Bóna, István Cseh, János, Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága Nagy, Margit, Aquincumi Múzeum Tomka, Péter, Xántus János Múzeum



Yüklə 1,17 Mb.
səhifə6/17
tarix08.03.2018
ölçüsü1,17 Mb.
1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   17
Gepida régészeti hagyaték A gepidák legkorábbi (1–3. század) azonosítható régészeti emlékanyaga a gótokéval és más keleti germán törzsekével együtt a Wielbark-kultúrában keresendő, de abból egyelőre még nem választható ki. Írott források (Mamertinus, Jordanes) értelmezése alapján a 3. század utolsó harmadában, a század végén a gepidák már megjelentek a Kárpát-medence északkeleti sarkában, Dacia hegyes-dombos északnyugati előterében és a Tisza felső folyásának vidékén. Ez a terület a 3–4. században vegyes etnikumú. A Tisza-kanyarban előkerült néhány 2–3. századi, biztosan viktoval-vandálnak meghatározható, hamvasztásos rítusú temetőnek a következő évszázadban már nincs folytatása. Az észak–déli és dél–északi tájolású, csontvázas rítussal temetkező új népcsoport női viseletére a félkörös és púpos hátú csontfésűk, vas és bronz aláhajlított lábú fibulák, csatkarikák, bronz karperecek, üveg-, karneol- és kalcedongyöngyök a jellemzők. A férfisírok gyakori mellékletei a germán fegyverzet jellegzetes darabjai: a nehéz kétélű kardok, vas dudoros pajzsok, lándzsák. E – talán több hullámban betelepült – népesség növekvő fontosságát jelzi az itt előkerült 4–5. századi aranypénzek a Kárpát-medencében ekkor szokatlanul magas száma is. Néhány új lelőhely alapján bizonyos az is, hogy ez a régészetileg jól körülhatárolható népcsoport a 4–5. század fordulója után a Tisza vonalát nyugat felé is átlépte.

Jordanes szerint a gepidák fő szállásterülete csak a hunok leverése (455) után került át a Tisza–Maros–Körös közére, amelynek keleti peremén a 4. század második felében, illetve a század végén már megjelent egy olyan leletcsoport, amely eltér a korábbi, szarmata műveltségtől. A férfiak mellett gyakoribbak lesznek a fegyverek (kard, pajzs, lándzsa), a női sírokban fésűk, új típusú fibulák, csatok jelennek meg, s részben új az edényművesség is (Ártánd). Az újabb feltárások alapján valószínű, hogy e tájon jelentős szarmata tömegek érték meg a hun uralom idejét, korábbi kultúrájukból sokat (pl. a temetkezési szokásaikat) megőrizve, illetve beilleszkedve a Dél-Alföldön a 4–5. század fordulóján kialakult sokszínű régészeti műveltségbe. E körön belül a keleti germán eredetű elem(ek) jelenléte nyilvánvaló, de azonosításuk egyelőre nem lehetséges. Nem kellőképpen tisztázottak e csoport kapcsolatai az északkelet-magyarországi hasonló korú leletcsoportéval sem; elképzelhető, hogy mindkettő egy nagyobb kulturális kör – a Csernyahov-kultúra – területéről került a Kárpát-medence keleti felébe.

A történeti és régészeti források alapján nem egyértelmű, hogy a gepidák mikor hódoltak meg a hunok előtt. Ami a meghódolás régészeti tükröződését illeti, az időpontot egy gepida „kincshorizont” (Szilágysomlyó, Ormód, Gelénes) jelzi, más nézet ezt vitatja. Már a hun uralom alatt, illetve az ezt közvetlenül követő időszakban jelentkezett egy főleg gazdag női sírokból álló leletcsoport a Tisza, Szamos és a Körösök felső folyásának vidékén (ezüst lemezfibulák, arany- és borostyángyöngyök, poliéderes végű fülbevalók, ékvéséses csatok, néha fémtükrök), amely a legnagyobb valószínűséggel gepida nemesasszonyok hagyatékának tekinthető (Balsa, Barabás, Timár stb.). Ugyanezen emlékanyag jelenik meg a hunok bukását követő évtizedekben a Körösöktől délre, amikor a gepidák királyságukat kiterjesztik az egész Tiszántúlra és elfoglalják Erdélyt is. Az 5. század utolsó harmadából–6. század első feléből a fent említett területről származó, egységes jellegű leletanyagot a 20. század elején sikerült körvonalazni és gepidának meghatározni (Hampel J., Kovács I.), s a század első felének nagy temetőfeltárásai lehetővé tették e nép régészeti képének pontosabb megrajzolását (Csallány G., Móra F., Banner J., Török Gy., Csallány D.). Az utóbbi néhány évtizedben napvilágra került fontos, nagy lélekszámú temetők anyaga még csak részben publikált, akárcsak a közelmúltban előkerült gepida telepek többsége is. A gepida temetkezések alapján kísérlik meg rekonstruálni a gepida társadalom szerkezetét. A népesség zömét a szabad, félszabad és függő helyzetű, háborúk idején katonáskodó parasztok és családtagjaik tették ki. Kisebb és nagyobb temetőik alapján úgy sejthető, hogy kiterjedt falvaik és vízjárta területek szélein sorakozó apró, tanyaszerű településeik egyaránt lehettek. Írott források nem tartalmaznak a gepidák életmódjára vonatkozó adatokat. A sírokból és a telepeken előkerült sarlók, hombáredények stb. földművelésükről tanúskodnak, s paleozoológiai adatok bizonyítják, hogy szarvasmarhát, lovat, juhot, sertést tartottak. Sok használati és viseleti tárgyuk biztosan a saját, fejlett kézművességük terméke lehetett. A szilágysomlyói, feltehetőleg az 5. század első harmadában földbe rejtett királyi kincsek eredeti őrzési helye valószínűleg helyben volt. A szintén hasonló gazdagságú apahidai és szamosfalvi leletek alapján a gepidák (egyik) királyi udvara az 5. század második felében Kolozsvár környékén sejthető. A kora feudális gepida állam székhelye a 6. század középső harmadában – bukásukig – Sirmiumba került, ezt az uralkodó nevével ellátott saját verésű pénzeik bizonyítják. A gepida királyság területén élő népek anyagi és szellemi műveltsége sok szállal (tárgytípusok, temetkezési szokások) kapcsolódik a germánság többi népéhez, a Kárpát-medencétől az Atlanti-óceánig terjedő, a 6. századra kialakult Meroving-civilizációhoz. Míg a gepida sírokból előkerült néhány tárgy (főleg ékszer, illetve fegyver) a közelebbi és távoli germán népekkel (pannoniai langobárdok, itáliai osztrogótok, skandinávok, türingek, alamannok, frankok) fenntartott személyes kapcsolatokra utal, addig a Bizánci Birodalommal kereskedelmi kapcsolatokat feltételezhetünk (övcsatok, keresztek, gyöngyök stb.).

A romániai kutatás az utóbbi évtizedekben az erdélyi és az alföldi gepida tömb eltéréseit kívánta hangsúlyozni, annak ellenére, hogy ezek egymástól nem mutatnak jelentős eltéréseket: a temetők és leleteik hasonló jellegűek. Az erdélyi terület hegyes határvidék jellegéből adódóan néhány csoport foglalkozása speciális lehetett (bányászat, fontosabb pontok katonai őrzése), illetve néhány gepida közösség itt az őskori földvárakba is betelepült; de sem temetőikben, sem falvaikban nincsen nyoma a feltételezett, romanizált, helybéli lakosság továbbélésének. Mivel írott forrásból tudjuk, hogy a gepidák a Tisza-vidék után Erdélyt is megszállták, elfogadhatatlan feltételezés, hogy az erdélyi, az 5. század utolsó harmadából–negyedéből származó leletanyag nem a gepidáké, hanem az osztrogótoké lehetett.

A gepida–langobard–avar háború pusztítása után a gepida lakosságnak csak maradványai éltek tovább az Alföldön, mint ez néhány közösség esetében régészetileg valószínűsíthető, s hasonló állapítható meg Erdély néhány gepida temetője alapján is.

Irod.: Csallány, Gepiden; Bóna, A középkor hajnala; uő, Szabolcs-Szatmár megye régészeti emlékei I. In: Szabolcs-Szatmár megye műemlékei I. Budapest, 1986; uő, A gepidák királysága. In: ET; Nagy M., Az i. e. I–i. sz. VI. század. In: Hódmezővásárhely története I. 1984, 189–228. Újabban: I. Bóna – M. Nagy, Gepidische Graberfelder am Theissgebiet I. Monumenta Germanorum Archaeologica Hungariae 1. Budapest, 2002.

Tóth Ágnes

Gepida temetkezés és vallási élet A 4. század végén és az 5. század első felében a Felső-Tisza és a Körösök vidékének gepida népességénél a temetkezési szokások nem egységesek: előfordulnak a dél–északi, az észak–déli, nyugat–keleti, kelet–nyugati tájolások különböző változatai, jellemzőek a vaskapcsos-koporsós temetkezések, a fegyvermellékletes sírok stb. A temetkezési szokások helyi előzményei és az 5–6. századi rítusokkal való összefüggéseik még kidolgozatlanok. A hun kor után létesült faluszerű települések temetőiben és az udvarházak melletti kisebb sírszámú temetőkben egységes a nyugat–keleti tájolás, amitől többnyire csak kisebb eltérések figyelhetők meg. Ritkán előfordul a fordított, kelet–nyugati tájolás is (Szentes-Nagyhegy, Kiszombor), melynél felmerült az avar kori keltezés lehetősége, ezt azonban a leletek elemzése még nem igazolta. Általánosan megfigyelhető a gazdagabb sírok nagyobb mélysége; legmélyebbnek a fegyveres férfisírok bizonyulnak. A sírgödrök többnyire nagyméretűek. Egyes temetőkben gyakori a koporsós temetkezés; a koporsós sírok aránya azonban temetőnként változó. A koporsók fajtái: fatörzsből kivájt, faszeges koporsók, vaskapcsokkal összefogott fatörzs koporsók és vaspántos deszkakoporsók. Az étel-italfélét tartalmazó edénymellékleteket általában a lábakhoz, a koporsón kívül helyezték el. Ritkán előfordul az edény számára a sír oldalfalába vájt fülke. A fegyvereket többnyire viseleti összefüggésben temették el; a pajzsokat azonban a koporsón kívül, a sír nyugati végébe állítva vagy a koporsóra fektetve helyezték a sírba. Néhány esetben a sírgödör aljának kiégetését vagy kitapasztását sikerült megfigyelni. A kettős és hármas temetkezés ritka (Kiszombor, Malomfalva-Hula). A fegyveres férfiak mellé olykor a lószerszám egy részét is eltemették (Hódmezővásárhely-Kishomok 1. és 7. sír, Apahida II. sír – vasveretes faládában). Részleges lótemetés és különálló lósír az erdélyi temetőkből került elő. A temetők egy részének szerkezete a pogány hitvilágra utal: megfigyelhető a férfi- és a női sírok csoportjainak elkülönülése. Egyes temetőkben feltűnő az étel-italáldozat gyakorisága (Mezőbánd), a viseletben a pogány Donar-csüngők előfordulása (Kiszombor, Magyarcsanád-Bökény stb.), a bajelhárító amulettek és csüngődíszek jelentős száma. A kereszténységre való áttérés a forrásadatok szerint már a 4. század végén megindult. A leletanyagban a keresztek és a Christogram-jelek az 5. század második felétől mutathatók ki, elsősorban bizánci eredetű tárgyaknál. A gepida művészetben a pogány–keresztény jelképek sajátos szinkretizmusa figyelhető meg, mely a kereszténység elfogadásának és a régi hittel való összeegyeztetésének a nemesi elit által elért szintjét mutatja. Az avar uralom alatt maradt gepida falvak népe a forrásadatok szerint megőrizte szertartásait.



Irod.: Csallány, Gepiden 294–298; Sevin, Die Gebiden 99–107; Bóna, A középkor hajnala 73–76; Pohl, Die Gepiden 283–285.

Nagy Margit

Gepida fegyverzet Az 5–7. századi gepida harcosok fölszerelését támadó- és védő-, könnyű- és nehéz-, valamint távol- és közelharcra alkalmas fegyverekre választhatjuk szét. Rekonstrukciójuknál főleg a fém- (vas- és egyéb) részekre szorítkozhatunk, egyes esetekben a fanyomokra is. Legfontosabb támadó nehézfegyver az ütésre-vágásra-szúrásra alkalmas, 80-100 cm hosszú, 4-6 cm széles, 10-12 cm-es markolatú kétélű kard, a spatha. Formai vonatkozásban figyelembe veendő a váll kiképzése és a penge alakja. Fogóját különböző zárótaggal is elláthatták. Ugyancsak a markolathoz kapcsolódhatott a gyöngycsüngődísz. A kardhüvelyt fából és bőrből készítették, torkolatára és végére (Ortband) néha fémveretet applikáltak. A fegyver fölcsatolására a tokon elhelyezett bujtatókat alkalmaztak, a kardszíjhoz csat, ritkábban szíjvég és veretek járultak. A bal oldalon viselt fegyver szíját a vállon vagy a derékon vetették át. Temetésnél általában erre az oldalra, a bal kar mellé került, de más helyre is tehették. Az egyélű kardok, a scramasaxok mint könnyű vágó- és szúrófegyverek a spathákkal együtt vagy önállóan tűnnek föl a sírokban (ez utóbbi eset a 6. századra jellemző). Az 50-70 cm hosszú, 2-4 cm széles pengéknél szerelékek ritkábban figyelhetők meg. A bal és a jobb oldalon (kettős kardhasználat) egyaránt hordhatták, a temetkezésekben mindkét helyen előfordul. A késői időszakra jellemzők a rövid, 30-50 cm hosszú, 3 cm széles könnyű harci kések, a saxok. A lándzsák, mint a könnyűfegyverzet közel- és távolharcra egyaránt alkalmas szúrófegyverei, gyakori harci eszközök. Pengéjük 20-40 cm hosszú, formájuk, szélességük változó. A korábbi időszakra inkább a zömökebb, a későbbire pedig a nyúlánkabb alak a jellemző. Leggyakoribbak a babér- és fűzfalevélre emlékeztető formák. Temetésnél a köpűvel rögzített csúcsú, kb. 2 m hosszú fegyvert a jobb oldalra, tehát használatával megegyezően tették általában a koporsón kívülre (vagy döfték a sír falába). Az igazi távolharcra (vadászatra is) alkalmas, a könnyűfegyverzethez tartozó íjászfölszerelésre jórészt csak nyílhegyek világítanak rá. Maga a fából készült íj egyszerű, D alakú, 100-150 cm hosszú, lehetett. Az 50-70 cm-es, fa- vagy nádvesszős, tollas nyilakra a csúcsot tüske vagy köpű segítségével erősítették fel. A kovácsok 8-12 cm hosszú, változatos nyílhegyeket készítettek a ritka tűszerűtől a háromszárnyú, a kétélű levél vagy szögletes formán át a szakállas, csavart (tordírozott) kialakításúakig, melyeknek funkciója is más és más lehetett. A nyilak száma az egyes sírokban 1–12 között mozog. A valószínűleg fából és bőrből összeállított nyíltartó tegezre csupán két-három szerelékből, tartozékból következtethetünk (pl. fémpántok). Temetésnél leginkább a harcos jobb oldalára, viselésének megfelelő helyre került. A gepidáknál ritka fegyver az ütésre, vágásra szolgáló balta és a szélesebb szekerce vagy bárd, melyeket szerszámként is használhattak. A védőfegyverzet legfontosabbika a vas-, esetleg más fémszerelékkel készült pajzs. A bal kézzel tartott kerek vagy ovális, 80-100 cm nagyságú pajzs lapja fából és bőrből volt. Erre elöl dudort (umbo), hátul fogót szögecseltek. Az átlag 20 cm nagyságú pajzsdudorok között korábbi a kúpos forma, későbbi a laposabb vagy magasabb, félgömbös megoldású. A fogók általában 50 cm hosszúak, középen kiszélesednek. A pajzsot olykor veretekkel díszítették. Mint a nehézfegyverzet része, leginkább a kétélű karddal együtt fordul elő. Temetésnél a koporsón kívül különböző helyre állították vagy fektették. A sisak értékes, drága védőfegyver volt, csak a legelőkelőbbek szerezhették be. A leletek két típusra utalnak (ezek mellett természetesen lehettek egyszerű bőrsisakok is, ahogyan a pajzsoknál szerelék nélküliek), egyrészt a díszes, vas- és nemesfém részekből konstruált Baldenheim-típusra (Batajnica, Szentes-Berekhát), másrészt a kizárólag vaslemezekből álló változatra (Mezőbánd 10.). A sisak részei a pántos fejvédő, a fülvédő lemezek és a nyakat óvó láncpáncél. A Tisza-vidéki és a szerémségi darabok itáliai vagy Rajna-vidéki műhelyekben készültek, s így egyben a fegyverkereskedelem pregnáns bizonyítékai. A gepida hadseregben a sírleletek alapján a kisszámú teljes fegyverzettel (kard, lándzsa, pajzs) harcoló férfi mellett karddal és pajzzsal, lándzsával és pajzzsal, karddal és lándzsával, csupán karddal vagy csak lándzsával, továbbá kizárólag íjjal küzdők mutathatók ki. A gepida fegyverek fontosabb lelőhelyei: Baráthely, Batajnica, Bocsár, Hódmezővásárhely-Kishomok, Kormadin-Jakovo [Szerbia], Kiszombor, Malomfalva, Marosnagylak, Marosveresmart, Mezőbánd, Szentes-Berekhát, Szentes-Kökényzug, Szentes-Nagyhegy, Szolnok-Szanda, Szőreg.

Irod.: Csallány, Gepiden 258–264; Bóna, A középkor hajnala 62–63; K. Horedt, Bratei. In: RGA II. 1976, 413–414; uő, Dacia 21(1977), 251–268; uő, Moresti. Bukarest, 1979, 190–192; Kovács I., Dolg 4(1913), 265–429; D. Mrkobrad, Archeoloski nalazi seoba naroda u Jugoslaviji. Novi Sad, 1980, 121; M. Roska, Germania 18(1934), 123–130; M. Rusu, Dacia 6(1962), 269–292; Sevin, Die Gebiden 122–124; Z. Vinski, Germania 32(1954), 176–182; D. Dimitrijevic, RVM 9(1960), 5–50.

Cseh János

Gepida viselet A keleti germán női viselet már a hun korban kialakult és nemzetközi divattá vált. Az 5. században a gepida nemesasszonyok sokszögű csüngős fülbevalópárokat, borostyán- és üveggyöngy nyakláncokat (ritkábban antik arany- vagy ezüstgyöngyöket), félhold alakú csüngődíszeket, csontcsüngőket, esetleg bizánci keresztet, kétoldalt a vállon rekeszes-kőberakásos díszű, aranylemezzel borított fibulákat, rekeszes díszű vagy antik gemmás gyűrűket, a derékövön nagy méretű, faragott díszű, ékkőbetétes csatokat viseltek. A használati tárgyak közül a pipereeszközök (kanalak, szűrők, csipeszek), a sugaras hátú fémtükrök és a többnyire kétoldalas csont sűrűfésűk ismertek. Az 5. század középső harmadától a fibulaviselet széleskörővé vált; az inkrusztációs díszű fibulákat felváltották az ezüstlemezből készült, rátétlemezdíszes fibulapárok, melyeket gyakran gyöngycsüngőkkel együtt hordtak. Ugyanekkor elterjedtek a kisebb méretű, öntött, előbb ékvéséses, majd növényi ornamentikával díszített bronz- vagy ezüstfibulák is, melyeket párosával a vállon vagy a melltájékon, egyesével néha deréktájon viseltek. A nagyobb méretű díszfibulák mellett kisebb, funkcionális célú fibulák is előfordultak. A díszcsatokkal záródó derékövekhez gyakran gyöngyökkel vagy fémveretekkel díszített szalagos csüngőket erősítettek, melyeknek végéhez bajelhárító szerepő csiszolt köveket vagy nagyobb szemű gyöngyöket varrtak. Az övhöz szíjazták a tokos késeket, a veretes faszelencéket és ereklyetartókat. A női ruházat anyaga bőr és sűrű szövésű textília volt, de előfordult az aranybrokát szövet is. A férfiviselet kevésbé ismert. Az 5. században a nemesi viselethez ékkővel díszített csatok és tarsolydíszek tartoztak. A kardokat és tőröket rekeszes díszű tokban viselték. Az öv díszcsatjainak felerősítésére a 6. században – valószínűleg frank hatásra – gyakran kerek vagy pajzs alakú díszszögecseket használtak. A kardokat ezüst- vagy bronzveretes tokban tartották; a markolati szíjat mészkő gyöngy díszítette. A legmagasabb rangú harcosok díszes védőfegyverzettel rendelkeztek (pajzsok, sisakok). A mindennapi élethez szükséges használati tárgyakat és a kisebb munkaeszközöket a férfiak az övre erősített tarsolyokban tartották: ollókat, borotvát, fenőkövet, tűzszerszámot, árakat stb.



Irod.: Csallány D., Gyöngycsüngődíszes gepida fibulák. ArchÉrt 1942, 329–331; uő, A szentes-nagyhegyi gepida sírlelet (1939) és régészeti kapcsolatai. ArchÉrt 1941, 127–161; Bóna, A középkor hajnala 37–38; uő, Szabolcs-Szatmár megye régészeti emlékei I. In: Szabolcs-Szatmár megye műemlékei. Szerk. Entz G., Budapest, 1986, 66–76; uő, ET 138–151.

Nagy Margit

Gepida társadalom A 3. század utolsó harmadától a törzsi-nemzetségi szervezetet a legfőbb katonai vezető, a király fogta össze (Fastida). Ezt az időszakot követően egészen a hun-vazallus királyig, Ardarikig a források nem neveznek meg név szerint gepida királyt, ami azonban nem jelentheti a királyság szétbomlását. Az írott források – némiképp ellentmondásos – adatai Ardarik halála után legalább két királyi dinasztia kialakulását sejtetik. Valószínű, hogy a királyság területileg két (esetleg három) részre oszlott. Az erdélyi fejedelmi leletek és a hasonló gazdagságú temetkezésre utaló lelettöredék nyomán felmerült a lehetőség, hogy azok a királyok téli és nyári székhelyeit – regiáit – jelzik. Királyi dinasztiaváltások következtek be az 5. század végén (Elemund) és 546-ban (Thorisind). A királyi hatalom korlátozását és ellenőrzését katonai vezetőkből álló tanács látta el. A gepida társadalom alapja a törzsi-nemzetségi kötelék lehetett, mely valószínűleg a településrendszer kialakulásában is szerepet játszott. Az írásos források ugyan nem szólnak a gepidák életmódjáról, azonban a sokáig defenzív gepida külpolitika megerősíti azt a megállapítást, hogy a gepida gazdaság alapját nem a leigázott lakosság termelésének felélése, hanem saját, paraszti földművelő-állattartó gazdálkodásuk jelentette. A Tisza-vidéki, két-három nemzedéken át használt temetők népességének társadalmi megoszlása – a temetők teljes kirablottsága miatt – biztonsággal nem határozható meg; a jelenleg rendelkezésre álló adatok csak hozzávetőleges becslésnek minősülhetnek. A legmagasabb rangú nemesi réteg tagjai sisakot, díszes aranyveretes fegyvereket viseltek (Batajnica, Hódmezővásárhely-Kishomok, Szentes-Berekhát). A teljes fegyverzetű (kard-pajzs-lándzsa) harcosok és a nemesfém ékszeres asszonyok voltak a rangos szabadok. A rangban utánuk következő réteget a kardos-pajzsos, a kardos-lándzsás és a pajzsos-lándzsás közharcosok jelentették. A fegyveres férfiak legalacsonyabb rangú és legnagyobb számú rétegéhez a könnyűfegyverzetű harcosok, a lándzsások és az íjászok tartoztak. A fegyveres férfisírok aránya Szentes-Nagyhegyen a legmagasabb (a férfisírok 66%-a), ezt követi a szőregi (a férfisírok 61%-a) és a berekháti (56%) temető népe; lényegesen alacsonyabb arányokat mutat Kiszombor (a férfisírok 31%-a), Szentes-Kökényzug (24%) és Hódmezővásárhely-Kishomok (12%). A fegyveresek aránya a társadalmi rétegződés mellett egy-egy település stratégiai helyzetét is jelezheti. A meghatározhatatlan és a melléklet nélküli temetkezések a félszabad és a szolgaréteg sírjainak tarthatók; arányuk Szentes-Berekháton megközelíti a népesség felét (a sírok 47%-a), valamivel alatta marad Szentes-Nagyhegyen (40%), Szőregen (38%), Kiszomborban (30%), legalacsonyabb Hódmezővásárhely-Kishomokon (10%). A sorrend egyben az adatok használhatóságának korlátait is reprezentálja: pl. Szentes-Berekháton a gyermeksírok kiválasztása a leletek alapján nem lehetséges, míg Hódmezővásárhely-Kishomokon a sírok meghatározása a régészeti és az antropológiai adatok figyelembevételével történt.

Irod.: Bóna, A középkor hajnala 58–64; uő, MT 279–299; uő, Szabolcs-Szatmár megye régészeti emlékei I. In: Szabolcs-Szatmár megye műemlékei I. Szerk. Entz G., Budapest, 1986, 70–76; Pohl, Die Gepiden 295–301.

Nagy Margit

Gepida pénzverés Pannonia Sirmiensis italo-gót megszállása (504) és a helyi viszonyok konszolidálódása után Nagy Theoderik parancsára Sirmiumban ezüstpénzt kezdtek verni. A helyi kereskedelem célját szolgáló kisméretű, csekély súlyú (1 siliquas) ezüstök előlapja I. Anastasius, I. Iustinus és I. Iustinianus pénzeinek mellképeit és feliratait követi, hátlapján Theoderik monogramjával. Az osztrogótok elűzése (536) után a gót Pannonia Sirmiensis urai a gepidák lettek, akik 550 körül Sirmiumba helyezték át királyi székvárosukat. Két-három évvel később – minden bizonnyal a helyi gót előzményekre támaszkodva – felújítják a pénzverést. Az alig 1 siliquas (0,88–0,95 g) súlyú, átlagban 15 mm átmérőjű ezüstök előlapjai I. Iustinianus és II. Iustinus mellképeivel és hibás felirataival készültek, hátlapjukon (egyetlen, töredékes talán? Turisind monogram kivételével) Kunimund király monogramjával. Kunimund veretei a Kárpát-medence első önálló kora középkori pénzei. Szűk körben terjedtek el: Teotoburgium (Dalj [Horvátország]), Sirmium (Sremska Mitrovica [Szerbia]), Burgenae (Novi Banovici [Szerbia]) és Certissa (Stribnici) antik városok területén került elő eddig mindössze 11 példány. Gepida „pénzforgalomról” tehát csak a Keletrómai Birodalom határán fekvő, félig-meddig még élő antik területeken lehet számolni az 552–567 közötti másfél évtizedben. A gepida pénzek különös ismertetőjegye a hátlap erőteljes halszálkamintás keretezése.



Irod.: J. Brunsmid, Die Münzen des Gepidenkönigs Kunimund. Numismatische Zeitschrift 17(1924), 1–5; F. Stefan, Die Münzstatte Sirmium unter der Ostrogoten und Gepiden. Halle, 1925, 298 t. 1–10; I. Meixner, Nepoznati novac gepidskog kralja Kunimunda. Numizmaticka vijesti 3(1956), 5; Z. Demo, Arheoloski Vestnik 32(1981), 454–481, 3. t. 65–69.

Bóna István

Gepida kovácsmesterség Az 5–7. századi gepida kovácsok és ötvösök (a két mesterség a korai népvándorláskorban szorosan összefüggött) készítményeivel lépten-nyomon, sír-, telep- és kincsleletekben egyaránt találkozunk, hiszen a megmaradt tárgyi emlékanyag zöme, legfontosabb darabjai az ő kezeik alól kerültek ki. A különböző ékszerektől, viseleti tartozékoktól (fibulák, fülbevalók, hajtűk, karperecek, gyűrűk, az övgarnitúrák részei; csatok, veretek, szíjvégek, csüngődíszek; stb.) a fegyvereken (spathák, scramasaxok, saxok, lándzsák, nyilak, harci balták, pajzsok, sisakok) át a mindennapi élet szerszámaiig, eszközeiig (ollók, kések, vonókések, csiholók, árak, tűk, pinzetták, sarlók, harpunák, lakatok stb., valamint koporsókapcsok) és a lószerszámokig (zablák, veretek stb.) terjedt tevékenységük köre. A gazdasági élet, az anyagi kultúra letéteményesei voltak, a társadalom megbecsült tagjai, egyben fegyveresei is. Néhány településen (pl. Tiszafüred, Mezőszopor) a salak- és vassalakleletek utalnak valamilyen fémipari tevékenységre. A vasat erdélyi lelőhelyekről, alföldi gyepvasércből és használhatatlanná vált tárgyak beolvasztásából nyerték. A színes- és nemesfémek körében az arany forrása egyrészt ugyancsak Erdély, másrészt érmék (pl. bizánci solidusok) összeolvasztása volt. Az ezüsthöz és a bronz előállításához szükséges anyagokhoz (réz, ón, antimon) a településterületen belül, de zömmel azon kívül juthattak hozzá, ahogyan az ékkövekhez (pl. almandin) is, kereskedelem útján. Gepida kovács- és ötvösszerszámok három helyről, Csongrádról, Malomfalváról (szórványleletként kalapács és fogó), valamint Mezőbándról ismertek. Az utóbbi temető 10. sírja földúltsága ellenére is gazdag volt szerszámokban. A mester készletéből fogók, üllő, kalapácsok, hidegvágó, szegfejelő, lendkerekes fúró, lyukasztó, egyéb fúrók, poncolóvésők, dróthúzó és fenőkövek maradtak meg. A 6. század második felében dolgozott. (A frankoknál Herouvillette-ben, a türingeknél Schönebeckben, a langobardoknál Brnóban, Poysdorfban került elő ötvös-kovács sír.) Mivel a gepida fémtárgyakon technikai-technológiai vizsgálatok még nem történtek, keveset tudunk az ötvös-kovácsok munkamódszereiről, fogásairól stb. Vonatkozik ez elsősorban a vastárgyakra, különösen a fegyverekre. Általánosságban és összességében a Meroving-kori régészet eredményei alapján tájékozódhatunk.



Irod.: Bóna, A középkor hajnala 41–42, 44; K. Horedt, Moresti. Bukarest, 1979, 148, 150; A. Knaack, in: Die Germanen II. Szerk. B. Krüger, Berlin, 1983, 128–139; Kovács I., Dolg 4(1913), 265–429; R. Seyer, in Die Germanen II. i. m. 173–205; J. Werner, EMS 38(1970), 65–81; B. Arrhenius, Merovingian Garnet Jewellery. Stockholm, 1984.

Cseh János




Dostları ilə paylaş:
1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   17


Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©genderi.org 2019
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə