostolokat követő keresztény ókor időszakát. Az egy-házatyák (patres) műveit gyakran a Bibliával egyenrangú tisztelet övezte.

A patrisztika filozófiájára befolyással volt a platonizmus, Alexandriai Philón (Kr.e. kb. 25. - Kr.u. 40) vallásbölcselete, az újplatonizmus és a sztoa.

A második évszázad apologétái (hitvédelmezői) a kibontakozó kereszténységet védelme-zik a "pogányok" előítéleteivel és vádaskodásaival szemben.

A gnoszticizmus (a korai kereszténység keleti vallási és görög filozófiai elemek-kel keveredett misztikus vallásfilozófiai áramlata, amely a tökéletesség a világ isteni lényegének megismerésére törekedett) áramlatával, amely a puszta hit meghaladásával törekszik magasabb rendű megismerésre, áll szemben Alexandriai Kelemen (kb. 145 - kb. 215) azon kísérletével, hogy megalapozza az igazi keresztény megismerést (gnózist), mint az antik filozófiai forma és a újkeresztény hittartalom közötti kapcsolatot. Ezzel foglal állást ama vitatott kérdésben, hogy a filozófia a hit számára hasznos, haszonta-lan vagy egyenesen káros. Kelemen szerint a filozófia Isten akaratából származik és ésszerű használata üdvös hatású. Kelemen közvetítésével szemben áll a filozófiát nyersen elutasító Tertullianus (kb. 160 - kb. 220) álláspontja. Tiltakozik a hit területére behatoló filozófia ellen. "Mi köze van Jeruzsálemnek Athénhoz!"


Origenész (kb. 185 - kb. 253) kezdi el a filozófiát a kinyilatkoztatás tartalmaira adott reflexióként (megjegyzés, észrevétel) művelni. Isten anyagtalan és a világot a semmiből teremtette. Fia a logosz, és középen foglal helyet az Atya és a világ között. A világ dolgai a logosznak, és nem magának az Atyának a tükörképei.
Nüsszai Gergely (kb. 335-394) az embereket az érzéki és a szellemi világ összekötő tagjaiként fogja fel. A lélek szerinte nem más, mint "alkotó, erő, értelmes, szubsztancia, amely a szerves és felfogásra képes testnek élet- és észlelőerőt kölcsönöz".

(szubsztancia: minden létező legáltalánosabb és legbensőbb lényege, amelynek ok önmagában van és amely minden átalakulásnál megmarad)

A lélek és a test egységet alkot. Ugyanígy egymásra utalt az érzékelési és értelmi képesség is, de az értelem uralma alatt, amely az érzékeket eszközként használja fel.

Az ember Isten képmása; amíg azonban Isten nem teremtett és így változhatatlan lét, addig az ember teremtett és ezzel változékony is. Ebben az a lehetőség rejlik, hogy az ember szabad akarta révén képes eltávolodni a jótól a rossz felé.


Pszeuda-Dionüsziosz Areopagitész (kb. 500) az állítólagos apostoli tanítvány azzal gyakorolt nagy befolyást a középkori filozófiára, teológiára és misztikára, hogy egybeolvasztotta az újplatonikus és keresztény gondolkodást, és módszertani előmunkálatokat végzett a skolasztika számára.

Dionüsziosz Isten megismerésének három útját ismeri:

- a pozitív közelítés megnevezi az isteni tulajdonságokat (pl. szentháromság),

- a negatív közelítés (negatív-teológia) a teremtett lényekből indul ki és minden tagad Istenben, amely csak a teremtményekhez tartozik (pl. Istennek nincs teste),

- a misztikus út pedig nem más, mint felemelkedés minden adottól a meghatározhatat-lanhoz.


Isten magában foglalj minden létező ősképét. A világ dolgai belőle származnak és lényegük az ősképekből való részesedés által létezik; a dolgok részesednek Istenben, Isten azonban nem része a dolgoknak, mert Isten "létezésfeletti" és "lényegfeletti" (elhatárolódás a panteista istenfelfogástól.

panteista: az isten a természettel azonosító, a természet felett álló isten létezését el nem ismerő)

A világ afelé törekszik, hogy visszatérjen Istenbe, mint létokába, amelyből származik. Az emberi lélek vágyakozása Isten után az isteni Eggyel történő misztikus egyesülésben teljesedik ki.

Ágoston I.
Aurelius Augustinus (354-430) műve a nyugati gondolkodás történetének legnagyobb hatású alkotásai közé tartozik. Az antikvitás végén Augustinus a "keresztény filozófia" alapjait fektette le, amelyben magáévá teszi az antik filozófia örökségét. ezzel a középkori gondolkodás úttörőjévé válik.

Gondolkodásában azonban már számos olyan elem található, amely egészen az új időkig mutat előre, többek között Déscartes-ig vagy éppen Husserlig, amikor a belső időtudatot elemzi. Különleges az Augustinus által választott önismereti út, az Istenhez való fordulás. A hitben fejtheti ki az ember a megismerés lehetőségeit, amint fordítva, a hit igazolja a belátást: "Hiszek, hogy megismerjek, megismerek, hogy higgyek."

A megismerés előfeltevéseinek keresése vezette Augustinust arra, hogy a tudás alapját a tudat benső önmagáról alkotott bizonyosságában fedezze fel.

Az igazságot kereső ember olyan mozgásban van, amely mindig továbbhajtja a benső felé, s egyúttal az Istenhez való szeretetteljes felemelkedést képviseli. Az érzékel-hető külvilágtól (foris) az emberi szellem belső világához (intus) és onnan a szív leg-bensejéig (intimum cordis): az Istenhez, magához az igazság eredetéhez.

A bensőben talál rá az ember a szükségszerű és biztos igazságokra, amelyek időtlenek és egyén felettiek (pl. a matematika alaptételei, az ellentmondás tétele).
Illuminatio tana: Az örök igazságok számunkra az Isten általi sugárzásnak köszönhe- tően adottak.

Az igazság megismerése a napfény hatásával hasonlítható össze. A szemnek megfelel a szellem ereje, a megvilágított dolgoknak a megismerés tárgyai, és a Napnak az igazság ereje.

Augustinus itt az újplatonikus fény-metafizika egy tradicionális képét veszi igénybe.

Ágoston II.
Augustinus híres elemzése az időről a "Confessiones" (Vallomások) XI. könyvében található. Ebben nemcsak a tudatnak, az időtapasztalatot konstituáló (meghatározó) tevékenységét (memória) tárja fel, hanem az embernek mint időbeli lénynek a létállapotáról alapvetően mint az örök igazsággal kapcsolatban állóról elmél-kedik.

Augustinus ezen a ponton elfordul az antikvitás kozmoszhoz kötött időértelmezésétől a szubjektív, belső időtudat dimenziója felé.

Amennyiben az időt valami objektíven adottat szemlélik, úgy tűnik, hogy az elkülönülő időpontokra esik szét. Ez azért van, mert a múlt már nincs, a jövő még nincs, a jelen pedig a múltból a jövőbe való átfordulás parányi pontjaira redukálódik.

Ennélfogva csak pontatlanul lehet azt mondani, hogy a múlt és a jövő van, valójában a jelen élménye igazi csak, amely azután a megjelenítéssel tolódik át a múltba és a jövőbe. A lélekben mérjük az időt, amely így számunkra a lélek kiterjedéseként adott. ezen kiterjedtség szegélyén a képek fokozatosan a múlt és a jövő homályába tűnnek. Az idődimenziókat a szellem hozza létre, így az ember belső világa állandó várakozásra, cselekvésre, és emlékezésre forgácsolódik szét. Saját időbeliségének tapasztalása az embert az örökkévalóság felé fordítja. A szellem akkor nyugszik meg, ha az örök igazságra irányul.

Az ember belső világa a tudat (memoria), az értelem (intelligentia) és az akarat (voluntas) hármasságának egységében nyilvánul meg, s így az isteni szentháromság képe.
Augustinus etikájának alapfogalma a szeretet, amely az akarattal esik egybe. az emberi törekvés végcélja az üdvösségben rejlik.

Ezt azonban az ember nem az egyes evilági javak megszerzésével éri el, hanem az örökkévaló és önmagáért szeretett Istenben. Isten az embert önmaga képére alakította és így az ember csak benne találja meg törekvéseinek beteljesülését. Vagyis Isten felé irányuló szeretetében találja meg az ember a vezérfonalat cselekedetei számára. "Szeress és csináld, amit akarsz."

Ám az emberek többnyire önszeretetbe esnek és ezzel a hamis javakat választják.

Uti (használni) és a frui (élvezni) fogalmak megkülönböztetés.

A külső javakat csak magasabb cél elérése érdekében szabad használnunk, vagyis az Istenben való üdvözülés érdekében, amelyet önmagáért élvezhetünk. Ha a külső javakat és önmagunkat mégis élvezzük, akkor elhibázzuk a szeretet igazi célját.

Augustinus az eredendő bűnnel indokolja az emberben meglévő hajlamot a rosszra, amelynek terhét az ember történelme kezdetén vette magára.

Az eredendő bűntől nem tudja önmagát saját erejéből megszabadítani, hanem Isten kegyelmére van utalva. Az ember jóra irányuló szabadsága az Isten általi kiválasztáson alapul.

"Az Isten államáról" című műben kifejtett történelemfelfogásának nagy volt a befolyása a középkorban az európai történetfilozófiára és a politikai hatalom megosztá-sára. A történelem két birodalom - az istenállam és a földi állam - küzdelmeként fogható fel. A két birodalmat a szeretet különböző módja alapozza meg: "... a földit az önszeretet, amely egészen Isten elvetéséig fokozódik, az égit az isteni szeretet, amely egészen önmagunk elvetéséig emelkedik fel."

A valóságos történelemben mindig a két birodalom egybefonódása érvényesül, amíg az idők végeztével elválnak egymástól és Isten állama kerül majd ki győztesen ebből a küzdelemből.

Korai skolasztika
A realisták szerint csak az univerzáliák (általános fogalmak, fajok - pl. élőlény, ember - megkülönböztetve az egyes dolgoktól) léteznek önmagukban. Az egyes dolgok csak közös lényegük alárendelt formáiként állnak fenn.

Guilleaume de Champeaux (1070-1121) például azt a nézetet képviselte, hogy minden embernek közös lényege van, ami mindenkiben oszthatatlanul létezik és amire mint reális alapként létezőre az "ember" szó vonatkozik. Pierre Abélard ezzel azt veti szembe, hogy ekkor ugyanannak a lényegiségnek ellentétes tulajdonságokkal kellene egyszerre rendelkeznie. Guilleaume ezért később korrigálta nézetét annyiban, hogy egy nemcsak a tagjaiban meglevő általánosság abban áll, amiben azok nem különböznek egymástól (közömbösek) azaz a különbözőség hiányában.
A nominalisták szerint valóságosan csak az egyes dolgok (individuumok) léteznek, míg az univerzáliák csupán az emberi szellemben. Ezek vagy a dolgoktól elvonatkoztatott fogalmakként vagy önkényes nevekként értelmezhetők.

Így Johannes Roscelinus (kb. 1050-1124) azt a nézetet képviseli, hogy a univerzáliák csak szavak.


(nominalizmus: a középkori skolasztikus filozófiában az a materialista jellegű felfogás, amely szerint az általános fogalmak puszta nevek, és a valóságban csak az egyedi tulajdonsággal bíró egyes dolgok léteznek.)
A XII. század szellemi életére az oktatási központok (iskolák) fejlődése is jelentősen hatott. Chartres iskolája éppúgy híres volt, mint a Párizs határában lévő Szent Viktor-kolostor, mely Szent Viktori Hugo idején szerzett tekintélyt, aki a tudományok enciklopédikus rendszerezésén munkálkodik, ugyanakkor azonban a misz-tikához is kapcsolódik.

Arab filozófia
A keresztény Nyugat szellemi fejlődésére a középkorban nagy jelentőségű befo-lyást gyakorolt az arab világ. Az arab tudomány, különösen az orvostudomány messze a latin Nyugat tudományai fölött állt. Mindenekelőtt 800 és 1200 között őrizte az iszlám kultúra a görög filozófia és tudomány hagyományát.

A görögök műveit nagy fordítóiskolákban fordították arabra és a mór Spanyolországon keresztül jutottak el Nyugatra. Ily módon Arisztotelész összes írásához hozzáférhetett a keresztény középkor. Al-Fárábi (kb. 875-950) Arisztotelész és az újplatonizmus szintézi-sének megteremtésére törekszik. Ezért átfogó metafizikai leírást fejt ki a világról, amely-ben összekapcsolja a plótinoszi emanációs gondolatot az intellektus arisztotelészi taní-tásával.

(emanáció: kisugárzás; intellektus: értelem, ész, felfogó képesség)

Avicenna (Ibn Szina, 980-1037), a híres orvos filozófiája Al-Fárábi alapgondo-latára épül fel. Metafizikája azon alapszik, hogy különbséget tesz a lét között, amely szükségszerűen önmagában van (Isten) és azon lét között amely szükségszerűen más által létezik.

Isten az egyedüli olyan létező, akinél az esszencia (lényeg) és az egzisztencia (létezés) nem választható szét, és aki ennél fogva szükségszerűen önmagában létezik.

Minden más lét szükségszerűen feltételezett és örökre és mulandóra bomlik.

Legalacsonyabb fokon a tevékeny intellektus jön létre, amelynek az a feladata, hogy az ember receptív intellektusát megvilágítsa és a földi anyagnak formákat adjon.

Az élet célja a tevékeny intellektussal való egyesülés.

Teológiai oldalról azért bírálták ezt a koncepciót, mert eszerint nincs tulajdonképpeni teremtési aktus, ha a világ szükségszerűen és örökké létezik Isten által.



Averroës (Ibn Rosd, kb. 1126-1198) mindenekelőtt Arisztotelész munkáihoz írott terjedelmes kommentáraival gyakorolt befolyást a latin Nyugatra. Ahogyan Arisztote-lész volt a filozófus, úgy Averroës volt a kommentár. A kommentárok három csoportját különböztetik meg:

- Arisztotelész eredményeinek rövid összefoglalását nyújtják a parafrázisok,

- a közbülső kommentárok az arisztotelészi tanok tartalmát és saját állásfoglalásokat világítanak meg,

- a nagy kommentárok részletesen magyarázzák az arisztotelészi szövegeket.


Averroës a filozófia és az iszlám vallás egyesítésének megteremtésére törekszik, amely-ben megkülönbözteti a Korán értelmezések különböző fokait, amelyek az ember minden-kori felfogóképességének felelnek meg.

A középkor jelentősebb zsidó filozófusai közé tartozik Avicebron (Ibn Gabirol, kb. 1025-1058) és Moses Maimonides (Mose Ben Maimon, 1135-1204). Mindketten Spanyolországban születtek és fő munkáikat arab nyelven írták. Avicebron szerint min-den lét Isten akaratából az anyag és a forma egyesítése által jut létezéshez.

Minden létező az egyetemes anyagból tevődik össze (Isten kivételével), még a szellemi lények is.

Maimonides különösen "A tévelygők útmutatója" című munkájával gyakorolt hatást. Azokhoz fordul, akik a filozófiával való foglalkozás közben hitükben elbizonytalanodtak és azt akarja megmutatni, hogy hogyan válhat a hit ismét a sajátjukká a tudomány közvetítésével.

Ahol a tudományos ismeretek a Bibliai állításoknak ellentmondanak, ott allegorikusan értendők.

Maimonides negatív teológiát képvisel, amennyiben kijelenti, hogy Isten lényegéről csak módon lehet beszélni.



A skolasztika fénykora
Albertus Magnus (kb. 1206-1286), akit enciklopédikus képzettsége miatt "doctor universalis"-nak is neveznek, a görögök óta meglévő tudományos és filozófiai szellemi kincsek összegzésére törekszik. Kommentálja Arisztotelész műveit; ennek során a görög újplatonikus hagyomány és az arab kommentárok befolyásolják. Ezenkívül korának egyik legjelentősebb természettudósa volt. Különbséget tesz az ész segítségével megold-ható kérdések és a hit kérdése között, amelyek a kinyilatkoztatáson alapulnak. Így példá-ul a világ örökkévalóságára irányuló kérdés nem válaszolható meg filozófiailag, míg minden kérdést, amely ésszel megragadható, racionális ellenőrzéseknek is alá kell vetni.

Létében és mivoltában mindennek Isten az oka. Isten a legfőbb igazság és a legfőbb jó, így minden megismerésnek és cselekedetnek feléje kell törekedni, hogy önmagát kitelje-sítse. Az aktív intellektus a lélek része és formaadó elv az emberben. Ez az emberekben egyénileg különböző, de mint az isteni teremtés következménye, részesedik az általános-ból és így általános, objektív megismerést tesz lehetővé.

A lélek olyan egész, amely azonban különböző erőket tartalmaz, így a vegetatív, a szen-zitív, és a racionális képességet.

(vegetatív: az egyedi élet fennmaradását szolgáló; szenzitív: érzékeny, fogékony, a külvi-lág eseményeire fokozottan visszaható)


Azok az eredendő valóságok, amelyeket Isten a teremtés kezdetén létrehozott a követke-zők:

- az első anyag (a testek keletkezésénél a felvevő elv),

- az idő, a mozgás, a legfelsőbb ég, az angyalok.
Etikájában az ember szabad akaratát hangsúlyozza. Az erkölcs feladata az ösztönszerű vágy ésszel történő alakítása. A döntő a lelkiismeret, amely az elvi magatartásban éppúgy hat, mint a konkrét esetre történő alkalmazásakor. Az erkölcsi hajlam, ami az embert a jó felé ösztökéli, a szinderezisz, ami az eredeti bűnbeesés előtti jó élet reminiszcenciája (visszaemlékezés, ráemlékezés).

Aquinoi Szent Tamás (1225-1274) - aki néhány évig Albertus Magnus tanítvá-nya volt - a középkor legjelentősebb rendszerezőjének számít. Fő teljesítménye az arisz-telizmus és Augustinustól eredő keresztény filozófia összekapcsolása.

Életművét a XIX. században a katolikus egyház a keresztény filozófia alapjának nyilvá-nította. Terjedelmes művei közül különösen említésreméltó a "Summa a pogányok ellen", "A teológia summája", továbbá a különböző "Quaestiones".

A hit és a tudás nem mondható egymásnak ellent, mivel mindkettő Istentől ered. Ezért a filozófia és a teológia sem juthat különböző igazságra. A módszerben azonban különböznek: a filozófia a teremtett dolgokból indul ki és így jut el Istenhez, míg a teológia Istentől veszi kezdetét.

A teológiának a filozófia fontos szolgálatot tesz, amennyiben képes a hit alapjait éssze-rűen biztosítani és megvédeni, mert a hittételek észfelettiek ugyan, de nem mondanak ellent az észnek.

Tamás az általunk érzékelhető létezők (ens), kövek, állatok, emberek stb. sokasá-gában találja meg ontológiájának (logikai alany; az ítélet tárgyául szolgáló fogalom) kiindulópontját. A létezőnek alapul szolgáló elvekre irányuló kérdésnél mindenekelőtt szembetűnő a valóság (actus) vagy a lehetőség (potentia) különbsége. Minden létezőhöz hozzájárul vagy a létezés, vagy a nemlétezés képessége, azaz a változékonyság.

Ha a létezők változékonyak, felvetődik az egység elvére irányuló kérdés, amely alapján ezek a változás folyamatában bizonyos létezők, bizonyos szubsztanciák maradnak. Ez az elv a forma.

(szubsztancia: minden létező legáltalánosabb és legbensőbb lényege, amelynek oka ön- magában van, és amely minden átalakulásnál megmarad)
Ha a forma meghatározottság, akkor rászorul a meghatározhatóságra, mint kiegészítő elvre. Az anyag önmagában meghatározatlan, de meghatározható (formál-ható). Az anyag a sokféleség oka is, mert ugyanaz a forma különböző individuumokban léphet fel. A forma és az anyag nem önálló létezők, amelyek egymástól elválaszthatók, hanem ők azok, ami által a létező van és az ami. A szubsztancia formából és anyagból álló egész.

A létező ezen mibenléte a lényege vagy "misége".

A lényeg a forma és az anyag egészére vonatkozik, azonban különbözik a szubsztanciá-tól, amennyiben az véletlen meghatározásokat (akcidenciákat) is felvehet, amelyek nem a lényeghez kapcsolódnak.

Tamás még egy további alapvető - mégpedig a lényeg és a lét közötti - megkü-lönböztetést tesz. "Megismerhetem valaminek a lényegét anélkül, hogy tudnám valóban létezik-e." Csak a lét az az elv, ami által a létező létező.

A minden létezőhöz - állítmányként - hozzárendelhető fogalmakra irányuló kérdés vezeti el Tamást a transzcendentáliák listájához:

- minden létezőhöz hozzájárul az ens, a létaktus tekintetében. A res (realitás) jelöli továbbá a tárgyi tartalmat a lényeg szemszögéből. Belső feloszthatatlanság alapján a létező egy (unum). A létező valami (aliquidé) másokhoz képest.

(transzcendentális: a tapasztalattól függetlenül létező)
Az összes teremetett dolgot a lét és a lényeg különbsége jellemzi. Csak Istenen esik egybe a lét a lényeggel. Isten léte a kifejezett tökéletesség, úgy hogy egyszerűségé-hez semmit sem kell hozzáfűzni, sem tőle elvitatni.

Az összes teremtett lényt Isten tartja meg létében.

Tamás Isten létezésének 5 bizonyítékát határozza meg. Mivel az ember (mint testi lény) megismerése az érzékeinél kezdődik, így Tamás elutasítja a priori (egyházfőnöki) istenbizonyítékokat. Bizonyítékai így a tapasztalatból indulnak ki. A végtelenbe való visszafelé haladás tilalmára alapoz:

- minden mozgás és változás egy mozgatót igényel. Minden azonban a mozgatott mozgatók sora nem vezethető vissza a végtelenbe, mert akkor nem lenne a mozgásnak kezdete, így kell lennie egy első mozgatónak, amely maga mozdulatlan, és ez az Isten.


- minden okozatnak van egy oka. Mivel azonban önmagának semmi sem az oka (mert akkor ennek logikailag meg kellene előznie önmagát) és az okok sora nem vezethet a végtelenbe, így kell léteznie egy első, önmagát nem okozó oknak: Istennek.
- találunk dolgokat, amelyek vagy létezhetnek, vagy nem. Ha minden ilyen lenne, akkor nem lehet egyszerre minden, akkor semminek a létezése nem kezdődhetne el. Tehát vannak dolgok, amelyek szükségszerűek, mégpedig vagy önmagukból eredően, vagy mások által. Így tehát lennie kell egy első, önmaga által szükségszerűnek: Istennek.

- minden dologban van több, vagy kevesebb. Ez csak akkor jelenthető ki, ha létezik egy mérték, amelyben ezt a meghatározottság tökéletességében tartalmazza: ez Isten.


- az értelmetlen dolgoknak egy célkitűző megismerőre van szükségük ahhoz, hogy egy célt képesek legyenek elérni. A világ célirányos berendezésének ezért szüksége van Istenre, mint a legfőbb irányítóra, aki a célokat kitűzi.
Isten a világot egészében tökéletesnek teremtette, így a rossz a világban nem tőle szár-mazik. Mivel minden, ami léttel rendelkezik, Istentől ered, a rosszat nem illeti meg tulajdonképpeni lét. Tamás ezt ennélfogva hiányként (privatio) határozza meg, mint a távollétét annak a jónak, amelynek egy léthez hozzá kell tartoznia.

Az ember a lélek (forma) és a test (anyag) szubsztanciális (vagyis alapvető) kap-csolata. A kettő nem választható szét, hanem az ember szubsztanciájának egységét képe-zi, aki ezáltal mindig lelkileg, testileg meghatározott. Habár a lélek a halál után a test-től elválva is képes tovább létezni, így halhatatlan, emberi lélekként mégis szüksége van a testre, mert a léleknek szüksége van a megismeréshez az érzékelésre. Az ember ezzel úgymond a teremtés középpontjában áll: értelme következtében részesedik a tiszta szellem világában, testisége következtében az anyagi világban. Az emberi lélek formája egy hierarchikus sor rendjében helyezkedik el, amely az élettelen testektől a növényeken és állatokon keresztül az emberig terjed.

(hierarchikus: rangsornak megfelelő)
A lélek különböző képességeket tartalmaz önmagában: a vegetatív (életerő), a szenzitív (érzéki észlelés), az appetitív (ösztönös törekvés), a mobilitási (helyváltoztatás) és a racionális (értelem) képességek.

Az érzéki képesség tovább osztható az egyes érzékekre, az általános érzékre (ami a különböző egyes érzékek tárgyait átfogja), a képzelőerőre (amely az egyes érzékelt képe-ket megőrzi), az érzéki ítélőképességre (egy egyszerű, a konkrét helyzetre vonatkozó ítélőképességre) és az aktív emlékezetre.

Az ész a lehetséges és az aktív intellektusra oszlik. Ezzel Tamás megkülönbözteti az ember megismerő képességét a valóban megtörtént megismerésről.

A jó olyan létező, amely a másik számára tökéletesedést képvisel, és így törekvé-sének célja.

Ahogyan Arisztotelész számára, úgy Tamás számára is érvényes: a jó az, amire minden egyes - lényege szerint - törekszik.

Az ember legfőbb célja, amelyet az egyes célok szolgálnak, a boldogság. Mivel az egyes embert formája szerint az értelmes lélek határozza meg, így az ember ezt a célt a lélek értelemnek megfelelő tevékenységében éri el.

Az erények között Tamás megkülönbözteti a teológiai és a kardinális természeti erénye-ket. Az előbbieket az ember csak az isteni kegyelem állapotában érheti el (hit, szeretet, remény), amikoris a szeretet rendeli hozzá minden ember cselekedetét végső isteni céljá-hoz. A kardinális erényeket Tamás úgy határozza meg, mint a természeti képességek lehető legjobb kifejtését. Így az észhez hozzárendeli a bölcsességet, az eszességet, az akarathoz az igazságosságot, a törekvéshez a bátorságot, és a vágyhoz a mértékletessé-get. Az erények az ember belső tartását határozzák meg, míg a külső rendet és a cselekedeteket a törvények irányítják. A legfőbb törvényalkotó Isten, mivel az egész világ rendjét megszabja.

Az örök törvény (lex aeterna) az isteni bölcsesség, amely mindent irányít. A természet-törvény (lex naturalis) részesedés az örök törvényben az emberi értelem révén.

Az ember oly módon vesz részt az isteni gondviselés bölcsességében, hogy előre tervez önmaga és mások számára.

A természettörvényből származnak a cselekvés általános, legfőbb elvei. Abból a felisme-résből, hogy a jó az, amire mindenki törekszik adódik gyakorlati ész legfőbb alapelve: a jót tenni, a rosszat kerülni.

Mivel a természettörvény csak az elveket szabja meg, ezért szükség van az emberi tör-vényre (lex humana), közösségnek az egyedi szintjére vonatkozó berendezkedéséhez az állami rendben. Ennek a törvénynek a természetjogon kell alapulnia és a közjót kell szolgálnia.

Az arisztotelianizmus és a keresztény filozófia Aquinói Tamás által végrehajtott össze-kapcsolásának jelentősége akkor válik világosság, ha arra az egyetemre jellemző szellemi helyzetet tekintjük, amelyben az arisztotelianizmus és a teológia összeegyeztet-hetetlennek tűnik. A XIII. század Arisztotelész-recepciója (befogadása) vezette el többek között a Brabanti Siger (1240-1284) és Daciai Boethius által képviselt úgynevezett "radikális arisztotelianizmust" a teológia és a filozófia összekapcsolásának határozott elutasításához. A filozófiai érvek náluk ott is fennmaradnak, ahol ellentmondásba kerül-tek a teológiával. A filozófia ezzel kinyilvánított autonómiája és néhány arisztotelészi tan összeegyeztethetetlensége a keresztény dogmával ideiglenesen meghatározott írá-sok egyházi betiltásához vezetett, illetve azt eredményezte, hogy Párizs püspöke egy sor filozófiai tézist elítélt (1277).


A XIV. században a középkori misztika hagyománya - amely Isten bensőséges megtapasztalására, és az Istennel való egyesülésre irányul - tetőpontjához ér. Legjelen-tősebb képviselője Eckhart mester (1260 körül - 1328), akit a skolasztikus teológia és filozófia hagyománya egyformán befolyásol. Misztikus tapasztalatát és a filozófiai elmélkedés egyaránt alakítja életművét. Eckhart németül és latinul írta műveit; a német prédikációkat - tekintettel hallgatóságára - különösen szívhez szóló és veretes nyelven.

Az első "Párizsi quaestio"-ban Eckhart az Istenben meglévő megismerés és lét viszo-nyára vonatkozó kérdést a megismerés fölérendelésével válaszolja meg: Isten van, mert megismer. Ez így hangzik János evangéliumában: "Kezdetben vala az Ige." és nem úgy: kezdetben volt a lét. Eckhart ezzel a megismerés eredendő aktivitását hangsúlyozza, amely létrehoz anélkül, hogy ő maga teremtett lenne. Természetesen azonban Isten egyben lét is. A lelke legbensejében találja meg az ember azt az alapot, amellyel Isten-ből részesedik: a lélekszikrácskában. A lélek készen áll Isten lényegének befogadására, mert ő Isten születésének helye az emberben. Isten saját fiában nyilvánítja ki lényegét, aki az ő szava, és a fiú a lelkében beszél. Amit Isten a fiának adott, azt adja az ember-nek is, amennyiben az igazságos és jó. A jóban a jóság - Isten szavaként - újraszületik. Az alkotó jó (Istenatya) és az alkotott jó közötti különbség csak a személyben, nem a személy természetében rejlik.



Yüklə 445 Kb.

Dostları ilə paylaş:
1   2   3   4   5   6




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©genderi.org 2024
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə