Dr. Kéri Katalin – Ambrus Attila József a sokoldalú ember
Yüklə 0,65 Mb.
|
- Bu səhifədəki naviqasiya:
- Ajánlott irodalom
- 2. Szépség – Harmónia
A hold meghal, és újra feltámad. Így szól egyszer a hold a nyúlnak: – Menj el az emberekhez, és mondd meg nekik: “Mint ahogyan én meghalok, és feltámadok újra, úgy fogtok ti is meghalni és feltámadni újra.” A nyúl elmegy az emberekhez, és azt mondja nekik: – Mint ahogy én meghalok, és nem támadok fel, úgy haltok meg ti is, és nem támadtok fel többé. Mikor visszament, megkérdi tőle a hold: – Mit mondtál az embereknek? – Azt mondtam nekik: “Mint ahogy én meghalok, és nem támadok fel, úgy haltok meg ti is, és nem támadtok fel többé.” – Mi? – kiált fel a hold. – Ezt mondtad? Ezzel felkap egy botot, szájon üti a nyulat, olyan erősen, hogy a szája felhasad. A nyúl kapja magát, és elrohan. F: Radnóti Miklós (75) 132. o. BHAGAVAD-GITA A lélek nem ismer sem születést, sem halált; ha már létezett, többé meg nem szünhet; nem-született, örökkévaló, mindig-létező, halhatatlan és ősi, s ha a testet meg is ölik, ő meg nem ölhető.
A megszületett számára biztos a halál, a holt számára pedig a születés. Ezért nem szabadna keseregned kötelességed elkerülhetetlen végrehajtása közben. F: A forrásban nincs megjelölve. (15) 116-126. o. ISAAC BASHEVIS SINGER: RÖVID PÉNTEK
A börtönben ahol a Seólra induló lelkek várják az elmúlást – ott Földnek hívják – egy Jehidá nevű női lélek röpdösött. A lelkek nem emlékeznek származásukra. Purá, a Felejtés Angyala – aki szétoszlatja Isten fényét és elrejti az Ő arcát –, uralkodik mindenek felett, ami Istenen túl van. Jehidá, megfeletkezve arról, hogy a Dicsőség Trónjáról származik, vétkezett. Féltékenysége számtalan bajt zúdított a világra, amelyben lakozott. Minden női angyalt gyanúsítgatott, hogy viszonyt folytat szeretőjével, Jahiddal, s nemhogy káromolta Isten nevét, még meg is tagadta. A lelkek, úgymond, nem teremtetnek, hanem a semmiből származnak: se küldetésük nincs, se rendeltetésük. Noha a hatóságok végtelenül türelmesek és elnézőek voltak, végül Jehidát halálra ítélték. A bíró kitűzte leszállásának időpontját a Föld nevű temetőbe. Az ügyvéd föllebbezett Jehidá érdekében a Mennyei Legfelső Bírósághoz, sőt kérvényt nyújtott be a Metatronnak, az Arc Urának. Jehidá azonban velejéig romlott és oly elvetemült volt, hogy semminemű hatalom nem menthette meg. Az őrök megragadták, elszakították Jahidtól; szárnyait lenyesték, haját lenyírták, hosszú, fehér lepelbe bújtatták. Nem hallgathatta többé a szférák zenéjét, nem szívhatta be a Paradicsom illatát, nem elmélkedhetett a Tóra léleküdítő titkain. Többé nem mártózhatott meg a balzsamforrásban. Börtöncellájában már alvilági sötétség ölelte körül. De legkínzóbb gyötrelmét Jahid iránti vágyakozása jelentette. Már nem érte el telepátia útján. Üzenetet se tudott küldeni neki, minthogy minden szolgájától megfosztották. Jehidának csak a halálfélelem maradt. Ahol Jehidá élt, a halál nem számított ritkaságnak, de csak közönséges, elcsigázott lelkeket sújtott. Hogy pontosan mi történt a halottakkal, Jehidá nem tudta. Ő meg volt győződve róla, hogy a Földre leszálláskor a lélek megsemmisül, ellenben az istenfélők azt állították, hogy szikrányi élet marad benne. A halott lélek azon nyomban oszlásnak indul és hamarosan egy ragacsos, ondó nevű anyag borítja be. Ezután egy sírásó belehelyezi egy méhbe, ahol valami gombamód növekvő dolog lesz belőle: ettől fogva gyereknek hívják. Később elkezdődnek a pokol kínjai: születés, növekedés, gürcölés. Ugyanis az erkölcstannal foglalkozó könyvek szerint a halál nem a legvégső állomás: a megtisztult lélek megtér forrásához. Vajon mi igazolja e hiedelmeket? Jehidá tudomása szerint még senki sem jött vissza a Földről. A felvilágosult Jehidá hitte, hogy a lélek rövid ideig bomlik, majd porrá enyészik a sötétségben, ahonnét nincs visszaút. Most következett el a pillanat, amikor Jehidának meg kell halnia és leereszkednie a Földre. Hamarosan megjelenik tüzes pallosával az ezerszemű Halál Angyala. Jehidá eleinte szakadatlan zokogott, de később felszáradtak a könnyei. Legyen ébren vagy álomban, állandóan Jahidon járt az esze. Hol lehet? Mit csinál? Kivel van? Jehidá tisztában volt vele, hogy Jahid nem fog örökké az ő elvesztésén siránkozni. Csodaszép nők vették körül, szent állatok, angyalok, szeráfok, kerubok, ajralok, mindegyikük csáberővel rendelkezik. Meddig képes egy Jahid kordában tartani vágyait? Ő, akár Jehidá, hitetlen volt. Tőle tanulta, hogy a lélek nem teremtés, hanem evolúció eredménye. Jahid nem ismerte el a szabad akaratot, a végső jóban és rosszban sem hitt. Mi fékezhetné meg? Több mint valószínű, hogy már valamely istennő ölébe bújva fekszik, ugyanazokat a történeteket mesélve önmagáról, melyeket Jehidának is előadott. De ő mitévő lehetne? Itt a tömlöcben minden kapcsolata megszakadt a külvilággal: az összes ajtó zárva. Oda sem könyörület, sem szépség nem hatol be. Az egyedüli út a börtönből lefelé vezet, a Földre – a testnek, vérnek, idegeknek és légzésnek nevezett borzalmakhoz. Az istenfélő angyalok feltámadást ígértek. Azt prédikálták, hogy a lélek nem bolyong örökkön-örökké a Földön, hanem büntetését letöltve megtér a magasabb szférákba. Ám Jehidá, modernista lévén, mindezt babonának tartotta. Hogyan is mentesítené magát a lélek a test bomlásától? Tudományos szempontból ez lehetetlen. A lélekvándorlás álom, a primitív és megfélemlített lelkek együgyű vigasza.
(120) 78-80. o. A HALOTT MEG A HOLD Zande Halott embert talált egy aggastyán, halottat, akire a hold fénye sütött. Az aggastyán maga köré gyűjtötte az állatokat, és így szólt hozzájuk: – Melyikőtök vinné át a folyó túlsó partjára a halottat meg a holdat? Két teknősbéka vállalkozott rá. Az egyiknek hosszú körmei voltak, megfogta a holdat, és baj nélkül átjutott vele a túlsó partra, de a másik, aki apró körmeivel a halottat akarta átvinni, elmerült, és megfulladt. Ezért van az, hogy a halott hold mindennap megjelenik az égen, de a halott ember sohasem tér vissza többé. F: Radnóti Miklós (75) 104. o. TAO-TE KING: LAO-CE ÉLETBÖLCSELETE Minden, ami alakot ölt a földön, annak idején ismét eltűnik. Tizenhárom kapu vezet a földi élethez. És éppen annyi kapu vezet a halálhoz. Miért? Mert az emberek áhitozzák a földi életet, és elvakultságukban rettegnek a haláltól. De az az ember, aki igazi életmegismerésre jutott, megnyugvással halad az élet ösvényén, nem félvén sem az orszarvútól, sem a tigristől, sem pedig az öldöklő ütközettől. Mert mi félni valója volna mindezektől annak, aki a testi halál igazi mivoltát ismeri?
(131) 68-69. o. WOLFHART PANNENBERG: A HALÁLON TÚLTEKINTŐ REMÉNY A holtak jövendő föltámasztásának eszményét a perzsáktól vette át a zsidóság, s később átörökítette a kereszténységnek csakúgy, mint az iszlámnak. A föltámadás reménysége sokkal inkább megfelel a modern antropológia eredményei és szemléletmódja szabta föltételeknek, mint a görög metafizika halhatatlanság-eszméje. A halálon túli élet ténylegesen csak valamilyen testi újraéledésként képzelhető el. Kézenfekvő, hogy e reményt az alvás utáni ébredés analógiájára gondoljuk el, vagyis föltámasztásként, illetve föltámadásként. A keresztény föltámadáshit mindenesetre tisztában van azzal, hogy a jelenlegi emberből semmi sem élheti túl a halált, ámbár az ember a halálban sem szakad ki Isten erőteréből. A föltámadás csak mint teljes újjáválás lehet a remény tárgya, mint gyökeres átalakulás, ha ugyan nem újjáteremtés. F: Gáspár Csaba László (106) 40. o. PÁL ELSŐ LEVELE A KORINTHUSIAKHOZ 15, 51-57.
Aronson, A.: A társas lény (Közgazdasági és Jogi K., Bp., 1980.) Bromley, D. B.: Az emberi öregedés pszichológiája (Gondolat, Bp., 1972.) Buzatti, Dino: Hajtóvadászat öregekre (Európa, Bp., 1987.) Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics: Bűn és bűnhődés (Európa-Kárpáti, Bp.-Uzsgorod, 1986.) Fukazava: Zarándokének (Vál.: Kalmár Éva) (Európa, Bp., 1982.) Hemingway, Ernest: Az öreg halász és a tenger (Európa, Bp., 1983.) Kunszabó Ferenc: A halál pillanatai – Modern tévedéseink természetrajza (Magánkiadás, Pécs, 1989.) Leakey, Richard E. - Lewin, Roger: Fajunk eredete (Gondolat, Bp., 1986.) Lipták Pál: Embertan és emberszármazástan (Tankönyvkiadó, Bp., 1980.) Lorenz, Konrad: Az összehasonlító magatartás-kutatás – Az etológia alapjai (Gondolat, Bp., 1985.) Örkény István: Időrendben (Válogatott novellák) (Magvető, Bp., 1971.) Schopenhauer, A.: Szerelem, élet, halál (Göncöl, Bp., 1990.) T. Gendlin, Eugene: Életproblémák megoldása önerőből (Fókuszolás) (Tankönyvkiadó, Bp., 1989.) 2. Szépség – Harmónia “Nem az a kedves, aki szép, hanem az a szép, aki kedves.” (Tolsztoj) ISAAC ASIMOV: A HOLD TRAGÉDIÁJA Ma hajnalban telihold volt. Amikor a pirkadat palaszürkére világosította az eget, felébredtem (szokásom szerint, mert korán kelő vagyok), és a nyugatra néző ablakon kitekintve megláttam: kövér, sárga korongként az egyenletesen palaszürke háttér előtt, a hajnali álmát alvó város fölött, mozdulatlanul. (…) Azon kaptam magam, hogy ámulok a Föld szerencséjén, hogy ilyen nagy és csodaszép holdja van. Mi volna, gondoltam, ha a Hold mondjuk a Föld testvérhúga, a Vénusz körül keringene? Mi volna, ha a Föld maradt volna hold nélkül, nem pedig a Vénusz? Mennyi szépségtől volnánk megfosztva! És milyen haszontalanul tékozolódna ez a szépség a Vénuszon, amelynek felhőtakarója örökké elrejtené a Holdat, mégha volnának is a bolygón értelmes lények, akik gyönyörködhetnének benne. De aztán, reggelizés közben, tovább tűnődtem… Végülis a szépség nem minden. Hogy festene, ha a földnek nem volna holdja? Mi történne? F: Békés András (16) 60. o. Kahlil Gibran: A próféta És egy költő azt mondá: Beszélj nekünk a Szépségről. És ő így válaszolt: Hol keresnétek a szépséget, s ugyan hol lelhetnétek fel, ha nem maga a szépség a ti utatok és a ti vezetőtök? És miként beszélhetnétek róla, ha beszédeteket nem ő maga szövi? A bajbajutott és a sebesült azt mondja: – A szépség szelíd és kedves. – Mint egy ifjú anya, ki önnön dicsőségét kissé szégyelve jár közöttünk. És a szenvedélyesek így mondják: – Nem, a szépség hatalmas és félelmetes. – Mint a vihar, mely megrengeti a földet alattunk és az eget fölöttünk. A fáradtak és az elcsigázottak így mondják: – A szépség lágy suttogás. Hangja a lelkünkben szól. – Hangja átadja helyét csöndjeinknek, miként a halovány fénysugár reszket, félve az árnyéktól. Ám a nyughatatlanok azt mondják: – Hallottuk, hogy kiáltozik a hegyek között, És kiáltásaiba paták csattogása, szárnyak csapkodása és oroszlánbőgés vegyült.
És délidőben a munkálkodók és az úton levők így beszélnek: – Láttuk a föld felé hajolni az alkony ablakaiból. Télen a hóban rekedtek ezt mondják: – Eljő együtt a tavasszal, a hegyeken szökellve. És a nyár hevében az aratók így szólnak: – Láttuk táncolni az őszi avarban, s hajába hófehér vegyült. Mindezeket mondtátok már a szépségről, Ám valójában nem róla beszéltek, hanem megannyi hiányról, mely ki nem elégíttetett, És a szépség nem hiány, hanem eksztázis. A szépség az örökkévalóság, mely önmagát tükörben szemléli. De ti vagytok az örökkévalóság, és ti vagytok a tükör is. F: Révbíró Tamás (50) 93-95 o. ANTOINE DE SAINT-EXUPÉRY: A KIS HERCEG Rövidesen jobban is megismerhettem ezt a virágot. A kis herceg bolygóján mindig voltak virágok, nagyon egyszerű virágok, egy sor szirommal, helyet is alig foglaltak, és nem zavartak senkit. Reggel megjelentek a fűben, estére elhervadtak. De ez egy szép napon egyszerre csak kicsírázott, magva a jó ég tudja, honnét került oda, és a kis herceg aprólékos gonddal figyelte a zsenge hajtást, amelyik semmilyen más hajtáshoz sem hasonlított. Ki tudja, nem holmi majomkenyérfa-féleség-e? A vesszőcske növekedése azonban hamarosan abbamaradt, és a kis növény hozzákezdett virágkészítéshez. A kis herceg szemmel kísérte, hogyan jelenik meg rajta egy óriási bimbó, és sejtette, hogy csodálatos tünemény fog kibontakozni belőle; a virág azonban végevárhatatlanul, egyre csak szépítgette magát odabent a zöld szobájában. Nagy gonddal válogatta meg színeit. Lassan öltözködött, egyenként igazította magára a szirmait. Nyilván nem akart olyan gyűrötten napvilágra lépni, mint a pipacsok. Nem akart megmutatkozni, csak szépsége teljes sugárzásában. Úgy bizony! Nagyon kacér virág volt! így aztán hosszú napokon át tartott a titokzatos öltözködése. Aztán egy hajnalban, éppen naplementekor, végre megjelent.
(116) 33. o. HEINRICH HEINE: MINT EGY VIRÁG, OLYAN VAGY Mint egy virág, olyan vagy, oly tiszta, szép, szelíd. Elnézlek és szivemhez a bánat közelít. Kezem véd könyörögve, meghallgat tán az ég: ilyen maradj örökre, ily kedves, tiszta, szép. F: Képes Géza (58) 52. o. SZÉPPÉ-VARÁZSLÁS Ki teszi a széppé-varázslást – a szépséget ki ápolja, ki növeli? Ki teszi ezt Obukula lejtőin? Én, Tabalu, meg az emberem, Kvajvava, mi tesszük a széppé-varázslást. Simává simítom, fehérré fehérítem, széppé szépítem. Arcoddal teszem – simává simítom, fehérré fehérítem, széppé szépítem, Homlokoddal teszem – simává simítom, fehérré fehérítem, széppé szépítem. Orroddal teszem – simává simítom, fehérré fehérítem, széppé szépítem. Nyakaddal teszem – simává simítom, fehérré fehérítem, széppé szépítem. Nyakszirteddel teszem – simává simítom, fehérré fehérítem, széppé szépítem. Válladdal teszem – simává simítom, fehérré fehérítem, széppé szépítem. Melleddel teszem – simává simítom, fehérré fehérítem, széppé szépítem. Világító bőr, világíts! Fényes bőr, fényeskedj! F: Rákos Sándor (111) 18.o. LEIGH HUNT: MERENGÉS A KÖLTÉSZET MEZSGYÉJÉN IX. Szépségnek a képzelet nem tódít Azt vetik ellenem, hogy feldicsérem csodálatom tárgyait, sőt, hogy nem is lelem tárgyamban a szépet, hanem magam lopom bele. Bolond beszéd. A Természet előttünk, csakis az Ő írását betűzhetjük. S vajon a Természet keze írása rossz-e, hogy más kevesebbet olvas belőle? Bizony az olvasó szeme gyönge. Nézzék a legparasztibb s mégis a legszebb alkotást e világon: az orcát. Ugyan, hogyan támadt? Miféle gondolat állapotából csalta elő alkotója? S talán a közönséges tekintet megbecsüli-e? Kérdezzék olyantól, aki maga is alkot hasonlót – Raphaeltől vagy a költőktől. A költő gondolata többet nem érhet az alkotásánál. Az orca szépsége az ígéretével fölér. F: Bartos Tibor (13) 315. o. ADY ENDRE: SZÉP A SZÉP Ignotusnak elfogyhatatlan szeretettel Jaj, be szép, hogy vagyok, Jaj, be szép, hogy vagynak. Jaj, be szép, hogy minden Való szép, Jaj, be szép a Szép.
Ha nem olyan, mint más, Jaj, be szép, hogy külön ember van. Jaj, be szép a Szép. Jaj, be szép ma a Ma És szebb, hogy nekem csak, Jaj, be szép, hogy Szép a Csúf anyja, Jaj, be szép a Szép. (9) 702-703. o. JUAN MONTALVO: A SZÉPSÉGRŐL A serdülőkor a szépség csodás mintaképeit teremti meg a női nemben: ez a bájos lény, aki ugyan még nem igazi nő, de már nem is kislány, homályosan megsejteti, hogy milyenek voltak az angyalok, amint éppen ott álltak a szerelem és romlottság kapujában… (…) Nézzétek csak meg azt a bájos és kecses tartású ifjú hölgyet, aki hercegnőhöz méltón lépdel: magas a homloka, ártatlan a tekintete(…). A testét virágként és harmatként beborító tizennégy évtől nyeri azt a tökéletes frissességet, amelynek majd be kell érlelnie az élet gyümölcsét: a haja – két szőke fürtre van választva – ráborul a hátára, s úgy omlik onnan lefelé, mint a vér melegétől felerősödött fénynek a sugara; az arcbőre csupán takaró, amely elfedi azt a keringő, éltető nedvet, mely melegséggel tölti el testének minden tagját: csak az orcáján torpan meg ez az örök utazó, s – a szégyenérzetnek ott fészkelő tüzébe kapva – fel-fellobban egy pillanatra. A szeme őszintén tekint ránk, még nem fátyolosítják el a gyilkos fájdalmakról árulkodó könnyek, s a közepén megláthatjuk a leány – boldog avagy szerencsétlen – sorsának a képét.
(12) 37. o. BAUDELAIRE A SZÉPSÉGRŐL Rátaláltam a szépség – az én szépségem – meghatározására. A szépség izzó és szomorú valami, kissé bizonytalan, tág teret ad a találgatásra. Ha úgy tetszik, alkalmazhatom gondolatomat valami érzékletes tárgyra; vegyük, mondjuk, a társadalom egyik legérdekesebbjét, egy női arcot. Egy elragadó és szép fej, egy női fej egyszerre enged gondolni – elmosódottan és határozatlanul – a gyönyörűségre és a szomorúságra; magában hordja a bánat, a fásultság, sőt a betegség eszméjét, ugyanakkor, mikor éppen ellenkezőleg maga csupa izzás, élnivágyás; melléje társul valami keserűség, mely mintha kifosztottságból vagy kétségbeesésből áradna vissza. Titok és szánalom szintjén jellemzői a szépségnek. F: Somlyó György (56) 318. o. JOSÉ ORTEGA Y GASSET: VÁLASZTÁS ÉS SZERELEM Fontos rámutatnunk, milyen nagy szerepet játszanak a szerelemben az arc és a mozgás egyes elemei, hiszen ezekben nyilatkozik meg legkifejezőbben a személynek, akit épp miattuk kedvelünk, sajátos lénye. A távolabbról megragadóbb szépség annyiban más, hogy noha tagadhatatlanul rendelkezik jellegzetes arckifejezéssel és a létezés egy egyedi módját teszi érzékelhetővé, emellett még önálló esztétikai értéke is van, szinte tárgyiasult, szoborszerű varázsa, s ez az, amire a szépség szó valójában vonatkozik. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy ez a szabályos szépség ihlet rajongó szerelemre! Mindennapi tapasztalat, hogy a szoborszerű szabályosság értelmében legszebb nők mily kevéssé gyújtják fel a férfiak szerelmét. Hiszen nincs olyan társaság, melynek ne volnának meg a maga szépségei, azaz mindnyájuk szerint szép hölgyei, akiket úgy mutogatnak színházakban, vigasságokon, mintha önmaguk emlékművei volnának. Mégsem ők azok, csak nagy ritkán, akik szenvedélyt, személyükre szólót ébresztenek férfiakban. Az effajta szépségben annyira túlteng az elvont esztétikum, hogy műtárggyá teszi, s ezáltal elválasztja és eltávolítja mint nőt mitőlünk. Csodáljuk, s ebben benne van, hogy távolinak érezzük; ámde nem szeretjük. Ha kívánkozni kezdenénk is közelébe, ami pedig még csak előszele a szerelemnek, tüstént úgy ítélnénk, hogy ez az egész képtelenség.
(105) 77-78. o. WILLIAM SHAKESPEARE: XVIII. SZONETT Mondjam: társad, másod a nyári nap? Te nyugodtabb vagy s az nem oly üde, Hisz a május méz-bimbaira vad Szél csap, s túlrövid a nyár bérlete; Az ég szeme néha gyujtva ragyog S arany arca máskor túlfátyolos; S mind válik a széptől a szép, ahogy Rútítja rendre vagy vakon a rossz. De a te örök nyarad nem fakul S nem veszíti szépséged birtokát; Ne mondja Halál, hogy rád árnya hull: Örök dalokban nőssz időkön át. Míg él ember szeme s lélegzete, Mindaddig él versem, s élsz benne te. F: Szabó Lőrinc (118) 126. o. MARSILIO FICINO: A SZÉPSÉGRŐL Valamely személy alakja nem annyiban tetszik a léleknek, amennyiben az a külső anyagban van, hanem amennyiben annak a képét a látás érzéke által a lélek felfogja; és ez a kép a látásban és a lélekben nem lehet testi, minthogy a látás és a lélek maguk sem testiek. Miképpen tudná ugyanis a szem kicsiny pupillája az égbolt akkora térségét felfogni, ha testi módon fogná fel? Sehogyan sem. De a szellem a test egész nagyságát egyetlen pontban, szellemi módon és testetlen képben fogja fel. A léleknek egyedül az a kép tetszik, amit felfog. És legyen bár ez egy külső test hasonmása, mégis lélek és testetlen. Tehát a testetlen kép az, ami tetszik; és az, ami tetszik, kellemes, és ami kellemes, az szép. Ebből következik, hogy a szerelem a nem testi dolgokhoz tartozik; a szépség pedig inkább szellemi hasonmása egy dolognak, mint testi alak. A szerelem testi megtekintés vagy tapintás által nem elégíthető ki. Tehát nem a testnek valamely természetét, hanem csakis a szépségét keresi. Ebből következik, hogy nem lehet testi dolog. Mindezekből a dolgokból látható, hogy azok, akik szerelemre lobbantak, a szépséget szomjuhozzák, ha pedig ezzel az itallal akarják eloltani égető szomjuságukat, akkor meg kell keresniök kínzó szomjuk eloltására a szépség legédesebb nedüjét, amely az anyag folyamában és a mennyiség, a forma és a színek patakjaiban rejtőzik. De nehogy elmélkedésünk túllépje a kitűzött célt, összegezzük röviden: a szépség egy bizonyos isteni kegyelem, élő és szellemi. Az isteni sugáron keresztül először az angyalokba ömlik, azután az emberek lelkébe, azután pedig a formákba és a testetlen hangokba, és ez a kegyelem az értelem, a látás és hallás által megindítja és gyönyörködteti a lelkünket, a gyönyörködtetésben pedig magával ragad, és ebben az elragadtatásban lelkünk izzó szerelemre lobban.
(6) 37-38. o. SÍK SÁNDOR: A RÚT Nem ilyen egyszerű az ellenkező véglet kérdése: a rút problémája. A rútat közönségesen, mint a szép ellentétét szokás felfogni. Ez azonban nem szabatos. A szépnek ellentéte a nem-szép. A nem-szépet ellenben még nem nevezzük szükségképpen rútnak. Hányszor mondjuk egy arcról: nem szép, de nem is rút. Még az sem dönt a rútság kérdésében – mint könnyen gondolnók –, hogy visszataszító, ellenszenves hatást tegyen: beszélünk rokonszenves rútságról is. Rútnak akkor nevezzük a nem-szépet, amikor hozzámérjük a széphez: amikor valamilyen okból úgy találjuk, hogy szépnek kellene lennie, és mégsem az; tehát a rút a szépnek sem nem ellentéte, sem nem nem-léte, hanem hiánya. Metafizikai mivolta így pontos megfelelője a Szent Ágoston-féle rossz-fogalomnak: épenúgy a szépnek hiánya, mint a rossz a jónak hiánya. Egyik sem olyan valami, ami van, hanem valami, ami nincs, holott lennie kellene. Ami van, az már puszta léténél fogva: amint nem lehet tökéletesen rossz, éppenúgy nem lehet tökéletesen rút sem, mert éppen annál fogva, hogy van, van már valami benne (legalább a puszta létezés), ami nem hiány. A teisztikus gondolkozás számára ennél sokkal több is kézzelfogható. Ami van, Istentől van, tehát feltétlenül megfelel céljának, vagyis jó. Ugyanígy: ami van, Istentől van, tehát alkotásszerű, tehát esztétikum, ennyiben tehát szép. De még egy más szempontból is fel kell állítanunk a tételt, hogy teljes rútság önmagában való ellenmondás. Ha ugyanis rútról csak ott beszélhetünk, ahol szépséget igényelnénk, akkor nyilvánvaló, hogy rútságról csak az esztétikum világában lehet szó. A rút mint állítmány csak oly alanyra alkalmazható, amelyre valami esztétikait is alkalmazni lehet; ha semmi része nem volna az esztétikumban, akkor nem volna okunk vele szemben esztétikai igényre, tehát nem volna jogunk rútnak mondani sem. A rút szabatos meghatározása tehát: a szépnek viszonylagos teljes hiánya. Teljes hiányt kell mondanunk, mert ha csak részleges hiányról van szó, akkor azzal a jelenséggel állunk szemben, amelyet fogyatékos esztétikumnak minősítettünk, és ez, mint látni fogjuk, az esztétikai kárpótlás törvényénél fogva teljes szépség hatását is teheti. De csak viszonylag teljes szépséghiányról beszélhetünk, mert ha semmi szépséget nem fedezhetünk föl a szóbanforgó jelenségben, akkor nincs jelen esztétikum, nem lehet tehát szó esztétikai ítéletről sem.
KARINTHY FRIGYES: MISS NEKEMTETSZIK A világszerte lázongó választások lezajlottak –habemus reginam– sóhajt fel Európa. A szépség hatalmának hódoló népek és azok kiküldöttei, városok és országok szerint előkészítették, kiválogatták az anyagot a nagy zsüri számára, ahol annak rendje és módja szerint trónra is ültették azt a szépségeszményt, akit 1931-ben minden európai férfi és nő köteles mint olyant, hódolattal elismerni –akihez saját ízlését igazítani tartozik, akiből mint a kornak megfelelő Női Tökély forrásából fakad ez évben minden mérték és hasonlat, aki elé hódolni jár a szépség hadserege és tisztikara: Miss Ilyenország és Olyanország, Miss Ez és Az. Övé a hatalom és a dicsőség. Aki bírálni meri, felségsértést követ el, szépséggyalázást, közszépségháborítást. Ő a szépségkirálynő. Neki felségjogai vannak. Neki mindent szabad. Ő lehet olyan, amilyen lenni akar. Ő nem kötelezhető mindazokra a törvényekre, amiket más, közönséges nő betartani tartozik. Neki nem kell bájosan mosolyogni, szemöldököt tépni, zsüri előtt megjelenni többé. Neki már szépnek se kell lenni. Nem elég, hogy ő a szépségkirálynő, még szép is legyen? (74) 343. o. ÉNEKEK ÉNEKE 4, 1-8. (részlet) A menyasszony szépségének leírása 1 De szép vagy, kedvesem, de szép vagy! Szemeid galambok fátyolod mögött. Hajad olyan, mint egy kecskenyáj, mely Gileád hegyéről hullámzik alá.
mint a megnyírt juhnyáj, mely az úsztatóból jött fel: mindegyiknek van ikerpárja, nincs köztük hiányos.
és bájos vagy, ha beszélsz; halántékod mint gránátalmagerezd a fátyolod mögött. 4 Nyakad oly karcsú, amilyennek Dávid tornya épült. Ezer kerek pajzs függ rajta, mint vitézek pajzsa. 5 Két melled, mint két őzike, mint gazellapár, mely liliomok közt legel.
és megnyúlnak az árnyak, elmegyek a mirha-hegyre és a tömjénhalomra. 7 Mindened oly szép, kedvesem, semmi hibád sincsen. 8 Jöjj hozzám a Libánonról! menyasszonyom, jöjj hozzám a Libánonról! Nézz le az Amáná csúcsáról, a Szenír és a Hermón csúcsáról, az orroszlánbarlangoktól, a párducok hegyeiről!
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: SZÉPSÉG De mi is az a szép? – Ami érdek nélkül tetszik – fújtuk hajdan az iskolában Kant szavait. Ez a meghatározás hosszú, szívós harc eredménye, melyben a legnagyobb gondolkodók és bölcselők tevékeny részt vettek. Arisztotelésztől és Aquinói Szent Tamástól kezdve Schellingig és Schopenhauerig mindenki azt igyekezett megértetni a csökönyösen önző, birtoklásra hajlamos emberiséggel, hogy a szépség káprázat és öncél, a véges dolog végtelen visszfénye, mely többet ér, mint maga az a dolog, melyből kiárad, s a csöndélet akkor is szép, ha nem ehetjük meg azt a fácánt és nyulat, melyet ábrázol, a költemény akkor is szép, ha nem visszhangozza meggyőződésünket, és nem mozdítja elő közvetlen érdekeinket. A szépség hősi szabadságharca volt ez. Végül az emberiség belátta, hogy így is van. De ekkor se jutott közelebb a szépség rejtélyes mivoltához. Nem tudott számot adni, hogy miért is tetszik neki valami, vagy nem tetszik. Az újabb széptudomány már nem is meghatározásokat, fogalmi megkülönböztetéseket keres, hanem lélektani úton igyekszik belehatolni a művészi teremtés s a művészi élvezés titkaiba. Miért szép például valamilyen szín? Ezt gondolattársulásokkal, régi emlékek fölidézésével próbálták magyarázgatni. A magyarázat azonban mindig egyéni, sohasem általános. A mi gyerekeink általában a pirost tartják a legszebb színnek, talán azért, mert ez a legélénkebb szín, talán azért, mert a vérre emlékezteti őket. Japánban és Kínában azonban a legszebb szín a sárga, az a sárga, amely a mi lélekbúváraink szerint elszomorítólag hat ránk, s a halottak sápadtságát, a kicsépelt szalmát, az elmúlást juttatja eszünkbe. Nem lehet tehát eldönteni általános érvénnyel azt sem, hogy melyik szín a vidám, és melyik a szomorú. Gyászunk színe a fekete. Ellenben egyes néger törzsek pirosban gyászolnak, a japánok fehérben, a kínaiak halványlilában, az egyiptomiak sötétsárgában, az abesszíniaiak szürkében. Az az egykor elterjedt hiedelem is megbukott, hogy a szépség tulajdonképpen az épség, a testi és szellemi egészség, s ép testben okvetlenül ép lélek lakik. Ha ez így volna, akkor labdarugóbajnokaink vezethetnék az emberiséget. De nincs így. A púpos Leopardinak, a sánta Byronnak, a nyavalyatörős Dosztojevszkijnek, az iszákos Poe-nak, a rögeszmés Tolsztojnak, az idegbajos Nietzschének, az asztmás Proustnak mégis többet köszönhetünk, mint nekik. Be kell érnünk azzal, hogy a szépség fogalma egyénenként és népenként nagyon viszonylagos, amit egy újabbkori tudós abban a kétségbeesett mondatban fejezett ki, hogy a szépség tudatos önámítás.
ANTOINE DE SAINT-EXUPÉRY: A MOSOLY Az igazi csodák mily kevés zajt ütnek! A lényeges dolgok milyen egyszerűek! Életem ama pillanatáról szinte nincs is mit mondanom, álomban kell újra élnem, hogy halljam a barátom szavát. A háború előtt volt, Saone partján, Tournus közelében. A vendéglő faerkélye kihajolt a folyó fölébe. Puhafa asztalra könyököltünk, melybe a vendégek bevésték nevüket. Két Pernod-t rendeltünk. Az orvos ugyan megtiltotta neked az alkoholt, de nagy alkalmakkor kissé csalni szoktál. Márpedig ez az volt. Hogy mi okozta jókedvünket, az éppoly kitapinthatatlan volt, mint a napfény minősége. Tehát az ünnepi Pernod mellett döntöttél. És minthogy pár lépésre tőlünk két hajóslegény éppen rakodott egy hajóból, meghívtuk őket is. Az erkélyről intettünk nekik. És ők jöttek. Jöttek, minden ceremónia nélkül. Egész természetesnek találtuk, hogy társakat is hívjunk, talán mert valami láthatatlan ünnep volt a szívünkben. Oly világos volt, hogy elfogadják meghívásunkat. El is jöttek és koccintottunk. A nap olyan jól sütött. Langyos mézében fürödtek a nyárfák a túlsó parton és az egész síkság a láthatár széléig. Egyre vidámabbak lettünk, magunk sem tudtuk, miért. Olyan megnyugtató érzés volt, hogy a nap süt, a folyó folyik, az ételünk étel, a hajósok feleltek a hívásra, a pincérlány boldog nyájassággal szolgált ki, mint aki háziasszony egy örök lakomán. Tökéletes békében voltunk, távol minden felfordulástól, egy végleges civilizáció ölén. Valamiképpen tökéletes állapot volt ez, és minthogy minden kívánságunk teljesült, nem volt mit mondanunk egymásnak. Úgy éreztük, tiszták vagyunk, bölcsek, őszinték, megértők. Nem tudtuk volna megmondani, milyen igazság nyilatkozott meg előttünk, de a biztonság érzése uralkodott rajtunk. Valami büszke biztonságérzet. A világegyetem rajtunk keresztül mutatta ki jóindulatát. A sűrűsödő ősködök, a szilárduló bolygók, az első véglények, az élet roppant műve a véglénytől az emberig, minden szerencsésen összejátszott, hogy rajtunk keresztül eljusson az öröm ilyen minőségéig. Valljuk be, nem is olyan rossz eredmény! Így élveztük hát a néma egyetértést és a szinte vallási szertartásokat. A pincér-papnő jövés-menésétől elringatva koccintgattunk a két hajóslegénnyel, mint egyazon szekta hívei, bár magunk se tudtuk, milyen szektáé. Az egyik hajós hollandus volt, a másik német. A nácik elől menekült, mert üldözték mint zsidót, kommunistát vagy katolikust. (Már nem emlékszem, milyen cimkét ragasztottak rá.) De e percben a hajóson már nem volt cimke, mert most a tartalom számított, az emberi anyag. Egyszerűen a barátunk volt. És mint barátok, egyetértettünk. Te egyetértettél. Én egyetértettem. A hajósok és a pincérlány egyetértettek. Hogy az egyetértés mire vonatkozott? A Pernod-ra? Az élet értelmére? A napsütésre? Azt igazán nem tudtuk volna megmondani. de ez az egyetértés olyan tökéletes volt, olyan mélyen gyökeredzett, olyan kézzelfogható, bár szavakkal meg nem fogalmazható lényegre vonatkozott, hogy képesek lettünk volna a vendéglőt erőddé alakítani, kiállni egy ostromot, és meghalni a golyószórók tövében, csak hogy megmentsük ezt a lényeget. Hogy miféle lényeget?… Éppen ez az, amit nem tudok szavakkal kifejezni. Csak a visszfényét ejteném foglyul, az igazság kisiklanék a szavak között. Azt hiszem, homályos lennék, ha azt mondanám, szívesen harcoltunk volna, hogy megmentsük a hajóslegények mosolyát, a te mosolyodat, az én mosolyomat, a kiszolgálólány mosolyát; hogy megmentsük a napsütésnek azt a csodáját, amely évmilliók óta fáradozik, hogy eljusson ehhez a mosolyhoz, a mosolynak ehhez a minőségéhez. A lényeg többnyire súlytalan. A lényeg itt látszólag ez a mosoly volt. Mert sokszor a mosoly a lényeg. A mosollyal fizetni lehet. A mosollyal kárpótolni lehet. A mosollyal életet lehet adni. És van mosoly, melyért meghal az ember. F:Rónay György (138) 136-137. o. Yüklə 0,65 Mb. Dostları ilə paylaş:
|