A régi Belső-Ázsia története


A hiungnu hatalom hanyatlása



Yüklə 0,67 Mb.
səhifə5/19
tarix22.07.2018
ölçüsü0,67 Mb.
#57721
1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   19
5. 5. A hiungnu hatalom hanyatlása

A jüecsik vándorlásai és Csang Kien útjának idején uralkodott Kínában a Han-dinasztia egyik legnagyobb császára, Vuti (Kr. e. 140–87). Ez időben megnövekedett a kínaiak érdeklődése nyugat felé, nem kis mértékben éppen Csang Kien nyugati útjának következtében. Hadjáratokat folytattak egészen Tajüanig, azaz Fergana vidékéig, s e harcok eredményeképpen Kelet-Turkesztán sok kis, indoeurópai nyelvet beszélő lakosságú városállama e korban lett először Kína része. Ha a későbbiekben Kína sokszor el is vesztette ezt a területet, Kelet-Turkesztán továbbra is megmaradt Kína nyugati terjeszkedése fő céljának. Vuti kora a hiungnukkal való harcoknak is új fázisát jelentette. Az erős kínai állam nagy hadjáratokat vezetett a hiungnuk ellen, az ellenséget a maga területén akarta megsemmisíteni, egyrészt a nyugati határvidéken Kanszu területén túl, másrészt a kínai Nagy Faltól északra. E harcok során emelkedett ki a nagy hírű kínai hadvezér, Ho Küping, a hiungnuk ádáz és rettegett ellenfele.

A kínai támadások, a hiungnuk által leigázott törzsek lázongásai és a belső bomlás következtében a Hiungnu Birodalom egysége a Kr. e. 1. század közepére fokozatosan megszűnt. Huhanje sanjü alatt a belső anarchia tetőfokára hágott. Kr. e. 46-ban a sanjü testvére, Csicsi fellázadt ellene, s ekkor a hiungnu uralkodó kínai segítséghez folyamodott. Bár uralmát sikerült megőriznie országa központi részén, a mai Mongóliában, a nagy nomád központ már sohasem nyerte vissza egykori fényét. A kínaiak egyre többször avatkozhattak be életébe, s az egykori nagy Hiungnu Birodalom helyett a mongóliai hiungnuk a barbároknak csak az egyik, északi csoportját alkotják. Csicsi bátyjától, a sanjütől és a kínaiaktól szorongattatva nyugatra menekült, és népével rövid életű Nyugati Hiungnu Birodalmat hozott létre. Csicsi nyugati hódításai azért is érdekesek számunkra, mivel ezek révén a steppeövezet északi peremén elhelyezkedő népekről is részletesebb tudósításokat adnak a kínai források. Csicsi először legyőzte a Nyugati-Tien-sanban levő vuszunokat. Észak felé a hukie népet, majd nyugat felé a kienkun, majd újból észak felé fordulva a tingling népet hódoltatta. A hukie (vagy más átírásban vukie) nép a Tarbagataj-hegység vidékén élhetett, nevét más forrásból nem ismerjük. A kienkunok a Balhas-tótól északra, a Kazak-steppén laktak. Kínai feljegyzésű nevük a kirgiz népnevet takarja, de tegyük hozzá gyorsan, hogy ennek a népnek etnikailag szinte semmi köze sincsen a mai kirgiz néphez. A kienkunok, más adatokból tudjuk, a Kr. u. 1. század elején vonulhattak a Felső-Jenyiszej vidékére, ahol aztán vagy nyolcszáz évig tartózkodtak. De nem kizárt, hogy már előbb, Csicsi támadásai idején is húzódtak fel egyes csoportjaik a Jenyiszej vidékére. Az itt említett tingling csoport az Irtis folyó vidékén élt, de a tinglingekről rövidesen részletesebben szólunk. Csicsi egy birodalommá egyesítette a jelzett területeket, és székhelyét a kienkunok területére helyezte. A továbbiakban Csicsi birodalmához csatolta Kangkü keleti részét, tehát aCsu és Talasz folyó vidékét. A Nyugati Hiungnu Birodalom azonban létrejöttéhez hasonló hirtelenséggel bomlott szét. Kr. e. 36-ban a kínaiak vuszun és kangkübeli szövetségeseikkel elfoglalták Csicsi székhelyét, maga Csicsi a harcok során életét vesztette.

