A vegetációtérképezés: visszatekintés és hazai körkép

Fellazuló száraz lomboserdők és cserjések (M)

Molyhos tölgyes bokorerdők (M1)

Definíció: Száraz gyepekkel mozaikosan fellépő, ligetes megjelenésű, szárazságtűrő és melegkedvelő fajokból álló letörpülő, főképp Quercus pubescens és Fraxinus ornus dominálta erdők, a balkáni vegetációnak a Kárpát-medencébe feltoluló képviselői.

Jellemzés: Főleg délies kitettségű meleg, sziklás-köves lejtőkön alakulnak ki, elsősorban mészkövön, dolomiton, de eruptív alapkőzeteken is előfordul. Talaja sekély, kőtörmelékes rendzina, ill. erubáz talaj. Az erdőnek elsőrendű talajvédelmi szerepe van, kiirtása talajlehordódáshoz, karsztosodáshoz vezet. Legszembetűnőbb ismérve a fiziognómia: 5-20 törzsből képződő csoportok sziklagyepekkel vagy sztyepprétekkel váltakoznak. A facsoportokat a gyep felé cserjékből, illetve dudvás kétszikűekből álló kettős szegély zárhatja le.

Jellemző fajok: Cotinus coggygria, Crataegus monogyna, Euonymus verrucosa, Viburnum lantana, Cornus mas, Colutea arborescens, Coronilla emerus, Brachypodium pinnatum, Agropyron intermedium, Dictamnus albus, Polygonatum odoratum, Lembotropis nigricans, Geranium sanguineum, Stachys recta, Anthericum ramosum, Doronicum germanicum, Asperula cynanchica, Linaria genistifolia, Lathyrus pannonicus subsp. collinus, Aconitum anthora, Ruscus aculeatus.

Alegységek: cserszömörcés bokorerdő (Cotino-Quercetum pubescentis), sajmeggyes karsztbokorerdő (Ceraso-Quercetum pubescentis), andezit bokorerdő (Festuco pseudodalmaticae-Quercetum), mecseki karsztbokorerdő (Inulo spiraeifolio-Quercetum pubescentis).

Tatárjuharos lösztölgyes (M2)

Definíció: Az alföldek és az alföld peremi dombvidék kiritkuló, száraz, sztyeppfajokkal átszőtt klímazonális erdeje.

Jellemzés: A tatárjuharos lösztölgyes (Aceri tatarico-Quercetum pubescentis-roboris) a pannóniai erdőssztyepp klímazonális erdőssztyepp erdeje a Magyar Alföld széles löszhátain és a Középhegység peremének lösztakaróján. Mára csupán néhány állománya maradt meg. Lágy, kötött alapkőzeten, elsősorban löszön, néha pannon agyagon alakul ki. Talaja degradált csernozjom, barna erdőtalaj. Közepes növekedésű erdő, fejlett második lombszinttel és cserjeszinttel. A lombkoronaszintet a két déli tölgyfaj: a Quercus pubescens és a Quercus cerris alkotják, Quercus robur és olykor Quercus petraea eleggyel. A második lombszintet az Acer campestre és mellette az itt fává növő Acer tataricum alkotják. A gyepszintben - a kidőlt fák helyén keletkező természetes gap-ekben - sztyepprétfajok jelennek meg. A mára megmaradt állományok kis kiterjedésük és a helytelen használat miatt degradálódnak: akácosodnak, cseresednek, a természetes elegyfák eltűnnek, idegen fafajok behúzódnak.

Jellemző fajok: Pyrus pyraster, Prunus spinosa, Crataegus monogyna, Rhamnus catharticus, Euonymus-fajok, Rosa canina, Ligustrum vulgare, Cornus sanguinea, Carex michelii, Iris variegata, Phlomis tuberosa, Pulmonaria mollis, Iris graminea subsp. pseudocyperus, Nepeta pannonica, Doronicum hungaricum, Melica altissima, Brachypodium pinnatum, Polygonatum odoratum, Lathyrus niger, Dictamnus albus, Peucedanum cervaria, Vincetoxicum hirundinaria, Lithospermum purpureo-coeruleum, Origanum vulgare.

Alegységek: Aceri tatarico-Quercetum hungaricum, submatricum (ornetosum), occidento-pannonicum (primuletosum), tölgyes hárserdő (Dictamno-Tilietum cordatae).

Sziki tölgyesek (M3)

Definíció: Szikes magaskórósokkal és gyepekkel mozaikos, 15 méternél alacsonyabb lombkoronaszintű, ligetes kocsányos tölgyesek, melyekben erdei elemek keverednek sztyeppi és sziki fajokkal.

Jellemzés: A sziki tölgyesek (Galatello-Quercetum roboris = Festuco pseudovinae-Quercetum roboris) a Magyar Alföld erdőssztyepp mozaikjának jellegzetes képviselői. Itt tanulmányozható ma leginkább a sztyepp és az erdő frontzónája, mert a lösz és a homok erdőssztyeppje még fragmentálisabban és degradáltabban maradt fenn. Talajuk kilúgzott szolonyec. A mai állományok feltehetően jórészt a folyószabályozások utáni talajvízszint-csökkenés során képződtek keményfaligetekből, ezért csak ott fajgazdagok, ahol ezek az erdők akkoriban közvetlenül érintkeztek ősi sziki tölgyesekkel. A mai állományok fennmaradásukat annak köszönhetik, hogy főúri vadászterületek voltak. A sziki tölgyesek erdőssztyepp jellegüknél fogva ligetesek, tisztásaik sziki magaskórósok és ecsetpázsitosok, nádasok és kisebb ürmöspusztafoltok. Az élőhely keleties jellegét mutatja, hogy a kontinentális, pontusi és szubmediterrán flóraelemek mennyisége magas. A sziki tölgyesek ritkaságuknál és vegetációtörténeti jelentőségüknél fogva fontos természeti értékek.

Jellemző fajok: Quercus robur, Q. pubescens, Acer tataricum, Pulmonaria mollis, Doronicum hungaricum, Scilla bifolia agg., Corydalis cava, Melica altissima, Peucedanum officinale, Aster sedifolius, A. linosyris, Artemisia pontica, Festuca rupicola, Inula salicina, Asparagus officinalis, Filipendula vulgaris, Limonium gmelini, Polygonatum latifolium, Brachypodium sylvaticum, Poa nemoralis, Agropyron caninum, Geranium robertianum.

Alegységek: Festuca rupicola-s típus, Polygonatum latifolium-os típus, Festuca pseudovina-s típus, telepített állományok.

Pusztai tölgyesek (M4)

Definíció: A Magyar Alföld homokjának kisebb állományok vagy csak facsoportok formájában megjelenő rossz növekedésű erdőssztyepp erdeje.

Jellemzés: Savanyú vagy bázikus kémhatású homokon egyaránt kialakulhattak. A talajvíz hatásától függetlenedtek, mivel mindig magasabb térszinteken jelennek meg. Talajuk rozsdabarna erdőtalaj, karbonátmaradványos barna erdőtalaj vagy humuszszegény váztalaj. Kiritkuló világos állományokat alkotnak, dús cserjeszinttel és fejlett gyepszinttel. A lombkoronaszintben uralkodó a kocsányos tölgy, ehhez szálanként elegyednek az Acer campestre, helyenként az Acer tataricum, Pyrus pyraster, Populus alba. Elsőrendű természeti értéket képviselnek, unikálisak, ugyanakkor veszélyesztetettségük - a Convallario-Quercetum állományok mellett - az összes hazai erdő között a legnagyobb. Rohamosan pusztulnak állományai, főleg a Duna-Tisza közén, az utóbbi évtizedekben végbement több méteres talajvizszint-süllyedés következtében.

Jellemző fajok: Crataegus monogyna, C. oxyacantha, Ligustrum vulgare, Prunus spinosa, Rosa-fajok, Cornus sanguinea, Sambucus nigra, Festuca rupicola, Poa angustifolia, P. nemoralis, Brachypodium sylvaticum, Polygonatum odoratum, P. latifolium, Dictamnus albus, Vincetoxicum hirundinaria, Pulmonaria mollis, Melampyrum cristatum, Anemone sylvestris.

Alegységek: nyírségi homoki tölgyes (Festuco-Quercetum roboris), Festuco-Populo-Quercetum.

Borókás-nyárasok (M5)

Definíció: Ligetes megjelenésű, cserjés vagy erdőformájú, kevés fajú és erdei fajokban szegény állományok, a Magyar Alföld homokterületein.

Jellemzés: A borókás-nyárasok (Junipereto-Populetum) elsősorban a Duna-Tisza köze meszes homokterületein elterjedtek. Az abiotikus feltételek szélsőségesek. Megjelenési formái a termőhely jósága szerint eléggé különbözőek, főleg a két névadó faj vitalitásában, mennyiségi arányaiban. Homokbuckák tetőin, szélverte oldalakon szélsőségesen száraz termőhelyen főleg csak kisebb-nagyobb foltokban megjelenő borókák (Juniperus communis) alkotják a felső szintet, a gyepben főleg a homokpusztagyep fajaival. Buckák oldalain, némi összefutó felszíni vizek hatására a Populus alba is felnőhet. Nagy buckák közötti völgyekben pedig 12-16 m magas állományokat is képezhet. Az állományokat elsősorban a gondatlanságból eredő erdőtüzek veszélyeztetik.

Jellemző fajok: Populus x canescens, Ligustrum vulgare, Crataegus monogyna, Rhamnus catharticus, Cynoglossum officinale, Euphorbia cyparissias, Lithospermum officinale, Asparagus officinalis, Polygonatum odoratum, Vincetoxicum hirundinaria, Hieracium umbellatum.

Alegységek: Festucetum vaginatae juniperetosum, Junipereto-Populetum Carex liparicarpos subass., Junipereto-Populetum ligustretosum.

Sztyeppcserjések (M6)

Definíció: Füves területeken kisebb-nagyobb foltokat alkotó vagy általában xerotherm erdők szélén szegélytársulást létrehozó, mély talajú, zömmel természetes, néha szekunder, 1 méter körüli cserjések. Főbb fajaik: Amygdalus nana, Cerasus fruticosa, kis termetű Rosa-fajok.

Jellemzés: A sziklai cserjésekkel szemben mélyebb talajon, enyhébb lejtőn, leggyakrabban áthalmozott löszön kialakuló kontinentális jellegű közösség. Talajtípusa sokféle lehet, a rendzinától a mezőségi talajokon át a barna erdőtalajokig. Nem ritkán egykori erdőirtások helyén alakul ki. Napjainkban a középhegységek peremein gyakoribb, mint az Alföldön. A lokális körülmények olyanok, hogy magasabb fás vegetáció spontán kialakulni már nem tud. A tipikus pusztai cserjés 1 m-nél alacsonyabb, mert fő alkotói kifejezetten alacsony termetű cserjék. Csupán a sztyeppcserjések felnyíló foltjain és szélében találunk sűrűbb lágyszárú növényzetet, ezek - már a termőhely jellegéből adódóan is - értékes, főleg erdőssztyepp-fajok. Jellemzőek lehetnek a degradálatlan sztyepplejtők és száraz szegélyek fajai is. A sztyeppcserjés jellegű, de másodlagos - fajszegény - állományok (pl. töviskes, veresgyűrű som cserjés) nem tartoznak ebbe az élőhelybe. A fennmaradt állományok szigorúan védendők.

Jellemző fajok: Amygdalus nana, Cerasus fruticosa, Rosa spinosissima, R. gallica, Phlomis tuberosa, Stipa spp., Sternbergia colchiciflora, Erysimum odoratum, Inula oculus-christi, Dictamnus albus, Iris variegata, Adonis vernalis, Pulsatilla grandis, P. pratensis subsp. nigricans, Aster linosyris, Inula ensifolia, Peucedanum cervaria, Jurinea mollis, Vinca herbacea, Brachypodium pinnatum, Geranium sanguineum.

Alegységek: törpemandulás (Amygdaletum nanae), Crataego-Cerasetum fruticosae.

Sziklai cserjések (M7)

Definíció: Ritka cserjefajokból álló alacsony bozótosok, amelyek erdőkhöz nem vagy csak lazán kapcsolódnak. Reliktum jellegű társulások, ritka, izolált, diszjunkt vagy diszperz áreájú növényfajokkal.

Jellemzés: A középhegység exponált gerincein, bércein, dolomit, mészkő, andezit vagy gabbró alapkőzeten fejlődnek ki. Talajuk sziklás, kőzettörmelékes, sekély fekete vagy barna rendzina, ranker, mullranker. A két idetartozó társulás csak fiziognómiájában hasonló egymáshoz, a fajok szerint meglehetősen elkülönülnek. A jellemzést ezért az alegységek szerint végezzük el.

Középhegységi gyöngyvessző cserjés (Waldsteinio-Spiraeetum mediae). Az Északi-középhegységben elterjedtebb, 450-750 m között fordul elő. Kontinentális elterjedésű és eredetű társulás, a keleti eredetre utalnak a cserjeszintben és a gyepszintben megjelenő kontinentális tölgyes elemek. A cserjeszintben a Spiraea media mellett Cornus mas, Crataegus monogyna, C. laevigata, Cotoneaster matrensis állandóbbak és tömegesek. Kisebb magasságokban a cseres-tölgyes és a sajmeggyes bokorerdő kiirtása után a gyöngyvessző másodlagosan elszaporodik.

Jellemző fajok: Waldsteinia geoides, Cerasus fruticosa, Aconitum anthora, Carduus collinus, Carex brevicollis, Doronicum hungaricum, Euphorbia epithymoides, Melica picta, Polypodium vulgare.

Madárbirs cserjés (Cotoneastro-Amelanchieretum). A Dunántúli-középhegység dolomitjának törpenövésű sziklacserjése. Maradvány jellegű társulás, erre elsősorban az Amelanchier mai, magashegyvidéki elterjedése utal. A bozótba olykor a Cotinus coggygria is betelepül, cserjemagasságig növő fafajokkal (Quercus pubescens, Fraxinus ornus). Gyepszintjében sziklagyepfajok uralkodnak.

Jellemző fajok: Melica ciliata, Seseli osseum, Helianthemum canum, H. ovatum, Minuartia fastigiata, Sedum album, S. sexangulare, Arabis turrita, Turritis glabra, Polygonatum odoratum.

Száraz-meleg erdőszegélyek (M8)

Definíció: Xerotherm erdőknek cserjefajokkal vagy száraz-tölgyes, erdőssztyepp, ill. xerofil-xeromezofil gyepfajokkal, sokszor sarjtelepalkotó és magaskórós fajok feldúsulásával jellemezhető 5-15 m széles szegélyei.

Jellemzés: Elsősorban a fiziognómiával jellemezhető együttesek. Olyan életközösségek, amelyeket a fényért való küzdelem hoz létre. Sok fajuk az erdők lombborítása alatt is megél, de ott sínylődik, sokszor nem is virágzik, másrészt a lejtősztyeppekről a füvek konkurenciája, a legeltetés, ill. kaszálás szorítja ki őket, a félárnyékos átmeneti zónában viszont feldúsulnak. Társulástanilag nehezen leírható együttesek. Jórészt emberi behatásra alakultak ki, mesterségesen régóta fenntartott erdőszéleken és nyiladékokon. Két alaptípusuk van. A cserjésedő erdőszegély nehezen áthatolható, főleg Corylus avellana, Prunus spinosa, Rhamnus catharticus, Crataegus, Cornus-fajok, Berberis vulgaris alkotják. Természetvédelmi tekintetben értékesebbek a nem cserjésedő erdőszegélyek.

Jellemző fajok (elsősorban a nem cserjésedő erdőszegélyben): Brachypodium pinnatum, Geranium sanguineum, Peucedanum cervaria, Trifolium alpestre, Filipendula vulgaris, Poa angustifolia, Iris variegata, Orchis purpurea, Dictamnus albus, Anemone sylvestris, Lychnis coronaria, Asphodelus albus, Orchis pallens, O. simia, Doronicum hungaricum, Tamus communis, Lonicera caprifolium, Thalictrum aquilegiifolium.

Alegységek: a fentebb már említett sűrűn cserjés, ill. többé kevésbbé cserjétlen dudvás szegély.

fenyŐerdŐk (N)

Mészkerülő erdeifenyvesek (N1)

Definíció: Mészmentes alapkőzeten, szélsőségesen savanyú vagy változó vízgazdálkodású termőhelyeken fennmaradt, reliktum jellegű, zárt és lombelegyes erdeifenyvesek, többnyire acidofil aljnövényzettel a Dunántúl nyugati részén.

Jellemzés: A Nyugat-Dunántúl humid klímájú tájegységeinek területén (Vendvidék, Őrség, Göcsej, Hetés, Vasi-hegyhát), illetve fragmentálisan a Bakonyalján előforduló, reliktum jellegű erdők. Az állományok széles dombhátakon, kavics, homok, valamint mészmentes agyag és vályog alapkőzeten, mindenütt savanyú, s főként változó vízellátású talajon állnak. A pangóvizes termőhelyeket leszámítva a koronaszint mindenütt zárt, domináns fafaja általában az erdeifenyő. Cserjeszintje gyér, gyepszintje szintén. Az aljnövényzetben a fenyőerdei és lomberdei fajok keverednek, de jellemző az acidofil fajok túlsúlya. Gyakoriak a körtike- és korpafű-fajok, a nedvesebb részeken a lápréti és láperdei elemek. A mohaszint fajgazdag, nagyobb borítású is lehet. Az állományok a több évszázados erdőhasználat miatt mára jelentősen átalakultak, az erdeifenyő térhódítása következett be. Vegetációtörténeti fontosságuk, értékes fajaik, valamint a korábbi tradicionális erdőkezelést tükröző heterogén szerkezetük miatt fenntartandó élőhelyek.

Jellemző fajok: Pinus sylvestris, Carpinus betulus, Fagus sylvatica, Quercus petraea, Q. robur, Frangula alnus, Salix aurita, Daphne cneorum subsp. arbusculoides, Vaccinium spp., Hieracium spp., Pyrola spp., Lycopodium spp., Gentiana asclepiadea, Oreopteris limbosperma, Galium palustre, Cirsium palustre, Lythrum salicaria, Leucobryum glaucum, Polytrichum commune, Dicranum undulatum, Aulacomnium palustre, Sphagnum spp., Mnium affine.

Alegységek: lombelegyes erdeifenyves (Genisto nervatae-Pinetum sylvestris quercetosum et fagetosum), elegyetlen erdeifenyves (Genisto nervatae-Pinetum typicum), láposodó erdeifenyves (Aulacomnio-Pinetum).

Mészkedvelő erdeifenyvesek (N2)

Definíció: Mésztartalmú alapkőzeten, szélsőségesen száraz termőhelyeken fennmaradt reliktum jellegű nyílt erdeifenyvesek, többnyire bazifil aljnövényzettel a Dunántúl nyugati részén és Fenyőfőnél.

Jellemzés: A nyugati országrész nem túlságosan szélsőséges makroklímájú területein (Zalai-dombvidék, Kőszegi-hegység, Bakonyalja), meszes homokkő, mészcsillámpala és homok alapkőzeten élőforduló reliktum jellegű élőhelyek. A geomorfológiai és geológiai okok miatt a termőhelyeken a talaj humusztartalma alacsony, a vízellátottság kedvezőtlen. Leggyakrabbak a sziklás-köves és homokos váztalajok. A kis kiterjedésű, általában fragmentális állományok gyengén záródottak, viszonylag jól szintezettek, heterogén összetételűek. Az egyes szintekben a fenyő- és lomberdei fajok keverednek, de fenyves vonásokat leginkább a mohaszint mutat. Zömében a mészkedvelő és szárazságtűrő sziklagyepekre, száraz gyepekre és erdőkre jellemző fajok fordulnak elő. A gyepszintben néhány reliktum növény is felbukkan. Állományaik - vegetációtörténeti vonatkozásaik miatt - rendkívül értékesek és mindennemű kíméletet megérdemelnek. A homoki előfordulásokat a felszíni bauxitbányászat már nagyrészt elpusztította, de az egyéb ilyen jellegű élőhelyek védelme az erdőgazdálkodás alól való kivonással megoldható.

Jellemző fajok: Pinus sylvestris, Quercus petraea, Q. cerris, Sorbus aria, Viburnum lantana, Cerasus fruticosa, Juniperus communis, Brachypodium pinnatum, Anthericum ramosum, Geranium sanguineum, Linum flavum, Scabiosa canescens var. virens, Buphthalmum salicifolium, Calamagrostis varia, Senecio ovirensis subsp. gaudinii, Arabis hirsuta, Carex humilis, Galium glaucum, Teucrium chamaedrys, Trifolium alpestre, Bromus tectorum, Gypsophila fastigiata, Fumana procumbens, Stipa joannis, Festuca vaginata, Pleurozium schreberi, Hylocomium splendens, Pseudoscleropodium purum, Rhytidiadelphus triquerter, Dicranum spp.

Alegységek: zalai erdeifenyves (Lino flavae-Pinetum sylvestris), sziklai erdeifenyves (Calamagrosti variae-Pinetum sylvesris), homoki erdeifenyves (Festuco vaginatae-Pinetum sylvestris).

Lucfenyvesek (N3)

Definíció: Mészmentes alapkőzeten, szivárgó vizes termőhelyen álló (többnyire lombelegyes), zárt, Picea abies dominálta fenyőerdők, alpesi karakterű aljnövényzettel a Nyugat-Dunántúlon.

Jellemzés: Nyugat-Magyarország humid tájain (Vendvidék, Kőszegi- és Soproni-hegység), de itt is csak extrazonális helyzetben (hűvös mikroklímájú, északias kitettségű völgyaljakban) előforduló erdők. Talajuk agyagon, kavicson, különböző palákon kialakult szivárgó vizes lejtőhordalék- és pszeudoglejes barna erdőtalaj. Állományaik kis területűek, idős korban 25-30 m magas szálerdők, gyér cserjeszinttel. Koronaszintjük általában elegyes, a domináns lucfenyő mellett számos lombos fafajjal. Az állományok természetes voltát leginkább az alpesi karakterű fajokban gazdag gyepszint és mohaszint igazolja. A telepített állományoktól sokszor nehezen, vagy nem válszthatók el. Az egykori állományok jelentős hányada - erdőgazdálkodási tevékenység miatt - mára bizonyosan eltűnt, más részük eljellegtelenedett. A még megmaradt természetes lucfenyvesek - vegetációtörténeti jelentőségük és értékes növényfajaik miatt - mindenképpen megőrzendők, így a jövőben e helyeken csak szálaló jellegű beavatkozások lehetségesek.

Jellemző fajok: Picea abies, Acer pseudo-platanus, Fagus sylvatica, Carpinus betulus, Castanea sativa, Abies alba, Pinus sylvestris, Alnus glutinosa, A. viridis, Oreopteris limbosperma, Gentiana asclepiadea, Equisetum sylvaticum, Galium rotundifolium, Dryopteris filix-mas, Majanthemum bifolium, Prenanthes purpurea, Scrophularia nodosa, Oxalis acetosella, Blechnum spicant, Petasites albus, Carex remota, Chrysosplenium alternifolium, Bazzania trilobata, Lepidozia reptans, Riccardia palmata, R. chamaedryfolia, Nowellia curvifolia, Plagiochila asplenioides, Scapania nemorea, Dicranum polysetum, Pseudoscleropodium purum, Trichocolea tomentella, Plagiomnium undulatum.

Alegységek: félszáraz-üde lucfenyvesek (Bazzanio-Abietetum prenanthetosum), félnedves-nedves lucfenyvesek (Bazzanio-Abietetum petasitetosum albae).

Másodlagos, illetve jellegtelen származék mocsarak, rétek és gyepek (O)

Kiszáradó, jellegtelen és másodlagos mocsarak és sásosok (O1)

Definíció: Magas termetű, főképp mocsári és nádas fajokból álló, fajszegény, jellegtelen növényzetű élőhely.

Jellemzés: Ökológiailag igen heterogén csoport, mert a jellegtelenség kialakulása több okra vezethető vissza: a természetes mocsári növényzet kialakulásához szükséges vízborítás időtartama az élőhelyen nem biztosított. Ebben az esetben, különösen a nagyobb folyók hullámterein az árvizek által, az ártereken a csapadékvíz vagy belvíz által vízborítás alatt álló medrek kiszáradása után szárazra kerülő élőhelyek aljzatát nyers öntéstalaj fedi, melyben a szerves anyag felhalmozódása nem figyelhető meg. A talaj fejlődését, adott esetben a szerves anyagok mocsarasodáshoz szükséges felhalmozódását az ismétlődő vízborítás és üledéklerakódás gátolja. A habitat keletkezésének másik útja a már meglévő mocsarak és sásosok kiszáradása. Ebben az esetben az aljzat organogén anyagainak elbomlása során nitrogén-túlkínálat keletkezik. Erős gyomosodás viszont sok esetben azért nem következik be, mert a túlélő mocsári és magassásos fajok fizikailag akadályozzák a ruderális fajok kifejlődését. A mindkét esetben fellépő szárazságstresszt csak a legellenállóbb mocsári és sásos fajok képesek elviselni, az érzékenyebb fajok kipusztulnak. A nagyobb kiterjedésű állományokat kaszálják, a kisebbeket nem hasznosítják.

Jellemző fajok: Schoenoplectus lacustris, Typha angustifolia, T. latifolia, Eleocharis palustris, Catabrosa aquatica, Glyceria maxima, Phalaroides arundinacea, Sparganium erectum, Glycyrrhiza echinata, Polygonum amphibium, Rorippa amphibia, Oenanthe aquatica, Agrostis stolonifera, Leersia oryzoides, Alopecurus geniculatus, Sparganium erectum, Butomus umbellatus, Sagittaria sagittifolia, Alisma plantago-aquatica, Iris pseudacorus, Bolboschoenus maritimus, Carex gracilis, Lythrum salicaria, Berula erecta, Lysimachia vulgaris, L. nummularia, Veronica anagallis-aquatica, V. scutellata, V. beccabunga, Mentha aquatica, M. x verticillata, M. arvensis, Myosoton aquaticum, Ranunculus repens, Potentilla reptans. Solidago gigantea, S. canadensis, Rudbeckia laciniata, Reynoutria sachaliensis, Helianthus decapetalus, Impatiens glandulifera, Aster x lanceolatus, A. x salignus, Cirsium arvense, Humulus lupulus, Galium aparine, Cuscuta europaea, Echinocystis lobata.

Alegységek: nádas (Scirpo-Phragmitetum) társulás fajszegény faciesei, hídőrös-csetkákás mocsár (Alismato-Eleocharitetum), virágkákás (Butometum umbellatae), kányafüves-pántlikafüves mocsár (Rorippo-Typhoidetum), ártéri zsiókás (Polygono-Bolboschoenetum).

Zavart és degradált felszínek iszapnövényzete (O2)

Definíció: Antropogén hatásra visszavezethetően tartósan vízzel borított vagy degradált, bolygatott felszíneken létrejövő, egyévesek dominálta pionír növényzet.

Jellemzés: A természetes szukcesszió folyamatát antropogén hatásra bekövetkező talajfejlődés-gátlás akadályozza. Az antropogén hatások az évelő vegetáció kiirtásával lehetőséget biztosítanak a gyorsan kolonizálni képes alacsonyabb rendű növények, valamint az egyéves magasabb rendűek betelepülésének. Az antropogén hatások lehetnek közvetlenek: vízzel való elárasztás és/vagy a talaj felszínének lepusztítása (szántás), vagy érvényesülhetnek közvetetten, például erózió kiváltásán keresztül. Az aljzat a primer szukcessziós állapotokhoz képest lényegesen változatosabb lehet. Azonális jellegű élőhely, bár az edafikus adottságok és a klimatikus tényezők az egyes alegységek elterjedését jelentősen befolyásolják. A fiziognómia "az árterek és zátonyok pionír növényzete" élőhelyéhez igen hasonló. Természetvédelemre nem szorul, annak ellenére sem, hogy egyes Elatine-fajok védettek, mivel élőhelyük konzerválása nehéz, ugyanakkor megfelelő új helyek folyamatosan keletkeznek.

Jellemző fajok: Heliotropium supinum, Schoenoplectus supinus, Verbena supina, Cyperus fuscus, Juncus bufonius, Elatine triandra, E. hexandra, E. hydropiper, E. alsinastrum, E. macropoda, Lindernia procumbens, Peplis portula, Radiola linoides, Centunculus minimus, Echinochloa crus-galli, Anthoceros punctatus, Drepanocladus aduncus, Riccia-fajok, Marsilea quadrifolia.

Alegységek: kunkoros sziki iszapnövényzet (Heliotropio-Verbenetum supinae), bolhafüves sziki iszapnövényzet (Lythro-Pulicarietum), csepplen szántóbarázda növényzet (Centunculo-Radioletum linoidis), becősmohás szántóbarázda növényzet (Centunculo-Anthoceretum punctati), látonyás iszapnövényzet (Elatini-Lindernietum), rizsföld törpekákás (Eleochari-Schoenoplectetum supini), barnapalkás törpekákás (Cyperetum fusci).