Bóna, István Cseh, János, Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága Nagy, Margit, Aquincumi Múzeum Tomka, Péter, Xántus János Múzeum



Yüklə 1,17 Mb.
səhifə11/17
tarix08.03.2018
ölçüsü1,17 Mb.
1   ...   7   8   9   10   11   12   13   14   ...   17
Langobardok régészeti emlékei A 18. században a langobard történelem három fontos színterén, Alsó-Szászországban, Csehországban és az olaszországi Friaulban bukkantak első régészeti emlékeikre. Ásatásra először Itáliában került sor (Michele Della Torre, Cividale-Cella 1817–1824), de még nem tudták, mit ásnak („gótok és görögök közti csata halottai”), a leleteket – bár szép színezett metszetek készültek róluk – nem tartották együtt sírok szerint, s nem is közölték. A tudományos régészet kezdeti időszakában a langobard vándorlás két végpontján, az Elba menti őshazában (Darzau 1871) és Piemontban (Testona 1878) tárták fel első, már langobardnak tartott temetőiket. Az 1880-as évek végétől az első világháború végéig vonulásuk útvonalán rendszeressé váltak az ásatások. Alsó-Szászországban és Nyugat-Mecklenburgban langobard urnatemetőket ástak ki (Uelzen, Nienbüttel, Rieste, Körchow) az Osztrák–Magyar Monarchiában „Meroving-kori” csontvázas temetőket (Bezenye 1885/86, Praha-Podaba 1886, Krainburg/Kranj 1898/1905), Friaulban és Közép-Itáliában pedig hódítás kori langobard temetőket (Castel Trosino 1893, Nocera Umbra 1897/98, Cividale-S. Giovanni 1916). A publikációk többnyire elmaradtak, néhány örvendetes kivételtől eltekintve (Chr. Hostman: Darzau 1874, Sőtér Á.: Bezenye 1893, G. Schwantes: Uelzen 1911, R. Beltz: Körchow 1920), előzetes jelentésként vagy illusztrált sírleírásként láttak napvilágot (J. Szombathy – J. Zmauc – W. Schmid: Krainburg/Kranj 1902, 1904, 1907, C. Calandra: Testona 1880, L. Mengarelli: Castel Trosino 1902, R. Paribeni – A. Pasqui: Nocera Umbra 1919). Az egyes országokban folyó kutatások nem kapcsolódtak egymáshoz, még a nagy összefoglalások írói is alig ismerték a szomszédos eredményeket (Magyarország: J. Hampel 1905, Csehország: J. L. Píc 1909, L. Niederle 1918). A legnagyobb hiba az volt, hogy vándorlásuk közbülső állomásain nem ismerték fel a langobardokat, Píc Csehországban „Meroving epizódról”, Hampel Magyarországon 7–9. századi „Meroving–Karoling” leletekről írt, egyedül Ausztriában sejti meg néhány sírról M. Much, hogy „Lombard-kori” (1898).

A két háború között a politika és az ideológia visszavetette a langobard régészeti kutatásokat (Csehszlovákia, Jugoszlávia, Itália), nem kevésbé káros volt – főleg Ausztria és Magyarország számára – az a hamis kép, amelyet filológusok, jogtörténészek és történészek – köztük a legjobbak is – a langobardok történetéről felvázoltak. Mozgó, költöző vándornépnek ábrázolták őket, akik a mitikus „Skandináv-őshaza” elhagyása után századokon át országról országra jártak. A késői langobard krónikáknak hitelt adva magyarázták népvándorlás kori útvonalukat is. Alsó-Szászországból kiindulva úti állomásaikat Szászországban, Lausitzban, Sziléziában, Kis-Lengyelországban vélték felfedezni. Onnan a Morva mentén a Rugilandba tett rövid kitérő után a Felvidékre, a mai Szlovákiába költöztették őket. A Felvidékről nyomultatták be őket a „Feld”-re = ’Alföld’-re, amelyet a Duna–Tisza közével azonosítottak – mindmáig így ábrázolja kalandos útvonalukat a legtöbb történelmi atlasz, avagy újabban Dél-Szlovákiából egyenesen Kelet-Pannoniába/Valeriába költöztetik őket (J. Sasel). A régészetet negligáló „historikusok” máig tevékenykednek, ők 548-ban Szlovákiából a Duna–Tisza közére telepítik őket. Ebből következik a szinte egységes historikusi vélekedés (1984 előtt a magyar történészeké is), amely pannoniai uralmukat csak 549–568 közt lezajlott „átvonulásnak” ábrázolja. A helyzet régészeti emlékeik ismertté válása után sem sokat változott, a történelmüket „kiértékelő” jelentős régész szerint 547/48-ban (J. Werner 1962), nyelvész-historikus szerint pedig 546-ban költöznének be Pannonia földjére (Harmatta J. 1964). A régészet negligálása tükröződik abból az elgondolásból is, amely szerint az Audointól betelepített, a gepidák országáig nyúló Pannonián a Szerémséget kell érteni, egészen a Tisza torkolatáig (L. Várady 1984). Az íróasztalnál született vándorlási útvonalak nem voltak tekintettel a régészet eredményeire, még a negatívokra sem (pl. hogy az intenzíven kutatott Sziléziában, Dél-Szlovákiában, Duna–Tisza közén soha nem került elő langobardokkal kapcsolatba hozható lelet). Pannonia területén csak átvonulóként számoltak velük, régészeti emlékeiket sokáig a régészek többsége is 568-ban visszamaradó, „továbbélő” langobardként tálalta (E. Beninger, J. Werner, M. Mitscha-Marheim, Fettich N.).

Jelentős korrekciót hajtott végre a történelmi torzképen 1940-ben E. Beninger. Néhány, két háború közti osztrák és morva ásatásra támaszkodva a langobardok Duna-vidéki hazáját a folyótól északra elterülő Alsó-Ausztriába és Dél-Morvaországba helyezte, a langobardok „Feld”-jét pedig a Morvamezőre. Mivel Beninger Pannoniából alig ismert langobard régészeti leleteket (Schwechat, Bezenye/Pallersdorf és Nikitsch/Füles szerepeltek csak nála, az utóbbi „továbbélőként”; pedig már közölve volt Jutas 196, Kápolnásnyék 1 és a „regölyi”-gyönki fibula!), az általa 546-tal indított pannoniai langobard korszak továbbra is „átvonulás” maradt, amely a Burgenlandon át s a vele közvetlenül szomszédos nyugat-magyarországi sávban zajlott le, térképén a Keleti-Alpokat kísérő félhold alakú ív jelzi útvonalukat. Elmélete s vándorlási térképe évtizedekre elfogadottá vált, osztrák kutatók 1963-ig, olasz történészek 1983-ig követték.

Egy évtizeddel a második világháború után újból fellendült a kutatás. Hamburgtól le a „Bardengau”-ig (Lüneburger Heide) W. Wegewitz egész monográfiasorozatot megtöltő urnatemetőt tárt fel s tett közzé (Ehestorf-Vahrendorf, Harsefeld, Hamburg-Langenbeck, Putensen stb. temetői – az utóbbi 1000 síros), s megnyugtatóan tisztázta a langobardok helyi fejlődését a korai vaskortól a Kr. u. 2. század végéig. Csődöt mondott azonban a kutatás ugyanezen területek 3–4. századi régészeti továbbfejlődése terén, a késő római kort mindmáig egyetlen nagyobb közzétett temető (G. Körner: Rebenstorf 1939), a rákövetkező 5. századi Vahrendorf-fokozatot pedig csak egyes sírok, szórványos leletek (Rahmstorf stb.) képviselik (G. Körner 1938). Az utóbbiakat is tévesen, legkésőbb 450-ig keltezték, a langobard krónikák nyomán erre az időre helyezve a langobard–szász helycserét. A népvándorlást közvetlenül megelőző, a vándorlást bizonyító alapok mindmáig gyengék, ám távolról sem annyira, hogy kétségbe szabadna vonni őket (W. Menghin 1985). A késő langobard korszakból ugyanis egy 1200 urnasíros temető (Tötensen) vár feldolgozásra, jól lehetett dokumentálni Magdeburgtól Drezdáig ívelő lehúzódásukat a mai Szászországba is (G. Mildenberger 1959).

Az őshaza és Itália régészeti összeköttetésében a döntő fordulatot Pannonia magyar dunántúli kutatása idézte elő, elsősorban a várpalotai temető feltárása (Rhé Gyula 1935). Bár a temetőhöz már közlése előtt, majd közlése után is egyoldalú etnikai és időrendi elméletek sorozata (László Gy., Fettich N., J. Werner) tapadt, monográfiája (Bóna I. 1956) s vele együtt az 1876-tól (Tököl) mindaddig előkerült magyarországi langobard leletek közzététele alapvető kérdéseket tisztázott. Mindenekelőtt azt, hogy a langobardok 510–568 között fokozatosan az egész Pannoniát megszállták – sajnos a helyes kezdő dátum a 70-es években a téves 526-ra módosult. Mivel a legkésőbbi pannoniai és a legkorábbi itáliai langobard leletek számos esetben műhelytestvéreknek bizonyultak, az 568. évi exodus régészetileg is vitathatatlanná vált, a dunántúli korai avar leletek megbízható keltezése sem enged meg másféle lehetőséget. Ennek ellenére J. Werner monográfiával igyekezett megmenteni 1935-ben felállított austrasiai „lépcső-kronológiai” rendszerét, amelyet pedig a skandináv régészet már 1945-ben elutasított (H. Arbman). J. Werner kronológiai rendszerében a pannoniai leletek a III. időrendi Stufe-ba (550–600) tartoznak, vagyis túlnyomórészt 568 utániak. A közöletlen várpalotai temetőre épített „avar–langobard szimbiózis” elméletét J. Werner már 1950-ben felállította (a langobard harcos-sírokról akkor még nem tudott, így avar férfiakat és langobard nőket házasított össze), majd a temető közzététele után elmélete és kronológiai rendszere védelmére dolgozta ki a „Várpalota-Kultur” fogalmát (1962). Ennek keretében az 568. évi itáliai kivándorlást „első lökésnek” értelmezve továbbra is langobard–avar szimbiózist feltételezett az 568–600 közti évtizedekben, azzal a változtatással, hogy a temetőnek 546–568 között önálló langobard korszaka is volt. Elmélete ugyanakkor tovább örökíteni látszik a nagynémet „Restgermanentum” elméletet is, amely a délkelet-európai térségben a soha meg nem szűnő germán jelenlétet kívánta igazolni. J. Werner elméletét jogos bírálattal illette a tárgyilagos hazai és nemzetközi kutatás egy része (Kovrig I., B. Svoboda, M. Martin, H. Kalex), s végérvényesen megcáfolták a várpalotai ásatások utólag előkerült eredeti jegyzőkönyvei. Ennek ellenére megalkotója óriási tekintélye még sokáig éltetni fogja régész tanítványai, követői és a historikusok körében.

A magyarországiakkal egyenrangú eredményekkel zárult kilenc évvel később a Cseh-medence népvándorlás korának feldolgozása (B. Svoboda 1965). Svoboda sikeresen elválasztotta a csehországi 5. századi markomann eredetű népességtől (Vinarice-kultúra) a langobardokat (Podbaba–Záluzi-típusú temetők). Kimutatta, hogy a langobardok közvetlenül az Elba mentéről nyomultak be a folyó felső szakaszára, Észak-Csehországba. Csehországi és Duna fölötti megjelenésük nagyjából egybeesett, csehországi kis temetőiket a 490-es években nyitották és az 550-es évek végéig használták. Ezzel a teljes Elba-vidék és a pannon térség között időben és térben egyenes vonalú, közvetlen kapcsolatot sikerült igazolnia, vagyis kézzelfogható régészeti tényekkel cáfolta meg a kalandos vándorláselméleteket.

Fontos eredményre jutott az 1960-as évek második felétől kibontakozó új osztrák kutatás is (H. Adler). Ausztriában is tisztázódott a langobardok előtti rugi és herul népesség részben germán–római jellegű (Grafenwörth), részben keleti-germán jellegű (Grosharras, Wien VI) emlékanyaga. Élesen elváltak tőle a Duna fölött megjelenő langobardok 490 tájától nyitott új temetői (Aspersdorf, Baumgarten stb.). Adler régészetileg meggyőzően azonosította a langobard „Feld”-et a Tullnerfelddel, ahol a Dunától délre már 505 tájától sikerült kimutatnia a langobardok jelenlétét (Maria Ponsee-északi sírcsoport, Erpersdorf), 510-től pedig Pannoniában is igazolni a langobardok beköltözését (Schwechat).

Egyedül a Cseh-medence és a Bécsi-medence közti Morva-medencében maradt a helyzet áttekinthetetlen, noha az 1970-es évektől ott is fellendült a kutatás. Itt a kibontakozást sokáig visszavetette a J. Werner (1962) és iskolája (V. Bierbauer 1971) által képviselt nézet és időrend. Nézetük szerint Morvaország és Alsó-Ausztria régészeti anyaga az 5. század második felében már langobard – „osztrogót” hatású, korai langobard – bevándorlók hagyatéka lenne, ami nyilvánvalóan a késői langobard krónikákra alapozott régészeti-történeti spekuláció. Valójában a herulok 488/510 előtti hagyatékáról van szó, amely közeli rokon Dél-Szlovákia és az Észak-Dunántúl egykorú „prelangobard” szvéb művelődésével. Morvaországban ezt csak megkésve sikerült felismerni (J. Tejral 1975), anélkül azonban, hogy a konzekvenciákat haladéktalanul levonták volna belőle. Nem kis mértékben azért, mivel továbbra is ragaszkodtak a német Stufenchronologie-hoz. Ezúttal a K. Böhnertől javított, B. Schmidttől két szakaszra bontott új Stufe III/A-hoz (525–560). Az ehhez igazodó új összefoglalás 526–560 közé keltezte a morvaországi langobard leleteket (J. Tejral 1976), anélkül hogy e késői keltezés régészetileg és történetileg magyarázatot nyert volna. A cseh, osztrák és magyar eredmények nyomán korrekcióra csak legújabban került sor (J. Tejral 1988), s ezzel e három ország régészetének sikerült egységes, „nemzetközi” véleményt kialakítania.

Magyarországon 1958–1978 között teljes temetők mintegy 400 sírjának feltárásával megsokszorozódtak a leletek és megfigylések: Rácalmás, Dör, Kápolnásnyék, Hegykő, Szentendre, Kádárta, Kajdacs, Gyönk, Tamási (Bóna I.), közlésre került: Vörs (Sági K.), Fertőszentmiklós (Tomka P.), Mohács (Kiss A.) és Keszthely (Sági K. – Müller R.). E kutatások összesített eredményei szerepelnek az itt olvasható langobard címszavakban.

Szlovéniában Kranj/Krainburg nagy 6. századi temetőjének katalógusa (V. Staré – Z. Vinski 1980) és Rifnik római–langobard erődjének, temetőjének közzététele (L. Bolta 1981) nagyban elősegítette a pannoniai és itáliai langobard leletek közti összefüggések vizsgálatát.

Itáliában a korábbi kutatásokat egy dán régész foglalta össze (N. Aberg 1923). A második világháború alatt és után a római Német Régészeti Intézet segített összeállítani leletkorpuszokat (fibulák és aranykeresztek: S. Fuchs, keramika: O. von Hessen), a korábbi olasz temetőásatások leleteinek feldolgozását is németek végezték (elsősorban O. von Hessen), új ásatásokat is ők kezdeményeztek (O. von Hessen, H. Roth, V. Bierbauer). Olaszok csak fokozatosan kapcsolódtak be a munkába (M. Brozzi, G. Panazza, C. Mutinelli, P. Lopreato, C. Calderini stb.), legutóbb már leletközlő korpuszokkal (M. Rotili, P. M. De Marchi stb.) és temetőfeldolgozásokkal is (E. Roffia). Helyzetük-tevékenységük sokszor ma is ellentmondásos, mivel konzervatív egyházi körök mindmáig nem bocsátották meg a langobardok istentelen (impia) és leggonoszabb indulatú (iniquissima) népének, hogy Itália egységét a pápaság világi hatalmának felszámolásával kívánta elérni. Emiatt az olasz tudományosságban a langobardok históriai ábrázolása ellentmondásos s elavult, a langobard korszak ma is inkább nyelvészeti és művészettörténeti diszciplinának számít. A művészettörténet is alig létezőnek tekinti a langobard korszakban magukat a langobardokat, csak római és egyházi építészetet, festészetet, szobrászatot, ötvösséget ismer el létezőnek. Szembe került a régészet konkrét ásatási eredményeivel is: katolikus langobard királyok világhírű alkotásait (Brescia, San Salvatore; Cividale, Tempietto) ma is norvég és magyar régészek védelmezik a langobard kori eredetüket tagadó vagy elhomályosítani kívánó olasz elméletekkel szemben.



A cseh, morva, osztrák és magyar kutatások új, nagy eredménye a történelmi eseményekkel összhangban álló új régészeti periodizáció kidolgozása. Alaptétele, hogy a langobardok csak a 480-as években hatolnak át a Szudétákon, s hagyják el az alsó és középső Elba-völgyet. További időrendjük így alakul: 1. 490–505: a Cseh-medencétől a Tullnerfeldig, 2. 510–535: korai, észak-pannoniai fázis az egész területen, 3. 536–550: késői, dél-pannoniai fázis az egész területen, 4. 550–568: pannoniai fázis, a Dunától északra már csak szórványokban.

Irod.: Legkorábbi régészeti emlékeikről összefoglalóan: W. Wegewitz, Zur Stammesgeschichte der Langobarden der Spatlatene- und der römischen Kaiserzeit im Gebiet der Niederelbe. Studien zur Sachsenforschung. Hildesheim, 1977, 427–444; A. Genrich, Die Wohnsitze der Langobarden an der Niederelbe nach den schriftlichen Nachrichten und den archaologischen Quellen. Die Kunde 23(1972), 99–114; W. Thieme, Die Langobarden an der Niederelbe: Die Langobarden 17–34. – legújabb irodalomjegyzékkel; G. Körner, Die südelbischen Langobarden zur Völkerwanderungszeit. Hildesheim–Leipzig, 1938; uő, Der Urnenfriedhof von Rebenstorf. Hildesheim–Leipzig, 1939. Szászország: G. Mildenberger, Die germanischen Funde der Völkerwanderungszeit in Sachsen. Leipzig, 1959. Csehország: B. Svoboda, Cechy v dobe stehování národu – Böhmen in der Völkerwanderugszeit. Praha, 1966. Morvaország: J. Tejral, Zum langobardischen Nachlas in archaologischen Quellen aus dem Gebiet der Tschechoslowakei. SlovArch 23(1975), 379–446; uő, Grundzüge der Völkerwanderungszeit in Mahren. SAUB IV. 2 Praha, 1976; uő, Die Langobarden nördlich der mittleren Donau, in: Die Langobarden 39–53. Ausztria: E. Beninger, Die Langobarden an der March und Donau. In: Vorgeschichte der deutschen Stamme. Leipzig–Berlin, 1940. II. 827–864; H. Mitscha-Marheim, Dunkler Jahrhunderte goldene Spuren. Die Völkerwanderungszeit in Österreich. Wien, 1963, 79–132; H. Adler, Die Langobarden in Niederösterreich. In: Germanen, Awaren, Slawen in Niederösterreich. Wien, 1977, 73–87; H. Friesinger – H. Adler, Die Zeit der Völkerwanderung in Niederösterreich. St. Pölten–Wien, 1979, 36–64; H. Friesinger, Die Langobarden in Österreich: Die Langobarden 55–62. Részletpublikációk: A. Seracsin, Das langobardische Reihengraberfeld von Schwechat bei Wien. Mannus 28(1936), 521–533; H. Mitscha-Marheim, Völkerwanderungszeitliche Graber aus Mannersdorf am Leithagebirge. ArchAust 22(1957), 45–53; uő, Das langobardische Graberfeld von Steinbrunn. WAB (Wissenschaftliche Arbeiten aus dem Burgenland) 35(1966), 102–114; uő, E. Beninger, Der Langobardenfriedhof von Poysdorf. ArchAust 40(1966), 167–187; F. Hampl, Die langobardischen Graberfelder von Rohrendorf und Erpersdorf. ArchAust 37(1965), 40–52; E. Beninger – H. Mitscha-Marheim, Das langobardische Graberfeld von Nikitsch, Burgenland. WAB 43. Eisenstadt, 1970. Új kutatások Ausztriában: H. Adler, Das „feld” bei Paulus Diaconus. ArchAust Beiheft 14(1976), 256–262; uő, Das langobardische Graberfeld von Aspersdorf. Fundberichte aus Österreich 16(1977), 7–70; uő, Neue langobardische Graber aus Schwechat. Fundberichte aus Össterreich 18(1979), 9–40; P. Stadler, Das langobardische Graberfeld von Mödling, NÖ. ArchAust 63(1979), 31–47. Magyarország: I. Bóna, Die Langobarden in Ungarn. Die Graberfelder von Várpalota und Bezenye. Acta ArchHung 7(1956), 183–244. Ugyanazt a leletanyagot reprodukálja J. Werner, Die Langobarden in Pannonien. München, 1962; K. Sági, Das langobardische Graberfeld von Vörs. Acta ArchHung 16(1964), 359–404. Az új kutatások összefoglalásai: Bóna, A középkor hajnala – Der Anbruch des Mittelalters. Gepiden und Langobarden im Karpatenbecken. Budapest, 1976; uő, Langobarden in Ungarn. Arheoloski Vestnik 21–22(1970–1971), 45–74. Ásatási irodalom: uő, Neue Langobardenfunde in Ungarn. In: Problemi seobe naroda u karpatskoj kotlini. Novi Sad, 1978, 109–115; uő, I Longobardi e la Pannonia. In: La civilta dei Longobardi in Europa. Roma, 1974, 241–255; uő, Die langobardische Besetzung Südpannoniens. Zeitschrift für Ostforschung 28(1979), 393–404. Újabb összefoglalások: I. Bóna, Die Langobarden in Pannonien. In: Die Langobarden 63–73; uő, I Longobardi in Pannonia. In: I Longobardi. Milano, 1990, 14–19. Szlovénia: J. Sasel, Antiqui Barbari. Zur Besiedlungsgeschichte Ostnoricums und Pannonien im 5. und 6. Jahrhundert nach den Schriftquellen. In: Von der Spatantike zum frühen Mittelalter. Sigmaringen, 1979, 125–139 és térképek; V. Staré – Z. Vinski, Kranj. Ljubljana, 1980; L. Bolta, Rifnik pri Sentjurju. Ljubljana, 1981. Itália: J. De Baye, Industrie longobarde. Études archéologiques. Paris, 1888; N. Aberg, Goten und Langobarden in Italien. Uppsala 1923; R. Mengarelli, La necropoli barbarica di Castel Trosino. Monumenti Antichi dei Lincei 12(1902), 145–380; A. Pasqui – R. Paribeni, Necropoli barbarica di Nocera Umbra. Monumenti Antichi 25(1919), 137–362; S. Fuchs – J. Werner, Die langobardischen Fibeln aus Italien. Berlin, 1950; O. von Hessen, Die langobardische Keramik aus Italien. Wiesbaden, 1968; uő, Die langobardischen Funde aus dem Graberfeld von Testona. Torino, 1971; uő, I ritrovamenti barbarici nelle collezioni civiche veronesi. Verona, 1968; uő, Primo contributo alla archeologia longobarda in Toscana. Le necropoli. Firenze, 1971; uő, Secondo contributo alla archeologia longobarda in Toscana. Reperti isolati. Firenze, 1975; uő, Archaologische Zeugnisse der Langobarden in Italien. In: Die Langobarden 75–80; C. Mutinelli, Scoperta di una necropoli longobarda di Santo Stefano in Pertica a Cividale. Memorie Storiche Forogiuliesi 44(1960–61), 65–95; M. Rotili, La necropoli longobarda di Benevento. Napoli, 1977; G. Sturmann Ciccone, Reperti longobardi e del periodo longobardo della provincia di Reggio Emilia. Reggio Emilia, 1977; S. Cini – M. Ricci, I Longobardi nel territorio vicentino. Vicenza, 1979; A. Previtali, Longobardi a Vicenza. Vicenza, 1983; E. Roffia – P. Sesino, La necropoli longobarda di Trezzo sull’Adda. Firenze, 1986; M. Torcellan, Le tre necropoli altomedioevali di Pinguente. Firenze, 1986; P. M. De Marchi – S. Cini, I reperti altomedioevali nel Civico Museo Archeologico di Bergamo. Bergamo, 1988; P. M. De Marchi, Catalogo dei materiali altomedioevali della Civiche Raccolte Archeologiche di Milano. Milano, 1988; F. M. Scotti – V. Degrassi – A. Giovannini, Longobardi a Romans d’Isonzo. Gorizia, 1989; D. Modonesi – C. La Rocca, Materiali di eta longobarda nel Veronese. Verona, 1989; I. Ahumada Silva – P. Lopreato, La necropoli di S. Stefano „in Pertica”. Cividale, 1990.

Bóna István

Langobard temetkezés Alsó-Elba-vidéki hazájukban elhamvasztották halottaikat, s a maradványokat urnába helyezve temették földbe – ez a rítus ott a nép zömének délre vándorlása után is fennmaradt. A gyökeres rítusváltás, a test eltemetése, részben magával a vándorlással, mégis inkább azzal az általános későantik–mediterrán művelődési hatással magyarázható, amelynek nyomán a dunai germánok már az 5. századra áttérnek a test elföldelésére. E hatás 400 körül eléri az Alsó-Elba-vidéket is (csontvázas temetkezések: Emmelndorf, Schnelsen), s általános környezeti hatásként jelentkezik a Cseh-medencébe beköltöző langobardoknál. A hamvasztásnak ettől kezdve már alig van nyoma, egy-egy csehországi (Klucov) és morvaországi (Breclav) urnasír jelzi csak utóéletét. Ezért meglepő, hogy a dél-pannoniai Kajdacson, az 536–568 közti késői korszakból 10 urnasír került elő, mégpedig a csontvázas temetkezések közt, rendes sírtávolságban. Egy-egy bizonytalan urnasír Tamásiban és Mohácson is sejthető, ezek a cseh–morvaországi példákra hasonlítanak. Kajdacson a rítus szívós továbbélése magyarázható nemrégen az Elba-vidékéről érkezett, konzervatív közösséggel, de egyszerűbben azzal is, hogy a temető fölött a középkor óta erdő volt, amely – művelés alá vont területekkel ellentétben – megőrizte a kis mélységű urnasírokat. Ha így van, a kettős rítus sokkal gyakoribb lehetett, mint gondolhatnók.

A pannoniai langobard csontvázas temetkezéseket semmi mással nem lehet összetéveszteni – temetkezésük iskolapéldája a „germán alaposságnak”. Sírjaik nagyok (2,5-3 m hosszúak, 1-2 m szélesek), mivel nagyon mélyre ásták őket. Szentendrén a valódi langobard sírok átlagmélysége 3 m, a nemesi temetkezések elérik az 5 m mélységet, hasonlóan mélyek (4-5 m) voltak a kápolnásnyéki családi sírok is. A rekordot a sakvicei nemesi sír tartja, 4×3 m-es sírgödre 7 m mély volt. A többi pannoniai temetőben is 2-3 m mélyek a szabad langobardok sírjai, még szolgáikat sem temették 1 m-nél sekélyebbre. Tájolásuk – ritka kivételektől eltekintve – nyugat–kelet, amely megfelel a keresztény rítusoknak is. E nagy és mély sírok csak ritkán padkás szerkezetűek (Rácalmás, Mohács, Mödling, Vörs, Várpalota, Keszthely néhány sírja, Szentendrén csak a koporsó került az elkeskenyedő részbe), biztosan deszkával fedett üreges padka csak egyetlen egy ismert (Kádárta 7.), bár eredetileg ilyenek voltak a Keszthely-Fenéki utcai nemesi sírkamrák is. A sírgödrök többnyire a koporsóig megőrzik eredeti szélességüket vagy csak kis mértékben keskenyednek.

Sajátos langobard temetkezési forma a sír aljának a négy sarkába mélyedő, cölöpökszerkezetes „halotti ház”. Már a Cseh-medencében feltűnik az előkelőknél (Záluzi 18. lovassír és 39., Mochov 3., 16.) éppúgy, mint a Duna fölötti síkon és a Tullnerfelden (Sakvice, Saratice 4/48., Erpersdorf 14., 20.; 6 cölöpös változatban: Hauskirchen 13.). Pannoniában, illetve a „pannoniai” korszakban már jóval gyakoribb (Mosonszentjános I–II., Jutas, Kajdacs, Tamási), kivált Szentendrén és Maria Ponseeben, ahol csaknem valamennyi „gazdag” temetkezés halotti házban történt. Mivel ezeket a sírokat szinte kivétel nélkül feldúlták, a házak deszkafalai csak roncsaikban voltak megfigyelhetők, gyakran még az alattuk lévő koporsók nyoma is eltűnt. Az épebben maradottak tanúsága szerint ugyanis a halotti házban rendszerint koporsó volt.

A langobardok nagy fatörzsekből vájták-égették koporsóikat, ismét a Cseh-medencétől kezdve. Pannoniában általános a fatörzs koporsó, több változatban. A többség két végén lekerekített, teknőszerűen kiszélesedő végű téglalap forma, nem ritkák azonban a fejtől lábig vagy fordítva keskenyedő, formás fatörzs koporsók sem, különösen szépek nyomai voltak rögzíthetők Aspersdorfban, Mödlingben, Dörben, Bezenyén, Tamásiban. Átmetszetük kerek (Mödling 6., Szentendre 86., Vörs 10.), felső borító felük azonban rendszerint a bolygatások áldozatául esett. Néha csak deszkalappal borították be őket (Tamási 13., Szentendre 14.). Kis vaskapocs csak egy-két esetben rögzítette a fedelet az alsó részhez. A téglalap alakú vagy láb felé keskenyedő csapolt deszkakoporsó ritka, először csak Pannoniában alkalmazták (Rácalmás 15., 20., Mödling 1., 7., Schwechat 28., 34., Keszthely 2., Szentendrén egy nem langobard germán sír, egész sorozat Tamásiban). Koporsónyomok nélküli temetkezés valamennyi temetőben előfordul, közelebbit nem tudni az ilyenkor alkalmazott rítusról.

A türingeknél, alamannoknál, de az itáliai langobardoknál is szokásos kettős férfi-temetkezés háromízben fordul elő (Devinske Jezero/Dévényitó 2., Steinbrunn/Büdöskút 3., Kajdacs 41.), a rendellenes fektetés is ritka, a hasra fektetés (Saratice 3., Maria Ponsee 27., Schwechat 30.), a zsugorítás háton, felhúzott térdekkel (Hegykő 36., Kajdacs 30.) és az oldalt fekve zsugorítás (Saratice 7a, Kranj 210.). Csecsemőtemetkezés nincs a langobard temetőkben, gyermeksír is kevés van, csak Hegykőn és Rácalmáson volt a temető szélén gyermektemető. Üres sír minden nagyobb temetőben előfordul, ezek megítélése mindig ötletszerű. A halottakat társadalmi helyzetük szerinti viseletben helyezték sírba. Fejükhöz vagy lábukhoz rendszerint tettek húsételt, a sírok mintegy harmadában-felében edényben italt is – az élelem néha a koporsón kívülre került. Élelemként is, az örök élet szimbólumaként (piros tojás: Vörs 10.) is gyakori a tojás mellékelése. Bonyolult a nagyméretű fegyverzet elhelyezése. Míg a kardot mindenkor a koporsóba helyezik, rendszerint a kinyújtott bal kar mellé, s csak ritkán fektetik a jobb karhoz a jobb oldalra, avagy a mellre, a test közepére, addig a pajzs mindenkor a koporsón kívülre kerül, a koporsó fej vagy láb felőli végéhez, avagy hosszanti oldalához támasztva, ritkábban kifelé fordítva valamelyik sírfalhoz döntve, vagy éppen a koporsóra fektetve. A hosszú nyelű lándzsákat felülről utólag döfik a sír valamelyik hosszanti végébe. A fésű a langobardoknál nem viseleti tárgy, a sír legkülönbözőbb pontjára helyezték, a koporsóba vagy a koporsóra.

A nemesek és a teljes fegyverzetű harcosok (arimanni) lovát gyakran gazdájával indítják útnak, a temetők különböző részein többnyire önálló lósírokban, gazdájuk ilyenkor csak kivételesen ismert (Maria Ponsee 52/53., Itáliában Nocera Umbra 38.). Mint a meroving kultúra germánjai általában, a langobardok is oldalra döntve fektették sírba a lovakat. Épségben többnyire csak a lószerszám nélküli lovak kerülnek elő (pl. Szentendre 47., de ép volt Sakvice 42. kettős lósírja is), a felszerszámozottakat a fejrészükön kirabolták és szétdúlták (Luzice 31., Sakvice 3., 4., Maria Ponsee 72., Aspersdorf 8., 29., Kajdacs 8., 14.), azokat is, amelyeket gazdájukkal együtt temettek el (Záluzi 18., Gneixendorf, Rohrendorf 15., Maria Ponsee 9., 53., Vörs 5., Kranj 6.), kivéve a ritka szerencsével megmaradt két lovat a hauskircheni hercegnői sírban, valószínűleg ugyanilyen szerencsés volt a veszkényi két ló is. Néhány sírban szimbolikus lótemetkezést jeleznek a zablák (Maria Ponsee 46., Pilisvörösvár, Szentendre 34., Gyönk 6.). Vadászkutyákat is temettek el gazdáikkal (Luzice 31., Sakvice 4., Maria Ponsee 53., 72., Hegykő 70., Rácalmás 17., Itáliában: Nocera Umbra 38., 42.).

A pannoniai korszak megítélését nagyon megnehezíti a rendszeres sírrablás. Csehországban, a Dunától északra osztrák–morva területen és Noricumban a rablás-dúlás totális, nemesfém ékszerdíszítmény csak véletlenül maradt meg. Pannoniában változatosabb a helyzet. A családi temetők egy része bolygatatlan vagy csak egy-egy sírjuk bolygatott (Mödling, Jutas, Kápolnásnyék, Gyönk, Mohács), máshol az ilyen sírkerteket is feldúlták-kirabolták (Dör, Kádárta). Vannak majdnem érintetlen (Rácalmás) és – egyedüli kivételként – teljesen érintetlen (Várpalota) temetők, az utóbbit az magyarázza, hogy az 550-es években felhagyták, használói elköltöztek. A nemzetségi temetők közül teljesen feldúlták Schwechatot és Bezenyét, mindkettőben egy-két igen késői női temetkezést leszámítva, maradéktalanul Vörsöt, és néhány késői, szélső sírt leszámítva jórészt Kajdacsot is, ugyanakkor Tamásiban csak fosztogattak. Szentendrén a nemesi sírokat és a temető magját feldúlták és kifosztották, ép sírok csak a peremeken voltak.

A schwechati sírdúlások dilettáns ásatóra valló értelmezése, a „langobard hulladarabolás” elmélete évtizedekig kísértett a kora középkori régészetben, legtovább Ausztriában, ahol helyébe újabban „avar és szláv sírrablók” léptek, mivel „elképzelhetetlennek” vélték, hogy a bestiális dúlásokat langobardok követték volna el. Ennek azonban maguk a langobardok mondanak ellent. Törvényeikben (Edictus Rothari) a legsúlyosabb vétségek között szerepel – tehát távolról sem ismeretlen vagy ritka! – a grapuorf (Grabwerfen), a ’sírdúlás’ (büntetése 900 solidus!), s az is ismert, hogy halála után pár nappal a törvényhozó király sírját is kirabolták. Az, hogy a melléklet nélküli szolga temetkezések nincsenek kirabolva, éppúgy síroszlopokkal (lat. pertica) megjelölt sírok és kitűnő helyismeret mellett tanúskodnak, mint a pontosan a nagy fibulákra irányuló fúrt rablólyukak (Tamási 18.) avagy az, hogy a rabolt temetők épen maradt temetkezései mellől egy gramm arany sem került elő. A sírrablás egyes langobardok rendszeres tevékenysége volt, a temetők általános kifosztására pedig a két exodus alkalmával kerülhetett sor, először az 550-es években a Dunától északra, majd 568 tavaszán Pannoniában.

Irod.: H. Roth, Archaologische Beobachtungen zum Grabfrevel im Merowingerzeit. In: Zum Grabfrevel in vor- und frühgeschichtlichen Zeit. Göttingen, 1978, 53–84; H. Adler, Zur Ausplünderung langobardischer Graberfelder in Österreich. MAG 100(1970), 138–147; K. Sági, Das langobardische Graberfeld von Vörs. Acta ArchHung 16(1964), 389–396; M. Müller-Wille, Pferdegrab un Pferdeopfer im frühen Mittelalter. Berichte van de Rijksdienst voor het Oudheidkundig Bodemonderzoek 20–21(1970–1971), 119–248; J. Oexle, Merowingerzeitliche Pferdebestattungen. Frühmittelalterliche Studien 18(1984), 122–172. A koporsókhoz: P. Paulsen, Die Holzfunde aus dem Graberfeld bei Oberflacht. Stuttgart, 1992, 11–40.

Bóna István




Dostları ilə paylaş:
1   ...   7   8   9   10   11   12   13   14   ...   17


Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©genderi.org 2019
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə