A régens lánya

ALEXANDRE DUMAS

A RÉGENS LÁNYA

Regény

Fordította
GÖRÖG LÍVIA

TARTALOM

ELSŐ FEJEZET

Egy apátnő a XVIII. századból

MÁSODIK FEJEZET

A család jó útra tér

HARMADIK FEJEZET

A patkány és az egér

NEGYEDIK FEJEZET

Mi történt három nappal később, száz mérföldre a Palais Royaltól?

ÖTÖDIK FEJEZET

melyben a véletlen a gondviselést megszégyenítő módon siet hősünk segítségére

HATODIK FEJEZET

Az utazás

HETEDIK FEJEZET

A „Királytigrishez” címzett szálló egyik szobájában

NYOLCADIK FEJEZET

Egy vadász, az orléans-i herceg őkegyelmessége libériájában

KILENCEDIK FEJEZET

A pecsétek hasznáról

TIZEDIK FEJEZET

A látogatás

TIZENEGYEDIK FEJEZET

melynek során Dubois bebizonyítja, hogy az ő rendőrsége
jobban működött ötszázezer frankért, mint a miénk hárommillióért

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Megint Rambouillet-ban

TIZENHARMADIK FEJEZET

La Jonquière kapitány

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Moutonnet úr, a Saint-Germain-en-Laye-i posztókereskedő

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Így bízzon az ember az ismertetőjelekben!

TIZENHATODIK FEJEZET

Olivarès herceg őexcellenciája

TIZENHETEDIK FEJEZET

Uram, bretonok vagyunk!

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

André úr

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A kis ház

HUSZADIK FEJEZET

A művész és a politikus

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

A vér szava

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Mi történt ezalatt ott, ahová Gastont várták: a rue du Bacon?

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Bretagne-ban

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

A savenay-i boszorkány

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

A letartóztatás

HUSZONHATODIK FEJEZET

A Bastille

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Hogy éltek akkoriban a Bastille-ban a halálraítéltek?

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Egy éj a Bastille-ban

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Új fogolytárs

HARMINCADIK FEJEZET

Az ítélet

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Családi gyűlölet

HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Államügyek és családi ügyek

HARMINCHARMADIK FEJEZET

amelyből kiviláglik, hogy nem tanácsos másokat önmagunk után megítélni,
különösen akkor nem, ha az embert Dubois-nak hívják

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Monceaux

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

A régens megbocsát

HARMINCHATODIK FEJEZET

Az utolsó találkozás

HARMINCHETEDIK FEJEZET

Nantes

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

A tragédia

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Epilógus

ELSŐ FEJEZET

Egy apátnő a XVIII. századból

1719. február 8-án egy címeres hintó gördült a chelles-i apátság román boltívű kapuja alá, pontban tíz órakor. A kocsi előtt két fullajtár és egy apród lovagolt, címerén három francia liliom díszelgett, a címerfejben az orléans-i ág tornagallérjával.

Amint a kocsi megállt az árkád alatt, az apród, ki már előbb leszállt a nyeregből, ugrott ajtót nyitni, s a kocsi két utasa kiszállt.

Egy negyvenöt-negyvenhat éves forma, alacsony és inkább köpcös, vörös képű, könnyed mozgású férfi szállt ki elsőnek. Magabiztos mozdulatairól lerítt, hogy parancsoláshoz szokott.

A második utas lassan lépegetett le a kocsihágcsó három fokán. Ő is alacsony volt, de vézna és törődött, arca nem csúnya, mégis valamiképpen visszataszító, a száj szögletében bujkáló, gunyoros mosoly s a nem közönséges értelmet sugárzó tekintet ellenére. Fázékonyan húzta összébb bő köpenyét - csípős hideg volt -, és dideregve követte útitársát.

Az egyenesen a lépcsőhöz tartott, mint aki jól ismeri a járást, fürgén felsietett, átvágott a tágas előcsarnokon, olyan sebes léptekkel, hogy futásnak is beillett, fogadta néhány apáca köszö­né­sét, akik földig hajoltak előtte, s végül megállapodott a félemeleti fogadóteremben, amelynek berendezése sajnálatosan híján volt annak a dísztelen egyszerűségnek, amelyet az ember méltán elvárna és illőnek tartana egy kolostorban.

A második utas lassan ballagott fel a lépcsőn, sietség nélkül áthaladt ugyanazokon a helyi­ségeken, amelyeken társa, fogadta ugyanazoknak az apácáknak a köszöntését, akik majdnem olyan mélyre hajoltak előtte is, a fogadóteremben végre beérte társát.

