C. Sallustius Crispus összes művei

43

a rómaiak farkasétvágyától; azokkal fognak vívni, akiket már legyőztek és a szégyeniga alatt

tereltek, csak a vezérük változott meg, nem a szívük; ő maga mindenről gondoskodott, amit

hadvezér megtehet: magaslaton állította fel őket, hogy a helyzet ismeretében csapjanak össze a

felkészületlenekkel, ne úgy, mint kisebbség a túlerővel, gyakorlatlanok a harcban edzettekkel.

Várják  tehát  feszült  figyelemmel  az  adott  jelet  a  rómaiak  megtámadására:  ez  a  nap  vagy

betetőzi minden fáradalmukat és győzelmüket, vagy a legnagyobb nyomorúság nyitánya lesz.

Ezután  egyenként  emlékeztette  jótéteményeire  azokat,  akiket  hadi  érdemekért  pénzzel  vagy

ranggal  jutalmazott,  s  ezt  a  többieknek  is  kilátásba  helyezte;  egyszóval  mindenkit  jelleme

szerint más-más módszerrel serkentett, hol ígérgetéssel, hol fenyegetéssel, hol könyörgéssel.

Egyszerre  felbukkant  az  ellenség  ottlétéről  mit  sem  sejtő  Metellus:  a  hegyről  ereszkedett  le

seregével. Először nemigen tudta mire vélni a szokatlan látványt; mert a numidák lovaikkal a

cserjék közt bújtak meg, de az alacsony fák nem takarták el őket egészen; s mégis bizonytalan

volt a kép, mert a terep természete és az álcázás miatt őket sem, hadijelvényeiket sem lehetett

tisztán kivenni. De hamar felismerte a cselt, és kis  időre  megállította  seregét.  Változtatott  a

rendeken: a jobbszárnyat, amelyet az ellenség fenyegetett, három sor segédcsapattal erősítette

meg, a parittyásokat s az íjászokat a gyalogosszakaszok közé osztotta, az egész lovasságot a

szárnyakon  helyezte  el,  s  néhány,  alkalomhoz  illő  szóval  buzdítva  katonáit,  az  eredetileg

tervezett útirány szerint, csak fordított felállításban, levezette a sorokat a síkságra.

50.  Mikor  azonban  észrevette,  hogy  a  numidák  nyugton  maradnak  s  nem  ereszkednek  le  a

dombról, attól tartva, hogy serege a forró évszak és a vízhiány következtében szomjan vész,

Rutiliust,  alvezérét  könnyű  fegyverzetű  csapatokkal  s  a  lovasság  egy  részével  előreküldte  a

folyóhoz, hogy táborhelyet foglaljanak. Úgy gondolta, az ellenség sűrűn megismételt, oldalazó

támadással  fogja  feltartóztatni  a  menetet:  minthogy  fegyvereiben  nem  bízhatik,  a  katonák

kifárasztásával és eltikkasztásával próbálkozik. Ezért amint leért a hegyről, a helyzet s a terep

kívánta  lassúsággal  haladt  előre,  Mariust  az  arcvonal  mögé  rendelte,  ő  pedig  a  balszárny

lovasai között tartózkodott, akik most a menet élén haladtak.

Mikor  Jugurtha  látta,  hogy  Metellus  sereghajtói  túljutottak  az  ő  első  sorain,  biztosításul

mintegy kétezer gyalogosával elfoglalta a hegyet, amelyről Metellus leereszkedett, hogy ha a

római sereg netán meghátrálna az ellenfél elől, a hegyet ne tudják menedékül, később pedig

erődként használni. Majd hirtelen jelt adott és megtámadta az ellenséget. A numidák egy része

a sereg utóját vágja, mások jobbról-balról rohamozzák meg, elkeseredetten támadják, szoron-

gatják, mindenütt szétzilálják a rómaiak rendjét. Ha ki bátran  szembeszegült velük, abból is

csúfot űztek ebben a szabálytalan csatában: csak őt sebesítették meg a távolból, s nem nyílt

lehetősége  a  visszavágásra  vagy  a  kézitusára.  Mikor  a  római  lovasrajok  üldözni  kezdték

Jugurtha  lovasait,  azok  a  király  előzetes  meghagyása  szerint  nem  felzárkózva,  s  nem  egy

helyre vonultak vissza, hanem szétszéledve, ki merre látott. Így ha az ellenséget az üldözéstől

nem tudták is elrettenteni, mivel ők voltak túlerőben, szétugrasztották és hátulról vagy oldal-

ról kerítették be; ha pedig a dombon kellett inkább futni, mint a síkon, a numidáknak begya-

korlott  lovai  könnyen  vergődtek  át  a  bozóton,  a  mieinket  akadályozta  a  mostoha,  szokatlan

terep.

51. Váltakozó, bizonytalan, rút és szánalmas képet nyújtott a küzdelem. Bajtársaitól elszakítva

a rómaiak egy része menekült, más része üldözött; nem ügyeltek a csapatjelekre, sem soraikra;

kit hol ért a veszedelem, ott állt meg és szállt vele szembe; összekeveredett kard és kopja, ló

és ember, ellenség és római; semmi sem folyt  terv  vagy  parancs  szerint,  mindent  a  véletlen

irányított. Már a nap nagy része elmúlt, de a csata kimenetele még kétséges volt. Végül mikor

a harc és a hőség mindenkit kimerített, Metellus, látva, hogy a numidák lendülete megcsap-

pan,  lassanként  egybeterelte  katonáit,  helyreállította  a  csatasorokat  és  négy  római  cohorsot

állított szembe az ellenség gyalogosaival, akik többségükben fáradtan hevertek a domdolda-

---

44

lon. Egyszersmind kérte, buzdította katonáit, hogy ne csüggedjenek, ne hagyják, hogy a meg-

futamodó ellenség győzzön: nincs azoknak táboruk, sem semmilyen erődjük, ahová visszahú-

zódjanak;  minden  a  fegyvereken  múlik.  De  közben  Jugurtha  sem  maradt  tétlen.  Körbejárt,

bátorította katonáit, újrakezdte a küzdelmet, és válogatott embereivel maga is mindent meg-

próbált: övéinek segítségére sietett, rajtaütött az ellenségen, ahol megingott, akik pedig szilár-

dan helytálltak, azokat messziről támadva tartóztatta fel.

52. Így mérkőzött egymással a két nagyszerű hadvezér: egyenlő képességekkel, de egyenlőtlen

feltételek  között.  Metellusnak  a  terep  nem  kedvezett,  de  derék  katonái  voltak;  Jugurtha

mindenben  előnyös  helyzetben  volt,  katonáit  kivéve.  A  végén  a  rómaiak,  látva,  hogy  nincs

hová  menekülniük,  s  az  ellenség  nem  nyújt  alkalmat  az  összecsapásra  -  különben  is  már

esteledett -, parancsra a szemközti dombra vonultak fel. A numidák, mikor elvesztették ezt az

állásukat, szétszóródtak és megfutottak; csak néhány esett el, a legtöbbjüket gyorsasága és az

ellenség számára ismeretlen vidék megoltalmazta.

Eközben Bomilcar, akire - mint említettük - Jugurtha az elefántokat s a gyalogság egy részét

bízta,  mikor  Rutilius  elhaladt  mellette,  lassan  levezette  övéit  a  síkságra,  s  míg  az  alvezér

sietve  igyekezett  a  folyóhoz,  ahová  előreküldték,  higgadtan,  a  helyzetnek  megfelelően,

elrendezte sorait, s nem mulasztotta el felderíteni, hol és mit művel az ellenség. Miután pedig

értesült róla,  hogy  Rutilius  letelepedett  és  semmitől  sem  tart,  Jugurtháék  csatájának  lármája

pedig  nőttön-nőtt,  attól  tartott,  hogy  az  alvezér  felismeri  a  helyzetet,  és  szorongatott  társai

segítségére siet. Ezért csatarendjét, amelyet katonái vitézségében nem bízva összetömörített,

most széltében kinyújtotta, hogy elzárja az utat az ellenség elől, s Rutilius táborára rontott.

53. A rómaiak egyszerre hatalmas porfelleget vettek észre, mert a kilátást eltakarta a bozóttal

benőtt mező. Először azt hitték, szél veri fel a kiszáradt földet, majd mikor látták, hogy nem

változik,  s  úgy  mozog,  mint  a  csatasor,  sőt  egyre  jobban  közeledik,  felismerték  a  helyzetet,

sietve  fegyvert  ragadtak  s  a  parancs  szerint  a  tábor  előtt  álltak  fel.  Mikor  a  két  sereg  egy-

máshoz közel ért, hatalmas csatakiáltással csaptak össze. A numidák csak addig tartottak ki,

amíg az elefántok segítségére számíthattak. Mikor észrevették, hogy a fák ágai akadályozzák

mozgásukat, szétszóródnak s az ellenség bekeríti őket, futásnak eredtek, s a legtöbben fegy-

verüket eldobálva a domb mögött, vagy a leszálló éjszaka leple alatt ép bőrrel elmenekültek.

Négy elefántot elfogtak, a többi negyvenet megölték. Noha az út, a táborverés és a csata elcsi-

gázta és kimerítette a rómaiakat, amikor Metellus a vártnál tovább maradt távol, hadifelszere-

lésben,  készenlétben  vonultak  elébe,  mert  a  numidák  ravaszsága  semmi  lankadást,  semmi

lazítást nem engedett meg. Már nem volt messze egymástól a két sereg, s a sötét éjszakában

először  arra  következtettek  a  zajból,  hogy  ellenség  közelít:  kölcsönösen  félelmet  és  zavart

keltettek egymásban, s tévedésből már csaknem megtörtént a szerencsétlenség, de a mindkét

részről előreküldött lovasok felderítették a helyzetet. Gyorsan örömre fordul a félelem: a kato-

nák  vidáman  szólongatják  egymást,  mesélik  és  hallgatják  az  eseményeket,  s  mindenki  az

egekig dicséri a maga hőstetteit. Hiszen így vagyunk mi, emberek: a győzelemkor a gyáva is

dicsekedhet, a vesztes ügy a bátrakat is lefokozza.

54. Metellus négy napig időzött  a táborban; gonddal ápolta a sebesülteket, a  csatában  jeles-

kedőknek  katonai  kitüntetést  adott,  valamennyiüket  megdicsérte  a  gyűlésben  és  köszönetet

mondott  nekik;  biztatta  őket,  hogy  a  további,  könnyebb  harcokban  is  ugyanilyen  bátorságot

tanúsítsanak:  a  győzelmet  már  kiharcolták,  ezentúl  csak  a  zsákmányért  küzdenek.  Közben

azonban az átállott numidákat és más erre alkalmas embereket felderítésre küldte: hol lehet,

mit  csinál  Jugurtha,  kevesedmagával  van-e,  vagy  sereg  élén,  s  hogyan  viseli  vereségét.

Jugurtha  egy  erdős,  természettől  védett  vidékre  vonult  vissza,  s  oda  gyűjtött  egy  nagyobb

lélekszámú, de eltompult és gyönge sereget, amely inkább értett a földhöz és az állatokhoz,

---