Bóna, István Cseh, János, Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága Nagy, Margit, Aquincumi Múzeum Tomka, Péter, Xántus János Múzeum

Tóti (Bihartóti, Tauteni-Bihor, Tauteu, Tauteu-Bihor, jud. Bihor [Románia]) A község határában 1970 nyarán és telén (hitelesítő ásatás) két ezüstedény került elő csekély, 30-40 cm mélységben. A lelőhelyen égésnyomokat (faszén) is megfigyeltek. A figurális (Neptunus, Minerva, Bellerophon, Hermes), palmettás és geometrikus díszítésű, trébelt-préselt (au repoussé technika) lemezekkel borított nyúlánk ezüstkorsó és zömök aranyozott ezüstkanna keleti, bizánci ötvösremek. Koruk a 4. század második fele és az 5. század első fele, zsákmányként vagy ajándékként-adóként juthattak a Kárpátok térségébe. Időrendi és topográfiai szempontból az együttes a szilágysomlyói kincsleletekhez áll közel, maguk az edények az Apahida–Concesti–Pietroasele-körhöz kapcsolódnak. A lelőkörülmények alapján egy, a hun korban megfigyelhető rítusra, halotti áldozatra lehet gondolni, mely kifejezetten keleti eredetű. Hun meghatározása mellett gepida összefüggése sem zárható ki.

Irod.: S. Dumitrascu, Tezaurul de la Tauteni-Bihor. Oradea, 1973; L. Rosu – R. Florescu, in: Dictionar enciclopedic de arta veche a Romaniei. Bucuresti, 1980, 330; D. Gh. Teodor, Romanitatea Carpato-Dunareana si Bizantul in veacurile V–XI e. n. 1981, 30–31; Bóna, Nibelungenlied 300–312.

Cseh János

Törtel (Pest megye) Hun rézüst. Az 1869 tavaszán a Czakó-halom mellett talált legelső s máig legszebb hun üst, kormosan, sérülten, töredékekben került elő egy áldozóhely közeléből. Nemcsak a legnagyobb s legsúlyosabb a mintegy 20 hun üst között, de díszítése is a leggazdagabb, hozzá hasonló csak a mauriacumi csatatéren, Troyes mellett talált üsttöredék lehetett. Magassága 90 cm, súlya 41 kg. Már a legelső publikáció népvándorlás korinak határozta meg.

Irod.: Rómer F., ArchÉrt 2(1870), 290–292; Bóna, Das Hunnenreich 275; uő, A hunok 247.

Bóna István

Untersiebenbrunn (Bez. Ganserdorf, Niederösterreich, Ausztria) Az észak–déli tájolású 1. sírt 1910 januárjában dúlták szét. A kutatás nagyobb része ezt a leletet máig – az egykorú antropológiai vizsgálatra támaszkodva – fiatal nő sírjaként értelmezi, bár egy újabb vélemény szerint egy igen előkelő férfi mellékletei is kiválaszthatók belőle. Figyelemre méltó, hogy néhány jellegzetes női ékszertípus kétszer fordul elő a leletben (fibulapárok, nyakláncok). A fibulapárok közül a díszesebbik aranylemezzel bevont ezüstöntvény, polychrom stílusú (fontosabb párhuzamai: Szilágysomlyó, Völc, Rábapordány, Regöly, „Airan” [Moult-Argences, Franciaország]). Az egyszerűbb fibulák ezüstlemez-öntvények, félkörös, illetve háromszöges rugólemezzel; előképeik a Marosszentanna–Csernyahov-kultúrából ismertek. A két nyaklánc több aranyszálból fonott, egyikük a hochfeldenihez, kercsihez, bakodpusztaihoz hasonló jégcsapcsüngőkkel; a másik rekeszes zárótaggal ékes. A kígyófejes, kőberakásos arany karperecpár (a regölyihez hasonló), az ezüst stílustű, az arany gyűrűpár és a gömbös, harangcsüngős arany fülbevalópár a késő antik hagyományban gyökerezik. A női viselet kelléke az e korban szokásos bronz piperekészlet, a vaskés s a szarmata–alán eredetű aranyflitteres fátyol is (az utóbbihoz: Kercs, Bakodpuszta, Lébény, Regöly, Hochfelden, „Airan”). A sírból durvább, kék szövetmaradványok is előkerültek. A halott mellé törötten került a sugaras hátú, fehérbronz tükör. Italmellékletre mutat a római üveg füles korsó és üvegpohár. Férfi mellékleteként értelmezhetők az aranytorques, az arany cipőcsat, a kard szereléke, melyek a Fekete-tengertől Nyugat-Európáig előforduló típusok. A vaspántok koporsós temetkezésre mutatnak. A sír lószerszámaihoz három zabla, számos csat, kerek és négyzetes, csüngős veretek tartoznak; valamennyi azonos stílusban, pecsételt dísszel, bronzlemezből készült. (Szinte azonos a környékbeli Kronbergből előkerült néhány darab; de hasonlók a román és lengyel síkságról is ismertek: Cosovenii de Jos, Kasin [Románia], Zamosc [Lengyelország].) Az untersiebenbrunni észak–déli tájolású 2. sírban az első temetkezéstől 5-6 méterre kislány nyugodott; aranyflitteres öltözékét két vésett díszű cikáda fogta össze, nyakát üveg- és borostyángyöngy díszítette. Vele adták púpos hátú csontfésűjét, sugaras hátú tükrét, ezüst piperekészletét, vaskését. Kézzel formált bögrét és késő antik, kékpöttyös üvegpoharat tettek melléje. E kiemelkedő gazdagságú, magas társadalmi állású, egymással feltehetőleg rokoni kapcsolatban álló személyek temetkezésének egyes melléklettípusai a Kaspi- és a Fekete-tenger mellékétől, a Volga-vidéktől Nyugat-Európáig és Észak-Afrikáig követhetők; a legtöbb hasonló összetételű lelet mégis az Azovi-tenger partján és a Kárpát-medencében található. A kercsi katakombák pénzzel datált leletei alapján tehetjük korukat az 5. század első felére. Ennek megfelelően a kutatás újabban az untersiebenbrunni kört (Lébény, Regöly) gót–alán–hun etnikummal hozza kapcsolatba, és fellépését a hun mozgalommal magyarázza. Az Untersiebenbrunnban eltemetettek etnikuma nem dönthető el, mivel hasonló összetételű anyagi kultúrát hoztak magukkal a hunok által Kelet-Európából kimozdított alánok–gótok és a nyomukban járó hunok és alán–keleti germán alattvalóik.

Irod.: W. Kubitschek, Grabfund in Untersiebenbrunn (auf dem Marchfeld). JfA 5(1911), 32–74; E. Keller, Bemerkungen zum Grabfund von Untersiebenbrunn. Germania 54(1967), 109–120; O. F. A. Menghin, Germania 46(1968), 125–126; A. Kaltofen, BAR-IS 191(1984), 304–308. – Újabban hun kori eredetét és korát képviselik: H. Friesinger (– B. Vacha), Die vielen Vater Österreichs. Wien 1987, 54–58. és Bóna, Das Hunnenreich 153–166, 255–256. – az 1. sír férfi mellékletei alán hatással magyarázhatók.

Tóth Ágnes

„Vértes Szent György puszta” (Ma Alcsútdoboz-Szentgyörgy, Fejér megye) 1838-ban talált hun arany övcsat, kardszíjcsat és csizmaszíjcsat. Minden bizonnyal egy hun áldozati lelet darabjai, amelyek változatos rekeszdíszítéseikkel nemcsak a 21 Közép-Duna-vidéki rokon lelet közül emelkednek ki, hanem a mintegy 50 hasonló hun kori aranycsat közül is. Az 1847-ben József főherceg hagyatékából a Magyar Nemzeti Múzeumba került, azóta sokszor közölt csatoknak a lelőhelye korábban nem volt ismert.

Irod.: Alföldi, Leletek a hun korszakból 34. t. 6, 8–9; Bóna, Das Hunnenreich 286–287.

Bóna István

Völc (Velt, Velz, Wöltz jud. Sibiu [Románia]) 1905-ben a Kis-Küküllő környéki falu térségében gazdag kora népvándorlás kori temetkezésre bukkantak. Az előkelő nő ruháját a vállakon egy-egy nagyobb, arany-ezüst, egész felületén különálló, háromszögű rekeszekben ülő ékkövekkel ellátott (cabochon-cloisonné technika) és filigránnal keretezett fibula ékítette. Hasonlók találhatók pl. a rábapordányi, a regölyi és a szilágysomlyói leletegyüttesben. Füleiben poliéder gombos, ékkődíszes arany fülbevalókat viselt. A borostyángyöngy a nyaklánc része lehetett, de tartozhatott a brossokhoz is. A síregyüttesben két egyszerű, ovális ezüstcsat található még, amelyek az övre vagy a lábbelire utalnak. Az 5. század első felére, a hun korra datálható temetkezés a gepidákhoz vagy más népcsoporthoz köthető.

Irod.: László Gy., Közlemények az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából 1(1941), 122–128; Bóna, ET 133.

Cseh János

* * *

Alarik (ala-ríks ’az egész nép/mindnyájunk királya’) Vizigót király a Balth nemzetségből (391–410). 395-ben népével a hunok elől Hellasba vonult, ahol pusztulás kísérte útját (Piraeus, Korinthos, Argos, Sparta, Olympia feldúlása). 397-ben Stilicho kiszorította a Peleponnesosról, átkelt Epirosba, ahonnan a hun Uldin Duna-vidéki feltűnésekor, 401-ben Itáliába menekült. Aquileia sikertelen ostroma után, az akkori főváros, Mediolanum (Milánó) mellett elhaladva Gallia felé tartott, de 402. április 6-án Pollentiánál (Pollenzo) Stilicho megverte és visszafordította, majd miután augusztusban Veronánál újabb vereséget mért rá, kiparancsolta Itáliából. Serege ezután „Dalmácia és Pannonia közt” állomásozott mint a rómaiak szövetségese. Stilicho bukása (408. augusztus 22.) után Alarik októberben ellenállás nélkül Rómáig hatolt és megsarcolta a várost. 409-ben Athaulf seregével megerősödve ismét Rómáig nyomult, amelyet harmadik támadásakor, 410. augusztus 24-én árulással elfoglalt. Mindössze három napos római tartózkodás után népével Szicílián át Afrikába kívánt menekülni, útközben a calabriai Cosentia városánál érte a halál. A római kormányzat Alarik támadása elől menekült 402-ben Ravennába, ahol egészen 450-ig maradt.

Irod.: K. Düwel, RGA I. 127–128; Martindale, PLRE 2, 43–48.

Bóna István

Athaulf/Atavulf (atavulf ’apafarkas’) Seregvezér, majd a vizigótok királya (410–415). 402–408 között egy gótokból és más néptöredékekből álló sereggel Pannonia Prima (= Superior) területén szállt meg, ahonnan sógora, I. Alarik hívására 409-ben Itáliába vonult. 410-ben a vizigótokkal elhagyta Itáliát, 413-ban elfoglalta Narbonát (Narbonne), ahol 414-ben feleségül vette Honorius császár gót fogságban lévő húgát (féltestvérét), Galla Placidiát. 415-ben Barcianóban (Barcelona) megölték.

Irod.: R. Wenskus, RGA I. 464–465; Martindale, PLRE 2, 176–178.

Bóna István

Ardarik A gepidák királya (440-es évektől), nevének jelentése ’Földek királya’. Talán még Bleda megbízásából került népe élére, ahol olyan sikeresnek bizonyult, hogy Attila idejében ő volt az egyetlen vazallus király, aki „esze és hűsége” miatt a hun fejedelmi tanács tagja lehetett. Seregével részt vesz Attila 447., 451. és 452. évi hadjárataiban. 455-ben felkel Ellak nagykirály ellen s a Duna-vidéki népeket (rugiak, szvébek, herulok, szarmaták) megnyerve a gepidák szövetségesének, a Nedao folyó menti csatában legyőzi a hunokat és osztrogót szövetségesüket. A megvert hunok keletre menekülnek, a győztesek ligája felszabadul a hun uralom alól. Győzelme után Ardarik és gepidái megszállják a korábban a hunok szállásterületének számító, Köröstől délre fekvő Alföldet, a Szamostól délre fekvő Erdélyt és Olténiát, és szövetségre lépnek Marcianus (450–457) keletrómai császárral. Ardarik további sorsa nem ismert, de dinasztiája valószínűleg közel egy évszázadig uralmon marad (Omharius, Gunderik, Elemund). Ardarikot és közvetlen utódait, az ott talált királysírok feltűnő gazdagságából következtetve, Apahidán temették el.

Irod.: R. Wenskus, RGA 1, 397–398; Martindale, PLRE 2, 138.

Bóna István

Arikan/Erekan A helyes névalak valószínűleg Arykan, Attila hun király első és főfelesége, a fejedelemasszony. Nevének jelentése a török „Szép fejedelemnő”. A hunok germán alattvalóinak nyelvében és korai irodalmában Herka-Kreka-Krekan (ez talán a török ’feleség-úrnő’) alakban szerepel, ezt veszik át középkori krónikásaink s ebből származik az újkori magyar Réka név. Arikan maga is vezető szerepet töltött be a hun birodalomban, Attila székhelyén fából épített toronyszerű palotája volt, amelyben kötelező, de legalább is illendő volt tisztelegni a külföldi követségeknek. Arikan nagyszámú női kísérettel és szolgaleánnyal élt a palotában. Már Attila hatalomra jutása előtt is főfeleség volt, legidősebb fiát, Ellakot 449-ben az akatzirok királyává iktatja be Onegesius. A nagyfejedelmi méltóságot is az elsőszülött Ellak örökölte. Attila halála után a hatalom és az utódlás csak Arikan fiai között volt vita és küzdelem tárgya, Attila más feleségeitől született gyermekeinek nevét sem ismerjük.

Irod.: O. Pritsak, Harvard Ukrainian Studies 6(1982), 428–486; Martindale, PLRE 2, 400 „Erecan”; Bóna, Das Hunnenreich 33, 71; uő, A hunok 32, 72.

Bóna István

Attila Mundzsuk fia (szül. 410 körül, †453), a hunok másodfejedelme, majd nagykirálya. Neve a török/gót: Ata ’Atya’ gót kicsinyítő képzővel: ’Atyácska, Atyuska’. 434–445 között az Al-Duna és a Fekete-tenger körüli hunok fejedelme, székhelye a Bodza/Buzau folyó völgyében volt, a hozzá igyekvő keletrómai követségek vagy Odessosig (Várna [Bulgária]) hajózva Durostorumon (Silistra), vagy Carsium erődjén és révjén (Scythia Minor/Dobrudzsa) át érték el. 435-ben bátyjával, Bledával együtt részt vesz a margusi béketárgyalásokban. Miután a keletrómai udvarral tervezett különalkuja meghiúsult, 441-ben bekapcsolódott Bleda keletrómai háborújába, hadai Ratiariánál kelnek át az Al-Dunán. Az erődvárosban zsákmányolt római ostromgépek nagy szerepet játszottak több város (Naissus, Serdica, Philippopolis) bevételében, a 442-ben vívott thraciai chersonesosi csatában Attila a hun hadak egyik vezére. 444 végén vagy 445 elején katonai kísérete és germán vazallus fejedelmek segítségével erőszakkal kerül a nagykirályi méltóságba, Bledát állítólag saját kezűleg ölte meg. Mivel Attila személyében a háborús párt került uralomra, a viszony a hunok és a két római birodalom között uralma kezdetétől fogva feszültté válik. Aetius 446-ban magas jövedelemmel járó nyugatrómai katonai főparancsnoki címmel és Savia tartomány átengedésével igyekszik Attila támadókedvét csillapítani. 447 tavaszán, arra a hírre, hogy Konstantinápoly falait egy földrengés romba döntötte, Attila a Balkánra zúdítja hadait, köztük első ízben a germán szövetségeseket, de célját, Konstantinápoly bevételét nem tudja elérni. Békét kötnie sem sikerült a keletrómaiakkal, akik Attila túlzó területi követeléseit elutasítják. Az egyik követség tagjaként járt Attila tiszántúli ordujában 449 őszén a panioni Priskos, akinek Attila és a hun udvar leírását köszönhetjük. Nyugatrómai háborús előkészületei miatt Attila engedni kényszerül Konstantinápolynak, „Anatolius második békéje” (450 eleje) a 443. évi békeszerződés megismétlése, amelyet azonban II. Theodosius császár halála (450 július) után az új keletrómai császár, Marcianus (450–457) nem hagy jóvá, végleg beszünteti az aranytributum fizetését s kitiltja a hunokat a római piacokról.

451 tavaszán Attila a szövetséges germán népek (gepidák, osztrogótok, rugiak, szkírek, türingek, frankok egy része stb.) hadaival Galliára támad és a Liger/Loire mellett fekvő Aureliani/Orléans városerődöt, egy fontos hídfőt kezdi ostromolni. Aetius és a vizigót I. Theodorik király hadai azonban felmentik a várost s visszavonulásra kényszerítik Attilát. Csatára az antik Tricassis/Troyes város előtti mauriacumi mezőkön (a „catalaunumi”/champagne-i síkon) kerül sor, s bár a küzdelem döntetlenül végződik, Attila végleg visszavonul. A következő tavasszal (452) Attila Észak-Itália ellen támad, hosszú ostrommal beveszi a még soha el nem foglalt Aquileiát, majd Mediolanumig (Milánó) nyomul. A hadait pusztító pestis és az éhség miatt kénytelen visszavonulni és a Mincio folyónál fegyverszünetet kötni a nyugatrómaiakkal – a Róma városi követség tagja volt I. Leó (Nagy Szent Leó) pápa is, akinek Attilával való találkozását és szerepét a legendák később eltúlozták. Az itáliai hadjárat idején Marcianus keletrómai császár csapatai hátba támadják a hunokat, Attila kétfrontos háborúba keveredett. Egy sikertelen béketárgyalási kísérlet után újabb keletrómai háborúval fenyegetőzött, erre azonban már nem került sor, mivel 453 tavaszán Attila székhelyén orrvérömlésben meghalt. Ünnepélyes, minden ízében ázsiai hun halotti szertartás után Attilát titokban temették el a pusztaságban, valószínűleg a Duna–Tisza köze homokbuckái között. A nagykirályi méltóságot Arikantól született legidősebb fia, Ellak örökölte.

Attila szövetségesi rangra és méltóságra emelte a hun birodalom különböző népeinek vazallus királyait, emléke ezért számos nép, főleg uralkodó dinasztia körében legendássá, sőt mitikussá vált, a mondákban Attila királyok gazdájává, dinasztiák ősévé lett. Ugyanakkor Gallia és Itália elleni pusztító háborúi miatt Nyugat-Európa népei számára mindmáig ő a „keleti barbarizmus” jelképe. Késői keresztény legendákban tűnik fel Attila „Isten ostora” elnevezése, életében nem nevezték így, halála után született az „Európa elárvítója” elnevezés is.

Irod.: R. Wenskus, RGA 1, 467–469; Martindale, PLRE 2, 182–183; Bóna, Das Hunnenreich 33, 54–99, 203–206; uő, A hunok 32, 52–92, 187–190.

Bóna István

Balamber Az Európában megjelenő hunok első nagykirálya a 370-es években. Vezetésével győzik le a hunok az alánokat és Hermanarik osztrogót birodalmát. Balamber a hozzá csatlakozó osztrogót herceg, Gesimund segítségével veri le az Erak folyó menti csatában Vithimir/Vinithariust, a még ellenálló osztrogótok királyát, akit – a hagyomány szerint – nyíllal homlokon talált. Az utóbbi lányát, Vadamerkát is besorolta feleségei közé. A Balamber névnek nincs köze a gót Valamer névhez.

Irod.: Jordanes, Get. 130, 248–249; Jones – Martindale – Morris, PLRE 1, 145; Bóna, Das Hunnenreich 12–13, 33; uő, A hunok 12–15, 32.

Bóna István

Bleda/Blida Gót szokás szerint becézett formában Blaedila, eredetileg talán Bilda/Blida török ’Bölcs uralkodó’, a hunok nagykirálya, Mundzsuk idősebb fia, Ruga nagykirály unokaöccse (szül. 408 körül, †444/45). 434-től főfejedelem, aki azonban kezdettől fogva kénytelen volt a hatalmon osztozkodni harcias öccsével, Attilával. Bleda a tiszántúli központi hun orduban székelt, a székhely jórészt az ő korszakában épült ki. Politikai mesterműve a keletrómaiakkal kötött margusi (ma Orasje [Szerbia]) békeszerződés (435), amelyet Bleda és Attila lóháton ülve tárgyalt meg s diktált. A béke súlyos feltételeket és terheket, köztük évi 700 font arany megfizetését rótta a Keletrómai Birodalomra. A perzsa és vandál háborúba bonyolódó keletrómaiak európai meggyengülését kihasználva s élve a Nyugatrómai Birodalom katonai vezetőjéhez fűződő barátsággal (Aetiust fia, Carpilio képviselte a hun udvarban). Bleda 440/41-ben sikeres háborút vívott az Al-Duna mentén. Vezetésével foglalták el a hunok Viminaciumot (Kostolac), Margust, Singidunumot (Belgrád) és Sirmiumot (Sremska Mitrovica), s az utóbbival együtt Pannonia Secundát (Szerémség). Ezután a hadjáratba bekapcsolódó Attilával együtt megostromolják és beveszik a Középső-Balkán városait, 442-ben pedig a thraciai Chersonesoson (Gallipoli-félsziget) nagy győzelmet aratnak az Aspar vezette keletrómai sereg fölött. Bleda a hun sikereket a 443-ban megkötött békében („Anatolius első békéje”) biztosította, a hun birodalom ekkor jutott hatalma és gazdagsága csúcsára. Konstantinápoly kénytelen volt egyben 6000 font arany „kárpótlást” fizetni, az évi tributum pedig 2100 fontra növekedett. A higgadt, vidám természetű nagykirályt 444 végén vagy 445 elején Attila meggyilkolja és „és népeit arra kényszeríti, hogy neki engedelmeskedjenek”. Bleda nevét a középkori magyar krónikások Buda alakban használták, így került be szépirodalmunkba is. Az Ó-Budának nevet adó Buda valójában középkori magyar személy, aki a krónikásoktól, Bledának majd Attilának tulajdonított aquincumi római romvároshoz tapadó hiedelmek révén került Bleda helyébe.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 230; Bóna, Das Hunnenreich 35, 52–60; uő, A hunok 32, 52–57.

Bóna István

Bolia Folyó. Csak Jordanes említi (Get. 277–278) mint a pannoniai osztrogótok Thiudimer vezetésével kivívott nagy győzelmének színhelyét a gótok ellen szövetkezett, Hunimund és Halarich vezette szvéb, Beuca és Babai vezette szarmata, Edica és Hunvulf vezette szkír és az őket támogató rugi és gepida segédhadakból álló szövetséges sereg fölött (469). A valószínűleg Cassiodorus elveszett munkája nyomán idézett esemény helyszíne homályos, mivel Pannoniában nem ismert Bolia nevű folyam. A folyónév a Morva, Vág, Nyitra és Garam nevével együtt germán (kvád) eredetű vagy közvetítésű, következésképpen minden valószínűség szerint az Ipoly (régi magyar: Ipul/Ipol) neve. Ennek megfelelően értelemezendő a Dél-Pannoniában lakó gótok és fő ellenségük, a korszakban Észak-Pannoniában is, s tőle közvetlenül északra is lakó szvébek országába helyezett folyónál vívott csata színhelye.

Bóna István

Dengitzik/Dintzik Hun herceg, majd király (455–469), Attila és Arikan középső fia. Neve törökül ’Déli szél, Tengeri szél’ jelentésű. Apja halála után öccsével, Ernakkal együtt szembefordul bátyjával, Ellak hun nagykirállyal, de a hatalmi harcban alulmaradva menekülni kényszerülnek. 456/57 telén Dengitzik sikertelenül üldözi „szökött rabszolgáit”, Valamer osztrogótjait, 459-ben azonban Bassiana (ma Donji Petrovci [Horvátország]) ostrom alá fogásával ideig-óráig sikerül megmentenie a Pannoniában visszamaradt hun sadagarokat Valamer támadásától. A 460-as években megszilárdítja uralmát az al-dunai és pontusi steppék felett olyannyira, hogy 467-ben I. Leó keletrómai császártól (457–474) követeli egy békeszerződéssel biztosított határ menti kereskedőváros megnyitását. A visszautasítást háborúval torolja meg (467/69), amelynek során életét veszti. Fejét karóra tűzik Konstantinápolyban.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 354–355; Bóna, Das Hunnenreich 33, 208–209.

Bóna István

Edika Görögösen Edekón, a szkírek királya (440-es évek–469), a Turciling (Thorkeling) nemzetségből. Attila bizalmi embere, valószínűleg a Bleda elleni puccs egyik szereplője. 449. évi konstantinápolyi tartózkodásakor a keletrómai udvar – korábbi szerepe ismeretében – megkísérli megvásárolni Attila meggyilkolására. Sikerrel, a merénylettervet Edika csak amiatt kénytelen felfedni Attila előtt, mivel félt, hogy követtársa, Orestes leleplezi. Edika a szkír–hun testőrség parancsnokaként Attila hadjárataiban is részt vett. A Nedao menti csatában a szkírek Ellak ellen harcoltak, győzelmük után Edikát és harci kíséretét a Duna–Tisza köze déli felében találjuk, itt verik vissza az osztrogót Valamer támadását. Edika fiai Odoaker és Hunvulf. Az utóbbival együtt utoljára a Bolia menti csatában szerepel. Női családtagjai a Bakodpusztán talált királynői sírokban sejthetők.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 385–386; Bóna, MRR 126–131; uő, Das Hunnenreich 111–114.

Bóna István

Ellak Eredetileg talán Illak, hun trónörökös herceg, majd nagykirály, Attila és Arikan legidősebb fia. 449-ben Attila, aki nem kedvelte Ellakot, a keleten lakó „erdei emberek”, az akatzirok királyává teszi, de beiktatása után Ellak visszatér a hun udvarba. 453-tól a hunok nagykirálya, aki ellen fellázadnak öccsei, Dengitzik és Ernak/Irnik. Bár őket sikerül elűznie, 455-ben szembekerül az Ardarik vezetésével felkelt dunai népek szövetségével, s elesik a Nedao folyónál vívott csatában.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 391; Bóna, Das Hunnenreich 207; uő, A hunok 191.

Bóna István

Eugippius A 460-as évek elején született, saját adataiból kihámozhatóan valószínűleg a raetiai Quintanisban (Künzing, Bajorország). 470 után gyermekifjúként került Noricumba Szent Severinus környezetébe, mestere utolsó tíz évének szereplője és szemtanúja. 488-ban szerzetes társaival kénytelen kivándorolni Itáliába, ahol 492 utántól a Castellum Lucullanumban az Orestes özvegyétől, Barbariától alapított kolostorban él, az 500-as évektől a kolostor apátja. 509–511 között Commemoratorium (Emlékirat) címen megírta Szent Severinus életét (Vita Sancti Severini). 533-ban még levelezik, valószínűleg 535-ben hunyt el.

Irod.: A Commemoratorium magyar fordítása Mócsy Andrástól és tanítványaitól: Eugippii, Vita Sancti Severini, Bóna I. történeti tanulmányával. Ókortörténeti Társaság Kiadványai VII. Budapest, 1969; Váczy P., Eugippiana, AntikTan 8(1961), 243–259; uő, Annales Univ. Sci.Budapestiensis. Sectio Historica 3(1961), 41–58.

Bóna István

Hunimund Az Észak-Pannoniában és a Duna szemben fekvő északi oldalán lakó szvébek egyik királya. 467/68 telén Thiudimer osztrogót király a Balaton északi oldalán kíséretével együtt fogságba ejti és erőszakkal vazallusi esküre kényszeríti. A sérelmet megtorlandó Hunimund állott az I. Leó keletrómai császártól (457–474) is támogatott osztrogótellenes koalíció élére, amelynek erői azonban 469-ben a Bolia folyónál vereséget szenvednek. Thiudimer 470. évi bosszúhadjárata elől Hunimund és kísérete elmenekül, 476 után Batavis (Passau) körül tűnik fel.

Irod.: Jordanes, Get. 274, 277; Martindale, PLRE 2, 574.

Bóna István