{44} Mielőtt a nyugati hiungnuk további sorsát néznénk meg, időzzünk el röviden a tingling törzsszövetségnél. A tinglingeknek Csicsi hadjárata során szereplő Irtis vidéki csoportja a törzsszövetségnek csak kisebb részét képezte. A tinglingek fő szállásterülete Észak-Mongóliában, a Bajkál-tótól délre helyezkedett el. Miután a kienkunok, azaz akirgizek elődei a Kr. u. 1. században a Jenyiszej vidékére költöztek, a tinglingek nyugati ága birtokba vette az egykori kienkun/kirgiz területet, tehát a Kazak-steppének a Balhas-tótól északra levő részeit is. Az északi tinglingekből vált ki aztán egy csoport, mely a kínai határ közelébe vándorolt le. Itt is jól megfigyelhetjük a kelet-belső-ázsiai törzsszövetségeknek azt a kirajzását, amely a hiungnuktól kezdve szinte minden nagyobb nomád birodalom vagy törzsszövetség mozgástörvénye volt. A birodalmi központ, nevezhetnénk akár nomád őshazának is, a mai Mongólia északi részén, a Kerülen, Szelenga és Tola felső folyásánál, a Hentij- és Hangáj hegység vidékén volt. Innen rajzottak ki hódító útjaikra a nomádok. Volt egy nagy nyugati irányú mozgás, melynek során egészen a Kárpát-medencéig eljutottak népek, s volt egy kisebb méretű déli irányú mozgás, melynek eredményeképpen a nomádok Kína északi határvidékeit ostromolták. Visszatérve a tinglingekre, mely a steppeövezet legészakibb részén, időnként az erdőövezetben is lakó nomád törzsszövetség volt, nevük a Kr. u. 4. század végétől kezdve a kínai forrásokban tili, majd tielö alakban jelentkezik. Mindezek a kínai feljegyzésű alakok egy barbár nyelvi tiglig/tilig szót adnak vissza, amelyet nem tudunk pontosan egy nyelvhez kötni és magyarázni. Több körülmény szól amellett, hogy ez az elnevezés ’szekér, kocsi’ jelentésű volt, ugyanis a tielöknek egy másik neve, mely anév kínai fordítása, kaokü, s ez a kínaiban ’magas szeker’-et jelent.

Hogy mi lett Csicsi nyugatra vándorolt hiungnu népének sorsa a birodalom bukása után (Kr. e. 36), nem tudjuk. A kínaiak számára továbbra már nem voltak érdekesek a bukott nomádok, így nem írnak róluk. De ismervén a nomád alakulatok törvényeit, szinte bizonyos, hogy a birodalom bukása után is maradt hiungnu szórvány a Balhas-tótól északra a Kazak-steppén. Alig több mint száz év múltán újabb hiungnu hullám jelent meg Nyugat-Belső-Ázsiában. Kr. u. 91-ben az északi hiungnuk egy része, miután vereséget szenvedett a kínaiaktól, nyugatra menekült a vuszunok területére, tehát a Nyugati-Tien-sanba, majd sokan innen is tovább kényszerültek vonulni. Hogy hova mentek, nem említi a kínai forrás, de későbbi feljegyzések igazolják, hogy még az 5. század első felében is élt a vuszunoktól északra egy hiungnu eredetű törzscsoport, a jüepanok, akik a Kr. u. 91-ben elmenekült hiungnu csoport leszármazottai lehetnek. Egy másik részük pedig a Kazak-steppe déli részére vonult. A Tien-san vidéki hiungnu jelenlétet mutatja, hogy Kr. u. 155-ig ezek gyakran avatkoztak be a Tarim-medencei városállamok életébe. Ezeknek a Tien-san vidékére húzódott hiungnuknak a hatalma akkor hanyatlott le végleg, amikor Kr. u. 155 körül a szienpej vagy szienpi törzsszövetség került hatalomra a mai Mongólia területén, tehát a nomád központban, s ezek hatalmukat nyugatra a Tien-san irányában is kiterjesztették. De mielőtt a szienpik új nomád államára térünk, pár szóban a déli hiungnu csoportokról is meg kell emlékeznünk.

