Bóna, István Cseh, János, Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága Nagy, Margit, Aquincumi Múzeum Tomka, Péter, Xántus János Múzeum

Langobard csontművesség Telepásatások hiányában a gótokéhoz (Birlad), a frankokéhoz (Huy), a türingekéhez (Quenstedt, Naumburg) és a gepidákéhoz (Tiszafüred, Bihar) hasonló csontfaragó-fésűs műhelyekre eddig nem sikerült ráakadni. Emlékeit sírokból ismerjük. Túlnyomórészt fésűsmesterek alkotásai, különböző helyekről és időből, részben vándorkereskedők útján elterjedt árucikkek, részben helyi munkák. A langobardok Pannonia Primában és Valeriában általában nem vették át az itt talált germánok és rómaiak vagy a szomszédos gepidák késő római eredetű kétsoros sűrűfésűit, emiatt ezek ritkaságnak számítanak (Maria Ponsee 81., Schwechat 16., 35., Bezenye 53., Szentendre 35., Tamási 26., Keszthely 6.). A Hegykő-csoportban jóval gyakoribbak, díszes vagy sima fogvédő csonttokkal (pl. Hegykő 34., Nikitsch 2.). Saviában, ahol jelentékeny római–germán lakosságra települtek, a kétoldalas sűrűfésű marad az uralkodó típus (Kranj/Krainburg).

A Cseh–Morvaországba, majd onnan Pannoniába benyomuló langobardok merőben új fésűformát honosítottak meg vagy alakítottak ki, mondhatnók a mai fésűk közvetlen elődjét. Általánossá válnak az enyhén ívelt hátú egyoldalas fésűk, a nőknél rövidebbek (10-12 cm hosszúak), a férfiaknál jóval hosszabbak (15-25 cm hosszúak). Igazán jó állapotban csak azok maradtak meg, amelyeket bronzszögecsekkel fogtak össze. Többségük díszítetlen, legfeljebb a fogólemezt körbehornyolták. Egyes fésűsmesterek sűrűn alkalmazott pontkörökkel vagy pontkörrel kombinált háromszögekkel díszítették a hosszú férfifésűket (Mannersdorf, Vörs, Szentendre, Tamási, különösen szép és nagyméretű Rácalmás 1., 10., 20.), a rövid női fésűkön néha kör-kör dísz is előfordul (Szentendre 29., 33.). Jól követhető az Itáliában gyakorivá váló, nagyméretű, fogólemeze két felső szélén madárfejjel díszített fésűk pannoniai kialakulása is, az egyszerűektől (Kajdacs 23., Maria Ponsee 53.) a bonyolultabbakon át (Hauskirchen 8., Neuruppersdorf 19., Kranj 35., Rifnik 41., Tamási 42.) egészen az itáliaiakkal egyenrangúakig (Veszprém-Jutas 196., Kranj 320.). Eddig egyedülálló egy kisméretű szakállfésű (Szentendre 9.).

A meroving művelődésben otthonos agancsból faragott tarsolyborító koronglemez ritka. Szépen díszített, ovális példája van Bezenyén (73.) és Hegykőn (72.), sajátos, lyukas korong változatát is Hegykőről (12.) ismerjük. Hegykőn ismeretlen rendeltetésű téglalap alakú csonttok is előkerült, s csak a Hegykő-csoportra jellemzők a faragott csonttubusok (Nikitsch/Füles, Fertőszentmiklós). Egy átfúrt madárlábszárból faragott hajtű Tamásiban unikum, nem kizárt, hogy földről felszedett őskori készítmény. A pannoniai langobard csontművességnek jelen ismereteink szerint tehát csak praktikus, viseleti készítményei vannak. Valószínűleg külhoni (frank vagy alamann) mesterek alkotásai a Keszthely-Fenéki utcai nemesasszonyi temetkezés (2. sír) mellől származó tízszögű prizma alakú, díszített felületű tégely s ugyanonnan egy ékszeres ládikát borító csontlemezek – hasonló ékszeresládika a nassaui Weilbach 29. sírjából ismert.

Irod.: A Meroving-civilizáció népi csontművessége feldolgozatlan. A fésűkről és tarsolykorongokról legutóbb: U. Koch, Das Reihengraberfeld bei Schretzheim I. Berlin, 1977, 81, 91. A csontládikához: H. Schoppa, Die frankischen Friedhöfe von Weilbach. Maintaunskreis. Wiesbaden, 1959, 27–28.

Bóna István

Langobard szalagfonat Téves művészettörténeti fogalom, mivel a fonást utánzó szalagfonat-ornamentika a késő antik–mediterrán művészetben alakult ki s vált népszerűvé. Tény viszont, hogy a délre hatoló germán népek közül elsőnek a pannoniai langobardokhoz jut el, s fibuláikon egyszerű, kétszálas (Steinbrunn/Büdöskút 9.), bonyolult, többszálas (Kápolnásnyék 1., Várpalota 19.) és klasszikus, sok szálból font bizánci változatban (Szentendre 56.) tűnik fel. A 7–10. századi itáliai kőfaragó művészetben uralkodóvá váló „langobard” szalagfonat azonban nem fibulákról vagy éppen langobardoktól származik, hanem a késő antik italo-bizánci művészetben textiliák nyomán válik népszerűvé. Egész Itáliában, tehát a Langobard Királyságban is.

Bóna István

Langobard–gepida kapcsolatok Az 510 után Pannoniába benyomuló langobardok, a Duna bajorországi szakaszától eltekintve, keleti germán (gót) nyelvű népek közé ékelődtek be (rugiak, herulok, osztrogótok, szkír maradványok, gepidák). Az egyetlen kivétel az ófelnémet nyelven beszélő pannoniai szvébek voltak, akikkel a langobardok – lévén maguk is „szvébek” – rokon dialektust beszéltek, s gyorsan összekeveredtek. E langobard/szvéb dialektus későbbi, itáliai állapotát a kutatás jelentős része a híres Hildebrandsliedben megőrzött nyelvhez tartja közelállónak. A nyelvi nehézségek, egymás meg nem értése (vagy rosszul értése) amúgy is bizalmatlanná tette egymás iránt a két népet, ehhez járult a langobardok váratlan és túlságosan is sikeres előretörése a Dunáig. Hatására a gepidák korábbi, Duna–Tisza közi telepeiket visszavonták a Tisza völgyébe, a két folyó köze egészen 567-ig lakatlan határzónának számított. Érdekellentéteik egyelőre nem lévén, valóságos összezördülésekre mégsem került sor. A tudatos itáliai történelemhamisítások közé tartozik az átdolgozott Origo gentis langobardorum állítása, hogy a Wacho-puccs elől a gepidákhoz menekült Hildigis miatt a két nép között kezdettől fogva ellenséges lett volna a viszony: az Origo gentis langobardorumban ábrázolt helyzet nem 510, hanem csak 547 után alakult ki. Az 566/67. évi nagy háború előtt a langobardok és a gepidák között csak egyetlen egyszer került sor tényleges, véres ütközetre, 551-ben az „Asfeld”-en, s ez éppúgy, mint az 566. évi háború a Nyugat-Szerémségben, Cibalae (Vinkovci) és Sirmium között zajlott le. Ezt is békeszerződés és 15 éves béke követte – hamis tehát az a történelmi torzkép, amely Paulus Diaconus és az Origo gentis langobardorum nyomán a két nép szinte „állandó háborúit” kívánja ábrázolni. Éppen ellenkezőleg, a kezdeti feszültség feloldódását igazolja Wacho dinasztikus érdekű házasságkötése Elemund gepida király lányával, Ostrogothóval (535 körül). A gepida hercegnő neve a langobard forrásokban Austrigusa-ként szerepel, tükrözve a gót név ófelnémet kiejtését (vö. Odoaker is Audovachar langobardul), s a- végződésűre változtatott nőnemű alakját (amiként a gep. Rosmund-ból is Rosemunda lett a langobard nyelvben). Magát a gepida nevet is Dzivido-Dzsivido formában hallotta, illetve írta át hímneműre a langobard (vö. az észak-itáliai „Gepida” falvak Zibedo-Zebedo-Zevido nevével).

Nehezebb kérdés, hogy a dinasztikus, tehát politikai-szövetségi kapcsolatokon túl népi kapcsolatokra is sor került-e a két nép között, erről – történeti adatok híján – a régészet nyújt némi felvilágosítást. Az egyértelmű, közvetlen langobard–gepida kapcsolatokra utaló adatok, leletek száma meglepően gyér. Eltekintve természetesen az azonos korszakból és a mindkét népre kiterjedő meroving civilizációból adódó viseleti (pl. ovális öntött bronz öv-, csizma- és tarsolycsatok itt is ott is), s fegyverzeti hasonlóságoktól, bár ezek sem számottevők. Mi több: a Gepidia területén kimutatható, dániai, dél-svédországi, türing, frank, valamint a magától értetődően közvetlenül szomszédos osztrogót kapcsolatokat igazoló ékszerek (fibulák, csatok), övdíszek (díszövek) és díszfegyverek feltűnően különböznek a langobardok és a szóban forgó népek közti kapcsolatok emlékeitől, vagyis közvetlen, avagy a langobardokat megkerülő közvetett más útvonalakról és viszonyokról tanúskodnak.

Gepidák jelenléte a pannoniai langobardok körében egyelőre nem igazolható, gepida készítmények beáramlása sem. Az egyetlen gepida műhelyben készült fibulatöredék (Csákvár), langobard viseleti együttesben, langobard fibulával együtt került elő, s fordítva sem jobb a helyzet. Egész Gepidiából egy szintén töredék fibulamaradványon kívül (Szentes-Berekhát B 43.) csak egyetlen ép langobard ékszer ismert, egy pannoniai korábbi típusú S-fibula (Szőreg XI.). Valóságos langobardok (valószínűleg Risiulf Wacho elől menekülő néhány híve) csak Gepidia északnyugati peremén, Kiskörén mutathatók ki, itt a 43. sírban két korai Elba-vidéki típusú lándzsa volt, s hogy ezek nem zsákmányolt fegyverek voltak, azt az 1. sír cseh–morvaországi típusú (vö. Várpalota 5. sír) langobard fazeka és ékvéséses díszítése igazolja. Más, későbbi, langobard lándzsák (Hódmezővásárhely-Kishomok 96., Kumanovo) a harci zsákmányok közé tartoznak.

Az ékszer- és fegyverművesség területén kimutatható elzárkózással ellentétben biztosan megállapítható a langobard csontművesség alkotásainak, az új típusú, hosszú, egyoldalú fésűknek az eljutása Gepidiába (Szentes-Berekhát 66., 68., Hódmezővásárhely-Kishomok 73., Szolnok-Szanda 68., 82.), ezek kereskedelmi áruk voltak, amelyeket a gepida fésűsök nyomban utánozni kezdtek. Általában kisebb méretű, rövidebb utánzataik széles körben elterjedtek, ha nem is váltak gyakorivá.

A kétségtelenül „divatcikknek” számító fésűktől eltekintve a két nép egymástól való elzárkózása egyedülálló a Meroving-kori Európában. „Felülről” nézve a különállást feloldani látszik a 6. század középső harmadától mindkét népnél uralkodóvá váló „új fazekasság”, a bepecsételt (a korszak végén befésült hullámvonalas is) díszítésű, körte és gömbölyded alakú csuprok és kiöntőcsöves fazekak egyidejű elterjedése. Emögött azonban mindkét népnél az 530-as évek végén, 540-es években meghódított Savia, Pannonia Secunda és Dacia Ripensis helyi, késő antik fazekasságának hatását kell keresni, amely kezdettől fogva – minden látszat ellenére – eltérően és sajátosan jelentkezik a két népnél, a langobard és gepida bepecsételt keramika a valóságban jól megkülönböztethető egymástól (szín, technika, minták, mintafűzés stb.), „langobard” stílusú gepida bepecsételt edény éppúgy alig fordul elő Gepidiában (Békésszentandrás, Szarvas), amiként „gepida” stílusú edény a pannoniai langobardoknál (Szentendre 35.). Megtévesztő lenne arra hivatkozni, hogy háromszor annyi lelőhelyen tízszer annyi kiöntőcsöves korsó ismert Gepidiából, tehát a langobardoknál gepida árunak vélni őket. A gepida előfordulások zömét egyrészt a langobardoknál egyelőre nem ismert telepleletek teszik ki, másrészt mindkét területen ismertek a fazekasműhelyek is (Törökszentmiklós, illetve Gyönk környéke). Arról, hogy az „új fazekasság” mindkét népnél al-dunai–Száva-vidéki hatásra terjedt el, a vele együtt északra eljutó bordás-árkolt provinciális csuprok, fazekak tanúskodnak, az utóbbiak Gepidiában általánosan elterjedtek, de megtalálhatók langobard sírokban is (Szentendre 25., Kajdacs 5., 9., Tamási 44.). Az általános bizánci provinciális hatást támogatják a fazekakkal egy időben északra jutó áttört szorítólemezes ún. Sucidava-típusú bizánci bronzcsatok, amelyek korábban kétségbe vont 568 előtti – Iustinianus kori – elterjedését ma már hiteles gepida (Szentes-Nagyhegy 29., Hódmezővásárhely-Kishomok 65., 106., Szőreg V., 103., Pécska) és langobard (Tatabánya, Kranj) sírok igazolják, a 6. század első felében dalmáciai gót–római temetőben is előjön (Knin-Greblje 95.).

Irod.: gepida fazekasság: Cseh J., Gepida fazekas kemence Törökszentmiklóson. ArchÉrt 117(1990), 223–240; M. Popovic, Svetin’a, novi podaci o rannovizantijskom Viminacijuma. Starinar 38(1990), 1–37; K. Simoni, Dva priloga istrazivanju germanskih nalaza seoba naroda u Jugoslaviju. VAMZ 10–11(1977–1978), 209–233.

Bóna István

Hegykő-csoport A Fertő (Neusiedler)-tótól nyugatra és délre, az egykori Sopron megye (ma Soproni és Kismartoni/Eisenstadti kerület, A) és a vele közvetlenül határos Lajta menti Alsó-Ausztria területén zártan jelentkező langobard kori népesség. Központja Sopron, a római Scarabantia, amelynek falai közt a 6. században még keresztény római lakossággal s talán római püspök, Vigilius jelenlétével is lehet számolni, Sopron belvárosából ismert a Hegykő-csoport S-fibulája. A Hegykő-csoport névadója a csaknem teljesen feltárt hegykői temető, további 9–29 síros, jelentősebb temetőrészletei Nikitschben (Füles), Steinbrunnban (Büdöskút), Grosshöfleinben (Nagyhöflány), Mannersdorfban és Fertőszentmiklóson kerültek elő, egyes sírok Bruckneudorfban (Királyhida), Sieglessben (Siklós) és 2-3 sír Sommereinben. A Hegykő-csoport sírjai dombhátakon, hosszan elnyúlva, sűrű csoportokban helyezkednek el, nem nagy méretűek – emiatt a lándzsacsúcsok a sírgödrön kívül, a fej felőli sírvégbe döfve kerülnek elő – és nem mélyek. Csak deszkából ácsolt koporsókat használtak. Az eltemetettek közt számos összekulcsolt kezű keresztény és szegényes mellékletű szolga található, ezeknél 6. századi alpesi-római bronz ékszerek (fülbevalók, gyűrűk, csatok, öntött-áttört övdíszek), illetve vas karperecek fordulnak elő. Az edénymelléklet nagyon ritka, mindenkor korongolt – köztük 6. századi, fenékbélyeggel megjelölt alpesi-római típusok is –, s többnyire csak kereszteletlen gyermekek sírjában található.

A Hegykő-csoport germán vezető rétege fegyverzetében (kard, lándzsa, pajzs pajzsdudorral), ékszereiben („ötujjas” fibulák, korong- és madárfibulák) és csontfaragványaiban (fésű tokkal) Duna-völgyi alamann–frank készítmények gyakoriak, ezek egy része valószínűleg még a langobard hódítás előtt került az alapnépességhez. Kimutathatók a pannoniai langobard ékszerművesség hatásai is (langobard fibulák utánzatai, utánérzései), de jelentősek a helyi Odoaker–Rodulf korszak (476–509) ékkődíszes ötvösségének hagyományai is. Germánoktól is viselt késő antik ékszerei (stylus tűk, kulcsgyűrűk, poliéder díszes bronz fülbevalók, bronz karperecek) az 5–6. századi alpesi–dalmáciai római provinciális művelődésből származnak, beleértve a csattüskéjük pajzsdíszén mélyen bevésett keresztekkel „hitvallóvá” tett ovális bronzcsatokat.

A Hegykő-csoportot nehéz meghatározott népességhez kötni. Germán rétegként egyaránt szóba jöhetnek a langobardoktól áttelepített Duna fölötti rugiak, ugyanonnan és Pannoniából herulok, míg az osztrák kutatás pannoniai szvébeket sejt bennük. Keleti germán jellegzetességeik inkább az előzőek mellett szólnak, kivált a Hegykő-csoport rokonsága az 512 után Pannonia Bassiensisben létesült kelet-szerémségi kormandin-jakovói herul temetővel.

A Hegykő-csoport népe az exodus idején a langobardokkal Itáliába költözik, nyomai Friaulban mutathatók ki, Cividale-Cella temetője pl. jórészben velük hozható kapcsolatba.

Irod.: Bóna I., Die pannonischen Grundlagen der langobardischen Kultur. In: Problemi della civilta e dell’economia longobarda. Milano, 1964, 86–88; uő, I Longobardi e la Pannonia. In: La civilta dei Longobardi in Europa. Roma, 1974, 245–250; H. Adler, in: Germanen, Awaren, Slawen in Niederösterreich. Wien, 1977, 80–81, és uő, in: Die Zeit der Völkerwanderung in Niederösterreich. St. Pölten–Wien 1979, 53–54; P. Tomka, Das germanische Graberfeld aus dem 6. Jahrhundert in Fertőszentmiklós. Acta ArchHung 32(1980), 5–30.

Bóna István

Germán 1. stílus a Kárpát-medencében A klasszikus északi (ún. Salin I. stílus) germán 1. stílus Dél-Skandinávia és Észak-Németország germán népeinél alakult ki az 5. század második felében. Alapmotívumai, technikája a Nyugatrómai Birodalom késői, ékvéséses bronzainak művészetére nyúlnak vissza, germán emlékei ezüstből-bronzból készült használati tárgyak: fibulák, kardmontírozások, lószerszámdíszek ornamentikájaként tűnnek fel. Az 1. stílus motívumai a szimmetrikusan komponált, elnyúlt testű vagy guggoló-kuporgó, tátott szájú, nagy karmú szörnyállatok, valamint a madárfejek, emberfejek és „állatemberek”. A motívumokat gyakran szervetlenül illesztik össze, pl. állati karmokat és fejeket vagy állatlábakat és emberi testrészeket. A kompozíciók száma emiatt a kevés motívum ellenére is szinte végtelen.

A Kárpát-medencében pontusi germán és hun hatásokra az 5. században a germán 1. stílustól független polikróm (színes ékkövekkel tarkított) állatstílust alkalmazták az ékszereken és fegyvereken. Motívumai az állat (vadkan, ragadozó madár)-fejek és emberi maszkok, amelyekhez késő római eredetű, mélyen vésett spirál- és meanderornamentika járul (Gáva, Zsibót-Domolospuszta, Répcelak, Bácsordas stb.), ez a helyi – dunai – polikróm állatstílus tovább él a 6. században is (pl. gepida sasfejes csatok: Szolnok-Szandaszőlős, Szentes-Nagyhegy, Maroscsapó, Szamosjenő). Olyannyira tovább él, hogy a gepidáknál soha nem alakult ki önálló germán 1. stílus. Az északi germán 1. stílus Gepidiába eljutott ékszerei (B stílusú fibula: Szentes-Nagyhegy 84. sír, díszcsat: Gyula) vagy kontinentális fibulái (Szolnok-Szandaszőlős 124. sír, Augusta [Bulgária]), aranybrakteátái (Debrecen környéke) egytől egyig észak-európai – jórészt dél-skandináviai – készítmények, amelyek az elmúlt évek művészeti elméleteivel szöges ellentétben semmiféle hatást nem gyakoroltak a Duna-vidék germán művészetére.

Gyökeresen más a helyzet a langobardoknál, akik maguk is az 1. stílus szülőföldjéről származtak, s éppen a stílus születése idején vándoroltak több hullámban délre. Ők készen hozták magukkal a germán 1. stílust, olyan tisztaságban, amely velük egy időben Európa egyetlen más délebbi területén sem található meg. Az északi állatstílus prototípusa az ezüstöt vagy ezüstalapon ónberakást (niello) kedvelő Nydam-stílus, amely Északon 475 után lép fel. Közvetlenül a Nydam-stílushoz kapcsolódnak a veszkényi lószerszámdíszek ragadozó-madár, ember- és állatfigurái, amelyek stílusfejlődésre nézve megelőzik az ausztriai Hauskirchenben újabban talált hasonló, de már 1. stílusú lószerszámdíszeket. Eredeti északi készítmények a várpalotai, saraticei és poysdorfi arany brakteáták állatfiguráikkal, szalag állataikkal, mitológiai alakjaikkal. Mellettük a pannoniai langobardoknál beköltözésüktől fogva jelentősek a helyi polichrom-állatstílus hatásai. Köztük olyan remekművek, mint a hegykői 18. sír „Hegykő-típusú” fibulapárja és az összes pannoniai langobard S-fibula típus (két ellentétesen összetett madárfejből-madárnyakból komponált, rekeszekben piros kövekkel díszített brossok), amelyek a polichrom-állatstílusban gyökereznek. Az 1. stílus motívumai először részletekben tűnnek fel, combok és karmok fibulák félkörlemezén (Svetec, Szentendre 29.), nyakak és fejek, türing hagyományú fibula testén (Luzice). A stílus teljes állatfigurái csak ezután jelennek meg.

Az 1. stílus legkorábbi jól datálható lelete Közép-Európában az erfurt-gisperslebeni hercegnői sír ivókürtjén 525–531 közé tehető. Ebből következik, hogy csak a Duna északi oldaláról átköltöző második langobard hullámmal lépnek fel Pannoniában a klasszikus 1. stílus teljes állatfigurái. Korai, sajátosan „pannoniai” emléke a bezenyei 8. fibulapár, amelynek nincs Itáliában megfelelője és folytatása. A germán 1. stílus kiemelkedő langobard alkotása a kajdacsi 2. sír fibulapárja, az utóbbi gyengébb változata a tamási 6. sír fibulapárja, elrontott változata a gyönki 1. sír fibulája. Valamennyinek ismertek itáliai párhuzamai, részben még pannoniai készítmények. Mellettük megjelenik a csaknem értelmetlen részletekből álló „szalag-állatstílus” (Fertőszentmiklós 9., Tamási 7., Szentendre 54. stb.), amely a 2. állatstílus egyik előfutára. Az egész germán állatstílus – kivált itáliai továbbfejlődése – szempontjából döntő jelentőségű, hogy Pannoniában lép fel lószerszámon (Veszkény), fibulákon először az egyszerű szalagfonat (Steinbrunn/Büdöskút 10.) és bonyolultabb változata (Várpalota 19., Kápolnásnyék 1.), illetve a klasszikus 1. stílusú fibulákon a bizánci–mediterrán szalagfonat (Szentendre 56.), amely utóbb Itáliában meghatározó jellegű művészi motívummá válik.

Germán 2. stílussal díszített fibula nem került elő a Kárpát-medencében(!), a Pannoniában kifejlődő langobard 1. stílus Itáliában 600 körülig él.

Irod.: B. Salin, Die altgermanische Thierornamentik. Stockholm, 1904, 1935²; G. Haseloff, Salin’s Style I. Medieval Archaeology 18(1974), 1–15; H. Roth, Die Ornamentik der Langobarden in Italien. Bonn, 1973; Bóna, A középkor hajnala; G. Haseloff, Der germanische Tierstil. Seine Anfange und der Beitrag der Langobarden. La civilta dei longobardi in Europa. Roma, 1974, 361–386; uő, Kunststilen des Frühen Mittelalters. Stuttgart, 1979; uő, Die germanische Tierornamentik der Völkerwanderungszeit Bd. I–III. Berlin–New York, 1981; uő, Bild und Motiv im Nydam-Stil und Stil I. In: Zum Problem der Deutung frühmittelalterlichen Bildinhalte. Sigmaringen, 1986, 67–110; uő, Gli stili artistici altomedioevali. Firenze, 1989.

Bóna István

Avar kori 2. stílus A germán 2. stílus nem az északi 1. stílus szerves továbbfejlődése. Északra délről jut fel, másodlagosan. Lényege: szalagszerű állatfigurák kompozíciói: egy vagy több szálból fonott szalagra felbontott, különbözőképpen összefont-összeszerkesztett szalagállat-figurák, amelyeknek igazán jól felismerhető testrészei csak a fej, a karmok és a lábak. A stílus – mai ismereteink szerint – az 1. germán stílusból és a hozzá kapcsolódó szalagornamentikából, valamint a különböző mediterrán szalagkompozíciókból az 590-es években Itáliában alakult ki, de onnan rövidesen eljut a kontinens belsejébe és északra is. Európai virágkora a 7. század első fele (klasszikus 2. stílusú ékszerek datálva: a Theodelinda–Adaloald-szarkofágból [†626] és Arnegundis frank királynő sírjából, aki I. Dagobert [622–638] korában élt). Itáliában és Galliában – néhány, mindenkor ezüstberakásos (tausírozott) vas övkészlettől (Castelli Calepio, Trezzo sull’Adda, Cividale-San Stefano) eltekintve – a stílus elsősorban ékszereken: ezüstfibulákon, dísztűkön, aranykereszteken, ereklyetartókon szerepel. Északon ugyanezen tárgyak mellett általános dekorációvá válik, amely bármely tárgyat elboríthat. Máig megoldatlan a germán 2. stílus szerves beépülése a korai avar művészetbe – pedig már a legrégebben talált avar fejedelmi lelet (az ún. Jankovich-aranyak) csatját, szíjvégét, övdíszét ez az ornamentika borítja, nyeregverete is 2. stílusú állatszörny. Az avar kori 2. stílus keletkezése két alapból tápálkozik: 1. a mediterrán szalagfonat-ornamentikából, amely 568 után ugyanúgy beépült az avar művészetbe, mint a langobardba, 2. az Avar Birodalomba eljutó eredeti germán készítményekből (frank–alamann–bajor tausírozott övdíszek: Környe és korongbross: Kölked), amelyek állatfigurái szintén szervesen beépültek az avar művészetbe, mivel közel álltak az avar hitvilághoz. E két alapból, kezdetben langobard, bajor, frank ötvösök közreműködésével, 600 utántól önálló avar kori 2. stílus születik. Gyökeresen eltér a germán előképektől abban, hogy az Avar Birodalomban szuverén módon alkalmazták: az avar férfiviselet kis- és nagyszíjvégein, csatjain, övdíszein, lószerszámain, kardveretein. Női ékszereken ritka, néhány lemezgyűrűt, széles lemezkarperecet, hajtűt lehet csak említeni (Fenékpuszta, Mezőbánd, Környe, Zamárdi). Az önállóság legfontosabb bizonyítéka a szalagállatok testén következetesen alkalmazott fogazás, amely a nyugat- és észak-európai germán királyságok 2. stílusú készítményein nem fordul elő, keleti, Pontus-vidéki szórványos feltűnése pedig kifejezetten avar hatás. Az állatküzdelmeket jelképező, ázsiai eredetű fogazás az Avar Birodalomban kötelező a 2. stílus állatfiguráin, esetenként a stílustól független ornamenseken (korongfibulák, lófibulák) is. Vagyis a gyökeresen másféle felhasználás és rendeltetés mellett az avar kori 2. stílust éppen a fogazás avatja jellegzetesen avarrá.

Arról, hogy a fogazott avar kori 2. stílus szervesen beépült a korai avar művészetbe, az ötvössírok (Fönlak, Kunszentmárton, Adony) préselőmintái és a sorozateljárással préselt övdíszek (Nagymányok, Gátér, Budapest-Csepel, Halimba stb.) tanúskodnak. Valójában azonban a stílus ránkmaradt legszebb emlékei technikailag is különböznek az általános korai avar gyakorlattól. Többségük vaskos öntött ezüst- és bronztárgy (szíjvég, övdísz) vagy vastag lemez, amelyeket motívumaikkal együtt formában öntöttek, majd utánvéstek s gondosan aranyoztak. Az így előállított 2. stílusú emlékek súlypontja a Dunántúlon volt, de elszórtan a Tisza-vidéken és Erdélyben is előfordulnak.

Mivel az avar kori 2. stílus emlékei, kivált az öntöttek 70-80%-ban új ásatásokból (Zamárdi, Kölked, Budakalász) származnak és közöletlenek, stílusjegyek szerinti csoportosításuk, finomításuk még a jövő feladata. Jelenleg két fő csoport választható szét: 1. teljes értékű, kivitelezésükre nézve is klasszikus 2. stílusú motívumok, amelyeken a csőrös fejek és a karmos lábak uralkodnak (Jankovich-aranyak, Zamárdi, Káptalantóti stb.), 2. szalagkompozíciók, amelyeken az állatfejek és karmos lábak már nem, vagy csak csökevényesen ismerhetők fel (Várpalota, Madaras, Fönlak, Halimba, Mártély, Gátér, Baráthely, Környe, Káptalantóti, Zamárdi). Az előző – tiszta II. B stílus – számtalan variációjával a 7. század első felére jellemző, míg a 2. csoport – még az előzővel párhuzamosan kialakulva – tovább él a 7. század második felében is (Igar, Kiskassa stb.). A 670/680 után az Avar Birodalomban fellépő új, keleti eredetű szalagfonat-stílusnak nincs köze sem a germán, sem az avar kori 2. stílushoz, sem pedig a mediterrán művészethez.

Irod.: Fettich N., Az avarkori műipar Magyarországon. Budapest, 1926; uő, Adatok az ősgermán állatornamentumok II. stílusának eredetkérdéséhez. ArchÉrt 43(1929), 68–124; M. Nagy, Frühawarenzeitliche Grabfunde aus Budapest. Bemerkungen zur awarenzeitlichen Tierornamentik. In: Popoli delle Steppe: Unni, Avari, Ungari. Spoleto, 1988, 373–407; H. Roth, Stil II. – Deutungsprobleme. In: Zum Problem der Deutung frühmittelalterlichen Bildinhalte. Sigmaringen, 1986, 111–128; H. Bott, Bemerkungen zum Datierungsproblem awarenzeitlicher Funde in Pannonien. Bonner Jahrbücher 176(1976), 201–280.

Bóna István