Előadások a természetfilozófia történetéből


A mechanisztikus világmagyarázat születése



Yüklə 443,95 Kb.
səhifə15/27
tarix17.11.2018
ölçüsü443,95 Kb.
#80577
1   ...   11   12   13   14   15   16   17   18   ...   27
. 1. A mechanisztikus világmagyarázat születése

(Szegedi Péter)

.. 1.1. A bolygópályák kutatása

A korszak eredményeinek megértéséhez először pillantsunk vissza az ókorba, annak a világképéből is most elsősorban bizonyos csillagászati jellegű elképzeléseket felidézve.

..1. 1.1.1. A régi paradigma

A természetfilozófiában talán Püthagorasztól kezdve (ld. I.5.2. pont) fogalmazódik meg az a gondolat, hogy az égi világ különbözik a földi világtól, amennyiben az előbbi ideálisan tökéletes tulajdonságokkal rendelkezik, ellentétben az utóbbival. Ezt a gondolatot átveszi Platón is, aki részben a püthagoreusok tanítványának tekinthető, majd egész elméletté fejleszti Arisztotelész, aki viszont Platón tanítványa. A határ Arisztotelésznél a Hold, így ő Hold alatti és Hold fölötti világról beszél. A Hold fölötti mozgásnak – az égitestek mozgásának – a tökéletessége abban nyilvánul meg, hogy örök körpályákon történik. (És fordítva: égitesteknek a szabályosan mozgó bolygók és csillagok tekinthetők, szemben a szabálytalanul megjelenő üstökösökkel és meteorokkal, amelyek – mint utóbbiak neve is mutatja – e felfogásban légköri jelenségek.)

Ezt az elvet az alexandriai iskola csillagászai és különösen Ptolemaiosz érvényesítették konkrét leírásaikban. A bolygómozgás problémáját – nevezetesen, hogy a bolygók látszólag egyáltalán nem körpályán mozognak, hanem hurkokat írnak le az égen – úgy oldották meg, hogy "a tökéletes körpályá"-kat egymással kombinálták (egymáson gördítették – ld. cikloisok), kibillentették középpontjaikból (deferensek), stb. Az így kialakított módszerrel (megfelelő számú és elhelyezkedésű kör felvételével) elvileg tetszőlegesen pontos leírását lehetett adni az észlelt bolygómozgásoknak. Ez, a Föld középponti helyzetét természetesnek tekintő, ptolemaioszinak nevezett világkép volt jellemző a középkorra is. A keresztény gondolkodás elfogadta, sőt megerősítette azt a feltevést, hogy az égi világ különbözik a földi világtól, többek között a tökéletességében is, amelynek a bolygómozgások esetén a körpályák feleltek meg. A mérések időközbeni pontosabbá válása semmit sem változtatott e kialakult merev elveken.

..2. 1.1.2. Kopernikusz motivációja

A vázolt világkép jelentős megváltoztatását Nikolausz Kopernikusznak szokták tulajdonítani, olyannyira, hogy a gondolkodás területén bekövetkező forradalmi változásokat más területeken is gyakran "kopernikuszi fordulat"-nak nevezik. Kopernikusz műve, Az égi pályák körforgásairól 1543-ban, a szerző 70 éves korában bekövetkezett halálakor jelent meg. (A könyv latin címének kezdete – De revolutionibus orbium coelestium – is a forradalom képzetét kelti.) Ez az írás azonban valójában nem jelentett egy azonnali forradalmat a természetfilozófiai gondolkodás történetében. Kopernikusz nézetei a legtöbb vonatkozásban nem különböztek lényegesen a korábbi természetfilozófiáktól. Az egyetlen fontos kérdés, amelyben újat hozott, a tökéletesség értelmezésén alapul. A tökéletességhez Kopernikusznál – és sok más gondolkodónál – hozzátartozik az egyszerűség is. Ennek a kritériumnak pedig Kopernikusz szerint – és itt nyilván igaza van – a ptolemaioszi világkép nem felelt meg. Úgy gondolja, hogy egy tökéletes mozgás valóban körmozgás lehet, de nem lehet tökéletes egy olyan világegyetem, amely annyira bonyolult módon épül fel, mint azt Ptolemaiosz előírja. Egyszerűsíteni akar azzal a feltevéssel, hogy nem a Föld a mozdulatlan a teremtésben, hanem a Nap. Az egyszerűsítés csak részben sikerült, mert továbbra is kénytelen volt a ptolemaioszi módszereket használni, csupán az epicikloisok számát sikerült némileg csökkentenie.

..3. 1.1.3. Kepler az égi harmóniáról

Ami a bolygómozgások természetének további felderítését illeti, ott a kísérleti és elméleti eredmények már szoros kapcsolatban vannak. Az előbbiek esetében elsősorban Tycho de Brahe (1546-1601) dán nemesembert kell említenünk, aki – a távcső feltalálása előtt – a lehető legpontosabban megmérte a bolygók pozícióit. Ez a pontosság már elegendőnek bizonyult a különböző elméletek ellenőrzésére. A dán csillagásznak magának is volt egy kompromisszumos elmélete, amely szerint a világegyetem – az állócsillagok szférájának – középpontjában a Föld áll, körülötte kering a Hold és a Nap, de a bolygók már a Napot kerülik meg. Az elmélet igazolását mérési adatainak felhasználásával Johannes Kepler német csillagászra bízta, aki azonban nem egészen ennek a megbízásnak tett eleget.

Érdekes módon Kepler még mindig a tökéletesség ókori felfogásához fordult, de más kritériumokat érvényesített, mint például Kopernikusz. Ő is abból indult ki, hogy az égi világ tökéletes világ. De mit jelent nála ez a tökéletesség? A német csillagász a tökéletességet nem a körpályákban kereste, hanem a platóni tökéletes testekben és a püthagoraszi harmonikus hangzásokban. Ezeket próbálta meg alkalmazni a bolygótávolságok problémájára. Természetes kiindulópontnak tekintette a kopernikuszi rendszert, de nagyon izgatta, hogy miért pont az adott távolságokra keringenek a bolygók a Naptól. Felrajzolta a platóni öt tökéletes testet (tetraéder, hexaéder, oktaéder, ikozaéder, dodekaéder – nem ebben a sorrendben) és az ezek által meghatározott gömbhéjakra próbálta illeszteni a bolygópályákat. A másik ötlete az volt, hogy a bolygók és a Nap között kifeszített huroknak isteni harmóniát kell zengeniük (ez lenne tehát a szférák zenéje).

E számításokhoz Tycho de Brahe pontos méréseit használhatta, kiegészítve azokat a saját módszereivel, amelyekkel ügyesen megállapította a bolygók tényleges térbeli pályáit. A mérési eredmények ugyanis természetesen csak a látszólagos pályákat adták meg, ezekből nem is olyan egyszerű a bolygókat belehelyezni a térbe. Számításainak első eredményeit 1609-ben jelentette meg Az új csillagászat c. könyvében. Ez volt az első és második Kepler törvény születése, vagyis annak megállapítása, hogy a bolygók ellipszispályán keringenek, amelyek egyik gyújtópontjában a Nap áll, és hogy a Naptól a bolygókig húzott vezérsugarak (a húrok!) egyenlő idők alatt egyenlő területeket súrolnak. Kepler tehát, egyfajta tökéletesség eszméjét feltételezve, bátran megszabadul egy másfajta tökéletességtől – a körpályától -, amelyet pedig korábban mindenki más természetesnek tekintett. Ezzel egy csapásra megszűnt a bonyolult cikloisok szükségessége. Ráadásul – zenei vizsgálatai révén – rögtön meg tudta magyarázni a bolygómozgások egyenetlenségeit is. Az égi harmónia felcsendüléséhez szükséges húrok hosszának kiszámításához ugyanis a bolygók naptávolságának egyértelmű adatai kellettek volna. Az ellipszispályák esetében azonban a naptávolság változó, ezért azokat a vezérsugár által súrolt területtel helyettesítette. Ennek révén jutott el az említett második törvényéhez, amely szerint a vezérsugarak azonos idők alatt azonos területet súrolnak, tehát napközelben a bolygók gyorsabban haladnak pályájukon, mint naptávolban.

