Az esztétika alapfogalmai Hat fogalom története Władisław, Tatarkiewicz Az esztétika alapfogalmai: Hat fogalom története



Yüklə 1,16 Mb.
səhifə8/30
tarix17.11.2018
ölçüsü1,16 Mb.
#80574
1   ...   4   5   6   7   8   9   10   11   ...   30
4. 4. A SZÉPSÉG FOGALMA

Elfogadott ténynek számít, hogy a görögök – pontosabban a klasszikus kor görög átlagemberei – a költészetet nem tekintették művészetnek. Számunkra ezt olyan nehéz megérteni, hogy magyarázatot kell adni rá. A legegyszerűbb magyarázat a következő: a görögök azért közelítettek a mienktől annyira eltérő nézőpontból a költészethez, mert a mienktől eltérő fogalmi rendszert használtak. Azt fogják kérdezni: Miért volt ez a rendszer más, mint a miénk? Azért, mert a költészet és a képzőművészet vonatkozásában a modern gondolkodás eszköztárában levő szempontoknak csak egy részével rendelkeztek. Csak azokkal a szempontokkal, melyek elválasztják a két területet egymástól, ám azokkal nem, melyek összekapcsolják őket. Feltűnően hiányoznak azok a szempontok, melyeknek a modern gondolkodás kiemelt helyet biztosít a művészettel kapcsolatos minden megfontolásban: az esztétikai és a kreatív szempont. Annak, hogy a költészetet és a képzőművészetet közös fogalomban kapcsoljuk össze, kettős alapja van: az esztétikai szempont a költőt és a képzőművészt kapcsolja össze, a kreatív szempont pedig tevékenységeikkel teszi meg ugyanezt. Amikor például egy költeményt és egy épületet egyazon kategória alá sorolunk, azért tesszük, mert mind a kettőben szépséget és kreatív erőfeszítést látunk. De a görögöktől mindkét nézőpont idegen volt, nem csupán az archaikus, hanem a klasszikus korban is.

A görögöknek természetesen megvolt a maguk szépség-fogalma. Ám nem szabad azt képzelnünk, hogy az oly sok szépséget teremtő görögségnél ez nagy szerepet játszott volna (Chambers, Cycles of Taste… 1928). Történelmük korai időszakában egyszerűen nem kapcsolták össze a művészetet a szépséggel: a művészetet vallási megfontolásokból gyakorolták, értéke és nagyszerűsége miatt becsülték nagyra, és csak a szakértelemmel összefüggő aspektusait tárgyalták. Egy szobornál többre értékelték az aranyat és a drágakövet, mint annak formai szépségét. Abban a korszakban, mely művészetük legjobb és legkiemelkedőbb alkotásait adta!

Nagyon fontos szem előtt tartani, hogy a görög szépség-fogalom – το καλόν – nagymértékben különbözött a mienktől, annak ellenére, hogy a modern elképzelés az ókoriból származik. A görög fogalomnak más volt a terjedelme: szélesebb volt. Szélesebb volt, amennyiben magába foglalta vagy az etikát, vagy a matematikát is.

1. A „szép” leggyakrabban az „elismerésre méltó”-t vagy „erényes”-t jelölte, és csak egy halvány jelentésárnyalat választotta el a „jó”-tól.18 Platónnál a „morális szépséget” is magába foglalta – amit mi szigorúan kizárunk az esztétikai minőségek közül. Arisztotelész a szépséget úgy definiálta, hogy az, „ami jó lévén, kellemes” (Rétorika, 1366a 33. τὰς οὔσας συμμετρίας). Egy ilyen szépség-fogalom természetesen nem szolgálhatott a művészetek közötti összekötő kapocsként.

2. A görögök sokat tárgyalták az arányt a művészetben, és ilyenkor a „szimmetria” (συμμετρία) terminust használták.19 Úgy tűnik, ez a fogalom közelebb áll a mi szépség-fogalmunkhoz, ám itt is van egy lényeges különbség. Amit a görögök a szimmetriában nagyra tartottak, az nem a „látott”, hanem a „tudott” rend volt: értelmüknek tetszett, nem érzékeiknek. Arányosabbnak és szebbnek tekintették a geométerek, mint a szobrászok által szerkesztett alakokat. Az arány egyáltalán nem valami specifikusan művészi jellemző volt; ellenkezőleg, inkább a természetben észlelték, a művészetben pedig csak annyiban, amennyiben az hasonlított a természetre. A „dolgok isteni lényegét” vették észre benne – éppen azért feltételezték harmonikusnak és szépnek, mert isteni – és magasabbra értékelték isteni jellege, mint szépsége miatt. A „szimmetria” nagyra becsülésének tehát intellektuális vagy misztikus színezete volt, semmiképpen sem esztétikai. Ezért ez a fogalom – mely inkább a matematikában és a metafizikában volt jelen – nem vezethetett a „szépművészetek” modern értelemben vett kategóriájának a kialakulásához.

Csak a klasszikus kor után alakult ki egy olyan szépség-fogalom, mely közelebb áll a mi szépség-fogalmunkhoz. Az euritmia (εὐρυϑμία) fogalma volt ez, ami idővel ugyanolyan státusra tett szert, mint a szimmetria. Mindkettő rendet jelentett, ám a szimmetria a kozmosz rendjét, az euritmia pedig érzéki, vizuális vagy akusztikai rendet. „Eurythmia – jelenti ki Vitruvius a De architecturában – est venusta species, commodusque in compositionibus membrorum aspectus” (az euritmia vonzó külalak, a részek összetételében fennálló előnyös megjelenés).

A szimmetria az abszolút szépséget jelentette; az euritmia a szem vagy a fül számára való szépséget. A szimmetria esetében valójában mindegy volt, hogy éppen érzékelik-e vagy sem, mivel a tudat a gondolkodás révén is meg tudja ragadni. Az euritmia azonban pontosan úgy van megalkotva, hogy a megfelelő hatást tegye az érzékszervekre. Ezért ez a minőség az – nem pedig a szimmetria –, ami specifikusan összekapcsolódik a művészettel. A szimmetria és az euritmia, ahogyan a görögök értették őket, nem csupán eltérőek, hanem egymással élesen szemben állnak.20 Az érzékek eltorzítják az észleltet, ami azt eredményezi, hogy a szimmetria nem a szimmetria benyomását kelti – ezért az észleltet úgy kell átalakítani, hogy euritmikus benyomást tegyen.

A görög művészek idővel két csoportra váltak szét: az egyik csoport a szimmetriát, a másik az euritmiát vette figyelembe. A korábbi művészek, különösen az építészek a szimmetria szabályai szerint dolgoztak, és a szépség változhatatlan kánonjai után kutattak. A későbbi művészek viszont azokat a viszonyokat igyekeztek megragadni, melyek az érzékek számára szépnek tűnnek. A korábbiak csak a szimmetria abszolút, kozmikus, isteni és érzékfeletti szépségét fogadták el, és Platónban találták meg művészetük tekintélyes igazolását. Egészében véve azonban a vizuális művészetek az euritmia és az illuzórikus felfogás útját járták. Lüszipposz volt az első szobrász, aki átlépte a határvonalat; kijelentette, hogy elődei olyannak ábrázolták az emberi alakot, amilyen, és ő az első, aki aszerint ábrázolja, amilyennek látszik (Plinius,Naturalis historia,XXXIV. 65: „[Lysippus] dicebat ab illis factos quales essent homines, a se quales viderentur esse. vö. Overbeck, Die antiken Kunstquellen… 1868. N. 1508.).

A későbbi antikvitásban jelen volt egy igen népszerű definíció, mely szerint a szépség „a részek más részekhez és az egészhez való viszonyában áll, feltéve, hogy szép színekkel (εὔχροια) párosul.21 Ebben az esetben a szépséget nemcsak érzékileg, nemcsak vizuálisan fogták fel, hanem még a színt is tekintetbe vették. Míg az előbbi görög szépségdefiníció nagyon tág, ez nagyon szűk volt. Sem a zenét, sem a költészetet nem foglalta magába, ezért nem volt alkalmas rá, hogy a vizuális művészetekkel együtt egyetlen fogalom alatt fogja össze őket.

5. 5. A KREATIVITÁS FOGALMA

A görögöknél nemcsak az esztétikai nézőpont nem volt jelen, de a művészet kreatív felfogása sem – manapság pedig ez a második tényező, mely a költészetet a vizuális művészetekkel és a zenével összekapcsolja.

Ennek a hiánynak az első tünete az volt, hogy a görög művészetfelfogásban a „mimetikus” elmélet uralkodott. Eszerint a művész nem teremti műveit, hanem a valóságot utánozza. A második tünet a kánonok utáni kutatás és a megállapított kánonok kultusza volt.

A művészetben nem az eredetiséget értékelték nagyra, hanem a szerves tökéletességet: ha egyszer ezt elérték, akkor minden változtatás vagy eltérés nélkül megismételték. A görög művészek célja nem az eredetiség volt, annak ellenére, hogy – mintegy akaratuk ellenére – ez is jelen volt náluk; saját látásmódjuk és érzésviláguk kifejezésének nyomása alatt „megadták magukat” az eredetiségnek. Mindazonáltal, ahogyan egy amerikai történész találóan megjegyezte, az egész klasszikus kor alatt a tradicionalizmus volt az egyeduralkodó, az újítást pedig merényletnek tekintették (Chambers, Cycles of Taste… p. 86.). Hérodotoszt és Xenophónt megelőzően senki nem említette meg a művészek nevét (Plinius, Naturalis historia,XXXV. 145.). Még Arisztotelész is kijelentette, hogy a művésznek el kell tüntetnie személyisége nyomait a műalkotásból (Poétika, 1460a).

A művészi létrehozást rutinszerű tevékenységnek tartották. A görögök amellett érveltek, hogy csak három mozzanat van jelen benne: az anyag, a munka és a forma. Az ilyen tevékenység során felhasznált anyag a természet adománya; a munka nem különbözik a kézművesétől; a forma pedig egyetlen és örök (legalábbis ilyennek kellene lennie). A modern felfogásban megjelenő negyedik mozzanatot – a szabad és kreatív egyedi művészét – a görögök nem ismerték el. Ily módon a kreativitás különálló mozzanata számára ebben a létrehozás-fogalomban nem volt hely. Tisztán rutinszerűen felfogott létrehozás és tisztán receptív módon felfogott befogadói érzetek – ez volt a művészi kreativitás tagadásának a két formája.

Igaz, hogy a εὔρεσιςgondolata megjelenik Platón művészetelméletében. Ám ez csak etimológiailag áll közel a modern kifejezéshez, jelentését tekintve nem. Valójában a kreatív nézőpont megfordítása, mivel nem a teremtő, hanem a megtaláló művészetet jelöli, méghozzá nem a művész személyes látásmódját, hanem a természetben jelen levő szépség örök törvényeit (Panofsky, Idea…).

Az ókori görögöknél két nézőpontnak volt domináns szerepe: az értelmi és a receptív nézőpontnak. Ezek számunkra nagyon távolinak tűnő dolgokat kapcsoltak össze. Minden emberi tevékenység alapvetően tudás dolga, és minden tudás receptív. Minden művészetet a „tudás” kategóriájába soroltak be. Ám ugyanígy jártak el gyakorlatilag minden intellektuális emberi termékkel; a „tudás” olyan nem (genus) volt, mely nem csupán a természettudományokat és a filozófiát, hanem (Szókratészt követve) az erényt, a művészetet és a költészetet is magába foglalta.

Ezen a hatalmas csoporton belül a művészet megjelenhetett ugyan – és ténylegesen meg is jelent – a költészettel együtt, ám a csoportnak rengeteg más tagja is volt; a művészet és a költészet két pólust jelentett. Az egyik ugyanis a szaktudás, a másik viszont az inspirált teremtő misztikus tanához tartozott.

Az itt körvonalazott fogalmi sémát nem egy filozófus dolgozta ki: a klasszikus korban ez számított a közfelfogásnak. Mindenki használta, és ez szolgált kiindulópontul a filozófusok független nézetei számára is. Még a népi mitológiában is világosan megjelenik, különösen a kilenc múzsa felsorolásakor.

A múzsák, Zeusz és Mnémoszüné lányai a művészetek patrónusai voltak: Kleió a történetírás, Euterpé a zene, Thaleia a komédia, Melpomené a tragédia, Terpszikhoré a tánc, Erató az elégia, Polühümneia a líra, Urania az asztronómia, Kalliopé pedig a retorika és a hősi költészet múzsája volt.

Ez a csoport rendkívül jellemző, ugyanis:

1. megerősíti, hogy hiányzott a költészet általános fogalma. A líra, az elégia, a komédia, a tragédia és a hősi költészet minden közös összekötő kapocs nélküli osztályként jelenik meg;

2. elárulja, hogy semmiféle kapcsolat nem volt a költészet és a vizuális művészetek között. A görög gondolkodás szorosabb kapcsolatot látott a költészet, valamint a retorika, a történetírás, a matematika és a természettudományok között, mint a költészet és a festészet vagy a szobrászat között;

3. azt is jelzi, hogy a költészet – noha elvált a vizuális művészetektől – nem vált el a zenétől és a tánctól. Ellenkezőleg: szorosabban összekapcsolódott ezekkel, mint a művészetek modern sémájában. A múzsák, akik támogatásukat nem terjesztették ki a vizuális művészetekre, ugyanannyira támogatták a zenét és a táncot, mint a költészetet.

6. 6. APATÉ, KATARZIS, MIMÉZIS

A görögök nem csupán a kreatív beállítottságot, hanem az esztétikai beállítottságot sem ismerték. Az utóbbit nem különböztették meg a kutatói beállítottságtól. A „teória” szó a vizsgálódás és a szemlélődés jelölésére is szolgált. A szép és művészi tárgyak szemlélését pusztán kellemes észlelésnek tekintették, semmi többnek. Az észlelés folyamatát különböző filozófusok különféle módokon fogták fel (némelyek fiziológiailag, mások pszichológiailag, néhányan érzékileg, megint mások racionalista árnyalattal), ám általában olyan típusú pszichológiai tevékenységnek tekintették, mely mindig ugyanúgy folyik le, függetlenül attól, hogy a megfigyelő a tárgy ismeretére kíván szert tenni, vagy pusztán esztétikai gyönyört keres.

Ám hamarosan felfigyeltek rá, hogy a művészet által kiváltott élményekben az észlelésen túl bizonyos speciális mozzanatok is jelen vannak. Korán megkísérelték definiálni ezeket a mozzanatokat. Platón és Arisztotelész, akiknek a művészetelméletei olyan ismerősek számunkra, nem az elsők voltak ezen a területen: már az i. e. ötödik században is felállítottak elméleteket. Főként a szofisták dolgozták ki őket és, amennyire ma ezt meg lehet ítélni, Gorgiasznak köszönhetnek a legtöbbet.

Az első kísérletek három irányban haladtak. Némelyek ezeknek az élményeknek a speciális jellegét az illúziónak tulajdonították; mások az érzelmi megrendülésnek; megint mások annak, hogy ezeknek az élményeknek a tárgya nem-valóságos természetű. Az első elmélet alapkategóriája az „apaté” avagy illúzió volt; a másodiké a „katarzis” avagy az érzelmektől való megszabadulás; a harmadiké pedig a „mimézis” avagy utánzás. Ezt a három, már az archaikus korban megjelenő elméletet az egyszerűség kedvéért apaté-, katarzis- és mimézis-elméletnek nevezhetjük.

Úgy tűnik, nagyon tág elméletek ezek és a művészeti élmény – mind a vizuális művészetekhez, mind a költészethez kapcsolódó élmények – minden formáját magukba foglalják. Úgy tűnik, a görögök mégiscsak látták, hogy mi egyesíti ezeket a területeket. Ez azonban csalóka benyomás. Noha igaz, hogy ezek az elméletek idővel a művészetek teljes körére kiterjedtek, a görög kezdeteknél semmiképpen sem voltak ilyen tág értelműek; eredetileg a poétika területéhez tartoztak és a költészet, különösen a drámai költészet hallgatásakor tapasztalt reakciókat írták le, anélkül hogy a vizuális művészetekre egyáltalán gondoltak volna.

1. Az apaté avagy – ahogyan ma neveznénk – illúzió-elmélet azt állította, hogy a színház az illúzió (ἀπάτη) megteremtése révén működik: látszatot teremt és képes rá, hogy a nézővel valóságként fogadtassa el azt: olyan érzéseket hoz létre a nézőben, amilyeneket akkor tapasztalna, ha Oidipusz vagy Elektra valóságos szenvedéseit látná. Ez egy különleges, a mágiához hasonló cselekedet, mely a kimondott szó bűvös erején alapul, mintegy a szemlélő elbűvölésén. Az illúzió itt a mágiával egyesül. Az illúzió és az elbűvöltség – ἀπάτη καὶ γοητεία: ez a két kifejezés mindig együtt jelenik meg ennek a felfogásnak a megfogalmazásakor (Pohlenz, Die Anfänge… p. 159.).

Majdnem biztos, hogy ennek az elképzelésnek először Gorgiasz adott hangot. Helené védelmében című művében (aminek hitelessége többé már nem kétséges) az illúziót és a mágiát a művészet lényegeként mutatja be (Gorgiasz, Helena, § 10 Imm.). Egy, Plutarkhosznál fennmaradt töredékben azt a később gyakran elismételt paradoxont mondja ki, hogy a tragédia az a különös műalkotás, melyben a csaló becsületesebb, mint az, aki nem csap be senkit, a becsapott pedig bölcsebb, mint az, akit nem csapnak be (Plut. De glor. Ath. 348c (Diels, Vors. 2 II. 176B 23D)). Gorgiasz felfogása visszatér a szofisták írásaiban, és más szerzők műveiben is megjelenik, különösen erőteljesen Polübiosznál, aki gondolatait a történetírás és a tragédia szembeállításánál használta fel: a tragédia a hallgatóság illúziói révén hat (δὶα τεν ἀπατὴν τᾣν ϑεόμενων) (Polübiosz, II. 56,11; IV. 20,5.). ’

Ez az elmélet azonban csak a költészet, különösen a drámai költészet elmélete. A Gorgiasztól vett idézetben, egy ismeretlen szofista értekezésében (περὶ δίαιτης), Polübiosznál, sőt még sokkal később, Horatiusnál és Epiktétosznál, a tragédiára alkalmazva jelenik meg (Hor. Ep. II, 1, 210; Epict. I. 4, 26. vö. Pohlenz, Die Anfänge… p. 161.). Ez teljesen természetes is: valamennyi művészet közül kiváltképpen a színház az illúzió művészete; az i. e. ötödik századi görög képzőművészetnek nem voltak illuzionista ambíciói. A szobrászatot soha nem említették meg az ἀπάτη-val kapcsolatban. Igaz, hogy a festészetet megemlítették, két alkalommal: a Helené védelmében és a névtelen Dialekszeisz (Diels, 2 II. 1, par. 83 3,10), itt azonban puszta összehasonlításról, részleges hasonlóságról, két, egyébként eltérő mező közötti párhuzamról van szó, nem pedig a tragédiából és a festészetből álló homogén jelenség-osztály létrehozásáról (Pohlenz, Die Anfänge. p. 173.).

2. A katarzis-elmélet. Az i. e. ötödik században népszerű felfogásnak számított, hogy a zene és a költészet – vagy legalábbis az utóbbinak bizonyos fajtái – erőteljes idegen érzelmeket (ἀλλότρια πάϑη) vezetnek be a lélekbe, olyan megrendülést (ἔχπληξις), olyan állapotot váltva ki, melyben az érzelem és a képzelet az ész fölé kerekedik. Olykor egy másik, ennél is messzemenőbb elképzelés is párosult ezzel a közfelfogással: eszerint ezek az erőteljes élmények – különösen a félelem és a szánalom élményei – érzelmektől való megszabadulást eredményeznek. És nem maguk az érzelmek, hanem az ezektől való megszabadulás a költészet és a zene szolgáltatta gyönyör forrásai.

Ez a felfogás jelenik meg Arisztotelész híres tragédia-definíciójában. E. Howald szerint úgy tűnik, hogy ezzel egy idegen, az esztétikai gondolkodás másik iskolájába tartozó elem kerül be a Poétiká-ba (E. Howald, „Eine vorplatonische Kunsttheorie”, 1919.) – Arisztotelész bizonyára korábbi gondolkodóktól vette át. Valóban már Gorgiasz érzelmi megrendülésként mutatta be a költészet hatását, amit ő a költészet mágiájával és illúziójával kapcsolt össze. Ám nehéz megmondani, ki képviselte először ezt a felfogást. Talán a püthagoreusok, mint ahogyan némelyek gondolják. Számukra ugyanis a katarzis minden filozófia természetes és legmagasabb rendű fogalma volt. Jelmondatuk, hogy a testet az orvoslás, a lelket pedig a zene tisztítja meg (uo., 203. vö. Arisztoxenosz (Diels, II. 283, 44)). Ám az is lehetséges, hogy – amint mások állítják (Pohlenz, Die Anfänge… p. 173) – a fogalomnak ez a speciális alkalmazása eredetileg magánál Arisztotelésznél jelent meg. Erre akkor kerülhetett sor, amikor Platónnal szembehelyezkedve (aki a költészetet érzelmi, irracionális hatása miatt elítélte) annak bizonyításával próbálta megvédeni a költészetet, hogy az nem felerősíti az érzelmeket, hanem ellenkezőleg, megszabadít tőlük. Ha ez így van, akkor a költészet révén végbemenő érzelmi „katarzis” elmélete specifikusan arisztotelészi elmélet lenne; mindazonáltal a költészet által kiváltott érzelmi megrendülés elmélete régebbi és szélesebb körben ismert volt.

Bármelyik formáját vesszük is, ez az elmélet kizárólag a költészet és a zene elmélete volt. Sem Gorgiasz, sem Arisztotelész, sem bárki más az i. e. ötödik vagy akár negyedik században nem gondolt arra, hogy a festészetre vagy a szobrászatra alkalmazza, az építészetre pedig még kevésbé. Végül is tényleg: mi közük van a félelemhez és a szánalomhoz, azok felerősítéséhez vagy az azoktól való megszabaduláshoz?

3. A mimézis-elmélet. Ennek az elméletnek az a megfigyelés volt az alapja, hogy az emberi létrehozás bizonyos területeken nem hozzátesz a valósághoz, hanem ἔιδωλα-t teremt, nem-valóságos képeket, fiktív dolgokat, fantomokat, illúziót (S. V. Tolsztaja-Melikova, „Ucsenye o podrajanii” 1926. Nr. 12.). Ebben az értelemben beszéltek illúzió-teremtő művészetről (ἐιδωλοποιητική) (Platón, A szofista, 255b). Ugyanakkor természetesen azt is felismerték, hogy ezek a nem-valóságos teremtmények többnyire valóságos dolgokat utánoznak. Ezért ezeket a művészeteket mimetikus (utánzó) művészeteknek is nevezték. Végül ez a terminus terjedt el és vált általánosan elfogadottá. Ám a görögök szemében a „mimetikus” művészet lényege az volt, hogy nem-valóságos dolgokat hozott létre. Platón azt mondta: „Utánzónak azt nevezzük, aki nem-valóságos dolgokat hoz létre” (Az állam, 599d). Nem szükségképpen azt, aki utánozza a valóságot, még kevésbé azt, aki pusztán másolja.

Ennek az elméletnek a többinél több esélye volt rá, hogy összekapcsolja a költészetet a vizuális művészetekkel. Eredetileg azonban nem önálló gondolatként jelent meg, hanem az „illúzió”-elmélettel összekapcsolódva. Nem minden „μίμησις”, hanem csak az „ἀπατητική” képviseli a költészet vagy a „szépművészetek” lényegét. Nem elegendő nem-valóságos teremtményt létrehozni; egyben a valóság illúzióját is fel kell keltenie. Mivel csak az „illúzió”-elmélettel összekapcsolódva jelent meg, a „μίμησις”-elmélet olyan volt, mint a csak a költészetre vonatkoztatott „illúzió”-elmélet, különösen Gorgiasznál és általában véve a korai korszakban; később bővült az elmélet kiterjedése.

A korai görög korszakban, Gorgiasznál és a szofistáknál ez a három elmélet összekapcsolódott; valójában egy átfogó poétika alkotóelemei voltak: (1) a költészet a maga nemvalóságos teremtményeit hozza létre; (2) illúziót hoz létre a hallgatók és a szemlélők lelkében; (3) érzelmi megrendülést vált ki. Azonban az elmélet mindegyik alkotóelemének más volt a forrása és más motívumot alkotott. Idővel eltávolodtak egymástól, és három különálló elmélet alakult ki belőlük, végül pedig sorsuk eltérően alakult. Platón és Arisztotelész a mimézis-elméletet fogadta el, és elfogadó pecsétjük olyan tekintélyt adott neki, hogy a másik kettő a háttérbe szorult, és hosszú ideig a mimézis-elméletnek engedte át a főszerepet.

7. 7. PLATÓN: A KÖLTÉSZET KÉT FAJTÁJA

Azt az állítást, hogy a görögök nem tekintették művészetnek a költészetet, sokan nem fogadják el; rámutatnak, hogy ez nem érvényes a klasszikus kor legkiemelkedőbb gondolkodójára, akinek művei a leghitelesebben hagyományozódtak ránk. Végül is Platón kimondottan jelezte a költészet és a vizuális művészet közötti hasonlóságot, és összekapcsolta őket az esztétika átfogó elméletében – a már említett mimézis-elméletben.

Ezt az ellenvetést azonban nem lehet igazolni. Először is, állításaink a közfelfogásra vonatkoztak, ami általában eltér a nagy gondolkodókétól. Másodszor, Platón felfogásának gondos vizsgálata azt mutatja, hogy az ő felfogása alapvetően nem tért el a közfelfogástól. Igaz, hogy Platón összekapcsolta a költészetet a vizuális művészetekkel, különösen Az állam X. könyvében, ahol a mimetikus művészetek alacsonyrendűségéről beszél, ebbe a kategóriába sorolva a költészetet és a festészetet is (X. 602b). Ám az is igaz, hogy másutt, különösen a Phaidrosz-ban a költészetet nemes őrjöngésként írja le, mint a múzsáktól való inspirációt, tehát mint aminek semmi köze az utánzáshoz vagy a mesteremberek rutinszerű tevékenységéhez.

Ez azt a benyomást keltheti, hogy Platón alighanem önellentmondásba került – hogy a költészettel és annak művészethez való viszonyával kapcsolatban nem volt alaposan kidolgozott felfogása. Ám ez csalóka benyomás, és egy alapvető mozzanat figyelmen kívül hagyásából ered: nevezetesen, hogy többféle költészet is van. Van inspirációs költészet, és van a költői mesterség. Platón a Phaidrosz-ban azt írja, hogy az egyik olyan őrület, melynek az ember alá van vetve, a múzsáktól ered: „ha a múzsáktól való megszállottság megragad egy gyöngéd és tiszta lelket, felébreszti és mámorossá teszi, és dalban meg a költészet egyéb módján magasztalva a régiek számtalan tettét, neveli az utódokat. Aki azonban a múzsák szent őrülete nélkül járul a költészet kapuihoz, abban a hitben, hogy mesterségbeli tudása folytán alkalmas lesz költőnek, tökéletlen maga is, költészete is, és józan készítményeit elhomályosítja a rajongók költészete” (245a). Nehéz lenne a költészet rajongóbb koncepcióját megformálni. Ez volt a görög közfelfogás, ám senki nem fejezte ki erőteljesebben, mint Platón.

Mindazonáltal nem minden költő „rajongó”: némelyikük semmi többre nem törekszik költeményeiben, mint a valóság utánzására, és csak a mesterség bevett eljárásait alkalmazzák. Van olyan költészet, mely a költői őrjöngésből (μανία), és van olyan, amely a szakértelemből (τέχνη) származik. Az őrjöngő vagy mániás költészet az ember legmagasabb funkciói közé tartozik, ám a szakértelem révén alkotott költemény csupán a kézművesség szintjén van. Amikor a Phaidrosz-ban Platón leírja az emberi lelkek és hivatások hierarchiáját (248d), a költőt kétszer szerepelteti: egyszer a hatodik helyen, a kézműves vagy a földművelő szomszédságában, egy másik névvel viszont, mint μουσικός az első helyre kerül, a filozófusok társaságába: a μουσικός ugyanis nem más, mint a költő – a múzsák kiválasztottja, aki azok inspirációjával rendelkezik és teremt.

Az Ión-ban Platón állandóan visszatér a költészet és a művészet ellentétéhez, és az isteni inspirációt a költészet lényegi elemének mondja. Kijelenti, hogy „a múzsa is maga tesz istennel teltté [inspirálttá] némelyeket, de ezektől az istennel telt [inspirált] személyektől más ihletettek lánca függ. Mert valamennyi epikus költő, aki jó, nem szakértelem alapján, hanem istentől eltelve, megszállottan mondja a sok szép költeményt, és a dalköltők, akik jók, szintazonképpen […] a költő mindaddig nem képes alkotni, míg az isten el nem töltötte, és többé benne nincsen értelem […] nem szakértelem alapján alkotnak […] hanem isteni osztályrészük alapján […] isten maga a szószóló, csak éppen rajtuk keresztül szól beszéde hozzánk […] nem emberi eredetűek azok a gyönyörű alkotások s nem emberekéi, hanem isteniek és istenekéi, a költők pedig csupáncsak tolmácsai az isteneknek” (533e–534e).



A lakomá-ban Platón azt mondatja Diotimával, hogy vannak olyan személyek, akik az istenek és az emberek „közbül” vannak, és ők teremtenek „összeköttetést”. „Aki az efféle dolgokban jártas, az daimóni ember (ϑεῖος ἀνήρ); aki pedig másban, valamilyen művészetben vagy mesterségben jártas, az mesterember (βάναυσος)” (203a). Megint a cselekvés két szférája: a félisteni és a tisztán emberi cselekvés radikális és tipikusan platóni megkülönböztetésével találkozunk. A vizuális művészek kivétel nélkül az utóbbiba tartoznak, a költő viszont a kettő bármelyikébe tartozhat.

Amikor Platón Az állam-ban a költőket és a vizuális művészeket összehasonlítva párhuzamot von közöttük, nem pusztán egy ismert viszonyt jelöl meg. Ellenkezőleg: egymástól nagyon távol eső dolgokat közelít egymáshoz: egyike ez Platón szeretett paradoxonjainak. A paradoxon szándéka nyilvánvaló: a mesterember-költőket azért szállítja le a festők szintjére, hogy nagyobb csapást mérhessen rájuk, ugyanakkor magasabbra emelhesse az inspirált költőket. Hasonlóan járt el Platón akkor is, amikor a szakácsok és a számára ellenszenves politikusok között vont hasonlatot.

Platón szemében mindenfajta költészet megismerés, és ami azt illeti, minden görög szemében az volt. Ám az inspirált költészet az ideális létezés a priori megismerése, míg a mesterségszerű költészet pusztán az érzéki valóság ábrázolása. A költészet utóbbi fajtáját mimetikus jellege miatt Platón a vizuális művészetekhez, különösen a festészethez közel állóként osztályozta. Ez a rokonság persze magától értetődően csak a verselés alacsonyabb típusára áll, a magasabb, inspirált költészetre nem: ez nem utánzó, ezért pedig nem hasonlít a festészetre. A költészet és a művészet, az inspirált költészet és a kézművesség szembeállítása tehát megvolt Platón írásaiban.

A megkülönböztetés valójában még erősebb lett. Platón felfogása szerint ugyanis az érzéki valóság utánzása annyira alacsonyrendű, hogy nem csupán a mesterség szintjére süllyeszti a vizuális művészeteket és az utánzó költészetet, hanem annak is a legalsó szintjére, még egy tisztességes kézművesmunkánál is alacsonyabbra. Az utánzó művészetek alacsonyrendűségének bizonyítását Az állam a festő mesterségének elemzése révén adja, és csak aztán alkalmazza a költőre. A passzus tüzetes vizsgálata megmutatja, hogy az i. e. ötödik században ennek a két területnek az összehasonlítása nem számított bevett dolognak, hanem Platón eredeti gondolata volt: azért hasonlította a költészet egy részét a festészethez, hogy az előbbit lefokozza.

A kreativitás két, egymással szöges ellentétben álló – inspirált, illetve mesterségszerű – típusra való felosztását Platón ugyanúgy alkalmazhatta volna a vizuális művészetekre is, mint a költészetre. Jellemző Platónra, hogy mégsem tette. Ekkor, azaz az i. e. ötödik században még nem lehetett feltételezni, hogy egy festő vagy egy építész inspirált teremtő, a múzsák kiválasztottja, a terminus mélyebb értelmében vett művész lehet. Platón A lakomá-ban azt mondja, hogy a ποίησις egyenlő a kreativitással; ezért elvileg bármilyen típusú művészet jelölésére lehet alkalmazni; ám a művészetek számára nem adott ez a titulus – csak az egyik osztály számára, a versmérték és a zene számára adott. Ennek pedig az az oka, hogy ez az egyetlen olyan osztály, melyet kreativitásként, igazi ποίησις-ként fogadunk el (205b).

Platón nem csupán nem cáfolja tézisünket, hanem éppenséggel a legerősebb érvet szolgáltatja mellette: eszerint az archaikus és a klasszikus görögség a költészetet nem tekintette művészetnek, és egyszerűen azért nem számított a művészetekhez hasonlónak, mert mérhetetlenül magasabb rendű tevékenységnek tekintették.


Kataloq: tartalom -> tamop425
tamop425 -> Rényi, András Művészettörténet. Bevezetés
tamop425 -> Népegészségügyi genomika Tartalom
tamop425 -> Emission transmission
tamop425 -> Elektrodinamika Nagy, Károly Elektrodinamika
tamop425 -> Introduction to the Chemistry of Foods and Forages János Csapó Introduction to the Chemistry of Foods and Forages
tamop425 -> Matematikai geodéziai számítások Ellipszoidi számítások, ellipszoid, geoid és terep metszete Dr. Bácsatyai, László Matematikai geodéziai számítások : Ellipszoidi számítások, ellipszoid, geoid és terep metszete
tamop425 -> A szárazföldi növények evolúciója és rendszertana Vezérfonal egy nem is olyan könnyű tárgy tanulásához Podani, János a szárazföldi növények evolúciója és rendszertana: Vezérfonal egy nem is olyan könnyű tárgy tanulásához
tamop425 -> Botanika III. Bevezetés a növénytanba, algológiába, gombatanba és funkcionális növényökológiába Szerkesztette Tuba, Zoltán, Szerdahelyi, Tibor, Engloner, Attila, és Nagy, János
tamop425 -> Magyarország fa- és cserjefajai dr. Bartha, Dénes Magyarország fa- és cserjefajai

Yüklə 1,16 Mb.

Dostları ilə paylaş:
1   ...   4   5   6   7   8   9   10   11   ...   30




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©genderi.org 2022
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə