A vegetációtérképezés: visszatekintés és hazai körkép

Természetközeli, részben másodlagos gyep-erdő mozaikok (P)

Zárt erdők helyén kialakult vágáscserjések és őshonos fafajú pionír erdők (P1)

Definíció: Zárt erdők megsemmisülése vagy tarra vágása után pionír fa- és cserjefajokból, emberi beavatkozás nélkül kialakult, alacsony záródású, átmeneti jellegű életközösségek.

Jellemzés: Tarvágás, erdőtűz, széldöntés vagy más tartós terhelés (pl. legeltetés, vadkárosítás, katonai igénybevétel) után átalakuló, degradálódó termőhelyeken alakulnak ki. A minerális talajfelszín, fényben gazdag élettér, szélsőséges hőháztartás, szárazodó, megnövekedett biológiai aktivitású talajok a pionír fa- és cserjefajok megtelepedésének kedveznek. E fajok az új életteret könnyen kolonizálják, gyors növekedésük miatt hamar dominánsak lesznek. A kialakuló cserjések és erdők heterogén szerkezetűek, részben a betelepült, részben a korábbi zárt erdőből szálanként fennmaradt fajok jóvoltából. Az állományok gyepszintjét a vágásnövények uralják, s a pionír állományok gyér záródása, öngyérülése miatt a területen sokáig, jelentős borítással megmaradhatnak. Az eredeti erdő gyepszintjének árnytűrő fajaiból jobbára csak a vegetatív úton fennmaradni képes, polikormon-telepekkel rendelkező, tágabb tűrésű fajok maradnak fenn. A pionír fafajú, másodlagos erdők emberi használaton kívül vannak, a vágáscserjések egy részét az erdőgazdálkodás felszámolja. Természetvédelmi szempontból kívánatos lenne, hogy a meglévő pionír erdőket ne alakítsák át mesterségesen, hanem a zárt erdővé való regenerálódást bízzák a természetes szukcessziós folyamatokra.

Jellemző fajok: Betula pendula, Salix caprea, Populus tremula, Pinus sylvestris, Acer campestre, Juniperus communis, Rosa canina, Ligustrum vulgare, Crataegus spp., Rhamnus catharticus, Prunus spinosa, Corylus avellana, Sambucus nigra, S. racemosa, Cornus sanguinea, Frangula alnus, Rubus idaeus, R. caesius, Rubus fruticosus, Calamagrostis epigeios, C. arundinacea, Hypericum perforatum, Fragaria vesca, Erigeron canadensis, Atropa bella-donna, Epilobium angustifolium, Erechtites hieraciifolia, Pteridium aquilinum, Senecio sylvaticus, Eupatorium cannabinum, Solidago gigantea, Urtica dioica, Humulus lupulus, Stenactis annua.

Alegységek: sokfélék lehetnek, főként az ökológiai adottságok (alapkőzet, illetve talajnedvesség-fokozatok) és domináns fajok alapján determinálhatók.

Spontán cserjésedő-erdősödő területek (P2)

Definíció: Általában a művelés felhagyása miatt - esetleg évszázadok múltán - visszaerdősülő potenciális erdőterületek.

Jellemzés: Gyepes területek cserjésedése, majd visszaerdősülése az ország csaknem minden pontján és vegetációs övében megtörténhet a bükkös régiótól a homokpusztákig. Ide sorolható az irtásterületek cserjésedése, felhagyott szőlők, gyümölcsösök lassú visszaerdősülése stb. A kialakuló növényi formáció általában sokféle, heterogén szerkezetű és nagyon diverz, de vannak gyakori és jól jellemezhető típusok is. Igen jellegzetes megjelenésűek a hegy- és dombvidéken sokfelé megtalálható töviskes és borókás állományok, valamint az árterek veresgyűrűsom-cserjései. A betelepülő fa- és cserjefajok mellett a korábbi vegetáció lágyszárú fajai még sokáig fennmaradnak. Természetvédelmi szempontból csak ritkán jelentenek kedvező állapotot, annál gyakoribb, hogy értékes gyepeket borítanak be, ahol a fenntartás, cserjeirtás csak nagy élőmunka ráfordítással valósítható meg. Általában a spontán erdősödések sem kedvezőek, mert többnyire régi, "beállt" területeken indulnak el a művelés változásának következtében.

Jellemző fajok: Quercus spp., Fraxinus angustifolia subsp. pannonica, F. ornus, Acer campestre, Ulmus minor, Carpinus betulus, Betula pendula, Salix cinerea, Rubus spp., Crataegus spp., Prunus spinosa, Rosa spp., Cornus sanguinea, Corylus avellana, Euonymus spp., Rhamnus catharticus, Ligustrum vulgare, zavarástűrő és társulásközömbös lágyszárúak.

Alegységek: töviskes (Pruno spinosae-Crataegetum), veresgyűrű som cserjés (Solidagini-Cornetum), borókás és számos más változat.

Fiatal erdősítés degradált természetközeli gyepmaradványokkal (P3)

Definíció: Kopár-, illetve homok- és szikfásítás során beerdősített füvespuszták, sztyepplejtők, legelők és kaszálók maradványgyepekkel.

Jellemzés: Az országban sokhelyütt megtalálható, antropogén eredetű élőhelyek, melyeket közös abiotikus tényezőkkel nem lehet jellemezni. Bennük általában tájidegen fafajok, illetve azok csemetéi jellemzők, részben potenciálisan fátlan területeken (sziklagyepek, sztyepplejtők), részben szekunder gyepeken (kaszálók, legelők). A gyepekkel mozaikos megjelenés a részben sikertelen erdősítés miatt lehetséges: az eredeti füves növényzet kisebb-nagyobb állományai itt-ott fennmaradtak. Inkább fiziognómiai jellemzők alapján körülhatárolható típus, fajösszetétele a telepített fafajoktól, illetve a telepítésre kijelölt gyepterület fajkészletétől függ. Az erdősítési munkák bolygatásai miatt jelentős lehet a zavarástűrő és gyomfajok aránya. Kevés kivételtől eltekintve az ilyen jellegű erdősítések természetvédelmi szempontból károsak, különösen a mészkő- és dolomitkopár-fásítások lennének azonnal leállítandók.

Jellemző fajok: az erdősítés fafajválasztásától, illetve az eredeti gyepterület fajkészletétől függ.

Alegységek: a területek a beerdősített gyeptípus alapján kategorizálhatók: hegyi szárazlegelő (Agrostetum tenuis, Cynodonto-Festucetum pseudovinae), löszlegelő (Cynodonto-Poëtum angustifoliae), homoki legelő (Potentillo-Festucetum pseudovinae), dolomit sziklagyep és lejtősztyepp (Chrysopogono-Caricetum humilis, Seseli leucospermo-Festucetum pallentis), pusztafüves lejtősztyepp (Cleistogeni-Festucetum rupicolae) és más típusok.

Fáslegelők (P4)

Definíció: Extenzív legeltetéssel kialakult olyan gyeptársulások, ahol az eredeti vagy telepített fás növényzet tájképileg jellemző.

Jellemzés: Nagyrészt az alföldi vagy medenceperemi nagy folyók (Duna, Dráva, Rába, Tisza, Bodrog, Szamos, Körösök stb.) mentén, a hullámtereken, illetve az ármentesített részeken jöttek létre, vannak azonban jellegzetes homoki, dombvidéki és középhegységi fáslegelők is. Termőhelyi viszonyaik nagyon sokfélék, egységesen nem jellemezhetők. A hullámtéri és mentett ártéri fáslegelők talaja fiatal, holocén öntés, sokszor másodlagosan szikesedett, homok- és dombvidékeinken, valamint a középhegységben általában a sekély talajú termőhelyeken alakultak ki. A legeltetett gyepterületet laza elhelyezkedésben terebélyes koronájú fák, közöttük kisebb-nagyobb foltban cserjék tarkítják. Gyeptípusaik - termőhelyi adottságok szerint - többfélék lehetnek, azonban legtöbbször - legalább részben vagy időszakosan - nedvesek, vízállásosak. Általános jellemzőjük, hogy unikális fajokat alig tartalmaznak, inkább a zavarás- és taposástűrő növények uralkodnak. A fáslegelők visszaszorulóban, eltűnőben vannak, megmaradt állományaik - különösen az ártéren elhelyezkedők - tájképi, természeti és kultúrtörténeti értéke jelentős. A legelő állatállomány hiányában legalább a természeti értékekben leggazdagabb állományok "élő múzeum"-szerű megőrzése kívánatos.

Jellemző fajok: Quercus robur, Fraxinus angustifolia subsp. pannonica, Salix spp., Populus spp., Ulmus laevis, Pyrus pyraster, Quercus cerris, Q. petraea, Sorbus torminalis, Crataegus spp., Prunus spinosa, Rosa spp., a gyepszintben az alegységek felépítő fajai.

Alegységek: mocsárrétek (Agrostion stoloniferae, Alopecurion pratensis), cickórós puszta (Achilleo-Festucetum pseudovinae), ürmös szikespuszta (Artemisio-Festucetum), mészkerülő homoki gyepek (Corynephorion canescentis), meszes homoki gyepek (Festucion vaginatae), kiszáradó láprétek, mocsárrétek, magaskórósok (Molinietalia), veres csenkeszes rétek, sudár rozsnokos-franciaperjés rétek (Arrhenatheretalia), mészkerülő hegyi rétek és sovány gyepek (Nardetalia) fás legelői.

Gesztenyeligetek (P5)

Definíció: Mesterségesen létesített, gyér záródású, xerofil és mezofil gyepekkel mozaikos szelídgesztenyések.

Jellemzés: Nyugat- és Dél-Dunántúlon, valamint szigetszerűen a Dunakanyarban, szélsőségesen kontinentális klímahatásoktól mentes tájegységeink déli kitettségű, meleg, napos termőhelyein fordulnak elő. A szelídgesztenye mészkerülő, káliumigényes fafaj, leginkább a savanyú kémhatású barna erdőtalajokon érzi jól magát. A gesztenyések egy részét erdők helyére (részben szabályos hálózatban) telepítették, más részük a szelídgesztenyét is tartalmazó erdők átalakításával jött létre. Az állományok általában erősen ligetesek, a terebélyes koronájú szelídgesztenyék mellett más fafajt, valamint cserjéket ritkán találunk. A gyepszint magas borítási értéket mutat, cönológiailag heterogén, fajgazdag. Fajai a potenciális erdőtársulások elemei (zárt típusok), illetve a másodlagos mezofil és xeromezofil gyepek elemei (nyílt típusok). Az állományokban számos ritka, védett faj, a Nyugat- és Dél-Dunántúlon szubmediterrán és más délies elemek jelenhetnek meg. A művelt gesztenyésekben rendszeresen irtották a felverődő fásszárúakat, a fák alatti gyepet pedig kaszálták, esetleg legeltették. A természetvédelmi szempontból is figyelemre méltó növényvilág távlati megőrzése a hagyományos művelésével lenne biztosítható, de a gesztenye-károsítók miatt mindez nagy nehézségekbe ütközik.

Jellemző fajok: Castanea sativa, Helictotrichon pubescens, Briza media, Campanula patula, Bromus erectus, Holcus lanatus, Trisetum flavescens, Arrhenatherum elatius, Dactylis glomerata, Festuca rupicola, Pastinaca sativa, Galium mollugo, Quercus petraea, Cerasus avium, Corylus avellana, Cornus sanguinea, Dactylis polygama, Festuca heterophylla, Luzula luzuloides, Deschampsia flexuosa, Melampyrum pratense, Carex pallescens, C. montana, Calluna vulgaris, Vaccinium myrtillus.

Alegységek: nyílt, rét jellegű művelt gesztenyeligetek, zárt, erdő jellegű művelt gesztenyeligetek, felhagyott gesztenyeligetek.

Kastélyparkok és arborétumok az egykori vegetáció maradványaival vagy regenerálódásával (P6)

Definíció: Kastélyparkok és arborétumok az egykori - általában ligeterdei, illetve réti - vegetáció maradványaival vagy regenerálódásával.

Abiotikus jellemzés: Az országszerte megtalálható nagybirtoki kastélyparkok és arborétumok elsősorban megjelenésük, szerkezetük alapján jellemezhetők. A sétautakkal átszelt, néhol épületeket is magukban foglaló területek részben az ősi növénytakaró (általában erdők) átalakításával, részben már eredeti vegetációjuktól megfosztott területek betelepítésével jöttek létre. Jobbára idegenhonos fás- és lágyszárúak felhasználásával létesültek, gyakran több évszázaddal ezelőtt. A fás növényzet ligetes, gyér záródású, a nyílt részeken gondozott gyepfelületek és virágágyások helyezkedhetnek el. Az ilyen élőhelyek egy részének különleges vonása, hogy a hajdani természetes növénytakaró maradványait napjainkig megőrizték. E megőrző funkcióról tanúskodnak az olykor több évszázados, őshonos fafajú famatuzsálemek, valamint az aljnövényzetben megbúvó, az eredeti növénytakaróra jellemző fajok (pl. domb- és hegyvidéken, illetve keményfás ligeterdők helyén a montán jellegű lágyszárúak). A kastélyparkok, arborétumok esztétikai funkciójukon kívül természetvédelmi szempontból is figyelemre méltóak, hiszen számos védett növényfaj számára biztosítanak élőhelyet.

Jellemző fajok: betelepített és őshonos növények.

Alegységek: kastélyparkok, arborétumok.

Másodlagos, illetve jellegtelen származékerdők és ligetek (R)

Spontán beerdősödött területek részben betelepült cserje- és gyepszinttel (R1)

Definíció: Hajdani erdők helyén természetes regenerációs folyamatok során ismételten kialakult, őshonos fafajokból álló, heterogén szerkezetű erdők.

Jellemzés: Az ország nagy részén megtalálhatók, a korábban főként mezőgazdasági termelés alá eső területeken, elsősorban klímazonális és ártéri erdők termőhelyén keletkeztek. A spontán beerdősödés folyamata, a mindenkori faji összetétel és állományszerkezet függ a kiindulási stádiumtól, a rendelkezésre álló propagulumforrásoktól. Az uralkodó fafajok lehetnek könnyen terjedő pionír fajok, lassabban terjedő, nagyrészt állatok által széthurcolt vadgyümölcsök és klimax fajok. A kialakult növényi formáció fiziognómiája leginkább a bokorerdőkhöz hasonlít, a vegyes korosztályokból szerveződő szintek vertikálisan átfednek. Az állományok záródásával párhuzamosan megindul az egyébként erős cserjeszint fajainak kiszelektálódása, jelentős mértékben csökken a cserjék borítási aránya. A gyepszintben kezdetben gyomfajok és természetes zavarástűrő fajok, esetleg réti elemek uralkodnak, őket követik később általános lomberdei növények. Ritka, unikális jellegű fajok nincsenek, az állományok természeti értéke a spontán szukcessziós folyamatok által létrehozott stádiumok miatt mégis jelentős lehet. Távlatilag e helyeken mindenféle markáns beavatkozás kerülendő, a szukcessziós folyamatok érvényesülésének kell a továbbiakban is teret biztosítani.

Jellemző fajok: Carpinus betulus, Tilia spp., Acer spp., Salix spp., Pyrus pyraster, Sorbus spp., Malus sylvestris, Quercus spp., Rosa canina agg., Ligustrum vulgare, Prunus spinosa, Crataegus monogyna, Corylus avellana, Cornus sanguinea, Crataegus oxyacantha, Rubus spp., Ajuga reptans, Geum urbanum, Brachypodium sylvaticum, Campanula spp., Fragaria vesca, Poa nemoralis, Cirsium arvense, Calamagrostis epigeios, Euphorbia cyparissias, Eupatorium cannabinum.

Alegységek: az állományok nehezen tipizálhatók, jól definiálható alegységek nem különíthetők el.

Tájidegen fafajokkal elegyes erdők részben túlélt/betelepült cserje- és gyepszinttel (R2)

Definíció: Tájidegen fafajokkal mesterségesen elegyített természetközeli erdők, melyek cserje- és gyepszintje részben átalakult.

Abiotikus jellemzés: Őshonos fafajokból álló erdeink termőhelyei tájidegen fafajokkal való elegyítés során csak kismértékben változnak meg. Fenyőfajok elegyítése esetén szárazabbá és fényben szegényebbé válik az erdőbelső, a nehezebben bomló tűavar miatt kismértékű talajsavanyodás tapasztalható. Bizonyos nem őshonos lombos fajok elegyítésekor - nitrogéngyűjtő baktériumaik miatt - a feltalaj nitrogéntartalma nő, betörnek a nitrofiton fajok. A tájidegen fafajok elegyaránya itt nem haladja meg az 50%-ot, jelenlétük horizontális (szórt, soros, pásztás, sávos, csoportos, tömbös elegyítés) és vertikális (fátyolszint, elegyítés a felső, illetve alsó koronaszintbe) értelemben is csoportosítható. A kialakuló labilis állományszerkezet miatt gyakoriak az erdőművelési beavatkozások. A gyakoribb bolygatások miatt nitrofiton cserje- és gyepfajok törhetnek be az állományokba. Helytelen állománynevelések esetén néhány tájidegen, agresszív fafaj kiszoríthatja az őshonos fafajokat. A nem őshonos fafajok elegyítése elsősorban fatermesztési céllal történik, jelenlétük azonban természetvédelmi szempontból nem kívánatos. A vegetatív úton nem, vagy csak kis eréllyel újuló tájidegen elegyfajok szórt, soros és fészkes elegyítésénél az előhasználatok során, az erőteljesen újuló és nagyobb területen elegyített fajoknál pedig véghasználat után lehetséges a természetközeli erdőtársulás visszaalakítása.

Jellemző fajok: elegyített tájidegen fafajok - Larix decidua, Abies alba, Picea abies, Pseudotsuga menziesii, Pinus strobus, P. sylvestris, P. nigra, Populus x euramericana, Ulmus pumila, Celtis occidentalis, Acer negundo, Fraxinus pennsylvanica, Juglans nigra, Quercus rubra, Robinia pseudo-acacia.

Alegységek: tájidegen fenyőfajokkal elegyes erdők, tájidegen lombos fajokkal elegyes erdők.

Jellegtelen telepített erdők részben betelepült cserje- és gyepszinttel (R3)

Definíció: Honos fafajokból vagy nemesített fajtáikból mezőgazdasági területek helyén telepített fajszegény erdők.

Abiotikus jellemzés: Korábban mezőgazdasági művelésbe vont, s az agrotechnikai beavatkozások, illetve a talajeróziós károk miatt átalakult termőhelyeken fordulnak elő. Az állományalkotó fafaj valamennyi egyede mag eredetű, sorokba ültetett. Az állományok elegyetlenek, de idővel néhány elegyfa szálanként megjelenhet. Jellegtelen és fajszegény cserje-, illetve gyepszint jellemzi ezeket az állományokat, az eredeti vegetációból nincs túlélő faj. Az erdőköpenyeken többé-kevésbé zárt cserjeszegély alakul ki, míg az állományok belsejében inkább csak szórtan jelennek meg cserjefajok. A betelepülő lágyszárú növényfajok általában társulásközömbösek, egy részük vegetatív úton terjeszkedve nagyobb területeket kolonizálhat. Az állományokat fatermesztési vagy talajvédelmi elsődleges céllal telepítik. Természetvédelmi szempontból fontos, hogy már az erdőtelepítés idején honos, a térségre jellemző elegyfákat is ültessenek, lehetőség szerint második lombkoronaszintet alakítsanak ki. Fontos továbbá a betelepülő fa- és cserjefajok kímélete, a tarvágásos véghasználat szakaszos végrehajtása. Őshonos fafajok klónozott szaporítóanyagú telepítéseinél a felújítást helyi popolációk szaporítóanyagával kell szorgalmazni.

Jellemző fajok: Quercus cerris, Q. robur, Q. robur subsp. slavonica, Salix alba fajtái (Bédai egyenes, Csertai, Pörbölyi, Veliki Bajar, I-1/59, Vitellina, Tristis, Chermesiana), Populus alba fajtái ( pl. Villafranca = I-58/57), Populus nigra fajtái (pl. Lébényi, Osli), Prunus spinosa, Euonymus europaea, Cornus sanguinea, Crataegus monogyna, Rhamnus catharticus, Ligustrum vulgare, Stellaria media, Veronica hederifolia, Lamium purpureum, Dactylis glomerata, Geum urbanum, Glechoma hederacea, Poa nemoralis, Galium mollugo, Torilis japonica, Fallopia dumetorum, Vicia hirsuta, Agropyron repens, Poa angustifolia, Calamagrostis epigeios, Rubus caesius, Urtica dioica, Solidago gigantea.

Alegységek: telepített csertölgyesek, telepített kocsányos tölgyesek, telepített szlavón tölgyesek, nemesített fehér fűz ültetvények, nemesített fehér nyár ültetvények, nemesített fekete nyár ültetvények.

Telepített erdészeti faültetvények és származékaik (S)

Akácosok (S1)

Definíció: Akáccal létesített, többnyire elegyetlen, ültetvényszerű állományok, melyek gyepszintje nagyobbrészt nitrofiton fajokból áll.

Jellemzés: Jobbára az Alföld és a dombvidékek homokos vagy löszös, laza talajaira, korábban nem erdő művelési ágba eső, illetve gyengébb fatermőképességű területekre ültetett erdők. A koronaszint nagyrészt elegyetlen, a szélsőségesen rossz termőhelyeket leszámítva mindenütt zárt. A cserjeszint gyakran hiányzik, de a szélsőségesen száraz termőhelyek felritkuló akácosaiban xerofil cserjefajok, az üde-félnedves termőhelyek erdeiben a fekete bodza képezhet sűrű cserjeszintet. Az akácgyökéren élő nitrogéngyűjtő baktérium (Rhizobium leguminosarum) működése folytán az állományok alatt fajszegény, nitrofil fajokkal jellemezhető aljnövényzet szelektálódik. Az aljövényzet általában az eredeti erdőtársulás visszamaradt növényei, az adott vízgazdálkodási fokozatra jellemző fajok, illetve aszpektusok szerint differenciálódik. Az akácosok elsősorban fatermesztési céllal létesített ültetvényszerű állományok, melyeket rövid (25-35 éves) vágásfordulóval (tarvágás + sarjaztatás) kezelnek. Természetvédelmi szempontból értéktelen állományok, az akác sarjakkal való vegetatív terjeszkedése és degradatív hatása miatt jelenlétük kifejezetten káros. Csak erőteljes mesterséges beavatkozásokkal szoríthatók vissza.

Jellemző fajok: Robinia pseudo-acacia, Celtis occidentalis, Padus serotina, Ptelea trifoliata, Sambucus nigra, Clematis vitalba, Humulus lupulus, Juniperus communis, Crataegus monogyna, Prunus spinosa, Rosa canina, Bromus sterilis, Anthriscus cerefolium subsp. trichosperma, Galium aparine, Veronica hederifolia, Chelidonium majus, Lamium spp., Geranium robertianum, Ficaria verna, Muscari comosum, Ornithogalum boucheanum, Gagea pratensis, Allium scorodoprasum, Urtica dioica, Ballota nigra, Leonurus cardiaca, Galeopsis spp., Alliaria petiolata, Stenactis annua.

Alegységek: ökológiai adottságok (talajnedvesség-fokozatok: szélsőségesen száraz, száraz-félszáraz, üde-félnedves) szerint differenciálhatók; az egyes alegységek sokszor nehezen különíthetők el.

Nemes nyárasok (S2)

Definíció: Nemes nyár fajtákkal, szabályos hálózatban létesített faültetvények, jellegtelen gyepszinttel.

Jellemzés: Főként laza szerkezetű, tápanyagokban gazdag, jó vízellátású termőhelyekre telepített állományok. Súlypontosan síkvidéken, így ártereken, fűz-nyár és tölgy-kőris-szil ligeterdők helyén, lecsapolt lápterületeken, illetve üdébb alföldi tölgyesek helyén találhatók. Az erős fény- és növőtérigény, s az intenzív művelés miatt tág és szabályos hálózatban ültetik a nemesnyár-fajtákat, emiatt az elegyfák, cserjék általában hiányoznak, a gyepszintben a gyomfajok jutnak uralomra. Az állományokat általában teljes talajelőkészítés után létesítik, így az eredeti vegetáció fajainak kicsi a helybenmaradási esélye, s a több éven át folyó agrotechnikai beavatkozások miatt visszatelepülésükre se nagyon van mód. A fényben gazdag állománybelső, a sorozatos bolygatások miatt sok nitrofil fajt találunk a gyepszintben, melyek mellett többnyire társulásközömbös növények uralkodnak még. A nemes nyárasok kizárólag fatermesztési céllal létesített ültetvények, melyeket igen rövid (15-25 éves) vágásfordulóval kezelnek. A generatív felújulás hiánya, a mérsékelt sarjadzóképesség miatt a természetvédelmi szempontból értéktelen nemes nyárasokat viszonylag könnyű átalakítani más erdőkké.

Jellemző fajok: Populus x euramericana régi és új fajtái, Acer negundo, Fraxinus pennsylvanica, Celtis occidentalis, Amorpha fruticosa, Humulus lupulus, Calystegia sepium, Cuscuta lupuliformis, Urtica dioica, Rubus caesius, Aristolochia clematitis, Bidens tripartita, Arctium spp., Eupatorium cannabinum, Solidago gigantea, Stenactis annua, Impatiens spp., Aster spp., Helianthus spp., Rudbeckia laciniata, Agropyron repens, Echinochloa crus-galli, Poa angustifolia, Digitaria sanguinalis, Cynodon dactylon.

Alegységek: lápi termőhelyek nemesnyárasai, ártéri termőhelyek nemesnyárasai; az állományok jellegtelensége miatt alegységek sokszor alig különíthetők el.

Egyéb tájidegen lombos erdők (S3)

Definíció: Elsősorban vörös tölggyel, illetve fekete dióval létesített ültetvényszerű, többnyire cserjeszint nélküli állományok, melyek gyepszintje fajszegény.

Jellemzés: Főként az Alföldön és az alacsonyabb dombvidékeken, elöntéstől mentes, laza szerkezetű, üde termőhelyeken létesített állományok. A talajvíz közelségére, szikes és fagyzugos helyekre érzékenyek. Teljes záródású szálerdők, koronaszintjüket általában a főfafajként telepített vörös tölgy, illetve fekete dió uralja. Elegyfajokat és cserjéket rendszerint nem találunk az állományokban, gyepszintjük fajszegény, de részben őrizheti a korábbi erdők fajait. A vörös tölgyesek erősen árnyalt talaján főleg nudum típusok, a fekete diósok fényben gazdagabb erdőbelsőjében inkább a nitrofiták uralta típusok jellemzők. Állományaikat fatermesztési vagy esztétikai céllal létesítik, ültetvényszerűen, közepes (60-80 éves) vágásfordulóval kezelik. Spontán terjeszkedésre sem a vörös tölgy, sem a fekete dió nem képes. Kevésbé agresszív voltuk miatt állományaikat könnyű visszaalakítani őshonos fajokból álló erdőkké.

Jellemző fajok: Quercus rubra, Geum urbanum, Torilis japonica, Geranium robertianum, Alliaria petiolata, Juglans nigra, Cornus sanguinea, Anthriscus cerefolium subsp. trichosperma, Galium aparine, Geranium robertianum, Lamium purpureum, Stellaria media, Bromus sterilis, Chaerophyllum temulum, Laserpitium prutenicum, Torilis japonica, Galeopsis pubescens, Ballota nigra, Urtica dioica, Solidago gigantea.

Alegységek: vörös tölgyesek, fekete diósok.