Előadások a természetfilozófia történetéből

.. 1.4. A mechanikai program megfogalmazása

Bacontól részben eltérően, egy – a tudományban alkalmazható – másik módszerre teszi a hangsúlyt René Descartes francia filozófus, matematikus és fizikus. Ő az ész – a ráció – mindenhatóságából indul ki.

"Egyedül az értelem képes az igazság felfogására, de kell, hogy segítségére legyen a képzelet, az érzékek és az emlékezet, nehogy véletlenül elhagyjunk valamit, ami képességünkben rejlik. ..."⁷

Az általa követett módszertani elvekről a következőképpen számol be:

"Az első az volt, hogy soha semmit ne fogadjak el igaznak, amit evidens módon nem ismertem meg annak: azaz, hogy ... semmivel többet ne foglaljak bele ítéleteimbe, mint ami oly világosan és elkülönítetten áll elmém előtt, hogy nincs okom kétségbe vonni.

A másik az volt, hogy a vizsgálódásaimban előforduló problémát annyi részre osszam, ahányra csak lehet és ahányra a legjobb megoldás szempontjából szükség van.

A harmadik az, hogy olyan rendet kövessek gondolkodásomban, mégpedig olyképp, hogy a legegyszerűbb és a legkönnyebben megismerhető tárgyakkal kell kezdenem, s aztán lassan, fokozatosan emelkedjem fel az összetettebbek ismeretéhez ...

Az utolsó pedig az, hogy mindenütt teljes felsorolásokra és általános áttekintésre törekedjem, s így biztos legyek abban, hogy semmit ki nem hagytam."⁸

Descartes tehát – a kötelező módszeres kételkedést feloldva – az elme által evidensnek (tisztának és megkülönböztetettnek vagy határozottnak) tartott igazságokra kívánja alapozni a tudományt. Ezekből kell levezetni – dedukálni – a konkrétabb tételeket. E racionalista irányzat alapvető módszere így a dedukció. Ez az eljárás akkor is és ma is legkönnyebben nyilván a matematikával párosítható. Descartes – Galileihez hasonlóan – maga is sokat tett azért, hogy a matematika módszerei használhatók legyenek a fizikában (gondoljunk csak a Descartes-féle koordinátarendszerre és az analitikus geometriára).

Descartes mint filozófus a világ összes jelenségét kétféle létezőre vezette vissza: az anyagra (res extensa) és a szellemre (res cogitans). E dualista felfogásban az előbbi alaptulajdonsága a kiterjedés (a testeknek ez a tulajdonsága jelentkezik tisztán és világosan, a többi – szín, hőmérséklet, stb. – lehet érzéki csalódás is), az utóbbié a gondolkodás (emlékezzünk a híres "Cogito, ergo sum."-ra!). Mint fizikus, azt a célt tűzte ki, hogy a fizika számára fontos világot – tehát az anyagot – a testek alaptulajdonsága – tehát a kiterjedése, másképpen alakja vagy formája – és mozgása segítségével írják le. Az ún. kartéziánus fizikafelfogásra jellemző ezenkívül még a közelhatás, vagyis az az elképzelés, hogy a testek csak közvetlen érintkezéssel képesek hatni egymásra, amire annál inkább megvan a lehetőség, mert Descartes szerint a világ teljesen ki van töltve anyaggal, és például a bolygók mozgását ennek az anyagnak az örvénylései okozzák. A közvetlen érintkezés révén a testek mozgása áttevődik más testekre, maga a mozgás pedig megmarad. (Hogy ez a ma már bevett fizikai mennyiségek – impulzus, impulzusmomentum, energia – szempontjából mit jelent, az akkor még nem volt világos.)

Ezzel Descartes megadja azt a programot, amelyet szerinte a fizikának, illetve egyáltalán a tudománynak ki kell teljesítenie. Ő maga e programot nem tudja megvalósítani, például a testek ütközéseire vonatkozó meggondolásai csak részben voltak eredményesek. Ezen a területen, továbbá az inga- és körmozgás tanulmányozásában a sokkal kevesebbet filozofáló Huygens jutott túl Galilei és Descartes tézisein, megalapozva a dinamika tudományát.

A filozófia területén Descartes legközvetlenebb követője talán Benedictus de Spinoza, a Portugáliából Hollandiába bevándorolt zsidó család optikus-filozófus fia volt. Eredeti neve Baruch de Espinoza, de miután a hitközség filozófiai nézetei miatt kitagadta, írásait a fenti néven adta ki. Spinoza változatában a kiterjedés és a gondolkodás egyazon szubsztancia egyenrangú attribútumai, leglényegesebb tulajdonságai. Ez az egyetlen szubsztancia, (a nem személy jellegű) Isten, és egyben a (teremtő) természet. Külső mozgatóra tehát nincs szükség, az anyag önmaga oka (causa sui). A világban az okság, a szükségszerűség uralkodik, a folyamatok, történések teljesen determináltak, változhatatlan törvények szerint mennek végbe. A véletlen csupán ismereteink hiányosságából fakad. A mechanikus determinizmus első megfogalmazásai Spinozánál találhatóak.

A közös szubsztancia biztosítja, hogy a gondolkodás párhuzamos legyen a külső világgal, vagyis a megismerés azért lehet sikeres, mert "a képzetek rendje és kapcsolata ugyanaz, mint a dolgok rendje és kapcsolata". Spinoza a matematikai megfogalmazás descartes-i követelményét a filozófiára is érvényesnek tartja, ezért Etikáját (amely szubsztanciaelméletét is tartalmazza) more geometrico – definíciók, axiómák, dedukált tételek formájában – írja meg.⁹ A holland filozófus munkássága nem múlt el nyom nélkül; panteizmusa, stílusa jelentősen hatott kortársaira, de még a XX. századi Einsteinre is.

.. 1.5. A mechanikai program megvalósulása a newtoni szintézisben

Az égi és földi fizikában elért eredményeket Isaac Newton angol tudós összegzi. Megvalósítja Descartes programját, létrehoz egy tudományt, mely a világot úgy írja le, hogy beszámol a testek mozgásáról. Az alak (forma) és mozgás szerinti leírás mellett nem teljesíti viszont a közelhatásra vonatkozó kartéziánus elképzeléseket (Descartes örvényelméletéről tételesen bebizonyítja, hogy nem lehet igaz), ugyanis távolhatást tételez fel a testek között. A távolhatásra (az általános tömegvonzás törvényére) alapozva bebizonyítja, hogy egy kő és a Hold mozgása ugyanolyan eljárásokkal írható le, és ezzel egyesíti a földi és égi fizikát. Tevékenységét a legtöbb tudománytörténész – de már a kortársak is – fordulópontnak tartja a fizika történetében. Lényegében a mai értelemben vett tudomány kezdete fűződik a nevéhez.

Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a mechanikára, a tömegvonzásra (sőt a módszerre, megfigyelési és kísérleti adatok felhasználására, a matematika alkalmazására) vonatkozó ötletek, eredmények egy jó része másoktól (is) származik – nem véletlen tehát a Newton körüli prioritásviták halmozódása. Kétségtelen, hogy az angol tudósnak is voltak új részeredményei, de legnagyobb érdeme – és ez is részben honfitársáé, a csillagász és fizikus Edmund Halley-é (1656-1743), aki rábeszélte, hogy az első eredmények megfogalmazása után mintegy 20 évvel végre mindent leírjon – az eredmények és módszerek rendszerré szervezése. Ez Newton főművében, a Philosophiae Naturalis Principia Mathematicaban történt meg 1687-ben, és a könyv későbbi – de még a szerző életében megjelent – kiadásaiban.¹⁰

..1. 1.5.1. A "Principia"

Mint a címből láthatjuk, a szerző a művet természetfilozófiai jellegűnek tartja. Itt is azzal a történeti ténnyel van dolgunk, miszerint a természetfilozófia (és általában a filozófia) tárgya korról-korra változik. Ma már legtöbb részét inkább fizikának véljük, de tagadhatatlanul tartalmaz még most is természetfilozófiának számító gondolatokat. Az előszó a természetfilozófia feladatát a következőképpen körvonalazza:

"... a természetfilozófiával foglalkozunk; következésképpen ... a természetben előforduló erőket tanulmányozzuk. ... főleg azokkal a jelenségekkel foglalkozunk, amelyek a nehézségre, a könnyűségre, a rugalmasságra, a folyadékok ellenállására és más vonzó- vagy taszítóerőre vonatkoznak. Ezért tárgyaljuk ezeket úgy, mint a természetfilozófia matematikai alapjait. Úgy tűnik ugyanis, hogy a természetfilozófia feladata abban áll, hogy a mozgásjelenségekből következtessen a természeti erőkre, és ezeknek az erőknek az ismeretében találjon magyarázatot a többi jelenségre is. ... Jó lenne, ha a többi természeti jelenséget is megmagyarázhatnánk mechanikai törvények segítségével. Ugyanis több okom van arra, hogy azt higgyem, hogy az összes jelenségek bizonyos erőktől függenek. ... Ezekről az ismeretlen erőkről a természetfilozófusok eddig eredménytelenül faggatták a természetet. Remélem azonban, hogy az itt lefektetett elvek némi világosságot derítenek a természetfilozófiának erre, vagy valamely más, igazabb kutatómódszerére."

Newton e könyvben – a címének megfelelően – egy olyan axiomatikus matematikai rendszer keretében tárgyalja a természetfilozófiát, amelyhez hasonlót tulajdonképpen csak az ókorból ismert a tudomány. A főszöveg definíciókkal kezdődik:

"I. MEGHATÁROZÁS

Az anyag mértéke a mennyisége; ezt a mennyiséget az anyag sűrűsége és térfogata együttesen határozza meg.

...

II. MEGHATÁROZÁS

A mozgás mértéke a mozgásmennyiség; ezt az anyag sebessége és mennyisége együttesen határozza meg.

...

IV. MEGHATÁROZÁS

A kívülről ható erő az a testre gyakorolt hatás, amely megváltoztatja a test nyugalmi állapotát vagy egyenes vonalú egyenletes mozgását."

E fogalmak nem voltak teljesen előzmény nélküliek, de itt többnyire új tartalmat nyertek (ha nem is véglegeset, hiszen például az erő fogalma még további változásokon ment keresztül egészen napjainkig).

Az egyes definíciókat, majd a definíciók összességét magyarázó jegyzetek követik. A jegyzetek bővebben kifejtik, érthetőbbé teszik a meghatározásokat, és bemutatják azt a természettudományos világképet, amely a definíciók mögött rejlik. Érdekes ennek fényében a következő:

"Mivel az idő, a tér, a hely és a mozgás mindenki előtt ismeretes, ezeket a fogalmakat nem határoztam meg."

Majd mégiscsak ad valamiféle meghatározásokat.

"I. Az abszolút, valóságos és matematikai idő önmagában véve, és lényegének megfelelően, minden külső vonatkozás nélkül egyenletesen múlik, és más szóval időtartamnak is nevezhető. A viszonylagos, látszólagos vagy mindennapi idő érzékelhető, külsőleges, és a mozgás időtartamának mértékéül szolgál (pontosan vagy változékonyan), amelyet a mindennapi életben a valódi idő helyett használunk, mint az órát, a napot, a hónapot és az évet.

II. Az abszolút tér, saját lényegénél fogva, külsőleg egyáltalán semmihez sem viszonyítva, mindenkor egyenlő és változatlan marad. A relatív tér az előbbinek a mértéke, vagy ennek valamilyen mozgó része, amely a testekhez viszonyított helyzete következtében válik érzékelhetővé és ezért közönségesen mozdulatlan térnek tekintjük. ...

...

IV. Az abszolút mozgás a testnek egyik abszolút helyről a másikra való helyváltoztatása; a relatív mozgás pedig az egyik relatív helyről a másikra való átmenet. ...

Mind az idő, mind a tér részeinek az egymásutánja megváltoztathatatlan. Ha ezeket eltávolítjuk a helyükből, akkor ez azt jelenti (mondjuk így), hogy ezek saját maguktól is eltávolodnak. Az idő és a tér azonban önmaguknak és minden más dolognak a helyei. Az egymás után következő dolgok időben, az egymás mellett levők térben helyezkednek el. Mindkettő lényege az, hogy hely; az elsődleges helyeket pedig nem lehet megváltoztatni. Következésképpen ezek abszolút helyek, és csak ezen helyekből való elmozdulás tekinthető abszolút mozgásnak.

Mivel azonban a térnek ezek a helyei nem láthatók és nem is különböztethetők meg egymástól, ezért helyettük érzékelhető mennyiségeket használunk. A dolgoknak valamely mozdulatlannak tekintett testtől mért helyzete és távolsága alapján határozzuk meg az összes helyeket. Hasonlóképpen becsüljük fel az összes mozgásokat, amelyeket a rögzített helyre vonatkoztatunk, amennyiben azt észleljük, hogy a testek ettől a helytől távolodnak. Ezért az abszolút mozgás helyett a viszonylagost használjuk, és ez a mindennapi életben nem alkalmatlan. A természetfilozófiában azonban függetleníteni kell magunkat az érzetektől. ..."

Newton felveti a kérdést, hogy vajon egyáltalán létezik-e nyugalmi helyzetben levő test, eldönthető-e, hogy egy test abszolút mozgás végez. Erre válaszol a híres vödör-kísérlettel.

"Azok az okok, amelyek segítségével a valódi és a relatív mozgásokat megkülönböztethetjük egymástól, a testre ható erők, amelyek a mozgást létrehozzák. Valódi mozgást csak olyan erő hozhat létre és változtathat meg, amely ténylegesen kifejti hatását a mozgó testre. Relatív mozgás létrejöhet és megváltozhat anélkül, hogy a testre külső erő hatna. ...

Az abszolút és relatív mozgás hatásában rejlő különbség abban az erőben jelentkezik, amellyel a test eltávolodni igyekszik a forgástengelytől. Relatív körmozgás esetében ilyen erő nincsen, de valódi és abszolút körmozgásnál ez az erő, a mozgásmennyiséggel arányosan, nagyobb vagy kisebb. Erősítsünk egy edényt hosszú zsineg végére, és csavarjuk körbe a zsineget, míg egészen merev nem lesz. Ezután töltsük meg az edényt vízzel és hozzuk mindkettőt nyugalomba. Ha most hirtelen valamilyen erő ellenkező irányú forgásba hozza a zsineget, akkor az visszacsavarodik, és hosszú ideig az edény is követi ezt a mozgást. A víz felszíne eleinte vízszintes marad, akárcsak az edény mozgása előtt. Később azonban az edény lassanként erőt fejt ki a vízre, és a vizet arra kényszeríti, hogy forgásba jöjjön. A víz fokozatosan távolodik el a forgás középpontjától, és felmászik az edény falára, végül is a felszíne homorú alakot vesz fel. (Ezt a kísérletet saját magam is elvégeztem.) ... A víznek a felemelkedése azt mutatja, hogy a víz igyekszik eltávolodni a forgástengelytől. Éppen ennek a törekvésnek a segítségével ismerhető fel és mérhető meg a víz valódi és abszolút körmozgása, amely különbözik a víz relatív mozgásától. ..."

Az axiómarendszerben ezután következnek a mozgás axiómái vagy törvényei.

"ELSŐ TÖRVÉNY

Minden test megmarad nyugalmi állapotában vagy egyenletes és egyenes vonalú mozgásában, hacsak külső erő nem kényszeríti ennek az állapotnak az elhagyására.

...

MÁSODIK TÖRVÉNY

A mozgás megváltozása arányos a külső, mozgató erővel, és annak az egyenesnek az irányában megy végbe, amelyben ez az erő hat.

...

HARMADIK TÖRVÉNY

A hatással mindig egyenlő nagyságú és ellentétes visszahatás áll szemben; más szóval: két testnek egymásra gyakorolt kölcsönös hatása mindig egyenlő és ellentétes irányú."

Ezekkel az alaptételekkel előttünk áll az ókoritól már teljesen különböző mozgás-felfogás. Az axiómákat követik a tételek. Például:

"I. SZÁRMAZÉKOS TÉTEL (KOROLLÁRIUM)

Két erő együttes hatására a test egy paralelogramma átlója mentén mozog ugyanannyi ideig, mint ameddig az erők külön előidézett hatására az oldalak mentén."

Az axiómákat és tételeket szintén magyarázó jegyzetek kísérik, majd következik a testek mozgásáról szóló rész tételekkel és geometriai jellegű segédtételekkel, magyarázatokkal. A bizonyítások a műben nem a Newton által kidolgozott fluxiós módszerrel (infinitezimális számítással) történnek – mivel ez nem volt még ismert a kortársak előtt -, hanem geometriai módon. A Principia második része a testek anyagi közegben való mozgását tárgyalja (közegellenállás), a harmadik része pedig a gravitációs törvényt és következményeit (Naprendszer, stb.) – itt történik meg konkrétan az égi fizika földi fizikával történő tárgyalása.

Ami ezek után az egységes fizikán kívüli tényezők számára megmaradt – de ezt nem a Principiában tárgyalja, hanem egy egyházi személyhez, Bentley-hez írt leveleiben szól erről -, az a világrendszer létrehozásának lehetősége:

"... ha a Nap kezdetben maga is fénytelen test volt, mint a bolygók, vagy ha a bolygók fénylettek úgy, mint a Nap, akkor vajon hogyan lehetséges, hogy egyedül a Nap változott sugárzóvá, míg a planéták fénytelenek maradtak, vagy hogyan válthattak ezek fénytelenné, míg a Nap fényes maradt – mindezeket, úgy gondolom, nem lehet pusztán természetes okokkal megmagyarázni, hanem arra jutottam, hogy egy bölcs és találékony Akarat működésének tulajdonítsam őket.

S ugyanez a – természeti vagy természetfeletti – Erő helyezte a Napot a hat elsőrendű bolygó középpontjába, mely a Saturnust öt másodrendű bolygója pályáinak centrumába, a Jupitert négy másodrendű bolygójának középpontjába, a Földet pedig a Hold pályájának centrumába állította; ha tehát ez az Ok vakon, terv és megfontolás nélkül működött volna, akkor a Nap ugyanolyan fajtájú test volna, mint a Saturnus, a Jupiter vagy a Föld, azaz fény és meleg híján szűkölködnék. Hogy miért csak egyetlen olyan test van a Naprendszerünkben, amely fényt és meleget áraszt az összes többire – nem tudom okát adni, hacsak azt nem, hogy e Rendszer Alkotójának így tetszett ...

Második kérdésére azt válaszolom, hogy a bolygók jelenlegi mozgása nem származhatik kizárólag valamely természetes októl, hanem értelmes Akarat működésének eredménye. ... nyilvánvaló, hogy nem valamely természetes ok, hanem a bölcs Megfontolás eredménye az, hogy az összes bolygók, az elsőrendűek és másodrendűek egyaránt, számottevő eltérés nélkül, ugyanabban az irányban és egyazon síkban keringenek. ... E rendszer megalkotása tehát, sokféle mozgásával egyetemben, oly Ok működését szükségelte, amely áttekintette és összevetette a Nap és a bolygók anyagának mennyiségeit, az ebből fakadó gravitációs erőket, az elsőrendű bolygóknak a Naptól és a másodrendűeknek a Saturnustól, a Jupitertől és a Földtől való távolságait, továbbá azokat a sebességeket, amelyekkel ezek a bolygók a központi testekben foglalt anyagmennyiség körül keringhetnek; mindennek összeegyeztetése az égitestek ilyen nagy változatossága mellett arról tanúskodik, hogy ez az Ok nem lehetett vak és véletlenszerű, hanem fölöttébb jártas kellett legyen a mechanikában és a geometriában.

...

Mivelhogy a gravitáció mozgásba hozhatja a bolygókat, ám nem kényszerítheti őket olyan körpályákra, amelyeken jelenleg a Nap körül keringenek, ezért tehát, és még több más okból is, arra jutottam, hogy Rendszerünk megszerkesztését egy értelmes Lénynek tulajdonítsam.

...

Megelőzőleg kimutattam már, hogy a bolygók napi forgásai nem vezethetők le a gravitációból, hanem ehhez Isteni Beavatkozás szükségeltetik. ... azok a transzverzális mozgások, amelyekkel a bolygók pályáikon keringenek, Isteni Kéz beavatkozásának eredményei, amely Kéz pályáik érintőjének irányába eső lökést adott nekik. Most még azt is hozzáteszem, hogy az anyag kezdeti egyenletes eloszlása az univerzumban, véleményem szerint, összeegyeztethetetlen az anyaggal veleszületett gravitáció hipotézisével, hacsak valamely természetfeletti Hatalom össze nem egyezteti őket, s ily módon ez a hipotézis szintén Isten létezésére utal."

..2. 1.5.2. Newton hatása

A newtoni axiómarendszer és annak rendkívüli eredményessége egy olyan világképet sugall, amelyben minden mechanikai mozgásokból tehető össze, e mozgások pedig kiszámíthatóak. Adottak számunkra a testek, a reájuk ható erők, és a newtoni mechanika megmondja nekünk, hogy mit kell csinálnunk a továbbiakban, hogy meg tudjuk állapítani, a testek merre tartanak, hol lesznek egy adott későbbi időpontban. Minden tökéletesen meghatározott és kiszámítható. Mindennek oka van, minden objektum kauzális, determinisztikus kapcsolatban van a környezetével. Mindez az abszolút térben és időben, mint sajátos tartályokban történik.

Ez a világkép – éppen a sikeresség miatt – hamar elterjedt, és mintegy két évszázadon keresztül általános szemléletmód volt a fizikában. Newton utódai tovább pontosítják az általa megadott fogalmakat, finomítják a matematikai apparátust, az elmélet gyakorlóterepévé változtatják a környezeti mozgásokat és a bolygórendszert. Hasonlóan járnak el a nem mechanikai és gravitációs jellegű problémák esetében, és nemcsak a fizikában, hanem a tudományos kutatás többi területén is.

A filozófiában Newton közvetlenül jelentős hatást gyakorolt John Locke-ra. Az angol filozófus az empirista iskola (Hobbes) követője, szemlélete inkább ismeretelméleti, mint természetfilozófiai jellegű. Ismereteink eredetét keresve tagadja a velünk született eszmék létezését.

"Tegyük fel tehát, hogy az elme, amint mi mondjuk, fehér lap, nincs rajta semmiféle jel, eszmék nélkül való; hogyan telik meg? Hogyan jut hozzá ahhoz az óriási tárházhoz, amelyet az ember szorgalmas és korláttalan képzelete fest rá a maga szinte vég nélküli változatosságában? Honnan vette az észnek és a tudásnak mindezt az anyagát? Erre egyetlen szóval felelek: tapasztalásból , ezen alapul minden tudásunk, és végeredményben ebből is származik."¹¹

A külső világ tapasztalásának forrása az érzékelés (a belsőé a reflexió). A dolgok tulajdonságainak hatására, az érzékelés révén egyszerű eszmék jönnek létre bennünk. A tulajdonságok – Galilei, Descartes, Hobbes nyomán – kétfélék lehetnek: elsődlegesek (amelyek a testektől elválaszthatatlanok, azaz objektívek, mennyiségileg kifejezhetők, mint a kiterjedés, alak, áthatolhatatlanság, mozgás, szám, stb.) és másodlagosak (amelyek az elsődlegeseken keresztül jönnek létre bennünk, és szubjektívek, mint az íz, szag, szín, hang, stb.). Az előbbiek létrehozta eszmék a tulajdonságok hű képmásai, az utóbbiak által létrehozottak azonban nem szükségképpen hasonlítanak létrehozóikra. Az elme ezekből az egyszerűbb eszmékből aztán összetett eszméket (absztrakciókat, általános fogalmakat, stb.) hoz létre, de ezek már még távolabb vannak a valóságtól.

Locke ezzel egy jellegzetes angolszász gondolkodási vonalat indít el, amelynek következő képviselője már a XVIII. században George Berkeley (1685-1753) püspök. Szerinte az elsődleges minőségek éppoly szubjektívek, mint a másodlagosak, azoktól egyébként sem észlelhetőek különváltan. E szubjektív minőségek létezésének helye Berkeley felfogásában csak a tudatunk lehet, tehát azon kívül nem léteznek dolgok. A tárgyak annyiban léteznek, amennyiben érzékeljük őket (Esse est percipi). Általános képzetek (pl. háromszög mint olyan, azaz olyan háromszög, amely sem hegyes-, sem derék-, sem tompaszögű) pedig nem is létezhetnek. Berkeley azonban nem tud megmaradni e szubjektív felfogásnál:

"Számomra az általad elfogadott indokok alapján nyilvánvaló, hogy az érzékelhető dolgok csak egy elmében vagy szellemben létezhetnek. De ebből én nem arra következtetek, hogy nincs valóságos létezésük, hanem arra, hogy mivel nem függenek az én gondolataimtól, s létezésük független attól, hogy észlelem-e őket, lennie kell valamilyen más Elmének, amelyben léteznek . Tehát amennyire bizonyos, hogy az érzéki világ valóban létezik, éppoly bizonyos az is, hogy van egy végtelen, mindenütt jelenvaló elme, amely a világot tartalmazza és fenntartja. ... létezik egy olyan Elme, amely minden pillanatban felidézi bennem mindazokat az érzéki benyomásokat, amelyeket észlelek . És ezeknek a változatosságából, rendjéből és módozataiból arra következtetek, hogy Alkotójuk felfoghatatlanul bölcs, hatalmas és jó."¹²

A csoport talán legnagyobb hatású tagja a skót David Hume (1711-1776) volt. Ismereteink egyedüli forrása nála is az észlelés:

"... a gondolkodás minden anyaga külső vagy belső érzésből ered, csak ezek vegyítése és összekapcsolása tartozik az elme és az akarat tevékenységi körébe. Vagy hogy a filozófia nyelvén fejezzem ki magamat, minden eszménk, vagyis gyengébb képzetünk a benyomásainknak, vagyis az elevenebb képzeteinknek másolata."¹³

De hogy az érzetek tudatunktól független anyagi tárgyaktól származnak, valami közvetítőktől, vagy magából az elméből erednek – e kérdés megválaszolását illetően az angol filozófus igen szkeptikus. A tárgyak és a képzetek közötti kapcsolatot sosem tapasztalhatjuk, ezért a probléma eldönthetetlen. Ennek megfelelően csak a tudatbeli folyamatokkal, az eszmetársításokkal érdemes foglalkozni. Ezek három típusa: a hasonlóság, az okság és az érintkezés. Az ok-okozatinak vélt kapcsolat azonban maga sem genetikus vagy szükségszerű, hanem csak időrendi lehet, és megszokáson alapul. Igazából semmi (egy természettörvény) sem bizonyítható, legfeljebb valószínűsíthető. Az ideális módszer a teljes indukció lenne, de az lehetetlen.

E szkepticizmus jelentős mértékben befolyásolta Immanuel Kant, majd a XX. század eleji tudományfilozófia gondolkodását.

A XVII. században keletkezett newtoni nézetek többek, pl. Francois Voltaire (1694-1778) francia filozófus lelkes tevékenységének köszönhetően átkerültek a kontinensre, és a XVIII. századi felvilágosodás természettudományos alapját képezték, de még később is meghatározó szerepet töltöttek be a tudományos fejlődésben. Minden kutatást ez a minta vezérelt: vegyük az adott anyagot (testet), a reá ható (esetleg csak feltételezett: pl. élet-) erőket, és nézzük meg a beálló mozgást. Julien Lamettrie francia orvos és filozófus például nem lát minőségi különbséget a szervetlen létezők, a növények, az állatok és az ember között; Az embergép címmel ír könyvet.¹⁴

"Az emberi test olyan gép, amely önmaga húzza fel rugóit: az örök mozgás eleven képe. A táplálékok helyreállítják azt, amit a láz feldúl. Nélkülük a lélek elsorvad, elvadul és erőtlenül elhal. Gyertya, amely kialvásának pillanatában újra lángra lobban. Ám táplálják a testet, öntsenek tartályaiba erős nedveket, éltető folyadékokat, s akkor a lélek is élni fog, büszke bátorsággal töltekezik, s a katona, akit a víz megfutamított, megvadul és a dobok zajára vidáman rohan a halálba. Ugyanígy a meleg víz serkenti a vért, a hideg megdermeszti."

A mechanisztikus szemléletet filozófiai szinten legátfogóbban talán Paul-Henri Holbach német származású francia filozófus fejtette ki. Az ő változatában már Teremtő sincsen, csakis az állandóan mozgó anyag önmaga alkotja a világot, a természetet.

"... a megfigyelések elemzése meggyőz arról, hogy a természetben minden állandó mozgásban van, hogy egyetlen részecskéje sincs valójában nyugalomban, hogy a természet az, ami mindenben működik és megszűnnék természet lenni, ha nem mozogna, vagyis mozgás nélkül semmi sem keletkezhet, semmi sem maradhat fenn, semmi sem működhet. Tehát a természet fogalma szükségképpen magában foglalja a mozgás fogalmát. De – kérdezhetné valaki – honnan nyerte a természet a maga mozgását? Önön magától, feleljük erre, mert a természet az a nagy mindenség, amin kívül nyilván semmi sem létezhet. ...

Ha előítéletek nélkül vizsgálták volna a természetet, régóta rájöhettek volna, hogy az anyag saját erői által hat és mozgásához nincs szükség semmiféle külső mozgatóra. ... az anyag mindig létezett, ... saját lényegénél fogva mozog, ... a természet minden jelensége a benne foglalt különféle anyagok mozgásából származik és ezért a természet, mint a főnixmadár, hamuiból folytonosan új életre támad."¹⁵

Mi ez az anyag?

"... hozzánk viszonyítva anyag mindaz, ami valamely módon érzékszerveinkre hat, ... Minden anyag közös tulajdonsága a kiterjedés, oszthatóság, áthatolhatatlanság, alakíthatóság, mozgékonyság, vagyis az egy tömegben való mozgásképesség.

...

Létezni annyi, mint meghatározott lényegnek megfelelő módon mozogni."

Ez a fizikai tulajdonságokkal rendelkező anyag tökéletesen meghatározott módon végzi mechanikai mozgását:

"A heves szél által felkavart porfelhőben – bármennyire kaotikusnak látjuk – avagy az ellentétes szelek félelmetes vihara által keltett szökőárban nincs egyetlen porszem vagy víz-molekula, melynek a helyzete véletlen volna, amely ne elégséges ok hatására foglalná el a helyét, és amely ne szigorúan megszabott módon viselkednék. Egy geométer, aki pontosan ismerné a fenti két esetben ható különböző erőket és a mozgó molekulák tulajdonságait, ki tudná mutatni, hogy az adott okok alapján minden molekulának pontosan úgy kell viselkednie és nem viselkedhet másként, mint ahogy valóban viselkedik."

Az emberi tudat a vázolt tulajdonságokkal rendelkező anyagi világ szerves része:

"Az emberek azért homályosították el a mozgásaik rejtett hajtóelvéről alkotott eszméiket, mert nem a tapasztalatra építettek, és nem hallgattak a józan észre. Ha megszabadítva magunkat előítéleteinktől, vizsgálat alá akarjuk venni lelkünket, vagyis a bennünk működő hajtóerőt, akkor meg fogunk győződni arról, hagy a lélek része a testnek, hogy csak elvonás által különíthető el a testtől: nem más, mint maga a test, bizonyos funkciói és tulajdonságai szerint tekintve, melyekre a természet és sajátos alkata képesítik. Látni fogjuk, hogy ez a lélek kénytelen ugyanazokat a mozgásokat átélni, mint a test: vele együtt születik és fejlődik ..."

Még a társadalmi mozgások is – fatalista – mechanisztikus magyarázatot nyernek:

"Ha hatásuk nyomán ítéljük meg az okokat, akkor nincsenek kis okok a világmindenségben. A természetben, ahol minden összefonódik, ahol minden hat és visszahat, ahol minden mozog és változik, vegyül és szétbomlik, alakul és elpusztul, nincs egyetlen atom, amely ne játszanék fontos és szükségszerű szerepet, ne váltana ki csodálatos hatásokat. ... Sok keserűség egy fanatikus epéjében, túlságosan felhevült vér egy hódító szívében, nehéz emésztés egy uralkodó gyomrában, egy asszony elméjén átsuhanó szerelmi szeszély: elégséges okok, hogy háborúkat kezdessenek el, hogy az emberek millióit küldessék vágóhídra, védőfalakat döntessenek le, városokat tétessenek hamuvá, országokat döntessenek gyászba és nyomorba, éhséget és járványokat idézzenek elő, századokra kiható nyomorúságot és pusztulást terjesszenek el a Föld felszínén."

A kor tudósai csaknem mindent mechanikai szerkezetként fogtak fel, mindenre közvetlen mechanikai magyarázatot kívántak adni. E felfogás lehet, hogy ma túlzónak tűnik, de feltétlenül megvoltak a maga előnyei. Egyrészt e szemléletmód konkrét eredményekkel járhatott a tudományokban (példa erre az elektrosztatika), másrészt általában is bíztatást jelentett a kutatások számára, hiszen ez a nézőpont alapvetően optimista a megismerés lehetőségét illetően, ugyanis szerinte minden leírható és megérthető.

A matematikai modellalkotásnak az a módszere, ami a Principiában megnyilvánul, szinte örök ideál maradt, sokszor még ma is ezt a követelményt támasztják a tudományos rangra igényt tartó ismeretrendszerekkel szemben. E módszer lényege, hogy először viszonylag egyszerű létezőket és feltételeket veszünk, ezekhez megadunk egy matematikai modellt vagy technikát. A számítások eredményeit összevetjük a megfigyelési adatokkal, eltérés esetén módosítjuk a létezők tulajdonságait és a feltételeket, majd az eljárást folytatjuk egészen addig, míg kielégítő pontosságot nem kapunk.

Newton filozófiai hatása nem korlátozható az angol és francia nyelvterületre, hanem kimutatható természetesen a német vagy más filozófiai hagyományokban is. Hétköznapi szemléletünk, a természettel kapcsolatos mindennapi álláspontjaink, a térről, az időről, az erőkről, a mozgásról való elképzeléseink mai napig megfelelnek a mechanisztikus felfogásnak. Ez az a szemlélet, amelyet a közvetlen közelünkben lévő tárgyak, események alátámasztanak, és amelyet felnövekvőben a legkönnyebben elsajátítunk.

. 2. A mechanisztikus világkép kiteljesedése a XVIII. században

(Ropolyi László)

Ebben a fejezetben bemutatjuk a mechanisztikus világkép fontosabb vonásait és áttekintjük a folyamatot, amelyben ez a szemlélet uralkodóvá válik és fokozatosan érvényre jut a természettudományokban is. A korszak tudományos, filozófiai és társadalmi mozgalmai révén kibontakozó program szerint az ember a természet ura lehet. E program működése – sikerei és kudarcai – következményeként fejlődik ki a modern polgári társadalom, a "modernitás" világa.

A XVII-XVIII. században uralomra jutó világfelfogás két – egymással összekapcsolódó, de más hangsúlyokkal rendelkező – megközelítésben is kifejthető: egyrészt felidézhetjük a felvilágosodás korának világnézetét, másrészt rekonstruálhatjuk a korszakban uralkodó mechanisztikus világképet.

A kor világfelfogásának ez a kétfajta kifejeződése lényegében ugyanazokat a tapasztalatokat, elveket, eszméket, értékeket tartalmazza, csak – eltérő természetüknek megfelelően – kissé más elrendezésben. Tekintsük át röviden a világnézet és világkép fogalmainak különbségeit! Ahogyan e jegyzet bevezetőjében is utaltunk rá, a világnézet általánosabb fogalom, s világképnek a világnézetek sajátos változatát nevezhetjük. A világnézetek a tevékeny ember tapasztalatainak a világra, az emberre és az ember-világ viszonyra vonatkozó – érzéki, érzelmi, értelmi és akarati elemeket egyaránt tartalmazó – rendezett összességét hordozzák. Az összes tapasztalat persze többféle módon állítható össze a világnézetekre jellemző teljes rendszerré; tipikus változatait kiépíthetjük akár az ember, akár a tevékeny ember számára adott világ , akár valamilyen emberi tevékenység köré is. Ilyenformán világnézeti rendszerek három különböző változatát hozhatjuk létre. Az így előállított világnézetek második típusát – amelyben tehát az ember tevékenységének tárgyaként felfogott világra vonatkoztatva értékeljük minden tapasztalatunkat – nevezhetjük világképnek. A világra való vonatkoztatás itt azt jelenti, hogy tapasztalatainkat összehasonlítva és egymáshoz mérve lehetőség szerint megszabadítjuk saját emberi értékrendünk befolyásától, és csakis egymáshoz való viszonyukra figyelve alakítjuk ki segítségükkel a világ képét . Világképek létrehozásától azt reméljük, hogy mindennél világosabban tájékoztatnak az embertől független valóságról.

Mindezek a változatok előfordulnak a tudományos igénnyel létrehozott világnézet, a filozófia esetében is. Ekkor egy elfogadott világképet a hasonló értékekre épülő filozófia lételméleti (ontológiai) kijelentéseivel lehet kapcsolatba hozni. (Olyan kérdésekről van szó, mint például, hogy mi létezik, mi nem; minden egyféleképpen létezik-e, vagy vannak különbségek; van-e a létnek szerkezete, valamiféle rendje, stb.) Tulajdonképpen mondhatjuk azt is, hogy egy világkép jó jellemzését adja egy adott filozófiai rendszer ontológiai oldala, illetve, hogy lételméleti álláspontok egy teljes rendszere egyértelműen meghatároz egy sajátos világképet.

Esetünkben tehát beszélhetünk a felvilágosodás korát jellemző világnézetekről s ezek egyikeként azonosíthatjuk a korszakra jellemző világképet, a mechanisztikus világképet. Ha a mechanisztikus világképet jellemezni akarjuk, figyelembe vehetjük a korszak mindennapi gondolkodását, vallásos elgondolásait, a korabeli művészetek törekvéseit, a politikai mozgalmak ideológiáit éppúgy, mint a tudósokat, a teológusokat, vagy a mesterembereket foglalkoztató problémák általánosítható vonásait – persze különféle súllyal mindegyiket. A továbbiakban valami ilyesfélével fogunk próbálkozni.

Ugyanakkor filozófiatörténeti tanulmányaink során találkozhattunk már a felvilágosodás filozófiájával és annak ismeretelméleti, ontológiai vagy konkrét kérdéseket (pl. a nevelés témáját) hangsúlyozó változataival. A fentiek alapján nyilván az várható, hogy a mechanisztikus világkép kifejeződik a felvilágosodás filozófusainak ontológiai elgondolásaiban is. Ilyen idézetekkel magunk is szolgálni fogunk, de bőséges választékot találhat minden érdeklődő a korszak filozófusainak műveiben, vagy a korral foglalkozó filozófiatörténeti írások bármelyikében.¹⁶

.. 2.1. A mechanisztikus világkép kiteljesedése

Azok a tapasztalatok, eszmék és elgondolások, amelyekből a mechanisztikus világkép előállt, évszázadok alatt gyűltek össze, de csak a XVII. század gondolkodói tudták új világnézeti rendszerbe foglalni őket. Ekkor már világossá vált, hogy az új világrend miféle értékeken alapulhat, s tudósok és filozófusok láttak neki, hogy felépítsék változatait. Az így kibontakozó új rend – a polgári értékrend alapvető értékként deklarálta az egyes állampolgárok személyes függetlenségét és szabadságát. E szerint az önmaga lábán álló polgár alapvetően nem lehet ráutalva sem polgártársaira, sem azok valamiféle közösségére – léte független ezektől; a függetlenséget meghatározó viszonyok és jogok mindenkinek elidegeníthetetlen javai, természet adta módon érvényesülnek. Működtetésüket legfeljebb az egyéni belátás korlátozhatja – ez figyelhető meg például akkor, amikor független egyének társadalmi szerződésben rögzítik jogaik részleges és időleges átruházását más emberekre, intézményekre vagy hivatalokra. A függetlenségre épülő individuális szabadság kivonja az egyént mindenféle általános hatalom (isteni, egyházi, világi, társadalmi) uralma alól s saját világának sorsát saját kezébe adva, felszabadítja. Mindezeknek az értelme és természetes következménye egyrészt az, hogy a polgári individuum, a modern egyéniség, az egyedi személyiség tömeges méretű kialakulása lehetővé válik és a polgárosodás folyamata elindulhat. Másrészt lényeges az is, hogy a modern individuum saját létezését csak úgy látja biztosítottnak, ha létfeltételeit a lehető legnagyobb mértékben maga ellenőrzi. Csak akkor érzi magát biztonságban, ha saját világa fölötti uralma korláttalan. Ennek a célnak alárendel szinte mindent: hitet, tudást, erőt és érzékeket egyaránt. Ez a szándék annyira erős, hogy a korszak emberei előszeretettel alakítanak ki olyan világképeket, amelyek uralható világot írnak le, olyan világfelfogást, amelyben az individuumnak saját világa van, s saját világának korlátlan ura lehet, akár egy istenség. A feudális társadalom hierarchikus hatalmi gépezetének lerombolása úgy megy végbe, hogy a hierarchikus hatalmi viszony szétosztódik a polgárok között, s ezáltal szinte végtelenül megsokszorozódik – minden egyes polgár saját világának hűbérura és istene lehet – s ezzel a feudális hatalom kiváltságos jellege szűnik meg, de megmarad a világhoz való hatalmi jellegű viszonyulás . A hatalmat persze már nem az állampolgár felett gyakorolják, hanem éppenséggel a polgár gyakorolja minden felett, mit saját világába fogad.

... 2.1.1. Az új világfelfogás forradalmi jellege

Az új világnézet radikálisan eltér korábbi korok világfelfogásától. Ez érthető, ha figyelembe vesszük, hogy a közösségtől független individuum kifejlődésének lehetőségei korábbi korokban nem voltak adva – eltekintve néhány évtizednyi időszaktól az antik görög korban,v de az gyorsan múló történelmi epizódnak számít – s ilyenformán az individuum függetlenségével kapcsolatos értékeket képviselő nézetek, ha létre is jöttek, nem szerezhették meg a naponta ismétlődő tapasztalatok által szentesített nyilvánvaló igazság rangját, s elenyésztek.

Igen ám, de vajon miféle állásfoglalások voltak képesek ilyen rangot szerezni? Más szóval: a minden ember által megtapasztalt s elfogadott evidens igazságok közül vajon melyek játszottak szerepet letűnt korok világnézeteinek alakításában? Persze ez nemcsak a múlt vonatkozásában érdekes, hanem általában is kérdés lehet: vajon milyen létszférák vagy kérdéskörök válhatnak világnézeti szempontból különösen jelentőssé? Az egyes problémakörök előtérbe kerülése persze függ a konkrét korszak természetétől, de a gondolkodás története azt mutatja, hogy egy kérdéskör mindig ezek között van: az, amelyben az ember és környezetének viszonya nyilvánul meg. Persze sok vetülete van ennek a viszonynak: természeti, társadalmi, politikai, gyakorlati, pszichikai s egyebek. Így például vizsgálhatjuk egy egyénnek egy közösséghez való viszonyát, kisebb és nagyobb emberi közösségek egymáshoz való viszonyát, egy adott kor általában vett emberének a természethez vagy a társadalomhoz fűződő kapcsolatát, az emberi nemnek a világmindenséghez való viszonyát, vagy tevékeny embereknek tevékenységük tárgyaihoz fűződő kapcsolatát, vagy a megfigyeléseket végző ember s a megfigyelhető világ kapcsolatát, s így tovább. Mindezekben – s még sok más szituációban – észrevehető a közös tartalom: ember és környezete, vagy más szóval ember és világa együtt nyilvánul meg. Az ember sokféle lehet, sokféle környezetben, de nincsen környezet nélküli, nincsen világ nélküli ember. Ez egy elegendően általános, és mindennap beigazolódó tapasztalat, s így alkalmas arra, hogy minden tapasztalatunkkal kapcsolatba hozzuk, hogy minden tapasztalatunkat ennek figyelembe vételével értékeljünk – vagyis, hogy világnézeti tartalmakat fejezzen ki.

Ebben az esetben feltehetők a kérdések: vajon hogyan viszonyul egy kor embere környezetéhez; egyenrangú-e ez a viszony, vagy valamelyik oldal dominál; kölcsönösen meghatározzák egymás természetét, lehetőségeit, vagy a meghatározottság egyenlőtlensége áll fenn; hogyan vannak elosztva az aktivitás és passzivitás szerepei: vajon mindkét oldal rendelkezik-e aktivitással, vagy az csak az ember ill. az embert körülvevő környezet sajátja? Figyelemre méltó, hogy ezek a dominanciára, az "elsődlegességre", a kölcsönös befolyásolásra vonatkozó kérdések egyúttal hatalmi kérdések is: így vagy úgy válaszolva rájuk egyúttal állást foglalunk abban is, hogy a környezet ember feletti uralmának, vagy az ember környezete feletti uralmának valamilyen változatát érvényesnek tartjuk.

Megfigyelhetjük azt is, hogy az ember – környezet viszonyról való gondolkodásunkban sok esetben érvényesül egy fontos analógia: az ember hasonló módon képzeli el a természeti tárgy – természet viszonyt, mint ahogyan saját, világban való helyéről gondolkodik. Vagyis gyakran előfordul, hogy hasonlóan értékeljük a

természeti objektum – természet,

egyén – közösség,

ember – természet,

egyén – társadalom

relációkat. Ennek az eljárásnak az a következménye, hogy pl. az egyén – társadalom, vagy az állampolgár – állam viszonyában tapasztalt és nyilvánvalóan érvényesnek elfogadott politikai értékeket és relációkat (pl. függés vagy függetlenség) valami módon érvényesnek fogjuk tekinteni például a természeti tárgy – természet relációban, vagy az ember – természet relációban is. (Filozófiai nyelven szólva azt mondhatjuk, hogy itt valójában egy filozófiai rendszerben érvényesnek elfogadott, az objektum – környezet viszonyra vonatkozó ontológiai álláspontot foglalunk el a valóság különféle területeinek leírása során.)

Vajon mi a magyarázata egy ilyen analógia elfogadásának és alkalmazásának? Mivel indokolható egy sajátos ontológiai álláspont elfogadása? Jellegzetes magyarázatot szolgáltat Shapin és Schaffer a Leviathan and the Air-pump című könyvükben.¹⁷ Ez a mű azért is rendkívül érdekes, mert a XVII. század politikai és tudománytörténetének jellegzetesen összefonódó rekonstrukcióját nyújtja. A szerzők a korszak elemzését elvégezve végül Thomas Hobbesnak (1588-1679) adnak igazat: "A tudás, ugyanannyira mint az állam, az emberi tevékenység terméke."¹⁸ Bebizonyítják, hogy a XVII. században "egyetlen intellektuális térben" zajlik a tudományos és politikai "termékek" létrehozása, a tudomány művelői maguk is ugyanúgy és ugyanolyan közösséget alkotnak, mint a szélesebb társadalmi közösség és tevékenységük termékei egyúttal a politikai szférában is jelen vannak s hatnak. Ha Shapin és Schaffer eredményeit elismerjük és elfogadjuk, akkor természetessé válik az a törekvés is, hogy a fentebb említett különböző természetű objektum – környezet relációkat hasonlóan szemléljük és értékeljük.

A Shapin és Schaffer kutatásai során érvényre juttatott módszert konstruktivistának, vagy szociálkonstruktivistának szokták nevezni a tudományfilozófiában. A név arra az elvre utal, amit fentebb idéztünk is: a tudomány emberi közösségek terméke, s csak ekként érthető meg keletkezése, működése, fejlődése, szerkezete és története. Természetesen nemcsak a XVII. század tudományára lehet alkalmazni – sok más tudományos szituáció megértésében is segítségünkre van.

Mindezek alapján most már világosabban megérthetjük, hogy a mechanisztikus világkép milyen értelemben tekinthető forradalmian újnak. Ennek érdekében próbáljuk meg felidézni korábbi korok világképeinek elképzeléseit az objektum – környezet viszonyban érvényesülő aktivitás-passzivitás megoszlásról. Számunkra most három korszak világképe lesz fontos: az antik, a középkori és az újkori. Ha átgondoljuk az egyén-közösség, az ember-természet és a természeti objektum-természeti környezete viszonyokat ezekben a világképekben, akkor kitűnik, hogy:

- Az antik polisz polgára – legalábbis a görögség jelentős korszakaiban – politikai jogainak működtetése révén nem egyszerűen a polisz közösségének alávetettje, hanem egyúttal annak hatalmát gyakorló, aktív tényezője lehetett. A görög embernek a természethez való viszonyában is érvényesül valamiféle harmónia, semmiképpen sem beszélhetünk a természetnek való kiszolgáltatottságról, vagy a természet leigázására való törekvésről. Hasonló szemléletmóddal találkozunk az arisztotelészi fizikában is. Ott például a természetes mozgást végző testet mozgató hatás nem tartozik pusztán a testhez és nem tartozik kizárólag a test környezetéhez sem, a mozgás létrejötte a szituáció mindkét szereplőjén egyaránt múlik. Mindezekből látható, hogy az antik kor jellegzetes világképében, az arisztotelészi világfelfogásban az aktivitás lényegében egyenlően oszlik meg az objektum és környezete között. Ez egy " aktív objektum az aktív környezetben" ontológia.

- A középkori világképekben ezzel szemben azt figyelhetjük meg, hogy az objektum elveszíti aktivitását – sőt néha még tulajdonságait, azokat az egyéni vonásait is, melyeket már birtokolt. A hierarchikus társadalmi szerkezet felértékeli a hierarchiában elfoglalt hely szerepét s csakis a kérdéses funkció személytelen működésében érdekelt. Az általánosan érvényesülő összefüggések uralkodnak az egyedi eset felett – ahogyan azt a természeti törvény kialakulási folyamatát áttekintve a jegyzet előző részében is láthattuk. Az ember a természeti és társadalmi erők hatalmának kiszolgáltatva, azoknak alávetve él. A középkori világfelfogásban tehát az objektumok passzivitását s környezetük aktivitását látják érvényesülni.

- Az újkori világfelfogás legfontosabb eredménye, hogy szöges ellentétére változtatja át a középkori felfogást , s egy olyan világképet nyújt, amelyben az objektum dominál környezete felett. Ez a változás, amelyben az objektum emancipálódik, felszabadul, kikerül a környezet uralma alól, sőt maga válik uralkodóvá, ez az újkori világfelfogás radikálisan merész, forradalmi tartalma. Az egyén és társadalmi környezetének viszonyában jól jellemzik ezt a helyzetet az individuális függetlenség és szabadság érvényre juttatásáért folytatott politikai küzdelem súlyos áldozatai, nem lankadó forradalmi hevülete. De fokozatosan kibontakozik az új értékrend az ember természethez való viszonyában is: míg a reneszánsz kor humanistái és művészei inkább csak az ember saját, belső természete feletti uralmát tűzik ki célként, addig a XVII. század gondolkodói már az ember számára külső természet feletti uralom megszerzéséről szólnak. Míg a deizmus világképében még őrzik Isten általánosságban érvényesülő célkitűző szerepét, s az ember (pl. a mesterember képében) csak egészen konkrét tevékenységek esetében léphet a helyére, addig a későbbi fejlődés az előrelátóan kalkuláló, tevékeny embert teszi minden cél meghatározójává. Az ember saját sorsát saját kezébe veszi.

A mechanisztikus világkép meghatározó ideológiai (értékrendet hordozó) tartalma tehát ezekben az új hatalmi viszonyokban van. Kizárólag az objektum aktív , az objektum környezete csupán elszenvedő, passzív szerepet játszik: lényegében ennyiből áll a mechanisztikus világfelfogás ontológiai rendszere. Mivel a mechanisztikus világkép világosan kifejezte a kibontakozó polgárság értékrendjét, ezért terjesztése és működtetése az összes lehetséges szituációban a polgárság érdekében állt. Így kezdetben az ideológiai küzdelem eszközeként hasznosították. Később a polgárság megerősödése a mechanisztikus világkép széleskörű elterjedéséhez és elfogadottságához vezetett. Tekintsük át ezt a folyamatot kissé részletesebben is!

... 2.1.2. A polgári világrend uralomra jutásának folyamata

A mechanisztikus világképnek, mint a polgári világrend autentikus hordozójának elterjedésében célszerű megkülönböztetni három, egymástól viszonylag jól elkülönülő fázist. Kezdetben elvont világnézeti, filozófiai programként szerepel. Ez a fázis a XVII. század elején figyelhető meg. A XVII. század végén viszont már azt látjuk, hogy a mechanisztikus világkép konkrétabb problémákban is megjelenik, tudományos programmá válik, egyre nyilvánvalóbban jelenik meg tudományos elvek, hipotézisek, elméletek hátterében. Végül a XVIII. század során válik a robbanásszerűen kifejlődő ipari tevékenység, az ipari forradalom ideológiai motívumaként gyakorlati programmá.