Bóna, István Cseh, János, Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága Nagy, Margit, Aquincumi Múzeum Tomka, Péter, Xántus János Múzeum

Langobard fegyverzet Vasvizsgálatok hiányában egyelőre csak típusai ismertek. A pannoniai szabad langobardok fő fegyvere – társadalmi helyzetüktől függetlenül – a lándzsa volt. Általános a hossz-ovális, csónak alakú pengében végződő köpüs lándzsacsúcs, amely ásatási mérések szerint mintegy 200-225 cm hosszú lándzsák hegyéül szolgált. Előfordul kis, közepes és nagyméretű pengével, a pengék átmetszete lapos rombusz alakú, a középborda ritka. Ívelt, hullámos szélű, lapos pengéjű, középbordás – késő római kori típusú – lándzsacsúcs már csak néhány morvaországi (pl. Luzice) és észak-noricum–pannoniai temetőben (Maria Ponsee 28 és 53., Schwechat 39., Bezenye 23., Óbarok, Szentendre 14., 15. – már csak tisztes ereklyének számít Vörs 3. öreg, kopott lándzsája) fordul elő, ezek alighanem az ősöktől örökölt fegyverek. A Hegykő-csoportban, valamint Bezenyén (28.) és Tamásiban (31.) hosszú köpüvel ellátott lándzsák is vannak, néhány sírban pedig hosszú nyelű ango – kis penge 60-70 cm-es, csak legalul köpüs vasrúdon – is előfordul (Perchtolsdorf, Nikitsch/Füles 29., Szentendre 45., Pomáz). Az Itáliában gyakorivá váló késő-pannoniai típusú, vaskos hegyű, hosszú pengéjű, erős, páncéltörő lándzsacsúcs még ritka (Oblekovice, Mannersdorf 2., Hegykő 1., Szentendre 49., Máza 2.). Néha két lándzsát temettek el az előkelő halottal (Maria Ponsee 9., Hegykő 1.).

A könnyűfegyveresek faíjainak nem kerültek elő maradványai, tegezre, tegezkészletre utaló nyílcsúcsköteg vagy nyílcsúcskészlet is kevés van (Rebesovice 199., Maria Ponsee 18., Hegykő 62., Nikitsch 27., Rácalmás 4., Kajdacs 26., Tamási 20., 34., 40., Kranj 156., 180.). A nyílhegyek átlagosan 10 cm hosszúak, formájuk ugyanolyan, mint a szokványos lándzsacsúcsok: köpüs nyélen babérlevél alakú penge. Egy belül kivágott pengéjű gyújtónyílhegy unikum (Kádárta 7.). A köpüs szakás nyílcsúcs ritka (Aspersdorf, Hegykő, Nikitsch/Füles, Mohács, Kranj), ezek jórészt a langobardok előtti kor örökségei, éppúgy mint a hun kor hagyományaként fel-felbukkanó kisméretű, háromélű, tüskés szárú nyílhegyek (Szentendre, Kajdacs). Harci baltát csak néhányat ismerünk (Velké Pavlovice 1., Maria Ponsee 58., Hegykő 34.) – Itáliában jóval népszerűbb fegyverré válik.

A nemesember – az adaling – és a szabad harcos – az arimann – fegyvere volt a kard (lat. spatha), 90-100 cm hosszú, kétélű, 4-5 cm széles egyenes pengéjű típus. Zömmel langobard kovácsok munkái, sima pengével. A pannon térség vezető harcosainál még ritka a sokszögű vagy kúpos bronz markolatgombban végződő, vércsatornás, damaszkolt pengéjű kard (Dévényitó/Devinske Jezero 3., Mödling 6., Steinbrunn/Büdöskút 24., Kádárta 7., Pilisvörösvár, Szentendre 44., 49., Nagytétény, Szekszárd, Kajdacs 31., Tamási 24., 42., Kranj 6., 628., s némileg eltérő típusú: Hegykő 33.), ezek meroving fegyverműhelyekből származtak. Kifejezetten harci célokra alkalmas tőr nem fordul elő, legfeljebb hosszabb tőrkések.

Az adaling-arimann rétegnek a kardjához ritkábban társuló védőfegyvere a megvasalt pajzs, amely ásatási megfigyelések szerint néha ovális volt (Rácalmás 15.), rendszerint azonban kerek (pl. Hegykő 80.). A pajzsok egymás mellé erősített deszkalapokból készültek, az Itáliában általánossá váló ívelt felületű, domború pajzs csak a korszak végén jelenik meg (Vörs 5., Nikitsch 28., Poysdorf 5.). A pajzsdudor (umbo) formájának fejlődése jól követhető a korábbi csonkakúpostól az enyhén ívelt kúpszerűn át – ezek az általánosak Pannoniában – az Itáliában uralkodóvá váló boltozatos, félgömbös formáig. Az utóbbiak prototípusai valószínűleg szintén meroving fegyverműhelyekből származtak (Erpersdorf 9., Mannersdorf 2., Nikitsch/Füles 28., Kádárta 7., Várpalota 11., 25., Tököl, Gyönk 6., csúcsán bronzzal bevont gombbal: Szekszárd), ezeket 5 db nagy korong fejű bronz- vagy ezüstszögeccsel erősítették a pajzshoz. Hasonló nagyfejű szögekkel látták el a pajzsfogókat is. A mosonszentjánosi II. nemes vagy dux pajzsdudorát és pajzsfogóját félgömbös fejű aranyozott szögecsek díszítik, csúcsán aranyozott poncolt díszű korong van – ezek a korai díszpajzsok skandináv és gepida párhuzamaikból következtetve talán langobard műhely alkotásai – félgömbös aranyozott szögfejek ugyanis már kora császárkori langobard fegyvereken (Harsefeld 26., Marwedel I.) előfordulnak. Voltak umbo nélküli pajzsok is, ezekre csak pajzsfogók utalnak.

A korszak hatalmasainak aranyozott bronzpántos (úgynevezett Baldenheim-típusú) sisakját ötpántos változatban Steinbrunn/Büdöskútról (24. sír), hatpántos változatban a Pozsony–Budapest közti Duna-szakaszról a Dunából ismerjük. Sajnos az előbbi is – a kevés pannoniai nemesi sír egyikéből – megfigyelés nélkül került elő.

Irod.: Mint a Langobardok régészete fejezetnél. A sisakokhoz: G. Mossler, MAG 100(1970), 207–210; Kiss A., ArchÉrt 110(1983), 274–281.

Bóna István

Langobard viselet A puritán férfiviseletről a sírleletek keveset árulnak el. Itáliai aranykereszteken, aranygyűrűkön, fibulákon és az Agilulf-sisaklemezen ránk maradt késő 6–korai 7. századi önábrázolásaikon fejfedőt nem viselnek, sapkának, süvegnek a sírokban sincs nyoma. Hosszú hajukat a fej közepén kettéválasztva, a fül táján egyenesre nyírva viselték, sajátos hajviseletükről 7. század eleji freskóábrázolások nyomán Paulus Diaconus is megemlékezik. Másvilági fésülködés céljából nagyméretű csontfésűket helyeztek sírjaikba. Ruházatuk a vascsatokra rozsdásodott szövetmaradványok szerint fehérített, s csak ritkán színes lenvászonból készült. Hosszú ujjú, combközépig érő ingzubbonyból és szűk, a lábhoz simuló nadrágból állott, a nadrágot a boka felett fehér védőtekerccsel zárták le. Bőr- vagy vászonövet csak a harcosok viseltek (a sírokban: vas és bronz övcsatok), erre erősítették fel hátul, a bal oldalon a bőrből vagy vászonból készült, téglalap alakú tarsolyt. A tarsolyok tartalma: kések és fenőkő, a langobard „borotválkozás” szörnyű eszköze: a vas vagy bronz szőrcsipesz, az olló, az ár és a tűzszerszám – részben viseletükkel, külső megjelenésükkel is összefügg. A négyszögletes ezüst- vagy vasveretekkel díszített öv (lang. nastila) ritka (Pannoniában: Mosonszentjános I., Kajdacs 2., 23., Tamási 28., 34., 42.). Még ritkább a fémcsattal záródó saruszíj (Vörs 26., Tamási 48.), a nemesi viselet utánzata. Mosonszentjánoson az I. nemesi sírban és Maria Ponsee 53. nemesi sírjában a saruszíjcsatok ezüstből-bronzból készültek és kis ezüst szíjvégek tartoznak hozzájuk.

Lényegesen többet lehet tudni a női viseletről. Maga a ruha ezúttal is fehér lenvászon. Az ezüst vagy bronz hajtűk (ún. stylus tűk) egyaránt rögzíthettek hajfonatot és fejkendőt, általában a fej jobb oldalán (Bezenye 73., Hegykő 3., Várpalota 1., Kápolnásnyék 2., Szentendre 43., Kajdacs 2., 18., Tamási 5., 13., Tatabánya, Vörs 17., Kranj 17., 129., 292., Rifnik 7., 21.). A langobard nők nem viseltek fülbevalót, a néhány kivétel (Steinbrunn/Büdöskút 5., Hegykő 3., 23., Szentendre 69.) pannoniai eredetű germán vagy római asszonyra utal. Pannoniában még nem viseltek karperecet és gyűrűt sem, kivétel ezúttal is a Hegykő-csoport. A gyöngy nyaklánc általános, de nem hivalkodó. A nagyobb és többféle gyöngyből, borostyánból, színes üvegekből összeállított lecsüngő nyakék (Bezenye 8., Várpalota 5., Mohács 2.) ritka, szokványos a nyak körül viselt, 15-30 szem kisebb üveggyöngyből álló nyaklánc. Lányok-asszonyok egyaránt viseltek brossot (korong, madár vagy S alakú fibulákat), ezek csak a szolgalányok viseletéből hiányoznak. Az egyiket közvetlenül a nyak alá, pár esetén a másikat a mell közepére erősítették, tehát elöl nyitódó, a nyaknál záródó blúzra utalnak. A blúzt derékban a bokáig érő hosszú szoknya alá tűrték be. Derekukon ovális alakú vas- vagy bronzcsattal (lang. spanga) záródó övet viseltek. Elöl baloldalt az övre erősítették a gyakran nagy színes gyöngyökkel is díszített női tarsolyt, amely kis bronz- vagy vascsattal záródott. A tarsolyban egy vagy több orsót (orsógombok), szőrtelenítő gyantát, kisméretű kést, ollót – az utóbbit néha külön bőr- vagy fatokban –, varrótűt hordtak, néhány esetben (Svetec, Klucov 18., Schwechat 34., Vörs 23.) szűrőkanalat is.

Sajátos a nagy fibulák viselete, amely ebben a formában először a langobardokkal jelentkezik a Kárpát-medencében. Nagy fibulát (lang. kingia) csak férjezett szabad asszonyok viseltek. Elöl, az öv közepére erősített, az övről hosszan lecsüngő vászon- vagy bőrszalagra csatolták őket egymás alá, itt függtek a combok előtt, a térdek fölött. Kivéve a Hegykő-csoportot, ahol hasonló módon, de jóval feljebb, a deréktájon viselték őket, ez talán a helyi germánoknak a langobardokénál rövidebb szoknyáival függ össze. A nemes és gazdagabb asszonyok egy- vagy kétsoros fibulaszalagjai (cingulumai) poncolt ezüstlemezkékkel voltak kiverve (pl. Kápolnásnyék 2., Szentendre 56., Mohács 2., Vörs 26., Kranj 43., 112., 287. – aranyból: Keszthely 2., hasonló csak egy kölni fejedelemnői sírban). A cingulum alsó végét hegyikristály, kalcedon, mészkő vagy színes üveg csüngő-korong vagy gömb feszítette ki. Nem ritkán a fibulaszalagra erősítették fel a kis női késeket, máskor az övről lefüggő bőr-, vas- vagy bronzláncra volt erősítve a kés (pl. Szentendre 29.). Néhány rangos-gazdag asszony, elsősorban a Hegykő-csoportban, a fibulaszalagra erősítve ezüst díszkulcsot viselt (Hegykő 18., 72., „ezüstkulcsos dámák”). Előfordul, hogy ékszeres dobozkájuk igazi kulcsait (Záluzi 39., Klucov 18., Rebesovice 22., Neuruppersdorf 12., Hegykő 18., Szőny, Tamási 10., Kranj 229.) vagy kis lakatját (Tamási 52.) viselték hasonló módon és helyen. Tényleges ékszeres doboz – pontosabban díszítő csontlemezei – csak a keszthelyi 2. nemesi női sírból ismert. A fibulákkal díszített, alul csüngő-gömbben végződő cingulumdivat a 6. századi barbár Európában általánosan elterjed, változatai egy időben tűnnek fel a türingeknél, a bajuvaroknál, alamannoknál és frankoknál. Nincs alapja annak az elképzelésnek, amely a bolygatott mohácsi 2. sír gyöngyei és fibulái alapján a Róma-városi bizánci udvari viselet utánzását véli felismerni benne, a bizánci divathatás – ha volt egyáltalán – jóval áttételesebb volt. Téves a fibulák ruha összetűző – gyakorlati – rekonstrukciója is. A nemes asszonyok viseletét utánzó bronz- vagy vascsattal záródó cipőszíjak ritkák, a lábszáron a térdekig feltekercselt saruszíjra is csak két pannoniai példa van eddig (Tamási 6., 52.). Cipő- vagy sarumaradvány nem került elő pannoniai langobard sírból. Dél-Pannonia romanizált lakosságánál (Kranj/Carnium, Bled, Rifnik, Teurina) a langobard női viselet, kivált az ékszerek, népszerűvé válnak, viszonzásként az északi hódítók is átveszik a karperecet, a gyűrűt és a fülbevalót.

Irod.: H. Hinz, Am langen Band getragene Bergkristallanhanger der Merowingerzeit. JbRGZM 13(1966), 212–230; G. Clauss, Die Tragsitte von Bügelfibeln. JbRGZM 34(1987), 491–603.

Bóna István

Langobard társadalom A 643-ban írásba foglalt hagyományos langobard törvényekből, az Edictus Rothariból a régészeti megfigyelések és néhány korabeli forrás segítségével a langobard társadalom pannoniai fejlődési stádiuma rekonstruálható. Az egyes társadalmi rétegek és intézmények nevükben megőrizték a nemzetségi korszak elnevezéseit, a valóságban viszont a nemzetségi kötelékek már a Pannoniába költözés előtt felbomlottak. A langobardok összessége (gens Langobardorum) ez időben már a hadsereg (exercitus) volt, tagjai a harcosok (exercitales, harimanni = Heermannen). A népgyűlés, a thing valójában a fegyveresek évi gyűlése egészen a langobardok bukásáig, döntése a „lándzsások határozata” (gairethinx) volt. A nemzetség, a fara már a vezető család rokonsága, a farába a teljes jogú nem rokon szabadok (fulcfree), a félszabadok és a szolgák is beletartoztak. Nagyságuktól, gazdagságuktól függően tehát békében háznép, egy birtok, egy falu népe, háborúban pedig mozgó-költöző harci egység (faramans) – a pannoniai langobardok in fara foglalták el (Marius Aventicensis) s vették birtokukba Itáliát, ahol a Fara helynevek tanúsága szerint gyakran in fara települtek le. A pannoniai és korai itáliai korszakban mintegy 30 nagy, vezető farával lehet számolni, jónéhány név szerint is ismert (Gausus, Harodus, Guging, Beleos, Anawa, Kaup) az utóbbiak közül kerültek ki a seregvezérek, a duxok. A leghatalmasabbnak számító Lething-farából származott 546-ig a király (kuning, rex), a dinasztikus trónöröklést Pannoniában átmenetileg a Gausus-fara szakítja meg. A kevésbé hatalmas, kisebb farák (Ademar, Authareni, Winifred stb.) vezetői voltak a nemesek, az adalingi. A hercegeknek (duces) és a királynak hivatásos harcosokból verbuválódott katonai kísérete (gasindium) már korábban kialakult. Bár Pannoniában két langobard királyt is eltemettek (Waldari, Audoin), nem tudjuk, merre volt palotájuk (lang. halla), s hol, hogyan végezték halotti szertartásukat. Dux vagy hercegnő sírja sejthető két pompásan felszerszámozott lóval útnak indítva Veszkényben, s talán egy dux tulajdona volt az aranyveretes gyirmóti kard is. A veszkényivel közeli rokon lószerszámok nyomán hercegnői temetkezésnek gyanítható a hauskircheni óriás méretű 13. sír.

A különböző méretű és típusú temetőkből ugyanaz a társadalmi rétegződés bontakozik ki, mint a törvényekből. A nemeseket vagy udvarházuk (lang. sala, Itáliában ebből is helynév lesz) közelében, családi sírkertben temették el (Mosonszentjános I–II. sír: ezüstgombos karddal, frank üvegpohárral, bronzedényekkel, bronzpántos frank favödörrel, játékkészlettel, és Keszthely-Fenéki utca, ahol egy-egy nemesi férfi- és női temetkezés különböző rangú és gazdagságú női kísérők-szolgák közepette található) vagy – éppúgy, mint a frankoknál, alamannoknál – a fara temetőjének széle táján, szabad térséggel határoltan, nagyméretű, esetenként körárokkal is körülvett (Luzice 55.), nyilván díszes sírokba. Közelükben (Sakvice, Maria Ponsee 53., Mosonszentjános III., Szentendre 47.) vagy magában a sírban (Maria Ponsee 9., Szentendre 7. kőlapokból épített sírkamra, Szentendre 26. kőpakolással védett halotti ház) velük együtt temették el hátaslovukat (lang. marph).

A temetőket megtervezték, több nemzedék számára létesítették. Átlagos méretük 50×80/100 m – ekkora területre terjed ki a néhány év múltán felhagyott kádártai temető is. Belső rendjükből, az eltemetettek számából következtetve egy átlagos farába egy nemzedéknyi időben vándorlásuk elején 20-25 (Klucov, Mochov), a pannoniai térségben pedig 30-50 ember tartozhatott. Nem véletlen, hogy mindig ennyi temetkezés kerül elő a 25-30 évig használt, laza szerkezetű Duna fölötti (Aspersdorf, Rohrendorf, Smolin) és az időben-szerkezetben hasonló dél-pannoniai (Kajdacs, Tamási, Vörs) temetőkben. Amely temetőben két vagy két és fél nemzedéken át temetkezett a fara, ott a sírok száma az előbb ismertetettek kétszerese (100 síron felül: Luzice, Sakvice, Holubice, 90–100 sír között: Maria Ponsee, Bezenye, Szentendre, ilyen volt eredetileg Schwechat is). Területük jóval sűrűbben benépesült az egymás mellé temetett, egymást követő családtagokkal. Ennek ellenére e kétféle (s még néhány más típusú) temetőből tükröződő társadalmi szerkezet nagyjából mindenfelé hasonló.

A temetőkben eltemetettek 20-25%-a fegyveres férfi, ami a népvándorláskorban egyedülállóan magas arányszám. A fegyverrel másvilágra indítottak 30-35%-a teljes fegyverzetű, karddal (lang. suort), lándzsával (lang. gairo), megvasalt pajzzsal (lang. scild) felszerelt harcos: (h)arimann (Heermann), másik langobard nevén: baro. Hozzájuk tartoztak a temetőkben önálló sírokba eltemetett lovak. A csak lándzsával eltemetett fiatal vagy érett korú férfiak alkották a fara szabadjait (faramanni), a fegyveresek 25-30%-át. A fennmaradó, íjjal és nyíllal (lang. strala és gaida), valamint tegezzel (lang. cucurra = Köcher) eltemetett íjászok a félszabadokból = (h)aldii/aldiones kerültek ki. Az olyan foglyok és szolgák (lang. scalc), akiket a népgyűlés per sagittam, illetve in gaida et gisil = vashegyű nyílvessző átnyújtásával szolgálatra emelt fel (thingelt), vagy akiket uruk csekély megváltás (launegild = Lohngeld) fejében felszabadított, de akik továbbra is kötelesek voltak szolgálni urukat és a farát, a háborúban gyalogharcosként (in fantho – ebből később az infanteria) küzdöttek. A fegyveres szolgálattal meghatározott langobard társadalmi szerkezet lényege kétszáz évvel később sem sokat változott, Aistulf király 750. évi 2–3. törvénye az adókat és szolgálatokat 1. páncélos lovasok, 2. lándzsás lovasok, 3. íjászok szerint szabályozza. Külháborúkban azonban egy-egy langobard sereg összetétele nem követte gépiesen a társadalmi arányokat, az Audointól Narses segítségére küldött langobard sereg 2500 nehézfegyverzetű harcosból és 3000 kisegítő harcosból állott (Prokopios, BG IV, 26, 12). Valamennyi temetőben találhatók fegyvermelléklet nélküli, szegényes szolga (scalc)-temetkezések (dunai germánok, római provinciálisok), létszámuk azonban Pannoniában messze elmarad a fegyveres férfiak mögött.

Az általános ékszerviselet (és a nagyarányú sírrablások) miatt nehezebb a nők társadalmi helyzetének megállapítása. Az arimann feleségét, az arimannát az aranyozott ezüstfibulák, az ezüstkulcsok s egy szimbolikus eszköz, a takácskés (utóbbiak: Duchov, Mochov 3., 10., Holubice 95., Hauskirchen 13. – hercegnő!, Aspersdorf 22., 25., Stras 6., Maria Ponsee 35., Kádárta 6., Szentendre 56., Várpalota 1., Jutas 196., Kajdacs 2., 18.), a Hegykő-csoportban pedig – ugyanúgy, mint a korabeli gepidáknál, bajoroknál, alamannoknál – a tilolókés (Hegykő 18., 78.) különbözteti meg, ők voltak a méltóan születettek (wirdibora). A szabad asszony (frea) többnyire hasonlóan volt felékszerezve, legfeljebb olcsóbb ékszerekkel, bár esetenként hivalkodóan. Nehezen választható el a félszabad asszonyoktól, a haldiától, néha még a szolgalánytól is. Független (selpmundia) egyetlen nő sem lehetett, személyük és vagyonuk (mundium) előbb apjuk, majd férjük joghatósága (munduald) alatt állott.

A viseletből tükröződő látszólagos hasonlóságok ellenére óriási különbség volt az egyes társadalmi rétegek között. Egy szabad ember vérdíja (wergild) hússzorosa volt a félszabadénak és hatvanszorosa a szolgáénak, a legkisebb csonkulás, a kisujj elvesztése szabad esetében 16, félszabadéban 4, szolgáéban 2 solidus vérdíjba került – ez már feudális értékrend.

Pannoniában a farák nem mindig falvak szerint települtek, gyakori, hogy családokra oszolva udvarházakban, tanyákon éltek, az ilyenekre 6-8 síros sírkertek utalnak (Mödling, Dör, Tatabánya, Kápolnásnyék, Gyönk, Máza, Mohács, nemesi fara: Keszthely-Fenéki utca). Különböző gazdagságuk és szerkezetük miatt sokszor aránytalanul tükrözik a társadalmat. Valószínűleg a pannoniai korszakig visszanyúlik a farák közti vitákban bíráskodó sculdhais (soltész), falunagy tisztség kialakulása.

Irod.: Bóna, A középkor hajnala 64–72; A. Cavanna, Fara, sala, arimannia nella storia di un vico longobardo. Milano, 1967; uő, La civilta giuridica Longobarda. In: I Longobardi e la Lombardia. Milano, 1978, 1–34.

Bóna István

Langobard vallási élet Pannoniai temetkezéseikből az ősi hitvilág tükröződik, amely azonban a korszakban távolról sem volt összeegyeztethetetlen a kereszténységgel.

A Paulus Diaconustól megőrzött mesés eredetmonda szerint a langobardok (a mítoszban még winnilek) Freya istennő csalafinta támogatásával váltak Votan/Odin, az itáliai langobardban Godin, „választott népévé”. A langobard sírokban valóban több bizonyíték van Odin tiszteletére. Kiemelkedő jelentőségű a várpalotai 21. sír aranybrakteátája, a trónoló Odin egyedülálló ábrázolása, körülötte segítőjével, a madárral és ellenségeivel, a tengeri szörnnyel és a farkassal. A poysdorfi 4. sír aranybrakteátáin Odin szent szarvasát ábrázolták, a saraticei 6/48. sír és a várpalotai 21. sír másik három brakteátáján a germán mitológia kígyómadarát, szalagállatszerű kompozícióban. Az Odin-kultusszal hozható kapcsolatba a poysdorfi 5. (férfi) és a szentendrei 26. (nemesasszonyi) sírokban talált, többágú, faragott szarvasaganccsal díszített rúdszerű jelvény vagy jogar és egy meglepő emlék: a mosonszentjánosi II–III. nemesi sír zablás szarvastemetkezése. A cividalei San Giovanni-temető korongfibuláját és a Reggio Emilia-i 2. sír faleráit arany szarvasfigurák díszítik, a szarvas sajátos vallási szinkretizmussal rákerül a cividalei San Stefano-temető 11. sírjának aranykeresztjére is. Mindezen itáliai szarvasábrázolásoknak jó előzménye a langobard őshazában a késő római kori tangendorfi korongfibula szarvasfigurája.

551. évi nagy csatájuk színhelyét a langobard emlékezet Asfeld néven őrizte meg, az Asgardban lakozó, a harcban elesetteket a Valhallába kísérő 12 isten, az Asok nyomán. Donar/Thor kultuszára utalhat néhány pannoniai sírban talált, miniatűr Thor-alabárdot mintázó amulett (Szentendre 25., Tamási 48., Kranj 633.) és egy csontból faragott „Thor-buzogány” amulett (Kranj 243.). Itáliában a Donar-kultusz ősi germán szokás szerint felakasztott emberáldozatokkal „dekorált” szent fájáról (viszont a 8. században Liutprandtól tilalmazott – XV. törvény 84. I. – szent fák és források sokkal inkább itáliai parasztok áldozóhelyei lehettek), szent kecskéjéről és a kecskefejű istennek hozott húsáldozatról Nagy Szent Gergely pápa Dialogusaiban (III. 27–28, IV. 22) maradt fenn több adat – nyilvánvaló, hogy a pannoniai sírokba helyezett húsételek egy részének (kecske!, juh, szarvasmarha, szárnyas) szakrális szerepe is volt. Az ősi vallás papjainak titkos (runo) tudománya volt a rúnaírás, amely langobard fibulákon (s nyilván nem csak fibulákon) is előfordul. Fontos emléke a bezenyei 8. sír fibulapárja. A hátlapokra karcolt feliratokban: godahi(l)d unja – arsipoda segun („Godahild kíván Arsipodának áldást”) egyedülálló módon keveredik a germán titkos névmágia a kereszténységre utaló formulával. A régészeti adatok tehát ugyanarról tanúskodnak, mint az írott feljegyzések: a langobard nép zöme Pannoniában is, Itáliában is ragaszkodott az ősi hitvilághoz.

Annál meglepőbb, hogy 547-ben Prokopios a megvetően arianusoknak titulált gepidákkal szembeállítva I. Iustinianus színe előtt ezt mondatja Audoin király követeivel: „mi kezdettől fogva a Ti hiteteket követjük” (BG III. 34, 24). Ez hitelt érdemlő, kortársi feljegyzés, kivált egy bennfentes udvari történetíró tollából. A királyi nemzetség tagjai, a Lethingek, a pannoniai foglalás idején már valóban katolikusok voltak, Wacho leányaiból katolikus Meroving királynők lesznek. A királyi s néhány nagy nemesi család katolikus hitre térése valószínűleg a Rugilandban (Hauskirchen 4. bronz övcsatja kereszttel van díszítve), legkésőbb a Felden elkezdődött, mégpedig herul hatásra. A langobardok felett uralkodó herulok mintegy negyedrésze már 510 előtt katolikus volt. Maga a térítés azonban aligha a heruloktól indult ki, hanem mindkét nép irányába az akkor még élő pannoniai egyháztól. Központja az antik Scarabantia lehetett (Vigilius püspök), a Sopron körüli Hegykő-csoportban is találhatók bevésett kereszttel díszített bronzcsatok (Nikitsch/Füles 27., Hegykő 11.). A térítés, a kor szokása szerint, elsősorban a barbárok uralkodó rétegét vette célba. A Lethingek, köztük Wacho unokája, Theodelinda és dédunokája, Gundeperga Itáliában is katolikusok voltak. Valószínűleg katolikus duxból lett király Audoin is, aki serdülő fiát, Alboint katolikus Meroving hercegnővel házasította össze (Chlodoswintha).

A katolikus vallás mellett az arianizmus germán változata eleinte nem lehetett számottevő a langobardok körében, bár az itáliai Historia Langobardorum úgy emlékezett, hogy a rugiak voltak körükben az ariánus „dogma” misszionáriusai. Valószínűbb, hogy az élő és tevékeny ariánus egyházzal az osztrogótoktól elhódított Saviában és Pannonia Secundában ismerkedtek meg behatóbban, e világképükhöz jóval közelebb álló vallásról azonban az 560-as évek közepéig nincs adat körükben. Csak Alboin trónra lépése és a bizánci szövetség felbomlása (565/566) után lehet számolni erőteljes kibontakozásával. Alboin támogatásával ekkor erőszakos térítőakció kezdődik, amelyről Nicetius treveri/trieri püspök (†566) Chlodoswintha királynőhöz intézett leveléből értesülünk. A lelkiismereti válságba került királyné már csak röviddel később bekövetkezett halála miatt sem tudta Alboint visszafordítani, akinek térítő tevékenysége olyan sikeres volt, hogy az Itáliában megjelenő langobardokat a félsziget lakosai öntudatos és türelmetlen ariánusoknak látták. Ez azonban távolról sem volt így. 600 körül a duxok között éppúgy voltak katolikusok, mint pogányok. A korai langobard temetők rítusa Itáliában is többnyire „pogány” jellegű. Bár ellenkező példák is vannak, olyan közösségek, amelyek már nem tettek a sírba pogány halotti étel-italáldozatot. A keresztény vallásoknak nincs a pannoniai langobardoknál régészeti emléke (kivéve a Hegykő-csoportot), néhány előkelő asszony filterkanala (pl. Záluzi 6., Klucov 18., Svetec, Schwechat 34., Vörs 23.) távolról sem bizonyít két szín alatti ariánus szentáldozás mellett. Még bizonytalanabb a szentendrei 7. nemesi sír egyik kőlapjára karcolt keresztszerű jel, a földbe temetett sírkamra ugyanis nem volt látható.

Irod.: Bóna, A középkor hajnala 76–80; S. C. Fanning, Lombard Arianism reconsidered. Speculum 56(1981), 241–258.

Bóna István