Dr. Kéri Katalin – Ambrus Attila József a sokoldalú ember
Yüklə 0,65 Mb.
|
- Bu səhifədəki naviqasiya:
- 6. Ünnepek–Hagyományok–Szokások
Ajánlott irodalom Bálint Alice: Anya és gyermek (Párbeszéd, Bp., 1990.) Bergman, Ingmar: Fanny és Alexander (Árkádia, Bp., 1985.) Corman, Avery: Kramer kontra Kramer (Európa, Bp., 1981.) Családi háttér (Szerk.: Magyari Beck Anna- Zoltán Katalin) (Háttér, Bp., 1988.) F. Várkonyi Zsuzsa: Már százszor megmondtam (Gondolat, Bp., 1986.) Fallaci, Oriana: Levél egy meg nem született gyermekhez (Kozmosz, Bp., 1980.) Fodorné Nagy Sarolta: Ház-házasság-haza (Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Bp., 1990.) Hernádi Miklós: Válni veszélyes! Családbomlás Magyarországon (Háttér, Bp., 1989.) Horváth Attila: Család, közösség, kultúra (Múzsák, Bp., 1986.) Pálhegyi Ferenc: Keresztyén házasság (Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Bp., 1992.) Ranschburg Jenő: Családi kör (RTV-Minerva, Bp., 1977.) Somlai Péter: Konfliktus és megértés: A családi kapcsolatrendszer elmélete (Gondolat, Bp., 1986.) Szulakauri, Arcsil: Az aranyhal (Európa, Bp., 1976.) 6. Ünnepek–Hagyományok–Szokások “Igaz lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan őrízzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.” (József Attila) ZELNIK JÓZSEF: VISSZA AZ ÜNNEPHEZ II. tétel: Virágfüzér Dionüszosz sápadt homlokára Kezdetben az istenek birtokolták az ünnepeket. Istenek, emberi vágyakból, tudati árnyakból szőve. Maszkok mögé vont arcukat nem ismerték az emberek, akik minden ünnepben távoli, titkos üzeneteket vártak, szemkápráztató csodákat. Nem tudtak mást, csak azt, hogy az istenekkel nem árt jóban lenni. Elkezdtek játszani – úgy vélték – isteneknek tetsző szent játékokat. Nem tudjuk pontosan, hogyan találkozott egymással ünnep és a játék, de bárhol és bármikor is nézzük a térténelemben, az ünnep idejében és a terében a játék a főszereplő. (…) Kezdetben tehát az istenek bitorolták az ünnepeket, a soha jelen nem lévők, a csak ember által reinkarnálódott furcsa istenek. Az embereknek volt szükségük rájuk, az ember akart az “istenek kortársa” lenni. Ezért megteremtette a “szent időt”, az ünnepet, amelyben visszaidézheti az idők teljességét, az időt, mikor még az istenek a földön jártak. Benne megidézhető az örökkévalóság, benne az örökös születés áldott állapotában lehet lenni. Így az ember az ünnepet az idő középpontjában helyezte el, hogy egyszerre mutasson az idők kezdetének és végezetének aranykorára. (…) Tízezer indián menetel a hóban, gyertyákkal, föl az Andok csúcsára. Lépésük, minden gesztusuk más mítoszt idéz. Ott kavarognak ebben a szertartásos vonulásban megkeresztelt mítoszaik. Mítoszaik abból az időből, amikor a csillagok még istenek voltak. Egy oltáron meggyújtják az újévi tüzet, énekspirálokra zendítenek, és táncspirálokat járnak. A spirált idézik, amely szüntelenül egybeköti a valamivé válás két végletét. Azt a két végpontot, melyet még szerencsétlenebb korokban is a folyamatosság selyemerezete sző át, köt össze. Állatmaszkokat öltünk, életfát állítunk, kimegyünk a főtér karneváli forgatagába tolongva játszani, úgy, hogy a hirtelen megállított pillanatban Brueghel világát idézi a kép. Lovagi tornát elevenítünk fel, Walt Disney-figurákat cipelünk az ünnep “piacára”. Ott ülünk a tribünön, nézzük a “széppé” merevített néptáncműsort, és a meccsen együtt üvöltünk a többi szurkolóval. Éljen az ünnep, éljen a fesztivál, éljen a játék ideje. Minden ünnepek idejében élünk. Az ünnepek űzik velünk játékukat… Pedig eredetileg az ünnep a létezés kozmikus szolidaritása. Nemcsak beszél a létezésről, hanem meg is idézi azt. Felvilágosítja a létezést, hogyan kell léteznie. Az ünneplő ember a “teremtés pásztora”. Az ember, aki a hétköznapokban elkallódott, eltévelyedett dolgokat visszavezeti forrásukhoz. Ehhez a tetthez a játékot hívja segítségül. Vele újra felöltözteti az eget, a földet, a vizeket, a fákat s az isteneket is, hogy újra olyanok legyenek, mint az ember, aki eredeti küldetése szerint háztűznézőbe jött ehhez a mindenséghez, szerelmes fiatal vágyakkal, termékenyen. Az ünnep az első találkozás kollektív emlékezete. Ennek a találkozásnak az emlékeztető forrásaihoz igazán emberhez méltó időnként elmenni. (142) 109-115. o. BOGDÁN ISTVÁN: RÉGI MAGYAR MULATSÁGOK (5. A karácsonyolás) A karácsonyi ünneplés – családi ünnep – december 24-én, bővedeste, lámpagyújtás után kezdődőtt, hisz a természeti népeknél, így hajdan a magyarságnál is a nap nyugtával kezd és végez. A karácsonyi vacsora részint az ókori görög-római hagyományoknak, részint a germán, szláv napforduló-ünnepi, a jövő termést biztosító nagy lakomájának kereszténnyé szelídült mása, de még századunkban is sokat megőrzött mágikus jellegéből. Ételsora hagyományos, katolikus helyeken böjtös. Jellegzetes étele a hüvelyes, főleg bab, lencse, aztán a főtt vagy öntött tészta, végül a gyümölcs, leginkább alma, dió. Mindegyikükhöz hiedelem is fűződik. A bab, lencse pénzt hoz. A tészta, főleg a mákos, szerelmi jósláshoz szolgál: az eladó leány a család egyik férfitagja evőeszközéről elkapja az első falatot, az utcára siet vele, ott eszi meg, és ahogyan hívják az első férfit, akit megpillant, az lesz az ura neve is. Az alma szintén jósolhat ilyen módon, de a héja is kirajzolhatja a jövendőbeli nevét, sőt, az állatok fejlődését is segíti, ha vizet tölt rá a gazda, és arról itat. A férges dió betegséget, halált jósol. Mint ahogyan az asztalra tett só is, ha olvad. A fokhagyma viszont betegséghárító, a vöröshagyma pedig időjárásjósló. A jövőbeli bőség biztosítása érdekében helyeztek az asztalra vagy alája szalmát, szénát, gabonát, terménymagvakat, gazdasági eszközöket meg a Luca-napkor elültetett, de karácsonyra kihajtott búzát. A vacsora morzsáját, hulladékát pedig eltették gyógyszernek, főleg a füstje segít. Karácsonyfa nem került az asztalra. Állítása a XIX. században német területről honosodott úri, majd polgári szokás. Falvainkban még századunk 30-as éveiben is ritka jelenség, napjainkra terjedt csak általánosan. (27) 48-49. o. KISBÁN ESZTER: ÜNNEPI ÉTKEZÉS A különleges alkalmakhoz kapcsolódó, gazdagabb, ünnepélyesebb étkezés beletartozik abba a változatosságra való törekvésbe, amivel az ember életritmusát alakítja, az alkalomnak rangot, magának a hétköznapokénál szertartásosabb étkezési alkalmat szerez. Formailag az ünnepi étkezések közös vonása az étrend összeállításában jelentkező megkülönböztetett figyelem. Az ételek válogatása az ünnepek jellege, hierarchiája és nyilvánossága szerint eltérő, és csoportspecifikus normákhoz erőteljesen igazodik. Ahol a magyar paraszti táplálkozásban a napi főétkezésnek az egész hétre kidolgozott étrendje volt, az általában csak az ételek milyenségét (tészta, hús, főzelékféle) írta elő, a megvalósítás során olcsóbb és drágább, rangosabb és közönségesebbnek számító megoldások közül lehetett választani. Ha a hétköznapi főétkezés különleges munkaalkalom révén nyilvánossá válik, az illető napra szóló étrendi keretben a legkorszerűbbnek, a legjobbnak tartott ételeket készítik. – A családi körben elköltött vasárnapi ebéd – de köztük a húsvét vasárnapi is – levessel kezdődik, mint a parasztkonyha majd minden ebédje, de ilyenkor a “leves-család” legrangosabb tagja, nem különleges kivitelben. Tiszta húsleves, de nem marhából, tészta van benne, de nem csigatészta. Követi egy formájában korszerű húsétel és esetleg még sült tészta is. A két húsos fogást azonban össze is lehet vonni, végső soron nem ragaszkodnak konkrét ételek sorához. A ritkább, rangosabb nyilvános ünnepeken az olcsóbb, mindennapi alapanyagok helyett előszeretettel választják a ritkábban használt drágábbat egy-egy ételhez. Rozskenyér-vidéken a húsvéti szentelt “kalács” búzakenyér-tésztából sült cipó; a lakodalmi tejbekása ott készül legelőször köles helyett rízsből, ahol termelnek kölest, és az közönséges étel. (…) Az ünnepi étkezés szabályszerűségei gyakran adnak módot lezajlott táplálkozásbeli újítások mibenlétének, indítékának, útjának és időrendjének felismerésére. Ételek és hiedelemképzeletek össze-szövődése az ünnepi étkezés kapcsán a leggyakoribb. Meghatározott helyzetben fogyasztott, egyébként közönséges ételekhez kapcsolódnak elsősorban egészség-, bőség- és termékenységvarázsló, ill. bajt hozó értelmezések. (95) 441. o. Nagy László: A karácsonyfás ember Búbosodott a tej a tűzön, mikor bejött a virradati kékség. Míg apám szénát rakott a jászlakba, anyám pedig társalgott a kismalacokkal, megszöktem az ágyból. Meguntam a lovaglást a tarajos vánkos-csikón, elindultam a hóban mezítláb, egyszál ingben. Talpam nyoma, nem volt nagyobb a babérlevélnél. Nem fáztam. Lépegettem elszántan a falu iránt. Rókák ugattak a dombon, a dögtemetőnél. És távol égtek még a Bakony Zsiványszemei. És tele volt harangszóval a világ.
JÓZSEF ATTILA: KARÁCSONY Legalább húsz fok hideg van, Szelek és emberek énekelnek, A lombok meghaltak, de született egy ember, Meleg magvető hitünkről Komolyan gondolkodnak a földek, Az uccák biztos szerelemmel Siető szíveket vezetnek, Csak a szomorú szeretet latolgatja, Hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot, Fa nélkül is befűl az emberektől; De hová teszik majd a muskátlikat? Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég S az újszülött rügyező ágakkal Lángot rak a fázó homlokok mögé. (65) 126. o. FODEBA KEITA: GYERMEKKORI KARÁCSONY Tam-tam ritmus Gyermekkoromban történt… Azon az éjszakán körbejártuk a Fehérek városnegyedét, teli torokból énekelve. Minden házból kijöttek az urak és hölgyek, hangosan tapsolták szívesen látott dallamainkat, és ezüstpénzt és csokoládés-dobozt osztogattak. Volt, aki elvegyült a tömegben, követte egy darabig “fanal”-unkat s boldogabban tért otthonába, mint mi. Tam-tam ritmus Gyermekkoromban történt… El ne felejtsük: abban a gyermekkorban, ott, a Niger partján mi nem ismertük a Karácsony apót. Mert bármily hatalmas is, még nem nyújtotta ki nagylelkű kezét kegyesen a tengeren túlra, hogy nekünk, másoknak, a fekete földrész gyermekeinek is titokzatos játékszereket osztogasson… De mégis… igen!… Nem kaptam-e én ajándékba ezt a szép látomást erről a reménnyel teli éjszakáról, amikor a falubeliek oly nagyon ünnepelték a Békét, legyőzve a súlyos sötétet, amelyet a hulló szürkület akart rájuk erőszakolni!
(37) 64-65.o. FEKETE ISTVÁN: APÁM Én is hétéves lehettem akkor. Tél volt, havas arcú, békés tűzű karácsonyváró tél, és mi pásztorjátékra készültünk a göllei iskolában. Én voltam az egyik angyal. Ma sem tudom, hogy gondoltak rám ennél a megtisztelő szerepnél, mert az ördögök is tanulhattak volna tőlem egyet s mást, de angyal lettem a világ színe előtt, s ehhez mért komolysággal tanulmányoztam szerepemet. Közben – mint angyal – behógolyóztam Puskásék ablakát, és beszakadtam a malomgát vizébe, ahol aztán majdnem angyal lettem a szó legszorosabb értelmében. Zörgőre fagyott ruhában loholtam haza, és édesapám nem volt tekintettel fagyos lelkiállapotomra. Ezen előzmények után elérkezett a várva várt nap. Szárnyakat kötöttem, fehér ingbe bújtam, és hatalmas izgalommal vártam a jelenésem. A színház – azaz az iskola – zsúfolásig tele. A nagy gőzben a lámpa nagyon gyengén mérte a fényt, de a görögtűz segített a dolgon, és a közönség áhitatos csendbe leste a fejleményeket. Én is angyalhoz mért komolysággal daráltam el a mondanivalómat, és az előadás végén még egyszer meggyújtottuk a görögtüzet, mert – mi tagadás – ez tetszett a legjobban. Utánna meghatott csend. A tapsot nem ismerték akkor még Göllében, és csak nagynénim tapsolt, ami vidámságra fakasztotta a gyerekeket, és egy öregasszony megjegyezte, hogy ő már ugyan sokat megért – Pécsett is volt egyszer –, de el nem tudja gondolni, hogy az a pesti asszony mért csapkodta össze a tenyerét.
TOLNAY KLÁRI: DECEMBER 19. Család nélkül a karácsony nagyon szomorú, a karácsony nem az igazi család nélkül. Magányosan töltöm el a Szentestét, és azon töprengek, hogy az a sok család Európában és a keresztény világban valóban ünnepli-e, amiről ez az est szól. Sajnos már régóta karácsony szent ünnepéből “perzsavásárt” csináltak, ajándékozási versenyt. Abban reménykedem, hogy lassacskán visszatér karácsony eredeti tartalma: egymás szeretete a jézusi szeretet jegyében.
KARDOS VERA: AHOGY ÉN LÁTTAM FINNORSZÁGOT A finnek az őszi-téli, sötét, borongós, hosszan tartó időben
Az egyik, számomra legkedvesebb, csodálatos és igazi vendégváró gyertyájukat a következőképpen készítik el: amikor nagy hideg van, kiraknak egy vödör vizet, és megvárják, amíg megfagy. Ezt a megfagyott, vödör formájú jeget kiborítják, és a közepét kiütik egy seprűnyéllel.Ennek közepébe helyezik el a gyertyát, ami több órán át képes égni a kiöntött, gyönyörű, üvegszerű jégbúrában. (72) 88-89. o. ECSEDY ILDIKÓ: HÉTKÖZNAPOK ÉS ÜNNEPEK A RÉGI KÍNÁBAN Újévi szántás és selyemkészítés
Az újévi szántás hajnalát udvari áldozat vezeti be: bikát, juhot és disznót áldoznak. Azután a szertartásos rendben álló hivatalnokok társaságában, a szertartást vezető hivatalnok szavára a császár elkezdi a szántást a megszentelt földdarabon, majd a hivatalnokok folytatják. A földművelésre felügyelő főrangú tisztviselők ezután ünnepélyes zene hangjaira vetnek és ültetnek, hogy a népet a tavaszi munkák megkezdésére buzdítsák. Az áldáskérő szántásünnep az udvar rituális feladata; a föld népe számára ez már nem ünnep, hanem dologidő. Ezért a császári szántásra idővel a kéthetes újévi ünnepségek legvégén került sor, amikor már a földeken is meg kellett indulnia a szántás-vetésnek, hogy az egyidejűség erősítse a császár munkájának szimbolikus-mágikus jellegét.
Sárkánycsónak -ünnep Ősi hagyományt őríz a vízparti kirándulást jelentő sárkánycsónak-ünnep. Kínában vizet keltő, áldást hozó sárkányokat teremtett a nép képzelete: festett vagy faragott képükkel díszített hajókon folyik a vigasság, amelynek célja legalább annyira a termékeny természet ünneplése, mint a természet erőinek az engesztelése. S hogy az ősök se maradjanak ki, az elhunyt családtagok szellemei számára levélbe göngyölt rizsgombócok, lámpák, fáklyák készülnek a parton és úsznak a vízen, gyakran kis lélekhajókon. (…) Ha a hivatalos írásbeliség nem is tartja szükségesnek az ünnep folyamatos feljegyzését, a néphagyomány gondoskodik a folytonosságról: vidékenként hol a nyár beköszöntét üdvözlik vele, hol még a tavasz kibontakozását, falusiak és az elszármazott városi hivatalnokok egyaránt. A császári csillagászok hatáskörén kívül pedig, a kelet-ázsiai hagyomány Kínával szomszédos területein, Vietnamban, Laoszban és Japánban stb. – főként újabb időkben – eggyé is olvadt a tavasz és nyárelő, a ,verőfény’ és ,sárkánycsónak’ ünnepe egy áprilisi- májusi napfényes, vidám kirándulásban. (38) 57-59. o. A FIÚK ÜNNEPE Tavasz Meguróban, tavasz a Datolyaszilva-domb lejtőjén! Magas bambuszrudakon színes szalagokat, különös alakú, hosszú zászlókat lenget a szél környékünk házai fölött. Mintha óriási halak úsznának a kék májusi égen. Már enyhe fuvallatra is fickándoznak, de ha a szél erőre kap, kifeszülnek, dagadnak a ponty alakú lobogók, a vászonból vagy papírból készített koinoborik: a halak kerekre csücsörített szájjal, mohón nyelik a szelet. Méltóságteljesen, mind sebesebben siklanak a levegőben, feljebb, egyre feljebb. Egy, kettő, három; de van, ahol négy vagy akár több is egyszerre. Piros, kék, sárga, vörös pikkelyű pontyok felvonulása a háztetők fölött. Az ötödik hónap ötödik napjának fesztiválja, Tango no Szekku van. Ez a fiúk ünnepe. Ha valaki látta már májusban a fiúk ünnepének magasban úszó lobogóit, a kis japán házak fölött a tiszta égen lebegő tarka pontyokat, bárhol lesz is ezután, ilyentájt tavasszal erre mindig visszagondol. (…) A ponty az árral szemben is tud úszni; leküzdi a folyók sodrát, a zuhogókat, s ha kell, szikláról sziklára ugorva jut közelebb céljához. A japán szülők azt szeretnék, ha fiúgyermekük az akaraterő és a bátorság férfias pontyerényeiről tenne tanúbizonyságot. Ezt a fesztivált mindenütt megtartják, ahol fiúk vannak a családban. A bambuszrúdon a legidősebb fiú pontyzászlája kerül a legmagasabbra, s ez a koinobori egyben a leghosszabb is. Hosszúsága elérheti a tíz métert.
DRIDZO – MINCZ: AFGANISZTÁN. NYOLC NAP AZ ANYÓSSAL Amikor Kabulban, Afganisztán fővárosában hírét vették, hogy a házassági szokások fáradhatatlan kutatói a kosi törzs embereihez indulnak, valamennyien igyekeztek őket lebeszélni tervükről. “Vad emberek a kosik, rablóbanda az. Ha nem akarják otthagyni a fogukat, ne is gondoljanak rá, hogy közéjük mennek – győzködték őket az ismerős afgánok. – És hát hogy is találnak oda? Hiszen ezek kóborolnak, nem ülnek meg egy helyen.” S valóban, a kosik végtelen hosszúságú tevekaravánjai ott vándorolnak az Amu-darja fölső folyása mentén mindenütt. … A kosi esküvői szertartás két teljes napig tart. Az első nap hajnalán megérkeznek a menyasszonyhoz barátnői és néhány idősebb asszony. Ők hozzák az esküvői ruhát: fehér inget, bőnadrágot, a menyasszony kezét és lábát pedig különleges krémmel kenik be. Két óra múlva a menyasszony keze és lába halványpirosra szineződik, s egy ideig még az esküvő után is ilyen marad. A törzs legidősebb asszonya ezután a menyasszony fésüléséhez lát. Szurok és méz keverékét keni a hajára, ami két órával e művelet után fényes-kemény frizurává alakul. A lányok kórusa szomorú dalokat énekel, a menyasszony erre az énekszóra hagyja el szülei házát, hogy a vőlegény lakhelyére induljon. A fiú már a küszöbön várja őt. A sátorban szőnyeg van a padlóra terítve, amelyen óriási tálakban gőzölög a vendégeknek szánt finomság: a főtt kecskehús meg a rizs. A vendégek egész este esznek-isznak, táncolnak és nótáznak. Az esküvőre azonban még nem került sor, a fiatalok csak másnap lesznek törvényesen férj és feleség. Csak másnap – egy különleges verseny után, amelyben a törzs minden férfitagja részt vesz. Valamennyiüknek egyetlen kardcsapással kell elmetszeniük egy fatörzset, amely csak néhány centiméternyire áll ki a földből. … A mérkőzés után az ifjú házasok törvényesen is bevonulhatnak a maguk jurtájába. Csakhogy ez nem olyan könnyű: a fiatalok útjába a vőlegény barátainak sorfala áll. Megragadják a vőlegény ruháját, s közben igyekeznek elragadni a menyasszonyát; csúfolják az ujdonsült férjet, gúnyolják, kétségbe vonják minden nemes tulajdonságát. A férjétől elragadott menyecske tüstént a barátnői kezébe kerül, akik kiáltoznak, zokognak, és minden módon győzködik őt, hogy “mondjon le a szándékáról”. Ez a játék egészen addig tart, amíg meg nem jelenik az ifjú férj édesanyja. Ő aztán kézen fogja a menyét, gyöngéden átöleli, a másik kezével meg a fiát ragadja galléron. és így vezeti be őket a jurtába. Most már senki sem állja útját a fiataloknak. Persze a legény anyját sem tartóztatja föl senki, ő pedig bemegy az ifjú házasokkal a jurtába, nyolc napon át ott is marad, hogy meggyőződjék róla, helyesen választott-e a fia.
(36) 117-118. o. GYÖRFFY ISTVÁN: A NÉPHAGYOMÁNY ÉS A NEMZETI MŰVELŐDÉS Hagyományon általában az elődeinktől reánk maradt szellemi javakat értjük, míg a hagyaték vagy örökség szók a reánk szállott anyagi javakat jelölik. A hagyomány ősi soron szájról-szájra terjed. Többé-kevésbé minden ember tanítómestere ennek az ősi “iskolánkívüli népművelés”-nek, mégis a hagyományátadásnak és -átvételnek megvannak az erre született mesterei, aminthogy a népköltészetet, népdalt sem a nép minden tagja költi, hanem erre született kiválóságai. Vannak szóval ki nem fejezhető hagyományok, nem tárgyi örökségek, ezek a szokások, a népélet íratlan törvényei. Az írásbeliség módot ad arra, hogy hagyományainkat ne csak szájról-szájra, hanem írás által is terjesszük. A lejegyzett hagyomány is átöröklődik az utánunk jövő nemzedékre, de ha az élők emlékezetében nem marad meg, akkor az élettelen hagyomány, melynek már nincs meg az a hatalmas, életkormányozó ereje, mint az élő hagyományoknak vagy szokásoknak. Az a tény, hogy külön nemzeti és külön néphagyományról szoktunk beszélni, azt mutatja, hogy a nemzeti és a néphagyomány – legalábbis nálunk – nem ugyanaz. (…) Ma a nyugateurópai szabású iskola- és könyvműveltség fénykorát éljük, s a nemzetmegtartó hagyományok ápolásával nem törődünk. Valami alacsonyabbrendűség érzése vett erőt rajtunk. Nem becsüljük azt, ami a miénk. Kapva-kapunk mindenen, ami idegen, ami “európai”. Pedig Európa nem arra kiváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai művelődés nyújthat, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapítottuk az európai művelődést! Európa az egyéniséget keresi és értékeli bennünk, nem a tanulékonyságot. Japán alig száz év alatt európai műveltségű állam lett, anélkül, hogy hagyományait feladta volna. A finnek pedig nemzeti egyéniségüket azzal domborították ki, hogy gazdag és értékes néphagyományaikat szervesen beépítették nemzeti műveltségükbe. (…) Nálunk ez a folyamat még nem ment végbe.
TARJÁN GÁBOR: HAGYOMÁNYŐRZŐ KÖZÖSSÉGEK A népi kultúra képviselője nálunk elsősorban a parasztság volt, de más rétegek (pásztorok, kézművesek, városi proletariátus stb.) részben vagy egészben szintén e kultúrában éltek. A hagyományos paraszti kultúra sok vonásban megegyezik az Európán kívüli népek törzsi kultúrájával. A két kultúra között a legfőbb hasonlóság a hagyományosságban van. A törzsi kultúra azonban az egész nép közkincse (a legutóbbi időket nem számítva), az európai népek paraszti műveltsége viszont a felsőbb osztályok árnyékában élő “földalatti” kultúra. Az uralkodó kultúra mindig írásbeli, az alávetett nép műveltséganyaga viszont a szájhagyományban terjed és marad fönn. Külső elemek csak a hagyomány szűrőjén keresztül érvényesülhetnek, a rendszerbe nem illeszkedő jelenségek kihullanak a rostán. A több száz, több ezer éve érlelődő hagyományos kultúrák teljesen letisztult alapformákat őríznek. Természetesen minden nép elsősorban saját hagyományainak fenntartásához ragaszkodik, de az évszázados együttélés folyamán számos ismeret kicserélődik a szomszédos népek között, és a kultúra részévé válik. (…) A népi társadalmak legfontosabb egysége a vérségi alapon szerveződött kisközösség. A család, a rokonság, a falu irányítja a viselkedést, a szokásokat, az erkölcsöt, ebből kilépni nem lehet. A közösséget szigorúsága mellett a biztonságérzet is jellemzi, a közös sors, érdekazonosság, az egymásért való szolidarítás védelmet nyújt, sőt az egyéniség kibontakoztatásához teret, biztos alapot ad. Mai szemmel nézve talán szűkek voltak a hagyományos falu mozgásterei, de emberméretük miatt a benne élők egy alapfokú mindenség középpontjában érezhették magukat. A kisebb közösségek (falu, kistáj) tágabb körökhöz (népcsoport, nemzet) tartoztak, és a nagyobb egységet a közös nyelv, történelem és az együvé tartozás tudata fogta össze. Mindezek együtt adták a közösség megtartó erejét, amely az ember számára az egyik legfontosabb támaszt jelentette és jelenti ma is. Napjaink fontos problémáját, az elidegenedést csak új közösségek létrehozásával számolhatjuk fel. (132) 6-7. o. FRIEDHART KLIX: A TÁRSADALMI VISZONYOK ARCHAIKUS SZABÁLYOZÁSA A mítoszok eredetileg történetek, melyeket a szájhagyomány ad tovább nemzedékről nemzedékre. Lehetséges, hogy a népek meséi évezredekre visszamenő mítikus elemeket tartalmaznak. Jó és rossz cselekedetekről szólnak, emberfeletti veszélyek legyőzéséről felfokozott testi erővel, melyet a dolgokból vagy azok érintéséből mágikus úton nyernek. … A mítoszok mindent meseszerűen interpretálnak. Az állatokat mozgató indítékok egyeznek az emberekével; a növények beszélnek, a kövek szándékosan cselekednek. A mítoszok megmagyarázzák a megmagyarázhatatlannak tűnőt: a halál feletti győzelmet vagy a természetfeletti erők okait. S ebben megalapozzák a mágiát, melynek feladata, hogy kikényszerítse a szükségest. A varázslat ereje a gondolatok és szavak hatalmába, az elképzelések valóságformáló hatásába vetett hitből származik. A varázslás különféle formáit írták le: az érintés erőt kölcsönöz, vagy éppen betegséget gyógyít stb. A mágikus tevékenységben úgy bánnak a szellemekkel vagy démonokkal, mint az élő emberekkel: ízletes eleséggel engesztelik őket, elűzik őket a totem által való varázslattal. A mágikus tevékenység lényege tehát az a kísérlet, hogy a kívánt hatásokat a gondolat hatalmával elérjék. Ez a felelősök számára kockázatos vállalkozás, mert csak véletlen események igazolhatják őket. Biztosítékuk kétirányú. Egyrészt: meghatározott személyek vagy a személyek kisebb csoportjai specializálódnak ezekre a mágikus varázslásokra. Sikeres akcióik mély társadalmi szükségletnek felelnek meg, és “legendává” válnak. Társadalmi presztízsük ennek megfelelően nagy. Ugyanakkor kockázatuk is. Számos természeti néppel kapcsolatban fennmaradt, hogy a kudarcot valló mágust – legyen az jós, sámán vagy varázsló – nemegyszer elűzték. F: Bacsó Béla (78) 180-181. o. KÓSA LÁSZLÓ: NÉPI KULTÚRA – NEMZETI KULTÚRA A népi kultúra iránti érdeklődés korábban sosem volt olyan gazdagon rétegzett, mint napjainkban. Virágzik a ma már hagyományosnak számító pódiumművészet, amely a klasszikus előadás szabályai szerint viszi színpadra a néptáncot és a dalt. A többszáz öntevékeny és a néhány nagy tudású hivatásos együttes ma is szép sikereket arat. Köztük a legnagyobb múltú, az Állami Népi Együttes az elmúlt huszonöt évben a fél világnak ízelítőt nyújtott népművészetünkből. Míg azonban ez a fajta művészi előadásmód szemlélő közönségre számít, a közelmúltban született új közművelődési formák mozgósítják a népi kultúra híveit, és a passzivitásból aktív résztvevőké változtatják őket. A nagysikerű “Röpülj páva” népdaléneklési verseny – elsősorban falun – százával tömörítette azokat, akik még a szájhagyomány ezer éves törvényei szerint szüleiktől tanulták a dalokat, s most föltámadt bennük az éneklés igénye. Sorra alakultak a páva-körök, hogy a helyi népzenei hagyományokat továbbadják és fenntartsák. A városi, elsősorban a nagyvárosi fiatalság a társadalom legmozgékonyabb, minden újra legfogékonyabb rétege is megteremtette a maga sajátos közművelődési alkalmait. Ezeknek a munkásfiataloknak és diákoknak halvány ismereteik és emlékeik vannak a parasztság hagyományáról. Legfeljebb nagyszüleik falusi házának padlásán találkoztak a letűnt világ poros pókhálós emlékeivel, vagy elbeszélésből tudnak a paraszti ünnepek hajdani szertartásairól, a népviselet pompájáról. Szüleik, akik nagy tömegben az első városlakó nemzedékhez tartoznak, többnyire szégyellték, levetkőzni igyekezték a régi visszahúzó életmódnak minden emlékét. Gyermekeiket ezek az érzések már nem zavarják, előítélet nélkül közelednek hozzá. Popzenének érzik a népi muzsikát, kitűnő szórakozásnak a táncot, az öltözködést élénkítő ruhadarabnak a hímzett mellényt vagy blúzt. Ezek éppúgy kielégítik mozgási és öltözködési igényeiket, kifejezik érzéseiket, mint a modern nyugat-európai eredetű táncok és tömegzenei divatok. A spontán alakult zenekarok, együttesek, amelyek klubokban, szakkörökben találtak otthonra, szervező központjai a mai érdeklődésáram öntevékeny ágának. Külön figyelmet érdemel a közös művelődési és szórakozási alkalmak legvonzóbbika, a táncház. (81) 92-94. o. BÁLINT SÁNDOR: A NÉPI HITVILÁG A ház, hajlék a család életének, munkájának színhelye. Meg is tettek mindent a benne lakók oltalmára. Az új tápai ház fundamentomába Nagyboldogasszony, tehát Mária mennybemenetelének ünnepén szentelt füvet, Jézust jelképező szentelt gyertyát tettek, sót szórtak. Nem feledkeztek meg a mágiáról sem: a ház küszöbe alá akasztott ember kötelét rejtették, hogy így pusztuljon, aki rontó szándékkal akar a hajlékba lépni. Szellemjárás ellen régebben fokhagymakoszorút is akasztottak a házbejárat, vagyis a konyhaajtó fölé. Jámbor öregek lefekvés előtt e szavakkal zárták be az ajtót: “Becsukom az ajtót Atyának, Fiúnak, Szentlélök Istennek nevibe”. A konyha belső részét a tűzhely foglalta el. Miután a szabadkémény volt a ház egyetlen nyílt, vagyis el nem zárható, reteszelhető része, naiv, egyébként logikus felfogás szerint csak ezen keresztül látogathatta meg a rossz: villám, boszorkány a családot. Ezért égiháború idején a szentelt gyertya lángjánál meggyújtott virágvasárnapi barkát éppen itt, a kémény alatt égették. A gonosz elrettentésére régebben a villámsújtotta fát szétdarabolták, hazavitték: küszöb alá tették, házra, istállóra, ólra tűzték. A készülő tűzhely, illetőleg kemence alapjába ősi áldozati kultusz maradványaként lófejet, eleven csirkét raktak. Ha a tűz sisteregve égett, pörölt rajta, úgy vélték, hogy szerencsétlenség éri a családot. Megköpködték e szavakkal: “Pű, eredj a szomszédba!” A szoba, “tisztaszoba”, “tisztaház” hitvilágához, egyben a parasztélet funkcionális szemléletéhez tartozott Tápén is, hogy dísztárgyak nem voltak benne. Amit mi annak érzünk: szentkép, szögre akasztott olvasó, búcsújáró helyekről hozott kegyképmásolat régebben nagyon is gyakorlati, gonoszűző szándékokat szolgált, áhítatot, békességet sugárzott. Ezért került még ide a Háromkirályok vize, virágvasárnapi barka, Gyertyaszentelőkor vagy János és Pál napján szentelt, fölpántlikázott, sokszor a kenyérkosár fölé akasztott gyertya, úr napi virág, búzaszentelőkor szentelt búza, aratókoszorú, Sarlós Boldogasszonykor szentelt fodormenta, Nagyboldogasszony napján szentelt virág, főleg comborka, továbbá karácsonyi morzsa, valamikor még az ablaküveg közé rakott radnai ág is. Ezeket és más füveket, háziorvosságokat a gazdasszony gondozza, szükség esetén pedig előveszi. A “házajtó”, vagyis szobaajtó és kemence közötti falrészen függött a szentölt víztartó, amely régebben cserépből készült, és Veronika kendője volt rajta kiformázva. A beleöntött szenteltvízzel lefekvés előtt a gazdasszony meghintette, “főszentölte” a szoba négy sarkát. Ha valamelyik családtagnak közeledett a halála, akkor az ajtókilincset is. Mindez a gonosz elriasztását szolgálta, hiszen az ördög fél a szenteltvíztől. Ott függött a falon a “háziáldás” is A tükör gazdag képzeletvilágából csak annyit említünk, hogy pávatollat tűznek, sok helyen manapság is, egyik sarkába. A páva a középkori egyházi jelképrendszer szerint a lélek halhatatlanságát ábrázolja. Ebben az elnépiesedett alkalmazásában a tükörbe nézéssel kapcsolatos, Tápén is emlegetett ártalmakat akarják távol tartani. A régi tápai szoba mestergerendájának feltámasztására az ágas szolgált. Más nevére már nem emlékeznek. A belevert szögön függöttek a családtagok olvasói, azaz rózsafüzérei. Amíg a konyhának a tűzhely, a lakószobának az asztal a reális, de egyúttal kultikus súlypontja: kenyér, vagyis Krisztus teste kerül rá. Tápén a keresztapa vásárol szobaasztalt a vőlegénynek. Annál az asztalnál, amelyen már a haldokló ellátása végett szentség, azaz szentostya állott, nem lehet gyerekeknek hancúrozni, felnőtteknek részegen mulatozni. Régebben Tápén is járta az asztaltáncoltatás, ilyen asztalnál azonban az öregek nem tűrték meg az efféle játékot. A régimódi szoba kemencével szemben levő sarkának, ahol a két sarokpad is találkozott, “szentsarok” volt a neve. Ez régebben a kenyérkosár helye. Ehhez, illetőleg a kenyérhez csak a gazda nyúlhatott. A kenyérszegés régebben az ő kiváltsága volt. A szentsarokban senki nem ülhetett, egyébként kényelmetlen is lett volna. Fölötte szentelt gyertya, vagyis Jézus-jelkép, a kosárban pedig búzaszentelésről hozott néhány szál zöld búza. (18) 23-26. o. RÓHEIM GÉZA: HALOTTI SZERTARTÁSOK Halotti szokásaink és egyáltalán az öt világrész minden népeinek halotti szokásai alapjában véve egy-két egyszerű, de annál mélyebb gyökerű lélektani nevezőre hozhatók. Valami elszakadt, leválik, és a hiány félelmes, borzasztó. A lélek elhagyja a testet, a halott az élők társadalmát. A pszichoanalizis már régen kiderítette, és legújabban nagyobb nyomatékkal hangsúlyozta, hogy az egyén a születés pillanatában szerzi meg ezeket a filogenetikailag örökölt élményeket, a halott testéről leváló lélek prototípusa volna az anyáról leváló csecsemő. Újabb kutatások folytán a hangsúly eltolódott a csecsemőről a szülőre, vagyis a félelemérzet voltaképpen arra vonatkozik, hogy az emberről leválik egy rész, a nőről a gyermek, a férfiról a coitusnál a semen. Míg egyrészt nyilvánvaló, hogy ez a formulázás az előbbivel közös ősforrásra megy vissza az élőlényeknek abban az ős élményében, amelyet a tudomány oszlásnak nevez, és amely a szülést és születést, nemzést és halált differenciálatlanul foglalja magában, másrészt az is szembeszökő, hogy ez az újabb felfogás még jobban illik a halotti szokásokra. A haldokló fél, hogy valami leszakadt róla (ez a lélek), a társadalom, az élők világa megremeg, mikor valaki leszakadt róla, t.i. a halott. És itt értjük meg a hívők igazát, akik vígaszt keresnek a vallásban; a lélekben való hitet valóban a vígasz keresése teremtette, és anyagnak ehhez a mítoszhoz felhasználta előbbi jól végződött katasztrófák élménynyomait. A testről leváló gyermek tovább él, a genitaléből kijövő semen új életet teremt, így a végső agónia mögött is új élet délibábja int. A katasztrófára a psziché kétféleképpen reagálhat: hangsúlyozza vagy letagadja. A halott, ha már meghalt, tűnjön el minél előbb, mert borzalmas mivoltában emlékeztet a végső órára. Vagy pedig úgy kell tekinteni a halált, mintha nem a legszomorúbb, hanem valami örvendetes esemény volna, nem az élet záróköve, hanem új élet kapuja. Magyar szokásaink ethnikus jellegét, ethnológiai értelemben vett korát meghatározni itt különösen nehéz. Az alapvonások általánosan emberiek, sőt a kifejezésmód is gyakran közös tulajdona a germán-szláv és uraltáji népeknek.
WOLFHART PANNENBERG: HAGYOMÁNY ÉS FORRADALOM A ma emberét már igen-igen vékony szálak kötik a tradícióhoz. Mégcsak nem is valamely hagyomány vált kétségessé, hanem – úgy tűnik – az élet és a gondolkodás áthagyományozott formáinak jelentősége iránti érzék gyengült meg. Az áthagyományozott formák kötelező ereje ma már észrevehetően csökken az élet minden területén: a társadalmi életben és játékszabályaiban, a politikai cselekvésben, a vallás, a művészet és a szépirodalom szellemi hagyományában. Meglehet, az emberek olyan támaszra vágyódnak, melyet a korábbi nemzedéknek az a hagyomány biztosított, ami éltette őket. A felvilágosodás óta újra meg újra feltörő ellenszenv a hagyomány iránt, mely végül századunk elején átütő erővel az ifjúsági mozgalmakban nyilvánult meg, a második világháború után többé nem jelentkezhet hasonló intenzitással. Nincs szükség lázadásra valóságos vagy akár puszta külsőséggé vált életformák ellen. Ahol mégis előfordul, ott a társadalom fejlettségének jelenlegi fokát tekintve túlzottan olcsó s egyúttal veszélyes magatartás lenne, minthogy szenvedélytől fűtött megmozdulásokat válthatna ki. Ma már, ha valami lényegeset és előremutatót szeretnénk megfogalmazni, nem elégedhetünk meg az egykori kultúrkritika receptjével. Korunk jellemző vonásának számít ugyanis az emberi kapcsolatok legkülönbözőbb területeken tapasztalható formátlansága, talajtalansága, mely esetenként felkelti a vágyat az áthagyományozott életformáknak a védelmező ereje iránt, melyek nélkül még a számunkra fontos tartalmak is szétesnek. És mégis, ha a mai élet nihilista jellegétől való mélységes félelemből hagyományaink maradékához, vagy egyáltalán, a gondolkodás és az élet letűnt formái felé fordulunk, az áthagyományozott érték és forma akkor sem bizonyul magától értetődő mértéknek. A hagyomány igazságát újra meg újra vissza kell nyernünk.
(106) 88. o. Yüklə 0,65 Mb. Dostları ilə paylaş:
|