Az eredeti harmóniára irányuló törekvései azonban még távolról sem voltak teljesültnek tekinthetők, ezért Kepler folytatta kutatásait. Tíz év újabb kutatás után A világ harmóniája (Harmonice mundi) c. művében írja le – számos ma már teljesen misztikusnak tűnő elem mellett – a harmadik törvényt, amely megadja az összefüggést a bolygók keringési ideje és Naptól mért középtávolságaik között. Brahe mérései és a Kepler-törvények alapján a bolygók pályaadatait már nagy pontossággal meg lehetett adni, és ezáltal gyakorlati célokra hasznosítani.

.. 1.2. A Föld kikerül a világmindenség középpontjából

Kopernikusz elképzelése bizonyos értelemben szemléletileg sem távolodott el nagyon a korábbi felfogástól, azzal párhuzamba állítható, hiszen az ókor és a középkor világképében a Napnak kitüntetett szerepe volt. Nem arról van szó tehát, hogy valami jelentéktelen dolgot helyezett volna a Világegyetem középpontjába, hanem Platón és az újplatonikus irányzat – amelyet a kereszténység is magába olvasztott – elveivel összhangban cselekedett. Ehhez nyilván erősen hozzájárult, hogy a tudományt Itáliában tanulta, ahol a neoplatonikus eszmék e korban eléggé elterjedtek voltak.

Az viszont nagyon jelentős dologgá válik később, hogy a Föld mozog és kikerül a középpontból. A könyv megjelenésének pillanatában azonban ez még nem olyan világos. A lektor, Andreas Osiander protestáns teológus a Kopernikusz engedélye nélkül a könyv elé névtelenül írt előszóban csökkenteni is kívánja az esetleges ilyen irányú értelmezések súlyát azzal, hogy a Föld pályáját egyedül a számítások szempontjából hasznos matematikai fikciónak állítja be, tagadva annak fizikai realitását. (De Kopernikusz is céloz rá a maga előszavában, hogy indítékai tisztán matematikaiak, és hogy a matematika a matematikusok számára van.) Az első fejezet (első könyv) kivételével a munkát csak a szakmabeliek legszűkebb köre érthette meg, és mivel a kor legteljesebb csillagászati szövege került a kezükbe, sok részét felhasználhatták úgy is, hogy központi gondolatára nem is hivatkoztak. Így persze a dolog már nem olyan megrázó, és a könyv valóban nem rengette meg a világot 1543-ban, indexre (a tiltott könyvek listájára) is csak 1616-ban tették. Összefoglalva tehát, nem maga Kopernikusz műve volt a forradalmi, hanem annak következményei.2

A fordulatra akkor került igazában sor, amikor ez a konkrét matematikai modell felerősítette a már korábban jelentkező természetfilozófiai nézeteket. Gondolunk itt például Nicolaus Cusanusra (1401-1464), aki már 100 évvel Kopernikusz előtt értekezett olyasmiről, hogy a világ határtalan, ennélfogva a Föld nem lehet a középpontjában, továbbá, hogy a Föld mozog is. Ezt a filozófiai gondolatot lehetett most szakmailag is alátámasztani Kopernikusz modelljével. Az ezzel kapcsolatos konzekvenciákat elsőként a filozófus Giordano Bruno (1548-1600) vonta le, aki Kopernikusz könyvét felhasználva határozottan azt állítja, hogy a világ végtelen nagy, benne a miénkhez hasonló számtalan más világ létezik.3 A velencei törvényszék előtt a következőképpen foglalja össze nézeteit:

"Tanítom, hogy van egy végtelen világegyetem, a végtelen, isteni mindenhatóság műve, mert nem tartom méltónak az isteni jósághoz és mindenhatósághoz, hogy csak ezt az egy véges világot teremtette légyen, holott még számtalan mást is képes teremteni; azt mondom tehát, hogy számtalan világ van, hasonló e földhöz, melyet Püthagorasszal oly csillagnak tekintek, amilyen a hold és a többi bolygó és más csillagok; mindezeket az égi testeket világoknak tartom, számukat határtalannak, s együttvéve a végtelen térben egy végtelen egyetemes természetet, a végtelen világegyetemet alkotják, amely kettős értelemben végtelen: egyrészt a nagyság, másrészt a világok száma szempontjából – s ezzel közvetve mindenesetre ellentmondtam a vallás tanításának."

Ennek az egységes világnak nincsen középpontja:

"... az oszthatatlan nem különbözik az oszthatótól, a legegyszerűbb nem a végtelentől, a középpont nem a kerülettől. Minthogy tehát a végtelen mindaz, ami lehet, azért mozdulatlan; minthogy benne minden megkülönbözetlen, azért egy; s minthogy megvan benne mindaz a nagyság és tökéletesség, ami általában lehetséges, azért a legnagyobb és legjobb mérhetetlenség. Ha a pont nem különbözik a testtől, a középpont nem a kerülettől, a véges nem a végtelentől, a legnagyobb nem a legkisebbtől, akkor bizonyossággal állíthatjuk, hogy a világegyetem csupa középpont, vagy hogy a világegyetem középpontja mindenütt van, és hogy a kerület nincs valamelyik részen, amennyiben ez különböző a középponttól; a kerület inkább mindenütt van, de tőle különböző középpont nincs. Így hát nemcsak nem lehetetlen, de szükségképpeni, hogy a legjobb, a legnagyobb, a fölfoghatatlan minden, mindenütt és mindenben van, mert, mint egyszerű és oszthatatlan, minden, mindenütt és mindenben lehet."

Láthatjuk egyébként, hogy Bruno érvelése részben teológiai jellegű és ebben a vonatkozásban tulajdonképpen még mindig a tökéletességre hivatkozik, nevezetesen Istenére, aki nem lehet korlátozva abban a tekintetben, hogy ne tudna végtelen világot teremteni. Az állócsillagok szférája által lezárt világ képe tehát eltűnik.

A kopernikuszi modell lehetővé tette, hogy a Föld geometriai szempontból kikerüljön a középpontból, Brunonál viszont már semmilyen szempontból nem kitüntetett a szerepe. Ha sok világ van, akkor az emberiség sincs a középpontban, nem vagyunk a teremtés koronái, nem miértünk teremtette Isten ezt a világot, csak egyek vagyunk a világ kis porszemei közül. Nem azért van a világ, hogy mi legyünk. Ezek az állítások már erősen ellentétben vannak a középkori világszemlélettel, és mivel a kopernikuszi modellel alátámaszthatóak, sokkal fajsúlyosabbak, mint a korábbi hasonló eretnekségek. Ez is magyarázza, hogy Brunot – aki korábban gondosan igyekezett távolabb kerülni Rómától – amikor visszament Velencébe, rövidesen kiadták az inkvizíciónak, és mivel nézeteit nem volt hajlandó visszavonni (sőt a kihallgatások több mint 7 éve alatt egyre elszántabbá vált), máglyára küldték, igaz nem kizárólag a minket érdeklő gondolatai, hanem kifejezetten vallási tanai miatt is.

A Bruno által végrehajtott természetfilozófiai fordulat eredményei bizonyos vonatkozásban máig érvényesek, tulajdonképpen az egész természettudományos vizsgálódás ezen az alapon áll, nevezetesen, hogy a nem miértünk, hanem önmagában létező világ egy piciny része vagyunk, és ennek megfelelően, mint tőlünk függetlent kell vizsgálnunk, azaz objektivitásra kell törekednünk. (E törekvés a természettudományban teljesen általános, bár nem kizárólagos. Ha a kivételek közül talán a legutóbbit akarjuk említeni, akkor az ún. antropikus elvre hivatkozhatnánk az utóbbi évek kozmológiájából, amely éppen azzal próbál magyarázni egyes alapvető kozmológiai tényeket, állandókat, stb., hogy a világ célja az emberi megfigyelő létrehozása. Ez a nézet azonban nem tekinthető a mai kozmológiában sem általánosan elfogadottnak.)

.. 1.3. A tudományos módszer

Az égi tudomány után most beszéljünk a tőle elszakított földi tudomány, a fizika és azon belül is a mechanika fejleményeiről. A középkori felfogás alapja itt is az arisztotelészi világkép volt. A mechanikai mozgásokra vonatkozó állításaival kapcsolatban azonban különböző módosításokat javasoltak egyes – általában elszigetelten dolgozó – tudósok (akik többnyire egyházi személyek voltak). Emlékeztetünk rá, hogy Arisztotelészt elsősorban az érdekelte, hogy miért mozognak a testek. Számára sem elméleti, sem gyakorlati haszna nem volt a mozgások (pl. egy kő leesése) pontos leírásának. Viszonylag természetesnek látszott, hogy két ember fele annyi idő alatt húz el egy testet adott távolságra, mint egy ember, vagy, hogy a nehezebb testek gyorsabban esnek le, ha felemeljük őket. Ezzel kísérletezni azonban nem látszott érdemesnek. És még ha érdemesnek is tartotta volna valaki ilyen megfigyeléseket végezni, például az időmérés nehézkessége és pontatlansága megakadályozta volna, hogy használható eredményekhez jusson.

Az eltelt évszázadok fejlődése – gondolunk itt elsősorban a kézművességre, építészetre és hasonló tevékenységekre (valamint ezeken belül a fejlődő munkamegosztásra, mely csereszabatosságot igényelt) – azonban egyre több területen megkövetelte a mérést és annak növekvő pontosságát. A kézművességnek ez a fejlődése a mérési módszerek és eszközök javulása mellett további lehetőségeket is felkínált a tudomány számára. Egyrészt példaként állította tevékenysége bizonyos jellemzőit (rendszeresség, gondosság, pontosság, célszerűség, stb.), másrészt rendelkezésre bocsátotta a felhalmozódott ismereteket (pl. a különböző anyagok tulajdonságairól), harmadrészt átadta a létrehozott eszközöket, illetve technológiájával lehetővé tette a meglévő eszközök tudományos célú átalakítását és újak előállítását, negyedrészt egyre inkább megteremtődött annak lehetősége és szükségessége, hogy a tudomány a gyakorlatban (termelésben, háborúban, stb.) is felhasználható eredményeket produkáljon, ötödrészt e fejlődés (amely a földművelés eredményességét is javította) az életkörülmények javulásával, a városiasodással és más tényezők révén hozzájárult a tudomány (egészen konkrétan például a tudósok számának) mennyiségi növekedéséhez is.

Mindezekkel együtt szélesebb körűvé vált az oktatás. A nyomtatás feltalálása is fontos lépés volt a tudomány előrehaladásában. Létrejöttek az első egyetemek és a tárgyalandó időszakban először Rómában, majd Angliában és Franciaországban már tudós társaságok (akadémiák) is. A tudomány tehát elindul az intézményesedés útján. Az informális kapcsolatok (levelezés, látogatások) is egyre általánosabbá válnak. Megváltozik a tudomány és a társadalom kapcsolata, ezen belül az embereknek – köztük maguknak a tudósoknak – a tudományról alkotott képe is. Elterjedt annak a tudósnak az ideálja, aki nem csupán spekulál, filozofál, hanem pontos megfigyeléseket végez és mér is. Kidolgozásra kerültek közös módszerek, létrejön egy olyan – a többség által követésre méltónak tekintett – módszertan, amely azelőtt nem nagyon volt jellemző (ilyen közös, de az alábbiakban vázolttól eltérő módszertan legfeljebb bizonyos mértékig a matematikában és a csillagászatban jelent meg korábban).

A természetfilozófiához szorosan kapcsolódva megjelentek olyan filozófiai koncepciók, amelyek nem közvetlenül a természetről alkottak képet, hanem az azzal foglalkozó tudományokról. Modern kifejezéssel élve, ismeretelméleti, – vagy még inkább – tudományfilozófiai elméletekről van szó. Ezek az elméletek (esetleg rejtett) előfeltevésként többnyire tartalmazták a magáról a természetről alkotott elképzeléseket is.

A közös módszertan egyik összefoglalójaként először Francis Bacon angol filozófust kell megemlítenünk. Az általa kifejtett módszer az ún. induktív módszer, ami egyes tapasztalt tények, gyakori esetek alapján való általános következtetést jelent. A tapasztalatokra való támaszkodás miatt empirikus módszernek is nevezik. Bacon Novum Organuma4 szerint a jó tudós az ismeretek "termelése" során eszközöket használ:

"II


A puszta kéz és az önmagára hagyatkozó értelem egyaránt keveset ér: szerszámra és segédeszközre van szüksége az értelemnek éppúgy, mint a kéznek. És amint a kéz szerszámai kiváltják vagy irányítják a mozgást, éppúgy segítik vagy óvják az értelmet az elme szerszámai."

Eszköztárának legfontosabb elemei pedig a gyakorlati tapasztalatszerzés (megfigyelés, kísérlet):

"LXX

A legjobb bizonyítás a tapasztalat, feltéve, ha kísérletekre támaszkodik. ..."



és a fokozatos indukció, vagyis az egyre általánosabb tételek kikövetkeztetése.

"XIX


Két úton (és csak e két úton) kutatható és lelhető fel az igazság. Az egyik az érzékektől és az egyeditől a legáltalánosabb érvényű axiómákhoz rohan és sziklaszilárd igazságnak tekintve ezeket az elveket, belőlük vezeti le és fedezi fel a középső axiómákat. Ez a jelenleg járt út. A másik az érzékek és az egyedi tények segítségével folyamatosan, lépésről lépésre szűri le az axiómákat, hogy a legvégén jusson el a legáltalánosabb elvekig. Ez az igazi út, csakhogy nem próbálja ki senki.

.

.



XXII

Mindkét út az érzékekből és egyes tényekből indul ki, és a legtágabb általánosságokban ér célba. Hatalmas különbség van mégis közöttük: az egyik csak futólag érinti a tapasztalást és az egyes tényeket, a másik helyesebben, rendszeresen mélyed el bennük; az egyik azzal kezdi, hogy bizonyos elvont és haszontalan általánosságokat állapít meg: a másik lépésről lépésre jut el a természetben valóban leginkább közös elvekig."

Bacon harcol a középkori világnézet minden eleme ellen, mert az a véleménye, hogy ezek akadályozzák az embert a természet megértésében. Felfogása megelőlegezi a racionalizmus kriticizmusát és antropológiai felfogását is, mely szerint egy gondolkodásmód hordozója nem az egyes egyén, hanem az emberi nem. Ezért fellépése a szubjektivizmus egyéni és kollektív formái ellen is irányul:

"XXXVIII


A ködképek és helytelen fogalmak régen megszállták az emberi értelmet, mélyre eresztették gyökerüket és nemcsak az utat nehezítik meg az emberi elmének az igazsághoz, hanem, ha már nyitva áll is az út, újból felütik fejüket és hátráltatják a munkát a tudományok megújítása közben; ezért figyelmeztetni kell az embereket, hogy a lehetőségekhez képest vértezzék fel magukat ellenük.

XXXIX


Négyfajta ködkép tartja hatalmában az emberi elmét. Érthetőség kedvéért a következő nevekkel ruháztuk fel őket: először a törzs ködképei ; másodszor a barlang ködképei ; harmadszor a piac ködképei ; negyedszer a színpad ködképei .

XL

A ködképek végleges szétoszlatásának leghatékonyabb eszközei természetesen az igazi indukció útján alkotott fogalmak és axiómák, de már az is nagy haszonnal jár, ha a ködképekre felhívjuk a figyelmet. ...



XLI

A törzs ködképei hozzátartoznak az emberi természethez, az emberek törzséhez, az emberi nemhez. Mert helytelen az az állítás, hogy az emberi érzékek a dolgok mértékei; éppen ellenkezőleg: mind az érzékek, mind az elme képzetei az ember hasonlatosságára, nem a világegyetem hasonlatosságára jönnek létre. Az emberi értelem pedig görbe tükre a tárgyak sugarainak: saját természetét a dolgok természetével összekeverve eltorzítja és meghamisítja a dolgokat.

XLII

A barlang ködképei az egyénnek, az embernek ködképei. Az emberi természet általános tévedésein kívül ugyanis mindenkinek megvan a maga egyéni ürege, vagy barlangja, mely megtöri és beszennyezi a természet fényét aszerint, hogy kinek milyen az egyéni természete, milyen neveltetésben részesült, kikkel érintkezik, mit olvas, kiket tisztel és csodál, milyen tekintélyeket ismer el, milyen éltető módon hatnak rá a benyomások, aszerint, hogy gondterhelt és elfogult lélekkel, vagy háborítatlan nyugodt szellemmel fogadja őket stb.; világos tehát, hogy az emberi lélek hajlandóságai egyénenként igen változók, zavaró behatásoktól soha nem mentesek és úgyszólván a véletlen uralkodik rajtuk. Helyesen mondja tehát Hérakleitosz, hogy az emberek a maguk kis világában keresik a tudást és nem a nagy, közös világban.



XLIII

Bizonyos ködképeket szinte az emberi nem kapcsolata és társas élete hoz létre: ezeket az emberek érintkezése és együttélése miatt a piac ködképeinek nevezzük. Az embereket ugyanis a beszéd gyűjti társaságba, a szavak viszont az átlagos felfogó képesség szerint alakulnak ki. Ezért a helytelenül és ügyetlenül kialakult szavak szembeötlő módon béklyóba verik az értelmet. Ezen a bajon mit sem enyhítenek a tudósok védekezésképpen alkotott meghatározásai és magyarázatai, sőt épp a szavak tesznek erőszakot az értelmen, a szavak zavarnak össze mindent és bonyolítják az embereket megszámlálhatatlan hiábavaló vitába és szószaporításba.

XLIV

Végül bizonyos ködképek különféle filozófiai dogmák vagy torz bizonyítási módszerek hibájából gyökeresednek meg az emberi gondolkodásban. Ezeket a színház ködképeinek nevezzük, mert véleményünk szerint, ahány filozófiai irány felmerült vagy polgárjogot nyert, ugyanannyi színdarab készült el és került bemutatásra: megannyi képzeletbeli és színpadra illő világ. ..."



Bacon elemzi ezeket a ködképeket (idolumokat), példákat mond rájuk:

"XLV


Az emberi értelem jellegzetessége, hogy nagyobb rendet és egyenletességet tételez föl a dolgokban, mint amilyent valóban talál, és bár a természetben sok az egyedi és egyenetlen, mégis nem létező párhuzamokat, megfeleléseket és vonatkozásokat vél felfedezni mindenütt. Ilyen az az előítélet, mely névleg elismeri a csavar- és hullámvonalakat, mégis azt állítja, hogy az összes égitestek tökéletes körpályán mozognak . ..."

Ez az idézet a törzs ködképeire példa. A színház ködképeire pedig olyan példákat hoz fel, mint az arisztotelészi filozófia dogmatizálása, a babona vagy a teológia. Általában a szubjektivitás elleni fellépése bizonyos párhuzamba állítható Bruno nézeteinek konzekvenciáival.

Bacon törekszik a tudományos kutatás helyes módszerének megtalálására. Ebben is a racionalizmus programjának megelőlegezését adja. A tudós munkáját a hangyáéval és a pókéval szemben a méhekéhez hasonlítja.

"XCV


Akik elmélyedtek a tudományban, vagy empirikusok voltak vagy dogmatikusok. Az empirikusok egyre csak gyűjtenek, mint a hangya, és felélik, amit gyűjtöttek; a racionalisták önmagukból szőnek fonalat, akár a pók. Pedig a méh választja kettejük között a helyes utat, mert a kert és a mező virágaiból hordja össze anyagát, de saját képességeinek megfelelően alakítja át és rendezi el. Ehhez hasonlít a filozófus műhelye is, ha jól van berendezve: nem csupán és nem is elsősorban az elme erejére támaszkodik, de a természettudomány és a mechanikai kísérletek anyagát sem raktározza el teljes egészében emlékezetébe, hanem értelmével feldolgozza és rendszerezi. A kísérleti és értelmi adottságok (eddig hiányzó) szorosabb és szilárdabb egységére kell tehát reményeinket alapítanunk."

Bacon egyik honfitársa és követője az empirista-induktivista módszertanban, a filozófus Thomas Hobbes már igen közel kerül a mechanikához. Szerinte a világ testek rendszere, és a filozófia e testekkel foglalkozik, mégpedig a természetes és mesterséges testekkel, utóbbin az államot és a társadalmat értve. A lélek vagy szellem szintén csak mint test létezik. A testek mozognak, vonzzák és taszítják egymást, ez pedig az oksági láncolaton keresztül követendő. A tudomány mintaképe a geometria kell legyen.

A baconi eszmék tényleges alkalmazásának – Bacon vagy akár Hobbes ugyanis nem nagyon művelte ténylegesen a természettudományt – egy kiemelkedő példája Galileo Galilei olasz fizikus munkássága. Őt tartják a kísérleti fizika megalapítójának, ami egy kicsit nyilván túlzás, hiszen a kísérletezést nem Bacon vagy Galilei találta ki, elszigetelt kísérleteket már a görögök is végeztek, erre a korra pedig ez szinte benne volt a levegőben (ráadásul Galilei a neki tulajdonított kísérletek egy részét – pl. a testek ejtegetését a pisai ferde toronyból – nem is végezte el). Tagadhatatlan azonban, hogy az olasz fizikus volt az, aki – bár bizonyos vonatkozásokban még arisztoteliánus nézeteket vallott – több területen nagyon konkrétan megmutatta, hogy a tudományban megfigyeléseket kell folytatni, az azokon alapuló fogalomalkotásnak, a felállított hipotéziseknek az ellenőrzésére pedig megfelelő kísérleteket kell végezni. A kísérletek révén azután törvényeket lehet felállítani (ld. baconi indukció). A törvények megfogalmazásához Galilei szerint – mint azt már többször idéztük – a matematikát kell segítségül hívni.

Galilei óriási tehetséget mutatott fel a rendelkezésére álló lehetőségek azonnali kihasználásában. A korábban emlegetett csillagászati fejlődéshez például azzal járult hozzá, hogy – hallván a távcső lehetőségéről – feltalálta a később róla elnevezett távcsőtípust, és amellett, hogy bemutatta az úri közönségnek a földi használhatóságát, majd sorozatban gyártotta e távcsöveket, azonnal az ég felé is fordította, rövid időn belül felfedezve a Nap foltjait, a Jupiter holdjait, a Tejút csillagait, a Hold hegyeit és a Vénusz fázisait, amely felfedezéseivel nagymértékben hozzájárult a kopernikuszi heliocentrikus rendszer realitásának bizonyításához5 és a fentebb vázolt világképi váltáshoz, az égi és a földi jelenségek egymáshoz közelítéséhez. Ami a szóban forgó mechanikát illeti, az olasz tudós egyebek mellett felismerte, hogy Arisztotelész nézeteivel ellentétben a leeső testek egyformán mozognak – tekintet nélkül a súlyukra -, megállapította a szabadesés törvényeit, stb.6 Galilei a nézeteinek – és ezzel módszereinek – propagandistája is volt, hiszen tevékenységének egy része a nyilvánosság előtt zajlott, közismert pere is felhívta rá a figyelmet. Tanítványai – pl. Evangelista Torricelli (1608-1647), a higanyos barométer feltalálója és a légnyomás felfedezője – azonos módszertani alapon próbálták meg munkáját továbbvinni.



Yüklə 443,95 Kb.

Dostları ilə paylaş:
1   ...   11   12   13   14   15   16   17   18   ...   27




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©genderi.org 2022
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə