Bóna, István Cseh, János, Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága Nagy, Margit, Aquincumi Múzeum Tomka, Péter, Xántus János Múzeum

Szelindek (Slimnic, Stolzenburg [jud. Sibiu, Románia]) A község Sarba/Stempen elnevezésű határrészén 1972-ben hiteles körülmények között nyugat–keleti tájolású, 1 m mély női temetkezésre leltek. Füleiben olyan tömör poliéder gombos ezüst fülbevalókat viselt, amelyből egész sorozatot ismerünk Erdélyben, de az Alföldön is. A fölsőruhát a vállon és a mell fölött kétoldalt egy-egy aranyozott ezüst, háromgombos, ékvéséses-indadíszes, madárfejes fibula kapcsolta össze, illetve ékítette (műhely-párhuzamai: Bökénymindszent és Szabadka). A nyaklánc 170 db színes üveggyöngyből állott. A bőr- vagy szövetövet egyszerű, ovális vascsat fogta össze. A talán fásliszerű lábbelikhez két-két ezüstdrót tartozott a lábszáraknál. A medencéről egy kettős kónikus orsógomb is előkerült. A temetkezés tanyaszerű gepida szállás emléke az 5. század második feléből.

Irod.: I. Glodariu, Ein Grab aus dem 5. Jahrhundert in Slimnic. Germania 52(1974), 483–489; Bóna, ET 145.

Cseh János

Szentes (Csongrád megye) Tisza–Veker–Kórógy által határolt területe az 5–6. századi gepida királyság központi részéhez tartozott. A szentesi határ legjelentősebb gepida temetői: a berekháti, a nagyhegyi és a kökényzugi temetők; jelentősebb lelőhelyre utaló szórványleletek a zalotai határrészből, Bökénymindszent megnevezéssel ismertek. A város belterületén, a Kurca-ér partján gepida sírok kerültek elő (Petőfi u.). A gógányparti határ 1903-as szórványleletei valószínűleg a berekháti temetőhöz tartoztak. A tiszai átkelőhely folyamatos lakottságára utalnak a Szentes környéki szórványleletek: Fábiánsebestyén (ezüstfibula), Csongrád-Kettőshalmi-dűlő (aranyozott ezüst fibulapár és bronzlemezes ezüstcsat), Kunszentmárton-Péterszög (pontkörös díszű bronzfibula).

Irod.: Csallány, Gepiden 376; Sevin, Die Gebiden 107–118.

Nagy Margit

Szentes-Berekhát (Csongrád megye) Az alföldi gepida királyság eddigi legnagyobb lelőhelye a város déli határában, a Tisza mellékágaitól körülvett Kontra-tó és a Bereklapos melletti szentes-berekháti partoldalon feküdt. Az első leleteket 1897-ben találták; a temető feltárását 1898–1930 között Csallány Gábor végezte. Összesen 306 sír és nagy mennyiségű, sírszám nélküli szórványlelet került elő. Valószínűleg a temetőhöz tartoznak azok a szórványleletek is, amelyeket a Gógánypartról Farkas Sándor gyűjtött be 1903-ban. A szentes-berekháti temető népének vezetői a teljes fegyverzetű, kardos-pajzsos-lándzsás harcosok közé tartoztak. A közharcosokat a kardos, lándzsás és íjász fegyveresek alkották. A temetőben a fegyveres férfisírok aránya magas (a férfiak 56%-a), ugyanakkor igen jelentős a legszegényebb, melléklet nélküli sírok aránya is. A népesség társadalmi-vagyoni helyzetének értékelését azonban az egész temetőre kiterjedt sírrablás erősen gátolja. A legmagasabb rangú fegyveres férfiak itáliai osztrogót fegyverműhelyekben készült, aranyozott bronzsisakot viseltek (Baldenheim-típusú sisaktöredékek). A férfiviselet tárgyai közül említésre méltók a rekeszes kőberakással díszített csatok. A női sírok ékszereiből az ezüstből és bronzból öntött, kisméretű fibulák maradtak meg. A temetőt az 5. század második felétől a 6. század középső harmadáig használták.

Irod.: Csallány G., Régi germán sírmező a szentesi határban. ArchÉrt 23(1903), 14–22; 24(1904), 153–170; Csallány D., Népvándorláskori leletek Szentes-Berekhátról. ArchÉrt 1941, 119–124; uő, Gepiden 67–104, Taf. 48–106; Bóna I., Erdélyi gepidák – Tisza menti gepidák. MTAK 27(1978), 124–133; H. Kühn, Die germanischen Bügelfibeln der Völkerwanderungszeit in Süddeutschland. Graz, 1974, 733–734, Taf. 261, 21–22, 84, Taf. 269, 12, 35, 1275–1278 – téves, túl késői keltezésekkel.

Nagy Margit

Szentes-Kökényzug (Csongrád megye) A Körös déli partján, a Tisza–Körös torkolatánál fekvő, 74 sírból és szórványleletekből álló gepida temető, melyet Csallány Gábor tárt fel 1932–1934 között. A temető népe halászatból és állattartásból élő közösség lehetett, mely az 5. század második felétől a 6. század első harmadáig élt Szentes-Kökényzugon. A fegyveres férfiak a kardos-lándzsás és az íjász harcosok közé tartoztak (5 sír); használati tárgyaik közt a juhnyíró olló és a vasszigony is megtalálható. Az ékszeres nők (6 sír) sírjaiban az egyszerűbb, olcsóbb ezüst- és bronzfibulák maradtak meg. A fibulapárokat a vállra tűzve, gyöngycsüngős díszítésekkel hordták. Koporsós sírt egy esetben figyeltek meg. A temető edényanyagából a pecsételt kerámia hiányzik.

Irod.: Csallány, Gepiden 24–29, Taf. I–XXI; H. Kühn, Die germanischen Bügelfibeln der Völkerwanderungszeit in Süddeutschland. Graz, 1974, 732, Taf. 261, 64, 19, 751–752, Taf. 263, 66, 4–5, 760, Taf. 264, 67, 11, 774, Taf. 266, 68, 17; B. Schmidt, Reihengraber und ihre historische Interpretation. In: Römer und Germanen in Mitteleuropa. Berlin, 1975, 203.

Nagy Margit

Szentes-Nagyhegy (Csongrád megye) A Veker-ér déli partján, a szentes-nagyhegyi magasparton Csallány Gábor 1930–1941 között szarmata, gepida és avar temetőt tárt fel. A 79 sírból és több szórványleletből álló gepida temető – kirabolt és melléklet nélküli sírjai ellenére – az 5–6. századi gepida királyság egyik jelentős lelőhelye. A fegyveres férfisírok aránya magas (a férfiak 61%-a). A korabeli sírrablás következménye, hogy az ékszeres nők aránya lényegesen alacsonyabb (a nők 38%-a). A férfiak többségét íjjal és nyíllal (9 sír) vagy lándzsával temették el (6 sír); a teljes jogú szabadok a kardos-pajzsos és a lándzsás-pajzsos harcosok. A szabad asszonyok viseletéhez borostyán- és üveggyöngy nyakláncok, aranyozott bronz- vagy ezüstfibulák és ezüstveretes szalagok tartoztak. A temető kiemelkedő leletei a 15. és a 77. sír nemesasszonyainak sasfejes övcsatjai és a 84. sírban eltemetett nő skandináviai eredetű egyenlő karú fibulája, melyet az 1. germán állatstílus klasszikus állatfiguráival díszítettek. A 29. sír Sucidava-típusú bizánci csatja és címer formájú szíjvége alapján a temetőt a 6. század második harmadában is használták.

Irod.: Csallány G., Jazyg és germán leletek a szentesi múzeumban. Dolg 8(1932), 155–163, 49. t.; Csallány D., A szentes-nagyhegyi gepida sírlelet (1939) és régészeti kapcsolatai. ArchÉrt 1941, 127–161, 34–39. t.; uő, Gepiden 44–65, Taf. 22–48, 250, 252; H. Kühn, Die germanischen Bügelfibeln der Völkerwanderungszeit in Süddeutschland. Graz, 1974, 734, Abb. 43, Taf. 261, 64, 23; Bóna I., Erdélyi gepidák – Tisza menti gepidák. MTAK II. 27(1978), 131–136.

Nagy Margit

Szolnok-Szandaszőlős-Repülőtér Gepida temető. Az 1952–1953., 1955. években az Alföldről eddig ismert legnagyobb kora középkori gepida temető 222 sírját sikerült itt megmenteni, valamint további 15 sírból leleteket összegyűjteni (Kaposvári Gyula, Kovrig Ilona, Szabó János Győző), ezzel azonban a temető nincs feltárva. A temetőt a gepidák közvetlenül a hunok felett aratott győzelmük után nyitották és az avar hódításig használták (455–567). Valamennyi sír keletelt, számos halott vaskapcsos koporsóban nyugodott. A kiterjedt sírdúlás ellenére a temető a gepida királyság teljes és sokoldalú emlékanyagát őrizte meg, amelyből a remekbe készült ékvéséses, bepecsételt, besimított és hullámvonaldíszes edényeken és számos fegyveren kívül a 91. sír Odoaker kori fibulája, a 73. sír germán 1. stílusú import fibulája és a 154. sír sasfejes csatja emelkedik ki.

Irod.: Közöletlen. Előzetes ismertetései: Kovrig I., in: Magyarország régészeti leletei, Budapest, 1957, 301–312; Csallány, Gepiden 211–212. – az utóbbi hibás adatokkal.

Bóna István

Szőreg-Téglagyár (Csongrád megye) 160 sírból és több szórványleletből álló temető. A sírok többsége gepida (118 sír), kisebb számban avar kori (39). A téglagyári telep és a kübekházi országút mellett agyagkitermeléskor sírokból származó szórványleletek kerültek elő, ezek hitelesítésére 1902-ben Reizner János kutatóárkokkal átvizsgálta a területet (I–VII. sír). A temető sírjai a folyamatos agyagkitermelés miatt a következő években is pusztultak (VII–XXX. sír). Említésre méltó a XII. sír, melyben I. Anastasius (491–518) ezüstérméjét találták. 1942-ben a szőregi vasúti megállótól délre, a kübekházi országút és az ezzel párhuzamos téglagyári dűlőút között Csallány Dezső 130 sírt talált, ezzel a gepida temető megmaradt részét valószínűleg teljes egészében feltárta (Szőreg, „A” temető). Az agyagos partoldalon a sírok északnyugat–délkelet- tengely körül, mintegy 100×60 m-es területen kerültek elő. A gepida temető déli és nyugati szélén avar kori sírok találhatók (köztük 20 fülkesír). A temető népe a gepida királyság védelmi és kereskedelmi feladatait láthatta el az 5. század második és a 6. század első felében a Tisza–Maros torkolatánál. A fegyveres férfisírok aránya jelentős; ezek a sírok a temető középső tengelyében feküdtek (15 sír). A legmagasabb rangú harcos (128.) teljes fegyverzettel rendelkezett (karddal, pajzzsal és lándzsával), a fegyveres férfiak többsége a kardos vagy a lándzsás harcosok közé tartozott. A hosszú, kétélű kardok markolatának végét díszítő gomb zárta le; a markolathoz hengeres mészkő gyöngyöt erősítettek. A fém ékszereket és borostyángyöngyöket viselő asszonyokat a fegyveres férfiak közelében temették el. Viseleti tárgyaik szerint a pannoniai langobardokkal (S formájú fibula) és a Duna-menti bizánci kereskedőkkel (rögzítőfüles bronzcsatok) egyaránt kapcsolatban lehettek. A temető legjobb minőségű ékszere egy aquileiai típusú spirálindadíszes aranyozott ezüstfibula (19.). Az italo-germán ékszerművesség kedvelt formáját feltehetően gepida ötvös készítette az 5. század második felében, majd a fibula hosszú használat után, kopottan került a sírba. A temető másik jelentős ékszere a 29. sír üvegberakásos lábú, pontkörös díszű bronzfibulája, mely a gepida területen készített hasonló ékszerek közül a legkorábbi példánynak tartható. A temető agyagedényei többnyire a gazdagabb sírok mellékletei; a pecsételéssel vagy besimítással díszített darabok a fegyveres férfisírokból vagy az ékszeres női temetkezésekből kerültek elő. A 23. kardos férfisír kiöntőcsöves edényét besimítás és háromféle pecsételt minta, valamint kereszt formájú karcolat díszíti. A temető legkésőbbi gepida sírjai a délkeleti oldalon találhatók (köztük a bolygatott 103. és 11. lovassírok). Az észak–déli irányítású avar sírok ásásakor egyes gepida temetkezéseket megbolygattak. A gepida temető sírjainak jelentős része – az avar koriakkal együtt – módszeres sírrablásnak esett áldozatul.

Irod.: Csallány, Gepiden 146–168. Taf. 105, 161–188, 207, 260–263, 267, 281; Bóna, A középkor hajnala 100, 7. kép; Nagy M., A gepidák kora (454–567/568), Szeged története I, 1983, 158–162, 27. kép.

Nagy Margit

Tiszafüred (Szolnok megye, tiszafüredi járás) A Közép-Tisza-vidéki város környéke az alföldi gepida településterület – Szentes, Hódmezővásárhely és Szolnok mellett – leletekben leggazdagabb térsége.

1. 1895-ben a Vasútállomás (Lipcsey-téglavető) előkelő gepida nő észak–déli irányú, kb. 1 m mély temetkezésére leltek. Ruháját különleges, aranyozott bronz, ékvéséses, ékkőberakásos, négyszögletes „fejű” fibula fogta össze és ékítette. Műhely-párhuzamát a bocsári/bocari temetőből ismerjük. Áttört korongos, madárfejes, rekeszes ezüstbrossa is volt, melynek kapcsolatai a langobardok és tovább az alamannok, frankok felé vezetnek. Karjain/csuklóin megvastagodó végű, vésett díszű, súlyos ezüst karpereceket viselt. A leletegyüttes egy közeli udvarházat jelez az 5–6. század fordulóján.

2. Ugyancsak gazdagabb női temetkezésre utal egy (ismeretlen lelőhelyű) 1907-ből származó aranyozott ezüst, ötgombos, spiráldíszes, almandinberakásos fibula. Korban is megfelel az előző sírnak, mivel az 5. század végére, a 6. század elejére datálható.

3. Nagyobb gepida temetőre utalnak a századfordulóról való, ismeretlen lelőhelyű emlékek, így két D alakú bronzcsat, vas szőrcsipesz (pinzetta), kétsoros fésű és három korongolt, besimított díszítésű bögre. A 6. század első felére keltezhetők.

4. Nagykenderföldek. 1975–1976-ban a várostól keletre 20 kirabolt, nyugat–keleti tájolású, a 6. század első felére tehető sír került föltárásra. A fegyverek: kard, lándzsa, pajzs és nyilak. A viseleti és használati tárgyak: gyöngyök, fésűk, csatok, orsók stb. A kerámia pecsételt és besimított díszítésű.

5. Külsőfokpart 28/A. és 30. 1969-ben a lelőhelyen gepida település objektumait, 3×3 m-es, négyszögletes, földbe süllyesztett házát, nagyobb méretű gödrét tárták föl. Az emlékanyagban durva és korongolt (házi- és dísz-)kerámia, valamint egyéb leletek (agancs, orsó stb.) találhatók.

6. A város nyugati szélén a Morotvaparton 1984–1985-ben a 6. század első felére keltezhető település részletét leletmentették. A föltárt/megfigyelt 9-10 kunyhó (átlag 10 m²-es alapterülettel), három verem és egy szabadtéri tűzhely(?) 250-300 m hosszú területen helyezkedett el magányosan vagy tömböket alkotva, reprezentálva ezzel a tanyacsoportos vagy csoportos települési formát. A kerámiában a durva fazekakkal szemben a korongolt, szemcsés és fésült, valamint bepecsételt és besimított díszítésű fazekak, bögrék stb. domináltak. Említésre méltó a csontmegmunkáló műhely és szövőház.

Irod.: Csallány, Gepiden 217–218; Fodor I., Rég Füz I. 29 (1976), 61; Bóna I., Rég Füz I. 23 (1970), 54–55; uő, A középkor hajnala 27; Cseh J., A koranépvándorláskori (gepida) telep. Régészeti ásatások Tiszafüred-Morotvaparton. Szolnok, 1991, 157–226.

Cseh János

Tiszafüred-Nagykenderföld (Jász-Nagykun-Szolnok megye) Gepida temető. 1975–1976-ban 20 gepida temetkezést sikerült itt feltárni, egy részben elpusztult, részben feltárhatatlan temetőből. A jómódú közösség feldúlt sírjai gazdag késő gepida kerámiát szolgáltattak.

Irod.: Közöletlen. Előzetes jelentései: ArchÉrt 103(1976), 300 (Fodor I.), 104(1977), 269 (Bóna I.).

Bóna István

Törökszentmiklós (Szolnok megye, szolnoki járás) A város térségében népvándorlás kori gepida leletek:

1. Bartapuszta. 1932-ben a várostól délkeletre valószínűleg sírból korai népvándorlás kori ovális, vésett díszítésű bronz övcsat került elő.

2. Téglagyár. A helység keleti szélén 1940 júniusában temetkezésekre bukkantak, a leletek jó része női sír(ok)ra utal. A két aranyozott ezüst, három- és ötgombos, vésett (Kerbschnitt) díszítésű, indamintás fibula tipikus Tisza-vidéki ötvösmunka. A nagyobbik ékszer a meroving régészetben Hahnheim-típusnak nevezett csoportba tartozik, testvéreit pl. Hódmezővásárhelyről és Magyartésről ismerjük. A kisebbik ruhakapcsoló tű jóval gyakoribb forma Gepidiában. A leletegyütteshez még két ovális bronzcsat (öv vagy tarsoly zárására), bronzcsüngő, pikkelymintás lemez, két borostyángyöngy, két kettős kónikus orsógomb, egy kétoldalas csontfésű és két fenőkő tartozik. Kora a 6. század első fele és középső évtizedei.

3. Batthyány u. 54/A. Korábban előkerült leletek nyomán 1982 októberében 7 nyugat–keleti tájolású gepida temetkezés (közte egy lósír lándzsával) látott napvilágot. A női, férfi- és gyermeksírokból besimított díszítésű bögrék, csüngődíszes bronz fülönfüggő, csont sűrűfésű, ovális bronz és vas öv- és egyéb csatok és tarsolykészlet (kés, csiholó, kova) került elő. Koporsónyomokat is sikerült megfigyelni. A nagyobb temetőre valló leletek a 6. század középső évtizedeire keltezhetők. Föltételezhető, hogy innen való három, a Magyar Nemzeti Múzeumban lévő edény az 1880-as évek közepéről.

4. Erdős u. 50. 1980–1982. A város északnyugati részén, az előző lelőhelytől délnyugatra, 150-200 m-re a sírokkal egykorú fazekasmedencére bukkantak (ld. még Szelevény és Szolnok-Zagyvapart). A feltűnően gazdag leletanyagot nagyobb méretű edények, füles korsók és kiöntőcsöves kerámia alkotja olyan besimított és különösen bepecsételt díszítéssel, amelynek pontos analógiái vannak a temető sírkerámiájában.

Irod.: Csallány, Gepiden 214, 237, 242–243; Cseh J., in: A Nagykunság régészeti emlékei. Szolnok, 1984, 10; uő, Gepida fazekasmedence Törökszentmiklóson. ArchÉrt 117(1990), 223–240.

Cseh János

4. 3. A langobardok története és régészeti emlékei

Langobardok Őstörténetüket saját emlékezetük nyomán szokás felvázolni. Alapja a langobard Paulus Diaconus által a 8. század végén összeállított krónika, a Historia Langobardorum. Szerzője felhasználta a 643 táján írásba foglalt langobard Eredettörténet, az Origo gentis langobardorum 668–670 között átírt egyik változatát. Paulus és a ránkmaradt Origo gentis langobardorum a 6–7. században széles körben elterjedt elképzelést követve Scandinavia, illetve Scadanan „szigetére” helyezi a langobardok bölcsőjét, minden germánok képzelt mitikus őshazájába. A langobardok skandináv eredete és fantáziadús korai vándorútja (egy „hosszú” útvonalon: a Scadannal azonosított Skana/Schonenból Gotlandon, a Baltikumon, a Visztula-vidéken át az Elba-vidékre, vagy „rövid úton” Schonenból Holsteinen át az Elba-vidékre) a Scandza-mítosz nyomán került be az újkori történetírásba. A Scandza-Scandinavia „őshaza”-elképzelés az 5. századi Ablabius elveszett gót történetéből terjedt el, onnan került 551-ben Jordanes gót történetébe. A 6–7. században népszerű toposszá válik, átkerül a frankok, burgundok, később a szászok „őstörténetébe” is. Az eredeti langobard Origóban még aligha szerepelt, az így kezdődött: Erat gens parva quae Winnilis vocabatur. – „Volt egy kis nép, vinnileknek hívták őket.” Ez elé illesztették a 7. században az Itáliában megismert „insula Scadanan”-toposzt. A langobard emlékezet nem őrizte meg egy régesrégi tengeri út, egy tengeren túli őshaza emlékét. Az Origo gentis langobardorum eredeti szövegét leghívebben tolmácsoló, s más korai hagyományokat is közvetítő, 9. század eleji Historia Langobardorum codicis Gothani a langobardok régi hazáját még „Scatenau(g)e Albiae fluvii ripa” az „Elba folyó menti Sötétmező”-nek nevezi. Egy már a Scandza-toposszal vegyülő itáliai langobard forrás nyomán őshazájukat (Scathanavia) a „Danuvium” és a „mare Ocianum” közé, tehát a kontinensre helyezi az „ős”-Origóval egykorú(!) 7. századi frank Fredegarius is (Chron. III. 65). Az Elba-melléki őshaza részeinek nevét ismeretlen langobard hagyományból Paulus Diaconus őrizte meg: Scoringa ’Partvidék/Szirtvidék’ (Hamburg környéke) és Mauringa ’Moorland/Mocsárvidék’ (a mai Moswidi kerület).

A nagy délre vándorlás előtti időkből csak egy mitikus ősanya, Gambara és fiai, a héroszpár Ibor és Aio/Agio nevét és hőstetteit jegyezte meg az emlékezet, s foglalta írásba a langobard források nagyobb része. Őseiket e mondai korban winnileknek nevezik, ami valójában küzdőket-harcosokat jelent, a langobardok népe Itáliában is harimanni/exercitales ’harcosok’. A saját maguk által is „Hosszúszakállú”-nak értelmezett „Langobardus” nevüket a mítosz szerint Fre(y)a istennő közbenjárására Votan/Godantól kapták volna. Mivel a ránkmaradt itáliai langobard forrásokban a valóságos eseményekre és személyekre vonatkozó emlékezet csak a Kr. u. 380/400 körüli időkig nyúlik vissza, a langobard mítoszok őstörténeti értéke a fent ismertetettekkel kimerül.

Valóságos írott történetük századokkal korábban kezdődik. Kr. u. 5-ben Tiberius az Elbáig hatolva megveri többek között a langobardusokat, akiket tábori történetírója, a szemtanú C. Velleius Paterculus jellemzett először: „Langobardi, gens etiam germana feritate ferocior” (Historia Romana II. 106, 2), „a langobardok: nép, amely vadabb, mint a germán vadság” – máig ezzel a mondattal jellemzi az olasz konzervatív egyházi és nemzeti „római” szemléletű történetírás a hat-hétszáz évvel későbbi itáliai langobardokat. Strabon (†19) ekkortájt jegyzi fel, hogy a „langobardusok” egy része – nyilván Tiberius támadása következtében – az Elbán túlra menekült (Geographika VII. 1. 3). A következő évtizedek germániai eseményei kapcsán C. Tacitus két ízben említi a „langobardusokat”. 17-ben a Róma-barát Maroboduus markomann király szövetségét elhagyva Arminius szövetséges seregében győztesen harcolnak egykori vezetőjük ellen (Ann. II. 45), a 47/48-ban zajló események során pedig egyedül képesek voltak a hatalomba visszajuttatni Italicus cherusc királyt az ellene szövetkezett erők ellenében (Ann. II. 17). Sikereik nyomán Tacitus 98-ban lezárt művében elismerően ír róluk: „Langobardos paucitas nobilitat” – „a langobardokat csekély számuk teszi nemessé” ti. olyan vitézül őrzik függetlenségüket a körülöttük élő hatalmasabb sueb „natiókkal” szemben (Germania 40). Elba bal parti hazájukban írja le őket a 2. század közepén Ptolemaios, akinél azonban valamivel délebbre, a mai Lüneburger Heiden szerepelnek a Lankobardi (II. 11. 9). Innen levonulva támad egy – állítólag – 6000 főt számláló seregük a rejtélyes Obiival együtt 166/167 telén Arrabona és Brigetio között a Dunán át Pannonia ellen, kísérletük azonban véres kudarccal végződik (Petrus Patricius fragm. 6 nyomán Cassius Dio 71, 3, 1a). Ezután 489 tájáig semmiféle írott forrásban nem szerepelnek.

Őshazájuk emlékét a középkoron át máig megőrizte a helyi emlékezet. 780-tól a karoling forrásokban Bardungawi néven szerepel, ez a Bardengau 1205-ig fennállott. Központja a máig meglévő Bardowick város volt. E nevekből kiviláglik, hogy a langobardok eredeti neve Bard/Barden volt, szomszédaik gúnyolhatták őket Langbartnak; e nevet a római kortól maguk is vállalták.

Őstörténetük 1869-ben elkezdett felvázolásában csakhamar döntő szerepet kezdett játszani a régészet. Az antik forrásokban megjelölt Elba bal parti síkságon valamennyi korabeli germán törzs harciasságát túlszárnyaló, „állig felfegyverzett” népesség urnatemetőinek sorozatát tárta fel. 1–2. századi temetőik belső szerkezete, a fegyveres szabadok nagy száma szinte kézzelfoghatóvá teszi Tacitus jellemzését. A Kr. születése körüli időben korábbi temetőik (= falvaik) egy részét feladták, sokat újból használatba kellett venni vagy új temetőket kellett nyitni, mindez Tiberius pusztító hadjáratának bizonyítéka. Azon „római kori” temetőik és falvaik, amelyek élete nem szakadt meg, szerves folytatásai a Kr. e. 120-tól Krisztus születéséig terjedő Seedorf, az utóbbi a Kr. e. 300–120 közé keltezett Ripdorf, az pedig a korai vaskori Jastorf-kultúrának. A langobard nép tehát a nagy vándorlás előtt egy teljes évezreden át nagyjából ugyanott élt, ahonnan saját emlékezete szerint elindult. Azok a régészeti elméletek, amelyek a Kr. előtti évszázadokban a fent nevezett kultúrák egyikét vagy másikát Skandináviából próbálták származtatni, mára túlhaladottá váltak, a római írott források és a régészet egybehangzó tanúbizonysága védhetetlenné teszi a mesés „Skandináv-elméletet”. Északi harcosok legfeljebb a nagy vándorlás kezdetén csatlakozhattak a langobardokhoz, ilyennek tartják a Rothari királyt adó Arodus/Harodus (az északi Harudból) nemzetséget, nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy Rothari felsorolt 11 őse között egyetlen északi nevű sem szerepel. Hasonlóképpen erőltetett a Gautnak (gót) értelmezett langobard Gausus nemzetség északi származtatása. A ránkmaradt személynevek és langobard szavak ófelnémet nyelven vannak, e nyelv a 6. században átesett az ún. 1. hangzóváltozáson (Lautverschiebung). A skandináv elmélet másik „pillére”, bizonyos langobard jogi fogalmak „visszavezetése” az óskandináv jogra, a századforduló jogtörténészeinek volt a kezdeményezése. Módszere történelmietlen, mivel az Edictus Rothari és a vele egykorú (7. századi) angliai szász joggyűjtemények századokkal korábbiak, mint „az ógermán jogalkotás forrásának” tekintett, ám valójában csak a 12–13. században írásba foglalt izlandi és norvég vagy a még később rögzített Gotland szigeti jog, a Gutalag. A rokon szavakkal jelölt fogalmak és a hasonló társadalmi igényeket tükröző szokásjog langobard–angolszász viszonylatban a két nép és nyelv közti rokonsággal magyarázható.

A langobard társadalom a régészet tanúsága szerint a Kr. u. 2. század közepétől ugyanúgy átalakult, mint a délebbi germánoké (markomannok, kvádok, vandálok). A fegyveres nép háttérbe szorul, megjelennek az első „királyok” (kuning/rex). A királyok (marwedeli lovas fejedelmi sírok) hatalma már fegyveres kíséretükön (gasindium) nyugodott. E korai királyokról az itáliai langobard hagyomány már nem tudott. Emlékezetük 380/400 táján kezdődik, ekkoriban egy részük már a Golaida/Golandában lakott, ami az Elba középső folyásvidékének felelhet meg, Magdeburgtól Drezdáig. Itt választották hagyományuk és királylistájuk szerinti „első” királyukat, a Guging nemzetségbeli Agilmundot (akit a mitikus ős Aio/Agio „fiának” képzeltek). Az utána következő királyok még mindig mondai figurák, az első biztosan históriai személy a Lething nemzetségbeli Godeoc/Godoin, akinek vezetésével a 480-as évek vége felé benyomulnak a Bainaibba, a 9. század elején „megmagyarázott” nevén a Beovinidisbe, vagyis a Cseh-medencébe. Az Origo gentis langobardorum és Paulus Diaconus további vándor-állomásai (Anthaib, Burgundaib) népnevekből alkotott képzeletszülte országok, az ezeknek hitelt adó történészek körében született meg az „örök vándor” langobard fogalom. Történetük 488 után lép biztosabb talajra, a langobard emlékezet megőrizte a Rugilanda, a Rugorum patria nevét, ahonnan röviddel megérkezésük előtt „Audoachar”-Odoaker elűzte a rugiakat. Azt azonban csak a Historia Langobardorum codicis Gothani tudja, hogy a Rugilandot az ismeretlen nemzetségbe tartozó Pero (akit csak közvetetten, elődjére és utódjára utalva nevez királynak) hódította meg. Pero nevét a Lething-dinasztia töretlen folyamatossága és legitimitást biztosító szerepe miatt a többi forrásból, még az Edictus Rothari királylistájából is kihagyták. Pero után Godeoc fia, Claffo állította vissza a Lethingek uralmát. Az ő fia, Tato vezetésével keltek át a langobardok a Dunán és foglalták el a „Feld”-et, a régészet valószínű eredményei szerint a mai Tullnerfeldet (a Morvamező/Marchfeld belső területe a 6. században lakhatatlanul elmocsarasodott, s egészen a 9–10. századig lakatlan). Az eseményre a herulok bukása (508–510 között) előtt 3 évvel került sor, vagyis 505/507 táján.

A „Feld”-re költözés után a langobardok kénytelenek voltak elismerni a pannon–noricumi térség urainak, a heruloknak a protektorátusát és tributumot fizetni nekik. A langobard emlékezet szerint saját hibájukból (Rometruda-saga, amely szerint Rometruda, Tato lánya orvul meggyilkolta a herulok követét), a kortárs Prokopios szerint viszont „a világ legmocskosabb emberei”, a herulok rablási vágyából, háború tört ki a két nép között. A döntő csata a langobardok teljes győzelmével végződött, Rodulf herul király elesett, a herul nép három különböző irányba elmenekült. A délkelet felé menekülőket a langobardok Pannonián át gepida és keletrómai területre űzték.

Röviddel a győzelem után Tatót unokaöccse, Winigis fia, Wacho megölte, s maga foglalta el a Cseh-medencétől Észak-Pannoniáig terjedő langobard földek királyi trónját (510 körül). A kortársi és korai langobard hagyományban nincs jele annak, hogy Wacho cselekedetét elítélnék, uralmát törvénytelennek tartanák. Tato és fiai detronizálása valószínűleg egyaránt létérdeke volt a langobardoknak és a Lethingeknek. A hatalma csúcsán álló Nagy Theoderik számára minden bizonnyal persona non gratának számított fegyverrel fogadott fia, Rodulf gyilkosa, Tato, s nem lehetett róla más véleménye Herminafred türing királynak sem, aki éppen 510-ben került rokoni és szövetségi kapcsolatba a nagy osztrogót királlyal. A langobardokat Tato uralma alatt az elszigetelődés, vagy ami rosszabb: két oldalról jövő támadás fenyegette. A Wacho-puccs a Lethingek semleges ágának hatalomátvétele volt, Wacho politikai tettei ismeretében az erőviszonyok olyan józan mérlegelése, amellyel a langobardok egyetértettek.

A pannoniai korszak története 643-ban röviden, de minden bizonnyal reálisan szerepelt az eredeti Origóban, Wacho a legitim királyok számozott sorrendjében még a nyolcadik az egykorú Edictus Rothariban. Az átdolgozott Origo gentis langobardorum és nyomában Paulus Diaconus a Lethingeket erőszakkal félreállító Gausus nem tisztára mosása érdekében a gyökerekig meghamisítja Wacho korszakát. A korszak valós történetét 510–552 között a kortárs Prokopios (De bello gothico), 539/552–558 között Agathias (Historiarum libri) 566–582 között Menander Protektor (Excerpta de legationibus) görögül, más kortársak latinul jegyezték fel. Így Jordanes 539. és 551. évi eseményeket (Rom. 386), Nicetius Treveriensis 566 körüli eseményeket, Gregorius Turonensis 575-ben lezárt I–IV. könyvében (Historia Francorum) 531–575 közötti kapcsolatokat, Marius Aventicensis (539–581) az 556–580 közti eseményeket. A 612 előtt író Secundus Tridentinus az Agilulf és Theodelinda fiát, Adalwald trónörököst 603-ban katolikussá keresztelő apát-püspök művéből (Langobardorum gestis historiola) csak Paulus Diaconus kivonatolt néhány fontos – itáliai vonatkozású – adatot. Mindezek fényében a pannoniai korszak merőben másként értékelendő, mint az eddigi – vezérfonalként az itáliai langobard krónikákat követő, s nekik túlzott hitelt adó – történetírás.

Wacho már uralma elején feleségül vette Rodulf herul király foglyul ejtett lányát, Silingát. Ezzel a langobardok és a Lething nem számára eleget tett a legitimitás követelményének, a Duna-vidék népei szemében pedig Rodulf király örökébe lépett. E lojális lépést minden bizonnyal barátinak tekintette Nagy Theoderik és Herminafred türing király is. Ugyanakkor a herulok szétfutása után a pannon térségben nem maradhatott hatalmi vákuum, ezt az Origo gentis langobardorum is alátámasztja: „Wacho a Langobardok uralma alá hajtotta a suavokat (szvébeket).” A szvébek a 6. század második évtizedében már csak a Dunától délre, Pannoniában laktak, régészeti leleteikből ítélve nagyjából a Balaton-vidékig. A szvébek 568-ra csaknem teljesen beolvadtak a langobardokba, bár néhány önálló közösségükre utaló Suave/Soave nevű falu még létezett a középkori Észak-Itáliában. A szvébektől lakott Észak-Pannoniánál délebbre Wacho egyelőre nem nyomulhatott, a kor szokása szerint lakatlan senkiföldjét hagyott országa és Nagy Theoderik Dráván túli gót Pannoniája között. Ugyanakkor a Drávát észak felé az osztrogótok sem lépték át, a kortárs Prokopios részletes és pontos leírása szerint birtokaik északi határa 535-ben a Dráva volt. A régészeti leletek teljes hiánya a 6. század első harmadában a Dél-Dunántúlt ugyanolyan lakatlan határvidéknek mutatja, mint a Kis-Kárpátoktól keletre fekvő Kisalföldet vagy a Duna–Tisza közét, mindazon történelmi munkák és atlaszok, amelyek az osztrogótok, langobardok, gepidák országát ezekre a területekre is kiterjesztik, fantáziatermékek.

Wacho Lething rokonaival negyed századon át békésen megosztozott a hatalmon. Mivel sem első, sem második házasságából nem született vagy nem maradt életben fia, utódjaként-trónörökösként egyik unokaöccsét vagy más rokonát (anepsios), Risiulfot vette maga mellé. A gyermektelen Silinga halála után északnyugat felől, az akkor hatalmuk delelőjén álló türingek irányából igyekezett népe s a maga uralmát biztosítani. Még az 510-es évek vége felé feleségül vette Bisin/Pisen, langobard nyelven V/Fisu türing király lányát, Raicundát, akitől az évtized végén (519–520 körül) Visigarda nevű lánya született. A türing származású királynő bátyja, Herminafred király, Nagy Theoderik unokahúga, Amalaberga férje volt. A türing házassággal Wachónak sikerült belépnie a királyok „nemzetközi” családjába, s a türingekkel jó kapcsolatokat kiépíteni. A ránkmaradt langobard emlékekben, a fémművességben és fazekasságban jelentős türing hatások tükröződnek. A türing királyi házat és Türingia függetlenségét megsemmisítő frank támadás (Theuderik és Chlotachar, 531) idején Wacho sikerrel elszakadt korábbi szövetségeseitől. Visigarda lányát 531/32 körül eljegyezte a türingek felett győzedelmeskedő Theuderik király fiával, Austrasia trónörökösével, I. Theudeberttel (534-48), s a kiskorú lányt tüstént Galliába küldte (tényleges házasságkötésükre csak hét évvel később, 538/39 körül került sor). Mindez nem akadályozta meg abban, hogy – a régészeti leletek vallomása szerint – számos türing menekülőt befogadjon, egyes langobard közösségekben (Tamási) türing viseletű, türing használati tárgyakat magukkal hozó emberek tűnnek fel.

Az egyre erőszakosabban kelet felé hatoló Meroving királyok elleni védekezésül az 530-as években új szövetségi rendszert kellett Wachónak kiépítenie. Trónja és népe biztosítását célozta harmadik házassága Elemund gepida király lányával, Ostrogothóval, langobard nyelven Austrigusával (534/35 körül), majd röviddel a bizánci–osztrogót háború kitörése után (535/536 körül) szövetségkötése I. Iustinianus (527–565) császárral. Az osztrogótok kezdeti sorozatos vereségeit kihasználva Wacho megszállja a Dráváig terjedő pannoniai senkiföldjét – e második foglalást újonnan nyitott langobard temetők sora igazolja. Előnyomulása fölött mind gepida, mind bizánci szövetségesei szemet hunytak. Az általános háborúskodásba beavatkozó Merovingokkal továbbra is igyekszik tartani a jó kapcsolatokat, Austrigusától született gyermeklányát, Waldaradát eljegyzi I. Theudebert 3-4 éves fiával, a későbbi I. Theudebalddal. Minden irányban szilárd szövetségi kapcsolatai révén sikerül a langobardokat távoltartania a kritikus 539. év új háborúitól. Vitigis osztrogót király segélykérését (539. február) arra hivatkozva utasítja el, hogy ő a császár „barátja és szövetségese”. I. Theudebert követeinek kérése ellenére (Agathias I. 4) sikerrel távol marad a frankok itáliai, apósa és gepidái al-dunai közös Bizánc-ellenes támadásától is – nincs kizárva, hogy a trónutódlás körül kitört zavarokra hivatkozva. Austrigusától az 530-as évek második felében ugyanis fia született, Waldari. A trónt természetesen fia számára szerette volna biztosítani, emiatt kijelölt utódját, Risiulfot száműzi, s nem sokkal halála előtt megöleti (539 körül). Wacho halála 540-re tehető.

A joggal Nagynak nevezhető Wacho három évtizeden át állt a langobardok élén, s országát nemcsak kiterjesztette, immáron a Cseh-medencétől egészen a Dunáig–Dráváig, de békéjét is mindvégig megőrizte. Ennyi ideig s ilyen sikeresen csak egyetlen másik langobard király uralkodott, 200 évvel később Liutprand (712–744). Wacho az egyik langobard hagyomány (Historia Langobardorum) szerint nem költözött be Pannoniába, a türingekkel, frankokkal szomszédos Beovinidisban volt a palotája, ott is temették volna el, más langobard hagyományok azonban nem szólnak erről.

A gyermek Waldari mellé a langobardok gyámot (mundualdot) állítottak, apja második, türing feleségének rokonát, a Gausus nembeli Audoint. Waldari helyzete válságosra fordult, amikor biztos támasza, nagyapja, Elemund gepida király 546-ban elhunyt, s a kiskorú gepida tónörökös, Ostrogotha menekülni kényszerült a hatalmat megragadó Turisind király elől. Nővérénél, a langobardok özvegy királynőjénél talált oltalmat. A királynő utolsó kísérletként fia élete és trónja megmentésére a Merovingokra próbált támaszkodni. Eljegyzett lányát, Waldaradát az austrasiai udvarba küldi. Mindez már nem segített. A gyermek Waldari valószínűleg még ugyanazon 546-os esztendőben gyanús körülmények között meghalt, utódja a hatalom tényleges birtokosa, Audoin lett.

Audoin első lépései a korábbi frank és gepida szövetség felmondása, s támadó katonai szövetség kiépítése I. Iustinianusszal voltak. A szövetséget a kor szokása szerint előkelő házassággal pecsételik meg. A császár elküldi Audoinnak Herminafred türing király és Amalaberga hercegnő lányát, Rodelindát, ahogyan a kortárs Jordanes hírül adta, „összeházasította” a langobardok királyát Theodahad (az itáliai gótok királya 534–536) nővérének leányával (Rom. 386). Rodelinda a második frank támadás idején, 534-ben anyjával együtt Ravennába menekült, s ott 540-ben Belizar fogságába esett, aki Konstantinápolyba küldte. Az új langobard király most általa válik legitimmé. „Sok pénzt kapva” Audoin már 547-ben Turisind gepida király és Sirmium ellen vonul. A császártól segítségül küldött 10 000 bizánci lovastól és 1500 katolikus herul harcostól (akik az előcsatározás során legyőzik a gepidák oldalán álló ariánus herulokat) nemcsak Turisind retten meg, de maga Audoin is, a harcot két esztendőre elhalasztják. A gepida háború helyett a langobardok birtokba veszik a császártól számukra „átengedett” volt osztrogót területeket, a „Norikon polis”-t (Poetovio), az „Urbs Pannoniae”-t (Siscia), valamint Dél- és Délnyugat-Pannonia számos erődjét és helységét. A Iuli-Alpokban is megszállták az erődöket (Carnium, Neviodunum), Istria északkeleti részén pedig Piquentumig nyomulva (brezjei lovassír) elvágták a Tergeste (Trieszt) Tarsatica (Fiume) közti főutat, s ezzel gátat emeltek a Venetia irányából 545-től Pannonia felé törő frank terjeszkedés elé – emiatt 552-ben a venetiai frankok nem akarják beengedni a Narses seregével vonuló langobardokat, „halálos ellenségeiket”. Az 547. évi langobard előnyomulás túl is csap a megengedett határokon, betörnek a keletrómai Illyricumba és Dalmáciába, a Drina völgyén át Epidamnosig (Durrës/Durazzo [Albánia]) pusztítanak, amit a császár csak nehezen néz el újdonsült „szövetségeseinek”.

A mai formájában a Gausus nembeli Audoin és Alboin dicsőítésére átdolgozott Origo modenai kézirata helyesen őrizte meg az Audointól elfoglalt Dél-Pannonia emlékét, a római leszármazottakról lakott új hódítást nevezi „Pannoniá”-nak, amelyet Itáliába költözésük előtt 22 évig birtokoltak a langobardok. A XII^decem = decem et duodecim helyes évszámot őrizte meg a Historia Langobardorum codicis Gothani is: 20 et duo ann(os). Az Origo gentis langobardorum más kéziratai, s nyomukban Paulus Diaconus eltévesztették az évszámot és 42 évet (quadraginta duo) írnak. Ezt a hibás évszámot szokás kivonni 568-ból. 526-ban azonban a langobard történelemben nem volt feljegyzésre méltó esemény, Nagy Theoderik halála (526. aug. 31.) nem érintette Wacho akkori politikáját.

Mivel 549. június 25-éről 26-ára virradó éjszakáján a teljes holdfogyatkozás miatt pánikba esett seregek faképnél hagyták királyaikat, akik kénytelenek voltak újabb két évi fegyverszünetet kötni, az első gepida–langobard háborúra csak 551-ben került sor, a langobardok emlékezete szerint az „Asfeld”-en. A csatát és táborukat a gepidák Thorismod trónörökös eleste miatt (akit nem győzhetett le párviadalban az akkortájt legfeljebb 5-6 éves Alboin, mint azt a szépséges, de csalárd itáliai Alboin-saga elmeséli, ha egyáltalán volt párviadal, inkább Amalafrid türing herceg, Audoin sógora lehetett a hőse) elvesztik, a langobardok viszont semmit sem nyernek az óriási véráldozattal kivívott győzelemmel. A gepidáknak ki kellett üríteniük az 539-ben meghódított Dacia ripensist és Moesia primát, s Bassianát is át kellett adniuk a császárnak. I. Iustinianus a béke és nyugalom helyreállítása érdekében utasítja a szövetséges királyokat (a békekötéssel Turisind újból szövetségessé vált), hogy likvidálják az egymás udvarában menedéket élvező trónkövetelőket. Audoin így szabadul meg az uralmát kezdettől veszélyeztető, törvényes jogaiért hat éven át elkeseredett harcot vívó utolsó Lething hercegtől, Hildigistől és az udvara számára nem kevésbé kellemetlen gepida hercegtől, Ostrogothától. Iustinianus azért parancsolt békét a dunai fronton, mivel végső leszámolásra készült az osztrogót Totila királlyal. 552 tavaszán Audoin 5500 langobard harcost küld Narses seregébe – az umbriai Busta Gallorumnál július elején vívott sorsdöntő csatában rajtuk s a katolikus herulokon törik meg az osztrogót lovasság rohama. A csata után azonnal ki kellett őket zsuppolni Itáliából, olyan féktelenül viselkedtek. 16 évvel későbbi hadjáratuk színhelyét ekkor derítették fel. Néhány évvel később (556) a perzsa frontra, Lazikába küld Audoin a császárnak segédcsapatot (Agathias III. 20). Az 550-es évek végére a Bizáncot kivéve minden irányból elszigetelődött Audoin a régi irányba, a frankok és a Merovingok felé próbál nyitni. Sikerrel. Az ellenséges Theudebald halála (555) után Lething özvegye, Waldarada ugyan második házassága révén átmenetileg valamennyi frankok királynője lesz, de röviddel később I. Chlotachar kénytelen volt egyházi parancsra elválni tőle (556). A Lething királynő letűnését kihasználva Audoin megnyeri fia számára Chlodoswinthát, I. Chlotachar korábbi házasságából származó leányát, akinek testvére, I. Sigebert 561-től Austrasia királya lesz. A Merovingok felé ezzel helyreáll a semleges jó viszony. Audoin néhány évig még élt, halála időpontja nem ismert, sírja valahol Pannoniában lehet.

A béke megbontását nem tűrő I. Iustinianus halála (565. november) idején már Alboin a langobardok királya. A trónváltozást kihasználva 566 tavaszán váratlanul megtámadta a gepidákat és Sirmiumig szorította vissza őket. Az új császár, II. Iustinus, Kunimund gepida király esküvel megerősített ígéretére, hogy a várost önként átadja a keletrómaiaknak, felmenteti Sirmiumot, az egyesült bizánci–gepida sereg megnyeri a második gepida–langobard háborút, II. Iustinus pedig felmondja a langobard szövetséget. Alboin tudatos és erőszakos ariánus térítéssel, ortodoxüldözéssel válaszol, amelyet a katolikus Chlodoswintha nem tud sem megakadályozni, sem visszafordítani. A fenyegető bizánci–gepida retorzióktól tartva Alboin – sógora, I. Sigebert közvetítésével – 566/67 telén katonai szövetséget („örök szövetséget”) köt a Türingia keleti határai közelében tartózkodó Bajan avar kagánnal. Vállalja, hogy az avar lovassereget a langobard állatállomány tizedével azonnal élelmezni kezdi, vezetőkkel a Kárpát-medencébe kalauzolja őket, s győzelem esetén a zsákmány felét és egész Gepidiát nekik juttatja. Az 567 tavaszán–nyarán vívott harmadik gepida–langobard háború igazi nyertesei az avarok voltak. A langobard krónikák ugyan egyesegyedül önmaguknak sajátítják ki a győzelmet, más források (Gregorius Turonensis, s nyomában Fredegar, Paulus Diaconus, Historia Langobardorum codicis Gothani) pedig egyenesen Alboinnak tulajdonítják Kunimund megölését (az Origo gentis langobardorumban, valamint a kortárs Iohannes Biclarensisnél és Auctarius Havniensisnél ez nem szerepel), ám az egykorú bizánci források nem mindenben erősítik meg a langobardokat. A bizánciak Bajannak és az avaroknak tulajdonították Gepidia szétzúzását és általában a gepidák legyőzését (Menander Protektor), s ha ez túlzás is, a Dunánál vívott nagy csatában az avarok jelentős gepida erőt győztek le. Amikor 567 őszén Bajan rajtaütéssel megkísérli elfoglalni a gepidáktól a bizánciaknak átadott Sirmiumot, Alboinnak rá kellett jönnie, hogy rossz cserét csinált. 568 elején újból katonai szövetséget köt Bajannal – nyilvánvalóan közös Bizánc elleni éllel –, s ennek keretében átengedi „hun barátainak”, vagyis az avaroknak „hazáját”, Pannoniát. 568. április 2-án „incendens et reliquens” (Marius Aventicensis), vagyis „felgyújtva és elhagyva” Pannoniát Alboin május 20-án megkezdi Itália elözönlését. Az exodusban nemcsak harci csoportokból (in fara) álló hadai vesznek részt, hanem – mint valamennyi korabeli forrás egybehangzóan állítja – az egész nép, asszonyostól-gyermekestől. Kivonulásuk Pannoniából inkább menekülés volt, semmint hadmenet, házaikat felgyújtották, temetőiket kifosztották, nem hagytak hátra értéket. Országuk felgyújtása szöges ellentétben áll azzal a 8/9. századi legendával (Paulus Diaconus és a Historia Langobardorum codicis Gothani), hogy elvonulásukkor kikötötték volna: 200 éven belül bármikor visszatérhetnek Pannoniába. Ellenkezőleg, az avaroktól Itáliában sem érezték magukat biztonságban. Továbbra is megszállva tartották a Iuli Alpok (Alpes Iulianae) innenső oldalán az Itáliát védő erődöket és a Felső-Száva-völgy erődvárosait (Carnium/Kranj, Neviodunum, Vranje, Rifnik), ezt a marcát csak 600 után ürítik ki, az erődök többségét a beköltöző szlávok pusztítják el.

Pannonia más részein sem az írott, sem a régészeti források tanúsága szerint nem maradtak hátra langobardok. Alboin eleve gyengének érezte magát az itáliai hadjáratra, ezért „barátaihoz”, a szászokhoz fordult segítségért. 567/68 telén valóban tekintélyes szász kivándorló sereg csatlakozott hozzá (ők is családostól!), ezek a szászok Alboin halála (572) után Gallián keresztül visszatértek hazájukba. Számottevő gepida erők is a langobardokhoz társulnak, két rossz közül a kisebbet választva, észak-itáliai telepeiket langobard nevükön: Zibido/Zebedo, mintegy 15 falunév őrizte meg. Az egykorú forrásokban más csatlakozott szövetségesekről nem esik szó – Alboin mindenféle népegyvelegből álló „vegyes hadát” (Noricos, Pannonios, Suavos, Bulgaros, Sarmatas) Paulus Diaconus ötlötte ki 4–7. századi itáliai gentiles-falvak nevéből, a sokat idézett helynek nincs forrásértéke.

A Cseh-medencéből már talán 490 táján, majd a Boiohaimon kiürítése kezdetén, az 550-es években egyes langobard csoportok Raetiába vonultak le, s a régészeti leletek tanúsága szerint (önálló langobard temetőrészletek Altenerding-Kletthamban, Passauban, Straubingban, Kelheimben) jelentős szerepet játszottak a bajuvar/bajor etnogenezisben. Freising közelében az 1070 síros altenerdingi temető 490–580 közötti korszaka szinte semmiben nem különbözik a pannoniai – beleértve a Hegykő csoportot is – temetőktől. A bajorok „langobard korszaka” 588/89-ben Garibald herceg és családja (Theodelinda) elűzésével ér véget, II. Childepert frank király 592-ben iktatja be az első biztosan Agilulf nembeli bajor herceget, I. Tassilót.

A gepida foglyok közt volt Kunimund király lánya, Rosamunda is, akit Chlodoswintha királynő halála után, éppen 568 körül Alboin feleségül vett. Ezzel a frankokhoz fűződő vékony szál újból elszakadt, az Itáliában hadakozó langobardok már 569-ben és 571-ben támadást indítanak a Merovingok dél-galliai országrésze ellen.

Az Itália elleni langobard támadást a 7. századtól az italo-római és langobard krónikások, s nyomukban – Sevillai Izidortól alaposan kiszínezett változatban – a frank Fredegarius az „áruló” motívum beiktatásával igyekeznek enyhíteni (Chronicon III. 65, ezt veszi át Paulus Diaconus Historia Langobardorum II. 5.) E szerint a II. Iustinus feleségétől, Sophia császárnőtől vérig sértett császári helytartó, Narses hívta volna be bosszúból a langobardokat. Narsest, akinek 12 éves békés uralma alatt „egész Itália boldog volt” (legalábbis a Liber Pontificalis I. 304 szerint), 567-ben adóügyek miatt valóban leváltják, s az is valószínű, hogy Alboin éppen a nagy hadvezér bukásának hírére szánja magát támadásra. A bizánci kortársak azonban nem vádolták Narsest árulással, halála után (Róma, 570) maradványait Konstantinápolyba szállították és a legnagyobb tisztelettel temették el. Az „áruló” Narses mondája csak a 10. században tűnik fel Bizáncban. Konstaninos Porphyrogennetos gyűjteményes munkájában részletesen szerepel (De administrando imperio 27) minden bizonnyal egy dél-itáliai mondából átvéve (amelyben a langobardok Pannoniából egyenesen Beneventumba mennek) s olyan tévedésekkel (Sophia helyett Iréne császárnét ír), amelyeknek nem lehet bizánci forrásalapja. Ezt a dél-itáliai mondát (Narses a bukása után Nápolyba vonult vissza) először Paulus Diaconus Historia Langobardorum II. 5. írja le, s szerepel a késői Annales Beneventaniban is. A mesének nincs történeti alapja, Narses nem játszott aktív szerepet a langobardok Pannoniából való kiköltözésében.

A történelem folyamán először s utoljára a langobardokkal települt be Pannoniába a nordikus nagyrasszhoz tartozó népesség. A férfiak a helyi dinári-mediterrán populációhoz viszonyítva feltűnően magasak voltak (170-180 cm), egyesek a 190 cm-t is elérték, asszonyaik is sudárak voltak (165-170 cm). A típusból következően arcszínük világos, hajuk szőke volt. A temetőkben feltárt arimanni és arimanna réteg nagyobb részben nordikus (vagy ún. Cro-Magnon-típus), jól különválik tőlük a Duna-vidéki eredetű félszabadok és szolgák kis- és középtermetű rétege. Bár bizonyos természetes keveredés már Pannoniában elkezdődött, ez a rövid idő miatt nem volt jelentős. Itáliát az ottani korai temetők tanúsága szerint ugyanez az „óriásokból” álló langobard harcos réteg rohanta le. A hódító langobard réteg létszámára még hozzávetőleges adataink sincsenek, késői „pannoniai” korszakukat azonban Észak-Morvaországtól a Száváig számításba kell venni. Csak így érthető, hogy a király és a név szerint is ismert 14-15 pannoniai dux, katonai kíséretére (gasindi) támaszkodva már kezdetben képes volt ugyanennyi dukátust létesíteni Itáliában. Foro Iuliumot (Cividale), s talán Brexia (Brescia) környékét leszámítva azonban mindenütt kisebbségben voltak, ez magyarázza viszonylag gyors asszimilálódásukat. 75 évvel bevándorlásuk után törvényeiket már latinul foglalják össze. Az általánosan elterjedt nézettel ellentétben a langobardok nem „parasztok” voltak, legalábbis nem a szó szántóvető-gabonatermelő értelmében. Pannoniában településeik többsége erdős dombvidékek peremén található, ami jól megfelel az itáliai forrásokból és törvényeikből ismert nagyállattartó életmódnak. A falvak körüli rétek közlegelőnek (lang. fiwaida) számítottak, a pannoniai lósírok eredményes lótenyésztésre, a sírokba helyezett marha-, juh-, kecskecsontok pásztorkodó életmódra utalnak. A langobard nyelvben az állatállományt jelentő szó azonos jelentésű a vagyonnal: fehu/fiho (Vieh, vö. a magyar marha szó hasonló korai kettős jelentésével). A gabona, len stb. termesztése járulékos volt, amiként a sírokban fel-feltűnő szárnyasétel-maradványok és tojásmellékletek is azok. Tamásiban az utóbbiak 66%-a származik házityúkból, a többi vadkacsa-, vadlibatojás.

A településben jól elválik az 510–535 közti katonai megszállás az 536–568 közti népi betelepüléstől. A katonai megszállás ismérvei a második korszakban a Dráva–Száva közé tevődnek át. A noricum–pannoniai korai megszállás római castrumokhoz kapcsolódik, sorrendben: Asturis, Vindobona, Ala Nova, Arrabona, Brigetio, Castra Constantia, Aquincum, Annamatia. A hozzájuk kapcsolódó temetők vagy leletek: Erpersdorf, Wien 6(?), Schwechat, Győr, Szőny, Szentendre, Óbuda, Baracs. Római őrtornyok közelében is vannak temetőik: Maria Ponsee, Bezenye, Pomáz, Albertfalva, Rácalmás. Belső Pannoniában Herculia-Tác castrumában és Fenékpuszta erődjében van biztos nyomuk, római villához kapcsolódik Kádárta temetője. A római kötődést azonban nem szabad túlértékelni, a 6. század elejére az erődökben, őrtornyokban, villákban már régen nem éltek római provinciálisnak tekinthető emberek, a védőfalakon, tornyokon s néhány még álló, de romladozó középületen kívül erre az időre Pannonia vályogépületei rég elmállottak. Egyedül az utak voltak használható állapotban, barbár hódítók számára egyenesen ideálisak. Langobard építményt eddig egyetlen római erődítményben sem figyeltek meg, nincs nyoma a Hegykő-csoport területén és idején biztosan lakott, még élő Scarabantia/Sopron városában sem, amely egyébként Észak-Pannoniában valószínűleg egyedülálló volt. Ugyanakkor a jelenlegi megfigylések szerint a Savaria–Keszthely–Sopianae vonaltól délre, délnyugatra nem települtek meg a langobardok, hely- és folyónevek (Savaria, Sala stb.) továbbélése itt római provinciális maradványok továbbélésére utal. Más volt a helyzet a Drávától–Murától délre fekvő Dél-Pannoniában, ahol a langobard helyőrségek 447 után még félig-meddig lakott városokban (Cibalae, Siscia) és késő antik hegyi erődökben (Rifnik, Neviodunum/Velika Malence) jelennek meg. A helyi késő római népi és művelődési hatások azonban még az utóbbiakban sem múlják felül azt a viszonthatást, amelyet a langobard hódítók viselete, ékszerei gyakoroltak rájuk. A korábban feltételezett „pannoniai romanizált” langobardok száma aligha volt jelentős.

Az 1960-as évektől erőteljesen kibontakozó telep- és házkutatások a Duna-vidéki langobard falvak, tanyák, udvarházak tekintetében eredménytelennek bizonyultak (Ausztriában és Morvaországban is), holott maguk a temetők világosan igazolják e településformák meglétét. A gót, gepida, avar, szláv telepásatások sikerei nyomán egyre valószínűbb lesz, hogy a langobardok a morva–osztrák–magyar „pannoniai” térségben nem vették át az ún. „kelet-európai” vagy germán–szláv gödörházakat, finomabb nevükön süllyesztett padlójú házakat. Őshazájukban cölöpszerkezetes, felszínre épített hosszú faházakban laktak (pl. Rullstorf), a sírjaikban gyakori 2×2 vagy 2×3 cölöpös, deszkafalú „halotti házak” arra utalnak, hogy az élők is hasonlókat építettek. Felszínre épített cölöpvázas faházak nyomaira másfél ezer éves belterjes földművelés után csak ritka szerencsével lehet ráakadni, ez a szerencse eddig még nem jutott a langobard régészeti kutatás osztályrészéül. Itáliában faházaikról beszél az Edictus Rothari 282. fejezete is.

Irod.: L. Schmidt, Geschichte der deutschen Stamme. Die Ostgermanen. München, 1942², 565–626; E. Schwarz, Germanische Stammeskunde. Heidelberg, 1956, 191–198; G. Pepe, Il Medio Evo barbaricho d’Italia. Torino, 1963, 107–344; M. Brozzi, Il Ducato Longobardo del Friuli. Udine, 1975, 1981²; J. Jarnut, Geschichte der Langobarden. Stuttgart, 1982, 17–26; uő, Die langobardische Ethnogenese. Typen der Ethnogenesen unter besonderer Berücksichtung der Bayern I. Wien, 1990, 97–102; A. Melucco-Vaccaro, I Longobardi in Italia. Milano, 1982, 33–41; H. Wolfram, Die Geburt Mitteleuropas. Wien, 1987, 77–81, 485–486; L. Várady, Epochenwechsel um 476. Anhang: Pannonica. Budapest, 1984, 99–122; A. Leube, Die Langobarden. In: Die Germanen. Ein Handbuch. Bd. 2. Berlin, 1983, 584–595; Bóna I., Die Langobarden in Pannonien. In: Die Langobarden 63–73; uő, I Longobardi in Pannonia. In: I Longobardi. Milano, 1990, 14–19; Tudomány-népszerűsítő kompiláció: W. Menghin, Die Langobarden. Archaologie und Geschichte. Stuttgart, 1985; A Scandza-toposz kialakulásáról és elterjedéséről: R. Hachmann, Die Goten und Skandinavien. Berlin, 1970, 15–143; Vallási ügyekről: H. E. Giesecke, Die Ostgermanen und der Arianismus. Leipzig–Berlin, 1939, 199–208. A langobard nyelvemlékekről újabban: P. Scardigli, Goti e Longobardi. Roma, 1987, 179–329. Itáliai langobard helynevekről: C. A. Mastrelli, La toponomastica lombarda di origine longobarda. In: I Longobardi e la Lombardia. Milano, 1978, 35–46.

Bóna István