Előadások a természetfilozófia történetéből

Harmadik fázis – a gyakorlati program

A mechanisztikus világkép, mint a polgári értékrend tipikus hordozója a XVII. század folyamán előbb a filozófiában, majd a tudományokban jutott érvényre s mindkét területen radikális változásokat eredményezett, de a gyakorlati életbe alig tudott behatolni. Természeti, társadalmi és a gondolkodást gúzsba kötő kényszerek sokasága akadályozta a kívánatosként elképzelt uralmi viszonyok gyakorlati létrehozását. A polgári forradalmak által elfogadtatott új politikai viszonyok és az új tudományosság által inspirált és bátorított új technológiák együttes hatásaként – elsőként a XVIII. századi Angliában – azonban gyakorlatilag is végbemegy a termelési rendszereknek egy olyan radikális átalakulása, amit méltán lehet ipari forradalomként azonosítani. Ahogyan Bernal elemzésének alapján mondhatjuk: az új társadalmi viszonyok és az új tudományosság, vagyis a kapitalizmus és a modern tudomány hatékony együttműködését figyelhetjük meg a modern ipari társadalom kialakítása érdekében.⁴⁷ A népesség, a városlakók aránya, a mezőgazdasági és az ipari termelés (mindenekelőtt a textiliparban, a bányászatban és a kohászatban tapasztalhatóan) egyaránt ugrásszerű növekedésnek indulnak⁴⁸ , felidézve azt az élményt is, amit Bacon és Campanella olyan csodálattal ecseteltek. Érdekes megfigyelni azt is, hogy a legjelentősebb hatásokat kiváltó találmányok (a fonó- és szövőgépek és a gőzgép is) nem a tudományos eredmények közvetlen hasznosításán alapultak, hanem inkább azok tágabb környezetében jönnek létre. (Például Watt (1736-1819), a gőzgép tökéletesítője, a glasgow-i egyetemen technikusként dolgozott.)

Az ipari forradalom által létrehozott modern ipari társadalommal a polgári fejlődés gyakorlatilag elérte célját, megvalósítva a független és szabad polgárok ama közösségét, mely lényegi tevékenységeként kibontakoztathatja az ember természet feletti uralmát. Ezzel a XVIII. század folyamán a mechanisztikus világkép uralkodó világnézetként az élet minden területén egyértelműen érvényre jut.

.. 2.2. A mechanisztikus világkép megjelenése a tudományokban

A mechanisztikus világkép uralkodóvá válása világosan megnyilvánul a korabeli tudományok szemléletmódjának mechanisztikus jellegében és fejlődésük sajátos tendenciáiban. A XVIII. századi tudományos gondolkodásban a mechanisztikus szemléletmódot legjellegzetesebben képviselő newtoni mechanika lesz a tudományosság mintaképe. Hatása alatt alakul ki a fizika több diszciplínája, alapvetően befolyásolja az ezekben az évtizedekben kifejlődő tudományos kémia jellegét és döntő mértékben hozzájárul az élővilágról kialakított korabeli elgondolásokhoz is.

... 2.2.1. A mechanisztikus fizika világképe

A mechanika esetében sikeres eljárásokat hamarosan alkalmazni tudták a fizika minden jelenségkörére, így a gázokra, folyadékokra, az elektromos, mágneses, optikai és égi mechanikai problémákra is. Ebben a folyamatban lényeges szerepet játszott az is, hogy a mechanika kialakulásával párhuzamosan létrejött a differenciál- és integrálszámítás.

A mechanika olyan objektumokat definiál, amelyek egyszerűek, vagyis egy-két adattal maradéktalanul jellemezhetőek, nincsenek belső szabadsági fokaik, vagyis nincsen belső szerkezetük, adottságaik változatlanok, környezetüktől jól elkülönülnek, egymással való kapcsolataik egyneműek, jól definiáltak (pl. erőként), az ilyen objektumokból felépített rendszer szerkezete átlátható, az egész rendszer természete nem tér el az objektumétól. A lehetséges változások csakis a környezet hatására mehetnek végbe, de fontos az is, hogy amíg egy mechanikai objektum az egyik relációban pusztán elszenvedi a környezet hatását, ugyanakkor egy másik szituációban maga válik környezetté s így az objektum-környezet viszony teljesen viszonylagos. (Ezt a viszonylagosságot is tartalmazza Newton III. törvénye.) A mozgás a mechanikai objektum egyik állapota, ami változatlan környezetéhez viszonyítva értelmezhető.

Az ily módon elgondolt világ leírásához lehet konstruálni alkalmas matematikai nyelvezetet. A matematikának, mint a természet leírására szolgáló nyelvnek Galilei és Descartes által szorgalmazott fejlesztése Newton és Leibniz munkássága révén alapvető eredményeket produkált. A differenciál- és integrálszámítás módszerei a változó mennyiségek matematikai kezelését is lehetővé tették.⁴⁹ Így a mechanikai elméletben alkalmazott állandó és változó mennyiségek értelmezése egységes matematikai leírást kaphatott, amelyben számokkal és az azokon értelmezett függvényekkel minden mechanikai probléma világosan megfogalmazhatóvá, s igénybe véve az aritmetika és a matematikai analízis eljárásait, tanulmányozhatóvá vált. A newtoni mechanika efféle célokra alkalmasabb formáját előbb Leonhard Euler (1707-1783) alakította ki, aki újrafogalmazta a newtoni tömegpont-mechanikát, majd pontrendszerekre, merev és rugalmas testekre és folyadékokra is alkalmazható változatait dolgozta ki. De alig valamivel később Joseph Louis Lagrange (1736-1813) már az analitikus mechanika ma is használatos változatát állította elő. Lényegében azt mondhatjuk, hogy a XVIII. század végére a newtoni mechanika elvei, összekapcsolva a matematikai analízis fejlettebb változataival, lehetővé tették az egész fizikai világ egységes, kvantitatív leírását. Ebben a világban minden érthető, kiszámítható. A gondolkodás előtt nem maradhat semmi rejtve; a jövő, akárcsak a múlt, a világ pillanatnyi állapota és az ismert mechanikai törvények által egyértelműen determinált. Semmi sem vonhatja ki magát az univerzális determináció hatálya alól, minden szükségszerűen történik úgy, ahogy történik, a valóságban véletlen nincsen, ha mégis véletlennek tűnik valami, akkor ott tudatlanságunk mutatkozik meg. Egy elegendően körültekintő, figyelmes és jól számoló lény előtt múlt és jövő egyaránt feltárul, számára minden teljesen és egyértelműen megismerhető. (Erre a feladatra lenne képes például a Pierre Simon Laplace (1749-1827) által elképzelt lény, az un. Laplace-démon.)

Ugyanezt fogalmazza meg filozófiai nyelven Holbach is:

"a világegyetemben minden összefügg: ez hatalmas láncolata az okoknak és okozatoknak, melyek szüntelenül egymásból következnek. Hacsak kicsit is gondolkozunk, fel kell ismernünk, hogy minden, amit csak látunk, szükségszerű és nem létezhet másképpen. Minden, ami látható vagy láthatatlan, meghatározott törvények szerint működik..."⁵⁰

De Holbach számára ez a determináltság univerzális filozófiai alapelv, vagyis amellett is érvel, hogy ugyanígy meghatározottak a társadalom mozgásai is, például:

"...nincs a forradalomban rombolóként vagy áldozatként résztvevőnek egyetlen tette, egyetlen szava, egyetlen gondolata, egyetlen akarása, vagy egyetlen szenvedélye, amely ne volna szükségszerű, amely ne hatna előírt módon, amely elkerülhetetlenül ne érné el a maga hatását... Mindez világos lenne egy olyan értelem számára, amely ismerné és áttekintené a forradalom szereplőinek összes testi és lelki akcióit és reakcióit."⁵¹

Sőt, Holbach számára az is fontos, hogy a természeti és társadalmi folyamatok egymással is összefüggésben állnak. Ezt írja például: "Talán Líbia sivatag terein gyülekeznek annak a viharnak a kezdetei, mely a szelek szárnyán hozzánk érkezik, megváltoztatja atmoszféránkat, és befolyásolja egy olyan ember vérmérsékletét és szenvedélyeit, aki adottságai révén sok emberre tud hatni, és aki saját kénye-kedve szerint fog dönteni nemzetek jövendő sorsáról."⁵²

... 2.2.2. A tudományos kémia létrejötte

Az anyagok természetére, tulajdonságaira, átalakulási folyamataira vonatkozó, ősidőkre visszanyúló tapasztalatok rendkívüli sokaságát értelmezik a különféle indíttatású és sikerességű alkimista eszmék történeti változatai.

Az efféle tapasztalatok gyakran az emberek mindennapi életéből eredtek, mint például a sütés, a főzés, az erjedés, a megbetegedés vagy a gyógyulás esetében, vagy a különféle technológiák (mint például a fazekasság, a bányászat vagy a kohászat) létrejöttével, működtetésükkel és javítgatásukkal voltak kapcsolatosak. Ezek a különféle hasznosítható, gyakran mesterségekhez, technikákhoz kötődő ismeretek alkották a kémiai ismeretek egyik jelentős csoportját. Ezektől jól elkülöníthetők voltak azok az eljárások, elgondolások, amelyektől hangsúlyozottan nem gyakorlati hasznot reméltek, hanem teoretikus, gyakran spekulatív, esetenként misztikus célok (bölcsesség, örök ifjúság, tökéletesség, stb.) megközelítését. Mindazonáltal a két szférának vannak közös részei: anyagok, kísérleti eljárások és eszközök, továbbá eredmények is. A különböző korokban kidolgozott alkimista értelmezések időnként a spekulatív célokat, máskor a gyakorlatias célokat követték s természetesen gyakorta egyaránt reflektáltak mindkét ismeretszféra eredményeire. Ezért az egyik alkimista tan inkább tűnhet tudományosnak, míg a másik teljesen misztikus lehet.

A mechanisztikus világkép kibontakozásával összhangban zajló folyamatban megfigyelhetjük, hogy a XVII. századtól kezdődően egyrészt előtérbe kerülnek, felértékelődnek és nagymértékben szaporodnak a gyakorlatban is hasznosítható kémiai ismeretek, hiszen ezek révén elérhető valaminő konkrét cél, megvalósulhat valamiféle emberi uralom. Másrészt a misztikus tanok elleni küzdelem s a racionális magyarázatokra való erőteljes törekvés következtében elvetik az alkimista tanítások spekulatív elemeit s más tudományágak – persze mindenekelőtt a newtoni mechanika – módszereit követve próbálják értelmezni a kémiai jelenségeket. Mindezek következtében a XVIII. század végére létrejön a racionálissá tett, modern értelemben is tudományosnak tekinthető kémia.

A modern kémia kialakulásánál is észrevehetjük a mechanisztikus világkép fejlesztőinek – korábban is említett – két elkülönülő táborát: a gyakorlati problémákra érzékeny, tevékeny kísérletezőt, aki mindenekelőtt műhelyében, laboratóriumában otthonos, és az inkább a tudomány, a filozófia berkeiben járatos tudóst, aki az eredmények rendszerbe foglalásában érdekelt. (Persze ebben a csoportosításban is sok az átfedés.) Mindenesetre figyelemre méltó, hogy a XVII-XVIII. század során sok gyakorlati kémiai problémát megoldottak, főként olyanokat, amelyeket a textilipar (kénsav és szódagyártás), a kohászat (a faszenet szénnel helyettesítő technológiák), vagy a bányászat vetettek fel; anélkül, hogy a problémák egy egységes kémiai elméletbe illeszthetők lettek volna. (Ugyanolyan folyamatról van itt is szó, mint amit már a gépezetépítő feltalálók esetében is említettünk.) Ezeknek a munkáknak sok felfedezés lett a mellékterméke, sok új elemet fedeztek fel (kobalt, mangán, nikkel, urán, tellúr, klór, hidrogén, nitrogén), sokat változtak az analízis módszerei, a reakciók lezajlásának leírására un. affinitási táblázatokat szerkesztettek, és így tovább.

Másrészt döntő jelentőségre tett szert a mesterségek és a tudomány képviselőinek közös munkálkodása révén végbement "pneumatikai forradalom",⁵³ a gázok vizsgálatában való lényeges haladás. Ennek a fizikában és a kémiában egyaránt olyan lényeges következményei lettek, mint a vákuum felfedezése, vagy a gázok közötti minőségi különbségek megállapításával a reakciók anyagmérlegének radikális pontosítása. Kitűnt, hogy a levegő (és hamarosan a víz is) felbontható s így nem lehet elem. Az égés változatainak megfigyelése az oxigén felfedezéséhez vezetett.

A XVII-XVIII. század kémikusainak ezen tapasztalatok értelmezésére kifejtett elgondolásait át- meg áthatották a mechanisztikus világfelfogás eszményei. A kémiai tapasztalatoknak, mint kizárólag anyagi folyamatoknak a megértéséhez – egyre nagyobb tudatossággal – alkalmazták az anyag megmaradásának elvét. A kémiai folyamatok során az anyag szerkezete, elrendeződése változik meg, valamilyen "mélységig". A folyamatokban változatlannak tekinthető összetevők a kémiai elemek. A változásokat, a változásokra való hajlamot, a kémiai affinitást is mechanikai elvek alapján próbálják értelmezni, például maga Newton is, vagy egy más modell alapján Rogerius Josephus Boškovic (1711-1778). Az égés flogisztonelmélete a mechanisztikus felfogáshoz híven egy külön anyagfajta feltételezésével nyújt magyarázatot: az égés flogiszton-leadás. (A termikus jelenségek magyarázatához egy további anyagfajtát, a hőanyagot fogják majd bevezetni. Ezekben az elgondolásokban az a fontos, hogy a gondolkodók – amennyire képesek rá – az érthetetlen jelenségeket meg szeretnék szabadítani misztikus vonásaiktól, s a mechanika eszközeivel hozzáférhető létezővel, valamilyen anyagfajtával reprezentálják őket.)

A mechanisztikus természetszemlélet alkalmazhatóságát a kémiában Robert Boyle hirdette meg a The Skeptical Chymist című 1661-ben megjelent munkájában.⁵⁴ Kémiai elemtana azonban nem annyira gyakorlatias, mint inkább filozófiai indíttatású. Mihail Vasziljevics Lomonoszov (1711-1765) a fizikai és kémiai szemléletmód összekapcsolására törekedett s a mesterség és tudomány szempontjait is együtt kívánta alkalmazni. Az elemekre vonatkozó elgondolása közel áll John Dalton (1766-1844) atomelméletéhez, a vegyülés mechanikai értelmezését szorgalmazta. Jelentős hatása azonban nem neki, hanem a francia Antoine Laurent Lavoisier-nek (1743-1794) lett. Lavoisier a modern kémia megalapozójának számít, főműve a Traité Elémentaire de Chimie, amely 1789-ben jelent meg, a kémia Principiájának tekinthető. Lavoisier is a tömegmegmaradás elvét követte, és elemtanában következetes mechanicista álláspontot foglalt el: az elemiségnek gyakorlati kritériuma van. Elem az, ami a kísérleti tapasztalatok alapján a kémiai folyamatokban nem változik. Az égésre vonatkozó oxigénelméletének alapján a savak, bázisok, sók többségét jól el lehetett különíteni, reakcióikat egyértelműen ki lehetett kalkulálni. Így a kémiai folyamatok is beilleszthetőkké váltak a mechanisztikus világ kiszámíthatóan működő hatalmas gépezetébe.

... 2.2.3. Az élővilág a mechanisztikus világképben

Annak ellenére, hogy "a XVIII. század végéig nincsen pontos határ az élőlények és a dolgok között ... az élő törés nélkül folytatódik az élettelenben"⁵⁵ , s így az élővilág objektumai is nagyobb nehézségek nélkül beilleszthetők a mechanikai világrendszerbe, talán mégis érdemes megemlíteni néhány sajátos szempontot az élővilág mechanisztikus értelmezésével kapcsolatban is.

A XVII-XVIII. század sok új felfedezése értelmezhető volt a gépezetnek tekintett élőlények "szerkezetének" feltárásaként, mintegy saját hozzájárulásával is megerősítve a mechanisztikus világkép paradigmájának érvényességét. Kétségtelenül ilyen szerepet is játszott William Harvey (1578-1657) leírása a vérkeringés mechanizmusáról. Továbbá ebből a szempontból is érdekes Hooke mikroszkóppal végzett megfigyelései alapján kialakított véleménye az élők sejtes szerkezetéről. A sejtnek az élő végső , tovább már nem osztható elemeként való felfogása az élő szerkezetét hasonlóan elgondolhatóvá teszi a fizikai vagy kémiai anyag szerkezetéhez.

A látható struktúra analízise nem csak az egyes egyedek szerkezetének elemzésében, de a fajok azonosításában, a különféle fajok egymáshoz való viszonyának megállapításában is alapvető szerepet kapott a korszakban. A svéd Karl von Linné (1707-1778) az élő fajok osztályozásának, a taxonómiának a megalapítója. Körülbelül hetvenezer fajt sorolt rendszerbe, pusztán a megfigyelhető eltérésekre alapozva. Felfogásában minden faj stabil természettel rendelkezett, fejlődésről, vagy akár csak kihalásról nem lehetett szó.⁵⁶

.. 2.3. A mechanisztikus szemléletmód korlátai

A mechanisztikus világkép a XVIII. század végére uralomra jutott. A filozófiában a felvilágosodás eszméinek dominanciája figyelhető meg. A felvilágosodás eszményeit társadalmi forradalmak kísérlik meg a valóságba átültetni. A kialakuló modern polgári társadalom polgárait függetlennek, szabadnak és egyenlőnek tudja.

A mechanisztikus felfogás világmagyarázatában érvényre juttat egy, a megfigyeléseken alapuló racionális elgondolást. Az egész világ egyszerű elemekből felépíthető, átlátható, maradéktalanul megérthető, összefüggő rendszer. A rendszer működése minden vonatkozásban követhető és kiszámítható. A rendszer és elemei tanulmányozása során elvben mindig választható egy helyes módszer, a helyes módszer, amelyet követve feltárul a dologra vonatkozó igazság.

A modern polgári viszonyok a társadalomban s a racionális tudományos törekvések a gondolkodásban együtt biztosítják a polgári értékrend univerzális érvényesülését: az ember uralmát a természet, a társadalom és saját természete felett. Az ember saját sorsának ura lehet.

"Ámde a teljesen felvilágosult Föld a győzelmes Balsors fényében ragyog."⁵⁷

Az ember uralmának jelei mellett hamarosan feltűnnek az ember nem-uralmának, elidegenedettségének tünetei is.

A figyelmes szemlélő számára kétségesnek tűnik az ember korláttalan aktivitására és a természet végletes passzivitására alapozott uralmi szituáció fenntarthatósága. Már néhány XVIII. századi gondolkodó számára is világos, hogy az anyag nem tekinthető pusztán passzív tényezőnek, hanem önmozgása, és "érzékelő képessége" van⁵⁸ s ebből következően a természetben változás és fejlődés figyelhető meg. A különféle tudományok eredményeiből hamarosan kitűnik, hogy az élővilágnak, a Földnek, sőt, az egész kozmosznak története és fejlődése van. A mechanisztikus világfelfogásba ez az adottság semmiképpen sem illeszthető bele – a fejlődés értelmezése ennek a fogalomkörnek a túllépésére késztet.

Az ember aktivitásának korlátai is egyre nyilvánvalóbban megjelennek. A nem-tudáson illetve a nem-törődésen alapuló, a természeti környezetet pusztító technológiák már a XVIII. századi Angliában gondokat okoznak.

Az ember természet és társadalom feletti uralmának gyakorlati működtetése során kitűnik, hogy az a fajta tudomány, amelyik az ember uralmát szolgálva fejlődik ki, nem váltja be a hozzá fűzött reményeinket, s mégsem tesz a hatalom birtokosaivá bennünket, hiszen sok dologra, mindenekelőtt a haszonnal éppen nem kecsegtető aspektusokra teljesen érzéketlen. Jól mutatja ezt, hogy fejlődésének egy valamivel későbbi szakaszában

"...elfoglalván a felvilágosult ész bírói székét, már nem pusztán tiltja az intelligibilis világokba való kirándulást, hanem értelmetlen fecsegésnek tartja... A gondolkodás eltávolodása a tényszerű feldolgozásának feladatától, tehát az éppen létező bűvköréből való kilépés ... őrületnek és önpusztításnak tetszik a szcientikus érzület számára..."⁵⁹

A létünket mindenekelőtt meghatározó, aktuálisan fennálló viszonyok feletti uralkodásunk kényszere miatt, valójában az éppen létezőnek való behódolás lesz a modern világ alapelve. Horkheimer és Adorno többször idézett könyvében világosan megmutatja, hogy a modern világ (manapság népszerű szóval a modernitás) nem csak az uralom vonatkozásában, hanem ebben a nemkívánatos értelemben is kibontakoztatja a felvilágosodás rejtett totalitárius jellegét, s a felvilágosodás ragyogó eszméit a fasiszta ideológia támaszaivá alakítja át. Az összefüggéseiből kiragadott ismeret, a kontextusától függetlenített tudás, a konkrét társadalmi környezettől elválasztott modern tudomány könnyen elveszíthet minden orientációs lehetőséget s így a pusztán az uralom érdekében működtetett ész az esztelen uralom lehetőségét valósítja meg. Akár még úgy is, mint végletes változatban a fasizmus körülményei között, amikor

"az uralom véres céljának a teremtmény csak anyagául szolgál... A természet szart se ér. Joga kizárólag a rafinált erőnek van, mely képes a túlélésre. Ez az erő maga is ismét csak természet; a modern ipari társadalom egész kiagyalt gépezete puszta természet, mely önmagát tépi szét. Nincs már olyan közeg, mely kifejezésre juttathatná ezt az ellentmondást... Az emberek oly radikálisan elidegenedtek egymástól és a természettől, hogy már csak azt tudják, hogy mire használják egymást, és mivel ártsanak egymásnak."⁶⁰

. 3. Kant tudományelmélete

(Szigeti András)

Kant a modern tudományos gondolkodás egyik legnagyobb hatású képviselője, akinek eszméi meghatározó szerepet játszottak az európai tudomány fejlődésében, nemcsak saját korában, hanem még a XX. század elején is. Családja Skóciából származott, onnét kerültek az Észak-Poroszország-i Königsbergbe, ahol apja szíjgyártómester volt, és ahol Kant egész életét leélte. A kor egyetemi gyakorlatának megfelelően csaknem minden tudománnyal foglalkozott, és 1755-től, amikor a königsbergi egyetem magántanára lett, tanított matematikát, fizikát, logikát, metafizikát, erkölcstant, természetjogot, antropológiát, vallásfilozófiát, fizikai földrajzot, ásványtant. Életműve két korszakra oszlik, az úgynevezett kritika előtti és a kritikai korszakra. Ez utóbbi kezdete a hetvenes évekre datálható; A tiszta ész kritikája 1781-ben látta meg a napvilágot. Szinte azonnal, egy csapásra világhírűvé vált általa.

Ugyanis a mű nem kisebb célt tűz ki maga elé, mint minden lehetséges – jelen és jövőbeli – emberi megismerés forrásainak és határainak egyszer és mindenkorra történő meghatározását a természettudományok és a filozófia területén. Kiindulási pontja az, hogy az emberi tudás néhány ponton szilárdan meg van alapozva; így a természettudomány oldaláról Newton műve által, a megismerés logikai oldaláról pedig a 2000 éve módosításra nem szoruló formális logikával. A vizsgálat lehetőségét pedig a racionális ész működtetése, módszeres használata teremti meg, amely képes minden lehetséges emberi tudás általános körvonalainak kidolgozására. Ezen kívül már csak bátorságra és módszeres elemzésre van szükség; ezért jelszava "sapere aude", azaz merj tudni!

Maga a vállalkozás pontosan fejezi ki a racionalizmus lényegét. A kiművelt emberi ész mindenható és változatlan; az ember antropológiai adottsága annak használata. Minden kiművelt ember képes az ész megfelelő használatára, és általa ugyanazon eredmények és igazságok megismerésére – azaz a racionális ész az emberi nemnek mint olyannak, és nem az egyes egyénnek a képessége. Az ész a végső és abszolút, semmi sem állhat neki ellen, legfeljebb saját maga. Saját korlátait kell megismernie, hogy a lehetséges tudásunk korlátaival tisztában lehessünk.

Kant egész életében ortodox newtoniánus volt. Az volt a véleménye, hogy a tudomány Newton Principiájával lett tudomány, hogy a newtoni elmélet befejezett és teljes, hogy éppen ezért semmi elvileg új nem várható a megismeréstől, csak a részletek tisztázása és extenzív előrehaladás – egyszóval azt gondolta a XVIII. század közepén, mint sok fizikus a XIX. század végén. (Ekkor ugyanis sokan azt hirdették, hogy a XX. századi fizika az ötödik tizedesjegy fizikája lesz.)

Mégis, Kant életének mindkét alkotói korszakában beleütközött olyan problémákba, amelyek általa felvetett megoldása nem volt teljesen összeegyeztethető – a már kortársai által is emberfelettien nagynak tartott – Newton égi és földi mechanikájának felfogásmódjával! Egyik esetben sincs azonban arról szó, mintha Kant törekvései hibásak lettek volna abban az értelemben, hogy olyan valamivel akarta volna kiegészíteni a newtoni rendszert, ami annak meglevő helyes tartalmait 'lerontotta' volna. Ellenkezőleg, olyan kiegészítéseket hajtott végre azon, ami a newtoni fizika szemléleti korlátainak korrekcióját jelentette anélkül, hogy azzal, annak érvényes fizikai tartalmaival (törvényeivel) összeütközésbe került volna. Talán nem túlzás azt állítani, hogy mindkét esetben 'természetfilozófiai konfliktusról' van szó, arról, hogy természetfilozófiai jellegű problémák értelmezésében kerülnek egymástól eltérő platformokra. Olyan problémák területén járunk, amelyek megítélésében az empirikus természettudomány szokványos módszerei nem vezetnek egyértelmű megoldásokhoz – legalábbis a jelen időben. Másfelől viszont e problémák problémák maradnak saját jelenük tudománya számára, azaz nem kerülhetőek meg arra hivatkozva, hogy ezekkel kapcsolatban csak 'spekulációk' és nem bizonyítható teóriák állíthatóak fel; hiszen éppen ezért foglalnak mindketten állást a bizonyíthatóként elfogadott kérdések körén kívül eső kérdésekben is. Ha Newton az általános tömegvonzás okának kérdésével kapcsolatban kijelenti, hogy "hypotheses non fingo", azaz hogy nem gyárt feltevéseket, akkor ez azt jelenti, hogy gravitációs törvényét nem tekintette – Huygens-szel szemben – feltevésnek, noha ez sem volt empirikusan bizonyítható. Ez a helyzet – tudniillik az empirikus tapasztalat híján történő elméletalkotás – nem ritkaság a tudomány történetében. Ennek jó példája, hogy a Föld tengely körüli forgását csak 1851-ben sikerült végre demonstrálni a Foucault-inga segítségével, Kopernikusz után 300 évvel! A forgásból fakadó centrifugális erő nagyságát már korábban kiszámolta Huygens.

Kant egy olyan ponton korrigálja Newtont, ami az egész természetfelfogás szempontjából döntő: a kozmosz létrejöttének kérdésében. Vonatkozó művének barokkos címe: Az ég általános természettörténete és elmélete, avagy kísérleti vázlat a világegyetem mibenlétéről és mechanikai eredetéről a newtoni alapelvek szerint.⁶¹ (Megjelent 1755-ben Lipcsében, de gyakorlatilag a kiadó csődje miatt nem hozták kereskedelmi forgalomba.) Kozmogóniai teóriája Kant-Laplace elmélet néven vonult be a tudománytörténetbe, mivel az elmélet Laplace 1796-os műve alapján vált ismertté.

Miért van szükség a newtoni elmélet kiegészítésére? Azért, mert Newton az égitestek mechanikáját önmagukból nem tudja megmagyarázni. Elmélete leírja az égitestek mozgását, gravitációs törvénye megmagyarázza a bolygók és üstökösök megfigyelt mozgásainak fajtáit állandó pályáikon, de lehetetlennek tartja annak megválaszolását, hogy miért különbözik a bolygók csaknem kör alakú mozgása az erősen megnyújtott ellipsziseket, sőt parabolákat és hiperbolákat leíró üstökösök igen excentrikus mozgásától⁶² . Newton kimondja, hogy ez az eltérés, valamint a Nap, a bolygók és az üstökösök egyetlen szabályos rendszerré való "rendkívül elegáns" egyesülése egy "Legfelső Racionális Erő" közreműködését bizonyítja. Isten beavatkozásának az a célja, hogy "a mozdulatlan csillagrendszerek ne zuhanjanak vonzásuk következtében egymásba"⁶³ .

Kant számára Newton középkorias ízű magyarázata nem kielégítő. Nem tud egyetérteni azzal, hogy a Naprendszer eredetének tudományos vizsgálata kizárt, lehetetlen legyen. Azt gondolja, hogy az égi mechanika törvényszerűségeinek teljes érvényben tartása mellett is mód mutatkozik arra, hogy megmagyarázzuk a Naprendszer kifejlődését tisztán fizikai törvényszerűségek alapján.

"Nem vitatom tehát, hogy Lucretiusnak vagy elődeinek: Epikurosznak, Leukipposznak és Démokritosznak az elmélete sokban hasonlít az enyémhez. Akárcsak e bölcselők, a természet első állapotát én is a világot alkotó testek vagy – ahogy ők nevezték – az atomok általános szétszórtságában tételezem. Epikurosz valaminő tehetetlenséget tett föl, mely az elemi részecskéket süllyedésre készteti, s – úgy tetszik – ez nem nagyon különbözik az általam elfogadott newtoni vonzástól; továbbá bizonyos elhajlást engedett nekik az esés egyenes vonalú mozgásától, bár ennek okáról és következményeiről zavaros képzetei voltak; ez az elhajlás hasonlít az egyenes vonalú esés ama változásához, amelyet mi a részecskék taszító erejéből vezetünk le; végül pedig a leukipposzi és démokritoszi alapfogalmak egyik legfontosabbját az atomok rendezetlen mozgásából képződő örvények jelentették, s ezek a mi elméletünkben is megtalálhatók. De akármilyen sok rokon vonás köt is össze ezzel a rendszerrel, amely az ókorban az istentagadás voltaképpeni elmélete volt, tévedéseivel nem vállalom a közösséget. Mindig találunk valami igazat a legértelmetlenebb véleményekben is, melyek valaha is elnyerték az emberek tetszését...Túl a felsorolt hasonlóságokon, marad egy lényeges különbség a régi és a jelenlegi kozmogónia között, amelyből így teljesen ellentétes következtetések vonhatók le.

A világegyetem mechanikus keletkezésének felsorolt tanítói a kozmoszban fellelhető összes rendet a vak esetlegességből vezették le, amely az atomok között oly szerencsés találkozást hozott létre, hogy azok jól rendezett egészet képeztek. Epikurosz volt olyan szégyentelen, hogy azt kívánta, az atomok minden ok nélkül térjenek el egyenes vonalú mozgásuktól azért, hogy találkozhassanak. E zagyvasággal oly messzire mentek, hogy az élőlények létrejöttét is ugyane vak összetalálkozásnak tulajdonították, s az észt ténylegesen az esztelenségből vezették le. Ezzel szemben a magam tanrendszerében úgy vélekedem, hogy a matéria bizonyos szükségszerű törvényekhez kötődik. Teljes szétoszlásában és szétszóródásában azt látom, miként fejlődik ki ebből természetes úton egy szép és rendezett egész. Mindezt azonban nem valami véletlen vagy esetlegesség okozza, hanem látjuk, hogy a természetes tulajdonságok szükségképpen hozzák magukkal...

A matériát, amely minden dolgok ősanyaga, biztos törvények kötik tehát, amelyeknek, szabadon működve, szükségképpen szép kapcsolatokat kell létrehozniuk. Nem áll szabadságában, hogy eltérjen a tökéletesség e tervétől. Mivel ily módon egy mindenekfeletti bölcs szándéknak van alávetve, szükségszerű, hogy valamely rajta uralkodó első ok állítsa egymással összhangban levő viszonyokba, ez pedig Isten, éppen azért, mert a természet még a káoszban is csak szabályosan és rendezetten járhat el."⁶⁴

A fenti szövegből látható, ahogy Kant Newtonnal szemben az antik atomistákra támaszkodik, hiszen először ők vetették fel komolyan az anyag valamely elemi állapotból kiinduló önszerveződésének problémáját. Kant bizonyos ambivalenciával hivatkozik rájuk, mivel fél attól, hogy ateizmusukkal való azonosulás gyanújába kerül. Az "epikureus disznók"⁶⁵ középkori megbélyegzése a XVIII. századtól sem idegen! Mégis, Kant gondolkodói komolyságát mutatja, hogy nem hagyja terrorizálni magát, és komolyan számol elképzeléseikkel. Éppen ennek folytán, egy olyan ponton fejti ki ellentétüket, amelyben a racionalizmus jellegzetes korlátja ütközik ki az antik atomizmus magasabb rendű gondolkodásával szemben.

Kant ugyanis visszautasítja, hogy a "vak esetlegesség"-ből vezessék le – ahogyan azt véleménye szerint az atomisták teszik – az anyag "jól rendezetté" válásának folyamatát. Azt gondolja ugyanis, hogy a véletlen csak mint a rend ellentéte létezhet; a rend viszont mindig valamifajta ésszerűség megnyilvánulása. Ezért mondja azt, hogy az atomisták "az észt ténylegesen az ésszerűtlenségből vezették le". Kant nem tudja a világban érvényesülő 'ésszerűséget' valamilyen 'eszes létező' nélkül elgondolni.

Ez nemcsak Kantra, hanem az egész racionalizmusra jellemző. Miközben a természeti törvény objektív létezése felé próbálnak eljutni, a törvényben kifejeződő általánost és szükségszerűt csak az emberi gondolkodással analóg módon, valami `elgondoltként` tudják elképzelni. Ez fejeződik ki például Voltaire híres bon mot⁶⁶ -jában, amikor Isten létezése felől kérdezőknek azt válaszolja, hogy "ha órát látok, azt gondolom, léteznie kell egy órásnak". Valójában azt akarja mondani, hogy egy ésszerűen működő szerkezet mögé ésszerű alkotót kell képzelni; ha a világban ésszerű rend mutatkozik, akkor nyilván egy ésszerűen gondolkodó rendteremtő található a rend mögött. De mi van akkor, ha az ésszerűség nem valamilyen értelemnek, hanem a kozmosznak a sajátossága? Ha a véletlenek mögött álló rend nem egy "eszes instancia" tevékenységére vezethető vissza, hanem az anyag önszerveződésének sajátosságaira? – Erre a lehetőségre gondolnak az atomisták, és ezt nem tudják elképzelni a racionalisták! Elképzelhető-e racionális rend értelmes rendező, legfelsőbb lény, első ok, órás nélkül? Mint majd Hegel természetfelfogásával kapcsolatban látni fogjuk, ő az a gondolkodó, aki a racionalista filozófiára jellemző egyetemes értelmet a legkevésbé perszonifikált⁶⁷ formában képes elgondolni – de erre végső soron csak a materialista természetfelfogás alapján lehet teljes mértékben vállalkozni, és csak a tudomány fejlődésének bizonyos fejlettségi fokánál.

Mindenesetre a "vak véletlen" véletlenszerűségével kapcsolatban Emil Borel bizonyította be 1909-ben, hogy egy pénzdarab dobási sorozatai során a fej relatív gyakorisága 1 valószínűséggel konvergál ½-hez, azaz kvázi-determinisztikusan viselkedik. A ma tudománya és technikája számára pedig egyre több olyan véletlen jellegű esemény és folyamat ismert, melyek illeszkednek bizonyos valószínűségi eloszlásokhoz. Ennek ismeretében már egyáltalán nem tűnik abszurdnak az atomisták gondolata a kaotikusan zuhanó atomok között kialakuló rendezettségről!

Hozzátartozik még a fentiekhez, hogy noha Newton igazi természetfilozófusként megfogalmaz bizonyos természetfilozófiai szabályokat (a Principia harmadik könyve elé írt bevezetésében), de a racionalisták által felvetett problémák közel sem tűnnek fel probléma-horizontján. Így például Optikájában úgy nyilatkozik, hogy "kezdetben teremté Isten az űrt és az atomokat", de egyik fogalommal kapcsolatban sem érzi szükségét további diszkussziónak.

Kant, aki úgy képzeli el az anyagot, mint amiben a mechanika törvényei benne foglaltatnak, feltételezheti, hogy az anyag kezdeti kaotikus állapotából alakult ki a Naprendszer. Ugyanakkor azonban az anyagot nem tekinti a világ ősokának; ez az ok Isten. Így ugyan Newtonhoz képest – aki a keletkezés kérdését kiiktatta a vizsgálható kérdések köréből – Kant tesz egy lépést előre, amikor a kozmosz mai állapotát egy fejlődési út eredményének tekinti. Ám a világ ősokát – ekkor még – ő is Istenben látja. Ez az álláspontja azután a kritikai korszakának folyamán módosul.

Kant kozmogóniai elképzeléseinek másik 'ősforrása' a karteziánus fizika örvényelmélete. Descartes (és követői) által kialakított elképzelés szerint az anyag legkisebb részeiből, a korpuszkulákból, azok örvénylő mozgása következtében alakult ki egy-egy naprendszer. Minden Nap a tűzanyag-részecskék örvényének középpontjában összetömörült magból keletkezett; ugyanígy jöttek létre a bolygók, a forgás által megszilárdult anyagból. Maga az elmélet kicsit megkésett, megszületése után csak későn került forgalomba, és a newtoni elmélet megjelenésével elvileg elavult; mégis, Franciaországban a XVIII. század közepéig erősen hatott, és csak ekkortájt szorította ki azt a gravitációs elmélet. Nem kisebb személyiség, mint Voltaire terjesztette el Newton tanait hazájában, majd barátnője, a tehetséges fizikus Madame du Châtelet marquise fordította le franciára 1756-ban.

Newtonnak az volt a véleménye, hogy az örvény-hipotézis összeegyeztethetetlen az asztronómiai jelenségekkel. Ennek ellenére a kérdéseknek az a sora, amelyek a fejlődés-gondolat hiányával függenek össze – azaz azzal, hogy Newton csak kozmológiát csinál és a kozmogónia⁶⁸ lehetőségét is kizárja – mint érvényes de megválaszolatlan kérdések felvethetőek maradtak a newtoni tilalom ellenére is; nos éppen ezeket veti fel Kant. Ezt a programot fogalmazza meg híres megjegyzése, miszerint "Adjatok nekem puszta anyagot, s világot építek belőle nektek"; méghozzá úgy, hogy ebben a világban változatlanul érvényesülnek majd Newton nagyszerű törvényei. Kétségtelenül jogosak a kanti aspirációk. Ezt az is kifejezi, hogy ezeket Laplace a fentebb idézett könyvében úgy ismételte meg, hogy Kant írását nem ismerte.

Kant hipotézise nem pusztán spekulációs fejlődéselméletet tartalmazott. Fontos része volt, hogy a Naprendszert egy nagyobb rendszer, a Tejútrendszer részeként fogta fel, azaz a "világok sokaságának" az antik gondolkodóktól Nicolaus Cusanuson, Giordano Brunon át Fontenelle-ig terjedő álláspontján állt. Voltak továbbá a korban bizonyos feltételezett kozmológiai törvényszerűségek, amelyekkel kapcsolatban a korszak csillagászai magyarázatot és igazolást vártak. Ilyen volt például a bolygók pályasíkjának a Nap egyenlítő-síkjával való nem-egybeesése; a bolygók holdjainak eltérő száma; a Szaturnusz gyűrűi, stb. Kant ezekre is adott valamilyen – a keletkezési elmélettel és a newtoni törvényekkel összefüggő – magyarázatot, melyek közül némelyek a későbbiekben helyesnek, mások pedig tévesnek bizonyultak. Elméletének kiindulópontja, miszerint a Nap vonzáskörében levő gáz- és porfelhő a Nap körül forgó mozgásra tehet szert, hibásnak bizonyult; ezt már Laplace is felismerte, és saját elméletét a már forgásban levő anyagfelhő hipotéziséből indította el.

Miben áll Kant hipotézisének igazi jelentősége? Elsősorban abban, hogy az európai tudományt elsőként tereli vissza az ebben az időszakban uralkodó változatlan világegyetem-változatlan fajok álláspontjáról a szerves és szervetlen világ fejlődéselméletének álláspontjára. Ez az elképzelés a görög gondolkodás számára az egyedül elfogadható volt – amint ez például Platón természetfilozófiájából is egyértelműen kiderül, ahol a változatlan öröklét csak az ideavilágot illeti meg; ám a XVIII. században egyelőre ismét új és elfogadhatatlan. Kant az első aki ezzel előáll. Felfogása hamarosan uralkodó elméletté lesz először a természetfilozófiában, majd Darwin korszakalkotó művének ( A fajok eredete, 1857) megjelenése után az egész természettudományban.