Az esztétika alapfogalmai Hat fogalom története Władisław, Tatarkiewicz Az esztétika alapfogalmai: Hat fogalom története

1. 1. AZ ANTIKVITÁS

Az esztétikai szubjektivitás problémája főként a filozófia problémája: nem-filozófusok ritkán foglalkoznak vele. A tanulatlanabb emberek a szépség objektivista felfogásának hívei: úgy gondolják, bizonyos dolgok azért tetszenek, mert szépek, nem pedig úgy, hogy azért szépek, mert ízlésünk szerint valóak. Valószínűleg ez a felfogás jellemezte a filozófia előtti kort. Ezzel szemben a filozófia kezdettől fogva vitákba keveredett: vagy megtartotta az objektivista felfogást és mellette szóló érveket keresett, vagy pedig feladta azt az esztétikai szubjektivizmus javára. Az egyik korai filozófiai iskola – a püthagoreus – a szépség objektivitása melletti bizonyítékok után kutatott, egy másik pedig – a szofista – a szubjektivista elmélet alapjait vetette meg.

1. A püthagoreusok esztétikai objektivitás melletti érve az volt, hogy a dolgok tulajdonságai között van egy, amelyik a szépséget alkotja. Ez pedig a harmónia, ami a rendből származik, a rend pedig az arányból, az arány a mértékből, a mérték a számból. Harmónia, arány, szám: íme a szépség objektív alapjai. „A rend és az arány – állítják – szép és hasznos, míg a rend és az arány hiánya csúf és haszontalan” (Sztobaiosz, Ecl. IV. 1.40 H, frg. D4, Diels). A püthagoreusok esztétikája kozmocentrikus: úgy gondolták, a szépség a kozmosz tulajdonsága; az ember nem feltalálja, hanem felfedezi; az univerzum szépsége minden ember-alkotta szépség mértéke.

2. Ezzel szemben a szofisták filozófiája antropocentrikus volt. „Az ember minden dolgok mértéke” – állították. Az esztétikai szubjektivizmus általános szubjektivizmusuk természetes implikációja volt: ha az ember az igaz és a jó mértéke, annál inkább mértéke a szépnek. A szépség nyilvánvalóan szubjektív, mivel különböző emberek számára különböző dolgok szépek. Ugyanaz a tulajdonság szép, ha A tulajdonsága, és csúf, ha B tulajdonsága: a kifestett arc például a nők esetében szép, a férfiakéban viszont csúf; és ugyanaz a tulajdonság A szemlélő számára szép, B számára viszont csúf. „A kutya nagyon szépnek találja a kutyát – írta Epikharmosz –, hasonlóképpen az ökör szépnek találja az ökröt, a szamár a szamarat, a disznó a disznót” (Laert. Diog. III. 16. frg. B5, Diels). A szofisták a szépség viszonylagosságából indultak ki és ebből vezették le a szépség szubjektivitását. A szépség nem más, mint szemünk és fülünk gyönyörűsége.

Gorgiasz, aki közel állt a szofistákhoz, szélsőségesen illuzionisztikus formában fogalmazta meg ezt a felfogást: amellett érvelt, hogy a művészet, különösen a költészet, illúzión, érzéki csalódáson, megtévesztésen (Helena,8. frg. B11, Diels) alapszik; azon keresztül fejti ki hatását, ami objektíve egyáltalán nem is létezik. Ez a fajta szélsőséges esztétikai szubjektivizmus tehát már az i. e. ötödik században létezett.

3. A püthagoreusok az esztétikai objektivitás mellett, a szofisták pedig azzal szemben érveltek: a filozófusok következő lépése az volt, hogy a szépség fogalmának felosztásával középutat dolgoztak ki. Ezt a lépést Szókratész tette meg. A szép dolgok két fajtáját különböztette meg: az önmagukban szép dolgokat és azokat, melyek csak azok számára szépek, akik használják őket. Ez volt az első kompromisszumos megoldás: a szépség részben objektív, részben szubjektív; objektív és szubjektív szépség is létezik (Xenophon, Commentarii, III. 10.10).

Szókratész részleges esztétikai szubjektivitás melletti érve a szépség új definícióján alapult. Míg a püthagoreusok úgy gondolták, hogy a szépség az arányon alapul, Szókratész magyarázata szerint a szépség egy célra való alkalmasságban áll. Különböző dolgok különböző célokra szolgálnak, ennélfogva szépségük is különböző (uo., III. 8.4). A pajzsnak védelmet kell nyújtania, a dárdának pedig gyorsan kell szállnia: ezért a dárda szépsége különbözik a pajzsétól. És noha az arany más dolgokban szép, egy aranyból készült pajzs nem szép, mivel használhatatlan.

Azokat a dolgokat, melyek alkalmasak a céljukra, Szókratész szép (καλόν) vagy megfelelő, hozzáillő (ἁρμοττόν) dolgoknak nevezte; később a görögök a πρέπων terminust használták, melyet a rómaiak aptum-nak vagy decorum-nak fordítottak. És míg Szókratész a szép dolgok két fajtáját különböztette meg – az arányuk révén és az alkalmasságuk révén szép dolgokat –, a késő antikvitás a szépséget valamivel szűkebb értelemben fogta fel: inkább szembeállította egymással a szépet és az alkalmast, a pulchrum-ot és a decorum-ot. Ezért állíthatta, hogy míg az alkalmasság viszonylagos, a szépség nem az.

4. Semminek nem volt nagyobb hatása a szépség európai elméletének történeti alakulására, mint annak, hogy Platón a püthagoreusokhoz csatlakozott. „Semmi, ami szép, nincs arány nélkül – mondta Platón. – Vannak dolgok, melyek mindig és saját természetük szerint szépek.” A szépségnek, szemben a szofisták állításaival, nem a szemhez és a fülhöz, hanem az észhez van köze.

Platón tekintélye nem csupán évszázadokra, hanem évezredekre tette uralkodóvá az objektivista elméletet az esztétikában. Hatását csak növelte, hogy Arisztotelész, akit más esztétikai problémák foglalkoztattak, nemigen nyilvánított határozott véleményt a szépség szubjektív jellegével kapcsolatban. Amikor mégis megtette, akkor a „köztes” iskolát támogatta, ez a beállítódás pedig a hagyományos és uralkodó vélekedést erősítette, amely objektivista volt.

5. Az antik filozófia egy másik fontos áramlatának megalapítói, a sztoikusok esztétikai nézeteikben közel álltak Platón objektivizmusához: úgy gondolták, az arány határozza meg a szépséget, és a szépség ugyanúgy objektív minőség, mint az egészségesség, ami szintén az aránytól függ (Galénosz, De placitis Hipp. et Plat. V. 2 (158) & V. 3 (161); Müller, 416 & 425). Ezt a meggyőződést mind az anyagi, mind az általuk legnagyobbra értékelt szellemi szépségre alkalmazták. Elismerték, hogy a szépre vonatkozó ítéletek irracionálisak, mivel benyomásokon alapulnak; azonban nem gondolták, hogy ez szubjektívvé tenné a szépséget. Az érzékeket, írta a sztoikus Babilóniai Diogenész, lehet képezni és fejleszteni; noha az érzékek szubjektívak, ha „kiművelik” őket, objektivitásra tesznek szert és a szépség objektív ismeretének alapjává válnak (Philodémosz, De Poem. V. 53 (Jensen)).

6. Más filozófiai iskolák – az epikureusok és a szkeptikusok – szemben álltak a görög átlagember objektivista felfogásával. Philodémosz, az epikureus esztétika legfontosabb szerzője úgy gondolta, semmi sem természete szerint szép és a szépségre vonatkozó minden ítélet szubjektív. Mindazonáltal nem tagadta, hogy az emberek megegyezhetnek szubjektív ítéleteikben, következésképpen egy relativizmustól mentes esztétikai szubjektivizmus mellett érvelt (Babilóniai Diogenész, in: Philodémosz, De Musica, 11. (Kemke)). Másfelől, a szkeptikusok nem annyira az esztétikai ítéletek szubjektivitására, mint inkább azok eltérésére tették a hangsúlyt, valamint arra, hogy a szépségről pusztán személyes véleményt lehet alkotni, semmi többet.

7. Az objektivista felfogást nemcsak filozófiai iskolák, hanem bizonyos művészetelméletek is átvették, noha nem minden módosítás nélkül.

A) A zenében a görög objektivizmus bástyája, a jól ismert anonim Problemata azt állította, hogy „az arány természetes módon tetsző”, hogy a ritmus születésétől fogva gyönyörködteti az embert (Ps.-Arisztotelész, Problemata, 920b 29). Ugyanakkor a könyv azt mondja, hogy a dallamokban való gyönyörködés csak akkor válik lehetségessé, ha hozzászokunk a dallamokhoz, más szóval, hogy ez nincs jelen az ember születésétől fogva.

