Az esztétika alapfogalmai Hat fogalom története Władisław, Tatarkiewicz Az esztétika alapfogalmai: Hat fogalom története


fejezet - tizenegyedik fejezet AZ ESZTÉTIKAI ÉLMÉNY: A FOGALOM TÖRTÉNETE



Yüklə 1,16 Mb.
səhifə25/30
tarix17.11.2018
ölçüsü1,16 Mb.
#80574
1   ...   22   23   24   25   26   27   28   29   30
13. fejezet - tizenegyedik fejezet AZ ESZTÉTIKAI ÉLMÉNY: A FOGALOM TÖRTÉNETE

There is no unique emotion which we can label the aesthetic emotion.1

C. W. ValentineThe Experimental Psychology of Beauty

1. 1. A KEZDETEK

Az elmúlt száz évben a szépségről és a művészetről szóló publikációk többsége pszichológiai jellegű volt. A szépségre és a művészetre való emberi reakciókat vizsgálták; azt kutatták, hogy mi az esztétikai élmény vagy érzet, milyen jellemzői és elemei vannak, miként folyik le, milyen mentális beállítottságot követel. Ezt a kérdést nyilvánították az esztétika legfőbb kérdésének; sőt túlzó módon ezt tekintették az egyetlen problémának, az összes többit pedig illuzórikusnak és tudománytalannak nyilvánították.

A tizenkilencedik századi gondolkodók újítóknak képzelték magukat és úgy gondolták, ők teremtették meg a pszichológiai esztétikát. Ez szintén túlzás volt. Egyes írók már a távoli múltban is véleményt nyilvánítottak a szépség és a művészet pszichológiájáról. Természetesen nem sokan; a manapság univerzális tárggyal régen kevesen foglalkoztak. Részben talán azért, mert a probléma túlságosan egyszerűnek tűnt: a világban van szépség, ennek észleléséhez pedig csak arra van szükség, hogy legyen szemünk és tudjuk használni. Valamivel pontosabban és általánosabban fogalmazva: képesnek kell lennünk észlelni a szépséget és a megfelelő beállítottságot kell felvennünk irányában.

Az esztétikai élményre vonatkozó állítások minden valószínűség szerint Püthagorasszal kezdődnek. Az ő szövege, melyet Diogenész Laertius fordított latinra, a következőt mondja: „Az élet olyan, mint egy atlétikai verseny; egyesek birkózóként, mások árusként jelennek meg, de a legjobbak szemlélőként”. Feltételezhetjük, hogy az ógörögben szemlélőn azokat és csakis azokat értették, akik felvették az esztétikai beállítottságot, és hogy Püthagorasz ezt a beállítottságot azonosította a szemlélőével. Ez az idézet, mely az esztétika élmény fogalmának történetét elindítja, történeti vizsgálódásunk mottójául szolgálhat.

A) Cognitio aesthetica. A korai századokban az esztétikai élményt még azok sem nevezték így, akik foglalkoztak vele: a terminus később, méghozzá jóval később jelent meg, mint maga a fogalom. Klasszikus példa ez arra, hogy a fogalmak nem egyidősek a nevükkel.

Az „esztétikai” jelző nyilvánvalóan görög eredetű. A görögök az αἴσϑησις szót, ami érzéki benyomást jelentett, a νόησις-szal párba állítva használták, ami gondolkodást jelentett. Mindkét terminust használták melléknévi formában is – αισϑητικός és νοητικός –, „érzéki”, illetve „értelmi” jelentésben. A latinban, különösen a középkori latinban a sensatio és az intellectus, illetve a sensitivus és az intellectivus voltak ezek megfelelői; a sensitivus-t olykor görög mintára aestheticus-nak is mondták. Mindegyik formát használták az antikvitás és a középkor filozófiájában, de csak az elméleti filozófiában; a szépség, a művészet és az ezekre vonatkozó élmények kapcsán az „esztétikai” kifejezést nem használták. Ez nagyon hosszú ideig nem is változott; még a tizennyolcadik század első felében sem.

A tizennyolcadik század közepén német földön a Leibniz–Wolff iskola egyik filozófusa, Alexander Baumgarten, megtartva az értelmi és az érzéki megismerés, a cognitio intellectiva és sensitiva közötti megkülönböztetést, meghökkentően új értelmezést adott neki: a cognitio sensitiva-t, az érzéki megismerést a szépség megismerésével azonosította, és a szépség megismerése tanulmányozásának a görög–latin cognitio aesthetica vagy röviden az aesthetica nevet adta. Tehát a modern latinból került át az „esztétika” főnév és az „esztétikai” melléknév a modern nyelvekbe.

Baumgarten elnevezéseit átvették, bár nem rögtön és nem mindenki; kezdetben csak Németországban, a wolffi iskolában. Más iskolák barbarizmusnak tartották őket. Kant, aki jól ismerte Baumgarten műveit, kezdetben (A tiszta ész kritikájá-ban) figyelmen kívül hagyta ezt a terminológiát, később azonban (Az ítélőerő kritikájá-ban) elfogadta. Ez áttörés volt. A tizenkilencedik század elején az „esztétika” terminus Herbart és Hegel műveinek címében is szerepelt. Így lett az esztétika a filozófia egyik nagy területének a neve (a logika és az etika melletti harmadik területé).

A főnévvel együtt a melléknév is elterjedt. „Esztétikainak” hívtak eddig gyakorlatilag névtelen lelkiállapotokat, élményeket s a művészetre és a szépségre adott érzelmi reakciókat. Korábban nemcsak Platón és Arisztotelész, Scotus Erigena és Aquinói Tamás boldogult jól anélkül, hogy lettek volna terminusok ezekre az érzetekre, hanem a tizennyolcadik század modern angol és francia esztétái is. Az „esztétikai” élmény olyan jelenségek kései nevének bizonyult, melyeket már legalább kétezer éve tárgyaltak. A dolog annál is különösebb, mivel sem a szépség, sem a művészet, sem a gyönyör nincs benne az etimológiájában. Kezdetben, de olykor még a tizenkilencedik században is, a nevet negatív felhanggal használták; Heine esztétika-fogalma még mesterkéltséget és túlzást foglalt magába; mindazonáltal ennek hamar vége szakadt.

Azt az élményt, melyet a tizennyolcadik század óta esztétikainak neveztek, a korábbi századokban egyszerűen a szépség észleléseként definiálták. Még manapság is széles körben elterjedt vélekedésnek számít, hogy az esztétikai élmény és a szépség-élmény ugyanaz; hogy az esztétikai élmény definiálásához elegendő azt mondani, hogy az „a szépség élménye”. Következésképpen, amióta csak kidolgozták az esztétikai élmény fogalmát, a tudósok nem foglalkoztak a definíciójával, csak az elméletével; azaz úgy gondolták, az esztétikai élmény könnyen felismerhető, ám nehéz képletbe foglalni megkülönböztető jegyeit és lényegét.

Az esztétikai élményt nem könnyű definiálni. Az esztéták különféle jellemzőit különböztették meg, mint a fenségesség, a festőiség, a báj, a tragikus és a komikus, melyek hasonlóak ugyan a szépséghez, mégis mások. És ezeknek a minőségeknek az élményeit általában belefoglalják az esztétikai élménybe. Ezért az „esztétikai élmény” fogalmának terjedelme mégis más, mint a „szépség-élmény” fogalmáé; még inkább eltér a „művészi élmény” fogalmától. Az esztétika mindhárom nagy fogalmának – szépség, művészet és esztétikai élmény, vagy a szép, a művészi és az esztétikai – megvan a maga saját terjedelme.

B) Összpontosítás. Püthagorasz korábban idézett kijelentése az esztétikai élményről nem véletlenszerű volt: annak a látszólag természetes vélekedésnek felel meg, mely szerint a szépség élménye egyszerűen a szépség észlelése, látása. A megfigyelés ókori fogalma (ϑέᾱ) tág terjedelmű volt; mind a tanulmányozó, mind a néző beállítottságát magába foglalta, feltéve, hogy az utóbbi figyelmesen nézett és helyesen látott. Püthagorasz gondolatát másként is ki lehetett volna fejezni: a (természeti vagy művészi) szépség észleléséhez rá kell fokuszálnunk a szemünket.

Azonban már igen korán átterjedt a fogalom a szemtől a fülre is, mely szintén a szépség észlelésének szerve. Ugyanúgy, ahogyan a szépség vizuális észleléséhez a szemet kell fokuszálni, egy dallam észleléséhez oda kell hallgatni, hallásunkat és figyelmünket rá kell összpontosítanunk. Ez a felfogás – hogy a szépség észlelése valamely érzék összpontosítását követeli meg, sőt hogy azzal egyenlő – megfelelt a görögök céljainak: ez volt esztétikájuknak – ha nem is a végállomása, de mindenképpen – a kiindulópontja. Ezt leegyszerűsítve fejezték ki: azt mondták, hogy az igazságra vonatkozó ismeretünk az érzékekből származik – szemünk látja a szimmetriát vagy fülünk hallja a harmóniát. Ám mi a helyzet a költészet szépségével? Azt állították, hogy itt is a hallásnak jut a fő szerep. A költészet esetében fülünk ítél a legjobban, optime iudicant aures, ahogyan később Quintilianus írta. Csak „képzett” fülre van szükség – hangzott Babilóniai Diogenész kikötése (Philodémosz, De musica, 11).

C) Elragadtatás. Az esztétikai élményre vonatkozó első vélekedést, mely egy szemlélő (vagy hallgató) élményeivel azonosította, teljes és kiérlelt formában a korai görögségben Arisztotelész fejtette ki: nem Poétiká-jában, hanem etikai műveiben. Ezekben benne rejlik az esztétikai élmény elmélete – a történészek nem figyeltek fel erre –, különösen a kevéssé olvasott Eudémoszi etiká-ban van kidolgozva (1230b 31). El kell ismerni, hogy nem használja az „esztétikai” élmény terminust, ám pontosan azt írja le, amit így szoktunk hívni.

Arisztotelész elmélete összetett: a „szemlélői” beállítottság felvételekor átélt érzet hat jellemzőjét találjuk itt. A Sztagirita szerint

(a) a nézésből vagy hallgatásból származó intenzív gyönyör élménye ez, ami annyira intenzív, hogy nehezen tudunk elszakadni tőle;

(b) ez az élmény annyira felfüggeszti az akarat működését, hogy az embert mintegy „elbűvölik a szirének” és „meg van fosztva akaratától”;

(c) az élmény intenzitásának különböző fokai vannak, olykor „túlzott mértékű”; de – szemben más gyönyörökkel, melyek visszataszítóvá válnak, ha túlzott mértékűek – ennél az élménynél senki nem találja visszataszítónak, ha túlzott mértékű;

(d) ez az élmény az emberre és csak rá jellemző; más teremtményeknek is vannak gyönyöreik, ám ezek inkább az ízlelésből és a szaglásból, nem pedig a látásból és az érzékelt harmóniából származnak;

(e) az élmény az érzékekből ered, azonban nem azok élességétől függ: az állatoknak élesebb érzékeik vannak, mint az embernek, még sincs ilyen típusú élményük;

(f) az ilyen gyönyörök magukból az érzetekből erednek (nem pedig abból, amit ma asszociációnak neveznek): a lényeg az, hogy az érzeteket vagy önmagukért élvezzük vagy azok miatt a dolgok miatt, melyeket összekapcsolunk velük, melyeket felidéznek vagy előre jeleznek; például az étel és az ital szaga azért gyönyörködtet, mert az evés és az ivás gyönyöreit jelzi előre, a nézés és valaminek a hallgatása viszont önmagában gyönyörködtet. Az evés és az ivás gyönyörei biológia meghatározottságúak; a biológiai gyönyörökkel Arisztotelész más gyönyöröket állított szembe, melyeket nem-esztétikainak nevezett (kétezer évnek kellett eltelnie, hogy a szó a jelenlegi jelentését kapja meg), ám leírása megmutatja, hogy azt érti rajta, amit mi így nevezünk. Megragadta az esztétikai élmény megkülönböztető jegyeit.

D) Idea. Ezeknek az élményeknek egy másik, az Arisztotelész előtti görög filozófiában kidolgozott elméletét Platón műveiben találjuk. Platón esztétikája a szépség elméletével foglalkozott, indirekt módon azonban az esztétikai élmény elméletét is megalkotta. Platón az igazi szépséget nem tárgyakban, hanem ideákban kereste. Szemünk és fülünk a tárgyak szépségét észleli, ám az ideákét nem; következésképpen Platónnak a lélek egy speciális képességét kellett feltételeznie, mely az ideális szépség észlelésére alkalmas. Míg Arisztotelész az esztétikai beállítottságot, Platón a léleknek az esztétikai érzelmek élményéhez elengedhetetlen képességét írta le.

Az a meggyőződés, hogy ez a képesség inherens az emberben, alkotta az esztétikatörténet platóni motívumát; Platón követőinél újra és újra megjelent. Különösen határozottan van jelen Plótinosz műveiben, az antikvitás hanyatlása idején.

Plótinosz azt állította, hogy csak az képes észlelni a világ szépségét, aki inherens szépséggel rendelkezik. Kijelentette: „egyetlen olyan lélek sem látja a szépséget, mely maga nem szép”. Úgy vélte, hogy az esztétikai érzelmek élményének nemcsak egy speciális szépérzék az előfeltétele, hanem mindenekelőtt bizonyos morális és szellemi minőségek, a lélek fenségessége szükséges hozzá.

A korai görög irodalomból az esztétikai élményről csak néhány állítás maradt fenn; de mivel ezek Platóntól, Arisztotelésztől és Plótinosztól származnak, különleges történeti jelentőségük van; az esztétikai élmény legkorábbi (relevanciájában pedig talán meghaladhatatlan) leírását és az esztétikai élményt lehetővé tevő lelki képességekre vonatkozó legkorábbi gondolatokat tartalmazzák.

E) Sensus animi. A középkorban – az antikvitással összehasonlítva – nem csökkent az esztétikai élmény iránti érdeklődés, ám kevesebb új gondolat született; az ókori fogalmakat és elméleteket elvileg megtartották – azaz azt a korai, látszólag természetes elméletet, mely szerint az esztétikai élmény alapvetően nézés és hallgatás, hogy nem más beállítottságot követel, mint a nézőét vagy a hallgatóét. Guido d’Arezzo a tizenegyedik században azt írta Micrologus-ában (P. L. CXLI. 393), hogy a fület és „a szemet gyönyörködtető dolgok édessége csodálatos módon a szívig hatol” (delectabilum rerum suavitas intrat mirabilliter penetralia cordis).

Aquinói Tamás főművében, a Summa Theologiae-ban (IIa II-ae q. 141a ad 3) elfogadta és továbbfejlesztette Arisztotelésznek a speciális esztétikai élményre vonatkozó elméletét. Azt írja: „Az oroszlánnak az tetszik, amikor egy szarvast pillant meg vagy hall, mivel ez a zsákmánya. Az ember viszont más érzékekből származó gyönyöröket él át, melyek nemcsak az ételből, hanem az érzéki benyomások összhangjából származnak (propter convenientiam sensibilium). Az ezekből az érzékekből származó benyomások összhangjuk révén váltanak ki gyönyört, mint amikor az ember örömét leli egy jól harmonizált hangzásban (sono bene harmonizato), ennélfogva ez a gyönyör nem az életben maradást szolgálja, semmi köze ahhoz”. Arisztotelészhez hasonlóan és az ő hatására, ám nála határozottabban, Aquinói Tamás elválasztotta az esztétikai beállítottságot a biológiai meghatározottságtól; az előbbi csak az embernél található meg, az állatoknál nem. „Egyedül az ember – írta – gyönyörködik az érzékelhető tárgyak szépségében” (in ipsa pulchritudine sensibilium secundum se ipsam).

Míg Aquinói Tamás Arisztotelész elméletét tartotta meg, más középkori gondolkodók – Platón és Plótinosz nézeteit fejlesztve tovább – a szépség észlelésének szervével foglalkoztak, az ember sajátos képességével, melynek révén esztétikai érzeteket képes átélni. Itt Boethius volt az antikvitás és a középkor közötti közvetítő. Az újplatonikusokhoz hasonlóan azt állította, hogy a szépség észleléséhez az embernek önmagán belüli szépséggel kell rendelkeznie. „Azért élvezzük a hangok bizonyos struktúráját – írta –, mert hasonló a mi felépítésünk is” (Institutio musica, I. 1).

A középkori gondolkodók az emberben azt a sajátos képességet keresték, melynek révén észlelni tudja a szépséget; megkísérelték megnevezni és definiálni ezt a képességet. John Scotus Erigena „a lélek belső érzékének” (interior sensus animi), Szent Bonaventura pedig „szellemi látásnak” nevezte. Ezek a gondolatok a platóni, Aquinói Tamáséi pedig az arisztotelészi hagyományból származtak.

A szépérzéken kívül, mely addigra közhellyé vált, Erigena még egy érzékről beszélt, ami akkoriban újnak és különlegesnek számított. Arisztotelésztől származott ez is, de Erigena világosabban bemutatta, mint Arisztotelész. Az esztétikai, szemlélődő beállítottságot – a szemlélőét – szembeállította a gyakorlatival, a gyönyört pedig a mohósággal. Némelyeket a szép tárgyak (Erigena példája a váza) bírvágyuk miatt vonzzák; azonban (De divisione naturae, IV) ezeknek a tárgyaknak a kapcsán egy másik beállítottság is lehetséges, és ez a megfelelő beállítottság – az, amelyben „nem a gazdagság utáni sóvárgás vagy valamilyen más vágy mutatkozik meg” (nulla cupido). Az, aki ezt a beállítottságot veszi fel, a szép tárgyban csak „a Teremtő és művei dicsőségét látja”. Erigena vallásos terminusokban fogalmazta meg azt a beállítottságot, melyet a szép kapcsán helyénvalónak tartunk: azok, akik „az alakok szépségéhez mohósággal közelítenek” (libidinosa appetitu), helytelenül járnak el – mondta.

F) Lentezza. A reneszánsz teoretikusok megtartották azt a meggyőződést, mely szerint az esztétikai élményhez (vagy inkább a szépség élményéhez, ahogyan ők mondták) nemcsak a tárgy szépsége, de az alany speciális lelki képessége, azaz a megfelelő beállítottság is szükséges. Ezt a beállítottságot a reneszánsz két, teljesen eltérő módon fogta fel: vagy aktívként, vagy passzívként.

Az előbbi felfogás szerint a tárgyak szépségének felfogásához az embernek rendelkeznie kell a szépség ideájával. „A szépség akkor tetszik, ha megfelel inherens szépség-ideánknak” – írta Marsiglio Ficino a platóni hagyománnyal összhangban (Commentarium in Plotini Enn. I. 6).

Másfelől Leon Battista Alberti kijelentette, hogy a szépség befogadásához csak lentezza d’animo szükséges, a lélek alávetése (Opere Volgari, I. 9). A szépség felfogásához fontosabb a lélek passzív alávetettsége, mint az élményt uraló aktív idea.

Mindkét felfogás a firenzei quattrocento idején fogalmazódott meg: a platonikus is, mely az élményt az azt irányító ideára alapozta, és az arisztoteliánus is, mely csak a szép tárgyak hatásának való alávetettséget mondta ki. Mindkét felfogásnak lesznek később is képviselői.

G) Delirio. Az esztétikai élményre vonatkozó nézetek még egy vitatott mozzanatot tartalmaztak: Milyen lelki hatalmak felelősek a szépség észleléséért? Racionális hatalmak vagy pusztán irracionális érzelmek? Mindazonáltal a tudósok beállítottsága hosszú időn át egyöntetűen racionalista volt, és nem volt vita. Az esztétikai élmények racionális felfogása különösen azokban az ókori tanulmányokban jutott kifejezésre, melyek a reneszánsz idején tekintélyeknek számítottak: Arisztotelész Poétiká-jában és Vitruvius vizuális művészetekre vonatkozó elméletében.

Az ezzel szemben álló felfogás egészen a késő barokkig nem hallatta hangját; ám amikor megjelent, rögtön elégtételt követelt. Gian Vincenzo Gravina 1708-as Ragion poeticá-jában jelent meg, rögtön szélsőséges formában. Gravina azon a véleményen volt, hogy a szépségre és a művészetre való reagálásnak az a megkülönböztető jegye, hogy irracionális érzelmek uralják a lelket, melyek az egzaltáltság állapotába juttatják, eltérítve szokásos működésétől. Az eufóriának ezt az őrjöngés határáig jutó állapotát, „amikor az emberek nyitott szemmel álmodnak”, Gravina delíriumnak (delirio) nevezte. Úgy tűnhet, mintha csak a régi platóni elméletet újította volna fel, mely szerint a művészet lényege a μανία, az őrültség. De van egy alapvető különbség: Gravina ugyanis felfogásába belefoglalta a szépség befogadóját is: nemcsak a kreatív, hanem az esztétikai élményt is. Ebben a tekintetben nem voltak elődei, legalábbis olyan nem, aki annyira eltökélt és szélsőséges lett volna, amilyen ő volt.

H) Unalom elleni orvosság. Ezeket a korszakokat – az antikvitást, a középkort és a reneszánszot – összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az esztétikai élmény igen jelentős mértékben foglalkoztatta őket, ám vizsgálódásaik terjedelme korlátozott volt. Inkább azt a kérdést tették fel, hogy minek köszönhetőek ezeknek az érzelmeknek az élményei, milyen képességeket és beállítottságot követelnek, mint azt, hogy miként kell definiálni ezeket az érzelmeket. A definíció ugyanis egyszerűnek tűnt: az esztétikai élmény a szépség élménye. Csak kivételes esetben vizsgálták azt a genus-t, melybe ezek a kérdések tartoznak, és még ennél is ritkábban kérdeztek rá a differentia specifica-ra. Csak a hozzánk közelebbi korokban lett ez az esztétika egyik alapkérdése.

Ugyanilyen későn merült fel az a kérdés is, hogy miért van szükségünk ezekre az élményekre. Nyilvánvalónak tűnt, hogy a szépség észlelését szolgálják, ami az élet célja és értelme. Platón véleménye számított elfogadottnak, aki szerint „ha érdemes élni, akkor csak a szépség látványáért érdemes”; ily módon nem láttak itt semmilyen problémát. Ez csak a reneszánsz utáni korszakban vetődött fel. Vannak rá utalások a tizenhetedik századi francia íróknál, a következő század elején pedig a tárgy teljes elmélete létrejött: 1719-ben jelentette meg J. B. Dubos (Réflexions critiques sur la poésie et la peinture, 1719. Section 1. III. 23). Elmélete azt feltételezte, hogy az ember azt és csak azt csinálja, ami szükségleteit kielégíti; egyik szükséglete pedig az, hogy elfoglalt legyen a lelke, különben ugyanis unatkozik és boldogtalan. Az ennui elkerülésére különféle tevékenységeket végez, melyek némelyike még nehéz és veszélyes is, ám ugyanezt a célt olyan módon is el lehet érni, amely se nem nehéz, se nem veszélyes: nevezetesen a művészet és az esztétikai élmény révén. Ez az a cél, amire szolgálnak: az ember lelkének lefoglalására. Minden valószínűség szerint ez volt az esztétikai élmény célját magyarázó első elmélet. A szépség szerelmesei számára valószínűleg cinikusnak tűnt, ugyanis szerzője életében is ugyanolyan kevés híve volt, mint manapság.

Dubos elmélete, csakúgy, mint Gravináé, a tizenhetedik-tizennyolcadik század fordulóján jött létre; nem sokkal ezután nagy változás ment végbe a tudósok érdeklődésében. A változás révén előtérbe került az esztétikai élmény problémája. Az a kérdés, amellyel kapcsolatban eddig csak elszórt kijelentések jelentek meg – Platónnál és Arisztotelésznél, Erigenánál és Aquinói Tamásnál, Gravinánál és Dubos-nál –, most megszámlálhatatlan értekezés tárgyává vált.

2. 2. A FELVILÁGOSODÁS KORA

A történelem egy adott pontján kimerült az a kérdés, hogy mi a szépség és milyen tárgyak szépek. Ezek a kérdések érdektelennek tűntek, mivel az egyik ember számára ez szép, a másik számára meg az. Ehelyett azt a kérdést tették fel: Mit élveznek az emberek? Mit gondolnak szépnek? Gyakran arra a következtetésre jutottak, hogy a szép elmélete csak az ízlés elmélete, a lélek elemzése, az esztétikai élmény elmélete lehet. Ez a következtetés összhangban állt a tizennyolcadik század szellemével, a felvilágosodás pszichológiai érdeklődésével. A század legelejének tudósai vonták le, főként Angliában.

A) Angliában ezeknek a tudósoknak kettős eredetük, két ősük volt. Nézeteik Locke elméleteiből származtak, aki a filozófia egészébe egy konzisztensen pszichológiai nézőpontot vezetett be, a létezés elemzése helyébe az elme elemzését állítva. Ám nézeteik ugyanennyire eredtek Shaftesbury-től is, aki nagyobb jelentőséget tulajdonított az érzelmek és az értékek, mint a megismerés és a lét kérdésének. A tizennyolcadik század józan intellektualizmusa az előbbitől, költői antiintellektualizmusa pedig az utóbbitól származik. A két tendencia az új angol esztétikában egyenlőtlen arányban volt jelen: Locke elmélete volt elsőrendű.

Az egyik legfőbb kérdés az volt, hogy melyik lelki képességnek köszönhető az esztétikai élmény (W. Folkierski, Entre le classicisme et le romanticisme, különösen I–IV. fejezet). A platonikus és az újplatonikus tanítások régóta azt feltételezték, hogy az esztétikai élmények nemcsak az észlelés és a gondolkodás képességének köszönhetőek, de még egy másiknak is: az intuíciónak. Ezekben a tanításokban az intuíció a szépség, továbbá az igazság felismerését szolgálta. A korszak egyik kedvenc fogalma az ízlés (goût, gusto) volt, melyet filozófusok és pszichológusok, de még inkább képzőművészek, irodalmárok és értelmiségiek széles köre alkalmazott. Ízlésen nem annyira a szépség észlelésére szolgáló intuitív képességet értették, mint inkább a szépségnek a csúfságtól való megkülönböztetésének képességét. Kant sensus communis aestheticus-ként definiálta, olyan képességként, mely meghatározza, mi az, ami mindenkinek tetszik. Mások, mint például Diderot, azt emelték ki, hogy az ízlés egyenlőtlenül van elosztva az emberek között, és hogy ritkaságnak számít (Il y a de mille gens de bon sens contre un homme de goût – ezer emberből, aki józan ésszel bír, egynek van ízlése).

