Botanika III. Bevezetés a növénytanba, algológiába, gombatanba és funkcionális növényökológiába Szerkesztette Tuba, Zoltán, Szerdahelyi, Tibor, Engloner, Attila, és Nagy, János

Mészkerülő lombelegyes fenyvesek a Délnyugat- és Nyugat-Dunántúl csapadékosabb területein találhatók, kavicsos, savanyú, gyakran pszeudoglejes talajon. A Sopron és Kőszeg környékén, illetve a Vendvidéken előforduló állományok a közép-európai magashegységek montán és szubalpin régióiban jellemző jegenyefenyves lucosához (Bazzanio-Abietetum), míg a Vas és Zala megyében megfigyelhető mészkerülő lombelegyes fenyvesek a közép-európai és a balti–kelet-európai síkság elegyes fenyveseihez hasonlítanak. Kialakulásukban döntő fontosságú a korábbi tájhasználat. Az erdeifenyő, illetve luc uralta erdők (változó lombos elegyaránnyal) savanyúságjelző, ún. acidofrekvens fajokban (Pyrola-fajok,Orthiliasecunda,Chimaphilaumbellata,Vacciniummyrtillus stb.) és mohákban egyaránt gazdagok.

A reliktum jellegűnek is tekintett, nyílt vagy felnyíló lombszintű mészkedvelő erdeifenyvesek a Dunántúl nyugati részén (Zalai-dombvidék, Kőszegi-hegység) és Fenyőfőnél figyelhetők meg mésztartalmú alapkőzeten (meszes homokkő, mészcsillámpala, meszes homok). Szerkezetük és fajkészletük hasonlít az Alpok és a Dinaridák xeroterm, illetve – Fenyőfő környéki állományaik esetében – a Kelet-Európában (a Volga, Don és Donyec folyók homokteraszain), illetve a Germán- és a Lengyel-alföldön jellemző kontinentális mészkedvelő erdeifenyvesekére. A geomorfológiai és geológiai okok miatt szélsőséges termőhelyeken a talaj humusztartalma alacsony, a vízellátottság kedvezőtlen, ezért talajuk sziklás-köves váztalaj, rendzina vagy homokos váztalaj. Kevésbé záródó, sokszor letörpülő koronaszintjüket az erdeifenyő (Pinussylvestris) uralja, mellette lomberdei fafajok (pl. Fagussylvatica,Quercuspetraea) fordulnak elő. Cserjeszintjük alacsony borítású. Gyepszintjük meglehetősen heterogén, zömében mészkedvelő és szárazságtűrő sziklagyepek, száraz gyepek és erdőkre jellemző fajok uralják.

2.11. Elsődlegesen a víz által befolyásolt erdők

2.11.1. 2.7.6. Folyóparti bokorligetek és puhafaligetek

Az ország valamennyi síksági és dombvidéki folyója mentén elterjedt állományaikra jellemző, hogy évente többször is tartós (gyakran 3-4 hónapig) víz boríthatja. Évente megújuló, rendszerint N-ben gazdag öntéstalajukon a rendszeres elárasztás miatt csak nyers humusz keletkezik. A folyómedrek szélein és a vízfelszín melletti legalacsonyabb részeken különböző fűzfajok (Salixviminalis,S.purpurea,S.triandra,S.fragilis stb.) alkotta, bokrosligetes jellegű bokorfüzes társulások (Rumici-Salicetum,Polygono-Salicetum) alakulnak ki. Durvább szemcsézettségű talajon a csigolyafűz (S.purpurea), finomabb összetételű talajon a mandulalevelű fűz (S.triandra) dominál. A fűzfajok alá mocsárréti és iszaplakó lágyszárúak húzódhatnak be. Rendszerint érintkeznek a bokorfüzesek a szintén gyakori vízborítású, de valamivel már magasabb térszínű puhafaligetekkel. A fűz-nyár fajok dominálta puhafaligetek csoportjába olyan higrofil szálerdők tartoznak, amelyek a síksági folyók és folyamok parti zonációjában második övezetként alakulnak ki a bokorfüzesek mögött. Laza, magas, többnyire kettős koronaszintű erdők (30 m-ig), melyekben különböző magasságú fák váltogathatják egymást. Uralkodó fafajai a fehér és a törékeny fűz (Salixalba,S.fragilis), valamint a fehér és a fekete nyár (Populusalba,P.nigra). Cserjeszintjük változóan fejlett, és fontos szerepet játszanak bennük a liánok, mint a komló (Humuluslupulus), az iszalag (Clematisvitalba) és az erdei szőlő (Vitissylvestris).