- Te várj itt rám - mondta az első férfi -, legalább felmelegszel, majd én beszélek a lányom­mal. Tíz perc alatt végzünk, fejére olvasom mindazt, amit jelentettél róla, s ha tagadni próbál, vagy bizonyítékra lesz szükségem, hívatlak.

- Tíz perc, fenség! - felelte a köpönyeges férfiú. - Két óra is kevés lesz rá, hogy fenséged egy­általán szóba hozza látogatása tárgyát. Ó, a chelles-i apátnő nagy mester a köntörfalazásban. Vagy már elfelejtette fenséged?

Azzal fogott egy karosszéket, odahúzta a kandalló mellé, és nagy kényelmesen elhelyezkedett, vézna lábát a kandallórácson pihentetve.

- Istenemre, nem - válaszolta a fenségnek címzett férfi ingerülten -, s ha netán elfelejteném, te gondoskodnál róla,- hál’ istennek, hogy örökösen eszembe idézzed. Ördögadta! minek is hurcoltál ma ide, hóban-fagyban?

- Mert tegnap nem óhajtott jönni fenséged.

- Tegnap igazán nem jöhettem, milord Staerral volt öt órakor megbeszélésem.

- Egy eldugott kis házban, a rue des Bons-Enfants-on. Milord Staer elköltözött volna az angol nagykövetség palotájából?

- Abbé úr, nem megmondtam, hogy ne merjen utánam kémkedni?

- Fenség, kötelességem tiltja, hogy engedelmeskedjem.

- Jó, hát ne engedelmeskedj, de legalább hagyj békén hazudni, ha úgy tartja kedvem, s ne add orcátlanul tudtomra, hogy hazugságon kaptál, csak azért, hogy bebizonyítsd: rendőrséged a helyzet magaslatán áll.

- Nyugodjék meg, fenség, ezentúl minden szavát elhiszem.

- Én nem ígérem, hogy bizalmadért hasonló bizalommal fizetek, apát úr, mert úgy rémlik, ezúttal bakot lőttél.

- Fenség, tudom, mit beszélek, amit mondtam, fenntartom, sőt kezeskedem róla.

- De nézz körül, mindenütt csend van, sötétség, kolostori béke! Megbízhatatlanok az értesüléseid, kedves barátom, ügynökeid elkésve tájékoztattak.

- Fenség, tegnap ötventagú zenekar húzta a talpalávalót itt, ahol fenséged áll, ahol pedig az a fiatal szolgálónővér térdepel buzgó imába merülve, ott állt a tálalóasztal; hogy mi volt rajta, nem sorolom elő, bár tudom; emitt, balkézről, a konviktusban, ahol ma szerény lencsefőze­léket és sajtot készülnek feltálalni az Úr szent szolgálóleányainak, nagyban folyt a tánc, az ivászat és...

- És? Mi még?

- Szavamra, fenség, a paráználkodás, egyszerre kétszáz résztvevővel.

- Tyű, az áldóját, és ez biztos?

- Biztosabban tudom, mintha a saját szememmel láttam volna. Fenséged igenis jól tette, hogy eljött, bár még jobban tette volna, ha tegnap jön el. Ez az életmód nemigen illik egy apátnő­höz, fenség.

- Nem, ugye? az csak az abbéknak való, abbé uram!

- Én státuszférfi vagyok, fenség.

- Az én lányom meg státusz-apátnő, és punktum!

- Ezen ne múljék, fenség! Ha nagyságodnak nincs ellene kifogása, maradjon minden a régi­ben. Nem vagyok én erénycsősz, ezt fenséged tudhatja legjobban. Holnap új gúnydalt költenek rám, de sebaj, ezt megtették tegnap is, és megteszik holnapután is, eggyel több vagy kevesebb igazán nem számít. A Honnan, honnan, szép apátnő? nagyon alkalmatos párja lesz a Hová, hová, apát uram?-nak.

- Elég! elég! Nem bánom, megyek, és megmosom a fejét.

- Hallgasson rám, fenség, ha jót akar, pirongassa meg itt, énelőttem, mindjárt nagyobb bizalmam lesz az eredményhez. Ha nem jutna alkalmas érv az eszébe, vagy cserbenhagyná az emlékezete, csak intenie kell, s én kisegítem fenségedet.

- Igazad van, csakugyan - mondta erre az a férfiú, aki az igazság bajnokának készült felcsapni, s akiben olvasóink remélhetőleg rég felismerték Orléans-i Fülöp régenst. - Véget vetünk e botrányos életmódnak, illetve legalább korlátozzuk. A chelles-i apátnő hetente legfeljebb kétszer tarthat fogadást, az örökös dáridónak vége, helyre kell állítani a klauzurát; tűrhetetlen, hogy egy kolostorba úgy sétálgassanak ki-be, mint vadász az erdőbe. Az orléans-i hercegnő akaratom ellenére felcserélte a tékozlást a hitbuzgalommal, áttette székhelyét a Palais Royal-ból Chelles-be, noha mindent megtettem, hogy ebbéli szándékáról lebeszéljem. Hát ha apátnő akart lenni, legyen apátnő, legalább a hét öt napján; aztán két napon át lehet felőlem hercegnő, ez untig elég, úgy hiszem.

- Pompás, igazán pompás, fenséged kezdi helyesen látni a dolgot.

- Nem így gondoltad?

- De, pontosan így; az a véleményem, fenség, hogy ha egy apátnő harminc belső inast, tizenöt lakájt, tíz szakácsot, nyolc vadászt és egy egész kutyafalkát tart, és mellesleg vív, hegedül, trombitál, felcserkedik, parókát készít, bútort esztergál, célba lő és tűzijátékot fabrikál, úgy vélem, hogy ez az apátnő nem unhatja túlságosan a kolostori életet.

- Ami sok, az sok! - fakadt ki a herceg. - Hát nem jelentették a lányomnak, hogy meg­érkeztem? - Szavait ahhoz az öreg apácához intézte, aki egy nagy kulcscsomót zörgetve éppen átment a fogadószobába. - Tudni óhajtom, a szobájában fogad-e, vagy itt várjam be?

- A fejedelemasszony máris jön, fenség - felelte az apáca, tiszteletteljes bókkal.

- Még szép - dohogott a régens. Kezdte úgy érezni, hogy a nagytiszteletű apátnő a kelleténél régebben várakoztatja, ahhoz képest, hogy lánya is, alattvalója is.

- Rajta, fenség, gondoljon a híres bibliai példázatra: „Jézus kiűzi a kufárokat a templomból”; hiszen ismeri, annak idején tudta is, vagy legalább tudnia kellett volna, magam tanítottam rá fenségedet, sok más egyéb közt, amikor még a nevelője voltam. Űzze ki innen a léhűtőket, zenészeket, farizeusokat, komédiásokat, anatómusokat, ne többet, csak hármat fajtánként, és meglátja fenséged, csinos kíséretünk lesz a hazaúton.

- Ne félj, máris nagy prédikálhatnékom van.

- A legjobbkor - mondta rá Dubois, és felállt. - Megjött az apátnő.

S csakugyan abban a pillanatban feltárult egy ajtó, mely a kolostor belső helyiségeibe vezetett, s a nehezen várt hölgy megjelent a küszöbön.

Mondjuk el két szóban, ki is volt ez a nevezetes személyiség, aki addig halmozott őrültséget őrültségre, míg sikerült magára haragítania Orléans-i Fülöpöt, akinél elnézőbb, pipogyább apa nem akadt egész Franciaországban és Navarrában.

Mademoiselle de Chartres, Louise Adelaïde d’Orléans hercegnő a régens második és legc­sinosabb lánya volt; vakító bőre, gyönyörű arcszíne, szép szeme, formás termete és kecses kis keze volt, de a legfőbb éke mégis a fogsora: nagyanyja, a palotahercegnő azt mondta, hogy olyan, mint egy igazgyöngysor, korálltokban.

A hercegnő ráadásul jól táncolt, kiválóan énekelt, kottából, első látásra, s gyönyörűen kísérte saját énekét. Tanítómestere Cauchereau volt, az Opera egyik vezető művésze; irányítása alatt a hercegnő bámulatos előmenetelt tanúsított, sokkalta nagyobbat, mint hölgyek, s még inkább hercegnők szoktak. Az is igaz, hogy rendkívüli buzgalommal járt leckeórákra; e buzgalom nyitját olvasóink rövidesen meglelik, mint annak idején az anyahercegnő is.

Minden más tekintetben egészen férfias hajlamokat mutatott a hercegnő, mintha csak nemet és jellemet cserélt volna fivérével, Lajossal: szerette a kutyákat, a lovakat és a lovaglást, nap­hosszat vívott, célba lőtt pisztollyal, puskával, röppentyűket sütögetett, a női foglalatosságokat ellenben lefitymálta; még arca ápolásával sem gondolt, holott, mint említettük, igazán megérte volna a fáradságot.

Mademoiselle de Chartres mindazonáltal zenei tehetségét becsülte a legtöbbre számos talen­tuma közül, valósággal vakbuzgó híve lett a művészet eme ágának, olyannyira, hogy a világért el nem szalasztotta volna mestere, Cauchereau egyetlen fölléptét az Operában, s elismerése ékes tanúbizonyságául ugyanolyan lelkesen tapsolt neki, mint akármelyik közönséges halan­dó; sőt, egy este, amikor az énekes felülmúlta önmagát egy nagy ária közben, úgy fellelkesült, hogy hangosan odakiáltotta neki: „Brávó, brávó, drága Cauchereau-m!”

Orléans hercegnő túlzottnak ítélte lánya lelkesedését, s mi több, a közbekiáltást vérbeli hercegnőhöz méltatlannak. Ezért úgy határozott, hogy mademoiselle de Chartres zenei tudása nem szorul további tökéletesítésre; Cauchereau eddigi szolgálatait bőkezűen megfizette, s egyben megizente neki, hogy tanítványa befejezte tanulmányait, miért is az ő megjelenésére nem tartanak többé igényt a királyi palotában.

Lányát pedig felszólította, utazzon el két hétre a chelles-i kolostorba, amelynek apátnője, Villars marsall nővére, a hercegnő barátnője volt.

Mademoiselle de Chartres, akiről Saint-Simon azt mondta, hogy minden dolgában hirtelen és csapongó volt, nyilván e két hét leforgása alatt jutott arra az elhatározásra, hogy búcsút mond a világ hívságainak; mindenesetre 1718-ban engedélyt kért és kapott apjától, hogy Chelles-ben végezze húsvéti gyónását, áldozását, de a húsvéti ünnepek elteltével sem tért többé vissza a palotába, hogy ott elfoglalja az őt mint vérbeli hercegnőt megillető helyet, hanem kijelentette, hogy Chelles-ben kíván maradni, egyszerű apácaként.

A régens mindent megtett, hogy lányát e különös elhatározásáról lebeszélje, gondolván, hogy elég egy családban egy szerzetes - így nevezte ugyanis törvényes fiát, Lajost -, arról nem is szólva, hogy egyik törvénytelen fia Saint-Albin perjele volt. Mademoiselle de Chartres annál konokabbul ragaszkodott szándékához, minél inkább ellenezte azt apja, úgyhogy a régens végül is engedett, s a hercegkisasszony 1718. április 23-án letette a fogadalmat.

Az orléans-i herceg ekkor tárgyalásokba bocsátkozott Villars kisasszonnyal, abból a meggon­dolásból kiindulva, hogy lánya mégiscsak vérbeli hercegnő, ha százszor apáca is. Tizenkétezer frank évjáradék ellenében Villars kisasszony át is adta az apátságot. Chartres kisasszonyt azonnal beiktatták örökébe. Azóta ő töltötte be e magas tisztséget, de olyan különös módon, hogy mint láttuk, kihívta a régens és első minisztere rosszallását.

Ilyen volt tehát a chelles-i apátnő, akit olyan türelmetlenül vártak, és aki most megjelent vég­re, hogy édesapja rendelkezésére álljon, nem a tegnapi, előkelő és világias udvartól környezve, mely a hajnal első sugaraira szétoszlott, hanem hat, feketébe öltözött apáca kíséretében, kik­nek mindegyike egy égő gyertyát hozott; úgyhogy a régens már-már azt gondolta, lánya elébe megy óhajának, egyszer s mindenkorra búcsút mond a mulatozásnak, léhaságnak, kicsapon­gásnak, ezentúl kizárólag komor arcokkal és gyászos öltözékekkel veszi körül magát.

De aztán más jutott az eszébe. Hátha csak azért várakoztatták meg, hogy e gyászos színjátékot megrendezzék?

- Nem szeretem a képmutatást - mondta a régens szárazon. - Könnyen megbocsátom a vétket, ha nem álcázza magát erénynek. Ezek a gyertyák, asszonyom, egészen úgy festenek, mintha a tegnapi, ünnepi kivilágításból maradtak volna meg. Ej, hát úgy lehervasztotta ez az egy éj­szaka virágait, úgy elcsigázta vendégeit, hogy egyetlen csokrot, egyetlen léhűtőt nem mutathat már nekünk?

- Uram, rosszkor jön, ha mulatságot, szórakozást keres nálunk - felelte az apátnő méltóság­teljesen.

- Hm, látom - s a régens megjártatta tekintetét a lányát körülfogó kísérteties alakokon -, és azt is látom, hogy ha tegnap itt farsangot ültek, ma temetik.

- Azért jött, uram, hogy vallatóra fogjon? Nem tudom, mivel vádolhattak, de amit fenséged itt saját szemével lát, az ékesebben szóló cáfolat minden beszédnél.

- Azért jöttem, asszonyom, hogy megmondjam, életmódja ellenemre van - szólt a régens bosszankodva, hogy lóvá akarják tenni. - Tegnapi kicsapongásai nem válnak egy apáca becsü­letére, mai vezeklése túlzott egy vérbeli hercegnő részéről, kérem, döntse el egyszer s minden­korra, mi akar lenni: apátnő vagy királyi fenség. A világ máris szájára vette, elég ellenségem van, felesleges kolostora mélyéről újabbakat rám uszítania.

- Sajnálom, uram - felelte az apátnő megadással. - Egykor estélyeket, bálokat, koncerteket adtam, s úgy mondták, a legszebbeket Párizsban, mégsem nyerhettem meg sem fenséged ellen­ségei, sem fenséged, sem a magam tetszését; hogy nyerhetném meg most, amikor vissza­vonultan, a világtól elzárva élek? Tegnap volt utolsó találkozásom a nagyvilággal, ma reggel visszavonhatatlanul szakítok vele; az imént határoztam így, bár nem tudtam nagyságod jöveteléről, s elhatározásom megingathatatlan.

- És mit határozott? - kérdezte a régens, előre sejtve, hogy lánya valami új bolondériával lepi meg.

- Lépjen az ablakhoz és tekintsen ki - mondta az apátnő.

A régens csakugyan az ablakhoz lépett, s kinézett az udvarra, melynek közepén nagy máglya lángolt. Dubois, aki olyan kíváncsi volt, mint egy igazi abbé, utánasurrant.

A máglya körül emberek sürögtek-forogtak, s különféle furcsa tárgyakat hánytak a lángok közé.

- Hát ez mi? - kérdezte a régens meghökkenve Dubois-tól, aki ugyancsak meghökkenten bámulta a jelenetet.

- Hogy mi az a tárgy, amelyik éppen most ég el? - kérdezte az abbé.

- Igen.

- Hitemre, fenség, megtévesztően hasonlít egy nagybőgőhöz.

- Úgy van - szólt közbe az apátnő -, az én nagybőgőm, kitűnő hangszer, Valery készítette.

- És elégeti? - hördült fel a régens.

- Mindezek a tárgyak a kárhozat eszközei - szólt az apátnő kenetteljesen, a legmélyebb meg­bánás hangján.

- Ni, az ott egy csembaló - vágott a szavába a régens.

- Az én hangszerem, uram, olyan remek hangszer volt, hogy világias gondolatokra csábított. Ma reggel ezt is pusztulásra ítéltem.

- És az a sok papír, amivel a tüzet táplálják? - kérdezte Dubois. A látvány nyilvánvalóan felcsigázta érdeklődését.

- Saját szerzeményeim, uram, ezeket is elégettetem.

- A szerzeményeit? - hüledezett a régens.

- Igen, sőt fenséged szerzeményeit is, figyeljen csak; hamarosan láthatja, mint ég el operája, a Pantheia; remélem, megérti fenséged, hogy ha egyszer így határoztam, nem tehettem kivételt.

- Nohát, asszonyom, ez csakugyan kész őrültség! Kottákból tüzet rakni, s a tüzet nagy­bőgőkkel és csembalókkal táplálni, vajmi költséges fényűzés.

- Vezeklek, uram.

- Hm, mondja inkább, hogy a háztartását kívánja felújítani; ez az egész cécó nyilván arra szolgál, hogy új bútorokat vehessen, mert a régiekre ráunt.

- Szó sincs róla.

- Hát miről van szó? Halljam, de igazán.

- Nos, eluntam a mulatságokat, ezentúl mást cselekszem.

- Ugyan mit?

- Egyenest a kriptába vonulok, apácáim társaságában, hogy megszemléljem a helyet, mely egykor porhüvelyemet befogadja, azaz: leendő síromat.

- Vigyen el az ördög, fenség, ha nem ment el végleg az esze! - mondta az abbé.

- Ez felettébb épületes időtöltés, nemde, uram? - kérdezte az apátnő ünnepélyesen.

- De mennyire! Nem kétlem: egész Párizs ezen nevet majd, ha csakugyan megteszi; sokkal jóízűbben még, mint korábbi dáridóin - morogta a régens.

- Elkísérnek, uraim? - folytatta az apátnő. - Pár percre be is fekszem koporsómba, ez régi, hő vágyam.

- Pedig ráérne még, asszonyom - mondta a régens. - Ezt a mulatságot egyébként sem ön találta fel, az elsőbbség érdeme kétségkívül V. Károlyé, aki körülbelül úgy lett szerzetes, ahogy ön apáca, maga sem tudván, miért.

- Egyszóval nem kísér el fenséged? - kérdezte az apátnő, ezúttal egyenesen apjához fordulva.

- Hogyisne! - tiltakozott a régens, aki általában nem szívelhette a gyászos gondolatokat. - Még hogy én kriptákba szaladgáljak, a De profundis-t hallgassam!... Istenemre, nem! Elég baj, hogy nem kerülhetem el végleg a kriptát és a De profundis-t, csak az a gondolat vigasztal, hogy az előbbit akkor már nem látom, az utóbbit nem hallom.

- Hát fenséged nem hisz a lélek halhatatlanságában? - kérdezte az apátnő felháborodva.

- Csak egyet hiszek, lányom, hogy kötözni való bolond vagy. Ördögadta abbéja, tivornyát ígér, és temetésre hoz.

- Fenség, hitemre, magam is jobban szerettem a hercegnő tegnapi hóbortját, az legalább vidám volt.

Az apátnő köszönt, és az ajtó felé indult. A régens és az abbé összenézett; nem tudták, sírjanak-e vagy nevessenek.

- Egy szóra még - fordult a régens lányához -, komoly elhatározás ez, vagy múló láz, mely gyóntatóatyjáról ragadt önre? Ha az előbbi, nincs mit mondanom, de ha agyláz, a manóba is! azt akarom, hogy gyógyíttassa magát. Azért fizetem Moreau-t és Chiracót, hogy engem és enyéimet kúráljanak.

- Ne feledje, uram - szólt az apátnő -, hogy magam is értek valamicskét az orvosláshoz. Ha betegnek tudnám magam, kikúrálnám, de teljes bizonyossággal állíthatom: nem vagyok beteg. Janzenista vagyok, ennyi az egész.

- Á, úgy! - fortyant fel a régens. - Megint Le Doux atya keze van a dologban! Átkozott benedik­tinusa!... No, legalább az ő bajára tudok orvosságot.

- S mi lenne az? - kérdezte az apátnő.

- A Bastille! - vágta rá a régens.

Azzal sarkon fordult, és dühösen kirohant. Dubois hahotázva követte.

A kocsi már Párizs közelében járt, amikor a régens megtörte a hosszúra nyúlt hallgatást:

- Láthatod, hogy az értesüléseid fabatkát sem érnek. Egyszer lett volna kedvem prédikálni, s akkor is mi történik? Engem prédikálnak ki.

- Ej, fenséged boldog atya, ennyi az egész. Gratulálok ifjabb leánya, mademoiselle de Chartres jó útra téréséhez. Sajnos, ami az idősebbet, Berri hercegnőt illeti...

- Ne is beszélj róla, Dubois, ő az én átkom. Tudod mit, úgyis kutya kedvemben vagyok...

- Tehát?

- Nagy hajlandóságot érzek egy füst alatt vele is leszámolni, míg futja a mérgemből.

- A Luxembourg-palotában van?

- Úgy hiszem.

- Akkor gyerünk a Luxembourg-ba, fenség.

- Velem jössz?

- Ma éjjel nem tágítok nagyságod mellől.

- Ugyan már!

- Terveim vannak nagyságoddal.

- Velem?

- Elviszem vacsorázni.

- Nők lesznek?

- Igen.

- Hány nő?

- Kettő.

- Egyszóval: négyszög? - tudakolta a régens.

- Az, az.

- És jól fogok szórakozni?

- Meghiszem.

- Vigyázz, Dubois, nagy felelősséget veszel a válladra!

- Fenséged szereti az újat?

- Szeretem.

- Hát a váratlant?

- Azt is.

- Nohát, mindkettőben lesz része. Többet most nem mondhatok.

- Legyen - bólintott a régens. - Gyerünk előbb a Luxembourg-palotába... és azután?

- A faubourg Saint-Antoine-ra.

S az új döntés megszületvén, a kocsisnak megparancsolták, hogy a Luxembourg-palotához hajtson, a Palais Royal helyett.