Az esztétika alapfogalmai Hat fogalom története Władisław, Tatarkiewicz Az esztétika alapfogalmai: Hat fogalom története


fejezet - harmadik fejezet MŰVÉSZET: A MŰVÉSZET KÖLTÉSZETHEZ VALÓ VISZONYÁNAK TÖRTÉNETE



Yüklə 1,16 Mb.
səhifə7/30
tarix17.11.2018
ölçüsü1,16 Mb.
#80574
1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   ...   30
5. fejezet - harmadik fejezet MŰVÉSZET: A MŰVÉSZET KÖLTÉSZETHEZ VALÓ VISZONYÁNAK TÖRTÉNETE

Aliter enim videtur pictura, aliter videntur litterae.1

Szent Ágoston

1. 1. A MI MŰVÉSZET-FOGALMUNK ÉS A GÖRÖG MŰVÉSZET-FOGALMAK

A „költészet”, a „zene”, az „építészet”, a „plasztika”, a „grafika” elnevezése a legnagyobb nyugat-európai nyelvekben görög eredetű. [Magyarul is használatos a „poézis”, a „muzsika” és az „architektúra” kifejezés. – A szerk.] A modern népek a művészetek jelölésére vették át őket tőlük. Az ókori görögök is használták ezeket a kifejezéseket, ám többnyire más értelemben. Sokkal tágabb és köznapibb értelemben, nem mindig a művészeti dolgokra korlátozva őket.

Eredetileg a „ποίησις” létrehozást jelentett általában véve (ποιετν = csinálni, létrehozni) és csak később vett fel sokkal szűkebb jelentést, amikor pusztán egy bizonyos típusú létrehozásra alkalmazták – a vers létrehozására; a ποιητής, amiből a mai „poéta” kifejezés származik, eredetileg szintén bármilyen fajta létrehozót jelentett.2 A „μουσική” az összes múzsa által pártfogolt tevékenységet jelentette, nem csak a hangok művészetét, a μουσικός pedig szintén nem csak a modern értelemben vett „zenészt” jelentette, hanem tágabb értelme volt – azokat az embereket jelölte, akik tanultak, műveltek voltak, akik értettek a művészetekhez és azokat művelni is tudták.3 Az „αρχιτέκτων” „a létrehozás vezetőjét” jelentette, és az „αρχιτεκτονική”-nak is általánosabb jelentése volt: „a legmagasabb rendű tudomány vagy művészet.”4

Idővel az ilyen általános értelemben használt görög kifejezések – „létrehozó”, „művészileg képzett”, „munkavezető” – szűkebb és specifikusabb jelentésűek lettek, és használatuk a művészet bizonyos területeire korlátozódott: az első „költő”-t, a második „zenész”-t, a harmadik „építész”-t kezdett jelenteni. Ehhez hasonlóan a „létrehozás” a költészetet, a „művészi képzés” a zenét, a „legmagasabb rendű művészet” pedig az építészetet kezdte jelenteni.

Mielőtt ez a változás lezajlott, a görögöknek nem voltak külön terminusaik azokra a művészetekre, melyek végső soron kultúrájuk büszkeségét alkották. Egyszerűen azért nem, mert nem volt rájuk szükségük – ugyanis nem használtak olyan fogalmakat, mint a költészet, a zene, az építészet és a vizuális művészetek. Mi annyira hozzá vagyunk szokva ezekhez a fogalmakhoz, hogy ez hihetetlennek tűnhet számunkra: mivel állandóan használjuk őket, úgy tűnik, mintha maga a természet írná elő őket – mintha a művészet jelenségeinek kifejezéséhez szükséges lényegi formák lennének. A történelem azonban azt mutatja, hogy nem voltak szükségszerűek: a görögök, akik oly sokat tettek a művészetért, abban a korszakban, amikor kreativitásuk csúcspontján állt, nem rendelkeztek ezekkel a fogalmakkal. Még a legnagyobb tragédiák, a Parthenon, Pheidiasz és Praxitelész korában is kevéssé számítottak maguktól értetődőeknek ezek a fogalmak, és a fogalmi struktúrában távolról sem azt a szerepet játszották, mint manapság. Ez nem azt jelenti, hogy a görögök művészeti fogalmai fejletlenek lettek volna. Pusztán annyit jelent, hogy mások voltak, mint a maiak.

Bár művészetünk a görög művészet leszármazottja, tévedés lenne azt állítani, hogy művészeti viszonyaink és esztétikai nézeteink azonosak az övéikkel. Először is, az ő művészetsémájuk más volt, mint a miénk. A ma legelterjedtebb művészeti felosztások némelyike nem létezett a klasszikus korban. A görögöknek nem volt könyv-költészetük: csak szóbeli, pontosabban: énekelt költészetük volt. Noha használtak hangszereket, zenéjük alapvetően vokális zene volt – nem létezett náluk tisztán hangszeres zene (H. Albert, Die Lehre vom Ethos…, 1899. p. 56.). Építőművészetük templomokat és kincstárakat jelentett, és valószínűleg kapukat és középületeket, ám lakóházakat nem.

Más volt a művészi művek felosztása. Bizonyos művészeteket, melyeket ma külön művelnek, a görögöknél együtt műveltek és egyetlen művészetnek tekintettek. Ez volt a helyzet például a zenével és a tánccal. Emiatt egyetlen kifejezés elég volt a kettő jelölésére. Annak ellenére, hogy a „zene” idővel „a hangok művészete” specifikus jelentését vette fel, a kifejezést továbbra is úgy használták, hogy leggyakrabban még mindig magába foglalta a táncot is. Ezekből az egységekből származnak azok, a ma paradoxnak tűnő elképzelések, hogy például a zenének bizonyos elsőbbsége van a költészettel szemben, mivel az előbbi két érzékre gyakorol hatást (hallás és látás), míg az utóbbi csak egyre (hallás) (Ptolem. Harmon. 3.3. – vö. E. Müller, Geschichte… 1834).

Ennek a fordítottja is igaz: a művészet bizonyos fajtáit, melyeket ma egy csoportba sorolunk, akkoriban különböző szakemberek művelték. Például egy olyan mester, aki templomokat épített, soha nem húzott volna fel lakóházat. A hellenisztikus kor, az i. e. harmadik század előtt nem voltak paloták Görögországban, csak tisztán utilitarisztikus épületek, minden monumentalitás vagy díszítés nélkül, és a kivitelezés módja teljesen más volt, mint a szent építményeknél. A lakóházakat építő kézművesek egy másik kategóriába tartoztak; munkájuk és építményük is különböző volt. Mivel a két típus között nem volt összekötő kapocs, nem meglepő, hogy az építészetnek a két csoportot átfogó fogalma sem alakult ki ebben a korban. A szobrászat, a zene és az irodalom területét is hasonló viszonyok jellemezték: mindegyiknél számos kisebb csoportra osztották azokat, akik ezeket a művészeteket művelték; a csoportok között hiányzott a kohézió, innen ered az általános fogalmak hiánya.

Ha a görögöknél a művészetek rendszere különbözött a mienktől, művészetfogalmuk még jobban eltér tőle. A különbség kettős volt. Először is, a művészet más jelenségei álltak közel egymáshoz, mint ma. A fogalomalkotás adott jelenségek csoportosításában áll, ezt pedig különféleképpen lehet megtenni. Például a beszédet a görögök a dallammal és a ritmussal kapcsolták össze, ezért a beszédet, dallamot és ritmust tartalmazó művészeteket, a verbális, a zenei és a táncművészeteket egyetlen fogalom alá foglalták. A görögök szemében nem volt nagyobb szakadék a tragédia és a komédia között (ami egy szó–zene–tánc entitás volt), mint a tragédia és a tisztán verbális művészetek között. Mi más fogalmi rendszert használunk, ám a görögök szemében a tragédia vagy a komédia fogalmilag ugyanolyan szorosan összekapcsolódott a zenével és a tánccal, mint az epikus és a lírai költészettel.

Másodszor, a görögök fogalmait más szintű általánosság jellemezte, mint a modern fogalmakat. Ebben van a legnagyobb különbség a két fogalmi rendszer, a régi és az új között. A görögöknél hosszú időn át nem léteztek azok az általános fogalmak, melyek számunkra a legtermészetesebbnek és legszükségesebbeknek számítanak: például a költészet, a zene, az építészet és a vizuális művészetek fogalma.5

Igaz, hogy volt egy nagyon tág fogalmuk – a „művészeteké”, ám ettől eltekintve egészében véve csak szűkebb terjedelmű fogalmaik voltak, mint az „eposz”, a „dithürambosz”, az „aulosz-játék”, a „kithara-játék”. Az utánzó művészetek között Arisztotelész a tragédiát és a komédiát, a lírát, az eposzt és a dithüramboszt sorolta fel, ahelyett hogy egyszerűen egy csoportba sorolta volna őket, a költészet általános fogalma alatt. Az aulosz-művészetet és a kithara-művészetet szintén külön-külön említi meg, ahelyett hogy a zene fogalmát használná, ahogyan ma mindenki tenné (Poétika, I. 1447a 13). Egészében véve a görögök a kőből, illetve a bronzból készült szobrokat sem foglalták egyetlen fogalom alá: számukra ezek két különböző művészet produktumai voltak, melyeket különböző technikával különböző művészek állítottak elő, akik legjobb esetben véletlen folytán kapcsolódtak össze egyetlen személyben (A. Baeumler, „Ästhetik”, 1934. p. 58.).

A művészeteknek ez a rendszere nemcsak abból eredt, hogy a művészek között szigorúbb munkamegosztás volt, hanem abból is, sőt inkább abból, hogy másként fogták fel a művészeteket, mint mi. A görögök ugyanis a művész tevékenysége felől közelítették meg a művészeteket, nem pedig a néző vagy a hallgató élménye felől. Ezért hiányzott az a mozzanat, ami összekapcsolta volna a művészeteket, és csak heterogén művészetek léteztek, melyek mindegyikét különböző anyagokat és különböző eszközöket használó különböző személyek gyakorolták.

Ha a művészeteknek ezt a rendszerét összehasonlítjuk a mienkkel, kijelenthetjük, hogy a görögök rendelkeztek a művészeti fogalmak piramisának csúcsával és alapjával; a csúcs a művészet fogalma volt, az alapot pedig bizonyos nagyon speciális és szűk fogalmak alkották. Nem rendelkeztek azonban a közbeeső síkokkal, melyeket a modern gondolkodás nagyon szívesen használ. Később megmutatjuk, hogy a görög rendszer csúcsa eltért a modern rendszerétől, mégpedig azért, mert nem egy, hanem két csúcsa volt.

A görög fogalmi rendszer természetének köszönhetően bizonyos, akkoriban igazoltnak vett tézisek a mi rendszerünk felől nézve paradoxnak tűnnek. Ezek közül az a legfontosabb, hogy amiket mi a „művészet” fajainak tekintünk, azokat a görögök egyáltalán nem egyetlen közös nem különböző fajainak tekintették. Különösen a költészettel és a vizuális művészetekkel volt ez a helyzet. A vizuális művészeteket a művészet neme alá sorolták, ám a költészetet nem.

2. 2. A MŰVÉSZET FOGALMA

A költészet és a vizuális művészetek görög osztályozásának eltérő jellege legszembetűnőbben a költő és a vizuális művész társadalmi értékelésében mutatkozott meg. Ebben a vonatkozásban felesleges a filozófusok elméletére hivatkozni, ugyanis ez hosszú ideig közvélekedésnek számított. A vizuális művészeket nemcsak az archaikus, hanem a klasszikus korban is, az i. e. ötödik, sőt még az i. e. negyedik században is mesteremberekként kezelték, a költőt viszont egyfajta inspirált teremtőként vagy filozófusként.

A görögök a költőket és a művészeket egyszerűen azért értékelték másként, mint mi, mert másként értelmezték a művészetet és a költészetet. Az ő felfogásukban két különálló idea volt az, ami nálunk egynek számít. Először is, művészet-fogalmuk volt más – a vizuális művészeteket magába foglalta, a költészetet viszont nem.

A „művészet” (τέχνη) terminust az ókori Görögországban minden olyan létrehozásra alkalmazták, mely szakértelmen alapult, azaz amit rögzített szabályok és elvek szerint végeztek.6 Ily módon egy építész vagy egy szobrász művei megfeleltek ennek a definíciónak. Ám ugyanígy az ács vagy a takács művei is.7 A görögök szerint mindannyian valamilyen művészet mesterei (τεχνίται) voltak és minden tevékenységük és produktumuk ugyanolyan mértékben a művészet területéhez tartozott. Látható tehát, hogy a művészet fogalma Görögországban más tartalmú, következésképpen más terjedelmű volt, mint a jelenkori művészet-fogalom.

Biztosra vehetjük, hogy a művészetnek ez a felfogása az antikvitásban általánosnak számított. Amikor Arisztotelész a művészetet „igaz gondolkodással párosult alkotó lelki alkat”-ként definiálta8, azzal bebizonyította, hogy ő is ugyanezt érti művészeten; néhány századdal később Quintilianus is ugyanezt értette, aki „potestas via id est ordine efficiens”-ként (rend és mód által hatékony képességként) határozta meg.9 A sztoikusok még nagyobb hangsúlyt helyeztek a művészet szabályos és állandó rendszerére, amikor azt írták: τέχνη ἔστι σύστημα (a művészet rendszer).

Ahhoz, hogy ezt a tág értelemben vett művészetet gyakorolni lehessen, nem csupán kézügyességre, hanem értelmi képességre is szükség volt, azaz a mesterség ismeretére is. Ezért, noha a művészet az ácsmesterséget és a takácsmesterséget is magába foglalta, a görögök értelmi tevékenységként definiálták. Persze megkülönböztették a megismeréstől és az elmélettől, ám hangsúlyozták, hogy tudáson alapul, tehát bizonyos értelemben a tudás részét alkotja. Az ő szemükben „létrehozó tudás” (ποιτική επιστήμη) volt, ahogyan Arisztotelész nevezte (Metafizika, 1075a 1), szembeállítva az elméleti tudással vagy megismeréssel. Az univerzalisztikus görög gondolkodás számára ez igen magas rendű tudásnak számított: úgy gondolták, hogy magasabb rendű az egyszerű tapasztalatnál, mivel általános (Metafizika, I. 1. 981a 15–981b 8).

Az így felfogott művészet összetett, bizonyos mértékig összekötő jelenség volt, mivel nem egy, hanem sok oppozíciós készletet tartalmazott: szembeállították a természettel, mint emberi művet; az észleléssel, mint gyakorlati tevékenységet; a gyakorlattal, mint létrehozó tevékenységet; a véletlenszerűséggel, mint célra irányuló és szakértelmet igénylő tevékenységet; és az egyszerű tapasztalattal, mivel a művészet általános szabályok készletét tartalmazta.10

A művészetnek ez a fogalma nem idegen számunkra, ám manapság ritkán jelenik meg ezzel az elnevezéssel. A „művészet”, ahogyan mi értjük, valójában a „szépművészetek” rövidítése. Ez egy szűkebb fogalom, melynek terjedelme csak egy részét alkotja a görög fogaloménak. A görögöknek nem volt elnevezésük erre a szűkebb terjedelemre, mert – mint látni fogjuk – nem különítették el a jelenségeknek ezt az osztályát. Amit a görögök „művészetnek” hívtak, inkább más terminusoknak felel meg. A „mesterségek” szó, ahogyan mi használjuk, a „művészet” görög fogalma terjedelmének csak egy részét fedi le. Legközelebbi megfelelője talán a „technika” fogalmunk, mely az ókori τέχνη-ből származik.11

A görög τέχνη-fogalom hagyománya hosszú ideig fennmaradt. A középkorban az ars-nak ugyanez volt a jelentése. Idővel azonban a „szépművészetek” mint különálló osztály jelentek meg és az újkorban domináns helyet foglaltak el a művészetek között, míg végül aztán a „művészetek” terminus abszolút birtokosai lettek. Csak ettől az időtől fogva igaz, hogy „művészeten” a kifejezés korábbi tág terjedelmének csak legfontosabb része értendő. A korábbi tág fogalom egyre ódivatúbb lett, fokozatosan kiszorult a használatból, és helyére a szűkebb fogalom került.

A művészet görög fogalma tágabb volt a modern fogalomnál, azaz a „szépművészeteknél”, mert az elméleti művészeteket vagy tudományokat és a kézművességet is magába foglalta. Másrészt viszont, mint látni fogjuk, szűkebb is volt – mivel kizárta a költészetet.

Jó oka volt annak, hogy a művészet görög fogalma egy csoportba sorolta a szépművészeteket – a festészetet, a szobrászatot és az építészetet – a kézművességgel. A görögök ugyanis úgy gondolták, hogy a szobrász és az ács, a festő és a takács munkája lényegét tekintve ugyanaz: mindezeknek a hivatásoknak a vezérfonalául a „szakértelmen alapuló létrehozás” szolgált. A „szakértelmen alapuló létrehozás” mozzanata a létrehozás egyébként olyannyira különböző területeit egyesítette, mint a szobrászat és a festészet, ugyanakkor a kézművességgel is összekapcsolta őket. A szobrász és a festő különböző anyagokkal, különböző eszközökkel és más technikával dolgozott – a görögség szemében csak annyi közös volt bennük, hogy létrehozásuk szakértelmen alapult. És ugyanebben az értelemben a mesteremberek létrehozása is. A vizuális művészetek osztályait átfogó általános fogalomnak ugyanúgy ki kellett terjednie a mesterségekre is.

A „szépművészetek”, ahogyan később nevezték őket, a görögöknél még csak a művészetek különálló alfaját sem alkották. Nem választották szét a művészeteket „szépművészetekre” és „kézműves-mesterségekre” – ez az osztályozás akkoriban ismeretlen volt. Úgy gondolták, hogy minden (a kifejezés legtágabb értelmében vett) művészetben lehetséges harmónia, ennélfogva szépség is (Platón, Phaidón 86c); hogy az igazi mester mindegyik művészetben kiemelkedik a közönséges mesteremberek közül.

A művészeteket másként osztották fel: szabad és szolgáló művészetekre, annak megfelelően, hogy fizikai erőfeszítést igényelnek-e. Ez bevett és általánosan elfogadott felosztás volt, noha változó terminológiával fejezték ki. Későbbi gondolkodók, mint a (Seneca által idézett) Poszeidóniosz vagy Galénosz ehhez a két alaptípushoz olykor két másikat is hozzátettek: az artes liberales és az artes vulgares mellett az artes pueriles-t és az artes ludicrae-t, a tanító és a szórakoztató művészeteket is felsorolták. Ám a „szépművészetek” az eredeti kétosztatú, valamint a későbbi négyosztatú felosztásban sem különálló osztályként jelentek meg, sőt egyik osztályba sem tartoztak bele. A különféle osztályok között szóródtak szét; némelyikük, mint a szobrászat és az építészet, nagy fizikai erőfeszítést követelt, ezért a szolgáló művészetek között szerepeltek, szemben a festészettel és a „szabad” kategória alá sorolt művészetekkel. Hosszú időnek kellett eltelnie, mielőtt Pamphilosznak sikerült a festészetet a szabad művészetek közé foglalnia (Plinius, Naturalis historia,XXXV. 76); ezt megelőzően szolgáló művészetnek számított. A zene viszont mindig szabad művészet volt, mivel a zenészek tevékenységét tisztán értelminek tekintették, ugyanolyannak, mint a matematikusokét.

Olykor a művészetek más osztályozásai is megjelentek a görögöknél. Az egyik olyanokra osztotta fel a művészeteket, melyek maguk hajtják végre feladatukat, illetve amelyek más tényezőktől függnek (Galénosz).12 Egy másik szükségesekre és a kényelmet szolgálókra (Arisztotelész, Metafizika I. 1. 981b 18; Politika 1291a 1). Egy harmadik a találgatással szembeállított tapasztalat alapján csoportosította őket (Platón, Philébosz, 55e–56a). Aztán ott az elméletire, gyakorlatira és poietikusra való felosztás – gyakorlatiak azok, melyek kimerülnek az aktus végrehajtásában (mint a tánc), míg a poietikusok valamilyen művet hagynak hátra (mint az építészet vagy a festészet). Quintilianus például, akire hatással voltak a peripatetikusok és különösen Arisztoxenosz, így terjesztette ki ezt a felosztást.13 Ám mindegyik esetben hasonló volt a helyzet: a „szépművészetek” egyik felosztásban sem alkottak különálló csoportot; a különféle osztályokba szóródtak szét.14

Azt szokták mondani, hogy a „szépművészetek” osztályát ismerte az antikvitás, csak más néven – utánzó művészetnek nevezte. Platón és Arisztotelész jelezte – a közös utánzó funkció miatt – a költészet és a vizuális művészetek közötti hasonlóságot, és a kettőt egyetlen általános fogalom alá sorolta. Arisztotelész a Fiziká-ban (199a 15) kijelenti, hogy a művészet vagy a természetet utánozza, vagy azt jeleníti meg, amit a természet nem tud. Az utóbbi hasznos művészet, míg az előbbi – mivel ez hiányzik belőle – raison d’être-ecsupán az, hogy gyönyört vált ki és szépséget hoz létre. Ehhez a csoporthoz tartozik a festészet és a szobrászat, a tragédia, a komédia és az eposz. Az „utánzó művészetek” tehát ugyanazok, melyeket mi „szépművészeteknek” szoktunk nevezni.

Ez a felfogás mégsem támadhatatlan: (1) az „utánzó művészetek” fogalma semmiképpen sem volt általános a görögöknél; bizonyos értelemben Platón és tanítványa, Arisztotelész speciális fogalma volt; (2) az „utánzó művészetek” terjedelme még ezeknél a filozófusoknál sem esett egybe a „szépművészetekével”, mivel egyrészt nem minden „szép-művészet” volt utánzó, másrészt nem minden „utánzó művészet” (ami az antikvitásban magába foglalta például a retorikát is) volt „szépművészet”.

Ily módon, mint láttuk, a klasszikus görögségben a „szépművészeteket” egy csoportba sorolták a mesterségekkel és még ezen a csoporton belül sem választották külön őket. Úgy tekintették, hogy lényegében szakértelmen alapuló létrehozáson alapulnak, ugyanakkor ez a lényege sok más, szakértelmen alapuló foglalkozásnak is; ennélfogva a szobrász alapvetően nem különbözik az ácstól. Azon az alapon nem különböztek, hogy egy művész mestersége magasabb rendű vagy tökéletesebb lett volna a kézművesénél. Igaz, hogy a görögök különbséget tettek „magasabb” és „alacsonyabb” rendű mesterségek között, ám a szobrász mesterségét az ácséval együtt az alacsonyabb rendűek kategóriájába sorolták; ennek oka az volt, hogy mindkettő fizikai erőfeszítést követelt – ami a görögöknél mindig lealacsonyító dolognak számított.

Ebből a művészetfelfogásból olyan szemléleti és fogalmi rendszer következett, mely a mi szemünkben paradoxnak tűnik. Ez a rendszer arra adott alapot, hogy elváljon egymástól (1) a művészek és műveik értékelése; (2) a művészet és a szépség; (3) a vizuális művészetek és a költészet. „Gyakran előfordul, hogy egy olyan mű gyönyörködtet, melynek létrehozóját megvetjük” – írta Plutarkhosz a Periklész életé-ben, és kétségtelen, hogy a klasszikus korszakban a legtöbb görög osztotta ezt a nézetet. Platón a szépség eszményét magasztalta, ám a művészetet kevésre tartotta. A klasszikus korban általános vélekedésnek számított, hogy a költészet isteni adomány, a vizuális művészetek viszont tisztán emberi teljesítmények, méghozzá a legalacsonyabb rendűek közül valók. Még jóval később, a római Horatius is azt mérlegeli, hogy a költészet művészet-e egyáltalán.

3. 3. A KÖLTÉSZET FOGALMA

A költő alkotásai, melyeket ma mindannyian a festőéhez és az építészéhez hasonlónak tartunk, a görögöknél nem kerültek be a művészet fogalmába (Baeumler, „Ästhetik”, 1934. p. 58.). Úgy tekintették, hogy a költészetből a „művészet” mindkét sajátos jellemzője hiányzik: nem létrehozás a szó anyagi értelmében, és nem teljesen szabályok irányítják. Nem általános szabályok, hanem egyedi elképzelések, nem bevett eljárások, hanem a kreativitás, nem a szakértelem, hanem az inspiráció produktuma. Egy építész ismeri a sikeres művek méreteit; arányait pontos számadatokkal meg tudja adni, melyekre támaszkodhat. Ám egy költő semmilyen normára vagy elméletre nem hagyatkozhat műve kivitelezésekor; csak Apolló és a Múzsák segítségére számíthat. A görögöknél az előző nemzedékek tapasztalatai révén kialakult bevett eljárások alkották a művészet lényegét – ám belátták, hogy a költészetre nézve az ilyen rutineljárások végzetesek lennének. Ezért nemcsak kizárták a költészetet a művészetből, hanem az utóbbi ellentétének tekintették.

Másfelől úgy látták, a költészet és a prófécia között van valamilyen kapcsolat. A szobrász egyfajta kézműves volt; a költészet egyfajta inspirált teremtő. Az előbbi tevékenységei tisztán emberi tevékenységek voltak, az utóbbiét azonban az istenek inspirálták. „Ενϑεον ἤ ποίησις” – jelentette ki még Arisztotelész, a legkevésbé irracionális és misztikus görög filozófus is (Rétorika, 1418b 19). Igaz, hogy a vizuális művész tevékenységeiről (és ami azt illeti, minden mesteremberéről is) úgy gondolták a görögök, hogy nemcsak kézügyességet követelnek, de értelmi képességet is. Ám a költészetben magasabb síkon elhelyezkedő szellemi mozzanatot láttak. Ezt a magasabb rendet, mely a költészetben mutatkozik meg, csak az istenektől lehetett származtatni. „A költőt – mondja egy német klasszika-filológus, B. Schweitzer – isteni szellem lelkesítette át, a világot irányító és a világ rendjét fenntartó erők eszköze volt; a művész viszont pusztán olyasvalaki, aki megőrizte az őseitől örökölt tudáskészletet; igaz, hogy ez a tudás eredetileg az istenek adománya volt, ám ez ugyanúgy áll a gazdálkodó, a földműves, a kovács vagy a hajóács tudására is”.

A görögök a költészet még egy tulajdonságát kiemelték: azt, hogy képes hatni a szellemi életre – pszichagogikus képességét, hogy a görög terminust használjuk.15 Ezt a képességet egészében véve irracionálisnak tekintették: úgy gondolták, a költészet elbűvöli, megbabonázza és elcsábítja a szellemet. Voltak, akik nagyon nagyra értékelték, majdhogynem emberfeletti hatalomnak tekintették; mások, mint például Platón, elítélték irracionalitása miatt. Ez egy másik olyan tényező volt, mely a költészet elől elzárta a művészethez vezető utat, aminek bensőleg más céljai és eszközei voltak. Másfelől, ahogyan Gorgiasz hangsúlyozta a Helené védelmé-ben, ez a tulajdonság a szavak közös tulajdonsága, ezért a költőket a filozófusokhoz, a szónokokhoz, a tudósokhoz és másokhoz közelíti, akik szintén szavakat használnak, hogy mások szellemi életére hassanak.

Harmadszor, az ókoriak szemében minden tevékenység tudáson alapult. Tömören kifejezve (és kissé helytelenül): azt állították, hogy minden tevékenység tudás. Ebben a tekintetben a költészet sem volt kivétel. Számukra a költészet valójában a legmagasabb rendű tudás volt: ugyanis a szellemig hatolt, és isteni lényekkel tartott fenn kapcsolatot. Ennélfogva közel állt a filozófiához; különösen a platonikus jellegű rendszerekben állt közel egymáshoz a költő és a filozófus. Ezen túl, felismerve, hogy a költészet a jelenségek általános kifejezésével foglalkozik, Arisztotelész azt írta, hogy „a filozófiához közelebb álló … a költészet, mint a történetírás” (Poétika, 1451b 6–7), amely pusztán egyedi tényekkel foglalkozik. Ennélfogva a költészet, noha a művészettel együtt a tudás területéhez tartozott, azzal ellentétes helyet foglalt el. Nem szaktudás volt, mint a művészet. Intuitív és irracionális volt, míg a művészet tapasztalaton és empirikus érvelésen alapult; a létezés lényegét igyekezett kifejezni, míg a művészet az élet jelenségeire korlátozódott.

Az antikvitás, a maiaknál egyszerűbb kategóriákat használva, az embernek a tárgyakhoz való viszonyát kétféleképpen képzelte el: vagy létrehozzuk a tárgyakat, vagy felfogjuk őket – harmadik lehetőség nincsen. A vizuális művészetek valóban tárgyakat hoznak létre, a költészet viszont nem. Ha viszont a költészet nem hoz létre tárgyakat, akkor valódi funkciója csak a megismerés lehet. Ily módon a vizuális művészetek és a költészet két különböző fogalmi osztályba került – a gondolkodás különböző kategóriáiba. Az előbbi a létrehozás, az utóbbi pedig a megismerés osztályába. Ennek megfelelően a vizuális művészetek a görögök szemében közelebb álltak a kézművességhez, mint a költészethez, a költészet pedig közelebb állt a filozófiához, mint a vizuális művészetekhez.

Végül még valami. Arisztophanész azt a kérdést teszi fel A békák-ban: „Mér’ kell a költőt bámulni, csodálni leginkább?” És azt válaszolja: „Az ügyességéért, s hogy jóra eszel; – hogy az államban nemesebbek – / S jobbakká teszi az embereket” (958–960, Arany János ford.). Ezek a szavak a költészet egy eddig nem említett tulajdonságát fejezik ki, mely a görögök szemében elválasztotta a vizuális művészetektől. Az utóbbinak utilitarisztikus és hedonisztikus, nem pedig morális vagy tanító jellegű feladatai voltak. A költészet iránti morális beállítottság általánosnak számított a klasszikus korban. Legtöbbször kizárólag ebből a szempontból értékelték, és nemcsak a tömegek, de az értelmiségi elit is. Arisztophanész semmiképpen sem volt egyedül véleményével: „βελτιόυς ποιεῖν” – jobbá tenni a népet a költészet révén – ez volt a korszak jelszava. A szofisták is ezt hangoztatták (mint ahogyan, inter alia, Platón Prótagórasz-ában láthatjuk), továbbá a szónokok (például Iszokratész) és olyan emberek is, mint Xenophón. Platón is ebből a szempontból ítélte el a költészetet: mert morálisan nem eléggé hasznos (M. Pohlenz, „Die Anfänge der griechischen Poetik”, 1920. Heft 2. p. 149 skk.). A görögök szemében a költészetet tehát a következők tüntették ki: az inspirált teremtéshez való képessége, metafizikai jelentősége, valamint morális és tanító jellemzői. Ezekből a forrásokból jött létre a költészet és a művészet számunkra teljesen idegen szembeállítása.

A művészet és a költészet eltérő megítélése azt eredményezte, hogy ezeket a területeket (melyeket mi egyetlen csoportba szoktunk sorolni) a görögök különböző rubrikákba állították. Az került előtérbe, ami elválasztja őket, közös jellemzőik pedig a háttérbe szorultak. A modern felfogás pedig talán túlhangsúlyozza ezeket: az vezetett egy közös fogalomban való összeolvadásukhoz, hogy az újkor a közös tulajdonságokra koncentrált. A görögöknél hiányzott ez a megközelítés: nem láttak kapcsolatot a művészet – amit egyfajta kézművességnek láttak – és a költészet között, amit isteni inspirációnak tulajdonítottak.

Azonban a görög költészet-fogalom kapcsán még valamit meg kell említenünk. A görögök kétféleképpen fogták fel a költészetet. Az egyiket – melyet már tárgyaltunk – a költészet tartalma vezette, a másikat viszont a formája. Az előbbi szerint a költészet az inspiráció gyümölcse, és súlyos költői tartalma van; az utóbbi szerint költészet bármi, ami verses formájú. A formális fogalom kézzelfoghatóbb, ezért általában ezt használták a költészet definiálására és ezt alkalmazták a költészet kritériumaként. „A költészet – írta Gorgiasz – az a név, amit a verses formájú beszédnek adok” (Helena,§ 9. Imm.).

Ha a költészetet csak így fognánk fel, akkor teljesen egybeesne a művészet ókori fogalmával, ennélfogva nem lenne alap a vizuális művészetektől való elválasztására. Az ókoriak szemében azonban ez pusztán külsődleges mérce volt. A költészet súlya szerintük nem ebből, hanem annak belsődleges felfogásából származik – és ezen az alapon helyezték el fogalmi sémájukban. Ahogyan Arisztotelész írta: „A költő inkább mesék (müthosz) költője kell hogy legyen, mint verseké” (Poétika, 1451b 28–29).

A költészetnek ez a kettős felfogása az ókori fogalom16 bizonyos homályosságát eredményezte. Arisztotelész a Poétiká-ban elítéli ezt: „azt is költészetnek szokták nevezni, ha valamilyen orvosi vagy természettudományos tárgyat adnak elő versben, holott Homéroszban és Empedoklészben semmi közös sincsen, s ezért amaz ugyan joggal nevezhető költőnek, ez azonban inkább természettudósnak, mint költőnek” (1447b 16–20). Másutt azt írja: „Hérodotosz műveit is versekbe lehetne foglalni” (uo., 1551b 3–4). Ha a „költészet” kifejezés a verses forma jelölésére szolgál – vonja le a következtetést –, akkor a görög nyelvben nincs olyan kifejezés, mely a tulajdonképpeni költészetet jelölné (uo., 1447a 28 skk.).

A „költészet” terminus kétértelműségének kimutatásával Arisztotelész a verselés művészetének a költői inspirációtól való elválasztásához járult hozzá.17 Az Arisztotelész utáni időkben egyre általánosabbá vált az a vélekedés, hogy az inspiráció nem szükségképpen korlátozódik a verses beszédre, hanem az emberi kreativitás más területein is megjelenhet.

A görögök a költészettel együtt a zenét is kezdettől fogva az inspiráció körébe sorolták (Müller, Geschichte…, pp. 56–57.). Ennek kettős alapja volt. Mindenekelőtt az, hogy közösen művelték őket, hiszen – ahogyan már mondtuk – a költészetet énekelték, a zene pedig vokális zene volt. Másodszor, pszichológiai közösség volt a két művészet között. Mindkettőt akusztikai létrehozásnak tekintették. De volt egy ennél mélyebb pszichológiai kapocs is: a zenének és a táncnak – szemben az építészettel és a szobrászattal – „mániás” jellege lehet: őrjöngés és elragadtatás forrása lehet. Ez elválasztja őket a vizuális művészetektől, ám közelíti a költészethez. Sőt, a zene és a tánc az, ami – ha együtt művelik a költészettel – a költészetnek az elragadtatás állapotát és az inspirációra való alkalmasságát adja.

Igaz, volt egy olyan tendencia is (valószínűleg Démokritosztól eredt és elsősorban Philodémosz képviselte), mely tagadta, hogy a zenének nagy szerepe lenne a szellemi életben; eszerint a hangnak kizárólag fizikai hatása van, és csak a gondolatot kifejező kimondott szó lehet hatással az ember szellemi életére. Ezért a zene csak a költészethez való kapcsolatának köszönhetően hat pszichikailag. Mindazonáltal az uralkodó felfogás Platóné (Theophrasztosz által közvetítve) és Arisztotelészé volt: eszerint a zene a stimulálás és a megtisztítás hatalmával rendelkezik, és ugyanolyan morális és metafizikai jelentősége van, mint a költészetnek (H. Abert, „Der gegenwärtige Stand…” 1932. p. 33.).

A görögök szemében tehát a költészet és a zene szoros kapcsolatban állt. A költészet és a vizuális művészetek azonban nem csupán a jelenségek különböző kategóriái alá tartoztak, hanem más szinten is álltak – a költészet végtelenül magasabban, mint a vizuális művészetek. A görögöknél a költők gyakorlatilag a vallási imádat tárgyai voltak, a szobrász és a kőműves között viszont hosszú ideig nem tettek különbséget. Mindkettő „χειροτέχησ” volt, aki kétkezi munkával kereste kenyerét.

A görög irodalom számos alkalommal tanúsítja ezt. Különösen két szöveg teszi egyértelművé: Plutarkhosz és Lukianosz ismert írásai. A Periklész életé-ben Plutarkhosz annak a meggyőződésnek adott hangot, hogy még olyan mesterművek láttán, mint Pheidiasz olümposzi Zeusza és Polükleitosz argoszi Hérája sem akarna egyetlen előkelő születésű ifjú sem Pheidiasz vagy Polükleitosz lenni: noha a műveket esetleg csodálja, ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy az őket alkotó mesteremberek csodálatra méltóak lennének (Vita Pericl. 2.1). Lukianosz még erőteljesebben fogalmazta meg ezt: „Tegyük fel, hogy Pheidiásszá vagy Polükleitosszá válsz: és hogy számos mesterművet alkotsz; mindenki csodálni fogja művészetedet, ám egyetlen értelmes ember sem fogja azt kívánni, hogy olyan legyen, mint te: ugyanis téged mindig kézművesnek vagy mesterembernek fognak tekinteni, és le fognak nézni, mint olyan embert, aki a keze munkájából él” (Lukianosz, Somn. 9. vö. K. Michałowski, „Fidjasz i Poliklet”, II. 1930).

A költőkkel – különösen a Homérosszal – szembeni beállítottság radikálisan eltért ettől. Homérosz egy speciális kultusz tárgya volt. Ennek a kultusznak a terjesztői, a rapszódoszok, Lükurgosz, Szolón és Peiszisztratosz idején bizonyos értelemben az állam szolgálatában álltak. Az i. sz. első század után Homéroszt teológusnak, eposzait pedig a kinyilatkoztatás könyveinek kezdték tekinteni. De már korábban is, „a pogány ókorban végig vallási tanító, mintegy próféta és teológus volt. Nem tudjuk, mikor ismerték el félistennek. Mindenesetre Cicero és Sztrabón tanúsítja, hogy Szmürnában, Khiosz-ban, Asszoszban és Alexandriában istenként tisztelték (T. Sinko, Literatura grecka,vol. I. 1931. p. 134.).


Kataloq: tartalom -> tamop425
tamop425 -> Rényi, András Művészettörténet. Bevezetés
tamop425 -> Népegészségügyi genomika Tartalom
tamop425 -> Emission transmission
tamop425 -> Elektrodinamika Nagy, Károly Elektrodinamika
tamop425 -> Introduction to the Chemistry of Foods and Forages János Csapó Introduction to the Chemistry of Foods and Forages
tamop425 -> Matematikai geodéziai számítások Ellipszoidi számítások, ellipszoid, geoid és terep metszete Dr. Bácsatyai, László Matematikai geodéziai számítások : Ellipszoidi számítások, ellipszoid, geoid és terep metszete
tamop425 -> A szárazföldi növények evolúciója és rendszertana Vezérfonal egy nem is olyan könnyű tárgy tanulásához Podani, János a szárazföldi növények evolúciója és rendszertana: Vezérfonal egy nem is olyan könnyű tárgy tanulásához
tamop425 -> Botanika III. Bevezetés a növénytanba, algológiába, gombatanba és funkcionális növényökológiába Szerkesztette Tuba, Zoltán, Szerdahelyi, Tibor, Engloner, Attila, és Nagy, János
tamop425 -> Magyarország fa- és cserjefajai dr. Bartha, Dénes Magyarország fa- és cserjefajai

Yüklə 1,16 Mb.

Dostları ilə paylaş:
1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   ...   30




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©genderi.org 2022
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə