Bóna, István Cseh, János, Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága Nagy, Margit, Aquincumi Múzeum Tomka, Péter, Xántus János Múzeum



Yüklə 1,17 Mb.
səhifə1/17
tarix08.03.2018
ölçüsü1,17 Mb.
  1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   17


Hunok – gepidák – langobardok

Bóna, István

Cseh, János, Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága

Nagy, Margit, Aquincumi Múzeum

Tomka, Péter, Xántus János Múzeum

Tóth, Ágnes, Szegedi Tudományegyetem BTK, Régészeti Tanszék

Zimonyi István, sorozatszerkesztő

Hunok – gepidák – langobardok

írta Bóna, István, Cseh, János, Nagy, Margit, Tomka, Péter, és Tóth, Ágnes

Készült az Oktatási Minisztérium támogatásával a Felsőoktatási Pályázatok Irodája által lebonyolított Felsőoktatási Tankönyv- és Szakkönyv-támogatási Pályázat keretében.

Szerzői jog © 1993 Bóna István (összeállítás), JATE Magyar Őstörténeti Kutatócsoportja, Balassi Kiadó

E könyv kutatási és oktatási célokra szabadon használható. Bármilyen formában való sokszorosítása a jogtulajdonosok írásos engedélyéhez kötött.
Tartalom

I. Part Title Error: Reference source not found

1. Chapter Title Error: Reference source not found

1. Előszó Error: Reference source not found

2. 1. A hunok és a hun korszak Error: Reference source not found

3. 2. A gepidák története és régészeti emlékei Error: Reference source not found

4. 3. A langobardok története és régészeti emlékei Error: Reference source not found

5. 4. A gepida–langobard korszak történelmi forrásai és főszereplői Error: Reference source not found

6. Források, rövidítések Error: Reference source not found

7. Folyóiratok és kiadványok rövidítése Error: Reference source not found

8. A címszavak ábécésorrendben Error: Reference source not found

Irodalomjegyzék Error: Reference source not found


I. rész - Part Title
Tartalom

1. Chapter Title Error: Reference source not found

1. Előszó Error: Reference source not found

2. 1. A hunok és a hun korszak Error: Reference source not found

3. 2. A gepidák története és régészeti emlékei Error: Reference source not found

4. 3. A langobardok története és régészeti emlékei Error: Reference source not found

5. 4. A gepida–langobard korszak történelmi forrásai és főszereplői Error: Reference source not found

6. Források, rövidítések Error: Reference source not found

7. Folyóiratok és kiadványok rövidítése Error: Reference source not found

8. A címszavak ábécésorrendben Error: Reference source not found


1. fejezet - Chapter Title

1. Előszó

A kötetben szereplő címszavak azután kezdtek megszületni, amikor a korai középkor történetével foglalkozó hazai tudományterületek képviselői kiléptek (1986) egy „kelet-európai” internacionalista vállalkozásból. A vállalkozás ugyanis, fennen hirdetett békés szándékai ellenére, a 20. századi nacionalizmus szolgálatába sodródott, amikor elvként kimondta és előírta, hogy minden ország csak mai határain belül jogosult történelmét és annak emlékeit ábrázolni. Mivel a tervezett enciklopédia a térség 5–14. századi, tehát korai középkori történelmét és régészeti emlékeit kívánta összefoglalni – egy olyan időszakét, amelynek első, nagyobbik felében a mai államok még csírájukban sem léteztek –, az elfogulatlan tudomány lehetetlen helyzetbe került. Régészeinknek le kellett volna mondaniuk a múzeumainkban lassan két évszázada gyűlő, mai határainkon kívüli népvándorlás kori és honfoglalás kori emlékek és kincsek bemutatásáról, történészeinknek pedig – még a korszak második felében is – olyan címszavak megírásáról, mint pl. a Váradi Regestrum vagy Béla ifjabb király.

A Magyar Tudományos Akadémia és a Művelődési Minisztérium támogatásával alakult új szerkesztőbizottság, amelynek e sorok írója is tagja volt, azt a célt tűzte maga elé, hogy a hazai tudomány iránt érdeklődők számára, magyar szerzők széles körének bevonásával, eurázsiai távlatokból kibontva tárja fel a korai középkor évszázadainak történelmét, emlékeit, szereplőit – messzemenően figyelembe véve a szomszédos országok kutatásainak eredményeit is. Céljainkat és törekvéseinket az 1987-ben nyomtatásban kiadott Próbafüzet tükrözte.

Mire a címszavak nagyobb része (az eredetileg kitűzött 1988 vége helyett) 1989 végére elkészült, akkorra a történelem elsöpörte a Kelet-Berlin–Moszkva irányítása alatt álló eredeti vállalkozást, s akarva-akaratlanul megkérdőjelezte a magyar „ellenkötet” kiadásának sürgető szükségességét is. Bár a szerkesztőbizottság a következő két-három évben még nem mondott le az egyre vontatottabban formálódó magyar enciklopédia megjelentetéséről, a szerzők egy része időszerűtlennek érezve a vállalkozás folytatását, elállt a további közreműködéstől. A legfeljebb 80 százalékban elkészült enciklopédia 1992 végére kiadhatatlanná vált.

A teljességet leginkább megközelítő magyar történelmi címszavakból Kristó Gyula főszerkesztésében, Engel Pál és Makk Ferenc szerkesztésében egy Korai magyar történeti lexikon (9–14. század) készül [megjelent 1994-ben – a Szerk.], amely természetesen nem terjed ki a 424–820 közötti évszázadok régészeti-történeti címszavaira, s e sorok írójának közel 130 elkészült címszavából pl. csak 3-4 került bele. Annak érdekében, hogy ezek a több éves munka eredményeként elkészült enciklopédia-címszavak ne vesszenek kárba, volt szerkesztőtársam, Róna-Tas András professzor és Zimonyi István tudományos főmunkatárs azt a szíves és csábító ajánlatot tették, hogy megjelentetik őket a Magyar Őstörténeti Könyvtár sorozatban. Anyagom azonban a langobard címszavakból összeálló „kismonográfia” ellenére sem elegendő egy önálló kötet megtöltésére. Önmagában nem is állhatna meg, csak a szerencsére nagyobb részben elkészült hun és gepida címszavakkal együtt alkothat elfogadható történelmi-régészeti egységet. Az 568 utáni korszakról írott mintegy 25 címszavam közzétételéről kénytelen vagyok lemondani, a vonatkozó avar, frank, szláv korszakok enciklopedikus anyaga ugyanis annyira foghíjas és oly mértékben egyenetlen, hogy csokorba fűzésére nem vállalkozhattam – ha valaki mégis vállalná e feladatot, az összes elkészült címszavak rendelkezésére állnak.

Kimaradnak az immáron kézikönyvvé átalakuló jelen kötetből a 424–568 között hazánkban vagy a Kárpát-medence más tájain megfordult kisebb népek (szkírek, rugiak, szvébek, herulok, alánok, sadagarok, szarmata maradványok) és a csupán átvonuló vagy rövid időre megtelepedő vizigótok és osztrogótok történelmi-régészeti összefoglalásai, s mindazon régészeti címszavak, amelyeket koronként váltakozva ezekkel a népekkel szokás kapcsolatba hozni – beleértve a szerzőtársaimtól vagy tőlem írottakat is. Szerepeltetésük a kutatás mai állása mellett áttekinthetetlen zűrzavart okozna a fejekben, amit csak fokozna, hogy éppen ez a boldogult enciklopédia talán leghiányosabban elkészült része. Csupán a felsorolt népek kiemelkedő történelmi személyiségeiről írott címszavakat mentettük át a kötetbe.

424–568 között a Kárpát-medencében és a vele szomszédos közép-európai térségben jelenleg csak három jelentős nép történetét, történelmi szereplőit és régészeti emlékeit ismerjük kielégítően: a hunokét, a gepidákét és a langobardokét. Még velük kapcsolatban is el kellett tekintenünk a hunok beköltözése előttre visszanyúló (már az eredeti enciklopédia határait is túlfeszítő), a 4. században gyökerező címszavaktól (pl. szilágysomlyói vagy ormódi kincs), nem szólva a teljes egészében 4. századi címszavakról (pl. erdélyi vizigótok = Marosszentanna–Csernyahov-kultúra). Ami megmaradt, nemegyszer az is foghíjas, mivel a megrendelt címszavak nem készültek el (köztük pl. joggal az enciklopédia határait messze túlfeszítő „hunok régészeti emlékei” összefoglalás), avagy mert az elkészült címszavak nem ütötték meg a kívánatos mércét. A hiányokból csak a legégetőbbek pótlására tudtunk vállalkozni, célunk ugyanis nem egy legújabb lexikon megírása, hanem az elkészült címszavak kiadása volt. Bizonyos címszavak eredetileg sem készültek, hiányzik pl. a gepidák és langobardok kapcsolatainak régészeti elemzése az osztrogót Itáliával és a Merovingok országaival. Távolról sem véletlenül, e kapcsolatok tételes elemzésének még nem jött el az ideje. Ezzel szemben az elmúlt öt-hét év alatt megérett az idő egy összefoglaló „gepida település” címszó megírására, az erre vonatkozó adatokat jelenleg részlet-címszavakból kell összekeresni.

Csak részben vállalkozhattam a zömmel 1988/89-ben elkészült címszavak modernizálására és egységesítésére, inkább az irodalmi jegyzékeket egészítettem ki lehetőleg naprakészre. Szeretném nyomatékosan figyelmeztetni kötetünk használóit, hogy a történelmi személyek címszavainál megadott irodalom csupán tájékoztató jellegű: a szóban forgó történelmi alakot említő források és a modern feldolgozások könyvészete. Az utóbbiakban olvashatók távolról sem mindig azonosak az itt adott történelmi értékeléssel.

A felsorolt hiányosságok és nehézségek ellenére meggyőződésem, hogy 5–6. századi elődeinkről használható, forrásértékű kézikönyvet kap a kezébe az olvasó. A hunok esetében kézikönyvünk csupán tájékoztató jellegű lehet, a hun történelem és régészet csak széles eurázsiai keretekben lenne igazán ábrázolható. A gepidákat a hun kortól kezdve saját váltakozó határú országukban sikerült bemutatnunk. Bármily meglepően hangozzék is, ugyanez vonatkozik a langobardok „pannóniai” korszakára, amely a valóságban Prágától Vinkovciig, Sziszekig, Ljubljanáig terjedt, s elválaszthatatlan legkorábbi itáliai történelmi és régészeti emlékeiktől is. Régészeti bizonyítékokról nem lehet lelőhelyek és régészeti adatok nélkül írni, a helynevek utáni szám vagy betű temetők esetében a sírszámot, telepek esetében a telepobjektum sorszámát jelöli. Illusztrációkat sajnos nem tudunk adni a kötethez. Ezek az eredeti enciklopédiához sem készültek el, s az enciklopédia megszűnésével még a lehetősége is szertefoszlott az eredetileg megálmodott gazdag fénykép- és rajzanyag elkészítésének. A szakirodalom és a publikációk útvesztőjében azonban kötetünk jól eligazítja azokat, akik magukra a leletekre is kíváncsiak.

Végezetül szeretném Szerzőtársaim és a magam nevében megköszönni a József Attila Tudományegyetem Magyar Őstörténeti Kutatócsoportja vezető professzorának, Róna-Tas Andrásnak és e sorozat szerkesztőjének, Zimonyi Istvánnak, hogy munkánkat oly készségesen felvették a Magyar Őstörténeti Könyvtár sorozatba.

1993. május 24.

Bóna István

2. 1. A hunok és a hun korszak

Hunok Eredetükről a 18. század óta vita folyik. Az alapprobléma: azonosak-e vagy sem a kínai forrásokban hiung-nu vagy hsiung-nu néven szereplő törzsekkel, akikkel a Kínai Birodalom a Kr. e. 4.–Kr. e. 1. század között kemény harcokat vívott, s akik ellen a Nagy Falat emelték. Nevük és történetük – szír és szogd források segítségével – a több mint két évszázados hiátus ellenére is összekapcsolhatónak látszik az európai hunokéval. Azonosságukat azonban mindeddig nem igazolta a nyelvészet (a hiung-nu nyelv mindmáig ismeretlen, s az európai hunok nyelvére is csak következtetni lehet), s csak közvetve világítja meg a régészet (a Kr. u. 4. századinál korábbi hun lelet nem ismert Közép-Ázsiából sem) és az antropológia (mongoloid típusok ugyan nem ritkák az európai hunok körében, de nem is általánosak, ugyanakkor nem jelenthetnek mongol nyelvűséget) is. A hunok jellemző régészeti ismérvei: a csontlemezekkel merevített aszimmetrikus íj a háromélű vas nyílcsúcsokkal, a hosszú kard, a harcikés, a nomád öv, a magas kápákkal ellátott nyereg ugyanis az eurázsiai steppéken végbement általános fejlődés eredményei, a legsajátosabb hun emlékek, a réz áldozati üstök is csupán öntési technikájukkal gyökereznek a kínai bronzművességben.

Legalább ennyire ellentmondásos történelmi jelentőségük megítélése, amelyet a legújabbkori politikai gondolkozás is eltorzított. A modern nyugati iskolai oktatás Ammianus Marcellinus „klasszikus” jellemzését tanítja róluk, holott a Rómában élő és író kiváló történetíró csak hírből ismerte a hunokat. Jellemzésükre – a kor szokása szerint – az antik geográfia és etnográfia évezredes hiedelmeit (Herodotos, Strabon, Pompeius Trogus, Iustinus elképzeléseit „a szkíta nomádokról”) kötötte művészi csokorba, s egy olyan paleolit szinten álló hordát tárt olvasói elé, amely képtelen lett volna egy népek fölötti birodalmat kiépíteni, akár egyetlen hadjáratot is megnyerni. Az ammianusi kép nem egyeztethető össze a 395-től kezdve rendszeresen feljegyzett tényleges eseményekkel, s éles ellentétben áll a keletrómai Priskos művével, aki a hunokat és Attilát saját országukban tett látogatása után írta le. Görög nyelvű műve azonban nem vált a Nyugat közkincsévé – Magyarországon is kevéssé (s főleg szépirodalmi átdolgozásokból) ismert, kivéve azokat a részleteket, amelyeket egy évszázaddal a hunok letűnése után Jordanes latinul merített belőle. A magyar hun legenda – a 13. századi Kézai Simon irodalmi alkotása – még az utóbbiból is alig merített, az Attila néven kívül nincs sok köze a hunok valóságos történetéhez.

A 370-es években a Volgán átkelő hunok szétverték és szétkergették az alánokat, s ezzel véget vetettek az iráni népek évezredes steppei uralmának. Alán segédcsapatokkal megerősödve leverték Hermanarik osztrogót birodalmát – az osztrogótoknak csak kisebb csoportja tudott római területre menekülni. 376 kora őszén a Dnyeszternél szétszórták Athanarik vizigót hadait, többségük keletrómai területre menekült. Maguk a hunok győzelmeik után két évtizedig a Fekete-tenger északi partjait körülölelő birodalmuk kiépítésével foglalkoztak, csak a 395. évi római polgárháború idején indítanak tájékozódó hadjáratokat a Kaukázuson és az Al-Dunán át a Római Birodalom mindkét felébe. Váratlan feltűnésük óriási pánikot váltott ki. Keleten ekkor keletkeznek a vadságukról szóló rémtörténetek, a Balkánon pedig I. Alarik vizigótjai támadásuk nyomán vonulnak le Hellasba. 400-ban a mai Havasalföldre benyomuló, Uldin vezette hun seregben a rómaiak nem remélt szövetségesre találnak, barátságból (a gót Gaina ellen) vagy fizetségért (az Itáliát támadó I. Alarik, majd Radagaisus gótjai ellen) segítik mindkét római államot. 402–406 között egy csak következményeiből és régészeti leletekből ismert hun támadás menekülésre kényszeríti a Visztula–Odera-vidékről a vandálok Siling-ágát, az utóbbiak a vandálok Kárpát-medencei Hasding-ágával és hozzájuk csatlakozó kvád/szvébekkel együtt 407. január 1-én elárasztják Galliát, 409-ben pedig elérik Hispaniát.

408 nyarán, Arcadius császár halálhírére a hunok megszakítják baráti kapcsolataikat a keletrómaiakkal, Uldin serege és segédcsapatai lerombolják az Al-Duna északi partján fekvő ellenerődöket, majd a folyón átkelve birtokukba veszik Castra Martis erődjét (Kula [Bulgária]). A továbbiakban kedvezőtlenül alakuló keletrómai háború akadályozza meg Uldint abban, hogy megsegítse a baráti nyugatrómai császárt, Honoriust I. Alarik ellen. Az első keletrómai háború 412-ben békével ér véget, amelyet a konstantinápolyiak a Don torkolata közelében kötnek Karaton hun nagykirállyal.

A hunok 422-ben támadják meg újból a keletrómai Thraciát, röviddel ezután, 424 körül Ruga nagykirály átteszi a Hun Birodalom székhelyét a Tiszától keletre eső síkságra. Már onnan támogatja nagy sereggel az új nyugatrómai császárt, Iohannes „usurpator”-t, de megkésve, csupán a hunok egykori túszát és barátját, Aetiust sikerül hatalmon tartania. Aetius zsoldjába fogadott hun segédcsapatokkal 426-ban felmenti a vizigótoktól ostromolt Arelate/Arles-t, s a következő években is sikerrel folytatja a galliai római uralom helyreállítását.

A Római Birodalmat azok a népek kezdték el dúlni, rabolni, majd nyugati feléből hatalmas darabokat kiszakítani (Délnyugat-Gallia, Hispania részei, Észak-Afrika), akik a hunok elől menekültek nyugatra (vizigótok, vandálok, szvébek, alánok, burgundok); a hunok világtörténelmi szerepe ennek az első nagy népvándorlásnak az előidézése volt. A Hun Birodalom európai kialakulása után már egyetlen nép sem volt képes kiszakadni a hun kötelékből, a két római birodalom-fél második elözönlésére csak a hunok bukása után került sor. 425–440 között „az utolsó római”, Aetius éppenséggel hun barátai fegyvereire támaszkodva vetette vissza a galliai városokat ostromló vizigótokat, űzte ki Észak-Galliából, Raetiából, Noricumból a germán támadókat. Hun szövetségeseivel reguláztatja meg 437-ben a vormaciai (Worms) burgundokat, e vészterhes hun támadás emlékéből sarjad majd a Nibelung-ének. A Hun Birodalom barátsága és segítsége évtizedekkel meghosszabbította a halálosan beteg Nyugatrómai Birodalom agóniáját, a frankok, alamannok, szvébek csak a hunok bukása után kezdték megszállni a Rajnán és Dunán túli tartományokat.

A hun segítségnek azonban ára volt. Amikor Aetiust 433-ban átmenetileg megbuktatják, kénytelen volt az akkor még római Pannonia tartományokon át a hunokhoz menekülni. Ruga másodszorra is hatalomra segíti (434). Hálából a Róma városában kötött szerződésben Aetius a nyugatrómai kormányzat nevében átengedi hun barátainak Pannonia Prima és Valeria tartományokat. Ezzel egy időben a hunok újabb támadást indítanak a Keletrómai Birodalom ellen, amely azonban Ruga halála miatt félbeszakad. A békét 435-ben a Duna északi partján Castra Constantia erődjénél (Margus – ma Orasje – városával szemben a Temesközben) kötik meg. A keletrómaiak kénytelenek elfogadni az új nagykirály, Bleda (434–445) és öccse, Attila békediktátumát, amely súlyos terheket ró rájuk. A vandálok Szicilía elleni, a perzsák Kelet elleni támadását kihasználva 440/41-ben Bleda a békét félredobva sorra megostromolja és elfoglalja Moesia Prima (a mai Észak-Szerbia) városait, majd délkeletről, a Száván át megtámadja a 427 óta keletrómai Pannonia Secundát s ostrommal beveszi Sirmiumot (ma Sremska Mitrovica). 441/42-ben beavatkoznak a háborúba az Attila vezette keleti hun hadak is. Ratiaria (Arcar [Bulgária]) bevétele után az egyesült hun erők elfoglalják Naissust (Nis), Serdicát (Szófia), Philippopolist (Plovdiv) s kijutnak a Márvány-tengerig, ahol a thraciai Chersonesos félszigeten megverik Aspar keletrómai seregét. Konstantinápoly kénytelen békét kérni. A megkötője nyomán elnevezett „Anatolius első békéje” (443) valóságos aranyfolyamot indít el a Hun Birodalomba, egy összegben 6000 font „kárpótlást” és évi 2100 font tributumot.

A 445-ben puccsal hatalomra kerülő s a Tisza-vidéki központi orduba (fejedelmi székhely) átköltöző, harcias Attila kezdettől háborús fenyegetést jelentett mindkét birodalom számára. A régi szövetséges, a ravennai kormányzat, Savia provincia átengedésével, a magister militum (fővezér) címmel s a vele járó jövedelemmel igyekszik támadókedvét mérsékelni, Attila Nyugat elleni készülődését ennek ellenére csak a 447. januári konstantinápolyi földrengés híre fordítja a régi irányba. Hadait – immáron a szövetségessé emelt germánok seregeit is – rázúdítja a Balkánra. Noha pusztításon kívül egyetlen hadicélját sem érte el, 450 elejéig megszállva tartja Dacia Ripensist és Moesia Primát, a déli határ Naissosnál volt. A megszállt területeket lakatlan határzónává akarta tenni. Az ezzel kapcsolatos követjárások egyike során járt Attila udvarában 449 őszén a panioni Priskos, akinek a nagykirály, orduja és a hun viszonyok élesszemű leírását köszönhetjük. A 450 tavaszán megkötött „Anatolius második békéjében” Attila végül is lemondott a hódításról s megújította a 443. évi békét (ratifikálására II. Theodosius császár halála miatt nem kerülhetett sor). Engedékenysége mögött az rejlett, hogy 449-től már Gallia ellen készülődött.

A 451. évi Gallia elleni hadjárat nem sok sikert eredményezett, mégis olyan megrendítő volt a nyugati kortársak számára, hogy mindmáig elhalványítja a Keletrómai Birodalom ellen viselt két sokkal pusztítóbb háború emlékét. Mivel a Loire hídját védő Aureliani/Orléans-t az utolsó pillanatban felmentették I. Theodorik vizigót király seregei és Aetius segédcsapatai, Attila kénytelen volt hátrálni. A galliai szövetségesek Troyes előtt 5 mérföldre csaptak össze Attila szövetséges seregével (mauriacumi, másként catalaunumi = champagne-i csata s nem chalons-i!). Mivel egyik fél sem volt képes kiűzni a másikat a táborából, a csata lényegében a támadó Attila kudarcát jelentette, aki rövidesen visszavonulásra határozta el magát. Üldözés nélkül jutott el a Rajnáig s kelt át rajta.

Attila 452. évi Észak-Itália elleni hadjárata a még soha ostrommal el nem foglalt Aquileia bevételével és lerombolásával kezdődött. Utána a Pótól északra Mediolanumig (Milánó) nyomuló seregét az éhség és a járványok visszafordulásra kényszerítették – a Rómáig nyomuló és az Örök Város falai alól visszahőkölő Attila a középkori legendagyártás terméke. Amiként késő középkori az „Isten Ostora” elnevezése is. Visszavonulását siettette, hogy Marcianus keletrómai császár csapatai a Dunánál hátbatámadták birodalmát. Az emiatt kitört újabb keletrómai háború előkészületei idején, 453 tavaszán Attila vérömlésben elhunyt. Temetésének ünnepélyes, minden ízében ázsiai – a későbbi türk nagyfejedelmek temetésére meglepően hasonlító – szertartását Priskos nyomán Jordanes hagyományozta az utókorra. Attilát egyetlen koporsóban titkon a földbe temették.



Attila Arikan nagyfejedelem-asszonytól származó legidősebb fia, Ellak lett a hunok nagykirálya, aki ellen előbb öccsei, majd az Ardarik gepida király vezetésével szövetkezett gepidák, rugiak, szvébek, szkírek, szarmaták keltek föl. Ellak elesett a mindmáig ismeretlen Nedao folyó mellett vívott második „népek csatájában”, amelyben az osztrogótok még a hunok oldalán harcoltak (455). A keletre menekült hunokat Attila középső fia, Dengitzik szervezte meg. Dengitzik utóbb a Keletrómai Birodalom ellen támad, de 469-ben a csatát és életét elveszít. Vele ér véget a hunok európai története.

Az antik kortársak egységesek voltak abban, hogy a hunok katonai sikereiket páratlan tökélyre emelt lovasíjász harcmodoruknak köszönhették. Lovuk télen-nyáron fáradhatatlan volt, csontmerevítős reflexíjuk valóságos csodafegyvernek számított, elöl-hátul magas kápájú nyergükből előre vagy hátra fordulva sűrű, jól célzott nyílzáporral bénították meg s zilálták szét ellenségeiket. Nem véletlenül volt egyik hatalmi szimbólumuk és méltóságjelvényük az aranylemezekkel díszített vagy bevont „aranyíj”, amely ma már jónéhány példányban ismert hun vezetők sírjából vagy halotti áldozatából. Attila tömegeket mozgató hadjáratai előtt villámgyorsan mozgó váratlanul támadó kisebb-nagyobb lovascsapataik érték el mindazt a sikert, amit elértek. Hadművészetük döntő eleme volt az összehangolt szervezés, a felderítés, a bekerítés, a több irányból-oldalról indított színlelt vagy valóságos támadás. Hadiszervezetükből nőtt ki birodalmi szervezetük. Előbb a stratégiai vidékek (pl. a Krím félsziget és bejárata, a Kárpátok délkeleti kiszögellése és a dobrudzsai Duna-szakasz, a Dunántúl és a Bécsi-medence) megszállása, utóbb a vazallus királyságok rendszere, amely 450-ben már egész Közép- és Kelet-Európára kiterjedt. Birodalmuk élén európai feltűnésükkor nagy tekintélyű harci királyok, az 5. századtól pedig nagykirályok állottak, Attila egyeduralma előtt másodfejedelmek is léteztek. 434–445 között maga Attila is másodfejedelem volt, orduja a mai Moldva és Havasalföld határvidékén a Buzau/Bodza folyó vidékén feküdt. A hun birodalom vezetői aranyban pompáztak, s egy olyan sajátos belső-, illetve közép-ázsiai divatot hoztak magukkal (aranyveretes öv, aranycsatos csizma, arany nyakperec, aranyveretes hosszú kard, aranyveretes lószerszám és nyereg), amely túlélte a Hun Birodalmat, és évtizedeken át éppúgy fennmaradt, mint az a páratlan személyi hatalom, amelyet Attila kölcsönzött a vazallus királyoknak. Az utóbbiak ennek ellenére sem tartoztak a birodalom legfőbb vezetői közé, még Attila idejében is csupán a gepida Ardarik vehetett részt a királyi tanácsban. A név szerint ismert hun vezetők többsége a török nyelvből értelmezhető nevet viselt (ilyenek török formában: Öldin, Karaton, Öktar, Mundzsuk, Ajbars, Atakam, Ellak, Mama, Dengitzik, Verik stb.), a gót kicsinyítő képző előtt török név szerepel Ruga/Rugila, Blida/Bilda/Blaedila és Ata-ila/Attila esetében is. Öntudatos hunnak vallották magukat a nem hun származású vezetők Hunigiz/Onegesius és Skotta, hűségesen szolgálták Attilát a mellé szegődött olyan római arisztokraták, mint Orestes. Attila orduja és lakomája a perzsa (szászánida) nagykirályok szertartásait idézi, olyan iráni hatásokat, amelyek még Európába kerülésük előtt érték a hunokat. Hun köznépi temetőket nem ismer a régészet, mivel a „hunok” valójában egy fiatal férfiakból álló mozgó, folyamatosan változó, gyarapodó hadsereg voltak, éppúgy, mint 800 évvel később a mongolok. Alapjaiban elhibázott a hunokat a 19. századi vándorló nomádok mintájára elképzelni. Vezető rétegük valóságos temetkezései is alig ismertek, annál nagyobb szerencséje a régészetnek az a tucatnyi lelet, amely a temetési szertartás alkalmával máglyára vetett vagy égetés nélkül feláldozott, kis mélységekben elföldelt halotti áldozatból maradt fenn. Ezekből került elő a hun régiségek leglátványosabbja, a mintegy 20 db öntött rézüst, amelyek az Urál folyótól a mauriacumi csatatérig bámulatos pontossággal jelzik a hun mozgalom kiindulási és végpontját – a legtöbb a két nagy központból, a Havasalföldről és Pannonia körzetéből ismert. A halotti áldozatokból kerültek elő az „aranyíjak”, az aranybevonatos kardok s mindaz, ami a hun viselet és fegyverzet kapcsán fentebb említésre került. Az áldozati leletek száma szerencsére egyre növekszik, s velük azok az adatok, amelyeken át bepillantást lehet nyerni a Hun Birodalom viseletébe és hatalmi szervezetébe.

A hunok történelmi szerepének és jelentőségének megítélése századok óta vitatott és ellentmondásos. Görög, római, germán ellenfeleik nyolc évtizeden át a vesztes oldalon álltak, híradásaikból nehéz tárgyilagos adatokat kihámozni, márcsak azért is, mivel a feljegyzések többsége hadjáratokról, pusztításokról szól, a hunok életéről és belső viszonyairól mit sem árul el. Kivált a Hun Birodalom fennállásának utolsó 13 éve vált a kortársak és az utókor számára emlékezetessé, amelyben Bleda és Attila, majd az egyeduralkodó Attila kíméletlen háborúkat indított a Keletrómai Birodalom ellen. E korszak csupán utolsó három évére esik a Nyugat elleni két támadás, amelyet Kelet és Nyugat szimbólum-érvényű első nagy küzdelmének szokás tekinteni. Holott Attila nyugati háborúiban már nem (a despotizmustól távolról sem mentes) „rómaiak” és a barbár „hunok” álltak szemben egymással, hanem késő antik és kora feudális szövetségi rendszerek. Galliát a vizigótok, burgundok, frankok, alánok, barbár katonai telepesek (laeti) és a római senatorok magánfegyveresei védelmezték osztrogótok, gepidák, türingek, rugiak, szkírek, szarmaták és más frankok és alánok ellen, a római és hun vezetők a nagy összecsapásban már csak a szálak mozgatói voltak. Itáliába Attila oldalán nyomult be a pannoniai Orestes, az utolsó nyugatrómai császár leendő apja, Edika szkír király, Odoaker, „Itália királya” apja és Thiudimer, a későbbi Nagy Theoderik apja. Fiaik Itália fölötti uralmát egykoron majd elismerni kényszerül a Római Birodalom egyedüli képviselőjévé váló Konstantinápoly, míg a 451-ben Gallia (és az akkor mai értelemben perifériának számító Nyugat) védelmét megszervező Avitus galliai senator nyugatrómai császárságát nem ismerte el. A korabeli valóság tehát nagyon különbözött attól, ahogyan korunk látni szeretné.



Irod.: Alföldi, Leletek a hun korszakból; Attila és hunjai. Szerk. Németh Gy., Budapest, 1940; 19852 (Harmatta János előszavával); E. A. Thompson, A History of Attila and the Huns. Oxford, 1948; L. Musset, Les invasions. Les vagues germaniques. Paris, 1969; Czeglédy K., Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig. Budapest, 1969; O. J. Maenchen-Helfen, The World of the Huns. Los Angeles–London, 1973; uő, Die Welt der Hunnen. Wien, 1978; O. Pritsak, The Hunnic Language of the Attila Clan. Harvard Ukrainian Studies 6(1982); Bóna, MT 265–288; É. Demougeot, Attila et les Gaules. In: uő, L’empire romain et les barbares d’occident (IVe–VIIe siecles). Paris, 1988, 215–250; I. Bóna, Das Hunnenreich. Stuttgart, 1991. [Magyarul: Bóna I., A hunok és nagykirályaik. Budapest, 1993; franciául: I. Bóna, Les Huns. Le grand empire barbare d’Europe IVe-Ve siecle. Editions Errance, 2002.] A fenti címszó magva azonos a szerző „The invasion of the Huns and the beginning of the Migration Period” (The History of Mankind. UNESCO, Paris, III. 7.4,1) fejezetével, az első két és az utolsó előtti bekezdésben kiegészítve a szerző „Hunnen” címszavából átvett részekkel (Lexikon für Mittelalter V. München, 1990, 222–224).

Bóna István




Dostları ilə paylaş:
  1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   17


Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©genderi.org 2019
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə