A n t I k f I l o z ó f I a



Yüklə 445 Kb.
səhifə5/6
tarix17.11.2018
ölçüsü445 Kb.
#80583
1   2   3   4   5   6

CHARLES DE MONTESQUIEU (1689-1755) mindenekelőtt azzal ért el hatást, hogy a felvilágosodás gondolatkincsét a társadalmi rendre és annak bázisára, a jogra ültette át.

Montesquieu a "Perzsa levelekben" (1721) - közvetve - a saját, francia hazájában ural-kodó körülményeket pellengérezi ki. Voltaire-hez hasonlóan az angol társadalmat tartja követendőnek. Fő művében "A törvények szelleméről" (1748) különösen az angol példa-képek felé, mindenekelőtt Locke felé orientálódik.

Kiindulópontja egy társadalom keretfeltételeinek összehasonlítása annak jog berendez-kedésével. Montesquieu a természetjog gondolatából indul ki. Ebből az következik, hogy a pozitív jogot nem önkényesen alakítják ki a háborús természeti állapot megfékezésére, hanem léteznek olyan természeti támpontok, amelyeket Montesquieu a dolgok természe-tének nevez. "Az értelmes lényeknek lehetnek maguk alkotta törvényeik, de vannak tőlük függetlenül keletkezett törvényeik is."

Ezekből következik a törvények szelleme: "különböző tényezők határozzák meg az embe-reket..., amiből kialakul egy általános szellem."



Ezek a tényezők természeti adottságok:

- a terület befolyásolja az alkotmányt: földrajzilag nagy terület a monarchikus alkot- mány felé hajt, egy kicsinek könnyebb a köztársasá- got létrehozni;

- az éghajlat többek között a fennálló rend nagyobb állandóságához vezet melegebb éghajlatú vidékeken;

- ehhez olyan társadalmi és történelmi tényezők járulnak, mint a vallás, az erkölcsök, a történelem, a gazdasági forma, és mindenekelőtt a kormányzat alapelvei.

Minden tényező megint csak különböző súllyal hat a mindenkori jogi állapotra.
Montesquieu három államformát különböztet meg, amelyek mindegyike egy elvet érvé-nyesít:

- a despotizmus, elve a félelem;

- a monarchia, a tiszteleten alapszik;

- a köztársaság vagy demokrácia vagy arisztokrácia, és az erény alapján áll.


Akkor jó egy államforma, ha mérsékelt, mert csak akkor garantálja a szabadságot. A hatalom hatalommal történő korlátozása, a hatalom megosztás is a szabadságot szolgálja:

- a törvényhozó hatalomnak a végrehajtást kell ellenőriznie és két kamarából áll: egy ellenőrző felsőházból és egy törvényhozó alsóházból;

- a végrehajtó hatalomnak vétójoga van a törvényhozó hatalommal szemben;

- a bírói hatalom élesen elválasztandó a végrehajtó hatalomtól.


GIAMBATTISTA VICO (1668-1744) Olaszországban nagyszabású kísérletre vállalkozik, hogy a történelmet tegye meg az emberi megismerés tulajdonképpeni terü-letévé.

A megismerésnek azt kell jelentenie, hogy ismerjük a módját annak, ahogyan keletkezik a dolog. Így elsősorban azokról a dolgokról van ismeretünk, amelyeket magunk alkotunk (az igazság, mint "tény-dolog").

Vico szerint ebből az következik, hogy az emberi szellem működési területe a kultúra.

A matematikában lehetséges a megismerés, mert annak fogalmai az emberektől függe-nek. A fizika eredményei viszont csak valószínűsíthetők.

Vico megkísérel ezután általános törvényeket találni a történelemben.

A cél a "storia ideal eterna", az örök ideális történelem.

Eközben a közös érzékre figyel fel: az összes nép egymástól függetlenül, a lényeges eszméket tekintve összhangban van.

Ez az általános emberi szellem olyan irányultságára utal, amely a gondviselésben gyökerezik. A történelem szerkezete tehát az emberi természet szerkezetéről is tudósít. Vico anyaga mindenekelőtt a nyelv és annak áthagyományozása. A történelmi fejlődés bizonyságai a mítoszok és a költészet hatalmas gyűjteményei, valamint az etimológia (a szavak történelme). Ez a fejlődés meghatározott stádiumokban megy végbe: "a népek karaktere először nyers, azután szigorú, később lágy, ezután kifinomult, végül erkölcs-telen."



Három fokozatban történik meg a népek felemelkedése (corso):

(1) az istenek korszaka: minden hatalom az istenek és a vallás kezében van; az em- berek nyersek és nyelvük szemléletes (pl. a hieroglifák);

(2) a héroszok korszaka: "az istenfiúk" szigorú erkölcse uralkodik az emberek felett, akiknek nyelve költészetté fejlődik;

(3) az ember korszaka: az ember teljes öntudatára ébred és az Isten- és héroszkul- tusztól megszabadul; saját képességeire hagyatkozik, amelyeket a prózai nyelv támaszt alá.


Végül a társadalom elvész a fényűzésben és hanyatlása (ricorso) széthulláshoz vezet. Ezután ismét corso (felemelkedés) következik. Így a Római Birodalom szétesése után a barbárokkal kezdődik a felemelkedés, amely a teokrácián (olyan uralmi rendszer, amelyben a legfőbb hatalom a papság vagy az egyházi hatalommal is rendelkező király kezében van, s amelyben az állami és vallási intézmények teljesen egymásba olvadnak) keresztül a középkori hűbériség hős időszakához és végül a reneszánsz kultúrához vezet.
JEAN JACQUES ROUSSEAU (1712-1778) a felvilágosodásban átmeneti helyet foglal el: egyrészről a felvilágosodás szabadság utáni kiáltását fokozza fel, más-részről már a felvilágosodás elleni romantikus tiltakozás úttörője.

Rousseau az ember szabad természeti állapotát feltételezi. Ebben az ember mint erős, magányos egyén él teljesen természeti rendben. Teljesen az érzéseire hagyatkozhat.

Ezzel szemben az elmélkedés a társadalmi bajok forrása, és az ember önmagával való meghasonlottságával jár. Ezért úgy tűnik "hogy az elmélkedés állapota természetellenes és a töprengő ember egy elfajzott állat". Rousseau az önszeretetet tekinti alapvetőnek, ebből vezet le minden érzést, mindenekelőtt az együttérzést. Ezekből a viszonyokból fej-lődnek ki a primitív társadalmi rendszerek, amelyek azonban a fennálló egyenlőséget és szabadságot nem sértik.

A kultúra (nyelv, tudomány, művészet) és a társadalmi formák fejlődésével a természetes egyenlőség felbomlik.

Az eredetileg jó önszeretetet átfordul önzésbe (amour propre).

Jelentős változást a munkamegosztás és a magántulajdon bevezetése hoz, mivel a tulaj-donviszonyok kialakulása az embereket konkurenciaharcba hajtja.

A kultúra az embereket láncra veri, a jogszolgáltatás pedig ezt csak felgyorsította, "a gyengéknek új bilincseket, a gazdagoknak pedig új hatalmat adott".

Az ész és a tudomány meggyengíti az erkölcs iránti természetes érzést. A fényűzés elpu-hítja az embereket, a manírok tisztességtelenné teszik őket.

(manír: modor, mód, szokás)
Rousseau ezzel saját szabadságeszményét helyezi szembe. Az ehhez vezető út a nevelési eszmény.

Az "Émile-ben" (1762) példaszerűen mutatja be a pedagógiáját: mindenekelőtt meg kell akadályozni, hogy a növendék a társadalom kóros hatása alá kerüljön.

Rousseau célja ezzel szemben a szív kiművelése és az ahhoz vezető út messzemenően "negatív nevelés".

A gyermeknek kell magának a tapasztalatokból tanulnia. A nevelésnek így a gyermek fejlődéséhez kell illeszkednie.

Ezért a gyermeknek - az első szakaszban - függetlenséget kell kapnia és magukból a dolgokból tanulnia. A fiatalság kezdetekor a növendéket művészetre, irodalomra és vallásra kell tanítani és társasági szükségletét is tekintetbe kell venni. A tanárnak egész-séges környezetről kell gondoskodnia, ahol a gyermeket pszichikailag is erősítik.

Egy mesterség megtanulása éppúgy az egyszerű és boldog élet kezdetéhez tartozik, mint az első könyvnek, Defoe Robinson Crusoe-jának elolvasása.

Rousseau-nak a szabadság helyreállításához vezető második útja a társadalom- és államfilozófia. Alapvető fontosságú a társadalmi szerződés gondolata, amelyben egy közösség tagjai kijelentik: "Közülünk mindenki aláveti személyét a közösségnek és min-denét, amije van, a közakarat legmagasabb vezetésének."

Ha mindenki aláveti magát a közakaratnak (volonté générale), akkor ezzel garantálva van mindenki szabadsága és egyenlősége. Mivel a közakaratban egyúttal a saját akarata is benne van, így önmagát csak a saját törvényének veti alá.

A természetes szabadság feladata teszi lehetővé a jogi szabadság elérését.

A tulajdon átruházásánál hasonló a helyzet: a (fiktív) lemondást az egész javára csak a törvényes tulajdon biztosítja. A tulajdonosok a "dologi jószágok intézőjévé" válnak. A társadalmi szerződésből származik a népszuverenitás.

A törvények csak akkor érvényes törvények, ha összhangban állnak a közakarattal. Egyébként csak individuális utasítások.

Ezenkívül ki kell zárni azokat az eseteket, amelyekben egy különös akarat megvalósu-lásra tör. A népakarat törvényekben nyilatkozik meg, ezeket pedig a végrehajtó hatalom viszi véghez.

Rousseau eszményi államai a kisdemokráciák abban az értelemben, hogy ezekben egy népgyűlés könnyen lebonyolítható. A polgároknak erkölcsinek egyszerűnek, jog és vagyon szerint lehetőleg egyenlőnek kell lenniük.

Közös államvallásnak is létre kell jönnie: ennek néhány pozitív dogmája - többek között - a társadalmi szerződés és a törvények szentségét kell hogy tartalmazza.


A K L A S S Z I K U S N É M E T F I L O Z Ó F I A

IMMANUEL KANT (1724-1804) Königsbergben született és ott is halt meg.

"A tiszta ész kritikája" (TÉK) című műve az újkor korszakalkotó munkájának számít. Ez az emberi megismerőképesség kritikai vizsgálatát tartalmazza. Fő kérdése: "lehetsé-gesek-e a priori (perjeli) szintetikus ítéletek?"

Kant ezzel olyan ítéletek számára keres megalapozást, amelyek nem a tapasztalatból (a posteriori - a következmények a későbbi események) származnak. Ezen ítéletek nem lehetnek analitikusak sem. Az analitikus ítélet nem tesz hozzá semmit az alany fogalmá-hoz, hanem csak kifejti azt.

Az a priori szintetikus ítéleteket mint elveket minden elméleti tudomány magába foglalja. A metafizikában való lehetségességükre irányuló kérdés megválaszolása dönti el, hogy lehetséges-e a metafizika, mint tudomány.

Kant összhangba akarja hozni az érzékiség receptivitását (amely csak felfog) (fogékony-ság, felfogóképesség) az értelem spontaneitásával (ösztönösség).

Az érzéki tapasztalat, amely ki tudná bővíteni a fogalmakat, a racionalizmusban csak pontatlan gondolkodásnak számít. Az empirizmus ezzel szemben mindent a tapasztalat-ból vezet le, tehát félreismeri az értelem spontán képességét.

Kant a megoldást a metafizika kopernikuszi fordulatában találja meg: nem a megisme-rés igazodik a tárgyakhoz, hanem a tárgyak a megismeréshez.

Ebben a transzcendentális idealizmusban haladja meg Kant a racionalizmust és az empirizmust. A megismerés állomásait a következőkben jelöli meg: "így minden emberi megismerés a szemlélettel kezdődik, onnan a fogalmakhoz halad és az eszmékkel fejező-dik be". Ez határozza meg a "kritika" felépítését is.

Az első rész a transzcendentális esztétika a szemlélet a prioritását vizsgálja. Kant a teret és az időt szemléleti jellegűnek tartja; egyikük sem tartozhat az értelmi megismerés "törzséhez".

A tér: ez már minden szemlélet számára alapul kell hogy szolgáljon.

A tér érzéki észlelésünk számára a priori alapként szolgál. Innen adódik a tiszta (a priori) geometria lehetősége is.



Az idő: ez sem választható el az érzékiségtől. Nélküle sem tartam, sem egymásutániság, stb. nem képzelhető el. Az idő a belső érzék formája, azaz benne rendeződnek el képze-teink.

Mindkettőre, a térre és az időre is érvényes:

- az empirikus realitás: ez minden olyan tárgyra vonatkozó objektív érvényesség, amelyek valaha is érzékeinkben adódhatnak;

- transzcendentális idealitás: nem úgy léteznek, mint a magán való dolgok meghatáro- zottságai, hanem mint szemléletünk feltételei. Innen ered a transzcendentális idealizmusnak az a tantétele is, "hogy minden, amit térben vagy időben szemlélünk..., nem más, mint jelenség, vagy puszta képzet".
A fogalmak analitikájában Kant az értelem elemeit vizsgálja, amelyek a priori adottak; ezeket kategóriáknak nevezik. Minden tapasztalatra egy egységes rend vonatkozik. E rend feltétele a kategória: ez rendeli az adott képzetek sokféleségét egy appercepció (az érzékelt benyomások felfogása, megértés, észlelés).

Ennek az egységfunkciónak az alapja mindig az "én gondolkodom".

Ez ama fogalmak eredete is, amelyek a prioriak és amelyek funkciója az összekapcso-lásban áll. Ezek a fogalmak azonban "üresek" maradnak, amíg hiányzik a szemléleti alapjuk. A megismerés ennélfogva alkalmazásuk a tapasztalatra.

A kategóriák tehát ahhoz szükségesek, hogy a tapasztalatok a szubjektum egységében rendeződjenek el.

A tapasztal tárgya csak az lehet, ami alá van rendelve ennek a rendnek. Valamennyi ilyen tárgy összességét Kant "természetnek" nevezi, amelynek a törvényhozója az érte-lem a maga kategóriáival.

Az alapelvek analitikájában (az ítélőerő doktrínája) Kant azokat az elemeket vizsgálja meg, amelyek a fogalmakat a szemléletekkel összekötik. Sokféle szemléletet kell az álta-lános fogalmak alatt összefogni. Az erre való képességet nevezi Kant ítélőerőnek. Ez először a sematizmusban történik meg: Kant a (tulajdonképpen üres) kategóriák mindegyikéhez egy sémát rendel, ami azokat a szemléletre vonatkoztatja.

(sematizmus: az ábrázolás leegyszerűsítése bizonyos kész sémák alapján: ilyen alapon történő általánosítás)
A kategóriákat és a szemléletet az idő köti össze.

Az idő külső és belső érzék egyaránt és ezzel minden tapasztalat alapjául szolgál.



Az egyes kategóriák sémái a következők:

- a mennyiségnek a számlálás szolgál alapul, tehát az időbeni sor egymásutánisága,

- a minőség az idő kitöltésének fokából áll, a realitástól a nem-reálisig,

- a viszony objektív vonatkozása az időrend (tartam, egymásutániság, egyidejűség),

- az idő lényegi fogalmából adódik a modalitás; ha valami valamikor van, akkor lehet-séges, ha egy időben van, akkor valóságos, ha mindig van, akkor szükségszerű.
Ezt követi az alapelvek rendszere. Az alapelvek megszabják, hogy milyen feltéte-lek között lehetséges a tapasztalat és így a "természet" legfőbb törvényeit alkotják. Minden más ítélet alapjait tartalmazzák magukban, és így a tudományos tapasztalat a priori előfeltételei.

Ezek az alapelvek a következők:

- a szemlélet axiómái (sarkigazság), amelynek az elve az extenzív (terjeszkedő, kifelé terjedő) nagyság: tapasztalatunk minden tárgyának mennyiségi nagysággal kell rendel-keznie időben és térben. Ezek mindig aggregátumok, azaz részekből álló egészek.

- az észlelés anticipációi (csak később igazolt vagy bizonyított tétel előzetes alkalma-zása): a lehetséges tapasztalat minden tárgyának intenzív nagysággal kell rendelkez-nie, azaz az érzékekre gyakorolt "befolyás egy fokával".

- a tapasztalat analógiái (a hasonlóságot megállapító gondolkozási művelet): a tapasz-talatban alapozzák meg a jelenségek szükségszerű összefüggését. Ehhez három alapelv tartozik: - a szubsztancia állandósága. Az állandóság mint olyan szubsztrátum szüksé- ges, amelyen az idő megjelenik és ezzel a rákövet- kezés és az egyidejűség is lehetővé válik.

- bár az időben történő változást a szubsztancia lehetővé teszi, azonban nem magyarázza meg kielégítően. Csak az okság alaptétele által válik szükségszerűen megtapasztalhatóvá.

- ha a dolgok egyidejűek, akkor a kölcsönhatás alaptételének kell érvényesülnie.



A tapasztalati gondolkodás posztulátumai (alapigazságai) általában:

- ami a tapasztalat formális feltételeivel... megegyezik az lehetséges,

- ami a tapasztalat (érzet) anyagi feltételeivel összefügg, az valóságos,

- ennek összefüggése a valósággal a tapasztalat általános feltételei szerint meghatáro- zottan a ... szükségszerű.


Az általunk megtapasztalható világ nem a "látszat" világa, hanem a jelenségé, amely szükségszerű: mert a törvényeknek engedelmeskedik, megismerőképességünk törvényei-nek.

A transzcendentális analitika következetesen a jelenség (phaenomenon) és a magáért való dolog (nooumenon) szembeállításával zárul: Kant a (helyes) értelmi tevékenység területét a jelenségek (fenomének) világára korlátozta, azaz a számunkra való dolgok-hoz kötötte.

A transzcendentális logika második szakaszában Kant azokat a metafizikai problémákat vizsgálja, amelyek szűkebb értelemben vonatkoznak az észre: ez a transz-cendentális dialektika.

Az ész Kant szerint a látszat székhelye: az ész mindig dialektikusan továbbvezet a kate-góriák empirikus használatától, amely használat a megismerés határát képviseli.

Ez a természetes és elkerülhetetlen illúzió állapotában az észnek abból a tevékenységé-ből származik, ahogy a feltételezett feltételét keresi, és azt egy feltétlenben találja meg. Az ehhez vezető út a következtetésben áll. Végső fokon az ész mindig eszmékkel operál, amelyeknek minden jelenséget és fogalmat alárendel.

(transzcendentális: a tapasztalattól függetlenül létező)
A transzcendentális dialektika fő része abban áll, hogy az "okoskodó következtetések" dialektikus látszatát felfedje. Kant transzcendentális eszméknek a lelket, a világot és Istent tekinti.

Kant annak bizonyításán fáradozik, hogy ezek az eszmék - tárgyként szemlélve - ellent-mondásokhoz vezetnek. Ezt a bizonyítást a következő részekben végzi el:

- a paralogizmusok (lélek),

- az antinómiák (világ),

- az eszmény (Isten),

- a tiszta ész.


A racionális pszichológia paralogizmusai (tévkövetkeztetések) a szubjektum és a szubsztancia megengedhetetlen összekapcsolásán alapulnak: az Én szubjektum, és ezzel a hagyományos pszichológia szerint szubsztancia.

Ezért nem lehet megismerni a lelket mint egyszerű, halhatatlan és anyagtalan szubsztan-ciát.

Az antinómiák ellentmondások. Olyan látszólagos bizonyítékokból származnak, amelyeket az ész a világról alkotott két ellentmondó tételként alkothat magának. Kant négy tézissel (és bizonyítással) négy antitézist (és bizonyítást) állít szembe:

(1) A világnak van kezdete térben és időben és ugyanakkor nincs.

(2) Minden dolog a világon egyszerű részekből áll és nem áll egyszerű részekből.

(3) Az okság mellett létezik szabadság is és minden a természet törvényei szerint történik.

(4) Létezik egy szükségszerű lény, mint a világ része vagy oka és nem létezik.
Kant a megoldás kulcsát az antinómiák tételei és a tapasztalati megismerés összehason-lításában találja meg.

A dialektika utolsó fő részében Kant a tiszta ész eszményével, azaz Istennel foglalkozik. A középpontban három istenbizonyíték áll:

- az ontológiai, Isten gondolatáról, (ontológiai: az ontológiával kapcsolatos, rá vonat- kozó,

ontológia: a szubjektumtól, logikai alanytól, és a szubjektum tevékenységétől független létről szóló tanítás)


- a kozmológiai a legfőbb lény szükségszerűségéről, valamely lét magyarázatához

(kozmológia: a világmindenséggel mint összefüggő egységes egésszel, tér- és időbeli szerkezetével foglalkozó tudomány)


- a fizikoteológiai következtetés a világ célszerűségéből annak okozójára.
Kant cáfolatai arra a bizonyításra építenek, hogy ezek felcserélik mind a noumenális, mind a fenomenális objektumokat és soha nem alapozhatnak a tapasztalatra. A legfőbb lény éppolyan bizonyíthatatlan, mint amilyen megcáfolhatatlan.

(noumenális, noumenon: magán való dolog; Kant filozófiájában: a jelenségeknek a tapasztalat számára elérhetetlen, gondolatilag megismerhetetlen lényege, amely érzéki észlelésünktől és az értelmi gondolkodás formáitól függetlenül létezik;


fenomenális: ritka, nem mindennapi: tüneményes)
Az ész pusztán spekulatív használata számára tehát puszta, "mégis hibátlan eszmény, olyan fogalom, amely az egész emberi megismerést lezárja és megkoronázza". Mivel az ész spekulatív, semmiféle bizonyosságot nem alapoz meg, értéke gyakorlati használat-ban rejlik. Ennek megalapozásához három alapigazság szükséges:

- az akarat szabadsága,

- a lélek halhatatlansága,

- Isten léte.


Végülis az ész szándéka nem lehet a spekulatív megismerés. Értelme a morális (erköl-csi) hit alátámasztásában rejlik: "a tudás meg kellett szüntetnem, hogy helyet adjak a hitnek".

Kant gyakorlati filozófiája többek között "Az erkölcsök metafizikájának alapve-tésé"-ben (1785) és "A gyakorlati ész kritikájá"-ban (GYÉK) (1788) található.

A GYÉK "analitikai" része tárgyalja az akarat természetének mint a cselekedet értékmércéjének kimagasló szerepét. Eszerint semmi sem nevezhető korlátlanul jónak, csak a jóakarat. A cselekedet értéke nem mérendő a kitűzött cél szerint. A cselekvés célja a természeti szükségszerűség területéhez tartozik. A cselekvések empirikus (tapasz-talati) véletlenszerűségeknek vannak alávetve és Kant szerint nem tekinthetők szabad-nak. Ebből következik, hogy egyedül az akarat ésszerű természete alkothatja a cseleke-det erkölcsi minőségét.

Az embert kötelessége szabadítja ki a véletlenszerű, empirikus meghatározottságok kötöttségéből. A kötelesség a természeti szükségszerűséget "a cselekedetnek az (erköl-csi) törvény tiszteletéből fakadó szükségszerűségével" helyettesíti.

A kötelesség az ember cselekvését és akaratát az erkölcsi törvények tiszteletben tartá-sára készteti, amelyek az észből erednek. Amellett a cselekedethajlamból véletlenül is megegyezhet a kötelesség előírásaival: ezt a "kötelességnek megfelelő" cselekvést nevezi Kant legalitásnak, szemben a moralitással, amely kötelességből fakadó cselekedetet feltételez.

A cselekvés formális, általános-ésszerű elvének felmutatása Kant szabadságel-méletének döntő pontja. "A tiszta ész kritikájá"-nak álláspontja szerint a szabadság csak gondolatilag lehetséges.

Az ész a kötelességben rendeli magát alá saját törvényhozásának. Az ész autonóm, azaz öntörvényű.

Habár az ember mint érzéki lény a természeti törvény heteronómiája alatt áll, az akarat viszont az ész meghatározottsága révén, amivel az ember az "intelligibilis" (értelmi) világban részesedik, mégis szabad. Következésképpen az akarat pozitív értelemben is szabadnak bizonyul.

(heteronómia: erkölcsi felfogás, amely szerint az erkölcsi törvényeket nem az ember szabja meg, hanem valami külső hatalom vagy akaratától független kényszer)
A GYÉK "dialektikája" a gyakorlati ész tárgyának a legfőbb jót nevezi. Az erköl-csi törvény követése az akarat egyetlen meghatározó oka, nem pedig a boldogságra törekvés. Az embernek mint érzéki lénynek a számára azonban a tökéletes jóhoz a boldogságnak is hozzá kell járulnia. A praktikus ész eme antinómiáját Kant így oldja fel: a kapcsolat csak szintetikusan, olyan okozati összefüggésként teremthető meg, amely az erényt tételezi okként. A boldogság ehhez járulhat.

(antinómia: ellentmondás; a filozófiában két egymást kölcsönösen kizáró és logikailag egyenlő meggyőző erővel igazolható tétel ellentmondásának megjelölésé- re használt műszó)


Csak Isten létezésének posztulátuma (alapigazsága) biztosítja a kettő kapcsolódását a legfőbb és tökéletes jóhoz, ez garantálja a boldogság pontos összhangját az erkölcsiség-gel. Mivel az érzéki világ lényei sohasem érik el a "szentséget", a tökéletesedés végtelen haladása a halhatatlan lélek posztulátumát is igényli.

Kant "Az ítélőerő kritikájá"-val zárja 1790-ben az egész kritikai vállalkozást. Az ítélőerő vizsgálatának az a feladata, hogy a természet és a szabadság között közvetít-sen. Az ítélőerőt mint az értelem és az ész közötti képességet mutatja be, a tetszés és a nemtetszés neki megfelelő érzését akként, ami a megismerő és megkívánó képesség között helyezkedik el.

Általánosan az ítélőerő az a képesség, amely a különöst az általános alá rendeli. Az itt vizsgált "reflektáló (visszavet, tükröz) ítélőerőnek" előbb meg kell találnia az általánost. Erre szolgáló elve a célszerűség. Ha a célszerűség szubjektív, akkor a képesség "eszté-tikai" ítélőerő, ha objektív, akkor Kant "teológiai" ítélőerőről beszél.

Az esztétika kritikai megközelítése során Kant a szépséget és a fenséget vizsgálja. A fenséges a széppel ellentétben a határtalanra vonatkozik, aminek a képzetét a totali-tás eszméje kíséri.

A szép analitikája azt mutatja meg, hogy az esztétikai ítélet a kategóriák szerint általá-nos érvényű, mert elvárja másoktól, hogy kövessék és szükségszerű, mert valamennyi ember közös érzékére épít. Egy "érdek nélküli tetszés" jut benne kifejezésre, amely a viszony kategóriája szerint a célszerűség formájára vonatkozik.

"A szépség egy tárgy célszerűségének a formája, amennyiben ezt a cél képzete nélkül érzékeljük rajt."

Tehát szép az, ami nem fogalmi képzet esetén örömet kelt azáltal, hogy célszerűséget ábrázol.

Így a virágok szabad természeti szépségek, részeik harmóniája által, anélkül, hogy magának a szemlélődésnek az alapjául szolgálna.

Az ízlésítélet azt az antinómiát (ellentmondást) foglalja magában, hogy nem bizonyít-ható, mégis kötelező érvényűségre tart igényt.

Kant végül összekapcsolja az esztétikait az erkölcsivel. "A szép az erkölcsi jó szimbó-luma... az ízlés az érzéki ingertől való átmenetet a szokásos morális érdekhez, mintegy erőszakos ugrás nélkül teszi lehetővé, sőt arra tanít, hogy az érzékek tárgyain érzéki inger nélkül is korlátlan gyönyört találjunk." A fenséges a természet hatalmas egészére utal, amelyen méri magát az ember.

A teologikus gondolkodás kritikája a célszerűség határait vizsgálja a természetben, a természetkutatásban.

Az egész megismerés számára megkövetelt okságot a biológiai szférában a célszerűség egészíti ki.


Kant antropológiája (embertana) az embert - az állatokkal ellentétben - nem ösztönszerűnek, hanem ésszerűnek határozza meg. Ezért az egyes embernél a nevelésnek kell megakadályozni a durvaságba való lehetséges visszaesést. A nevelésnek világosí-tónak kell lennie, azaz ne csak "idomítson", hanem a gyereket vezesse rá a gondolko-dásra. Ez a "vadság megfékezésével" (fegyelmezés) és az ügyesség és műveltség meg-szerzésére irányuló oktatással történik.

Fontos az erkölcsössé tétel, amelynek az igaz érzületeket kell megtanítania.

További különbség az állathoz képest az emberi történelem. Itt a tökéletesedés a vívmányok generációk általi továbbadásával jön létre. A természet ezzel végrehajtja titkos tervét; azt, hogy összes képessége az emberiségben kifejlődjön.

A hajtóerő az emberi természet "társiatlan társiassága": az ember társaságra vágyik és mégis lázadozik ellene.

A teljesen igazságos polgári társadalom rendezkedése "a természet legfőbb feladata az emberi nemre nézve, mert a természet (csak így) képes egyéb szándékait a mi nemünk-kel elérni".

A jog nélküli természeti állapotból Kant jogfilozófiája szerint az "eredeti szerző-dés" vezet ki. Csak az így létrejött állam garantálhatja az egyes polgárok jogát a csorbí-tatlan szabadságra és egyenlőségre. A jog kategorikus imperatívusza (parancsoló szük-ségszerűsége) kimondja: "cselekedj külsőleg úgy, hogy önkényed szabad gyakorlása valamennyi ember szabadságával együtt állhasson fenn egy általános törvény szerint."

Magánjogilag biztosítják a természetes intézményeket, mint szerződési szabadság, a házasság és a tulajdon.

A közjog minden polgárt a közös törvényhozás alá rendel. Kant felvilágosodott elődei-től átvette a republikánus alkotmány (köztársasági alkotmány) gondolatát, amely a hatalom megosztással, a népszuverenitással és az emberi jogokkal jellemezhető. Végül a nemzetközi jognak a népek egymás közötti békéjét és szabadságát kell biztosítani. Az örök békéhez (1795) című művében Kant feltételekként jelöli meg:

- az egyes államok republikánus alkotmányát,

- az államok föderalista (szövetségi államrendszer) békeszövetségét,

- (korlátozott) világpolgár jogot.



Yüklə 445 Kb.

Dostları ilə paylaş:
1   2   3   4   5   6




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©genderi.org 2022
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə