Az esztétika alapfogalmai Hat fogalom története Władisław, Tatarkiewicz Az esztétika alapfogalmai: Hat fogalom története

4. fejezet - második fejezet A MŰVÉSZET OSZTÁLYOZÁSÁNAK TÖRTÉNETE

Es scheint kein System der Künste zu geben, das alles Ansprüchen genügte.¹

M. Dessoir, Ästhetik

und allgemeine

Kunstwissenschaft (1905)

1. 1. A MŰVÉSZETEK FELOSZTÁSA (ókor)

Számos oka van annak, hogy a művészetek osztályozásának története bonyolult, de a legfőbb az, hogy az utóbbi időben megváltozott a művészet fogalma. A klasszikus felfogás legalább két szempontból tért el a mienktől. Először is, nem a művészet terméke, hanem a mű létrehozásának aktusa, pontosabban a létrehozás képessége foglalkoztatta; például inkább a festő szakértelmére mutatott rá, nem pedig a képre. Másodszor, nemcsak a „művészi” tevékenységeket ölelte fel, hanem a dolgok létrehozására irányuló valamennyi emberi képességet, amennyiben az szabályokon alapuló létrehozás volt. A művészet a létrehozás vagy végrehajtás szabályszerű módszereinek rendszere volt. Az építész vagy a szobrász tevékenysége is megfelelt ennek a definíciónak, de ugyanígy az ácsé és a takácsé is, ezért az ő tevékenységük ugyanígy a művészet területéhez tartozott. A művészet definíció szerint racionális volt és valamilyen tudást implikált; nem függött inspirációtól, intuíciótól vagy fantáziától. A művészetnek ez a felfogása kapott kifejezést a görög és a római tudósok műveiben. Arisztotelész a művészetet „a helyes észhasználattal összhangban álló létrehozásra irányuló állandósult lelki alkatnak” nevezte, néhány évszázaddal később Quintilianus pedig azt mondta, hogy a művészet módszeren és renden alapul (via et ordine). „A művészet általános szabályok rendszere” (Ars est systema praeceptorum universalium) – írta Galénosz. Platón a művészet racionális jellegét emelte ki: „az oktalan cselekvést pedig nem nevezem művészetnek” – mondta. A sztoikusok nagyobb hangsúlyt helyeztek arra, hogy a művészetben rögzített szabályrendszer van, és a művészetet egyszerűen rendszerként definiálták. Arisztotelész azt emelte ki, hogy az a tudás, melyen a művészet alapul, általános tudás.

A művészetnek ez a régi felfogása nem idegen számunkra, ám manapság más névvel: a hozzáértés, a szakértelem vagy a technika elnevezésével jelenik meg. A művészet görög elnevezése a τέχνη volt, és nyilvánvaló, hogy „technika” terminusunk jobban megfelel a görög művészetfelfogásnak, mint „művészet” terminusunk, melyet ma a „szépművészetek” rövidítéseként használunk. A görögöknek az utóbbira nem volt elnevezésük, mivel a szépművészeteket nem látták különálló csoportnak. Ők a szépművészeteket a kézművességgel helyezték együvé, mivel úgy gondolták, hogy a szobrász és az ács művének lényege ugyanaz: a szakértelem. A szobrász és a festő, mivel különböző anyagokkal, különböző szerszámokkal és különböző módszereket alkalmazva dolgoznak, csak egy dologban egyeznek meg: abban, hogy létrehozásuk szakértelmen alapul. És ez áll a kézművesre is: ennélfogva a szépművészeteket felölelő általános fogalomnak a mesterségekre is ki kell terjednie.

A görögök a tudományokat és a mesterségeket is a művészethez tartozónak tekintették. A geometria és a grammatika valóban a tudás területei, racionális szabályrendszerek, a dolgok létrehozásának vagy végrehajtásának módszerei voltak, ezért nyilvánvalóan illett rájuk a „művészet” görög terminusa. Cicero a művészeteket két részre osztotta: azokra, amelyek megismerik a dolgokat (animo cernunt), és azokra, amelyek létrehozzák őket (Academica, II. 7.22); ma az előbbi kategóriába tartozókat tudományoknak tekintjük, nem pedig művészeteknek.

A „művészet” a szó eredeti jelentésében tehát többet ölelt fel, mint ma; ugyanakkor azonban kevesebbet is, mivel kizárta a költészetet. Úgy vélték, a költészetből hiányzik a művészet sajátos jellemzője; úgy tűnt, hogy nem szabályok irányítják, hanem ellenkezőleg: inspiráció, egyéni kreativitás dolga. A görögök nagyobb rokonságot láttak a költészet és a prófécia, mint a költészet és a művészet között. A költő egyfajta inspirált teremtő volt, a szobrász viszont egyfajta kézműves.

A görögök a zenét – a költészettel együtt – az inspiráció területéhez sorolták. Először is, ez a két művészet pszichológiailag közel állt egymáshoz: mindkettőt akusztikai létrehozásként fogták fel, és mindkettőt „mániás” jellegűnek tekintették, azaz az elragadtatottság forrásának. Másodszor, együttesen adták elő őket, mivel a költészetet énekelték, a zene pedig vokális zene volt, és mivel mindkettő a „misztériumok” lényegi részét alkotta.

Ahhoz, hogy a művészet régi képzete az újjá alakulhasson át, két dolognak kellett történnie: a költészetet és a zenét bele kellett foglalni a művészetbe, a kézművességet és a tudományokat pedig el kellett tüntetni közülük. Az előbbi az antikvitás vége előtt megtörtént. A költészetet és a zenét művészetnek lehetett tekinteni, mihelyt felfedezték szabályaikat. Ez a zenét illetően meg is történt: miután a püthagoreusok felfedezték az akusztikai harmónia matematikai törvényeit, a zenét a műveltség, valamint a művészet egyik ágának tekintették.

Nehezebb volt a költészetet felvenni a művészetek közé. Az első lépést Platón tette meg, aki elismerte, hogy kétféle költészet létezik: a költői elragadtatásból származó költészet és az írói szakértelemből származó, röviden a „mániás” és a „szak”-költészet. Az utóbbi művészet volt, az előbbi nem. Platón azonban csak az előbbit tekintette igazi költészetnek. A következő lépést Arisztotelész tette meg, aki a költészet annyi szabályát állapította meg, hogy számára és utódai számára nem lehetett kétség afelől, hogy a költészet művészet. A költészet utánzó művészet volt: „A költő épp úgy utánzó, mint a festő vagy valami egyéb képmásalkotó” – mondja Arisztotelész (Poétika, 1460b 8–9).

A kézművességet és a tudományokat a klasszikus görögség nem zárta ki a művészet területéről. A hellenisztikus kor sem, továbbá a középkor és a reneszánsz sem – a művészet korai, klasszikus képzete több mint kétezer éven át fennmaradt. A mi művészetfogalmunk viszonylag modern találmány.

Az ókorban számos kísérlet történt a művészetek osztályozására; mindegyik a szó legtágabb értelmében vett művészeteket osztályozta, semmiképpen sem a szépművészeteket. Az első osztályozás a szofistáktól származik, és az ő munkájukat folytatta Platón és Arisztotelész, valamint a hellenisztikus és a római kor gondolkodói.

1. A szófisták a művészetek két kategóriáját különböztették meg: azokat, amelyeket hasznosságuk kedvéért műveltek, és azokat, amelyeket az általuk kínált gyönyör miatt. Más szóval, az élethez szükséges és a szórakoztatásra szolgáló művészeteket különböztették meg egymástól. Ez az osztályozás általánosan elfogadottnak számított. A hellenisztikus korban olykor fejlettebb formában jelent meg: Plutarkhosz a hasznos és a gyönyörködtető művészeteket egy harmadik kategóriával egészítette ki: azokkal a művészetekkel, melyeket a tökéletesség kedvéért művelnek. Ám nem a szépművészeteket, hanem a tudományokat (például a matematikát és a csillagászatot) tekintette a tökéletesség művészeteinek.

2. Platón osztályozását arra alapozta, hogy a különböző művészetek különböző viszonyban állnak a valóságos tárgyakkal: némelyik létrehozza a dolgokat, mint az építészet, mások pedig utánozzák őket, mint a festészet. A „létrehozó” és az „utánzó” művészetek szembeállítása az antikvitásban népszerűvé vált és a modern korban is az maradt. Egy másik platonikus megkülönböztetés a valóságos tárgyakat létrehozó művészeteket (például az építészet) és azokat a művészeteket választotta el egymástól, melyek csak képeket hoznak létre (például a festészet). Platón számára azonban ez az osztályozás valójában ugyanaz volt, mint az előbbi. A dolgok utánzatai nem többek, mint a dolgok képei.

A művészetek arisztotelészi osztályozása csak kevéssé tért el Platónétól; ő a művészeteket olyanokra osztotta fel, amelyek kiegészítik, és olyanokra, amelyek utánozzák a természetet.

3. Az ókor legáltalánosabban elfogadott osztályozása a művészeteket „szabad” és „közönséges” művészetekre osztotta fel. Ez a felosztás a görögöknél alakult ki, bár főként a latin megfogalmazásban, mint artes liberales és artes vulgares ismeretes. Ez más ókori osztályozásoknál nagyobb mértékben függött a görög társadalmi feltételektől. Azon alapult, hogy bizonyos művészetek fizikai erőfeszítést követelnek, mások viszont nem – ez a különbség a görögök szemében nagyon lényeges volt. Egy arisztokratikus rendszert tükrözött vissza, valamint azt, hogy a görögök lenézték a fizikai munkát, és előnyben részesítették a szellemi tevékenységeket. A szabad vagy intellektuális művészeteket nem csupán különálló, hanem magasabb rendű művészetnek is tekintették. Meg kell jegyeznünk, hogy a görögök a geometriát és a csillagászatot is szabad művészetnek tekintették, noha ma ezeket tudományoknak tekintjük.

Kétséges, hogy meg lehet-e mondani, ki találta ki a művészeteknek szabad és „közönséges” művészetekre való felosztását, mivel csak azoknak a későbbi gondolkodóknak a nevét ismerjük, akik elfogadták ezt a felosztást: Galénosz, az i. e. második században élt híres orvos volt az, aki a legalaposabban kidolgozta. Később a görögök a szabad művészeteket „enciklikus” művészeteknek is nevezték. Ez a terminus, mely a modern „enciklopédikus” szinonimája, etimológiailag „kört formáló”-t jelent, és a művelt emberek számára kötelező művészetek körét jelölte.

Bizonyos ókori tudósok a művészetek más csoportjait is hozzátették a szabad és a szolgáló művészetekhez; Seneca például az oktató (pueriles) és a szórakoztató (ludicrae) művészeteket. Ezzel valójában két különböző osztályozást olvasztott egybe: Galénoszét és a szofistákét; négyes felosztása teljesebb volt ugyan, mint ezek, ám nem volt egységes.

4. Quintilianusnak köszönhetően ismerünk egy másik ókori osztályozást is. Az i. e. első században élt római rétor három csoportra osztotta a művészeteket. Az elsőbe azokat sorolta, melyek kizárólag valaminek a tanulmányozásában állnak: „elméleti” művészeteknek nevezte őket, és példaként a csillagászatot említette meg. A második csoport azokat a művészeteket ölelte fel, melyek pusztán egy tevékenységben (actus) állnak, anélkül hogy egy terméket hoznának létre: Quintilianus „gyakorlati” művészeteknek nevezte őket, példaként a táncot adta meg. A harmadik csoport azokat a művészeteket fogta egybe, melyek olyan tárgyakat hoznak létre, amik akkor is léteznek, ha a létrehozás már lezárult: „poietikus” művészeteknek nevezte őket, ami görögül „létrehozót” jelent; példaként a festészet szolgált.

Ennek az osztályozásnak több változata volt. A hellenisztikus kori szerző, Dionüsziosz Thrax az „apotelesztikus” művészeteket tette még hozzájuk: ez azokat a művészeteket jelölte, melyek „befejezettek” vagy „véghezvittek” voltak. Ez azonban csak egy másik elnevezés volt a „poietikus” művészetekre. A grammatikus Lucius Tarrhaeus a gyakorlati és az apotelesztikus művészetekhez az „organikus” művészeteket tette hozzá, azaz azokat, melyek eszközöket vagy szerszámokat használnak (a szerszám görög neve az organon volt). Ily módon gazdagabbá tette az osztályozást, ám megfosztotta egységes jellegétől.

5. Cicero a művészetek több osztályozását használta, legtöbbjük a régi görög hagyományon alapult. Egyikük viszonylag eredetinek tűnik. A különféle művészetek fontosságát véve felosztása alapjául, nagy (artes maximae), közepes (mediocres) és kis (minores) művészetekre osztotta fel őket. A nagy művészetekhez tartoztak Cicero szerint a politikai és a hadi művészetek is; a második osztályba a tisztán intellektuális művészetek, azaz a tudományok, valamint a költészet és a retorika; a harmadik osztályba pedig a festészet, a szobrászat, a színészet és a testedzés. A szépművészeteket tehát kis művészeteknek tekintette.

6. Az ókor végén Plótinosz újra megkísérelte osztályozni a művészeteket. Ez a nagyon átfogó osztályozás a művészetek öt csoportját különböztette meg: (1) a fizikai tárgyakat létrehozó művészeteket, például az építészet; (2) a természetet segítő művészeteket, például az orvoslás és a földművelés; (3) a természetet utánzó művészeteket, például a festészet; (4) azokat a művészeteket, melyek javítják vagy díszítik az emberi cselekvést, például a retorika és a politika; és (5) a tisztán intellektuális művészeteket, például a geometria. Ez az osztályozás, melyből látszólag hiányzik a principium divisionis („a felosztás elve”) valójában azt veszi alapul, hogy az adott művészet mennyire szellemi jellegű. Hierarchikus felosztás ez, mely a – Plótinosz szerint – tisztán anyagi építészettel kezdődik és a tisztán szellemi geometriával ér véget.

Foglaljuk össze: a görög és a római ókor a művészetek legalább hatféle osztályozását ismerte, és legtöbbjüknek több változata is volt: (1) a szofisták osztályozása a művészetek célján alapult; (2) Platón és Arisztotelész osztályozása a művészeteknek a valósághoz való viszonyán; (3) Galénosz osztályozása a művészetek által megkövetelt fizikai erőfeszítésen; (4) Quintilianus osztályozása a művészetek termékein; (5) Cicero egyik osztályozása a művészetek értékén; (6) Plótinosz osztályozása pedig a spiritualitás mértékén.

Mindegyik felosztás a legtágabb értelemben vett emberi szakértelmek és képességek felosztása volt, nem pusztán a szépművészeteké. Sőt: egyikük sem választotta külön a „szépművészeteket”, egyik sem osztotta a művészeteket szépművészetre és kézművességre. Ellenkezőleg: mivel nem alkottak különálló csoportot, a szépművészetek szétszóródtak a művészetek különféle, egymástól teljesen különböző kategóriáiba.

(1) A szofisták osztályozása az építészetet hasznos művészetnek tekintette, a festészetet viszont a gyönyör kedvéért művelt művészetnek;

(2) Platón és Arisztotelész az építészetet létrehozó, a festészetet utánzó művészetnek tekintette;

(3) a szabad (enciklikus) művészetek felölelték a táncot és a zenét, ám nem foglalták magukba az építészetet és a festészetet;

(4) Quintilianus osztályozásában a tánc és a zene „gyakorlati” művészet volt, az építészet és a festészet viszont poietikus (apotelesztikus) művészet;

(5) Cicero egyik szabad művészetet sem tekintette nagy művészetnek; a költészet és a retorika közepes művészet volt, az összes többi pedig kis művészet;

(6) az egyes szépművészetek Plótinosz osztályozásában is különböző helyekre kerültek, némelyikük az első, mások a harmadik csoportba.

Ennek következtében az ókorban soha nem merült fel, hogy a szépművészetek esetleg a művészetek különálló csoportját alkotják. Kétségtelenül van hasonlóság a mi szépművészet-fogalmunk és az ókor szabad művészet-fogalma, utánzó művészet-fogalma, „poietikus” művészet-fogalma és (a szórakoztatás kedvéért művelt) gyönyörködtető művészetfogalma között. Ám ezek az ókori fogalmak egyfelől tágabbak voltak, mint a szépművészet fogalma, bizonyos tekintetben pedig szűkebbek. Bizonyos szabad művészetek, gyönyörködtető művészetek és létrehozó művészetek valóban abba a csoportba tartoztak, melyeket mi „szépművészeteknek” nevezünk – persze nem mindegyikük. Sem a szabadság, sem a gyönyör, sem az utánzás, sem a létrehozás nem olyan tulajdonság, melyek révén a modern, szűkebb értelemben vett művészetet definiálni lehetne; még az utánzás áll legközelebb ahhoz, hogy ilyen tulajdonság legyen. A történész hajlamos úgy gondolni, hogy az ókoriak a művészetek osztályozásának minden elképzelhető lehetőségét fontolóra vették – kivéve azt, hogy szépművészetre és kézművességre osszák fel.

2. 2. A SZABAD ÉS A MECHANIKAI MŰVÉSZETEK FELOSZTÁSA (középkor)

A középkor örökölte a művészet ókori fogalmát, elméletben és gyakorlatban is felhasználta azt. A művészetet a gyakorlati ész habitus-ának tekintették. Aquinói Tamás a művészetet „az ész helyes elrendezéseként” (recta ordinatio rationis), Duns Scotus pedig „a létrehozandó helyes ideájaként” (ars est recta ratio factibilium, Col. I. n. 19) vagy „az igaz elveken alapuló létrehozás képességeként” (ars est habitus cum vera ratione factivus: Opus Oxoniense, I.d. 38. n. 5) definiálta. A középkori művészetet rögzített kánonok és a céhek szabályai irányították. Hugo de St. Victor azt mondta: „A művészetet tudásnak lehet mondani, mely szabályokban és előírásokban áll” (Ars dici potest scientia, quae praeceptis regulisque consistit: Didascalicon, II). A művészetnek ez a középkori fogalma ugyanúgy kiterjedt a kézművességre és a tudományokra, mint a szépművészetre. A szabad művészeteket a par excellence művészeteknek tekintették, a tulajdonképpeni művészetnek: a jelző nélkül használt „művészet” szó a szabad művészetet jelentette. A hét szabad művészetet a logika, retorika, grammatika, aritmetika, geometria, csillagászat és a zene (az akusztikát is beleértve) alkotta; ezek – a mi fogalmaink szerint – tudományok, nem művészetek.

Mindazonáltal a középkort a nem-szabad művészetek is foglalkoztatták: már nem értékelte le őket „vulgárisként”, hanem „mechanikai művészeteknek” nevezte őket. A tizenkettedik századtól a skolasztika megpróbálta osztályozni ezeket a művészeteket, és a hét hagyományos szabad művészet mintájára hetet különböztetett meg közöttük – Radulf Speculum Universale című művében (vö.: Grabmann). Ugyanígy járt el Hugo de St. Victor is, aki a mechanikai művészeteket lanificium-ra (mely az embert ruhával látja el), armatura-ra (ez az embert menedékkel és szerszámmal látta el), agricultura-ra, venatio-ra (mindkettő élelemmel), navigatio-ra, medicina-ra és theatrica-ra osztotta fel. Ebben állt a középkor fő hozzájárulása a művészetek osztályozásához. Ebből a hét művészetből kettő hasonló volt a modern „szépművészetekhez”, nevezetesen az armatura,mely magába foglalta az építészetet is, és a theatrica avagy a szórakoztatás művészete (ami sajátos középkori fogalom).

A zenét szabad művészetnek tekintették, mivel a matematikán alapul. A költészet egyfajta filozófia vagy prófécia volt, ima vagy gyónás, semmiképpen sem művészet. A festészetet és a szobrászatot soha nem tekintették művészetnek, sem szabad, sem mechanikai művészetnek. Mindazonáltal nyilvánvalóan szakértelmet követeltek, szabályok alapján jártak el. Akkor miért nem említik meg őket soha? Azért nem, mert csak mechanikai művészetekként osztályozhatták volna őket, melyeket csak hasznosságuk miatt lehetett volna értékelni; márpedig a festészet és a szobrászat gyakorlati jelentősége elhanyagolhatónak tűnt. Ez mutatja, milyen nagy változás ment végbe azóta: azokat a művészeteket, melyeket mi tulajdonképpeni értelemben vett művészetekként osztályozunk, a középkori felsorolások még csak meg sem említették.

3. 3. ÚJ FELOSZTÁS UTÁNI KUTATÁS (reneszánsz)

A) A reneszánsz szintén a művészet középkori felfogását vallotta. Ficino a művészetet a létrehozás szabályaként definiálta: „Ars est efficiendorum operum regula”. A reneszánsz későbbi írói, a filozófus Ramus, valamint a lexikológus Goclenius szó szerint elismételték Galénosz definícióját: „Ars est systema praeceptorum”. Az elképzeléssel együtt az osztályozás is megmaradt.

Benedetto Varchi, aki más reneszánsz humanistáknál és tudósoknál komolyabban foglalkozott a művészet osztályozásával (Della maggioranza dell’arti című 1546-os értekezésében), a görög szofisták módjára olyanokra osztotta fel őket, melyek hasznot hajtanak és amelyek gyönyörszerzésre szolgálnak; ám Galénoszhoz hasonlóan szabad és közönséges művészetekre is felosztotta őket; Senecához hasonlóan ludicrae, giocose és puerili művészetekre; Platónhoz hasonlóan olyanokra, melyek a természetből veszik modelljüket és olyanokra, amelyek nem; és mint Cicero, nagy (architettoniche) és kis (subalternate) művészetekre is. Ily módon mindegyik régi felosztás érvényben maradt; és egyelőre nem is létezett másik.

A különféle klasszikus felosztások sokáig fennmaradtak. Rudolph Goclenius 1607-es Lexicon philosophicum-ja a művészeteket „főbb” művészetekre (például az építészet) és „szolgáló” művészetekre (például a festészet) osztotta fel; „inventív” (például a szobrászat) és „instrumentális” (organicae) művészetekre, melyek az inventívekhez való eszközökként szolgálnak; továbbá szabad és mechanikai művészetekre is felosztotta őket, bár mindkettőnek más nevet adott és másként is írta le őket. Az előbbit „tisztának” nevezte, az utóbbit pedig „kézművesnek”: az első csoport az igazság és a tudás elérésére törekszik, az utóbbi hasznos dolgok előállítására. Tehát minden maradt a régiben. A tizenhetedik század nem csupán megtartotta a művészetek ókori felosztását, hanem valójában – igazi barokk módra – még meg is sokszorozta azokat. Johann Heinrich Alsted 1630-as, sok kötetből álló Enciklopédiájában a művészet tizenhét új felosztását vezette be. Köztük volt a mentális (mentales) és manuális (manuale vagy görögül chirurgicae).Egy másik a művészeteket könnyebbekre és nehezebbekre osztotta fel. Hozzáadóra (mint az orvoslás) és kivonóra (mint a balneológia). Régire (mint a földművelés) és újra (mint a nyomtatás). Szükségesre (mint a juhtartás) és nélkülözhetőre (mint a színészet). Becsületesre (mint a festészet) és becstelenre (mint a kerítés). És még sok más felosztás is létezett. Ha megemlítjük őket, nem erényeik miatt tesszük, hanem azért, mert jellemzik a korszakot. Azt is szükségtelen hangsúlyoznunk, hogy a művészetet itt nagyon tág értelemben vesszük, nem korlátozzuk a szépművészetekre vagy a szabad művészetekre.

B) A tizenötödiktől a tizenhetedik századig nyúló reneszánsz és barokk századok más okból emlékezetesek a művészet osztályozásának történetében: azért, mert ekkor ébredtek tudatára annak, hogy a tág értelemben vett művészetek között az olyan művészetek, mint a festészet, szobrászat, költészet és zene speciális helyet foglalnak el, és az osztályozásnál ezért őket külön kellene választani. Ezek a századok azonban nem tudták, hogyan adjanak határozott kifejezést ennek a belátásnak vagy megérzésnek: a sajátos művészetek, a szűken vett művészetek különválasztásának kísérletéből sok volt ugyan, ám egyik sem bizonyult kielégítőnek.

Ma, amikor a szépművészetek már régóta külön csoportot alkotnak, sőt kizárólag őket tekintik az igazi művészeteknek, felesleges időtöltésnek tűnik magyarázatot keresni arra, hogy miért alakult ki az az érzés, hogy ezek különálló művészetek. Mindazonáltal társadalmi okokat is lehet találni rá: az építészet, a festészet, valamint a zene és a költészet társadalmi helyzete megváltozott – méghozzá olyan gyökeresen, hogy teljesen magától értetődővé vált, hogy elválasszák őket a többi művészettől.

Ahhoz azonban, hogy különálló csoportnak tekinthessék őket, meg kellett határozni, hogy mi az, ami összekapcsolja, illetve elválasztja őket a többi művészettől, tudománytól és mesterségtől. Erre vonatkozóan hosszú ideig nem alakult ki egyetértés; (mint ahogyan már jeleztük) különféle fogalmak bukkantak elő, ám semmilyen hatást nem váltottak ki, nem váltak általános vélekedéssé. Az egyik korai humanista, Manetti artes ingenuae-ként próbálta meg különválasztani azokat a speciális művészeteket, melyek különleges becsben álltak és kevés hasznot hajtottak: ezeken a szellemi művészeteket értette, ám egyben az elmés művészeteket is. Javaslata azonban nem aratott sikert – mint ahogyan egy másik humanistáé, L. Valláé sem (Elegantiae linguae Latinae,1548.praef.), mely szerint a „szabad művészetekhez” – a festészetet, a szobrászatot és az építészetet sorolta közéjük – „legközelebb álló” művészetek „a dolgok eleganciájára” törekednek, ad rerum elegantiam spectantes. Nem fogadta egyetértés a cinquecentónak azokat a javaslatait sem, melyek szerint ezeket a művészeteket a közönséges mechanikai művészetektől, mint „nemes” (Giovanni Pietro Capriano) vagy „emlékező” (Lodovico Castelvetro) művészeteket kell elválasztani. A barokk és a manierizmus azon felvetéseit sem fogadták el, melyek szerint „képi” (Menestrier) vagy „metaforikus” (Emanuel Tesauro) művészetekként kell különválasztani őket. A korai felvilágosodásnak azokat a kísérleteit (többek között Giambattista Vicóét) is elvetették, melyek „kellemes” művészetekként akarták különválasztani őket. Végül az az osztályozás vált elfogadottá, mely ezeknek a művészeteknek a megkülönböztető jegyét a szépségben látta.

A tizenhatodik-tizenhetedik század fordulóján a diszciplínák új, nagyszabású és nagy hatású osztályozása jelent meg: Francis Bacon műve. Nagyon közel került a szépművészetek különválasztásához, amikor a diszciplínák egy speciális osztályát választotta külön, melyek nem az észen (mint a tudományok), nem az emlékezeten (mint a történetírás), hanem a képzeleten alapulnak. Ez valóban alapot adott a művészetek ezen csoportjának a tudományoktól és a mesterségektől való elválasztására. A képzelet birodalmába azonban Bacon csak a költészetet bocsátotta be, mert kizárólag ezt tekintette az emberi képzelet teremtményének. A zene és a festészet szerinte teljesen különbözőek voltak: artes voluptuariae, a gyönyör szolgálatában állók, az egyik a fül, a másik a szem gyönyörét szolgálta. Ezért ezeket gyakorlati szakértelmeknek gondolta, és ugyanabba a csoportba sorolta őket, mint az orvoslást és a kozmetikát (De dignitate, IV. 2, és Advancement of Learning, 1950. p. 109.). Hosszú időnek kellett eltelnie, míg létrejött a művészeteknek az a felosztása, mely az általunk szépnek nevezett művészeteket sorolta egy csoportba, a maradékot pedig egy másikba.