Az angol filozófusok a szépség felfogásának és felismerésének specifikus képességéről beszéltek, melyet „szépérzéknek” neveztek. Azt állították, hogy mindenki rendelkezik ezzel az érzékkel. Az elmélet Shaftesbury-től származik, aki mindazonáltal a szépség felismerésének képességét a jóság érzékelésével állította párba, a kettő együttesét „morális érzéknek” nevezve. De már a következő nemzedékben, 1725-ben, Shaftesbury utóda, F. Hutcheson különválasztotta a szépérzéket a morális érzéktől: az előbbit a szépség észlelésének passzív képességeként definiálta. A név és a definíció azt sugallta, hogy – szemben a hagyománnyal – a szépség nem a racionális tudás tárgya. Továbbá, hogy a szépség ismerete nem összehasonlítás, érvelés és elvek alkalmazása révén érhető el; a szépség a specifikus érzék révén közvetlenül érzékelhető. Ezt követően a „szépérzékek” sokasága jelent meg. A. Gerard 1759-ben nem kevesebb, mint hét „belső érzék” – szépérzék, újszerűség-érzék, harmónia-érzék, fenségesség-érzék, képzelet-érzék, nevetségesség-érzék és erény-érzék – létezését feltételezte. Mindazonáltal nem a különféle érzékekben való tobzódás, hanem a tág értelemben vett szépérzék fogalma volt a korai felvilágosodás tipikus jellemzője.

A szép-élmény vagy (ahogyan ma mondanánk) az esztétikai élmény pszichológiai elemzését, melyet Angliában Shaftesbury kezdett el, és Addison és Hutcheson folytatott, az egész század során intenzíven végezték. Legnagyobb teljesítményei a század közepén jelentek meg: Edmund Burke 1756-os és Henry Home 1762-es publikációi. Ám a pszichológiai tárgy és módszer a század végéig megmaradt, sőt bizonyos szerzőket még a tizenkilencedik század elején is ez jellemzett – például R. Payne Knight 1810-es írását (W. J. Hipple, Jr., The Beautiful, the Sublime and the Picturesque…, 1957).

Az esztétikai elmélet legjelentősebb tizennyolcadik századi átalakulása az volt, hogy az esztétikai élményt Shaftesbury és Hutcheson feltevései, azaz egy specifikus szépérzék hipotézise nélkül kezdték magyarázni. Az esztétikai élményt kezdték másként magyarázni; egyszerűen úgy, hogy bizonyos dolgok képesek rá, hogy az esztétikai kielégülés érzését váltsák ki. Ennek kiváltásánál a lényegi szerepet az asszociációk játsszák. Shaftesbury számára az asszociációk csak a tévedés forrásai voltak; Hutchesonnál az esztétikai élmény szempontjából lényegtelenek és közömbösek; most, a század közepén, Hume-mal és Hartley-val kezdődően sok szerző számára azonban éppen az asszociációk határozták meg az esztétikai élményt. Burke köztes állásponton volt. Szerinte bizonyos tárgyak önmagukban képesek kiváltani esztétikai élményt, mások viszont asszociációk révén idézik elő. A tizennyolcadik századi angolok az asszociáció-elmélet szilárd építményét alkották meg, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy az alapokat az előző században fektette le a francia Claude Perrault.

Az esztétikai élmények pszichológiai megközelítése a tizennyolcadik században azzal a meggyőződéssel párosult, hogy ezek szubjektív jellegűek. Ebben a tekintetben mindazonáltal megoszlottak a vélemények (Burke, A Philosophical Enquiry into the Origin of Our ídeas of the Sublime and Beautiful, 1757; Hume, A Treatise on Human Nature,17391740; Hume, Essays Moral, Political and Literary, 1741–1742). Shaftesbury szerint a szépség a tárgyak objektív minősége, Hutcheson viszont a szépséget érzéki minőségnek tekintette, az érzékek objektív ingerre adott szubjektív reakciójának. Hume Essay of the Standard of Taste című írásában szélsőséges esztétikai szubjektivizmusnak adott hangot: azt mondta, hogy a szépség nem maguknak a dolgoknak a tulajdonsága, hanem csak az észlelő elmében létezik; Burke szerint viszont „a szépség nem eszünk teremtménye, hanem nagyobb részt valamilyen tulajdonság a testekben, melyek mechanikusan hatnak az emberi elmére az érzékek közvetítésével”. Ugyanakkor Hume maga a Treatise-ben olyan véleménynek adott hangot, mely semmiképpen sem volt szubjektív: „A szépség a dolgok olyan rendje és struktúrája, mely képes rá, hogy gyönyört és kielégülést adjon lelkünknek”. A tizennyolcadik század gazdag angol irodalma, annak ellenére, hogy előfeltételezései és módszerei egységesek voltak, többféle megoldást tartalmazott.

A modern értelemben vett „esztétikai” terminus a tizennyolcadik század terméke; mégis, azok a szerzők, akiket ekkoriban leginkább foglalkoztatott az esztétikai élmény, nevezetesen az angolok, nem használták. Leggyakrabban a „szépérzék” kifejezés jelent meg műveikben. David Hume írásaiban – szándékát és terjedelmét tekintve – ennek az „esztétikai élmény” felelt meg, ám nem minden brit esztéta használta ebben az értelemben.

Burke következő szövege tanúbizonyság erre: „Α legtöbb ember bizonyára megfigyelte már, milyen érzések fogják el, amikor egy fürge kocsiban, sima pázsiton, enyhe emelkedőkön és lejtőkön halad. Ez jobban megragadhatóvá teszi a szépség képzetét, és jobban rámutat annak valószínű okára, mint bármi más”.

Burke számára csak a kicsi és sima, gyenge hatást kiváltó tárgyak lehettek szépek, ezért szépség-fogalma némileg szűk volt. Számára a szépérzék és a fenségesség-érzék együttese jelentette azt, amit ma az „esztétikai élmény” jelent. A tizennyolcadik század más angol szerzői a felosztásban még tovább mentek, és szépérzékről, fenséges-érzékről, újszerűség-érzékről, nagyszerűség-érzékről stb. beszéltek. Ily módon, amikor az esztétikai élményekkel foglalkoztak, nemcsak nem alkalmazták a kifejezést, de még csak nem is mindegyikük rendelkezett helyette más kifejezéssel. Bizonyos szerzők számára ugyanis ez a különféle élmények összessége volt. Paradox módon azt mondhatjuk, hogy azok, akik lefektették az esztétikai élményre vonatkozó ismereteink alapjait, nem rendelkeztek ezeknek az élményeknek a világos fogalmával.

B) Németországban az esztétikai élményre vonatkozó vizsgálódások ugyanolyan intenzíven folytak, mint Angliában, de más módon és teljesen más eredménnyel. Alexander Baumgarten, az „esztétika” terminus megteremtője szerint az esztétikai élmény megismerés, ám kizárólag érzéki (representatio sensitiva), ennélfogva alsóbb megismerés, mivel „zavaros” (verworren; Meditationes philosophicae de nonnullis ad poema pertinentibus, 1735. pp. 115–116.). Egy szempontból ez közel állt a hagyományhoz, amennyiben az esztétikai élményre jellemző megismerést vette tekintetbe; egy másik szempontból azonban eltávolodott a hagyománytól, ugyanis eltűrte az irracionális megismerés gondolatát. Ennek az egész tizennyolcadik században voltak hívei Németországban, egyik kiemelkedő alakjuk G. F. Meier volt (Anfangsgründe aller schönen Wissenschaften, 1748–1750; a „non so ché”-vel kapcsolatban lásd Tatarkiewicz,History of Aesthetics, III. 1974.).

Meg kell jegyezni, hogy a szépség irracionális megismerésének gondolata korábban Németországon kívül másutt is virágzott, annak a gondolatnak a formájában, hogy a szépség definiálhatatlan, „je ne sais quoi”.

 

C) Szintézis. Az esztétikai élmény történetének fontos eseménye volt, amikor a tizennyolcadik század végén, Németországban létrejött a két felfogás: az angol és a német szintézise. A szintézist Immanuel Kant végezte el, aki német egyetemen tanult, majd ezt követően elmélyedt az angol szakirodalomban. Nagyszabású és eredeti szintézist hozott létre. Korai tanulmányában, az 1764-es Beobachtungen über das Gefühl des Schönen und Erhabenen-ben még nem jutott el a szintézisig; a szintézis fokozatosan öltött formát egyetemi előadásai során, végső alakját pedig Az ítélőerő kritikájá-ban kapta meg 1790-ben (A. Schlapp, Kants Lehre von Genie…,1901).



Kant átvette az angol esztéták alaptételét. „Az ízlésítélet – írta (Az ítélőerő kritikája, 1. rész, 1. §) – nem megismerési ítélet, tehát nem logikai, hanem esztétikai: ezen olyan ítéletet értünk, melynek meghatározó alapja kizárólag szubjektív lehet.” Mindazonáltal az ítélet és a teljes esztétikai élmény – még ha nem is megismerési aktus – több mint puszta gyönyör-élmény. Általánosságra tart igényt. Ennek az igénynek nincs elégséges igazolása, mégis cáfolhatatlan. Ez volt az esztétikai élménynek az a sajátsága, melyet Kant mutatott meg. Ezen túl Kant más sajátosságokat is felfedezett:

(a) az esztétikai élmény érdek nélküli, abban az értelemben, hogy tárgyának valóságos létezésétől függetlenül áll elő, ugyanis nem maga a tárgy, hanem a kép az, ami tetszik (ebben tér el az esztétikai beállítottság a morálistól);

(b) az esztétikai élmény nem-fogalmi élmény (ez különbözteti meg az esztétikait a megismerésre jellemző beállítottságtól);

(c) a tárgynak csak a formájához kapcsolódik (ez különbözteti meg az esztétikai gyönyört a hétköznapi érzéki gyönyörtől);

(d) ez egy olyan gyönyör, mely nemcsak az érzeten, de egyben a képzelőerőn és az ítélőerőn is alapul – a teljes elme öröme. Nagyon általánosan fogalmazva, Kant számára az esztétikai gyönyör egy tárgy alakja és az emberi elme megfeleléséből származó gyönyör; amikor egy tárgynak megfelelő alakja van, akkor tetszeni fog: az esztétikai élmény egy imperatívusz, még ha csak szubjektív is. Az esztétikai élmény egyik további jellemzője, hogy

(e) nincs általános szabály, mely megmondaná, melyik tárgy fog tetszeni; ezért van, hogy az esztétikai gyönyörre vonatkozó állítások csak egyedi állítások lehetnek. Mégis, mivel az emberi elmék hasonló felépítésűek, megalapozott az az elvárásunk, hogy egy tárgy, mely valakinek tetszik, másnak is tetszeni fog; ennélfogva az esztétikai ítéleteket általánosság jellemzi, noha ez egy speciális általánosság, mivel minden szabályszerű definíciónak ellenáll.

Az esztétikai élményt tehát az érdeknélküliség, a fogalomnélküliség, a formális jelleg, a teljes elme részvétele, (szubjektív) szükségszerűség és (szabály nélküli) általánosság jellemzi. Korábban soha nem alkottak ilyen bonyolult és paradox elméletet az esztétikai élményről. Kant spekulációinak természetéből fakadt, hogy elmélete nem lehetett egyszerű. És paradoxnak kellett tűnnie, mivel a megismerés mércéjét alkalmazza, noha az esztétikai élmény teljesen más természetű, mint a megismerés. Noha az esztétikai élmény kanti elméletének voltak hívei, túl nehéz volt ahhoz, hogy mindenkit kielégítsen. Ezért tovább folyt az egyszerűbb képlet utáni kutatás.

4. A kontempláció-elmélet. Alig negyed század telt el, mikor – jelentős mértékben kanti inspirációra – megjelent és nagy tetszést aratott az esztétikai élmény egy igen egyszerű elmélete. Nem a felvilágosodás idején, hanem az idealista rendszerek korszakában jelent meg. Schopenhauer elméletéről van szó, melyet 1818-ban megjelent főművében, A világ mint akarat és képzet-ben fejtett ki (III. könyv, 34., 37., és 38. fejezet). Schopenhauer azt állította, hogy az esztétikai élmény egyszerűen kontempláció. Az ember akkor tapasztalja ezt az érzést, amikor a szemlélő beállítottságát veszi fel, amikor – ahogyan Schopenhauer írta – elszakad a dolgok iránti szokásos, gyakorlati beállítottságtól, nem gondolkodik azok értelmén és célján, hanem pusztán arra összpontosít, ami előtte van. Megszűnik elvontan gondolkodni és szellemi erőit a tárgyak szemlélésére irányítja, beléjük merül és azzal tölti meg tudatát, amit lát – ami előtte van. Megfeledkezik saját személyiségéről, akaratáról; a szubjektum az objektum tükröződésévé lesz, többé nem válik szét a tudatban a szemlélő és a szemlélt; teljes tudatát betölti a világ képi ábrázolása. Erre a lelkiállapotra, erre a tárgyaknak való passzív alávetettségre használta Schopenhauer a kontempláció, az esztétikai tetszés (aesthetisches Wohlgefallen, 37. fejezet) és az esztétikai beállítottság (aesthetische Betrachtungsweise, 38. fejezet) terminusokat.

Az esztétikai élménynek ez a definíciója összhangban állt a már századok óta népszerű természetes elképzeléssel, a püthagoraszi „szemlélői” beállítottsággal. Ezt a fogalmat azonban, mint a természetes elképzelésekkel ez gyakran előfordul, hosszú ideje nem fejtették ki explicit módon. Ezért Schopenhauer elképzelése bizonyos értelemben új volt, annak ellenére, hogy már időtlen idők óta létezett. Ezt értette rajta Arisztotelész és Aquinói Tamás, bár egyikük sem adott neki nevet és nem foglalta világos képletbe. Mindenesetre senki nem fogalmazta meg olyan meggyőzően, mint Schopenhauer. Figyelemre méltó, hogy Schopenhauer egyszerű elmélete Kant bonyolult teóriájára támaszkodott, melyből olyan motívumokat vett át, mint az esztétikai élmény érdeknélkülisége és formális jellege.

Schopenhauer azzal terhelte meg elméletét, hogy egy metafizikai rendszerbe szőtte: a kontemplációt egy folyton nyugtalan akarat vigasztalódásaként értelmezte; a kontempláció esztétikai elméletét metafizikába fojtotta. Ez egyesek számára vonzóvá, mások számára taszítóvá tette elméletét.


Kataloq: tartalom -> tamop425
tamop425 -> Rényi, András Művészettörténet. Bevezetés
tamop425 -> Népegészségügyi genomika Tartalom
tamop425 -> Emission transmission
tamop425 -> Elektrodinamika Nagy, Károly Elektrodinamika
tamop425 -> Introduction to the Chemistry of Foods and Forages János Csapó Introduction to the Chemistry of Foods and Forages
tamop425 -> Matematikai geodéziai számítások Ellipszoidi számítások, ellipszoid, geoid és terep metszete Dr. Bácsatyai, László Matematikai geodéziai számítások : Ellipszoidi számítások, ellipszoid, geoid és terep metszete
tamop425 -> A szárazföldi növények evolúciója és rendszertana Vezérfonal egy nem is olyan könnyű tárgy tanulásához Podani, János a szárazföldi növények evolúciója és rendszertana: Vezérfonal egy nem is olyan könnyű tárgy tanulásához
tamop425 -> Botanika III. Bevezetés a növénytanba, algológiába, gombatanba és funkcionális növényökológiába Szerkesztette Tuba, Zoltán, Szerdahelyi, Tibor, Engloner, Attila, és Nagy, János
tamop425 -> Magyarország fa- és cserjefajai dr. Bartha, Dénes Magyarország fa- és cserjefajai

Yüklə 1,16 Mb.

Dostları ilə paylaş:
1   ...   22   23   24   25   26   27   28   29   30




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©genderi.org 2022
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə