Bóna, István Cseh, János, Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága Nagy, Margit, Aquincumi Múzeum Tomka, Péter, Xántus János Múzeum



Yüklə 1,17 Mb.
səhifə5/17
tarix08.03.2018
ölçüsü1,17 Mb.
1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   17
Hunvulf/Onoulf A szkírek ifjabb királya, majd római tábornok, Edika fia, Odoaker öccse. 440 körül valószínűleg a tiszántúli hun orduban született s 453 körülig apja mellett ott is nevelkedett. Az osztrogótok ellen vívott vesztes Bolia menti csatában apja oldalán a szkírek „primatus”-a (469). A vereség s népe pusztulása után keletrómai szolgálatba áll, 477-től Illyricum egyik katonai parancsnoka. Epirusban részt vesz a „Valamerfi” Nagy Theoderik gótjai elleni harcokban (480/81). Röviddel később átáll bátyjához, akinek megbízásából 488-ban végleg elűzi Rugilandból Friderik rugi trónörököst és harcosait. Győzelme ellenére elrendeli a Part menti Noricum (Noricum ripense)-maradvány római lakosságának Itáliába telepítését, katonai segédlettel felszámolja a római életet Északnyugat-Pannoniában, a mai alsó-ausztriai Duna-szakaszon is. 490-től három éven át Odoakerrel együtt Ravennát védelmezi, 493 februárjában a város békés átadása után Nagy Theoderik gótjai a templomban menedéket kereső Hunvulfot nyíllövésekkel megölik. Neve beszélő típusú: ’Hun farkas’.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 806, „Onoulphus”.

Bóna István

Karaton/Charaton A hunok nagykirálya, akit 412-ben Olympidoros keletrómai követ a Fekete-tengeren áthajózva valahol a délorosz steppéken keresett fel. A követség az Uldintól 408-ban kezdett háborút kívánta lezárni. A név török eredetű: qaraton ’fekete köpenyes’.



Irod.: Martindale, PLRE 2, 283; Bóna, Das Hunnenreich 24, 33.

Bóna István

Mauriacumi csata – Pugna Mauriacensis Aureliani (Orléans) ostromának felhagyása (451. június 14.) után mintegy két héttel csapott össze az Attila és Onegesius vezette kelet- és közép-európai szövetséges sereg az Aetius és I. Theoderik vezette nyugatrómai–galliai szövetséges sereggel. A csata színhelyét az egykorú és későbbi galliai (Chronica Gallica, Gregorius Turonensis, Fredegar) és az egykorú itáliai források (Consularia Italica) egybehangzóan a Tricassis/Trecas (ma Troyes [Franciaország]) várostól nyugatra öt római mérföldre (7,5 km) fekvő Mauriacum vagy Maurica nevű helység körüli síkságon (campus Mauriacus) jelölik meg, főcímünk latin változata a csatában résztvevő burgundok 5. századi törvénykönyvéből (Lex Gundobada XVII.1) származik. A helyszínt nem ismerő, időben és korban távoli, itáliai (Cassiodorus), hispaniai (Hydatius, Sevillai Izidor) és keletrómai–gót (Jordanes) krónikások nyomán terjedt el s gyökeresedett meg a hibás „catalaunumi” elnevezés, amelyet Chalons-sur-Marne, Chalons-sur-Saone városokkal vagy általában a Champagne-nyal szoktak azonosítani.



Irod.: Chronica Gallica 615 (Chr. min. I. 663); Consularia Italica 566 (uo. 301–302); Leges Burgundionum 55; Gregorius Turonensis, Historia Francorum II. 7; Fredegar, Chron. II. 53. – a csata részleteiről egyedül Jordanes, Get. 192–218. írt – nála az éppen általa meghonosított catalaunumi mellett mauriacumi is.

Bóna István

Mundzsuk/Mundzuchos (†422 körül). A hunok nagykirálya Ruga előtt. Bleda és Attila apja, török neve Muncuq gyöngyöt, ékszert, de zászlót is jelent. Tetteiről nem maradt híradás, Attila azonban 449-ben Mundzsukot a maga éppen olyan nemes és előkelő elődjének mondja, mint amilyennek – s éppen ezt kellett követének, a hun Eslának a konstantinápolyi udvarban hangsúlyoznia – II. Theodosius számára saját apja számít. A név a múlt század elején rossz szövegkiadások nyomán „Bendegúz” formában honosodott meg Magyarországon.



Irod.: Martindale, PLRE 2, 767; Bóna, Das Hunnenreich 33; uő, A hunok 32, 52.

Bóna István

Nedao folyó Csak Jordanes említi (Get. 260), Priskos elveszett műve nyomán. Az utolsó hun nagykirály, Ellak hun serege, valamint osztrogót és alán szövetségesei itt szenvedtek vereséget az Ardarik vezette gepida, szvéb, rugi, herul, szkír, szarmata szövetséges seregtől (455 – a helyes évszám a Vita Sancti Severinitől is leírt Comagenis–Savaria közti földrengés feljegyzett dátumából következik). A Jordanestől „Pannoniába” helyezett folyó minden azonosítási kísérletnek ellenáll. Legutolsó magyarázata szerint (Vékony Gábor) egy gót hősi ének Denao (Donaws = Duna) nevének eltorzítása. A Lajtával („Lethao”) való korábbi azonosítása éppoly valószínűtlen, mint a Morava folyó völgyében, Horreum Margi (ma Cuprija [Szerbia]) városától délre fekvő „Nato” nevű 6. századi castellum nyomán felvetett lokalizálása.



Bóna István

Odoaker Pénzein Audo(vacar) monogrammal, Itália s az uralma idején még Itáliához tartozó tartományok – köztük Noricum és Nyugat-Pannonia – királya (476–493). 433 körül született Ruga nagykirály tiszántúli ordujában, apja a Thorkel nembeli (Torciling) szkír Edika. Odoaker szkír és herul zsoldos kísérettel a 460-as évek elején Itáliába megy és a szvéb Rikimer patricius (456–472) szolgálatába áll. Útja elején a Duna menti Noricumban meglátogatja Szent Severinust. Ez az esemény a Vita Sancti Severini keltezésének egyik kulcspontja. 463-ban Aureliani/Orléans környékén hadakozik, 469–472 között a császári gárda doriforosaként (magas rangú tiszt) szerepel az egymást sűrűn váltó császárok közti harcokban. 476. augusztus 23-án az itáliai germán – elsősorban herul – csapatok „Itália és a népek” (gentes) királyává kiáltják ki. Pár nappal később leveri és megöli a pannoniai Orestes patriciust, akit egy évvel előbb ő segített hatalomra. 476 szeptemberében Ravennában lemondatja Orestes fiát, az utolsó nyugatrómai császárt, Romulus Augustust, akit családtagjaival együtt a nápolyi Castellum Lucullanumba internál, a császári jelvényeket pedig Konstantinápolyba küldi. Noricum, valamint Nyugat és Dél-Pannonia Odoaker itáliai királyságához tartozott, ezt forrásadatok (Vita Sancti Severini) és az itáliai „barbár” kultúrával megegyező régészeti leletek (Répcelak, Domolospuszta, Kapolcs stb.) egyaránt igazolják. Bár a Dalmáciába száműzött Nepos császár patriciusszá és helytartójává nevezi ki „Flavius” Odoakert, uralmát a keletrómai császár, Zeno (474–491) soha nem ismerte el. 486/87-ben sikerült rávennie a rugiakat, hogy támadják meg Odoaker országát. Odoaker 487/88 őszén–telén herulokból, szkírekből, alánokból álló seregével Nyugat-Pannonián át felvonulva kiveri a betört rugiakat, majd a Dunán átkelve saját országukban, a Rugilandban tönkreveri őket. Foglyul ejti a rugi királyi házaspárt is. A hadjáratot 488-ban öccse, Hunvulf fejezte be. Zeno ellenakciója a Nagy Theoderikkel kötött szövetség volt, az osztrogótok Moesiából Dél-Pannonián átvonulva 489-ben elindítják azt a háborút, amely 493 februárjában Odoaker bukásával és meggyilkolásával végződött. Felesége: Sunigild, fia: Okla, más néven Thela.



Irod.: Assunta Nagl, Odoacer, PWRE XVII, 1888–1896; Martindale, PLRE 2, 791–793, „Odovacar”; Bóna, MT 292–294; uő, Odoacer. In: Eugippius, Szent Severinus élete. Budapest, 1969, 287–288.

Bóna István

Onegesios/Onigisios/Hunigasius/Hunigis A hun birodalom nagyvezére Bleda és Attila idejében. Görögül–latinul jól tudott, valószínűleg pontusi származású volt, aki öccsével együtt gyermekifjúként állt hun szolgálatba. 440/41-ben Onegesios vezeti Bleda hadait Viminacium, Margus, Singidunum és Sirmium elfoglalására. 442 után foglyul ejtett sirmiumi mesterrel Pannoniából hozatott kövekből és faanyagból fürdőt építtet magának a hun központi orduban, a fejedelmi palota és saját, magas kerítéssel övezett fapalotája között. Öccse, Skotta ebben az időben Attila bizalmi embere, s ez nyilván fontos szerepet játszott abban, hogy Onegesios méltóságát Attila idején is megtartotta. Főfeleségét Attila is tisztelettel üdvözölte. Attilával szemben Onegesios a két római birodalom elleni kétfrontos háború ellenzője volt, és döntő szerepet játszott a II. Theodosius megbízottaival 450 tavaszán megkötött békében. Támogatta Ellak trónörököst is. 451-ben a galliai hadjárat idején Attila latin „tolmácsa”, utána nem hallunk róla.



Irod.: Martindale, PLRE 2, 805; Bóna, Das Hunnenreich 106–110; uő, A hunok 98–102.

Bóna István

Orestes Attila notariusa, majd a Nyugatrómai Birodalom patriciusa, az utolsó nyugatrómai császár apja és trónra ültetője (szül. 425 körül, †476). Apja, Tatulus a család származására utaló sajátos dél-noricumi nevet viselt, maga Orestes Priskos szerint abból „a Száva menti Pannoniából” származott, amelyet Aetius engedett át Attilának. Ez csak a 446-ban Carpilio közvetítésével Attilának átadott Savia lehetett, semmiképpen nem a Bledatól még 441-ben meghódított Pannonia Secunda. A fiatal tartományi arisztokrata valószínűleg önként állt Attila szolgálatába, 449-ben már fontos személy, két ízben is megfordul követként Konstantinápolyban, kelet- és nyugatrómai követségekkel tárgyal. 449 őszén látogatja meg a hun udvarban apja, valamint apósa, a poetoviói Romulus comes, akiről majd későn született fiát elnevezi. Attilához rendíthetetlenül hű, ő leplezi le a Chrysaphios-féle merénylettervet, 452-ben pedig elkíséri urát az itáliai hadjáratra is. A hunok bukása után kénytelen visszavonultan élni, az Aetius galliai tisztjeiből lett császárok (Avitus, Maiorianus) éppúgy árulónak tartják, mint a keletrómai tábornokból nyugatrómai császárrá lett Anthemius. Ez időben volt levelező partnere a noricumi Szent Severinus. Karrierje Iulius Nepos idejében (473–475/80) újból felível, Itáliába megy, ahol a nyugatrómai hadsereg parancsnoka lesz, majd patricius. Mellette ekkoriban fontos szerepet játszik korábban nem szerepelt öccse, Paulus. Orestes 475. október 31-én detronizálja és száműzi Nepos császárt, s a trónra 15 év körüli fiát, Romulus Augustust ülteti. Tíz hónappal később nem hajlandó teljesíteni germán zsoldosai követelését, akik a földbirtokok egyharmadát maguknak kívánták, így éppen azok a Duna-vidéki erők győzik le és ölik meg (476. augusztus 28), amelyek előbb hatalomra segítették. Odoaker Orestes fiát, Romulus Augustust és Orestes feleségét, Barbariát a nápolyi Castellum Lucullanumba száműzi, ahol a századfordulón még jómódban éltek.



Irod.: Martindale, PLRE 2, 811–812; W. Ensslin, Orestes, PWRE XVIII, 1, 1012–1013; Bóna I., Orestes. In: Eugippius, Szent Severinus élete, Budapest, 1969, 288–290; uő, Das Hunnenreich 110–117; uő, A hunok 102–110.

Bóna István

Ruga A hunok nagykirálya 422–434 között. Neve görög nyelvű forrásokban Roa(s)-Rua(s), gót becéző formában Rugila. Ruga helyezi át a hun főhatalom súlypontját, „a jobbszárnyat” a Pontus-vidékről a Duna-vidékre. Feltűnésekor Thraciára támad (422/23), majd a háborút követő, részleteiben nem ismert békeszerződésben először sikerült elérnie, hogy a keletrómaiak évi 350 font (libra) arany béke-tributumot fizessenek a hunoknak. 424/25-ben főerőivel már a Tisza-vidéken állomásozik, Aetius kérésére s a kilátásba helyezett tekintélyes pénzösszegért innen kísérli meg támogatni Iohannes nyugatrómai császárt (423–425) – késve. 425-től szinte évente, jelentős katonai erőkkel segíti Aetiust a Galliába befurakodó vizigótok, frankok, burgundok elleni harcokban, eközben öccse, Oktar/Uptar (Öktar ’Erős, Hatalmas’) vezetésével a hun birodalom határait egészen a Rajnáig igyekszik kiterjeszteni. 433–434-ben hatalomra segíti a megbuktatott Aetiust, aki a Rómában kötött barátsági szerződésben átengedi Rugának Pannonia Primát és Valeriát. 434-ben hadjáratot indít a Keletrómai Birodalom ellen, eközben éri a halál. A hadjáratot sikeresen lezáró békét már utódai, Bleda és Attila kötik meg 435-ben. Valószínűleg Ruga idejében kezd kiépülni a hun központi ordu, Bleda és Attila későbbi székhelye.



Irod.: Martindale, PLRE 2, 951, „Rua”; Bóna, Das Hunnenreich 47–52; uő, A hunok 44–52.

Bóna István

Severinus Szent. Nyugatrómai, latin származású, jó nevelésben részesült orvos(?), aki 448 tájától 455-ig a pannoniai Orestes környezetéhez tartozott, s mint ilyen, valószínűleg Attila udvarában is megfordult, ahol több vezető személyiséggel kapcsolatba jutott. 456 kora őszén Pannonia osztrogót inváziója elől Noricumba menekült, ahol rövid ideig Asturisban, majd Comagenisben, végül állandó jelleggel Favianisban élt. Az utóbbi helyen szerzetesi közösséget alapított, amelynek cellulaei keletkeztek a noricumi Duna-szakasz mentében, egészen az Inn partján fekvő Boiotróig. Gyógyító, csodatevő híre, aszkéta élete miatt rómaiak és germánok szentként tisztelték. Noricum római lakosságát és egyházát az egykor a hun szövetségbe tartozó hatalmasok (a rugi Flaccitheus király, Orestes, Odoaker) személyes vagy közvetett segítségével, valamint saját tekintélyével és szervezőkészségével haláláig sikerült megoltalmaznia különböző germán támadók (oszrogótok, alamannok, herulok) ellen, bár 476 után kénytelen volt az Enns folyótól nyugatra fekvő városokat kiüríteni és feladni. 482 január 6-án halt meg Favianisban. Holttestét 488-ban szerzetesi közössége magával vitte Itáliába, ahol másfél évezredes viszontagságok után ma is megvan a frattamaggiorei templomban.



Irod.: R. Noll, Eugippius, Das Leben des Heiligen Severin. Berlin, 1963, 17–27; I. Bóna, Severiniana. Acta AntiquaHung 21(1973), 281–338; R. Bratoz, Severinus von Noricum und seine Zeit. Wien, 1983.

Bóna István

Theodorik/Theodorid A dél-galliai vizigótok királya (418–451), a tolosai gót állam megalapítója. 451 júniusában vizigót seregével felmenti az országába vezető Liger/Loir-hidat védelmező Aureliani/Orléans-t Attila ostroma alól, majd a hun nagykirály után nyomulva elesik a mauriacumi csatában. Holttestét fiai Tolosába (Toulouse) szállították.



Irod.: Martindale, PLRE 2, 1070–1071.

Bóna István

Thiudimer/Thiudimir Az osztrogótok királya (468–474), Valamer öccse. 456-ban harci kíséretével a Balatonnál (Pelso) szállt meg, valószínűleg a keszthely-fenékpusztai castellumban, amelyet ostrommal foglalt el. 467/68 telén a Balaton északi partján foglyul ejti Hunimund szvéb királyt, s erővel hőségesküre kényszeríti. 469-ben az osztrogótok királyaként hatalmas vereséget mér a Bolia folyónál (Ipoly) az ellene szövetkezett népekre (szkírek, szvébek, szarmaták, gepidák). 470 elején bosszúhadjáratban feldúlja a szvébek Duna feletti országát, maradványaikat elűzi, valószínűleg hasonlóan bánik el a szkírekkel is. 473-ban az osztrogótok Thiudimer vezetésével elhagyják Pannoniát, benyomulnak Illyricumba, majd Thessaliába, ahol Cyrrhus városában Thiudimer meghal. Gyermekei több asszonytól: Nagy Theoderik, ennek öccse Thiudimund/Theodimundos s leánytestvérük, Amalafrida.



Irod.: Martindale, PLRE 2, 1069–1070, „Theodemer”.

Bóna István

1. Thorismud/Thorismund Osztrogót király, Hunimund fia, a mitikus Amal nemzetségből. A hunokkal vazallusi viszonyba került osztrogótok királya, aki urai megbízásából hadat viselt a Kárpát-medencei szvébek (kvádok), majd a gepidák ellen. A gepidákkal vívott csatában életét vesztette (407 körül), helyét az osztrogótok élén a hunok 40 évig nem töltötték be.



Irod.: Martindale, PLRE 2, 1116.

Bóna István

2. Thorismud/Thorismund Vizigót herceg, majd király, I. Theodorik vizigót király legidősebb fia. 451-ben a mauriacumi csatában a vizigót sereg vezére, megsebesül, lováról levetik. Apja eleste miatt még a csatamezőn királlyá kiáltják ki. Azonnal hazavonul Tolosába, ami Attilának lehetővé teszi a háborítatlan visszavonulást. Három évi uralkodás (451–453) után a római nagyvárosban, Arelate/Arles-ban vendégeskedő királyt testvérei orvul megöletik. Utódja öccse, II. Theoderik lesz.



Irod.: Martindale, PLRE 2, 1115–1116.

Bóna István

Uldin Görögül Uldis, nevét a törökből magyarázzák: Öldin ’Szerencsés’. A nyugatra előredobott hun erők vezetője (regulus) a 400–410 közötti években, de nem kizárt, hogy 395 elején már ő vezette az első nagyszabású támadást a Dunán át a Keletrómai Birodalom ellen. 400. december 23-án körülzárja s megsemmisíti a Konstantinápolyból az Al-Duna északi partjára menekült Gaina osztrogót király harcosait, 401 januárjában Gaina fejét Konstantinápolyba küldi barátsága jeléül. 406 augusztusában személyesen vagy az általa küldött hun csapatok révén jelentős szerepet játszik az Itáliába betört Radagaisus és serege megsemmisítésében. Arcadius keletrómai császár halálakor (408 május) arra a hírre, hogy a császári trónra egy hétéves gyermek került, támadást intéz az al-dunai római limes ellen. Megostromolja, elfoglalja és feldúlja a folyó északi partján lévő ellenerődöket az Olt torkolatánál fekvő Sucidavától (Celei), a Vaskapun inneni Lederatáig (Palánk). A seregébe tartozó szkírek átkelnek a folyón és csellel elfoglalják Castra Martist (ma Kula [Bulgária]), amelyet azonban a keletrómaiak sikerrel visszafoglalnak (409), majd a Dunán túlra szorítják Uldint (410), aki 410-ben éppen keletrómai háborúja miatt nem tudja segíteni Honorius nyugatrómai császárt Alarik ellen. A Karaton nagykirályhoz küldött Olympiodoros-féle követség zárja le Uldin háborúit (412).



Irod.: Martindale, PLRE 2, 1180; Bóna, Das Hunnenreich 18–23, 33; uő, A hunok 19–23, 32.

Bóna István

Valamer/Valamir Az osztrogótok királya (447–468) Attila akaratából. Származása ismeretlen, nevének jelentése, ’a jóhírű’ nem utal királyi elődökre. 447-ben tűnik fel, s ettől kezdve harcosaival együtt részt vesz Attila keleti és nyugati hadjárataiban. 455-ben a Nedao menti csatában Ellak oldalán vereséget szenved és keletre menekül. Marcianus császár hívására és szövetségében 456 nyarán megszállja Pannoniát. Valamer harci kísérete Pannonia Secundában települt le, az Aqua Nigra (Karasica [Szerbia]) folyó és a gót nyelven megjelölt Scarniunga folyó közt, székvárosa Bassiana lesz. Falaitól kétszer, először 456/57 telén, majd 459-ben visszaveri a támadó Dengitziket és hunjait. 459/60-ban Illyricum ellen indított rablótámadással 100 fontról 300 fontra emelteti I. Leó keletrómai császárral (457–478) az osztrogótoknak fizetett subsidiumot, a béke zálogául azonban „saját” fiát kell Konstantinápolyba küldenie. 468-ban a szerémségi Duna-szakasztól északra lakó szkírek ellen támad, de vereséget szenved és elesik a csatában.



Irod.: Martindale, PLRE 2, 1135–1136.

Bóna István

Vita Sancti Severini Szent Severinus életrajza (Commemoratorium), amelyet 509–511 között a raetiai Quintanisból származó Eugippius apát foglalt írásba. Eugippius (az africai vagy neapolisi származását bizonygató irodalomtörténészi elképzelések légből kapottak) 470 tájától Severinus haláláig (482) a favianisi kolostorban mestere közelében élt. Az Emlékirat összeállításához felhasználta Severinus saját elbeszéléseit (1–4. fejezet), valamint a severinusi közösség Severinus halála utáni apátjai, a cucullisi Marcianus és a raetiai Lucillus adatait (5–32. fejezet) és saját visszaemlékezéseit (33–44. fejezet). Mindezek miatt a Vita Sancti Severini a Duna-vidék késő római életének és a római uralom felbomlásának (456–488) páratlan hitelességű emléke. Eugippius a Commemoratorium írása idején az Orestes özvegyétől, Barbariától (valamint fiától, a detronizált utolsó nyugatrómai császártól, Romulus Augustustól) alapított Szent Severinus-kolostor apátja volt a Nápoly melletti Castellum Lucullanumban.



Irod.: Újabb kiadásai: R. Noll, Eugippius, Das Leben des Heiligen Severin. Berlin, 1963; R. Bratoz, Zivljenje svetega Severina. Ljubljana, 1982; Magyar fordítása: Mócsy András és tanítványaitól: Eugippius, Szent Severinus élete. Az Ókortudományi Társaság Kiadványai VII. Budapest, 1969.

Bóna István

3. 2. A gepidák története és régészeti emlékei

Gepidák Keleti-germán eredetű, a vandálokkal, kivált a gótokkal közeli rokon dialektust beszélő nép. Őstörténetükről, történetükről nem szól saját krónika vagy másféle írásos hagyaték, azt a keveset, amit tudni lehet róluk, néhány késő római–korai bizánci forráson kívül, ellenségeik: a gótok és a langobardok krónikáiból lehet kihámozni. Eredetükről csak zavaros, késői gót mondák emlékeznek meg, ezek nem tagadják a rokonságot, ám megvetően „lusták”-nak csúfolják a gepidákat (gót: gepanta). Nevük a valóságban éppoly öndicsérő volt, mint a gótoké: ’gazdagok, ajándékozók, bőkezűek’ (vö. az angolszász gifdan, német geben). A gótokat és gepidákat Skandináviából származtató Jordanes (Scandza-toposz) a gótok szomszédságában fekvő korai országukat „szigetnek” képzelte (Gepedoios insula), az antikizáló -oios azonban valószínűleg a keleti-germán föld/mező szó eltorzulása, tehát a Gepedoios csak annyit jelent, hogy a gepidák országa/földje. Ez valahol a Visztula vidékén lehetett. A gótoktól is elismert közeli rokonságuk ellenére a gepida törzsi/népi tudat legkésőbb a korai császárkorra kialakult, a gepidák a gótokkal első feltűnésüktől végső pusztulásukig ellenséges viszonyban voltak.

A Kárpát-medence északkeleti szögletében 269 után vetik meg lábukat első név szerint ismert királyuk, Fastida vezetésével. Bár a gepida nép Kárpát-medencei beköltözésének közelebbi időpontja valószínűleg soha nem fog kiderülni, egykorú római forrás és a vizigót/terving hagyomány két oldalról igazolja, hogy ez legkésőbb 290-ig megtörtént. Egy röviddel 291. április 1. után Maximianus császárt dicsőítő beszédben hangzik el, hogy „a gótok másik csoportja, a tervingek (erdőlakók) a taifalokkal szövetségben a vandálok és a gepidák ellen harcoltak” (Mamertinus, Panegyrici Latini III [XI] 17, 1), ti. mivel Maximianusnak sikerült e vad népeket egymás ellen fordítani. A gót hagyomány szerint Fastida király ki akarván szabadítani népét „zord hegyek és sűrű erdők közé bezárt” ideiglenes lakóhelyéről, a rómaiaktól kiürített Dacia békés megosztását kéri Ostrogotha vizigót (terving) királytól. Mivel nem sikerül megegyezésre jutniuk, a Fastida vezette szövetség megtámadja az Ostrogotha vezette szövetséget, és véres csatát vívnak egy gót nyelven ránk hagyományozott „folyó” (Auha = Ahua) és egy gótul megnevezett egykori város (oppidum Galtis) közelében – e földrajzi pontok azonosítási lehetősége mindörökre elveszett, „lokalizálási” kísérleteik tudományon kívüliek. Nincs is rá szükség, mivel a legfontosabbat, a háború célját és színterét megadja a forrás, ez az egykori római Dacia (Jordanes, Get. 98). Fastida kísérlete nem sikerült. Vissza kellett vonulnia országába, amely szemléletes leírása szerint csak a Keleti-Kárpátok koszorúján belül lehetett, a Felső-Tisza, egyesült Szamos, Lápos völgyeiben. E valóban „bezárt” területről a síkságra csak a Tisza és Szamos mentében lehetett kijutni, ám csak a síkvidék pereméig. A Nagyalföldön lakó szarmatákat ugyanis védelme alá vette Róma. Először a tetrarchia építi ki a kvádok, vandálok, gepidák, vizigótok féken tartására az egész Sarmatiát körülzáró belső sáncvonalat, majd Nagy Konstantin kormányzata a szarmata határokat minden irányban kijjebb toló külső sáncvonalat. Ezt csak a Római Birodalom nagy katasztrófája, a hadrianopolisi csata (378) után tudják majd a gepidák áttörni. Eddig az időpontig országuk a külső sánc és a Keleti-Kárpátok között feküdt.

A sáncvonalon kívüli vidékek késő római–kora népvándorlás kori régészeti kutatása még a jövő feladata, az eddigi kevés, többnyire szórványos leletből csak annyit lehet megállapítani, hogy a Kárpát-medence északkeleti szöglete nem volt lakatlan, s a lakosok régészeti kultúrája keleti-germán jellegű volt. Azt, hogy hordozói gepidák voltak, a Tabula Peutingeriana (késő római térkép) árulja el, a Porolissumtól (Mojgrád [Románia]), Dacia északi határbástyájától északra jelzett (ge)piti népnévvel. Történetileg is, régészetileg is megalapozatlanok azok az újabban propagált vélekedések, amelyek a hun kor előtt tagadják a gepidák jelenlétét a Kárpát-medencében, s egy „pánszarmata” elmélet keretében a síksági leleteket mindenütt szarmatának kívánják meghatározni.

Mivel szűk, kevéssé termékeny országukat nem sokkal a hun támadások megindulása előtt sikerült a gepidáknak délnyugaton a Tisza mindkét partján legalább a Körösig kiterjeszteni, nagyon érthető, hogy e termékeny nagy síkságot nem akarták elhagyni. A hun támadások hírére dél felé húzódtak. Amikor Thorismud osztrogót vazallus király a hunok parancsára meghódolásra kényszeríti őket, meghódolnak. Szabadságukat azonban nem adják olcsón, Thorismud elesik a csatában (405/407?). Sorsuk akkor sem fordul válságosra, amikor 424 táján Ruga hun nagyfejedelem átteszi a Hun Birodalom központját a Köröstől délre fekvő Tiszántúlra. Erre az időre a Kárpát-medence „barbár” területein – a Duna–Tisza köze és a Temesköz néhány szarmata csoportján kívül –, a gepidák maradtak az egyedüli korábbi lakosok. Termékeikre a Köröstől délre berendezkedő hun hatalomnak előbb-utóbb szüksége volt. Történetük egészen 447-ig homályban van. Ettől az évtől kezdve helyzetük nagyot változott. Királyukat, Ardarikot Attila valamennyi vazallus királynál többre becsülte, egyedül neki volt joga a birodalmi tanácsban részt venni. „Megszámlálhatatlan” hadseregük a hun birodalom legerősebb gyalogharcos osztagának számított Ardarik vezetésével a Keletrómai Birodalom elleni nagy hadjáratban (447), Attila hadseregének egyik szárnyát alkotta a mauriacumi csatában (451), részt vett az itáliai hadjáratban (452).

Attila halála (453) után Ardarik király vezette az Attila-fiak elleni felkelést, amelyben a legnagyobb erőt „a karddal dühöngő gepida” képviselte, s a végső győzelmet „Ardarik kardja” vívta ki a Nedao folyónál lezajlott csatában (455). Győzelmük után „a gepidák a hunok szállásterületeit erővel maguknak foglalták el, s egész Dacia határát győztesként birtokba vették. A (Kelet)római Birodalomtól erős férfiakként csak baráti (szövetségi) egyezményt, békét és évjáradékot kértek” (Jordanes, Get. 264). A szövetség értelmében az új királyság évi 100 font aranypénz támogatást kapott Konstantinápolytól. A két hatalom már a 450-es évek végén szomszédossá vált, a gepida katonai megszállás délen az Oltig és az Al-Dunáig terjedt.

469-ben a hunok ellen alakult egykori „gepida liga” vezetőjeként a gepida hatalom segítséget nyújtott a pannoniai osztrogótok túlkapásai ellen fegyvert fogó szkír–szvéb szövetségnek, a szövetségesek azonban a Bolia folyó mellett vívott csatában alulmaradtak a gótokkal szemben. A győztes osztrogótok ennek ellenére hamarosan elhagyták az ellenségeikkel körülvett, kifosztott Pannoniát és levonultak a Keletrómai Birodalomba (473). Távozásuk után a gepidák megszállták a Dráva–Száva köze keleti felét, nagyjából az egykori Pannonia Secunda tartományt, s uralmukat a Bácskára is kiterjesztették. Ekkoriban három hatalmi központjukról van tudomásunk. Gepidia királyai, Ardarik és leszármazottai a traianusi Daciában (Erdélyben) székeltek, sírjaik a mai Apahida területén kerültek elő. Valószínűleg volt egy Tisza–Körös–Maros közti udvaruk is, erről a korai időkben nem sokat tudni. Viszont a 6. század közepén Jordanes már a Marisia és Crisia közti földet tekinti országuk centrumának, amelynek belső folyói a Miliare és a Gilpil voltak (Get. 113). A Pannonia Secunda felett uralkodó alkirály, Trafstila Sirmiumban, az egykori nagy császárvárosban székelt, a központok között a kapcsolat laza lehetett. Amikor 488 őszén az osztrogótok Nagy Theoderik vezetésével Moesiából Odoaker itáliai királysága ellen vonultak, Sirmiumot feladta gepida helyőrsége, amely egyedül, a többi gepidáktól nem vagy alig segítve volt kénytelen szembeszállni a túlerőben lévő támadókkal. Az Ulca mocsarakon, illetve folyón átvezető, természettől védett hídnál és átjárónál foglaltak védelmi állást az ókori Cibalae (Vinkovci) és Mursa (Eszék) között. Nagy Theoderiknek azonban súlyos harcok árán sikerült áttörnie állásaikat, a harcban Trafstila alkirály is elesett.

A gótok elvonulása után helyreállt a korábbi állapot, Sirmiumban Trafstila özvegyének régenssége alatt a gyermek Trasarik gyakorolta az uralmat.

Miután hatalmát Itália felett megszilárdította, Nagy Theoderik 504-ben csapatokat küldött „Pannonia Sirmiensis, a gótok egykori hazája” elfoglalására. A Pitzia és Herduin gróf vezetésével betörő gótok meglepték a gepidákat, Trasarik anyját Sirmiumban hagyva egy másik gepida „ductor”-hoz, a Körös–Maros közti gepidák királyához, Gunderithez menekült. Pannonia Secunda és Sirmium gepida lakosai ellenállás nélkül kerültek gót uralom alá. 523-ig békében élhettek, az évben azonban Nagy Theoderik parancsára a Rodanus/Rhone mellé telepítették át őket, mivel a már akkor várható keletrómai támadás miatt kétes hűségű alattvalóknak számítottak.

Az 535-ben Dél-Itália és Dalmácia felől valóban megiduló keletrómai támadás röviddel később (talán 536-ban) valóban visszajuttatja a gepidákat Sirmium és környéke birtokába, e kéretlen közbelépésükkel azonban magukra vonták I. Iustinianus neheztelését. A rossz viszony hamarosan nyílt ellenségeskedésbe csap át. A gepidák 539-ben katonai szövetségre lépnek Bizánc ellen I. Theudebert frank királlyal, s közösen, egyszerre indítanak támadást a bizánci birtokok ellen. Ám míg Theudebert elakad Észak-Itáliában, addig a gepidák sikeresen működnek. Átkelnek a Száván és véres, nagy csatában tönkreverik a Calluc magister militum által vezetett illyricumi keletrómai haderőt. Megszállják Singidunumot (Belgrád), majd uralmukat kiterjesztik Moesia Prima és Dacia Ripensis tartományokra, a mai Észak-Szerbiára és Északnyugat-Bulgáriára, egészen az Olt folyóval szemben fekvő vidékig. Ekkor kerül először uralmuk alá jelentős számú római provinciális lakosság, számos élő város és lakott erőd.

Retorzióként I. Iustinianus megszünteti a 85 éve folyósított évi segély fizetését, s felmondja a szövetséget a gepidákkal. A gepida hódításokat Konstantinápoly nem ismeri el, ám az egyidejűleg több fronton vívott nagy háborúk miatt katonai fellépésre sem képes. A gepidák ellen a pannoniai langobardokat kívánja megnyerni, sikerül is Wacho langobard királlyal barátsági szerződésre lépnie, katonai szövetségre azonban nem. Wacho ugyanis jó kapcsolatokat ápolt a gepidákkal, harmadik felesége, a langobard trónörökös anyja, Elemund gepida király leánya, Ostrogotho volt. Gyökeres fordulat áll be az utolsó Lething-dinasztiabeli langobard király, az ifjú Waldari halála után. A hatalomra kerülő új langobard király, a Gausus nembeli Audoin vállalja a gepidák elleni katonai szövetséget, s már 547-ben felvonul a gepidák ellen. Az Elemund halála (546) után hatalomra kerülő új gepida király, Turisind azonban kerülni igyekszik az összecsapást, már csak azért is, mivel keletrómai beavatkozástól tart. A tényleges összecsapást két alkalommal is (547, 549) sikerül 2-2 éves fegyverszünettel elodáznia, miközben a keletrómaiakat a szövetségesül megnyert kutrigurok támadásának elősegítésével gyengíti (550). A nagy gepida–langobard összecsapásra csak 551-ben került sor. A gepidák vezérük, Torismod trónörökös eleste miatt pánikba estek, s bár súlyos veszteségeket okoztak a langobardoknak, végül is táborukat feladva, menekülve hagyták el a csatateret (az Asfeldet). A békét I. Iustinianus diktálta. A gepidáknak ki kellett üríteniük a Szávától–Dunától délre fekvő római tartományokat, sőt az 509–536 között már a keletrómai Pannonia Secundához számító Bassiana városát és territoriumát is. Az 536–551 közt rómaiaktól elhódított területen talált gepida bepecsételt edények (Viminakion-Szigeterőd, Transdierna, Singidunum), fibulák (Augusta, Ratiaria stb.) és sírleletek (Batajnica [Szerbia], Kumanovo [Macedónia]) történelmi keltezéséhez jó alapokat nyújt ez a békeszerződés. A langobardoknak a status quo alapján kellett kiegyezniük. A szövetségi viszony viszont helyreállt a gepidákkal, visszakapták az évi subsidiumot is. Ennek nyomán a következő, 552. évben a gepidák 400 válogatott harcossal részt vesznek Narses Totila osztrogót király elleni sorsdöntő csatájában. Korabeli kósza hírek szerint Totilát a gepida osztag vezetője, Hasbad sebezte halálra.

A következő 14 év békességben telik el, Gepidia korábbi határai visszaállnak, beleértve Sirmiumot is. 550 táján Jordanes így írja le: „A hajdaniaktól Daciának, aztán Gotiának nevezett országot most Gepidiának hívják, délről a Duna határolja” (Get. 74). 560 körül meghal Turisind, utódja kisebbik fia, Kunimund lett. Kunimund a gepida fővárost Sirmiumba helyezi át, s messze földön híres királyi udvart tart. Kunimund ezüstpénzt veret, hátlapján saját monogramjával előbb I. Iustinianus, majd II. Iustinus nevében, ezek a Kárpát-medence első kora középkori önálló pénzei. Sirmiumban székelt a gepida arianus egyház püspöke is, akinek tevékenységéről – azon kívül, hogy létezett – mit sem lehet tudni. A kereszténység germán arianus változata valószínűleg már a 4. században eljutott a gepidákhoz, nyomai azonban egy-két kereszttől eltekintve felettébb gyérek, valószínűleg nem vált általános néphitté. Mint más korabeli germán népeknél, a gepidáknál is az uralkodó réteg vallása volt, amely egyrészt sokkal jobban megfelelt az eredeti germán vallásnak, mint az ortodoxia, másrészt biztosította e népek önálló „mi-tudatát” a katolicizmust képviselő rómaiakkal szemben. Nem véletlenül hivatkoznak szinte megvetően a gepidák arianus voltára 547-ben a Iustinianus szövetségét kereső langobard követek.

A Duna-vidék békéje egészen I. Iustinianus haláláig (565. november) fennmaradt, az idős császár – ha kellett – komoly áldozatoktól sem riadt vissza a nehezen helyreállított status quo megőrzéséért. Utódja, az egzaltált II. Iustinus (565–578) trónra lépése után sorra felmondta a barbárokkal kötött szövetségeket s beszüntette segélyezésüket. Ezt használja ki a fiatal langobard király, Alboin, aki meglepetésszerűen Sirmium ellen támad. Az Oltnál szlávokkal hadakozó Kunimund csak úgy tudja Alboint megállítani, hogy II. Iustinustól kér segítséget, a segítség fejében felajánlja a keletrómaiaktól katonai okokból vágyva vágyott Sirmiumot. A keletrómai csapatok elűzik a langobardokat, Kunimund azonban képtelen volt ígéretét beváltani. Szembe került a más ügyekből kifolyólag is ismert gepida nagytanáccsal és a trónörökös Reptilával is, a gepida állam vezetői nem voltak hajlandók lemondani Sirmiumról.

Arra a hírre, hogy a langobard Alboin az avar Bajannal szövetségben készül Gepidiát megrohanni, Kunimund újból felajánlja Sirmiumot, II. Iustinus azonban csupán ködös segítséget ígérve vonultatja fel csapatait. A megosztott gepida erők mindkét harctéren vereséget szenvednek. A Szerémségben vagy Szlavóniában Alboin győzi le Kunimundot, a gepida király elesik, lánya, Rosamunda langobard fogságba kerül. Az avarok a bács–szerémi Duna-szakaszon vívott nagy csatában verik meg a másik gepida sereget, s győzelmük után elsőnek érik el Sirmiumot. A várost gepida parancsnoka, Usdibad még idejében átadja Bonos bizánci hadvezér csapatainak, akik a védekezés nagymesterei lévén könnyedén visszaverik Bajan elsietett ostromkísérletét. A sirmiumi gepida csapatok keletrómai szolgálatba állnak, Reptila gepida trónörökös a királyi kincsekkel Konstantinápolyba menekül. Vele megy az utolsó gepida arianus püspök, Trasarik is (567 ősze).

A langobardoktól legyőzött gepidák értesülve hazájuk pusztulásáról a langobardokhoz csatlakoznak, s a következő év tavaszán velük együtt vonulnak Itáliába. Ott külön „Gepida” nevű falvakban (Zibedo, Zebedo) laktak, más részük az Albointól feleségül vett Rosamunda testőrsége lesz. E gepida testőrség jelentős szerepet játszott 572-ben a Rosamunda irányította Alboin elleni felkelésben. Az avaroktól legyőzött, illetve a hadba nem vonult gepidák Gepidia egész területével együtt avar uralom alá kerültek. Az avarok valószínűleg nagy áttelepítéseket végeztek, nagyobb, zárt gepida közösségek fennmaradásáról Erdélyben temetők, a Tisza alsó folyása mentén bizánci írott források tanúskodnak. Kétes, hogy valóban olyan „keserves szolgaságba” jutottak volna, ahogyan azt a 8. század második felében Paulus Diaconus képzelte. Az avarok még csak le sem fegyverezték őket, a keletrómaiak ellen vívott háborúikban egészen Konstantinápoly 626. évi ostromáig nemegyszer hallani gepida egységekről, falvaikban megülték saját ünnepeiket. Maradványaik, ha hihetünk a 870 körül írott Conversio Bagoariorum et Carantanorum című salzburgi egyházi vitairatnak, még a 9. században is éltek a Szerémségben s a vele határos területen. Ennél későbbi említésük azonban nincs, azok a német/szász elméletek, amelyek erdélyi gepida–szász találkozást és „kontinuitást” bizonygatnak, nem egyebek túlfűtött nemzeti hiedelmeknél.



Irod.: L. Schmidt, Geschichte der deutschen Stamme. Die Ostgermanen. München, 19412, 130, 195–206, 223–225, 294, 348–349, 529–546; Sevin, Die Gebiden; P. Lakatos, Quellenbuch zur Geschichte der Gepiden. Szeged, 1973; Bóna, A középkor hajnala; H. Wolfram, Geschichte der Goten. München, 1979, 59–68, 307–321, 396–400; Pohl, Die Gepiden 239–305; Th. Burns, A History of the Ostrogoths. Bloomington, 1984, 19912. 25–30, 65–66, 108–109, 174–179, 190–198; Bóna, MT 294–299; uő, ET 130–134, 138–159; uő, ERT 75–84; A gepidák ariánus vallásáról: K. D. Schmidt, Die Bekehrung der Ostgermanen zum Christentum I. Göttingen, 1939.

Bóna István




Dostları ilə paylaş:
1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   17


Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©genderi.org 2019
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə