Az esztétika alapfogalmai Hat fogalom története Władisław, Tatarkiewicz Az esztétika alapfogalmai: Hat fogalom története

3. fejezet - első fejezet MŰVÉSZET: A FOGALOM TÖRTÉNETE

Docti rationem artis intelligunt, indocti voluptatem.¹

Quintilianus

1. 1. A MŰVÉSZET KORAI FOGALMA

A „művészet” (art) kifejezés a latin „ars”-ból származik, ez pedig a görög „τέχνη” fordítása. Azonban a „τέχνη” és az „ars” nem teljesen ugyanazt jelentette, mint a mai „művészet”. A jelenkori kifejezést elődeivel folytonos vonal köti össze ugyan, ám ez a vonal nem egyenes. Az évek során a kifejezések értelme módosult. A változások lassúak, de állandóak voltak, és egy évezred alatt a régi kifejezések teljesen átalakultak.

A „τέχνη” Görögországban, az „ars” Rómában és a középkorban, sőt még az újkor kezdetén, a reneszánszban is szakértelmet jelentett, mely egy tárgy – ház, szobor, hajó, ágykeret, edény, ruhadarab – elkészítéséhez szükséges, sőt akár a hadsereg irányításához, a földterület méréséhez, a hallgatóság befolyásolásához kellő szakértelmet is. Mindezt művészetnek nevezték, először is a mesterségbeli tudás, hozzáértés értelmében: az építész, a szobrász, a fazekas, a szabó, a hadvezér, a geométer, a rétor művészetéről beszéltek. A hozzáértés a szabályok ismeretén alapul, következésképpen nem létezett művészet szabályok, előírások nélkül: az építész művészetének megvannak a maga szabályai, melyek különböznek a szobrász, a fazekas, a geométer, a hadvezér művészetének szabályaitól. Ily módon a szabály fogalma bekerült a művészet fogalmába, annak definíciójába. Ha valamit szabályok nélkül, pusztán inspiráció vagy a képzelet alapján csináltak, az az ókoriak vagy a skolasztika szemében nem volt művészet: a művészet ellentéte volt. A korai századokban a görögök úgy gondolták, hogy a költészet a múzsák inspirációjából származik – ezért nem is tekintették művészetnek.

A görög közfelfogással összhangban Platón is azt írta, hogy „az oktalan cselekvést pedig nem nevezem művészetnek” (Gorgiasz, 465a). Galénosz úgy definiálta a művészetet, mint meghatározott célra szolgáló általános, megfelelő és használható előírások összességét. Definícióját nemcsak a középkori írók, hanem a reneszánsz is megtartotta, például Ramus. Később Goclenius is ezt adta meg 1607-es enciklopédiájában, és még korunkban is (mint történeti adatot) ezt ismétli Lalande filozófiai szótára. A definíció a következő: „Ars est systema praeceptorum universalium, consentientium, ad unum eudemque finem tendentium” (a művészet általános, egyetértésen nyugvó, egy és ugyanazon célra irányuló szabályok rendszere).

A művészet tehát, ahogyan az antikvitás és a középkor értette, jóval nagyobb terjedelmű fogalom volt, mint manapság. Nem csupán a szépművészetek, hanem a kézművesség is alája tartozott; a festészet ugyanolyan művészet volt, mint a szabómesterség. Nemcsak a szakértelmen alapuló alkotást tekintették művészetnek, hanem mindenekelőtt magát a létrehozást, a szabályok uralását, a szaktudást. Következésképpen nemcsak a festészetet és a szabómesterséget tekintették művészetnek, hanem a grammatikát és a logikát is – pontosan úgy, mint szabálykészletet, mint a szaktudás fajtáit. Egykor tehát a művészet nagyobb terjedelmű volt, mint ma: egyrészt a kézművesség, másrészt a tudományok egy része is beletartozott.

Az ókoriakra és a skolasztikusokra sokkal nagyobb hatással volt az, ami a szépművészeteket összekötötte a kézművességgel, mint az, ami a kettőt elválasztotta egymástól; a művészetet soha nem osztották fel szépművészetre és kézművességre. Ehelyett aszerint csoportosították, hogy kizárólag mentális erőfeszítést igényel, vagy fizikait is. Az előbbi művészetekre az ókoriak a liberales avagy szabad terminust alkalmazták, az utóbbira pedig a vulgares-t avagy közönségest; a középkor az utóbbiakat mechanikai művészeteknek nevezte. Ezt a kétfajta művészetet nem csupán elválasztották egymástól, hanem másként is értékelték: a szabad művészeteket végtelenül magasabb rendűnek tartották, mint a közönséges, mechanikai művészeteket. Ami a szépművészeteket illeti, nem mindegyiket tekintették szabad művészetnek: a szobrász művészete, minthogy fizikai erőfeszítést igényelt, az ókoriaknál mechanikai művészetnek számított, mint ahogyan a festészet is.

A középkorban ars-on a tökéletesebb művészeteket értették, azaz a szabad művészeteket. A szabad művészetek a következők voltak: grammatika, retorika, logika, aritmetika, geometria, csillagászat, zene – azaz kizárólag a tudományok (zenén a harmónia elméletét értették, a zenetudományt). Ezeket a szabad művészeteket oktatták az egyetemek művészeti fakultásán (facultas artium), azaz „bölcsészkarán”, melyek korántsem a gyakorlati szakértelem vagy a szépművészet, hanem az elméleti tudományok iskolái voltak.

A középkorban hét szabad művészetet különböztettek meg. Történtek kísérletek arra, hogy a szabad művészetek mintájára a mechanikai művészeteket is felosszák, szintén hét részre. Nem volt könnyű feladat, mivel ennél jóval több mechanikai művészet volt; ezért kénytelenek voltak vagy csak bizonyos mechanikai művészeteket felvenni a listára, vagy pedig a kiválasztott hét mechanikai művészetet olyan tág értelemben definiálni, hogy sok mesterséget és művészetet foglaljanak magukba. A hét mechanikai művészet legjobb listáját a „Hevesnek” (Ardens-nek) nevezett Radulf de Campo Lungo és Hugo de St. Victor készítette, mindketten a tizenkettedik században. Radulf listáján (M. Grabmann, Geschichte… 1909. I. p. 254.) a következők szerepelnek: ars victuaria, az emberek élelmezésének művészete, lanificaria, az emberek öltöztetésének, suffragatoria, a közlekedési eszközök készítésének, medicinaria, a betegségek gyógyításnak, negotiatoria, a javak cseréjének és militaria, az ellenséggel szembeni védekezésnek a művészete. Hugo listája az alábbi mechanikai művészetet foglalta magába: lanificium, armatura, navigatio, agricultura, venatio, medicina, theatrica.

De hol vannak ezeken a listákon azok a tevékenységek, melyeket mi művészetnek nevezünk? A szabad művészetek közül kizárólag a zene ilyen, és ez is csak azért szerepel a listán, mert – mint mondtuk – elsősorban harmónia-elméletnek tekintették, nem pedig a komponálás, éneklés, zenélés gyakorlatának. A mechanikai művészetek jegyzékeiben pedig csak az építészet ilyen (Hugo az armatura átfogóbb fogalma alá sorolta be); végső soron esetleg még ide vehetjük a Hugo listáján szereplő színházi művészetet is (bár a theatrica tágabb fogalom volt ennél, a közösségi szórakozás minden formáját magába foglalta: nemcsak a színházi előadásokat, de a versenyeket és a cirkuszt is).

És mi a helyzet a költészettel? Egyik listán sincs rajta – és nem is lehetne rajta egyiken sem. Ugyanis már az ókorban, a középkorban pedig még inkább egyfajta filozófiának vagy próféciának, nem pedig művészetnek tekintették. A költő próféta volt, nem pedig művész.

És a festészet, a szobrászat? Sem a szabad, sem a mechanikai művészetek között nem szerepelnek. Mégis kétségtelenül művészeteknek tekintették őket, azaz előírások szerint végzett, szakértelmet igénylő alkotásnak. Ám nem mindig tekintették szabad művészeteknek őket, mivel fizikai erőfeszítést igényeltek. Akkor viszont miért nem említik őket a mechanikai művészetek között? A kérdésre a következő választ adhatjuk: ezek a művészet-jegyzékek, mivel a művészetek számát hétre akarták szűkíteni, csak a legfontosabbakat nevezték meg, a mechanikai művészeteknél pedig a legfőbb szempont a hasznosság volt – ebben a tekintetben pedig a festészet és a szobrászat jelentéktelennek számított. Ezért nem említi őket sem Radulf, sem Hugo. Azokat a művészeteket, melyeket mi „művészeteken” értünk, mechanikai művészeteknek tekintették, méghozzá említésre sem méltó, jelentéktelen művészeteknek.

2. 2. VÁLTOZÁSOK AZ ÚJKORBAN

Ez a fogalmi rendszer az újkorban is megmaradt, még a reneszánszban is alkalmazták. Ám a változás már ebben a korban elkezdődött. Ahhoz, hogy a régi fogalom az új, ma is használatos fogalomnak adja át a helyét, két dolognak kellett történnie: először is, a kézművességnek és a tudománynak ki kellett kerülnie a művészet területéről, a költészetnek pedig be kellett oda kerülnie; másodszor, tudatossá kellett válnia annak, hogy ami a kézművességtől és a tudománytól való megtisztítás után művészetként megmarad, az szorosan összetartozó egységet, a szakértelem, a funkciók és az emberi termékek osztályát alkotja.

A legkönnyebb a költészet bevezetése volt a művészetek társaságába: amikor Arisztotelész lefektette a tragédia szabályait, a költészetet szakértelemként, tehát művészetként kezelte. A középkorban erről persze megfeledkeztek, de most csak fel kellett eleveníteni ezt az emléket; és amikor Itáliában, a tizenhatodik század közepén, fordításban, jegyzetekkel ellátva kiadták Arisztotelész Poétiká-ját, és az csodálatot váltott ki, továbbá számos utánzót inspirált, többé nem volt kétséges, hogy a költészet a művészetek közé tartozik. Az áttörés időpontját pontosan meg lehet határozni: a Poétika Segni-féle olasz fordítása 1549-ben jelent meg, és ettől az évtől datálódik az arisztoteliánus poétika-felfogás (B. Weinberg, A History… 1961).

A szépművészeteknek a kézművességről való leválását a társadalmi helyzet segítette elő: a művészeknek az a törekvése, hogy magasabb társadalmi pozícióba kerüljenek. A szépséget a reneszánsz kezdte egyre többre becsülni, ezért a szépség kezdte újra azt a szerepet betölteni, amelyet az ókor óta soha; létrehozóit – festőket, szobrászokat, építészeket – egyre többre tartották, de mindenesetre ők magasabbra értékelték saját magukat a kézműveseknél, és véget akartak vetni annak, hogy a kézművesekkel egyenrangúaknak tekintsék őket. Váratlanul a rossz gazdasági helyzet is segítségükre sietett: a késő középkorban virágzó kereskedelem és ipar lehanyatlott, a tőkebefektetés minden kezdeti formája bizonytalannak mutatkozott, a műalkotásokat pedig kezdték olyan befektetési formának tekinteni, melyek nemhogy rosszabbak, hanem inkább jobbak a többinél. Ez javított a művészek anyagi helyzetén és társadalmi pozícióján, és egyre ambiciózusabbá tette őket; azt akarták, hogy megkülönböztessék őket a kézművesektől, elválasszák tőlük, és a szabad művészetek képviselőinek tekintsék őket. Ha fokozatosan is, de elérték céljukat: először a festők, aztán pedig a szobrászok is.

Ennél nehezebben ment a szépművészeteknek a tudományokról való leválása; maguknak a festőknek és a szobrászoknak az ambíciója akadályozta. Amikor választaniuk kellett, hogy kézművesnek vagy tudósnak tekintsék őket, az utóbbit választották: a tudósok társadalmi helyzete ugyanis mérhetetlenül jobb volt. Ráadásul a művészet hagyományos fogalma is ebbe az irányba mutatott, hiszen a törvények és a szabályok ismeretén alapult. A kiemelkedő reneszánsz művészek ideálja az volt, hogy pontosan meghatározzák művészetük törvényeit, hogy matematikai pontossággal tervezzék meg műveiket. Ez különösen Piero della Francescára érvényes, de ugyanúgy Leonardo da Vincire is. A tizenötödik század utolsó évtizedeinek tipikus tendenciája volt ez: Luca Pacinoli az 1497-es De divina proportione-ben rögzítette a tökéletes arányokra vonatkozó számításait, Piero della Francesca pedig nem sokkal korábban írta meg a De perspectiva pingendi-t. Csak a reneszánsz utolsó éveiben jelent meg ellenvetés az egzakt, tudományos, matematikai felfogással szemben: lehet, hogy a művészet többre képes, mint a tudomány, de ugyanarra semmiképpen sem. Már Michelangelónál jelen van valamilyen formában, leghatározottabban pedig Galilei mondja ki.

A szépművészeteknek a kézművességről és a tudományokról való leválasztása viszonylag könnyen ment; sokkal nehezebben született meg az a tudatos felismerés, hogy maguk a szépművészetek önálló osztályt alkotnak. Hosszú időn át hiányoztak azok a fogalmak és terminusok, melyek minden egyes szépművészetre alkalmazhatók lettek volna: ezeket a fogalmakat és terminusokat meg kellett alkotni.

A) Manapság igen nehéz felfogni, hogy a reneszánsz kezdetben nem rendelkezett a szobrász mai fogalmával. Angelo Poliziano művészeti enciklopédiájában, a Panepistemon-ban még a tizenötödik század végén is öt különböző fogalmat alkalmaz, nem pedig egyet: a statuarii-t (akik kővel dolgoznak), a caelatores-t (fémmel), a sculptores-t (fával), a fictores-t (agyaggal) és az encausti-t (viasszal). Őket inkább megkülönböztették egymástól, mintsem együvé sorolták, nagyjából úgy, ahogyan a mai fogalmi rendszer és a mai foglalkozások rendszere is inkább elválasztja egymástól az ácsot és a kőművest, mint összekapcsolja őket. Az öt csoport művészetét különállónak tekintették, mivel mindegyik más anyaggal és más módszerrel dolgozott. A fogalmi integráció folyamata csak a tizenhatodik században kezdődött el, és az öt kategóriát átfogó tágabb fogalom csak ekkor alakult ki. A fával dolgozók neve (sculptores) lett az átfogó elnevezés: idővel azokat is magába foglalta, akik kővel, fémmel, agyaggal vagy viasszal dolgoztak.

B) Ugyanebben az időben egy másik egység is kialakult. Végre megszületett a felismerés, hogy a szobrász munkája hasonló a festő és az építész szakértelméhez és munkájához, annyira hasonló, hogy egyetlen fogalom alá foglalhatók és egyetlen közös névvel jelölhetők. Manapság különösnek tűnik, hogy csak ilyen későn került erre sor, hogy ilyen hosszú időn át boldogulni lehetett a vizuális művészetek általános fogalma nélkül. A fogalom már a tizenhatodik században kialakult, ám sem a „vizuális művészetek”, sem a „szépművészetek” terminust nem használták. Ehelyett „tervező művészetekről” beszéltek (arti del disegno). A terminus abból a meggyőződésből származott, hogy a terv vagy a rajz az, ami ezeket a művészeteket összekapcsolja, ami közös bennük. A három művészetnek erről az integrációjáról Vasari Az élet (Le Vite) és Danti Értekezés a tökéletes arányokról (Trattato delle perfette proporzioni, 1567) című munkájában olvashatunk.

C) Megszületett a „tervező művészetek” fogalma, ám a mai fogalmi rendszer még nem alakult ki: a „tervező művészeteket” még nem kapcsolták össze a zene, a költészet és a színház művészeteivel. Ezekre a művészetekre nem létezett közös fogalom vagy terminus. A tizenhatodik században kezdtek erőfeszítéseket tenni megalkotásukra, ám a dolog nehéznek bizonyult, és a feladat teljesítéséhez végül mintegy két évszázadra volt szükség. Annak már tudatában voltak, hogy mindezek a művészetek összetartoznak, ám nem volt világos, hogy mi köti össze őket egymással, mi különbözteti meg őket a kézművességtől és a tudománytól, milyen alapon lehetne egy mindannyiukra alkalmazható közös fogalmat megalkotni. A tizenötödik és a tizennyolcadik század között számos kísérlet történt erre.

3. 3. A SZÉPMŰVÉSZETEK

Volt, aki az „elmés” művészeteket próbálta különválasztani, mások a „zenei”, a „nemes”, az „emlékező”, a „képi”, a „költői”, végül pedig a „szép” művészeteket.

Az „elmés” művészetek. Giannozzo Manetti firenzei humanista már a tizenötödik század közepén (De dignitate et excellentia hominis, 1432) elválasztotta a művészeteken belül az artes ingenuae-t, amit értelmi vagy elmés művészetekként lehetne lefordítani. Azokat a művészeteket értette rajtuk, melyek az elme alkotásai és az elméhez szólnak; úgy érezte, ezek speciális, szokatlan, elmés alkotások. Ám nem sokkal vitte előre a művészet fogalmának modernizálását – egy új terminust talált ki, nem pedig egy új fogalmat: ez csak a „szabad” művészetek új neve volt. A fogalom terjedelme ugyanaz maradt, ugyanúgy magába foglalta a tudományokat, mint a régi, és a költészet kimaradt belőle.

A zenei művészetek. Marsiglio Ficino, a firenzei platóni akadémia vezetője, aki fél évszázaddal később működött, többet vitt véghez, mint Manetti. Egyik levelében, amelyet 1492-ben írt Paul de Middelburghoz, megállapította: „Korunk, ez az aranykor, igazságot szolgáltatott a sokáig mellőzött szabad művészeteknek: a grammatikának, a költészetnek, a retorikának, az építészetnek, a zenének és az ókori orfikus himnuszoknak” (A. Chastel, „Marsile Ficin et l’art”, 1959).

Ficino Manettivel ellentétesen értelmezte a dolgot: megtartotta a régi terminust (szabad művészetek), ám úgy használta, hogy más, új művészeteket foglalt alá; bevonta az építészetet és a festészetet, melyeket korábban a mechanikai művészetek közé soroltak, és a költészetet, amit korábban egyáltalán nem is tekintettek művészetnek. Sikerült összefognia azokat a művészeteket, melyeket ma azoknak tartunk, és elválasztani őket a kézművességtől. Milyen alapon tette meg? Saját maga ad választ erre a kérdésre, egy, Canisianónak írt levelében: „A zene az – írja –, ami inspirálja a teremtőket: a szónokokat, a költőket, a szobrászokat és az építészeket”.

Tehát a zenében találta meg az összekötő kapcsot, és ennek megfelelően az általa különválasztott művészeteket – noha ő maga nem használta ezt a jelzőt – „zenei” művészeteknek nevezhetjük. A „zene” és a „zenei” az ókortól fogva kétértelmű fogalmak voltak: szűkebb értelemben a hangok művészetét jelentették, tágabb értelemben viszont „a múzsák szolgálatában álló” valamennyi művészetet. Ezért a Ficino által elkülönített művészetek közti összekötő kapcsot a „dallamosságban” és a „ritmikusságban” is láthatjuk, de tágabb értelemben „a múzsák szolgálatában” is, vagy talán – ahogyan ő maga írta – a kreatív individuumok inspirációjában.

A nemes művészetek. Fél évszázaddal későbbi, 1555-ös poétikájában (De vera poetica, A3) Giovanni Pietro Capriano a művészetek hasonló halmazát különítette el, ám más alapon és más név alatt: „nemes művészeteknek” nevezte őket. Azt írta: „A nemes művészetek elnevezés csak azokra a művészetekre illik, melyek legnemesebb érzékeink, legtágabb képességeink tárgyai, és amelyeket egyben időtállóság jellemez: ilyen a költészet, a festészet és a szobrászat”.

Ennek az elkülönítésnek a pozitív értékelés volt az alapja: ezek a művészetek azért alkotnak különálló csoportot, mert tökéletesebbek, nemesebbek és időtállóbbak a többinél.

 

Az „emlékezet” művészetei. Lodovico Castelvetro, aki az egyik legnépszerűbb név az esztétika történetében, egy 1572-es értekezésben tárgyalta a kérdést (Correttione, p. 79.). A művészetek egy csoportját ő újabb alapon választotta el a kézművességtől. A kézművesség olyan dolgokat hoz létre, melyekre az embernek szüksége van, az olyan művészetek viszont, mint a festészet, a szobrászat és a költészet, szerinte arra szolgálnak, hogy bizonyos dolgokat és eseményeket megtartsanak az emlékezetben. Ezért adta nekik az „arti commemorative della memoria” (az emlékezet emlékeztető művészetei) nevet. Ez a csoport némileg eltért a „zenei” vagy a „nemes” művészetek körétől: például az építészet nem tartozott bele. Mindazonáltal Castelvetro elképzelése ugyanolyan jelentős helyet foglal el a művészet fogalmának történetében, mint Ficinóé és Caprianóé.

A képi művészetek. Egyes, tizenhatodik és tizenhetedik századi szerzők azt a felfogást képviselték, hogy a „nemes” művészeteket vagy az „emlékezet” művészeteit valójában képi jellegük különbözteti meg a többitől; az, hogy konkrét képeket, nem pedig absztrakciókat vagy sémákat alkalmaznak. Az egyébként oly különböző művészeteket, mint a festészet és a költészet, a képi jelleg kapcsolja össze. Ebben az értelemben ismételték el Horatius mottóját: „ut pictura poesis” (a költészet legyen olyan képszerű, mint a festészet). E felfogás képviselői közül Claude François Menestrier tizenhetedik századi francia történészt és művészeti teoretikust emelhetjük ki (Les recherches du blason, 1683. I.). Ő amellett érvelt, hogy minden nemes művészet képi művészet („travaillent en images”).

 

A költői művészetek. Horatius mottóját a tizenhatodik és a tizenhetedik században olykor meg is fordították: „ut poesis pictura”. A megfordítás azt a meggyőződést fejezte ki, hogy a költői minőség, a költészettel való rokonság az, ami a festészetet elválasztja a kézművességtől. Ezeknek a századoknak a felfogásában a „költői” a figuratívat, a metaforikust jelölte, és bizonyos írók szemében ez a figuratív, metaforikus minőség volt a nemes, nem-kézműves művészetek valódi közös nevezője. Ennek az elképzelésnek az itáliai Emanuel Tesauro volt legékesszólóbb képviselője, 1658-as Canocchiale Aristotelico című könyvében (p. 424.). A manierista Tesauro szerint a tökéletesség a művészetben az arguzia-ban avagy kifinomultságban állt; és „minden kifinomultság figurativitás” (ogni arguzia è un parlar figurato). A kézművesség termékeiben semmi metaforikus nincs, szemben az irodalmi és színpadi művekkel, festményekkel, szobrokkal és tánccal, melyek valamennyien a metaforából élnek. Ez a közös tulajdonságuk, mellyel egyedül ők rendelkeznek.

A szépművészetek. A vizuális művészetekről szólva Francesco da Hollanda már a tizenhatodik században használta a „szépművészetek” kifejezést (az eredeti portugál szövegben: boas artes). Mindazonáltal a kifejezés, bármilyen természetesnek tűnjön is számunkra, kezdetben nem gyökeresedett meg. Az az elképzelés, melynek a kifejezés megfelelt (noha az elképzelésben nem szerepelt a kifejezés) félreismerhetetlen formában a tizenhetedik században jelent meg, François Blondel 1765-ös nagy építészeti értekezésében (Cours d’architecture, p. 169.). Ebben az építészet mellett a költészetet, az ékesszólást, a komédiát, a festészetet és a szobrászatot nevezte meg, melyekhez később hozzátette a zenét és a táncot; egyszóval mindazokat és csak azokat a művészeteket, melyeket elődei az elmés, nemes stb. művészetek terminusa alá foglaltak, és amelyek a következő században a „szépművészetek rendszerét” fogják alkotni. Blondel az összekötő kapcsot is látta: a harmóniát, melynek révén a gyönyör forrásai számunkra. Azt a gondolatot fejezte ki ezzel, hogy szépségük révén hatnak ránk, azaz hogy szépségük kapcsolja össze őket. A „szépművészet” kifejezést azonban nem használta.

Az elegáns és kellemes művészetek. A fenti történeti áttekintés jelzi, hogy a tizenötödik századtól kezdődően élénken jelen volt az az érzés, hogy a festészet, a szobrászat, az építészet, a zene, a költészet, a színház és a tánc a művészetek különálló csoportját alkotja, mely más, mint a kézművesség és a tudomány, melyekkel évszázadokon át osztoztak a közös „művészet” néven. Az azonban nem volt világos, hogy mi kapcsolja össze őket, következésképpen milyen nevet kellene alkalmazni rá: az elmés, a zenei, a nemes, az emlékező, a képi vagy a költői művészet nevét. Gianbattista Vico még 1744-ben is a „kellemes” művészetek nevet javasolta (Scienza nuova, p. 52.), ugyanebben az évben James Harris pedig az „elegáns” művészet nevet (Three Treatises, 1744. p. 25.). Három évvel később Charles Batteux „szépművészeteknek” nevezte őket (Les beaux arts réduits à un même principe, p. 6.). A terminus széles körben olvasott könyve címében is szerepelt – és megragadt. Ezzel együtt pedig kialakult a fogalom is (P. O. Kristeller, „The Modern System of Arts”, 1951–1952).

Jelentős változás volt ez. A nemes és az emlékező, az elegáns és a kellemes művészetek megkülönböztetése ugyanis Capriano és Castelvetro, Harris és Vico saját tulajdona volt és maradt is, a szépművészetek különválasztása azonban általánosan elfogadottá vált. A „szépművészetek” terminus bekerült a tizennyolcadik századi tudományos nyelvbe, és a következő évszázad is megőrizte. Világosan behatárolt volt a terjedelme: Batteux öt szépművészetet sorolt fel – festészet, szobrászat, zene, költészet, tánc – és két rokon művészetet, az építészetet és az ékesszólást. Ez a lista általánosan elfogadottá vált, és nem csupán a szépművészetek fogalma alakult ki, hanem azok jegyzéke is – melynek az építészet és az ékesszólás csatolása után hét eleme lett. Számunkra egyszerűnek és magától értetődőnek tűnik a szépművészetek fogalma és rendszere, ám a történész tudja, milyen későn és milyen nagy erőfeszítések árán alakult ki.

A tizennyolcadik század közepétől többé nem volt kétséges, hogy a kézművesség kézművesség, nem pedig művészet, a tudományok pedig tudományok, nem pedig művészetek; valójában tehát csak a szépművészetek művészetek. És mivel ez volt a helyzet, lehetséges és helyénvaló volt egyszerűen művészeteknek nevezni őket, mivel nem volt több művészet. Végül elfogadottá vált ez a terminológia; persze nem egyik pillanatról a másikra, hanem csak a tizenkilencedik században. Ebben az időszakban megváltozott a „művészet” jelentése; terjedelme leszűkült, és most már csak az öt szépművészetet foglalta magába, a kézművességet és a tudományokat nem. Azt mondhatjuk, hogy a terminus ugyan megmaradt, ám a művészet új fogalma alakult ki.

Miután ez végbement, a „szépművészetek” nevet a művészetek egy még szűkebb csoportja vette át: a vizuális művészetek, azok, melyeket korábban „tervező művészeteknek” neveztek: az olyan, tizenkilencedik századi elnevezések, mint „szépművészeti iskola” vagy „társaság a szépművészetek előmozdítására” jelentése ez volt. Festészeti és szobrászati, nem pedig költői vagy zenei iskolákat és társaságokat jelöltek.

Ezt megelőzően, a tizennyolcadik század közepén valami más is történt: nem csupán az öt szépművészet fogalma alakult ki, hanem ezeknek a művészeteknek az elmélete is. Azaz kialakult egy felfogás a szépművészetek közös jellemzőiről, arról, hogy mi alkotja lényegüket. Ez a tizennyolcadik századi elmélet ma kérdésesnek tűnik, ám akkoriban, valamint még hosszú időn át majdnem általánosan elfogadott volt. Ugyanaz a Charles Batteux dolgozta ki, aki a szépművészetek nevét és fogalmát is megalkotta. Jóval nagyobb volt a hatása, mint amilyen kiemelkedő szerző volt; ezt jelentős részben annak köszönhette, hogy voltak elődei, hogy ennek a sajátos csoportnak az elkülönítése és magyarázata már hosszú ideje váratott magára.

A szépművészetek Batteux-féle elmélete végső soron azt állította, hogy közös jellemzőjük a valóság utánzása. Úgy tűnhet, ezzel Betteux réges-régi, már az antikvitás óta ismert úton járt. Ez azonban csak látszólag igaz: ugyanis az antikvitás óta (pontosabban Platón és Arisztotelész óta) a művészeteket mindig is eredeti és utánzó művészetekre osztották, és minden mimesis-szel vagy imitatio-val kapcsolatos vita a kétezer év során kizárólag a „mimetikus” vagy „utánzó” művészetekre vonatkozott, azaz a festészetre, a szobrászatra és a költészetre, de nem az építészetre és a zenére. Batteux volt az első, aki valamennyi szépművészetet mimetikus művészetnek tekintette, és a szépművészetek általános elméletét az utánzásra alapozta. Úgy tűnik, az elmélet nem állja meg a helyét, ám rendkívül népszerű volt. Ez volt az új művészetfelfogás első általános művészetelmélete. A tizennyolcadik század, mely különválasztotta a modern értelemben vett művészetet, szintén talált egy kifejezést a művészetet meghatározó egyedi törvényre. Jóval korábban Arisztotelész azt írta (Poétika, 1460b 14–16, ford. Ritoók Zsigmond), hogy „a helyesség […] nem ugyanaz a politika és a költői művészet […] esetében”, és hogy a művészetben helyes lehet az, ami a politikában helytelen. Mindazonáltal csak a tizennyolcadik század végén született meg az az aforizma, mely szerint: „A művészet az, ami saját maga ad szabályt önmagának” („Kunst ist was sich selbst die Regel gibt”).Friedrich Schiller gondolata ez, és egy, Körnerhez írott levelében fogalmazta meg (Briefe, III. 99). Mindazonáltal a művészet autonómiájának gondolata nem lett olyan általánosan elfogadott, mint Batteux elképzelése.

Ha visszatekintünk a művészet fogalmának alakulására, azt mondhatjuk, hogy ez az evolúció természetes, sőt elkerülhetetlen volt. Csak csodálkozhatunk, miért kellett ennyi évszázadnak eltelnie, amíg kialakult a fogalom jelenlegi formája. Mégis, valami különös történt: az ókori-középkori művészetfogalom – az evolúció kiindulópontja – tág volt, ám világos, valamint egyszerűen és pontosan definiálható. A mai fogalom viszont, az evolúció végső pontja, szűkebb és látszólag jobban definiált, valójában azonban definiálatlan: kibújik a definíció alól. Ezt erősítik meg a mai szótárak és enciklopédiák is, ugyanis vagy elkerülik a definiálást, vagy egy régi definíciót adnak meg. Világos, hogy a Larousse definíciója: „application de la connaissance raisonnée et des moyens spéciaux à la réalisation d’une conception” (elméleti tudás és speciális eszközök alkalmazása egy eszme, elgondolás megvalósítása végett) a művészet ókori, nem pedig mai fogalmára utal. Vagy pedig, az evolúció egy későbbi állapotát alapul véve, leszűkítik a fogalmat, és a művészetet a tizennyolcadik század utáni módon írják le: a szépség segítségével. Runes olyan termékeknek nevezi őket, melyek „elve a szépségen alapul”. A hozzánk közelebbi idők művészetének azonban sok áramlatára, legalábbis a dadaisták és a szürrealisták óta, már nem érvényes egy ilyen definíció: a szépség nem pusztán nem megkülönböztető jegye a művészetnek, hanem még csak nem is elengedhetetlen tulajdonsága. A teoretikusok pedig, amikor a kortárs művészetet akarják leírni, elutasítják az ilyen definíciókat. Már 1900 táján kétségek merültek fel azzal kapcsolatban, hogy a művészetnek a szépség révén történő definíciója érvényes-e. Fél évszázaddal később majdhogynem általános meggyőződéssé vált, hogy ez a definíció nem érvényes. Ezzel pedig új korszak kezdődött a művészet-fogalom történetében.

A fogalom európai története tehát huszonöt évszázados, és grosso modokét nagy korszakra oszlik, melyek más és más művészet-fogalmat használtak. Az első korszak – az ókori fogalomé – nagyon hosszú volt, az i. e. ötödik századtól a tizenhatodik századig terjedt. Ez alatt a sok évszázad alatt a művészetet szabályok szerinti létrehozásként fogták fel. Ez volt az első művészet-fogalom. Az 1500–1750 közötti évek az átmenet korszakát alkották: az első fogalom, noha elvesztette korábbi pozícióját, még mindig megvolt, az új pedig még csak alakulgatott. Végül aztán 1750 körül a régi fogalom átadta a helyét az újnak. Most már a művészet a szép létrehozását jelentette. A későbbi fogalom ugyanolyan általánosan elfogadottá vált, mint az ókori. A fogalom terjedelme nagyobb volt, a Batteux által felsorolt hét művészetet és csak ezeket a művészeteket foglalta magába. Az új fogalom mintegy másfél évszázadon át megfelelőnek tűnt, az esztéták és a művészeti teoretikusok nem gondoltak rá, hogy megváltoztassák vagy kiigazítsák. Végül aztán bekövetkezett a változás: ez részben a fogalom mélyebb elemzésének, részben pedig a művészetek ez idő alatt lezajló evolúciójának volt az eredménye. A művészetek többé nem fértek bele a régi művészet-fogalomba, nem feleltek meg az eredeti definíciónak.