B) A költészetben Pszeudo-Longinosz azt állította, hogy „szokásbeli, ízlésbeli és életkorbeli különbségektől függetlenül ugyanarról a dologról mindenkinek ugyanaz a véleménye (Ps.-Longinosz, De Sublim. VII. 4). Még Philodémosz is hasonlóképpen vélekedett (Philodémosz, De Poem. V). Csak a szkeptikusok gondolták úgy, hogy „a beszéd önmagában véve se nem szép, se nem csúf (Sextus Empir. Adv. Mathem. II. 56).

C) A véleménykülönbségek leglátványosabban a vizuális művészetekben mutatkoztak meg: a vita akörül forgott, hogy a szépség a csodált szoborban vagy a szobrot csodáló elméjében létezik: hogy az elme teremti vagy felfedezi a szépséget.

A vita speciális terminológiát hozott létre: megkülönböztették egymástól az objektív szépséget, amit szimmetriának neveztek, és egy másik szépséget, melyet euritmiának hívtak. Az utóbbinak nem objektíve jó arányokkal kellett rendelkeznie, hanem kellemes érzéseket kellett kiváltania a szemlélőben.

Az antik művészek, festők, szobrászok, építészek művészetükben megpróbálták a szimmetria objektív szabályait követni. Azonban hamarosan rájöttek, hogy műveiknek alkalmazkodniuk kell az emberhez és az emberi szemhez is. Művészetük a szimmetriától fokozatosan az euritmia felé haladt. Ez a folyamat korán elkezdődött: már az i. e. ötödik század klasszikus épületein felfedezhetők az egyszerű számarányoktól való eltérések. Vitruvius, aki elméletét klasszikus műalkotásokra alapozta, kánonokat írt elő az építész számára, ám ugyanakkor azt tanácsolta, hogy bizonyos kiigazításokkal mérsékeljék azokat (temperaturae). Megengedte, hogy az építészek hozzáadjanak (adiectiones) a szimmetriához és elvegyenek (detractiones) belőle. „A szem – írja – a kellemes látványt keresi: ha nem elégítjük ki a helyes arányok alkalmazásával, valamint a modulok egymáshoz igazításával, hozzáadva azt, ami hiányzik, a szemlélő elé kellemetlen látvány tárul, melynek semmi vonzereje nincs” (Vitruvius, De Archit. III.. 3.13). Ahhoz, hogy az épület a szimmetria érzését keltse, el kell térnie a szimmetriától.

Ez az előírás az esztétikai szubjektivitás elveit adta hozzá az esztétikai objektivitás elveihez: elismerte az objektív szépséget, de bizonyos módosításokat követelt, figyelembe véve, hogy az emberi szem miként észleli a szépséget. Ez a kettős megoldás a kora antikvitásban jelent meg, ám míg a klasszikus korban az objektív szimmetria és a kánonok voltak az uralkodóak, a kései korszakban a félig szubjektivista euritmia tett szert nagyobb fontosságra, különösen a költészetben és a retorikában. Az építészetben és a szobrászatban kevésbé, legkevésbé pedig a zenében, mely tovább megtartotta kánonjait, mint a többi művészet.

2. 2. A KÖZÉPKOR

A középkor megtartotta az antikvitás felfogását. A két korszak mégis különbözik egymástól, a középkor ugyanis egységesebb volt: az uralkodó szemlélet majdnem teljesen elnyomott minden mást, szinte semmilyen ettől eltérő szemlélet nem jelent meg. Mindazonáltal a szubjektivista beállítódás nem tűnt el: elemeit magába olvasztotta az uralkodó felfogás. A középkor úgy gondolta, hogy a szépség a dolgok objektív tulajdonsága, ugyanakkor elismerte, hogy az ember szubjektív módon észleli: cognoscitur ad modum cognoscentis (a megismerő módja szerint történik a megismerés). A középkorban az objektivista elmélet, noha még egyöntetűbben elfogadott volt, mint az antikvitásban, több engedményt tett.

A második különbség az, hogy míg az objektivista felfogást képviselő ókori filozófusok egészében véve magától értetődőnek tartották az elmélet érvényességét, a skolasztika tudatában volt, hogy vitatható. Szent Ágoston azt írta: „Először is azt a kérdezem: vajon azért szép valami, mert tetszik, vagy azért tetszik, mert szép? A válasz kétségkívül az, hogy azért tetszik, mert szép” (De vera rel. XXXII. 59). Ezt a kijelentést ismételte meg, majdnem szóról szóra, nyolc századdal később Aquinói Tamás is (De div. nom.398).

1. A középkori filozófusok, sőt már a korábbi, negyedik századi keresztény gondolkodók is olyan fogalmi distinkciókat tettek, melyek segítettek az esztétikai szubjektivitás problémájának definiálásában.

Az esztétikai szubjektivitásról folyó vita kapcsán megszülető első gondolat Szent Ágoston nevéhez fűződik: ő kifejezetten szembeállította egymással a két ókori terminust: a szépet és az alkalmast, a pulchrum-ot és az aptum-ot (W. Tatarkiewicz,History of Aesthetics, 1970. II. 51). Szembeállításuk az esztétikai szubjektivitás problematikájába való beillesztést sejteti: a szépség objektív, az alkalmasság szubjektív. A középkori gondolkodók elfogadták ezt a megoldást, Sevillai Izidortól, aki a hetedik században azt mondta, hogy a szépség és az alkalmasság eltér egymástól, mivel az egyik abszolút, a másik relatív – differunt sicut absolutum et relativum – a tizenharmadik századi Albertus Magnusig és tanítványáig, Strassburgi Ulrichig, akik a pulchrum-ot és az aptum-ot mint abszolút, illetve relatív szépséget különböztették meg egymástól (Albertus Magnus, Opusculum de pulchro et bono (Mandonnet), Strassburgi Ulrich,De pulchro 80 (Grabmann)). A chartres-i iskolához tartozó, tizenkettedik századi Gilbert de la Porrée eltérő terminológiát használt ugyan, de a vitát ugyanígy oldotta meg. Azt írta, hogy minden érték – köztük a szépség – kettős: részben önmagában vett érték, secundum se, részben a használatából fakadó érték, secundum usum; az előbbi abszolút, az utóbbi komparatív (in: Boethius, De Hebdomad. IX. 206 (Haning)).

2. Szent Baszileiosz szépség-felfogása ugyanolyan fontos volt, mint amilyen újszerű. Baszileiosz a hagyományos görög tézist – mely szerint a szépség a részek objektíve létező viszonya – akarta megvédeni Plótinosz vádjával szemben, aki szerint a szép tárgyak között vannak egyszerűek is – ilyen például a fény –, mivel pedig ezek nem összetettek, szépségük nem eredhet a részek viszonyából. Baszileiosz amellett érvelt, hogy ennek ellenére a szépség: viszony – nem a szemlélt tárgy részeinek egymáshoz való, hanem a szemlélt tárgy és az azt szemlélő szubjektum viszonya (Homilia in Hexaem. II. 7 (Migne P. G. 29c. 45)). Ez a „relacionista” felfogás, mely más, mint a relativista, döntő fejlemény volt, mert eszerint a szépség egyszerre tartozik az objektumhoz és a szubjektumhoz.

Más skolasztikus gondolkodók is követték Szent Baszileioszt. A tizenharmadik század elején Guillaume d’Auvergne (De bono et malo, 206 (Pouillon 316)), azt írta, hogy vannak dolgok, melyek saját természetüknél fogva szépek. Ám ezen csak annyit értett, hogy bizonyos dolgok természetüknél fogva képesek arra, hogy tetszést váltsanak ki (natum placere). Objektív szépségük nem más, mint az a természetükből fakadó, különös képességük, hogy képesek tetszeni. Másként fogalmazva: a szemlélőnek, a szubjektumnak is része van az objektív szépségben.

Aquinói Tamás a szépséget szintén relacionista módon fogta fel, hasonlóan Baszileioszhoz és Guillaume-hoz. A szép dolgokat úgy definiálta, mint amelyek „szemlélése tetszést vált ki (natum placere)” (Summa Theol., I q 5a 4 ad 1. vö. uo., I-a Il-ae q 27a 1 ad 3.). E definíció szerint a szépség olyan tulajdonság, mellyel bizonyos tárgyak rendelkeznek – a szubjektumhoz való viszonyukban. A szépség az objektum viszonya a szubjektumhoz: nem lehetséges szubjektum nélkül, aki gyönyört érez. Ez az antikvitástól idegen, ám keresztény gondolkodóknál gyakran megjelenő felfogás nem tiszta szubjektivizmus, de nem is tiszta objektivizmus.

3. A tizenharmadik század egyik gondolkodója egyfajta középkori esztétikai relativizmust fejtett ki, az arabokra támaszkodva. Vitelóról van szó, aki elméletében Alhazent követte. Mindkettőjüket elsősorban pszichológiai szempontból érdekelte a szépség – hogyan reagál az ember a szépségre? –, ám ez nem gátolta meg őket abban, hogy a szépséget gyakorlatilag a tárgyak objektív tulajdonságaként kezeljék, ugyanolyan objektívként, mint a formát és a méretet. Nem volt kétségük afelől, hogy mindent, amit a szépségről tudunk, a tapasztalat révén tudjuk. Alhazen ennél nem ment tovább; ám Vitelo még egy lépést tett és azt a kérdést vetette fel: Vajon minden embernek ugyanolyan tapasztalata van a szépségről? Válasza szerint az ellenkező a helyzet: a szépség sokféle, a móroknak más színek tetszenek, mint a skandinávoknak. A szokások a legfontosabbak, mert ezek alakítják ki az ember diszpozícióját, és „amilyen az ember diszpozíciója (proprius mos), olyan lesz a szépség megítélése (aestimatio pulchritudinis)” (Optica, IV. 148). Vitelo azonban ebből nem az esztétikai szubjektivizmus, hanem csak az esztétikai relativizmus gondolatára jutott – méghozzá csak a részleges relativizmuséra. A népeknek természetesen különböző az esztétikai véleményük, csakhogy nem mindegyiknek van igaza.

4. Duns Scotus szintén az előzőektől eltérő állásponton volt a szépséget illetően. „A szépség – írta – nem egy test abszolút minősége, hanem a test összes tulajdonságának, azaz méretének, formájának és színének aggregátuma, valamint ezen tulajdonságoknak a testhez és egymáshoz való viszonyának az aggregátuma” (Opus Oxoniense, I. q 17a 3 n 13.). Ez a felfogás valójában mentes a szubjektivizmustól: az objektum szépségét ugyan viszonyként kezeli, ám a test belső viszonyaként, nem pedig a test és az elme viszonyaként. Közel áll a klasszikus görög szemlélethez, de míg a görögök a szépséget a materiális részek viszonyaként definiálták, Duns Scotus a szépséget tulajdonságok és viszonyok viszonyaként fogta fel. Duns Scotus, később pedig Ockham és az ockhamisták nem az objektivizmussal álltak szemben, hanem a hiposztázisokkal: azzal a szemlélettel, mely a formát és a szépséget szubsztanciának tekinti, pedig csak tulajdonságok és viszonyok.

3. 3. A RENESZÁNSZ

Tévedés lenne azt gondolni, hogy a reneszánszban a modern szubjektivista és relativista esztétikák kiszorították volna a régi objektivizmust. A források mást mutatnak. A középkor vége felé a relativista áramlatok viszonylag erősek voltak, a reneszánsz írók többsége viszont azon a véleményen volt, hogy a szépség objektív, a művész kötelessége pedig egyszerűen az, hogy felfedje ennek objektív és változhatatlan törvényeit. Ezzel kapcsolatban egyértelmű kijelentések állnak rendelkezésünkre Leon Battista Albertitől, a nagy művészeti teoretikustól, valamint a reneszánsz egyik nagy filozófusától, a firenzei platóni akadémiához tartozó Marsiglio Ficinótól.

1. (a) Alberti csodálta az ókori szerzőket, akik „műveik létrehozásakor minden elképzelhető erőfeszítést megtettek, hogy felfedezzék azokat a törvényeket, melyeknek a természet engedelmeskedik” (De Re aedificatoria, IX. 5). Ő maga is ezeket kutatta: „Hiszem – írta –, hogy minden művészetben vannak bizonyos elvek, értékek és szabályok. Aki gondosan felkutatja és alkalmazza őket, az fogja legszebben megvalósítani szándékait” (De Statuia, 173 (Janitschek)).

(b) Az ókoriakhoz hasonlóan a szépséget ő is a részek megegyezéseként és harmóniájaként definiálja (consensus et conspiratio partium). A harmóniában (concinnitas) látta a „természet abszolút és legmagasabb törvényét” (De Re aedificatoria, VI. 2. vö. uo., IX. 5.). Egy művész legfeljebb díszítéseket alkalmazhat: az igazi szépség a dolgok természetében rejlik – írta Alberti, olyan gondolatokat fejezve ki ezzel, melyeket nemcsak az ókoriak, hanem a skolasztikusok is vallottak. Ezért úgy érezte, hogy egy igazi művész művét nem a szabadság, hanem a szükségszerűség irányítja (qualche necessità) (uo., VI. 5).

(c) Alberti azt írja még: „Vannak, akik azt mondják, hogy egy épület szépségének megítélése változékony, és az épület formája az individuum képzeletével és gyönyörével együtt változik, anélkül hogy ennek a művészet bármilyen szabálya korlátot szabna. A tudatlanok tévedése ez, akik azt szokták mondani, hogy amit nem látnak, az nem is létezik” (uo., VI. 2). A művészeti szubjektivizmus és relativizmus Alberti szerint a tudatlanság jele: nehéz lenne ennél határozottabban fellépni a szépség és a művészet objektív szabályainak védelmében.

2. Ficino hasonlóképpen vélekedett, bár – mivel ő platonikus filozófus volt, Alberti pedig tudós és művész – más nézőpontból közelített a problémához.

(a) A szépséget olyan erőként definiálta, mely megszólítja és elragadja (vocat et rapit) a lelket vagy az érzékeket (Opera, 1641, p. 297., in: Comm. in Conv.). Ez a definíció azt mutatja, hogy a szépség objektív felfogását vallotta.

(b) A szép ideája velünk született (idea pulchritudinis nobis genita) (uo., p. 1574., in: Comm. in Plotinum I. 6).

3. Hasonló vélekedést más, kisebb hatású reneszánsz gondolkodóknál is megtalálhatunk. Pomponius Gauricus 1505-ben azt írta a szobrászatról szóló értekezésében, hogy a művészetekben a mértéket és a szimmetriát kell szemlélni és csodálni: „E mértéket tehát a szimmetria néven fogjuk fel… és tartozunk azzal, hogy szemléljük és szeressük” (Mensuram igitur hoc enim nomine symmetrium intelligamus … et contemplari et amare debebimus) (P. Gauricus, De Sculptura130 (Brockhaus)). Ez csak egy másik kifejezése Alberti és Ficino meggyőződésének, mely szerint a szépségnek objektív mértéke és szabályai vannak.

Daniel Barbaro, Vitruvius Tíz könyv az építészetről című művének kiadója 1556-os előszavában azt írta: „Isteni a számok hatalma. A kozmosz és a mikrokozmosz szerkezetében nincs semmi, ami méltóságteljesebb lenne, mint a súly, a szám és a mérték tulajdonsága … minden dolog, legyen az isteni vagy emberi, belőlük eredt, fejlődött ki és emelkedett tökéletességre” (I dieci libri dell’Architettura di m. Vitruvio, 1556, p. 57.).

A poétikában ugyanígy gondolkodtak. Julius Caesar Scaliger 1561-ben nem egyszerűen azt írta, hogy a poétikában létezik objektív norma, hanem hogy egyetlen ilyen norma van, melynek vezetnie kell bennünket: „Est in omni rerum genere unum primum ac rectum ad cuius tum normam, tum rationem caetera dirigenda sunt.” ( Poetices libri septem,  1561. III. 11.).

Ezek az objektív esztétikai meggyőződések a filozófia és a művelődés határain túlra terjedtek. Castiglione Courtier-jében a szépséget „isteni”-nek nevezte (Il libro del Cortegiano, IV. 59). Firenzuola pedig Értekezések a nők szépségéről című művében a szépséget a következőképpen határozta meg: „Rendezett összhang és egyfajta harmónia, amely rejtélyesen adódik valamennyi részének összetételéből, egységéből és feladataikból” (una ordinata concordia e quasi un’armonia occultamente risultante della composizione, unione e commissione di piu membri diversi) (Discorsi delle bellezze delle donne, I. (ed. Bianchi, 1884. vol. VI. p. 251.). Itt szintén szó sem esik a szépség vagy a művészet szubjektivitásáról vagy relativitásáról.

4. Nem is volt jelen ennél kevésbé objektivista felfogás a reneszánszban? Azt gondolhatnánk, Nicolaus Cusanus hajlott a szubjektivizmusra, hiszen azt írta, hogy a formák nem az anyagban, hanem „a művész elméjében” vannak (De ludo globi, in: Opera omnia, Basilea 1565. p. 219.; vö. De visione Dei, VI. uo., p. 185.: Tua facies, Domine, habet pulchritudinem et hoc habere est esse. Est igitur ipsa pulchritudo absoluta, quae est forma dans esse omni formae pulchrae). Mindazonáltal tévedés lenne ezeknek a szavaknak szubjektivista értelmet tulajdonítani; „a művész elméjében” levő formákon ugyanis nem személyes, hanem univerzális formákat értett.

Ennél könnyebb lenne szubjektivista felfogásként értelmezni azt, amit Antonio Filarete írt építészeti értekezésében (1457–1464): amellett érvelt, hogy a reneszánsz épületeken alkalmazott félkör alakú boltívek tökéletesebbek a gótikus boltíveknél. Azzal érvelt, hogy szemünknek könnyebb a félkör alakú boltíveket néznie. A félkör alakú íveken akadálytalanul végigsiklanak (senza alcuna obstaculità), a gótikus boltívek viszont akadályt jelentenek, és „azok a dolgok, melyek megakadályozzák a látás mennyiségét és minőségét, nem szépek” (ogni cosa che impedisce o tanto o quanto la vista non è bella) (Traktat über die Baukunst, hrsg. v. Oettingen, in: Quellen schriften N. F. III. 1890. p. 273.) Úgy tűnik, ez az érvelés azt a szubjektivista elképzelést implikálja, hogy a szépség a szemlélő szemétől függ. Mindazonáltal, mivel Filarete értekezésében ettől az egyetlen megjegyzéstől eltekintve semmi olyasmi nem található, ami a szubjektivista felfogás mellett szólna, könnyen lehet, hogy ez egy elszigetelt megfigyelés volt, és a szerző (aki művész volt, nem pedig filozófus) nem volt tudatában a belőle fakadó filozófiai következményeknek.

5. Ha a reneszánsz esztétikájában valódi szubjektivista vélekedést akarunk találni, akkor Giordano Brunóhoz kell fordulnunk, azaz a korszak legvégéig, a késő tizenhatodik századig kell elmennünk. Bruno nem azok közé a reneszánsz emberek közé tartozott, akiket kizárólag a szépség és a művészet érdekelt; csak érintőlegesen foglalkozott ezekkel a kérdésekkel, általánosabb filozófiai gondolatokat próbálva alkalmazni rájuk. Legalább egy értekezése, a halála után megjelent De vinculis in genere (De vinculis in genere,18791891. vol. III. 645.) a szépség szubjektivista magyarázatát adja. Az írás legfontosabb motívuma a szépség pluralitása, sokfélesége („Pulchritudo multiplex est”), valamint relativitása („Sicut diversae species ita et diversa individua a diversis vinciuntur, alia enim simmetria est ad vinciendum Socratem, alia ad Platonem, alia ad multitudinem, alia ad paucos” – Ahogyan a különböző fajok, úgy a különböző egyének is különböző dolgokra fogékonyak, mivel más az a szimmetria, amely Szókratészt lebilincseli, más az, amely Platónt, más a sokaságot és más a keveseket). De azt is meg akarta mutatni, hogy a szépséget lehetetlen definiálni vagy leírni: „A szépség mibenléte meghatározatlan és körülírhatatlan” (Indefinita et incircumscriptibilis est ratio pulchritudinis). Azt is mondja, hogy „semmi sincs, ami mindenkinek tetszhetne”. Végül pedig: „Nihil absolute pulschrum, sed ad aliquid pulchrum”, semmi sem abszolúte szép, hanem mindig csak valaki számára az.

Természetesen nem Bruno volt az egyetlen reneszánsz gondolkodó, aki a szépről ilyen nézeteket vallott. Egy évvel halála után, a tizenhetedik század első évében, Shakespeare azt írta a Hamlet-ben: „nincs a világon se jó, se rossz; gondolkozás teszi azzá”. Noha a jóról és a rosszról írt, kétségtelen, hogy a mondat a szépre és a csúnyára is vonatkozik. Ám Shakespeare, csakúgy, mint Bruno, a reneszánsz írók kisebbségéhez tartozott.