Kr. u. 48-ban, miután az új sanjüt, Punut a hiungnu törzsek jelentős része nem ismerte el, a lázadó csoportok délre vonultak Ordosz területére, és Kínának behódoltak. {45} A déli hiungnu csoportok gyakran vettek részt a Han-dinasztia bukása után is a különböző egymással küzdő kínai frakciók harcában. 311-ben még a fővárost, Lojangot is elfoglalták, a kínai császárt megölték s a várost porig égették. A hiungnu sanjü kínai császárrá kiáltatta ki magát Liu Jüan néven, s a Korábbi Csao-dinasztia alapítója lett. A 4. századi kaotikus korban, mikor Kína számtalan kis dinasztia uralma alatt állott, nemcsak a fenti, hanem több hiungnu eredetű dinasztia jött létre Kína egy-egy részének elfoglalása révén. De mindegyiknek ugyanaz lett a sorsa: a teljes elkínaiasodás. Mindezeknek a nyomon követése elsősorban a kínai történelem és a sino–barbár kapcsolatok kutatójának a feladata.

BIBLIOGRÁFIA

CZEGLÉDY, Nomád népek 40–52.

A későbbi hiungnukról: E. CHAVANNES, Les pays d’Occident d’apres le Heou Han chou. T’oung Pao 8(1907), 149–234; W. EBERHARD, Chronologische Übersicht über die Geschichte der Hunnen von der spateren Han-Zeit (25 N.Chr.–220 N.Chr.). Belleten 4(1940), 387–435.

A tinglingekről: O. MAENCHEN-HELFEN, The Ting-ling. HJAS 4(1939), 77–86; G. CLAUSON, Turkish and Mongolian Studies. London, 1962. 20–21 (E. Pulleyblank véleménye).

A Kr. u. 91-es hiungnu vándorlásról: L. S. VASIL’EV, Banj Cao v Zapadnom krae. Vestnik drevnej istorii 1955/1, 108–125. – Lojang 311-es hiungnu elfoglalásáról: W. B. HENNING, The date of the Sogdian ancient letters. BSOAS 12(1948), 601–615.

6. 6. Szienpik és topák

A szienpej vagy szienpi elnevezés az északi hiungnukkal kapcsolatban fordult elő, mint annak a törzsszövetségnek a neve, amely Kr. u. 155 körül véget vetett a hiungnuk birodalmának északon. A kínai források nyomán azonban jóval korábbi időpontig tudjuk a szienpik történetét követni, egészen a Kr. e. 3. századig. Mikor Maotun, az első nagy hiungnu uralkodó legyőzte a keleti barbárokat, kínai nevükön a tunghukat, akik a mai Mandzsúria területén éltek, helyüket a szienpik és vuhuanok foglalták el. A hiungnukat sokszor nyugtalanították támadásaikkal, de csak Kr. u. 155 körül tudták a hiungnukat végleg maguk alá gyűrni, s ezzel végrehajtották a nagy hatalmi őrségváltást Kelet-Belső-Ázsiában. A szienpi vezér, Tan Sihuaj a hiungnuk leveretése után északon a tinglingeket, nyugaton pedig a vuszunokat is uralma alá hajtotta, így lényegében az összes egykori hiungnu terület a szienpik fennhatósága alá került. De a szienpik birodalma sohasem érte el az egységesülésnek és összeforrottságnak azt az állapotát, amely a hiungnukra volt jellemző birodalmuk fénykorában. A Kína északi részén levő különböző szienpi törzsek egyre nagyobb szerepet játszottak Kína életében, s nem egy közülük elfoglalta Észak-Kína egyes részeit. Saját dinasztiáikkal uralkodtak a kínai lakosságon, majd rövidesen mindegyiket utolérte a törvényszerű nomád sors, a tökéletes elkínaiasodás. A mujun törzs volt a Jen-dinasztia {46} alapítója, a jüven törzs az Északi Csou-dinasztiát hozta létre, a cöfu törzs a Nyugati Cin-dinasztia megteremtője volt, végezetül a topa törzs, melyről rövidesen részletesen szólunk, egész Észak-Kínát egyesítette, és mintegy százötven évig uralkodott Vej-dinasztia néven. A szienpi törzsek őshazája Koreától északra, valahol Mandzsúriában lehetett. Bár a Szienpi Birodalom, akárcsak a többi nomád birodalom, sokféle etnikai és nyelvi elemet foglalt magába, abirodalmat megszervező szienpi törzsek valószínűleg valamilyen korai mongol nyelven beszéltek.

A különböző szienpi törzsek közül a legnagyobb karriert, mint fentebb említettük, a topák futották be. Északi Vej néven alapítottak dinasztiát Kínában, és fokozatosan egész Észak-Kínát hatalmuk alá vonták. A Vej-dinasztia (386–538) történetéről nem szűkölködünk adatokban, hiszen mint kínai dinasztiáról, hivatalos történeti mű készült róla Vej su néven a dinasztia bukása után a 6. században. Ennek ellenére a dinasztia őseiről, az egykori barbár topákról csak sovány értesüléseink vannak. A topák birodalmi korszakának története pedig Kína történetének része, s csak annyiban tartozik Belső-Ázsia történetéhez, amennyiben a topa eredetű Vej-dinasztia az újabb nomád hullámok ellen küzdött, most már mint Kína védője.

A topák eredetileg a szienpi nyelv egy dialektusát beszélték, ezt maguk a kínai források közlik. A kínaiak régtől fogva érdeklődtek a környező népek nyelvei iránt, s különböző kínai–barbár szójegyzékek, szótárak és egyéb művek keletkeztek. Feltehetően már volt kínai–hiungnu szótár is, de ilyen korai művek nem maradtak fenn. A Szuj su című kínai dinasztikus évkönyv egy tizenhárom tételből álló listát közöl, mely művek a topák nyelvén készültek. Sajnos ezek sem maradtak fenn, így azt sem tudjuk, hogy ezek a lejegyzések hogyan készültek: esetleg valamilyen Belső-Ázsiából kölcsönzött szótag- vagy betűírással, vagy pedig egyszerűen a kínai írásjegyekkel. Ennek ellenére a kínai szövegben fennmaradt, kínai írással lejegyzett egyes topa szavakból megállapítható, hogy a topa, akárcsak a szienpi, mongol nyelv volt. Paul Pelliot és Ligeti Lajos kutatásai szerint mindkettő egy ómongol nyelvi állapotot tükröz, s a későbbi kitajok nyelvével mutat közeli rokonságot. A topa szavak közül két érdekesebb példát emelhetünk ki. Az egyik a kopocsen (ókínai kiejtésben kca-bcak-t’sien), melyet qabaqcin-nak (olv. kabakcsin) olvashatunk, jelentése ’kapus, ajtónálló’. Egy, a török és mongol nyelvekben egyaránt ismert ige származékával állunk itt szemben, magyar fülnek nem is cseng ismeretlenül a szó: a magyar kapu honfoglalás előtti török jövevényszó. A másik topa glossza a sziencsen (ókínai kiejtésben gam-t’sien), melyet giamcin-nek (olv. gjamcsin) olvashatunk. Ez egy régi művelődési szó, amely a török és mongol nyelvekben megvolt ’postaállomáson dolgozó tisztviselő’ jelentésben. Persze nem mai postára kell itt gondolni, hanem a küldötteket és állami tisztviselőket lóval és élelemmel ellátó állomásokra. A szó a török nyelvekben jam, a mongol nyelvekben dzsam, a mandzsuban gijamun alakban él tovább ’postaállomás’ jelentésben, és különösen a 13. században jutott nagy szerephez a Mongol Birodalom postaállomás-hálózatának kiépítésekor. A Mongol Birodalom nyugati felén létrejött Arany Horda államától vette át a szót az oroszság, a kocsis neve az oroszban máig is jamscsik. Íme, egy szó élete és ami mögötte van. A topáktól az oroszokig.

{47} De magáról a topa névről is érdemes szólnunk, mivel nem mindennapi vándorutat tett meg ez a szó is. A százötven éves topa uralom Észak-Kínában azt eredményezte, hogy az északi és keleti barbárok a Kínát meghódító és dinasztiát alapító egykori barbárok nevét átvitték Észak-Kína, majd egész Kína megjelölésére. Ennek köszönhetjük, hogy a topa névnek egykorú barbár kiejtését is ismerjük nem-kínai írásos feljegyzésben, azaz tudjuk, hogy maguk a topák hogyan ejthették saját nevüket. A 8. századi türk rovásírásos feliratok tabgacsnak nevezik Kínát és a kínaiakat. Ez az elnevezés egy eredeti tabgacs (vagy tagbacs) formára utal vissza. Ugyanezt a formát adja vissza némileg torzított formában a bizánci Theophülaktosz Szimokattésznál szereplő Taugaszt szó is. Kínának ez a neve jelenik meg a 11. századi első muszlim török dinasztia uralkodóinak, a Karahanida kánoknak címtárában is: a kán, többek között, tabgacs kánnak is nevezi magát. Végül a 17. századi krími tatár kánok okleveleiben is feltűnik a tavgacs szó a kánok címei között. Rejtélyes a tabgacs szónak ez a nagy elterjedtsége, pontos magyarázatot ma sem tudunk rá adni.

BIBLIOGRÁFIA

SINOR 223–225.

A szienpikre vonatkozó kínai források fordításai: BICURIN, Sobr. I, 149–178; V. S. TASKIN, Materialy po istorii drevnih kocevyh narodov gruppy dunhu. Moskva, 1984.

A szienpi történet kezdeti időszakáról: G. SCHREIBER, Das Volk der Hsien-pi zur Han-Zeit. Monumenta Serica 12(1947), 145–203.

A topa eredetű kínai Vej-dinasztia történetére a legjobb összefoglalás: W. EBERHARD, Das Toba-Reich Nordchinas. Eine soziologische Untersuchung. Leiden, 1949.

A topa nyelvről, az addigi irodalom ismertetésével: L. LIGETI, Le tabgatch, un dialecte de la langue sien-pi. In: Mongolian Studies. Budapest, 1970. 265–308.

Kína tabgacs nevéről: P. PELLIOT, L’origine du nom de la „Chine”. T’oung Pao 13(1912), 727–742.

A különböző sinizálódott nomádok államairól és a topák felemelkedéséről: J. GERNET, A kínai civilizáció története. Budapest, 2001. 153–160.

7. 7. A zsuanzsuanok birodalma

A 4. század végén egy új törzsszövetség, a zsuanzsuan alapozta meg birodalmát Kelet-Belső-Ázsiában, ahol a 6. század közepéig, a türkök hatalomátvételéig a terület urai maradtak. A 4. század zavaros viszonyai után, mikor hiungnu, szienpi és topa csoportok versengtek a hatalomért s osztoztak rajta, az 5. század elejére ismét egy erős nomád birodalom keletkezett, amelynek központja a mai Mongólia területe volt.

Az új törzsszövetség neve a leggyakrabban zsouzsan és zsuanzsuan formában jelenik meg a kínai forrásokban, de ezen kívül még pár fonetikai variánsuk fellelhető. Mindezek az alakok egy olyan barbár nyelvi szót adnak vissza, amelyet más forrásból nem {48} tudunk azonosítani. A kínai forrásokban gyakori a népnevek etimológiás eltorzítása, ami azt jelenti, hogy olyan kínai írásjegyet választanak az idegen szó lejegyzésére, amely a kínaiban egy bizonyos, az illető népre nézve általában pejoratív értelemmel bírt. Ebbéli igyekezetükben nem egyszer az eredeti szó fonetikáján is torzítottak, többet, mint amit az idegen szavak lejegyzésére amúgy is nagymértékben alkalmatlan kínai írás okozott volna. Így például a zsuanzsuanok nevének lejegyzésére leggyakrabban azt a két írásjegyet használták, melyeknek jelentése ’nyüzsgő féreg’ volt. Ugyanakkor az sem kizárt, hogy a zsuanzsuan név esetében nem egy idegen népnév kínai torzításával állunk szemben, hanem egy ’féreg’ jelentésű barbár népnév kínai fordításával. Ezt a feltevést bizánci és iráni forrásokban őrzött hagyományok alapján kockáztathatjuk meg, de nem zárhatjuk ki annak lehetőségét sem, hogy az utóbbi források már egy torzított kínai alakból vették értesüléseiket.

Amilyen bizonytalan a törzsszövetség nevének magyarázata, ugyanolyan bizonytalanul nyilatkozhatunk a zsuanzsuanok eredetéről is. A kínai forrásoknak sincsenek pontos értesülései erről, így egyes kútfők szerint a zsuanzsuanok a hiungnukból váltak ki, mások szerint a tunghuk, azaz a keleti barbárok leszármazottai lennének, megint mások szerint az Ordosz-vidéki szienpi csoportok közül valók. A kérdést azért nehéz eldönteni, mivel a Zsuanzsuan Birodalom, mint minden nomád birodalom, sok elemből tevődött össze, s az összes fent említett nép vagy néptöredék alkotórésze lehetett a zsuanzsuanok vezette konglomerátumnak. Arról például biztosan tudunk, hogy a zsuanzsuanok az Ordosz-vidéki hiungnukat a birodalom alapítása után magukhoz csatolták. Egy kínai értesítést mégis ki kell emelnünk, melynek komoly igazságmagja lehet. A Vej su szerint, mely a topa eredetű kínai dinasztia évkönyve volt, a zsuanzsuanok őse 270 körül egy, a topákat szolgáló rab volt. Ez a híradás, bár bizonyára nem mentes bizonyos politikai aktualizációtól sem (hiszen a topa eredetű Vej-dinasztia uralmának másfél évszázada alatt Kína fő barbár ellenségei éppen a zsuanzsuanok voltak), az igazság elemét rejtheti magában.

Mikor az egyik nomád hatalom, a topák elfoglalták Kína északi részét, s 386-ban Topa Kuj személyében az első Vej-császár lépett a trónra, a másik nomád hatalom, a zsuanzsuanok megszerezték Kelet-Belső-Ázsia felett a hegemóniát. Valószínűleg éppen a topáknak Kínába vonulása tette lehetővé a gyors zsuanzsuan terjeszkedést. Sölun zsuanzsuan vezér 394 után először az ordoszi hiungnukat és szienpiket vetette uralma alá, majd a topákkal való szakadatlan harcok során a Góbitól északra vonult, s 402 táján Kara-sahr vidékén legyőzte a kaoküket. (A kaokü elnevezés, emlékezhetünk, a tielö törzsszövetségnek volt egy másik kínai neve.) A zsuanzsuanok birodalma fokozatosan felvette a kelet-belső-ázsiai birodalmaknak már a hiungnuk óta ismert határait. Északon a Bajkál-tóig ért, keleten a Hingan hegységig, nyugaton a Kara-sahrtól északra fekvő területekig. Később a Tarim-medencét is meghódították. A tien-sani vuszunok a zsuanzsuanok támadásai elől ez idő tájt, tehát az 5. században húzódtak vissza a Pamír hegységbe.

A 400 és 550 közötti másfél évszázad a zsuanzsuan és észak-kínai összecsapások hosszú sorának tanúja. A kínaivá szelídült topák állandó konfliktusban voltak az ősi ellenséggel, s nem egyszer folytattak hadjáratot a zsuanzsuanok ellen, mélyen behatolva {49} a zsuanzsuanok területére, a Góbitól északra. Taj Vuti császár alatt (423–452) két nagy zsuanzsuan hadjáratról is tudunk, az eredmény mindig ugyanaz: a nomádok kikerülték a döntő ütközetet, s a visszavonuló kínai csapatok elpusztultak a nélkülözésekben. A zsuanzsuanok elleni harcokban a kínaiaknak gyakori szövetségesei voltak a keleti-tien-sani kaokü törzsek, így például 429-ben is. De más nomád szövetségest is felhasználtak alkalomadtán, így 448-ban a hiungnu eredetű jüepanokat. Akkor a közös vállalkozást siker koronázta.

De minden időleges kínai győzelem ellenére a zsuanzsuanokat saját területükön sohasem sikerült megtörni. Mint mindig, csak a belülről jövő széthúzás tudta ezt a nomád birodalmat is feszámolni. A bomlás az 520-as években indult meg. Anakujt, az új uralkodót elűzte Polomen, aki előzőleg már a kínaiaknál keresett menedéket egy kaokü támadás elől. Anakuj most szintén a kínaiakhoz fordult segítségért, akik elérkezettnek látták az időt, hogy a Zsuanzsuan Birodalmat megosszák. Anakuj kapta a birodalom keleti felét, ennek központja a Huangho nagy kanyarjától északra helyezkedett el, míg Polomennek a nyugati fél jutott, Kuku-nór központtal. Polomen azonban nem nyugodott bele helyzetébe, s nyugati szomszédainak, a heftalitáknak szövetségét kereste. (A heftalitákról egy későbbi részben részletesen szólunk.) A heftalita uralkodó a szövetség megpecsételéseként el is vette Polomen három nőtestvérét feleségül, de az együttműködés rövid életű volt, mivel a kínaiak elfogták Poloment, és valószínűleg eltették láb alól. Anakuj maga kínai hercegnőt kapott feleségül, nővére pedig Sziao Vuti kínai császár felesége lett. Ezek az események már jelzik, hogy a kínaiak vették át az események irányítását. 546-ban Tumen, a zsuanzsuanoknak alávetett türkök vezetője feleséget kért magának Anakujtól. A zsuanzsuan uralkodót felháborította alattvalójának kérése, és joggal látott a házassági ajánlat mögött politikai terveket. A kérés megtagadása után Tumen a kínaiakhoz fordult, akik készséggel szállították számára a kínai menyasszonyt 551-ben. A következő évben, 552-ben aztán a türkök leverték Anakuj csapatait, s a vesztes zsuanzsuan uralkodó öngyilkosságot követett el. A legyőzött zsuanzsuanok egy töredéke a meghalt uralkodó fiának, Anlocsennek a vezetésével Kínába menekült. Rövidesen azonban a kínaiak kiadták a türköknek a menekülteket, akiket a türkök mind egy szálig kivégeztek. Ezzel a belső-ázsiai Zsuanzsuan Birodalom eltűnt a történelem színéről, de egyes zsuanzsuan eredetű törzsekkel találkozunk még Nyugat-Belső-Ázsiában. Ezeknek a sorsát a heftalitákat tárgyaló következő részben fogjuk ismertetni.

A zsuanzsuanok hadszervezete, éppen úgy, mint a hiungnuké és a topáké, a tízes rendszeren alapult: tíz, száz, ezer és tízezer lovasból álló egységek alkották a hadsereget. 402-ben Sölun, az első zsuanzsuan uralkodó felvette a kagán címet. Ez a fontos méltóságnév a szienpiknél bukkant fel, a topák is használták, de először a zsuanzsuanok alkalmazták széles körben a vezető tisztségviselő neveként. Ez a cím aztán a türkökön át egészen a mongolokig eljutott, s a belső-ázsiai uralkodók legáltalánosabban használt címévé vált. Belső-Ázsia talán legelterjedtebb méltóságneve volt, mely rövidített kán alakjában egészen napjainkig él Ázsia különböző részein. A közép-ázsiai török kánságoktól kezdve az iráni és észak-indiai muszlim világig sok helyen ismerték és {50} használták. A kagán mellett állt a kagánasszony, a kagatun (kínai feljegyzésben kohotun), amely cím szintén a szienpik óta ismert Belső-Ázsiában. Rövidebb katun formájában számtalan régi és mai török nyelv őrzi e szó emlékét, miközben a szó jelentése az ’előkelő asszony’-tól kezdve egészen a ’nő’ jelentésig változott. A hiungnuknál feltűnt sanjü cím is tovább élt a zsuanzsuanoknál, igaz, a név értéke közben lejjebb szállott. A zsuanzsuan titulatúra tanulmányozása érdekes és fontos tudományos feladat, mivel a türkök, a régi Belső-Ázsia talán legjelentősebb birodalomalkotói, igen sokat vettek át egykori uraiktól, a zsuanzsuanoktól.

A kínaiak a zsuanzsuanokat tipikus nomád népnek írták le: vadászok és állattartók, akik legelőiket állandóan cserélték. Főleg ló- és juhtenyésztéssel foglalkoztak, s fontos kereskedelmi cikkük a cobolyprém volt, melyet ajándékként és adónak egyaránt használtak. Hadi erejük a lovasságra épült, de nagyszámú harcikocsival is rendelkeztek, melyeket az alávetett kaokü néptől szereztek be. Lópáncélt és arany lószerszámot is használtak előkelőik. Kerek nemezsátrakban laktak, melyeket vándorlásaik során összecsomagoltak és kocsikon szállítottak tovább. Táplálékuk kumisz és hús volt, valamint frissen főtt gabona, köles és kendermag. Hajukat kontyba fonva hordták. Az egyik zsuanzsuan kagán fejéről a kontyot a győztes kaokü vezér a topáknak küldte el győzelmi trófeaként. Nagy keletje volt a brokátnak, ezt főleg Kínából és Perzsiából szerezték be. Bár kevés tárgyi emlék ismert, valószínű, hogy fejlett bronz- és vasművességgel rendelkeztek.

A zsuanzsuanok társadalmi berendezkedéséről keveset tudunk. Soknemzetiségű törzsi birodalom volt. A törzsi vezérek minden évben ugyanabban az időben összejöttek a kagán vezetésével egy állandó helyen Tunhuangtól északra, ahol ünnepélyesen áldozatot mutattak be és tanácskoztak. Hittek az Égben, de alapvető monoteizmusuk mellett a szellemekben is bíztak. A szellemek és az emberek között közvetített a törzsi vallás papja. Bizonyos mértékig a buddhizmusnak is lehetett hatása körükben, ami nem csoda, hiszen Kínában éppen ez idő tájt, az 5. században terjedt el tömegesen a buddhizmus. E szempontból érdekes Anakuj rokonának és riválisának, Polomennek a neve, mely feltehetőleg a brahman szó kínai átírását rejti.

A kagáni tisztséget a fiú örökölte az apjától. A kagatuni tisztség nagy hatalmi körrel járt, különösen trónvillongások esetében volt a kagánasszonynak fontos szerepe. A kínai források megemlékeznek a zsuanzsuanok kancelláriájáról, ahol feljegyzéseket készítettek s bizonyos asztronómiai ismeretekkel rendelkeztek. Sajnos egyéb adatok ismeretének a hiányában eldönthetetlen, hogy ezen a kancellárián a kínai nyelvet vagy pedig a zsuanzsuanok nyelvét használták-e, s ha az utóbbit, vajon milyen írással jegyezték le. Mindenesetre az írásos ügyvitel megjelenése a zsuanzsuanoknál azt mutatja, hogy birodalmuk elérkezett az államiság küszöbére. A következő nagy belső-ázsiai birodalomban, a türkök államában az írásbeliségnek már jelentős emlékei is fennmaradtak. A zsuanzsuanok nyelvéről biztosat nem mondhatunk, de a zsuanzsuanoknak a szienpikhez és topákhoz fűződő kapcsolatai és a kínai feljegyzésű zsuanzsuan szavak jellege alapján valószínűleg Paul Pelliotnak van igaza, aki a zsuanzsuanok nyelvében egy korai mongol nyelvet lát.

{51}

BIBLIOGRÁFIA

SINOR 231–232.

A zsuanzsuanok kutatásában a japánok végeztek értékes munkát. Uchida Gimpu japán kutató munkáiról jó összefoglalás: P. OLBRICHT, UCHIDA’s Prolegomena zu einer Geschichte der Joujan. UAJ 26(1954), 90–100.

A zsuanzsuanokról az egyedüli monográfia, bő anyaggal, de konfúzus tárgyalásban: A.KOLLAUTZ–H. MIYAKAWA, Geschichte und Kultur eines völkerwanderungszeitlichen Nomadenvolkes I–II. Klagenfurt, 1970.

CSONGOR B., Kínai források az ázsiai avarokról. In: Történelem és kultúra 9. Budapest, 1993.


Yüklə 0,67 Mb.

Dostları ilə paylaş:
1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   19




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©genderi.org 2024
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə