Előadások a természetfilozófia történetéből

.. 4.7. Az epiciklus-elmélet: pergei Appollóniosz, Hipparkhosz és Ptolemaiosz

A homocentrikus szférák elméletével megszűnt az az alapvető és nyilvánvaló ellentmondás, mely az egyenletes körmozgás eszméjét és a bolygócsillagok látszó mozgását szembeállította egymással. Természetesen ez nem jelentette azt, hogy Kallipposz elmélete minden hiba nélkül visszaadta a közvetlenül tapasztalható mozgásokat, pusztán csak annyit, hogy a korábbi ellenmondásokhoz képest, s azokat áthidalva már viszonylag jó közelítést nyújtott, s egyúttal – annak következtében, hogy továbbfejleszthető volt – még nagyobb pontosságok ígéretét hordozta. A bolygómozgások görög elmélete azonban mégsem e szféraelmélet vonalán fejlődött tovább, hanem az epiciklusok és az excenterek elmélete felé fordult, melynek alapelve ugyan azonos volt a homocentrikus szférák elméletével – azaz a látszó mozgások egyenletes körmozgásokra történő fölbontásának elvével – ám konkrét részleteiben eltért az Eudoxosz és Kallipposz által követett úttól. Ebben több tényező is szerepet játszhatott, ám ezek egyike minden bizonnyal az volt, hogy bár a homocentrikus szférák segítségével követni lehetett a bolygók mozgását, azoknak eközben föllépő fényességingadozásait, melyeket a görögök – mai szemmel nézve is helyesen – a Földtől való távolság változásának tulajdonítottak, e modell még csak kvalitatív módon sem adta vissza.

Egyes tudománytörténészek – így van der Waerden – amellett érvelnek, hogy az epiciklus fogalmát és csillagászati alkalmazását már a püthagoreus iskola, s rajtuk keresztül Platón is ismerte. Jóllehet számtalan racionális érv hozható föl ezen álláspont mellett, a dolog mégis igen bizonytalan marad. Egyrészt semmiféle olyan ókori forrás nem maradt fönn, mely konkrétan utalna az epiciklusok e korai eredetére. Másrészt pedig a tudománytörténetben már több ízben előfordult, hogy olyankor, amikor a források hiányából eredő lyukakat a logika segítségével próbálták meg betölteni, a később előkerült emlékek teljesen másról tanúskodtak, mint amit az ily módon elért következtetések nyújtottak: az emberi gondolkodás története nem mindig azt az utat követte, amelyet mi a mából visszatekintve logikusnak tartanánk.

Ha az epiciklus fogalmának eredete ismeretlen is, az bizonyos hogy a kiváló matematikus hírében álló, pergei Appollóniosz (i. e. III. század) részletesen foglalkozott ezek, s velük együtt az excenterek matematikájával, mint ahogyan az is bizonyos, hogy alkalmazta ezeket a Hold mozgására. Ugyancsak tudjuk, hogy szintén ezzel a módszerrel dolgozott a neves csillagász, Hipparkhosz (i. e. II. század), s közismert, hogy a görög matematikai csillagászat csúcsteljesítményét jelentő ptolemaioszi rendszer szintén ezen a módszeren alapul.⁸⁶

Ptolemaiosz (i. sz. II. század) rendszere, mely nemcsak a görög csillagászat, hanem egyben a görög tudomány Eukleidész geometriájával egyenrangú betetőzése, végeredményben nem volt más, mint a csillagászat platóni programjának, a matematikai-geometriai harmónia által jellemzett kozmosz püthagoreus-platóni eszméjének nagy pontosságú kidolgozása: az égi jelenségek látszó mozgásának platóni értelemben vett sikeres "megmentése".

.. 4.8. Egy harmadik lehetőség a jelenségek megmentésére: a szamoszi Arisztarkhosz napközéppontú rendszere

Meg kell itt még jegyeznünk, hogy a hellenizmus korszakában a homocentrikus szférák elmélete és az epiciklusok és excenterek módszere mellett fölvetődött még egy harmadik lehetőség is a jelenségek megmentésére. Ez a lehetőség a napközéppontú bolygórendszer hipotézise, mely a Philolaosz-féle rendszerrel kezdődő püthagoreus tradíció folytatásának tekinthető, hiszen e rendszerhez hasonlóan föladja a Föld középponti helyzetét és mozdulatlanságát, s a Földnek a többi bolygóhoz hasonlóan körpályán történő keringő mozgást tulajdonít. Ezt a hipotézist a hagyomány szerint a Szamosz szigetén működő Arisztarkhosz – aki kísérletet tett a Nap távolságának meghatározására is – fogalmazta meg az időszámítás előtti III. században.

Arisztarkhosz kiváló csillagász volt, akit e hipotézise alapján az ókor Kopernikuszaként szoktak méltatni, s csillagászati tevékenysége valóban megérdemel minden megbecsülést. Napközéppontú rendszerét azonban nem szabad túlértékelni: valójában azt sem tudjuk, hogy e rendszert legalább vázlatosan kidolgozta-e, s könnyen lehetséges, hogy csupán ötletként vette föl azt a lehetőséget, hogy a bolygórendszer középpontjában a mozdulatlan Nap áll. Az pedig, hogy e rendszert, a ptolemaioszi rendszert csak távolról közelítő részletesség is jellemezte volna, teljesen kizárt, hiszen ellenkező esetben erre utalásokat kellene találnunk az ókori filozófiai és csillagászati irodalomban.

De a részletes kidolgozottság hiánya mellett az is egyértelmű, hogy a körmozgások tézisének fönntartásával egy ilyen rendszer is pusztán csak epiciklusok és excenterek alkalmazásával képes a jelenségek "megmentésére". Arról pedig, hogy Arisztarkhosz epiciklusokat és excentereket alkalmazott volna, sehol nincs szó, magának a körpálya-tézisnek föladása pedig teljesen kizártnak tekintendő.

Mindezek alapján Arisztarkhosz ötlete a bolygók napközéppontú elrendeződéséről jelentőségében messze elmarad a ptolemaioszi elmélet mögött. A népszerűsítő irodalom formulájával szemben nem Arisztarkhosz volt az ókor Kopernikusza, hanem inkább Kopernikusz az újkor Ptolemaiosza: Kopernikusz a ptolemaioszi rendszer napközéppontú változatát dolgozta ki Ptolemaiosz eredeti rendszerének, mint mintának alapján, s ettől vált azzá, amit ma a "Kopernikusz" név jelent számunkra. Ptolemaiosz nélkül, pusztán Arisztarkhosz nyomán sohasem születhetett volna meg a kopernikuszi rendszer.

.. 4.9. Az epiciklusok valóságosságának problémája: a "fizikai" és a "matematikai" fogalmának viszonya

A görög matematikai csillagászok epiciklus-elméletét gyakran úgy szokták emlegetni, mint amit maguk kidolgozóik is csupán olyan eszközszerű matematikai eljárásnak tekintettek, mely nem írja le a valóságot, hanem csupán hasznos hipotézis a jelenségek teoretikus reprodukciójához. Ez az értelmezés nem az utókor értelmezése: a hipotetikus matematikai rendnek, mely alkalmas a jelenségek megmentésére, s a filozófiai vizsgálódások számára fönntartott "fiziká"-nak ettől való megkülönböztetése maguktól a korbeli görög gondolkodóktól származik.

"Nem tartozik a csillagász föladatához az, hogy tudja, mely testek nyugszanak természetükből következőleg, s melyek képesek önmaguktól mozgásra. A csillagász csak hipotéziseket vezet be, melyek szerint egyes testek nyugalomban vannak, míg mások mozognak, s ezután azt vizsgálja, hogy melyek azok ezek közül, amelyek a ténylegesen megfigyelt jelenségeknek megfelelnek. Ám az elvekért a fizikushoz kell fordulnia. Nevezetesen például azért az elvért, hogy a csillagok mozgása egyszerű, egyenletes és rendezett. S csak a fizikustól kapott elvek segítségével bizonyíthatják, hogy a csillagok mind ritmikusan, körpályák mentén mozognak, egyesek párhuzamos, mások ferde körök mentén"

- idézi pl. Szimplikiosz az ókori görög matematikus és csillagász, Geminosz (i. e. I. század) Poszeidóniosz (i. e. 135-51) Meteorologika című művéhez írt kommentárját.⁸⁷

Ezek a sorok csupán általában különböztetik meg a csillagászt és a fizikust, s ennek kapcsán pusztán annyit állítanak, hogy az alapelvek nem a csillagászoktól, hanem csak a fizikusoktól – azaz a "fizikus" görög jelentésének megfelelően a természettel foglalkozó filozófusoktól – származhatnak: a csillagász csak hipotetikus mozgásokat vehet föl, míg a valóságos nyugalomról és mozgásról a fizikusnak – értsd: a természettant, illetve kozmológiát művelő filozófusnak – kell nyilatkoznia. Viszont ugyanezen Szimplikiosz-szöveg alapján Geminosz a sztoikus csillagász és fizikus e megkülönböztetése előtt konkrétan utal az epiciklusokra és az excenterekre:

"Például: Miért tűnik szabálytalannak a Nap, a Hold és a bolygók mozgása? Azt válaszolhatjuk: ha föltesszük azt, hogy körpályájuk excentrikus, vagy hogy epiciklusokon mozognak, megmenthetjük a jelenségeket; ám szükséges, hogy továbbmenjünk, s azt is vizsgáljuk, hogy hányféle különböző módon állíthatjuk elő a jelenségeket, hogy ezzel bolygóelméletünket összhangba hozzuk az okok valamely elfogadható magyarázatával."⁸⁸

Ehhez hasonló szövegeket számtalan más ókori gondolkodónál találhatunk, de a pusztán matematikai jelleg a ptolemaioszi rendszer struktúrájában, belső logikájában is megjelenik: a rendszer számára a végeredmény szempontjából ugyanis közömbös, hogy milyen sorrendben helyezi el az égitestek körpályáit, mint ahogyan az is, hogy ezek sugarát milyen nagynak föltételezi: pusztán a defferens-körök és az epiciklusok egymáshoz viszonyított arányának és a szögsebességeknek van jelentősége.

Ám ha így áll a helyzet, s a bolygók epiciklusokon való mozgása valóban csupán matematikai eszköz és nem valóságos mozgás, helyes volt-e előbbi állításunk? Tekinthetünk-e a ptolemaioszi rendszerre úgy, mint annak a platóni programnak a realizálására, mely éppen a "valóságos"-t kéri számon a csillagászattól?

A Szimplikiosznál található Geminosz-idézet figyelmesebb tanulmányozása már figyelmeztet arra, hogy az epiciklus-elmélet struktúráinak valóságosságát illető kérdés mégsem olyan egyértelmű, s egyszerű, mint ahogyan az első megközelítésben tűnik. A probléma tárgyalása ugyanis a "valóságos" kifejezés értelmezésétől függ. Ha az epiciklusok és az excenterek "nem valóságos" természetét úgy értjük, hogy a ptolemaioszi rendszerben az epiciklusok és excenterek középpontjának nem felelnek meg fizikai objektumok, a defferens- és az epiciklus-köröknek pedig nem felelnek meg fizikai szférák, állításunk helyes. Ám ha azt értjük a "nem valóságos" alatt, hogy a bolygók nem valójában, hanem csak hipotetikusan keringenek epiciklusokon, s így az epiciklusok egyáltalában nem léteznek reálisan, akkor itt a "valóságos" és a "létező" fogalma legalábbis nem egyértelműen szerepel, s ennek következtében állításunk homályossá válik. Mai fölfogásunk, szóhasználatunk alapján a bolygók térben leírt, fölbontás nélküli pályagörbéje a valóságos, míg e görbe fölbontása például defferenskörökön mozgó epiciklusokra, s epiciklusokon történő bolygómozgásokra, pusztán elmélet, pusztán eszköz e valóságos mozgás matematikai reprodukálására. A platóni fölfogás alapján azonban – mint ezt láthattuk már – a fölbontás révén kapott nem látható, nem tapasztalható, ám tökéletes körpályákat illeti meg a valóság a tapasztalható, s szabálytalan pályákkal szemben, hiszen Platón számára a "látható" csupán másodlagos rangú létező a pusztán értelmünk által megragadható tökéletes dolgokhoz képest. A platóni értelemben tehát Ptolemaiosz epiciklusai valóságosak, vagy legalábbis valóságosabbak, mint a látható dolgok, s ezen az sem változtat, hogy a Ptolemaiosz-kommentátorok többsége, s talán maga Ptolemaiosz is pusztán matematikaiaknak tekintették őket: ez a tisztán matematikai Platón számára éppen hogy teljesebb valósággal bírt, mint a "látható" s tapasztalható fizikai-testi dolgok.

Arisztotelész szellemében azonban már másként kell ítélkeznünk, s a tisztán matematikaival szemben a fizikait kell valóságosnak tekintenünk. Ezért a "valóság" az ő nyomán az égi szférákat és az égitesteket illeti meg, szemben a matematikai fölbontás nyomán kapott epiciklus-pályákkal, vagy ezek képzetes, matematikai középpontjával. Mivel a ptolemaioszi elméletben a pályáknak nem felelnek meg szférák, a keringési középpontoknak fizikai testek, ezek az arisztoteliánus szellemben, mint csupán csak "matematikaiak", valóban szembeállíthatóak a "fizikai"-val, mint valóságossal. Az ismertetett Geminosz szöveg egyértelműen Arisztotelész hatását tükrözi, s ezért nem véletlen, hogy az epiciklusokat csupán a jelenségek megmentésére szolgáló hipotéziseknek tekinti. Ez általában is igaz: amikor az epiciklusokról mint pusztán hipotetikus matematikai eszközökről van szó, ez a minősítés mindig az arisztoteliánus értelemben, a valóságosnak mint a "fizikainak" értelmében történik . Arisztotelészt követve tehát a "matematikai" és a "fizikai" mint hipotetikus és valóságos szétválik egymástól: a "matematikai" hipotézisként eredményes lehet a jelenségek megmentésére irányuló törekvésekben, ám nem feltétlenül írja le a fizikai világot. Így az arisztoteliánus tradíció számára Ptolemaiosz elmélete nem adhatta meg a fizikai világ leírását, aminek következtében a ptolemaioszi rendszer sikeres volta és a kozmosz fizikai elméletének arisztoteliánus követelménye között ellentmondás támadt. Ez az ellentmondás az Arisztotelészt követő filozófusok és természettudósok számára is ismert volt, s azt egyes görög gondolkodók, majd őket követve az arab csillagászok oly módon oldották föl, hogy a ptolemaioszi rendszerhez hozzárendeltek egy vele ekvivalens szférarendszert. Az így kapott rendszerben az epiciklusoknak, az excentereknek és a defferensköröknek is konkrét szférák felelnek meg, s ezért az természetesen már nem Eudoxosz, Kallipposz, vagy Arisztotelész homocentrikus szféráinak továbbfejlesztése volt, hiszen az epiciklusok és a defferensek középpontja fogalmából következőleg nem lehet azonos.

A matematikai és a fizikai csillagászat közötti most tárgyalt feszültség természetesen ismert a középkori arisztoteliánus teológia és filozófia számára is. A nagy középkori keresztény filozófus, Aquinói Szent Tamás például – aki ragaszkodott Arisztotelész homocentrikus szféráihoz – a csak Isten által átlátható dolgok közé utalja ezt az ellentmondást; később pedig a Kopernikusszal kapcsolatos vitában, s a Galilei elleni inkvizíciós perben vetődik föl különös élességgel ez a problémakör.⁸⁹

. 5. A hellenizmus kora

(Vinkovics Márta)

A hellénizmus kifejezés egy sajátos, a földközi tenger medencéjében kialakult kultúra megjelölésére szolgál. Ez a kultúra a Nagy Sándor (i. e. 356-323) által alapított birodalomban jött létre, amely politikai alakulat megteremtőjét nem élte túl, szétesett, s a hajdani vezetők osztozkodtak a területén. A politikai feldarabolódás ugyanakkor nem akadályozta meg, hogy a Földközi tenger medencéjében, lényegében egységes kultúrájú világ jöjjön létre. A hellénizmus a görög nyelv, a görög kultúra egyetemessé válását jelenti e földrajzi régióban. A görögök ugyan nem tudtak politikai értelemben birodalmat létrehozni, s politikai befolyásuk Nagy Sándor színrelépésével erősen csökkent, a görög nyelv és a görög kultúra viszont elterjedt.

Mégsem lehet e korszakot a görög világ egyenes folytatásának tekinteni. Mindenekelőtt megszűnt a polisznak az emberi életet alapvetően meghatározó jelentősége, amely a klasszikus kor emberének legfontosabb politikai, szellemi, érzelmi bázisa volt. E kor embere nem elsősorban egy polisz polgárának, hanem hellénnek, a hellén világ polgárának, ilyen értelemben kozmopolitának tekinti magát. Ebben a korban a helyi kultúrák, helyi közösségek jelentősége másodrangúvá vált. A hellén világ kulturális közösségével szemben nem a polisz politikai közössége állt, hanem az individuum. Kozmopolitizmus és individualizmus egyszerre jellemezte ezt a korszakot.⁹⁰ Az individualizmus megjelenése szorosan összefügg a polisz jelentőségének csökkenésével.

A hellén világ lényegi sajátosságának tekinthető, hogy polgárai szemében a tudás felértékelődött. A kultúra, a tudomány és a művészet a személyiség megvalósításának területei. A szellemi kultúra iránti igény mondhatni, tömegméretekben jelentkezett. Könyveket sokkal többen olvastak, mint régebben. Könyvtárak jöttek létre, magán és közkönyvtárak egyaránt. A szakemberek és tudósok korszaka ez. A foglalkozás elsőrendű jelentőséget nyert az ember életében, aki ekkor már elsősorban katona vagy kereskedő, vagy kézműves. Kialakult az értelmiségi elit is. Nagy iskolák jöttek létre, valamint a világ első olyan intézményei, amelyek célja a tudományos munka megszervezése és támogatása volt. A hellén világ nagy tudományos központjait Athén mellett Kósz, Ródosz és Alexandria jelentették. Kósz szigete Kis-Ázsia partjainál az orvostudomány központja volt, Ródosz a csillagászaté, Alexandria pedig, addig egyedülállóan otthont adott a kor legnagyszerűbb művészeinek és tudósainak.

A tudás, amely ilyen széleskörű érdeklődést váltott ki, tisztán elméleti volt. A hellénizmus korában lényegében hiányoztak a gépek. A gép fölöslegesnek látszott, mert a rabszolgamunka olcsóbb volt. A technikusok leginkább játékszereket készítettek vagy legfeljebb hadigépeket tökéletesítettek.

A hellénizmus szellemi megindítója a filozófiai gondolkodás volt, annak ellenére, hogy ebben a korszakban nem gyarapodott új problémákkal. Platónnál és Arisztotelésznél az elméleti fejlődés megállt. A korszak jellemző értelmiségi típusa a bölcs, aki a legmagasabb rendű életforma hordozója. A tudós, a szakember már távolról sem azonos a filozófussal. Például Eratoszthenész egyáltalán nem vallotta magát filozófusnak. A tudomány művelése önálló szakmává válik. Eukleidész matematikus, Praxagorasz és Nikiasz orvosok, Hippokratész követői. Tudósok, de már nem filozófusok.

A hellén világ filozófusait elsősorban az emberi magatartás, az erkölcsök, s azok megalapozása foglalkoztatta, sokkal inkább, mint metafizikai kérdések. Ezt az etikai irányultságot felfoghatjuk úgy, mint gyakorlatias gondolkodásmódot. A hellénizmus korában a filozófia gyakorlatias fordulatot vett. A természetfilozófia is az emberi életet szolgálta. A természet, a kozmosz törvényeinek kutatását az ember centrikus érdeklődés motiválta. A természetet nem önmagáért, hanem az emberi életben betöltött szerepe szempontjából vizsgálták. A társadalom alapvető szabályozójának az erkölcsöt tekintették. Etikájuk metafizikai, természetfilozófiai megalapozottságú volt. A hellénizmus Hérakleitosz, Démokritosz természetfilozófiája felé fordult. E filozófiákban az embert és természetet egységes elv alapján magyarázták. A kozmosz törvényei egyetemes törvények voltak. Így természetesen az ember is része volt a kozmosznak, mikrokozmoszként értelmezték.

A hellénizmus minden irányzatát áthatotta az a gondolat, hogy az embernek a természet szerint kell élnie, mert csak abban találhatja meg a mindennapi élet megnyugtató, szilárd bázisát. Így az erkölcsi élet megalapozottságát is az biztosítja, hogy a természet törvényein alapul. Lényegében úgy gondolták, minden társadalmi norma és szabályrendszer alapját a természet rendje kell, hogy képezze.

Három filozófiai irányzat tükrözi legtisztábban a hellén életérzés és természet-értelmezés ilyetén kapcsolatát: a sztoicizmus, az epikureizmus és a szkepticizmus.

.. 5.1. Sztoicizmus

A sztoikus iskola megalapítója kitioni Zénón (i. e. 334-262). Eredetileg kereskedő volt és Ciprusról származott. Már harminc éves, amikor Athénbe megy, hogy filozófiával foglalkozzon, s csak 10 évi tanulás után kezd ő maga is tanítani. Az új iskola, a sztoicizmus lett a hellén világ leginkább elterjedt filozófiája. Rómában ismert és kedvelt felfogás volt, s a későbbiekben a kereszténység is merített ebből az eszmerendszerből.

Világképük, természetértelmezésük alapvetően panteista, ami annyit jelent, hogy Istent és a világot lényegében azonosnak tekintették. Egyrészt, ebben a felfogásban nem létezett a világtól független Isten fogalma, másrészt Istennek olyan sajátosságokat tulajdonítottak, amelyek természetinek tekinthetők. Lényegében Istennek konkrét minőséget tulajdonítanak. Így természete szerint tüzes lehelet (pneuma), amely egyben értelmes rendező elv (logosz). Törekvésük az egységes filozófiai világkép megteremtése, amely egységes elvek alapján magyarázza a világot: Istent, a természetet, és az ember világát. Ezen kívül, olyan világképet akartak létrehozni, amely alkalmas az emberi élet vezetésére is.⁹¹

Az egységes rendszer igényét szolgálta ismeretelméleti felfogásuk is. Egyetlen ismeretforrást fogadtak el, a tapasztalatot. Ismeretelméleti felfogásukban a lélek viasztábla és az általános fogalmak mechanikusan állnak elő a tapasztalatból.

A létezésnek nincs két szintje, mint Platónnál. Az egységes világmagyarázat alapját Hérakleitosz logosz fogalmában találták meg. A sztoikus természetfilozófiában a kozmosz, a logosz és a fizikai mozzanatok egysége. A természetben minden történés szigorú áttörhetetlen kauzalitásnak van alárendelve. A legkisebb rész is szerves alkotórésze az egésznek, s ami történik vele, az egész vonatkozásában magyarázható. A világmindenség szerves egységet alkot.

A sztoicizmus erre az alapra építette emberfelfogását. Miben különbözött az ember e filozófia alapján a világ bármely más létezőjétől, ha a kozmosz törvényeinek abszolút módon alá van vetve? Szerintük az is általános sajátosság, hogy az ember, ugyanúgy ahogyan a kozmosz elemei mind, saját természettel rendelkezik. Az égitestek, a csillagok is természetüknek megfelelően haladnak pályájukon, minden lény saját természete szerint létezik. Az ember legfontosabb sajátossága öntudata, valamint, hogy ismerettel rendelkezik. A valódi tudás a természet rendjére vonatkozik. Az ember képessége, s egyben szabadsága az, hogy a természet szerint éljen. A természet, görög szóval phüszisz ismerete szorosan összefügg a mindennapi élet vezetésével. A kozmosz harmóniáját kell a mindennapi életben is megvalósítani, vagyis a természet szerint kell élni.

Ezeket a gondolatokat vallja Annaeus Seneca (megh. i. sz. 65), aki Poszeidónioszra alapozva önálló természetmagyarázó művet írt, s e természetképre alapozta erkölcsi tanítását is. A sztoikus iskolához tartozó Epiktétosz (i. sz. 50-130) saját magáról így vall: "De mire törekszem én? Arra, hogy megismerjem és kövessem a természetet."⁹²

Meg kell említeni, hogy a sztoikus eszméket vallotta M. Tullius Cicero (i. e. 106-43) és a filozófus császár Marcus Aurelius (i. sz. 121-180) is.

.. 5.2. Epikureizmus

Epikurosz (i. e. 341-271) szamoszi filozófus, Zénónnal egyidőben nyitotta meg iskoláját Athénben. Mesterének Démokritoszt tartotta. Legismertebb követője Lucretius Carus (i. e. 95-55) római költő, a "De rerum natura" című mű szerzője. A filozófia Epikurosznál is a mindennapi életet a boldog életet szolgálta. A boldogság és a tudás, a természet ismerete e felfogásban is szorosan összefüggő fogalmak voltak.

Az epikureizmus természetmagyarázata azonban lényegesen különbözik a sztoicizmusétól. A legfontosabb, hogy az epikureizmus nem fogadta el a sztoicizmus panteista világképét. Egyértelműen és következetesen ateisták voltak. Álláspontjuk szerint a teremtés lehetetlen, hiszen "Isten sem kelthet soha semmit a semmi tövéről."⁹³ Úgy gondolták, hogy a létezés feladat, funkció, és cél nélkül is érték, mely önmagában is örömet okoz. Az epikureizmus a teleologikus világkép helyett Démokritosz tisztán racionalista rendszerét fogadta el. Ennek megfelelően természetfilozófiájuk atomista alapon nyugodott. Epikurosz szerint sincs más, mint az atomok és az űr. "Így az egész természet, amint van, két eredőből származik és áll, úgy mint: testelemek és üresség, melyben van pihenésük vagy mozgásuk azoknak."⁹⁴

Azonban Démokritosszal szemben ebben a rendszerben nem létezik szükségszerűség. Miért különbözőek az atomok pályái? Démokritosznál ennek fizikai okai voltak, Epikurosz szerint ez csupán véletlen, mert ahogyan a létezés alapjánál, az atomok mozgásában nagy szerepet játszik a véletlen, úgy természetesen ez így van a létezés minden szintjén, az emberi életben is. Epikurosztól távol állt a szigorú determinizmus. Lucretius pedig arra vállalkozott, hogy az atomelméleten belül értelmezze az emberi akarat szabadságát. Már az atomok is képesek a szabályostól eltérő pályán mozogni. Lucretius az atomok pályájának a függőlegestől való elhajlásában látta az emberi akaratszabadság alapját is. Az epikureizmusban a determinizmusnak nem, de a racionális ismereteknek, a természet ismeretének fontos szerepe van az emberi életben. A világ ismerete megszünteti a félelmet. Semmilyen természeten kívüli hatalomtól, ismeretlen erőtől nem fog többé az ember tartani.

.. 5.3. Szkepticizmus

A görög gondolkodást a valóság, a természet, vagy a kozmosz racionális rendjébe vetett hit jellemezte. Vallották, hogy az emberi élet rendje, az erkölcsi normák és nem utolsó sorban az emberi boldogság nem nélkülözheti a világ rendjének, a kozmosznak valamint a természetnek az ismeretét. A szkepticizmus viszont olyan szellemi áramlat volt, amelyik ezt a felfogást dogmának minősítette és nem fogadta el. Ellenvéleményüknek ismeretelméleti alapja volt. Sem a rációt, sem a tapasztalatot nem tartották elégségesnek a világ megismerésére. Így szerintük az emberi életet sem lehet a világ racionális rendjének ismeretére alapozni. Az irányzat első képviselője Pürrhón (i. e. 360-270), akinek a nézetei szájhagyomány útján terjedtek, s e nézetek talán legismertebb rendszerezője Sextus Empiricus (i. sz. II. sz.).

Ismeretelméleti nézeteik alapján a szkeptikusok nyilván nem hoztak létre természetfilozófiát, ellenkezőleg, a hellén világban ez az irányzat nyújtotta a természetfilozófia kritikáját. Alapvetően az arisztotelészi filozófia elemeit, az anyag-forma tant, az oksági elméletet tartották elfogadhatatlannak.