VI.21. ábra - Fehérfüzes ligeterdő a Bodrogközben (Fotó: Nagy János)

A gyepszint magas növényei közül jellemző a mocsári nőszirom (Irispseudacorus) és a nyári tőzike (Leucojumaestivum), valamint a nádasok amfibikus növényei – pl. vízi hídőr (Alismaplantago-aquatica), vízi kányafű (Rorippaamphibia), patakparti aggófű (Seneciosarracenicus), mocsári gólyahír (Calthapalustris) –, továbbá a magassásosok növényei (Carexacutiformis,C.gracilis,C.riparia). A kiszáradó területeken tömegesen elszaporodhat a nagy csalán (Urticadioica) és a hamvas szeder (Rubuscaesius). A puhafaligetek közül a mélyebb fekvésű területeken kevésbé zárt koronájú, főleg mocsári aljnövényzetű fűzligetek (Leucojo-Salicetumalbae), valamint kissé zártabb és magasabb lombozatú feketenyárligetek (Carduocrispi-Populetumnigrae) jellemzőek. Az alacsony ártér viszonylag magasabb szintjein található fehérnyárligetek (Senecionisarracenici-Populetumalbae) már a keményfaligetek felé mutatnak átmenetet, melyet több közös fajuk is jelez: podagrafű (Aegopodiumpodagraria), hóvirág (Galanthusnivalis), erdei tisztesfű (Stachyssylvatica) stb. Ez a társulás csak nagyobb árhullám esetén kerül elárasztásra, ezért a feketenyárligetekhez képest is tovább csökken benne a mocsári elemek aránya.

2.11.2. 2.7.7. Tölgy-kőris-szil keményfaligetek

A síksági nagy folyók ártereinek legfelső – ma már többnyire a gátakon kívüli, ármentes – részén, illetve a mellékfolyók és a patakok mentén előforduló magas növésű, nagy produkciójú társulások, melyek átmenetet képeznek a higrofil és a mezofil azonális erdők között. Alföldi tölgy-kőris-szil dominálta állományai az ártéri szukcessziósor klimax társulását képezik, amelyek a fehérnyárligetek (Senecionifluviatilis-Populetumalbae) és az égerligetek (Paridiquadrifoliae-Alnetum) szukcessziós fejlődése révén alakultak ki. Laza alapkőzetű hordalékok (kavics, homok, lösz) öntéstalajain jönnek létre, amelyek már átmenetet képeznek a barna erdőtalajok felé. A tölgy-kőris-szil ligetek lombkoronaszintje 25-30 m magas, többnyire kettős borítása az uralkodó fafajoktól függően különbözhet. Továbbfejlődésük a gyertyános-tölgyesek (Majanthemo-Carpinetum), ill. a zárt száraz tölgyesek (Piptatherovirescentis-Quercetumroboris) irányába mutat. Kocsányos tölgyes (Quercusrobur) konszociáció esetében erősebben zárt (80-85%), míg a magyar és magas kőris (Fraxinusangustifolia subsp. pannonica,F.excelsior) által alkotott felső lombkoronaszint csak közepesen záródik (65-75%). Gyakoriak a fehér nyáras (Populusalba) konszociációk is, míg a szilfajok (Ulmuslaevis,U.minor) szerepe az 1920-as években pusztító szilfavész miatt jelentősen csökkent. A ritkább alsó koronaszintet főleg alacsonyabbra növő fafajok alkotják, mint a vadalma (Malussylvestris), a zselnicemeggy (Padusavium) és szilfajok (Ulmuslaevis,U.minor,U.glabra).

VI.22. ábra - Fraxino pannonicae-Ulmetum gyöngyvirágos fáciese a Bodrogközben (Fotó: Czóbel Szilárd)

A liánok közül a borostyán (Hederahelix) és a ligeti szőlő (Vitissylvestris) is felkúszik ebbe a szintbe. Dús cserjeszintjének legjellemzőbb alkotói a veresgyűrűsom (Cornussanguinea), a kutyabenge (Frangulaalnus), a kányabangita (Viburnumopulus). A gazdag kora tavaszi geofiton aszpektussal (pl. Ficariaverna,Galanthusnivalis,Corydaliscava) jellemezhető lágyszárúszint legfontosabb fáciesképző fajai – a podagrafű (Aegopodiumpodagraria), a medvehagyma (Alliumursinum), az erdei szálkaperje (Brachypodiumsylvaticum), a gyöngyvirág (Convallariamajalis), a szagos müge (Galiumodoratum) és a széleslevelű salamonpecsét (Polygonatumlatifolium) – középhegységi lomberdeinkkel közösek. Alföldi állományaiban gyakori középhegységi, hűvösségkedvelő, mezofil fajok részben a folyó által szállított hegyi elemeknek, részben a korábbi vegetációtörténeti időszakok maradványainak tekintendők. Legismertebb társulása, az Észak-Alföld és a Nyírség tölgy-kőris-szil ligeterdeje (Fraxinopannonicae-Ulmetum) montán jellegű. Fajai részben a Tisza és mellékfolyói mentén vándoroltak le a síkságra.

A Szigetköz tölgy-kőris-szil ligeteiben is gyakoriak a hegyvidékről leereszkedő elemek – pl. hamvas éger (Alnusincana), fehér sás (Carexalba), tűzliliom (Liliumbulbiferum) –, de a magyar kőrist a magas kőris helyettesíti. A közép-dunai és Dráva menti, valamint a Dél- Dunántúl dombvidéki patakjai mentén jellemző tölgy-kőris-szil ligeterdők mindhárom szintjében szubmediterrán jellegű növények jelennek meg, például az ezüsthárs (Tiliatomentosa), a cserjeszintben a jerikói lonc (Loniceracaprifolium), a gyepszintben a szúrós csodabogyó (Ruscusaculeatus) és a pirítógyökér (Tamuscommunis).

2.11.3. 2.7.8. Patakparti égerligetek

A hazai keményfaligetek másik típusa a hegyvidéki, patakparti égerligetek, melyek – a tölgykőris- szil erdőkkel ellentétben – többnyire hegy- és dombvidéki társulások, és csak ritkán ereszkednek le a síkságra. Általában gyors folyású patakok mindig üde völgyeiben, humuszban gazdag lejtőhordalék-talajokon kialakuló égeres ligeterdők. Ligeterdei és láperdei szukceszió révén fehérnyárligetek (Senecionisarracenici-Populetumalbae), égeres mocsárerdők (Angelicosylvestri-Alnetum) és égerlápok (Thelypteridi-Alnetum) feltöltődése útján jöhetnek létre. Koronaszintjük viszonylag fajszegény, cserjeszintjük gyér, ellenben gyepszintjük fejlett. Akár háromszintű lágyszárúszintjéből a felsőt magaskórós növények – pl. a karcsú sisakvirág (Aconitumvariegatum subsp. gracile), zsurlók (Equisetumsylvaticum,E.telmateia), páfrányok (Matteucciastruthiopteris), acsalapufajok (Petasitesalbus,P.hybridus) –, a középsőt közepes termetű sások és lágyszárúak – mint a rezgő sás (Carexbrizoides) és sugárkankalin (Primulaelatior) –, míg az alsót árnyéktűrő, higrofil, forráslápi növények alkotják: keserű kakukktorma (Cardamineamara), arany veselke (Chrysospleniumalternifolium) stb. A szubmontán podagrafüves égerliget (Aegopodio-Alnetum) a Dunántúli- és Északi-középhegység, valamint Nyugat- Dunántúl alacsonyabb tájainak hegy- és dombvidéki patakjait szegélyezik. 20-30 m magas, közepesen zárt (60-70%) lombkoronaszintjében uralkodik a mézgás éger (Alnusglutinosa), de jellemző lehet a magas kőris (Fraxinusexcelsior), a gyertyán (Carpinusbetulus), valamint a fűzfajok (Salixalba,S.fragilis) is. Változóan fejlett cserjeszintjében gyakran előfordul a nitrofil fekete bodza (Sambucusnigra) és a védett farkasboroszlán (Daphnemezereum). Gyakori liánnövénye az erdei iszalag (Clematisvitalba) és a komló (Humuluslupulus). Cserje- és gyepszintjében fontos szerepet játszanak az érintkező vegetációkkal (félnedves tölgy-kőris-szil ligetek, üde gyertyános-tölgyesek, szubmontán bükkösök) közös növényei. A magasabb térszíneken jellemző montán égerligetek közül az Alpokalja, a Bakony és az Északi-középhegység hűvösebb, párásabb patakvölgyeiben szórványosan fordul elő a hegyi égerliget (Caricibrizoidis-Alnetum), mely Közép-Európa magashegységeiben gyakori erdőtársulás. Koronaszintjében a domináns mézgás éger mellett a montán bükkösök fafajai is előfordulhatnak. Gyepszintjében tömegesek a velük érintkező bükkösökkel közös növények, mint például a farkasölő sisakvirág (Aconitumvulparia), a békabogyó (Actaeaspicata), a kapotnyak (Asarumeuropaeum).

2.11.4. 2.7.9. Láperdők és lápcserjések

A döntően atlantikus-boreális elterjedésű láperdők és lápcserjések nálunk a hűvösebb, csapadékosabb dombvidékek és az Alföld peremvidékeinek lefolyástalan medencéiben, szerves feltöltődésű morotváiban fordulnak elő. Közös jellemzőjük, hogy az év jelentős részében a tőzeget átitató, oxigénben szegény víz a talajszint felé emelkedik, ezért az anaerob folyamatok vannak túlsúlyban. A ligeterdők öntéstalajainál tápanyagban gazdagabb talajuk alatt gyakran sás-, ritkábban mohatőzeg jellemző. A nyár közepén többnyire visszahúzódó vízborítás után a talaj felső rétegében megindul az ammónia nitráttá oxidálódása, így a talaj nitrogéntúlkínálata miatt elszaporodnak a nedves termőhelyek gyomnövényei (pl. Bidenscernuus). A természetközeli állományok gyepszintjében a síklápok, nádasok és magassásosok növényei társulnak a láperdők növényeivel.

Két eltérő felépítésű és megjelenésű csoportja közül a láperdők az organogén szukcessziósor első erdőtársulásai, „talajuk” mészben szegény, glejes, savanyú láperdőtőzeg, amelyet természetes körülmények között egész évben víz borít. A magas növésű mézgás éger (Alnusglutinosa) és a magyar kőris (Fraxinusangustifolia subsp. pannonica) alkotta szálerdők fafajai közül az égerre jellemző a szélesen gyökerező támasztógyökér-rendszer (ún. „lábasfák”). Többnyire gyér cserjeszintjére jellemző a kutyabenge (Frangulaalnus). Dús gyepszintjében a korhadék- és kéreglakó fajok – pl. szálkás pajzsika (Dryopteriscarthusiana), tőzegpáfrány (Thelypterispalustris) – a fák vízből kiemelkedő tövének élőhelyszigetein csoportosulnak, míg a fák között – a vízborítás tartalmától függően – több aszpektus (pl. lebegőhínár, sások, efemer ártéri gyomok) is válthatja egymást. Az aljnövényzet állandó elemei a sásfélék (Carexacutiformis,C.pseudocyperus stb.), melyek közül a nyúlánk sás (Carexelongata) karakterfajnak számít.

VI.23. ábra - Tőzegmohás fűzláp (Salici cinerea-Sphagnetum) az öcsi Nagy-tavon (Fotó: Nagy János)

A kontinentális állományokban gyakori a védett lápi csalán (Urticakioviensis) és a békaliliom (Hottoniapalustris). Társulásai közül az égeres láperdő (Caricielongatae-Alnetum) sokféle élőhelyet kínál, ezért viszonylag nagy diverzitású. A koronaszint uralkodó faja a mézgás éger (Alnusglutinosa), szálanként elegyedhet hozzá a magyar kőris és a vénic szil (Ulmuslaevis). Liánja a mérgező keserű csucsor (Solanumdulcamara). Az égerfák támasztógyökérszerűen kiszélesedő tönkjein gazdag mohaszint alakul ki.

A társulások másik csoportjába a lápcserjéseket soroljuk, ahová a fűz- és a boreális jellegű nyírlápok tartoznak, melyek az aszályos nyarak miatt nálunk érik el elterjedésük déli határát. Ezek korábbi hűvösebb klimatikus viszonyok ritka, reliktumtársulásai, sok védett maradvány növényfajjal. Kialakulásukat tekintve részben a víz felszínén úszó növények gyökérszövedéke közt felhalmozodó lebegőhínár-hordalékon és más elhalt növényi törmeléken megtelepedő ingólápszigetek, részben a láptavak feltöltődési zónáiban, a magassásosok becserjésedésével képződnek sástőzegen és tőzegiszapon, illetve reliktumállományaik a fosszilis sás- vagy mohaszőnyegen kialakult láptalajokon fordulnak elő. Az eltérő fiziognómiájú – sűrűn álló vagy ritkás – bokros vegetáció fő tömegét gyökérsarjakkal vegetatívan terjeszkedő cserjefajok alkotják, mint a rekettyefűz (Salixcinerea), a ritkább füles fűz (S.aurita), valamint a reliktum babérfűz (S.pentandra). Vizes állományaiban főleg lebegő hínárnövények és ritka védett lápi reliktumok vagy tőzegmohafajok jellemzők.

2.12. Elsődlegesen az alapkőzet által befolyásolt erdők

2.12.1. 2.7.10. Homoki erdők

Közös, legfontosabb ökológiai szabályozó faktoruk a homok alapkőzet, amely szemcsenagysága (2-0,02 mm) miatt sajátos vízháztartási viszonyokat alakít ki (felszínen könnyen kiszáradó, lejjebb tartósan nedves). A homokfelszín változatos morfológiája, a buckák és mélyedések által létrehozott mezo- és mikroklimatikus mozaikosság a homoki vegetációban is megfigyelhető. A valamikor elterjedt társulások egykori állományainak többségén ma főleg ültetett akácosok, erdei fenyvesek, nyárasok vagy mezőgazdasági területek találhatók. Záródásuk foka és fajösszetételük alapján megkülönböztetünk nyáras-borókást, nyílt és zárt homoki tölgyest.

A Duna–Tisza közén jellemző nyáras-borókás (Junipero-Populetumalbae) durva szemcsés, meszes homokon alakul ki, homoki sztyepprétek beerdősülésével vagy a buckaközi kékperjés láprétek kiszáradásával. Fiziognómiájuk szerint lehetnek laza cserjések, de erdők is. Pionír típusa szélsőségesen száraz termőhelyeken jelenik meg (buckatetőkön, szélnek kitett oldalakon). A foltokat képező borókák (Juniperuscommunis) között csupasz vagy virágos növényekkel, mohákkal gyengén fedett homokot találunk. A bokrok között homokpusztagyepfajok húzódnak meg: magyar csenkesz (Festucavaginata), pusztai kutyatej (Euphorbiaseguierana) stb. A buckatetők és oldalak mélyedéseiben – a kedvezőbb mikroklíma hatására – a csoportokat képező borókák védelmében megjelenhet a fehér nyár (Populusalba), melynek egyedei lazán záródott csoportokat képezhetnek. A lágyszárúfajösszetétel átmenetet jelez a nyílt gyepek és az erdőszéli sztyeppfajok – pl. nyúlárnyék (Asparagusofficinalis), kőmagvú gyöngyköles (Lithospermumofficinale) – között. A nagy, meredek letörésű buckák szélvédett oldalain a fehér nyár gazdag cserjeszintű állományai záródhatnak is, melyben megjelenhetnek az erdei fajok, például közönséges méreggyilok (Vincetoxicumhirundinaria), erdei szamóca (Fragariavesca).

A nyílt homoki vagy pusztai tölgyes állományai a talajvíz hatásától – a gyöngyvirágos tölgyessel szemben – függetlenedtek, mivel mindig magasabb térszíneken jelennek meg (buckatetőkön, melegebb lejtőkön) barna erdőtalajon vagy váztalajon. A Duna–Tisza közén és a Nyírségben fellelhető társulásai megjelenésükben (ritkás, alacsony fák, dús cserje- és gyepszinttel, gyepfoltokkal mozaikosan) erdőssztyepperdőkre emlékeztetnek. Ennek egyik oka, hogy a pusztai tölgyesek valószínűleg legelőerdők voltak, melyek fajkészlete és fiziognómiája napjainkban folyamatosan alakul át a legeltetés felhagyásával. Az alacsonyabb növekedésű, felritkuló erdőfoltocskákban a kocsányos tölgy (Quercusrobur) a domináns fafaj, mellette gyakori a mezei szil (Ulmusminor), mezei és tatárjuhar (Acercampestre,A.tataricum). Cserjeszintjük fajgazdag és dús kifejlődésű (Crataegusmonogyna,Euonymuseuropaeus,Prunusspinosa stb.). A lágy szárú fajok között sok a xeroterm pázsitfű és az erdőssztyeppelem. A Nyírség valódi pusztai tölgyes társulása a Melampyrodebreceniensi-Quercetumroboris. Gyepszintjében ma már nincsenek csenkeszfajok, és általában a graminoid egyszikűek szerepe alárendelt a kétszikű fajokkal szemben. A legeltetés megszüntetésével az állományok szélén gazdag szegélyvegetáció (Melampyrodebreceniensis-Peucedanetumoreoselini) fejlődik ki. A társulás legeltetése nyomán alakul ki a nyírségi legelő-tölgyes (Festucorupicolae-Quercetumroboris), melynek állományai a legeltetés felhagyása miatt átalakultak. Erre utal, hogy a gyepszintben egykor domináns pusztai csenkesz (Festucarupicola) – a többi csenkeszfajhoz hasonlóan – teljesen kiszorult az erdőből a tisztásokra. Napjainkban a gyepszintben tölgyerdei fajok jellemzőek, például a nagyezerjófű (Dictamnusalbus) és a bársonyos tüdőfű (Pulmonariamollis). A Duna–Tisza közi pusztai tölgyes (Populocanescenti-Quercetumroboris) jellemző és megkülönböztető fajai a fehér és a szürke nyár. Dús gyepszintjükben jellemzőek a homokpusztai reliktumok, mint a homoki nőszirom (Irisarenaria), a fekete kökörcsin (Pulsatillapratensis subsp. nigricans), a homoki árvalányhaj (Stipaborysthenica).

A zárt lombkoronájú homoki gyöngyvirágos tölgyesek hazai homokterületeink klimax társulásai. Bár nem klímazonális társulások, legtöbb állományuk a hazai erdőssztyeppzónához kötött. Kevésbé tagolt, magasabb talajvízszintű homokterületeken, északias buckalejtőkön elsősorban a Nyírségben fejlődtek ki (Convallario-Quercetumroboris), de fajszegényebb állományai a Duna–Tisza közén (Polygonatolatifoliae-Quercetumroboris) is megtalálhatók humuszban gazdag barna erdőtalajokon. A magas koronaszintben uralkodik a kocsányos tölgy, mellette a Nyírségben az ezüsthárs (Tiliatomentosa) és a nyír (Betulapendula), míg a Duna–Tisza közén a fehér nyár (Populusalba,P.xcanescens) jellemző. Cserjeszintje sűrű – fagyal (Ligustrumvulgare), vadkörte (Pyruspyraster), galagonyafélék stb. –, gyepszintje tavaszi geofitonokban rendszerint gazdag. A sűrű lombozat mezofilabb lágy szárú növényzet megmaradásának is kedvez. Az aljnövényzetben fáciesalkotó a gyöngyvirág (Convallariamajalis), a széleslevelű salamonpecsét (Polygonatumlatifolium) és a szálkás tarackbúza (Elymuscaninus).

2.12.2. 2.7.11. Ártéri zárt száraz tölgyesek

A gyertyános-tölgyesek továbbfejlődésével, a talajvízszint csökkenésével létrejött állományok, amelyek ármentett területeken találhatók. A szigetközi tölgyesek (Piptaptherovirescentis-Quercetumroboris) ugyan közel állnak az alföldi tölgyesekhez (Convallario-Quercetum), de az előbbiek nem homoktalajon, hanem vékony talajtakaróval fedett, kavicságyon alakultak ki. Üde és félszáraz, kötött talajú termőhelyeken a colchicietosum, félszáraz és kevésbé kötött talajon a convallarietosum szubasszociációja fordul elő. Állományaik fejlődése a nyílt száraz tölgyesek felé mutat.

2.12.3. 2.7.12. Ártéri nyílt száraz tölgyesek

Keletkezésük az ártéri száraz zárt tölgyesek további feltöltődésével magyarázható, ami a talajvízszint alacsony szintjével párosul. A kavicsbuckák rossz vízmegtartó képessége miatt az állományok felnyílnak, erdőssztyepp jellegűvé válnak. A szigetközi állományok (Peucedanoalsatici-Quercetumroboris) szintén kavicságyon élnek, ezért nem vonhatók össze a homokon kialakult alföldi és nyírségi tölgyesekkel. További jellegzetesség, hogy ezek a nyílt tölgyesek a Szigetköz területén húzódó zárt tölgyes zóna és az erdősztyeppzóna határvonalán találhatók. Az emberi tevékenység ellenére is úgy tűnik, hogy ez a sztyeppelemekkel rendelkező társulás a Szigetköz természetes vegetációjának jellegzetes maradványa, az ártéri szukcessziósor klimax társulását jelenti. Szubasszociációi közül az egyik (melicetosumnutantis) mérsékelten száraz termőhelyeken alakul ki, de jelentős gyepfoltokkal nem rendelkezik. Másik szubasszociációja (festucetosumrupicolae) szárazabb, állományai felnyíltak gyepszintjében réti és pusztai elemekkel.

2.12.4. 2.7.13. Sziki tölgyes

Az Alföld területén a tatárjuharos lösztölgyes rokon társulása az enyhén alkálikus talajú, sziki tölgyes (Galatello-Quercetumroboris). Egykori, nagy kiterjedésű foltjai az erdőirtások és a folyószabályozások után a másodlagosan kiterjedő szikes puszták térhódításának estek áldozatául. Két hortobágyi állománya (Ohati- és Újszentmargitai-erdő) őrzi leginkább egykori fajkészletüket.

Az ősi, igazi alkáli erdőssztyepperdők állományai tisztásokkal szaggatottak. A tisztások emberderékig megnövő, fátlan, magaskórós társulása a sziki erdőssztyepprét (Peucedano-Asteretumsedifolii), amelyben néhol a sós talajrétegek a felszínre is kerülnek, zárványként őrizve az ősi sziki sztyepprét-vegetáció képviselőit is.

A sziki tölgyes fajkészlete egyrészt a tölgy-kőris-szil ligetéhez, másrészt a tatárjuharos tölgyeshez hasonlít, mely az időbeli aszpektusokban is megjelenik. A társulás fái 15-16 m magasra nőnek, lombkoronaszintjükben a kocsányos tölgy mellett – különösen erdőszéleken –gyakori a csertölgy is, de Újszentmargitán a másik két hazai tölgyfajunk (Quercuspetraea,Q.pubescens) is előfordul szálanként. Hasonlóan a lösz erdőssztyepperdőkhöz, második lombkoronaszintet alkot a kontinentális elterjedésű, osztatlan levelű tatárjuhar (Acertataricum) és a mezei juhar (Acercampestre) is. Cserjeszintje gazdag (Cornussanguinea,Ligustrumvulgare,Prunusspinosa,Euonymus-,Crataegus-fajok stb.). Gyepszintjében a sztyeppfajok, erdőssztyeppfajok, illetve tölgyes elemek jellemzőek. A kora tavaszi hagymás-gumósok tömegesek (Corydaliscava,Scillavindobonensis,Ficariaverna), míg később az erdő peremein a sztyeppfajok (pl. Festucarupicola,Filipendulavulgaris), erdőssztyeppfajok (Melicaaltissima,Phlomistuberosa, az erdőszéleken az Amygdalusnana és a Cerasusfruticosa), illetve kontinentális tölgyesek (Pulmonariamollissima,Doronicumhungaricum stb.) és a száraz tölgyesek (pl. Serratulatinctoria,Melampyrumcristatum) képviselői jellemzőek. Az erdő belsejében a mezofil lomberdei fajok (Geumurbanum,Brachypodiumsilvaticum stb.) dominálnak. A sziki erdőssztyepp tömeges és megkülönböztető fajai az erdő belsejébe is behúzódó sziki erdőssztyepprétfajok (Peucedanumofficinale,Limoniumgmelini subsp. hungaricum,Artemisiasantonicum stb.).