Dr. Kéri Katalin – Ambrus Attila József a sokoldalú ember
Yüklə 0,65 Mb.
|
Fiatal lányokat láttam jönni délről, vizes korsóik száján csordult szeretők aggodalma; A tó mellett jöttek és bánattól hajladoztak. Aztán belém bújt a varázsló és reszketett bennem: “Ó, varázsló! küldj észak felé engem, a felvidék felé, egy lányt keresek én ott, páratlan szívűt és hűségeset majd, mert a mieink szíve csapongó és hamis.”
(75) 146.o. 9. dal Megfújom sípomat Erdő derekában. Meghallod-e, kis angyalom, Szobád ablakában? Meghallom, meghallom, Nem tehetek róla, De én, kedves kisangyalom, Nem mehetek oda. Ha oda mehetnék, Vagy ugy üzenhetnék, Jaj, ha kedves kis angyalom, Véled beszélhetnék!…
FLAVIEN RANAIVO: A VIZET KERESŐ LÁNY Telkem a tér tornyom a hold kertem az ég virágaim a csillagok. Föltetszik jelem az éjszaka réti mezsgyéjén: Lambám kendőjét meglengetem. Kutasd föl az utat aztán: együtt majd azon csatangolunk. Gázolj a parthoz vissza: találkozni ott fogunk. És ha majd sóhajtottál mögöttem lehullnak mind a fügék. F: Csanádi Imre (37) 185.o. VOGUL SZERELMI DAL Fényes égi csillag odafenn, hej, hogy ég! Oda hozzá én is örömest mennék.
a szívem is, mint a csillag, hej, be nagy lánggal ég! Szép vagy, szebb vagy, mint az égi csillagfény – messze vagy te, hozzád, haj, mikor jutok én! F: Képes Géza (88) 481. o. 6. dal Az én galambomnak dombon van a háza, Két keréken fordúl csikorgós kapuja, Az ablakja alatt két szép korona fa, Kire a galambom neve van ráírva. Ha én madár volnék: oda fészket raknék, Ott minden hajnalban szépen énekelnék, Az én galambomnak elébe repülnék. Piros orcájára egy pár csókot vinnék.
BEBOCSÁTÁST KÉRŐ ÉNEK Sokáig, sokáig vártam künn a szerelmet Koholá-lele földjén, a vad erdőben Ka-papala fölött. Mennék a házba, lépnék a házba, házadba lépek, ha ajtót nyitsz. Ismerj föl, én vagyok ő, a dicséret mezőiről érkezett utas, egy hang, csak egy emberi hang. Ó, mit szenvedtem ott künn, mit szenvedek itt künn: eső, vihar, hideg, nedvesség, Szerelmesem, engedj hát be magadhoz.
(111) 63. o. ROBERT BURNS: FALUSI RANDEVÚ Van itt valaki? ki kopog? – Én vagyok, mondta Findlay. Takarodj, senki sem hivott! – Ugyan már, mondta Findlay. Lopni indultál? Mit csinálsz? – Megsúgom, mondta Findlay. Valami rosszban sántikálsz. – Nem rossz az, mondta Findlay.
Csak nyílna, mondta Findlay. Nem alhatnék el újra már. – Nem bizony, mondta Findlay. Ha benn volnál, szobámban, itt – Bár volnék, mondta Findlay. Itt rostokolnál hajnalig. – Hát hogyne, mondta Findlay. Ha itt maradsz ma éjszaka – Maradok, mondta Findlay. Vigyázz, hogy épen juss haza! – Vigyázok, mondta Findlay. S bármi essék is idebenn – Hadd essék, mondta Findlay. Mindhalálig titok legyen! – Titok lesz, mondta Findlay. F: Szabó Lőrinc (31) 134-135. o. DZSALÁLADDIN RUM A SZERELEMRŐL A szerelmes kopogtat a szerető ajtaján. – Ki vagy? – Én vagyok – hangzik a válasz. Felelet nincs, újabb kopogás. – Ki vagy? – Én vagyok itt. Az ajtó nem nyílik, harmadszor is kopog. – Ki az?
– Én vagyok itt, te magad. Az ajtó kinyílik. F: Hamvas Béla (56) 88-89. o. RABINDRANATH TAGORE Versek A KERTÉSZ cimű kötetből (Részlet) Egy álom homályos ösvényén elindultam megkeresni szerelmesem, aki enyém volt egy ezelőtti életemben. Elhagyott utca végén állt a háza. Kedves pávája álmosan ült rúdján az esti szélben s a galambok elcsendesedtek szögletükben. Letette lámpását a bejáratnál s megállt előttem. Arcomra emelte nagy szemét s ezt kérdezte némán: “Jól vagy, barátom?” Felelni akartam, de nyelvünket elvesztettük és elfeledtük. gondolkoztam és gondolkoztam, de nevünk nem jutott eszembe. Könnyei csillogtak a szemében. Jobb kezét felemelte felém. Megfogtam s álltam szótlanul. Lámpásunk fénye lobbant egyet az esti szélben és meghalt.
(62) 73.o. HEINRICH HEINE: VALLOMÁS Szürkülve szállott le az este, vadabbul harsant az ár, és én ott ültem, és a habok fehér táncát néztem a parton. És belsőm felduzzadt, mint a tenger, és sóvárogva, mély honvágy fogott el, te nyájas kép, utánad, ki mindenütt körüllebegsz, s engem hívsz mindenütt, a szélzizegésben, a tengerzúgásban és ennen keblemnek sóhajában. Könnyü náddal írtam a homokba: “Ágnes szeretlek!” De a gonosz hullámok átzúdultak az édes vallomás fölött, s letörölték egészen. Törékeny nád, szétporló homok, illanó hullám, már nem bízom bennetek! Az éj komorabb lesz, vadabb a szívem, és a norvég erdőből erőteli kézzel kirántom a legmagasabb fenyőfát és belemártom az Etna izzó torkába, és evvel a tűzitatta, óriási tollal írom rá a sötét mennyboltozatra: “Ágnes szeretlek!” Minden éjszaka ott lobog ezután fönn, örökké ez a lángoló írás, és az eljövendő unokák sora ujjongva olvassa majd az égi szókat: “Ágnes szeretlek!”
(58) 64-65. o. CHE LAN VIEN: TAVASZI LÁTOGATÁS Tavasz van. Jössz a kórházkerten át. Lábad előtt sokszáz selyem-virág. Sokszáz selyem-virágszirom nevet, szín-karnevál kíséri léptedet. Aranyban fürdik éjsötét hajad. Jössz a kerten át, s megölel a Nap. F: Balássy László (55) 320.o. JÓZSEF ATTILA: CSUDÁLKOZUNK AZ ÉLETEN Ha mosolyog, mosolya csupa csillag, De ha szomjazom, akkor friss patak, Az én kedvesem az egeknek nyílhat, De megcsókolni csak nekem szabad. Haja szurokkal elkevert arany, Harmatos erdők az ő szemei, Küszöbe elé terítném magam Lábtörlőképpen, de nem engedi. Szavunk zugában megbúvik a csók, Testvéreihöz lopva jön ide… Mező álmodhat össze annyi jót– Az én kedvesem a füvek szive. Este a csókok megszöknek velünk S végigfutván a világi teren, A hajnali égre leheveredünk És csak csudálkozunk az életen. (65) 154. o. LAMINE DIAKHATE: EGY FEKETE SELYEMBE ÖLTÖZÖTT LÁNYNAK
Téged ölellek, ha magamhoz ölelem a fényt. Nézd, milyen sugárzóak a kagylók, melyek a tam-tam őrületbe ájult lánytestvéreink villámló combját díszítik. E lányok szájával lélegzik hazád, s veled lélegzem én, míg szórod a csillagokat. Ó a te világmindenségedben oly égitestek keringnek, melyek az idők gomolyából szakadtak ki. Belőlük süt a te végtelen vágyad – S ez, a reménység keresztútján átsöprő fény, világít majd a lábaidnak.
(37) 81. o. PETŐFI SÁNDOR: SZERETLEK, KEDVESEM Szeretlek, kedvesem, Szeretlek tégedet, Szeretem azt a kis Könnyű termetedet, Fekete hajadat, Fehér homlokodat, Sötét szemeidet, Piros orcáidat, Azt az édes ajkat, Azt a lágy kis kezet, Melynek érintése Magában élvezet, Szeretem lelkednek Magas röpülését, Szeretem szivednek Tengerszem-mélységét, Szeretlek, ha örülsz És ha búbánat bánt, Szeretem mosolyod S könnyeid egyaránt, Szeretem erényid Tiszta sugárzását, Szeretem hibáid Napfogyatkozását, Szeretlek, kedvesem, Szeretlek tégedet, Amint embernek csak Szeretnie lehet. Kívüled rám nézve Nincs élet, nincs világ, Te szövődöl minden Gondolatomon át, Te vagy érzeményem Mind alva, mind ébren, Te hangzol szivemnek Minden verésében, Lemondanék minden Dicsőségrül érted, S megszereznék érted Minden dicsőséget, Nekem nincsen vágyam, Nincsen akaratom, Mert amit te akarsz, Én is azt akarom, Nincs az az áldozat, Mely kicsiny ne lenne Éretted, hogyha te Örömet lelsz benne, S nincs csekélység, ami Gyötrelmesen nem sért, Hogyha te fájlalod Annak veszteségét, Szeretlek, kedvesem, Szeretlek tégedet, Mint ember még soha, Sohasem szeretett! Oly nagyon szeretlek, Hogy majd belehalok, Egy személyben minden, De mindened vagyok, Aki csak szerethet, Aki csak él érted: Férjed, fiad, atyád, Szeretőd, testvéred, És egy személyben te Vagy mindenem nekem: Lyányom, anyám, húgom, Szeretőm, hitvesem! Szeretlek, szivemmel, Szeretlek lelkemmel, Szeretlek ábrándos Őrült szerelemmel!… És ha mindezért jár Díj avvagy dicséret, Nem engem illet az, Egyedül csak téged, A dicséret és Díjat te érdemled, Mert tőled tanultam Én e nagy szerelmet! (129) 59-61. o. DAVID DIOP: RAMA KAM (Dal egy néger nőhöz) Szeretem tigris-tekintetedet És mangó-zamatú szádat Tested a fekete fűszer Melytől dalolni kezd a vágy Rama Kam Amerre jársz Féltékeny a legszebb nő is Csípőd forró-buja ritmusára Rama Kam Ha táncolsz A tam-tam Rama Kam A tam-tam feszülőn akár a diadalmas nemiség Zihál a mágus doboló ujja alatt S ha szeretsz Ha szeretsz Rama Kam Tornádó tombol Tested villámló éjjelében S betölt dagadó viharoddal Ó Rama Kam!
(37) 16. o. ORPHEUSZ ÉS EURÜDIKÉ Orpheusz Kalliopé múzsának és Oiagrosz folyamistennek, mások szerint magának Apollónnak volt a fia. Csodálatosan szép éneke még az Alvilág urait is meglágyította. Felesége, Eurüdiké, a folyó partján játszott társnőivel, a Drüaszokkal, a fák istennőivel, mikor meglepte őket Arisztaiosz, Apollón fia, a pásztoristen és a méhek kedvelője. Futott előre Eurüdiké, és futtában nem látta a mérges kígyót a magas fű között, ez megmarta, és a kígyómarás halálát okozta. Betöltötte hangos siratóénekkel a Drüaszok kara a hegyeket, velük sírtak a Rhodopé hegység sziklavárai, a Pangaion csúcsa, Rhészosz harcias földje, a geták népe és a Hebrosz folyó és egész Thrákia. Maga Orpheusz lantja zengő hangjában keresett vigasztalást, és egyedül bolyongva a parton, csak Eurüdikét énekelte; róla énekelt, amikor a nap felkelt, és róla énekelt, amikor a nap lenyugodott. Elment a Tainaron hegyfokához is, az Alvilág torkának tátongó mélységéhez, s a fekete félelemtől sötétlő ligetbe hatolt. Ott az Alvilág félelmetes királya elé járult, hogy kérlelje az emberi könyörgésekre meglágyulni nem tudó szívét. Énekére megindultak az Erebosz mélyére rejtett lakukból a könnyű árnyékok, a napvilágtól megfosztott emberek képmásai, s jöttek sűrű rajban, mint ahogyan a lombos ágakon a madarak ezrei bújnak meg, mikor az este vagy a téli vihar a hegyekből összetereli őket. Jöttek anyák és férjek, nagyszívű hősök, akik már eleget küzdöttek az életben, gyermekek és hajadon leányok, és ifjak, akiket még szüleik előtt helyeztek máglyára, mindazok, akiket a fekete iszap, a Kókütosz folyó és az undok mocsár lomha vize köt meg, és a Sztüx kilencszer körülfolyó árja tart fogva. Elcsodálkozott az éneken Hádész palotája, sőt maga a Tartarosz legbelsőbb zuga is, és az Eumeniszek, akiknek a hajába sötétkék kígyók fonódtak. Nyitva felejtette három száját a Kerberosz, és a kerék, amelyhez kötve Ixion bűnhődött, megállt. Perszephoné, az Alvilág királynéja is megilletődött, és visszaengedte Eurüdikét, csak azt kötötte ki, hogy férje mögött menjen fel a napvilágra, s míg fel nem érnek, ne nézzen hátra Orpheusz. Hanem Orpheusz eszét elvette a vágy hitvese után – megbocsátható vétek, ha egyáltalán ismerték a megbocsátást az alvilági istenek –, s már majdnem felértek a napvilágra, mikor megállt hirtelen, és visszanézett. Ezzel meghiúsult minden, amit elért, az Alvilág engesztelhetetlen urával kötött szerződést ő maga szegte meg, recsegő hang hallatszott háromszor az Aornosz mocsár felől, és szomorúan mondta Eurüdiké: – Engem, szegény hitvesedet, és téged, Orpheusz, a te meggondolatlanságod veszített el. Íme, visszahív már a kegyetlen végzet, s elhomályosuló két szememre újra álom borul. Isten veled, a nagy éjszaka vesz körül, és sodor magával, csak erőtlen kezemet nyújthatom feléd még egyszer, de nem lehetek többé a tiéd. – És eltűnt Orpheusz szeme elől, mint a füst, mely szerteoszlik a levegőben. Az hiába kapkodott az árnyék után, és hiába akart oly sokat mondani neki, többé nem látták egymást. Kharon, az Alvilág révésze, nem engedte meg még egyszer, hogy átkeljen az Alvilágot elzáró mocsáron Orpheusz. Mit tehetett, hova vonszolhatta magát, kitől kétszer ragadta el hitvesét a halál? Mivel engesztelhetné meg a holtak lelkeit, az alvilági istenségeket? Eurüdikét már, mint hűvös árnyékot, a Sztüx vizén vitte a csónak. Mondják, hogy hét álló hónapon át siránkozott egy szikla alatt, a Sztrümon folyó elhagyatott partján, és szomorú sorsát újra meg újra elénekelte, és énekére meglágyultak a tigrisek, megindultak a kemény tölgyfák. Mint mikor a nyárfa árnyékában a gyászoló fülemüle elveszett fiókáin kesereg, melyeket a keményszívű szántóvető kiszedett a fészekből, mikor még tolluk sem volt, és az anyamadár egész éjszaka siratja őket, az ágon ülve, nem fogy ki az énekből, és bús panaszával betölti az egész vidéket. Orpheusznak sem kellett többé a szerelem, s nem lelt vigasztalást új mennyegzőben. Magányosan nézte a sivár jeget a hüperboreoszok földjén, a Tanaisz folyó havas vidékét és az örök dérrel belepett mezőket. (52) 267-269. o. INDIAI MESE A SZERELEMRŐL A hindu herceget gyönyörű nő tartotta a szerelem rabságában. Naphosszat róla álmodozott a kertben a tó partján, de amikor az éjjel közeledett sötét palástjával, kedveséhez sietett és ott maradt, amíg csak megpirkadt. Egy éjjel ismét úton szerelme felé, csillagtalan sötétben, az úton kuporgó alakba ütközött. Mint megzavart kígyó emelkedett fel előtte, és átkot szórt a hercegre. Jógin volt, aki magába mélyedt, hogy Istent láthassa. A herceg meditációjából zavarta fel. Az aszkéta így kiáltott: – Míg én belső látomásomat szemlélem, és Istent látom, te testemet tapodod! – Bocsáss meg – felelt a szerelmes herceg –, egy asszonyhoz sietek, aki minden érzékemet rabságában tartja, szívem csak őt látja, ezért nem veszek észre magam útjában semmi mást. De ha Isten szemléletébe mélyedtél, még észreveszed azt, ami kívül történik? Ugyan melyik a nagyobb elmélyedés? Az aszkéta a válasszal adós maradt. A szerelmes herceg azonban később szent lett, aki egész bensejét Istennek áldozta. Mikor szerelmétől elbúcsúzott, így szólt: – Több voltál számomra, mint boldogság, tanítóm és mesterem voltál, te tanítottál meg arra, hogyan kell szeretni Istent. F: Kemény Katalin (56) 68-69. o. Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac (részlet) CYRANO
… Féltő, szenvedélyes Vad indulat, amit a szívem érez, Gyötrő, komor… valódi szerelem! De nem kér semmit önző módra! Nem! Hogy boldogabb légy, üdvösségemet Akármely percben átadnám neked, S jó tettemet nem rónám soha föl, Hogy meg se tudd… Csak néha, messziről, Gyönyörködném sugárzó életedben, S örömmel súgnám: Ezt én cselekedtem! Ha rám tekintesz, egy-egy új erény Sarjad ki bennem s jobbá válok én! Kezded-e látni? Ó, érted-e már, Hogy e homályban, mint meleg sugár Röpül feléd a lelkem? Drága éj, Kedves homály, fönséges szenvedély! Én, én beszélek és ő hallgat ott! Bohó szívem szebbet nem álmodott Soha, soha mint e csodás valóság! Küldj rám halált most, ó, isteni jóság! Az én szavamtól reszket odafönn A kék galyak közt! … Úgy van, reszket ön, Gyöngéd levél a levelek sorában… Érzem, hogy reszketsz lelked mámorában! Zavart kezecskéd, gyönyörű virágom, Hozzám remeg e nyíló jázmin-ágon! F: Ábrányi Emil (115) 116-117. o. ADY ENDRE: CSUKOTT SZEMŰ CSÓKOK Hogy csókosat egyszerre álmodunk, Csak ennyit tudok róla. Istenem, az-e, akit gondolok? Mindig megérzem, Mikor lecsúszik a takarója.
Bús vándorok, mi ketten. De ott vagyok, mindig, mikor kiván És ő is eljött, Akármilyen idegent szerettem.
Ilyen hajat kivánok. S óh, jaj, az ő dús, fekete haját Hányszor hozták el Arcomra kócos, szőke leányok.
Szemeimet lezárni: Majd ha ő is így csókol valakit, Csukott szemekkel, Mert engem nem bírt már tovább várni.
ANNA AHMATOVA: HÁZ A HÓBAN Bolyongunk egyre, kéz a kézben, nem tudunk elszakadni még. Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem. Sötétedik az esti ég. Hallgatunk, templomba betérve, keresztelőt, nászéneket. És nem nézünk egymás szemébe… Velünk minden másképp esett. Aztán a havas temető vonz. Ülünk. Könnyűl lélegzetünk… Egy házikót a hóba rajzolsz. – Abban mindig együtt leszünk. F: Rab Zsuzsa (129) 165. o. Johannes Linnankoski: Dal a tűzpiros virágról A pásztortűz vörös lánggal égett, időnként hosszú lángnyelvek lobogtak fel, amelyek vöröses fénnyel világították meg a hegyoldalon álldogáló fenyők törzsét, és a sötét folyóvizen titokzatos táncot jártak. Az emberek szótlanul szívták pipájukat. – Nézzetek csak, fiúk, oda a sziklatetőre! – kiált fel végre az egyik.– Mintha az a leány most is ott ülne, és nézné a folyót. Egyszerre arra fordult néhány fej. – Igazán, nem ül ott valaki…? – Csak a borókabokor, az ül most rajta. De azt mondják, hogy az a leány is ott ült mindig. – Úgy, tehát csak mendemonda…? – kérdi az egyik, aki most úsztat először a Nuoli-folyón. – Csak mendemonda? Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben– kérdi egy hajlott korú ember. – Antti a megmondhatója, hogy egyáltalában nem mendemonda. Nem a világ az a néhány év, ami azóta eltelt. – Pontosan tizennégy esztendő – szólalt meg Antti, és kiveregeti a hamut pipájából. – Úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. Hej, mi mindent lát az ember ezen a világon! – Magad is láttad? – Láttam bizony, és látom most is. Most is előttem van az arca, nem is fogom elfelejteni soha. Ott a sziklán láttam először… akkor egy fiatal úr ült mellette. Néhányan felültek, és megtömték a pipájukat. – A vőlegénye volt? – A vőlegénye, legalábbis annak hitte mindenki; ezt én akkor nem tudtam. Én erről a partról taszítottam a fatörzseket a vízbe, és láttam, hogy ők ott ülnek egymás mellett. Én is leültem, megtömtem a pipámat, és azt gondoltam magamban: hisz itt nincs is más látnivaló, mint a víz és víz, miért kell folyton ezt nézni! De hát valamivel csak el kell tölteni az időt. – Hát aztán? Hát aztán? – Hát ők ott ültek egy darabig, és azután elmentek. Mikor másnap ugyanazon a helyen megint fatörzseket taszítottam a vízre, az a kisasszony megint ott ült, de az az úr már nem volt vele… Olavi hirtelen felült, és feszülten figyelt a beszélőre. – No, ennek sincs okosabb dolga, gondoltam én, és megtömtem újra a pipámat. Majdnem három kilométert gyalogol a városból idáig, hiszen akadna tán közelebb is szikla! No, gondoltam én, de mit tartozik ez reád! És azután eljött mindennap, és leült mindig ugyanarra a helyre. – És mit csinált tulajdonképpen? – Nem csinált az semmit, csak ült és nézett. – Lehet, hogy Anttit nézte! – bolondozott az egyik fiú. – Hiszen még fiatal volt abban az időben! – Fékezd a nyelvedet, fiú, ez nem tréfa! Az emberek helyeslően pillantanak egymásra. A dombon a lágy éji szellőben megremegnek és felsóhajtanak a fenyők, és két egymás mellett nőtt összesúrlódó fenyőfának halk jajszava, mint menyét fut végig a törzseken le a földre; az emberek szájában megrezzen a pipa. – Hát úgy volt, ott ül, nem szól, nem dalol; hogy mire gondolt, azt csak a jóisten tudja. Azután én egy napon átmegyek a folyón, és azt gondoltam, hogy elindulok Metszämantilába vajat venni. Ott ballagok, és a szikla mentén Mantila felé tartok. A szikla mögött egyszer csak ő jön velem szembe egészen feketébe öltözve. – És…?
– És én először megdöbbentem; arcát is fekete fátyol takarta. De Istenem, milyen szép volt, olyan, mint az Úrnak angyala. Én megemelem a sapkámat, ő reám néz, és meghajtja a fejét. És ez oly különös hatással volt reám, hogy megfordultam, és hosszan utánanéztem. – Fiatal volt? – Fiatal, fiatal, úgy húszéves lehetett. És én csak néztem, néztem, míg el nem tűnt a fák között. No, most már értem! – gondoltam. – Meghalt az apja vagy az anyja, azért jár feketében, és azért jön ide, hogy enyhítse a bánatát. És aztán mentem Mantila felé. – De mikor elhagytam a sziklát, egy másik úsztató azt kiáltja lejjeb a partról, hogy: most elmerült! Mintha kővel hajítottak volna meg. – Mi történt? – kiáltom, és a partra rohanok. – Levetette magát a szikláról! – kiáltja a társam, s mint egy bolond szaladgál fel s alá. Futkosunk mind a ketten, nem látunk semmit sem. Várunk, de nem merül fel. Én el a faluba, társam a városba. Azután mindjárt megtaláltuk ott, azon a helyen: mint egy kő, mélyen besüppedt a fenékbe. De a lélek csak nem szállt vissza belé, nem, semmiképpen. Szép volt még holtan is, ó, Istenem, milyen szép! Élesztés közben kissé meg kellett bontanunk a ruháit, és olyan volt a bőre, mint a fehér selyem, valóságos bűnnek tetszett megérinteni ilyen durva kézzel. Egy pillanatig nem szólt senki sem. – Bánatában ölte meg magát? – kérdi valaki később. – Bánatában, igen, csakhogy az a bánat a szerelem volt. – Úgy? Talán baj történt? – Nem, nem. Csak szerette azt a fiút, azt az urat, akivel ott ült akkor; és a fiú elhagyta. F: N. Sebestyén Irén (89) 130-133. o. SZERGEJ JESZENYIN: TÁNYA SZÉP VOLT Tánya szép volt, a faluban senki sem volt nála szebb. Hófehér szoknyája alján piros fodor libegett. A kertalji sövény mögött, mikor este útra kel, cicázik a Hold a ködben, az ég fellegeivel. Jön a legény, megbiccenti fürtös fejét, úgy köszön: “Ég veled, kis boldogságom! – mert én mással esküszöm.” Holtfehér lesz, s mint a harmat, oly hideg a szép leány, mérges kígyóként gyürűzik hajfonata a nyakán. “Nem akarlak megbántani, ó, te kékszemű legény. Éppen jöttem, hogy megmondjam: bizony máshoz megyek én!” S szól a harang… nem imára – esküvőre hívogat, megy a násznép a szekéren, de hang nélkül hajtanak. Nem a kakukk panaszkodik, Tánya anyja sírdogál. Halántékán mély seb tátong: fekszik a lány halva már. Koszorúként homlokára vére száradt, cseppre csepp… Tánya szép volt, a faluban senki sem volt nála szebb. F: Jobbágy Károly (64) 13-14. o. TÁNCDAL
Yüklə 0,65 Mb. Dostları ilə paylaş:
|