Előadások a természetfilozófia történetéből

. 4. A fizikai anyagfogalom fejlődése Descartes-tól Hegelig

(Zágoni Miklós)

Descartes (1596-1650) a fizikai anyagra vonatkozó alábbi elképzeléssel találja magát szemben: a szivattyúkkal, pumpákkal, lég- és víznyomásmérőkkel kapcsolatos régebbi és újabb kísérleteket még mindig a "horror vacui", a vákuumtól való irtózás arisztoteliánus-skolasztikus elvével magyarázzák; a gravitáció, a szabadesés földi jelenségeit a testek "természetes helyére való törekvése"-ként értelmezik stb. Az anyag tehát az "irtózás", a "törekvés" stb. tulajdonságaival, ezekkel az egyértelműen "lelki" jellegű képességekkel volt felruházva. A Descartes-i dualizmus – a világnak kétféle létezőre: testi és lelki, "kiterjedt" és "gondolkodó" szubsztanciára (res extensas, ill. res cogitans) való felosztása – egyrészt bevezeti a "lelket", ezt a nagyon furcsa anyagot a létezők sorába (noha még a keresztény vallás sem tekinti a lelket ilyen konkrét értelemben vehető létezőnek), másfelől azonban végrehajt egy rendkívül fontos szétválasztást: ezt a lelket rögtön kivonja a másikfajta, a kiterjedt anyagból, s ezáltal előállítja azt a modern természettudományos anyagfogalmat, amelynek már semmilyen belső "élet-szerű" tulajdonságai nincsenek, amelynek mozgása tehát már csak külső erők hatására következhet be s amely mozgás így leírható tisztán geometriai, matematikai eszközökkel.

A fizikai anyag alap-meghatározottsága tehát a kiterjedés; a test oly módon képes a kiterjedését megőrizni, ha ellenáll a nyomásnak. Minthogy az üres térnek, azaz az űrnek nincs meg ez a képessége, azaz nem képes ellenállást kifejteni az anyag behatolásával szemben, ezért az űr, ha létezne, azonnal megtelne az oda pillanatszerűen (ellenállás nélkül) beáramló anyaggal, s így rögtön megszűnne; azaz űr nem létezhet. Az anyag egyenlő a kiterjedéssel és a kiterjedés egyenlő az anyaggal; üres kiterjedés nincs.

Az anyagok tehát Descartes szerint teljesen kitöltik a világot, nincs közöttük tér (a gömbszerű testek közé kisebb méretű testek, pl. levegő áramlik be); a tárgyak közvetlenül érintkeznek. A közvetlen érintkezés során kifejthető egyedüli lehetséges hatás pedig az egymásra gyakorolt nyomás (lökés). Nyomóerő egyik testről a másikra a (nem létező) üres téren át természetesen nem tud átmenni; egymástól távolabb levő testek között az erőhatás a (teret kitöltő) közbülső részecskék kontakt nyomóhatásai által közvetítve tevődik át. A mozgás a teljesen teli térben úgy lehetséges, hogy a testek egyszerre mozdulnak el, s mintegy egymás helyére állnak be.

A kontakt érintkezés során átadódó nyomóerő elképzelése rögtön felvet egy problémát, az ún. lágysági problémát, amelyet Leibniz (1646-1716) vizsgált részletesebben.

Leibniz – aki egyébként egyetért Descartes-tal abban, hogy vákuum nem létezhet a természetben – az erőkre vonatkozó, időközben elvégzett, megfigyelések és az akció-reakció elv körvonalainak kibontakozása hatására felveti: egyáltalán nem magától értetődő, hogy a testek a nyomás hatására csupán helyzetükből mozdulnak ki, azaz csak ellökődnek, de egymásba nem hatolnak be, vagyis nem deformálódnak. A testeken belül a külső nyomással szemben ellenálló erőknek kell lenniük! Csak ezek az erők képesek fenntartani a testek kiterjedését a kívülről jövő nyomással szemben és megakadályozni, hogy a test térbeli kiterjedése egyetlen pontba omoljon össze. Ezek a belülről kifelé irányuló nyomóerők egyúttal Descartes vákuum-ellenes érvének alátámasztását vagy igazolását is adják, hiszen ezek okoznák a test expanzióját, térbeli kitágulását, ha a kinti nyomás – a többi testtel való közvetlen érintkezés – megszűnne, azaz ha a test űrbe, vákuumba kerülne.

Leibniz ebből eljut annak a következtetésnek a kimondásáig, hogy az anyag nem más, mint erőkkel kitöltött tér, s a testek kiterjedéséért az őket kitöltő taszítóerők a felelősek.

Vegyük észre, hogy ez mennyivel erősebb anyagszerkezet-magyarázat, mint az atomizmus, amely szerint a fizikai testek kiterjedését az őket kitöltő kicsiny, de összenyomhatatlan végső anyaggolyócskák, az atomok határozzák meg. Leibniz azonban észreveszi, hogy e végső anyagdarabkák kiterjedtségének, összenyomhatatlanságának problémája ugyanaz, mint a nagyobb kiterjedt testeké: az atomok áthatolhatatlanságát is meg kell magyarázni; az atomok kiterjedtségének állítása még nem értelmezi magának a kiterjedtségnek a mibenlétét.

De hogyan kell azt érteni, hogy a tér "ki van töltve" taszítóerőkkel? Leibniz úgy értelmezi az erőket, mint amelyek egy kiterjedés nélküli geometriai pontban helyezkednek el, s abból bontakoznak ki; Leibniz ezeket nevezi monász-oknak. Ezek centrális erők, amelyek centruma a pont. Az egyes geometriai pontokhoz rendelt erők nem tekinthetők kiterjedtnek, nem lehet pl. azt mondani, hogy egy "nagyobb erősségű erő" jobban "kijön" a talppontjából, mint egy "kisebb erő". Az erők kiterjedés nélküliek, ugyanúgy, mint maguk a geometriai pontok, s a teret is csak olyan értelemben "töltik ki", amilyen értelemben a kiterjedés nélküli geometriai pontok "kitöltenek" egy geometriai testet.

Míg tehát Descartes-nál az egymásnak nyomódó áthatolhatatlan testek szembenállásból származik a dolgok elrendeződésének egy bizonyos állapota, addig Leibniznél az elmozdulások nélküli egyensúlyi állapot is a testek közötti nyomóerők és a testeken belüli taszítóerők dinamikus egyensúlyából, erők és ellenerők egymást kölcsönösen kiegyenlítő, "kordában tartó" rendszeréből jön létre.

Leibnizcel (és Descartes-tal) szemben Newton (1642-1727) a klasszikus atomizmus álláspontját képviselte, s így a vákuum, az üres tér reális létezése mellett foglalt állást.

Mind a két felfogás szembe találta azonban magát egy problémával, amely más-más módon, de mindkettőnek súlyos nehézséget okozott, olyannyira, hogy ez a nehézség a két elmélet eredeti keretein belül feloldhatatlan volt; s a kiút meglelése mindkét elméletnél alapvetően hozzájárult a továbbfejlesztéshez – amely továbblépés végső soron ugyanabba az irányba, a két elmélet közeledése felé mutatott.

A "lágysági" problémáról, a testeknek a tapasztalatból ismert bizonyos mértékű összenyomhatóságáról, rugalmasságáról van szó.

Leibniznél (csakúgy, mint Descartes-nál) a testek abszolút szilárdak, a testben a külső nyomással szemben pontosan azonos méretű ellennyomás van, amely a test határát "behorpaszthatatlanná" teszi.

Azonban Leibniz dinamikája szerint is (amely lényegileg azonos a Newton-félével) a tökéletesen rugalmatlan (abszolút összenyomhatatlan) testek egymásnak átadott lökései pillanatszerűen tevődnek át egymásra; a pillanatszerű lökés azonban az adott pillanatban végtelen nagy gyorsulást eredményez; ehhez viszont végtelen nagy erőket kell feltételezni, amelyeknek a megjelenése véges testek esetében paradox. Ezt az érvet egyébként már Kant (1724-1804) kifejti teljes pontossággal a Metaphysische Anfangsgründe der Naturwissenschaft (A természettudomány metafizikai alapjai) című 1786-os könyvében, a harmadik fejezet (A mechanika metafizikai alapjai) utolsó paragrafusában: Allgemeine Anmerkung zur Mechanik – Általános megjegyzés a mechanikához.

A nyomás formájában elgondolt erőhatásnak tehát mindig végesnek kell lennie; ehhez azonban rugalmas (összenyomható) testeket kell elgondolni. Az összenyomáskor azonban az erőknek változniuk, az erőcentrumhoz való közeledéskor növekedniük kell, a külső nyomás elmúltával pedig az erőknek ismét vissza kell állniuk az eredeti nagyságukra. Az erőcentrumok nem érnek egymásba – a geometriai centrumponthoz való közeledés során az ébredő erő a végtelenhez tart (kérdéses ismét, hogyan jöhet elő végtelen nagy erő egy véges test belsejében, illetve egyáltalán, hogy, honnan "jöhet elő" egy erő, s a külső behatás elmúltával hová "húzódik vissza"). Az erőcentrumok között véges erők csak akkor tarthatnak egyensúlyt, ha azok véges távolságra vannak egymástól, azaz ha a centrumok (a "monászok") között térköz (űr) van.

Az üres tér létezését eleve elfogadó newtoni atomizmusnak is megvan a maga saját – azonos forrású, de éppen az ellentétes irányba mutató – paradoxona.

Ha a testek rugalmasságát úgy értelmezzük, ahogyan az atomizmus is teszi – egy test összenyomásakor az atomok közötti távolság csökken, azaz csupán a köztük levő űr "szorul ki", ahogyan az atomok a közöttük lévő tér üres helyeire benyomulnak; de az atomok maguk tökéletesen merevek és összenyomhatatlanok -, akkor az atomok közvetlen érintkezésekor szintén fellépne az abszolút rugalmatlan testek egymásra hatásakor megjelenő végtelen nagy erők problémája; tehát az atomok közötti valamekkora távolságnak mindig fenn kell maradnia, azaz az atomok nem kerülhetnek egymással közvetlen érintkezésbe.

Az atomok közötti távolság fennmaradásához viszont olyan taszítóerőket kell feltételezni, amelyek túlnyúlnak az atomok határán , s az atomok közötti térben működnek, mintegy "kitöltik" az atomok között űrt, s amelyeknek az atom határához való közeledéskor éppúgy végtelenhez kell tartaniuk, mint a "monászok" esetében az erőcentrumhoz történő közelítésekor.

Mind a Leibniz-féle kiterjedés nélküli pont-atom, mind a Newton-féle kiterjedt atom esetében azt kapjuk: az anyag egymástól elkülönült erőcentrumokból áll, amelyekből a teret áthidaló s egymást elérő taszító erők indulnak ki, amelyek hatnak akkor is, ha a forrásuk nincs jelen.

Az elmélet fejlődésének ez a stádiuma talán az egész folyamat legjelentősebb felismerését készíti elő. Nevezetesen: ha a fizikai anyag egy kis darabkája nem más, mint taszítóerőkkel kitöltött tér, amely más anyag-darabkákkal nem közvetlenül érintkezik, hanem az űrön átnyúló erő-csápjaival gyakorol rájuk taszító nyomást, akkor világos, hogy amennyiben e nyomással szemben csökken a környezet ellenállása, akkor a belső nyomás túlsúlya révén az anyagnak oda be kell hatolnia, sőt, amennyiben egy egyedülálló részecskét kiteszünk az üres térbe, annak robbanásszerűen ki kellene terjeszkednie. Hogy az anyagok megőrzik kompaktságukat, méretüket olyan körülmények között is, ahol külső nyomás nem áll ellent belső taszítóerejeiknek, csak annak lehet a következménye, hogy az anyagdarabokban a legkisebb alkotórészek között nem csupán taszító, hanem ugyanekkora erősségű és mennyiségű vonzóerők is működnek , azaz, hogy a gravitációt, vagy valamely hozzá hasonló erőt kicsiben, a testek, sőt az atomok között is figyelembe kell venni. Ez a fejlemény Kant ( Monadologia Physica, Königsberg, 1756) és Boškovic (1711-1787) (Theoria Philosophiae Naturalis, Bécs, 1758) nevéhez fűződik.

Kant később, részben az időközben kidolgozott kritikai filozófiája hatására, egy nagyon lényeges, szintén máig ható érvényű felismerést tesz, amellyel gyakorlatilag megveti a mechanikain túllépő, modern elektromágneses Faraday-Maxwell-féle anyagfogalom alapjait. Arra a következtetésre jut ugyanis a már idézett, A természettudomány metafizikai alapjai című 1786-os művében (Második fejezet, Lehrsatz 4., 1. és 2. Megjegyzés), hogy nincs értelme fizikai realitásként, az anyag alkotóelemeként vagy összetevőjeként beszélni az erőknek ezekről a forrásairól vagy centrumairól, mivel ezeknek a megközelítése során a távolság nullához közelítésével az ellenálló erő a végtelenhez tart, így ezen erőcentrumok tényleges eléréséhez végtelenül nagy erőre lenne szükség, vagyis ezek a centrumok elvileg elérhetetlenek; s Kant elutasítja a róluk való tárgyalást, mert az a Ding an sich struktúrájáról való értekezés volna.

Ezzel Kant megteremti a lehetőségét annak, hogy a vonzó és taszító erők teret kitöltő hálózatáról az erőcentrumok figyelembevétele , kötelező hozzászámítása nélkül beszéljünk – vagyis voltaképpen megteremti a nem centrális erőterek fogalmi alapjait.

Kant ezt az alapvető fontosságú gondolatát kiegészíti azzal, hogy az anyagot már csak azért sem lehet az erőcentrumok összességével azonosítani (vagyis nem lehet azt állítani, hogy az anyagot ezen erőcentrumok alkotják, hogy az anyag ezekből áll), mert az anyag egy bizonyos tértartományban akkor van jelen – egy tértartomány anyaggal akkor van kitöltve -, ha ott a behatolásnak ellenálló taszítóerők vannak. Hiszen az anyag nem ott van, ahol az erőcentrum van, hanem ott, ahol az (állítólag belőlük kisugárzó) taszítóerők elegendően erősek ahhoz, hogy megakadályozzák más anyag behatolását. Ha tehát egy anyagdarabot tekintünk, akkor azt kell mondanunk, hogy abban "anyag" van bármely két erőcentrum közötti bármely térpontban, amely bármilyen ellenállást tanúsít az oda való behatolási szándékkal szemben.

Így az erőcentrumok feltételezésének más funkciója már nem marad, mint a belőle kiáramló erők forrásaként, "hordozójaként" való értelmezése; de ez az utolsó funkció is elvész a nem centrális erőterek esetében, amelyeknek a fennállásához nem csupán nem szükséges, de nem is lehetséges valamiféle anyagi erőcentrumot, pontforrást feltételezni.

Az eredetileg keresett anyag, mint szubsztanciális, kiterjedt, áthatolhatatlan, az üres tértől (és egymástól) éles kontúrral elválasztott testi létező átalakult egyfelől centrális erőterekké, ahol az eredeti értelemben vett anyagiság egy végtelenül kicsi, fizikailag elérhetetlen, végtelen nagy taszítóerőkkel "védett" erőcentrummá, "töltés-hordozóvá" vált; másfelől önmaguk jogán létező, hordozó nélküli nem centrális erők rendszerévé. Az így kapott konglomerátumot lehet éternek nevezni, amelyben az atom, a tömegpont, a töltés csupán egy sűrűsödési hely, egy divergencia, egy örvény vagy valami hasonló, és magát az egész rendszert lehet az abszolút teret kitöltő fix koordinátarendszernek, általános viszonyítási alapnak tekinteni – s ezzel készen is van a klasszikus fizika világképe.

Hogy az erők hogyan képesek szunnyadni , majd feléledni, sőt a végtelenhez közelítően naggyá válni; hogy ezek benne vannak-e az anyagban, vagy pedig mi magunk visszük bele – ezek már a ma kérdései.

Érdekes kísérővonulata a vitának a fény anyagának mibenlétéről folytatott (a fentiekhez hasonlóan tisztán spekulatív, de a fentiekhez hasonlóan igen modern eredményekhez vezető) diskurzus, amelyben – ebből a speciális szempontból – megismétlődik az atomizmus és a kontinuus felfogás között lefolyt vita. Ennek áttekintésére itt nem térünk ki; a fentiek ismeretében az érdeklődők az érvelések menetét már maguk is végig tudják követni a vonatkozó irodalomban (pl. Newton: Opticks, Huygens: Horologium oscillatorium).

Hegel (1770-1831) – hogy úgy mondjam – a "konkrét fizikai spekulációk" szintjén nem tesz hozzá sokat a kanti eredményekhez. Érdeme inkább abban áll, hogy egyrészt teljes biztonsággal és rendkívüli gondolati gazdagsággal foglalkozik az erők és ellenerők, hatások és ellenhatások egymás által kiváltott, szunnyadó, ébredő, majd újból kihunyó, megfoghatatlan, mégis reális, egymásra épülő, kölcsönös ok-okozati játékával, másrészt pedig mindezt filozófiai szintre emeli, világméretűvé és központi, filozófiai jelentőségűvé teszi; a "mechanikai"-nak filozófiai jelentést ad, melyet a régi, szubsztanciális anyagfelfogás teljes fogalmi és szemléleti rendszerére, gondolkodásmódjára és világlátására vonatkoztat, szemben azzal az újfajta filozófiai-filozofálási móddal, amelyben egyetemessé tágítja s újabb és újabb, egyre magasabb hierarchiába rendeződő fogalmi szintekre vezeti át a fizikai szintről, a hatások-ellenhatások-kölcsönhatások szintjéről származtatott, s általa "dialektikus"-nak nevezett felfogást.

Nincs mód itt természetesen a hegeli filozófiának még a legvázlatosabb áttekintésére sem, noha a filozófiatörténetben valószínűleg Hegelre érvényes leginkább, hogy egyetlen gondolata, egyetlen mondata, egyetlen szava sem érthető meg a teljes rendszer, a teljes fogalmi hierarchia ismerete nélkül.

Az alábbiakban tehát inkább csak a szemléltetés, illetve az érdeklődés felkeltésének szándékával emelünk ki néhány – bár a rendszer szempontjából is központi jelentőségű – elemet Hegel hatalmas gondolati építményéből, hogy betekintést nyerjünk a fizikai anyagfogalom hegeli értelmezésének eredményei közé is.

Korai munkájában, a Jenenser Logik vizsgálódásaiban rengeteg más mellett foglalkozik azzal a problémával is, hogy amennyiben a "dolog", a szubsztancia pusztán erők összessége, amelyek különböző viszonylatokban különbözőképpen jelennek meg, akkor mi az a közös, mi az a belső, amely összefogja és önazonosságának megtartásához vezeti a dolgot. A probléma fizikai értelemben természetesen az, hogy mi az "anyag", a szubsztancia az erőkben, illetve az erők mögött.

"Az erő a viszony mindkét lényegi oldalát egyesíti magában, az azonosságot és az elválasztottságot ... A szubsztancia ... mint erő, ok önmagában ... Az erő lényegében az a meghatározottság, amely a szubsztanciát ezzé a meghatározott szubsztanciává teszi; és ugyanakkor úgy van tételezve, mint ami az ellenkezőre, önmagában az ellentétére vonatkozik."⁶⁹

Az erő tárgyalása, továbbfejlesztve, visszatér A szellem fenomenológiájában is. Az alábbi passzusban például a newtoni erő és ellenerő összefüggését, egységét vizsgálja a maga sajátos nyelvezetén:

"Egyszerre azonban két erő van előttünk, a kettő fogalma ugyanaz ugyan, de egységéből a kettősségbe ment át. Ahelyett, hogy az ellentét mindenképpen lényegileg csak mozzanat maradna, úgy látszik, hogy egészen önálló erőkre való kettéválás által kivonta magát az egység uralma alól. Hogyan állunk ezzel az önállósággal ...: Mindenekelőtt a második erő lép fel mint gerjesztő tényező ... az ellen az erő ellen, amely mint gerjesztett van meghatározva; ... (de) az a különbség, amely a kettő között fennáll, hogy az egyik a gerjesztő, másik a gerjesztett, a meghatározottságuk ugyanazon kölcsönös kicserélődésévé változik át.

A két erő játéka így a kettőnek ebben az ellentétes meghatározottságában áll, egymás számára-való létüknek ebben a ... közvetlen felcserélésében. ... Amannak csak a másik által van meg a meghatározottsága és csak annyiban gerjesztő, amennyiben a másiktól azt a gerjesztést kapja, hogy gerjesztő legyen; s éppoly közvetlenül el is veszti ezt a neki adott meghatározottságot; mert ez átmegy a másikba, vagy helyesebben, már át is ment abba... Az erő mozgásának észrevevésében a tudat azt tapasztalja, hogy így a végletek e két oldal szerint semmik magánvalóságuk szerint, hanem azok az oldalak, amelyek állítólag különböző lényegüket teszik, eltűnő mozzanatok csupán, mindenkinek közvetlen átmenése az ellenkezőbe."

E kristálytiszta hegeli fogalmi elemzésben teljes mélységében áll előttünk a "szunnyadó erő ellenerő általi felkeltésé"-nek fentebb említett problémája.

"Kitűnik ebből, hogy az erő fogalma valóságossá válik azáltal, hogy két erőre bomlik szét, s kitűnik az is, hogyan válik azzá. Ez a két erő mint magáért való lényeg egzisztál; de egzisztenciájuk olyan mozgás egymás felé, hogy létük inkább tiszta tételezettség egy más által, azaz hogy létük tiszta jelentése inkább az eltűnés. Nincsenek mint végletek, amelyek megtartanak maguknak valami szilárdat ás csak külső tulajdonságot küldenek egymásnak a középre és az érintkezésükre, hanem csak ezen a középen és ebben az érintkezésben azok, amik."

Vegyük még ehhez hozzá a következő passzust:

"Benne közvetlenül éppúgy megvan az erőnek magába való visszaszorítottsága, azaz magáért való léte, mint a kifejezés, a gerjesztettség éppúgy, mint a gerjesztés; ezek a mozzanatok tehát nem oszlanak meg két önálló véglet között, amely csak mint ellentétes helyezkedik szembe egymással, hanem lényegük éppen az, hogy mindegyik csak a másik által van, s hogy az, ami mindegyik így a másik által, közvetlenül már nem az, mert a másik."

Így valóban nincsenek saját szubsztanciáik mint hordozóik és fenntartóik.

Tehát

"Az erő fogalma inkább tartja fenn magát, mint a lényeg a maga valóságában; az erő mint valóságos teljességgel csak a megnyilvánulásban van, ez pedig egyúttal nem más, mint önmaga megszüntetése."⁷⁰

Az a fejlődés, amelyen a hegeli koncepció átmegy a Fenomenológia és A logika tudománya között, még egy további, rendkívül fontos fogalmi-szemléleti eredményt hoz. Mindaz ugyanis, amit Hegel fentebb az erő elnevezés alatt fejtett ki, itt már a kölcsönhatás kategóriáját formálja meg, s míg ez utóbbi a Fenomenológiában kidolgozott formájában nincs jelen, addig a Logikának kulcsfogalmává válik.

Hogy lássuk, mi minden tartozik e kategória "hátországához", egészen röviden végig kell tekintenünk azt az utat, amelyen ezt a kategóriát Hegel felépíti, s ezáltal – legalább jelzésszerűen – megkapjuk azokat a tartalmakat is, amelyeket Hegel e kategóriába be kíván emelni.

Az a közvetlen létező, amelyet e kategória jelöl, a minőség, a mennyiség és a mérték meghatározottságaival bír. A benne foglalt lényeg szintjén először mint az egzisztencia alapja határozódik meg (mégpedig reflexiós meghatározásokban) – majd pedig ebből az alapból az ellentmondás építi ki magát az egzisztenciát s ennek jelenségként megjelenő formáját, a dolgot:

"Egy dolognak tulajdonságai vannak; ezek először is meghatározott vonatkozásai másra; a tulajdonság csak mint az egymáshoz való viszonyulás egyik módja létezik; ennélfogva a dolog reflexiója és tételezettségének oldala."⁷¹

A dolog jelenségének lényege a viszony; a viszony pedig már a valóság (a jelenség plusz lényeg együttese) kulcsa. Előzőleg már megtudtuk, hogy a viszony itt nem semleges, üres viszonyulást, puszta térbeli vagy más külsődleges kapcsolati formát jelent, hanem az erőről és ennek megnyilvánulásairól van szó:

"Az egy és ugyanaz ebben a viszonyban, a benne foglalt vonatkozás magára, ... amely, mint magára irányuló reflexió, önmagát a különbséghez taszítja, s mint másra irányuló reflexió, magát létezőnek tételezi; s megfordítva, ezt a másra-irányuló reflexiót a magára irányuló vonatkozáshoz és a közömbösséghez vezeti vissza – ez az erő és megnyilvánulása."⁷²

Így most megállapítható:

"Ami valóságos, hatni képes (Was wirklich ist, kann wirken); valósága kinyilvánít valamit azáltal, amit létrehoz . Más iránt való magatartása önmagának megnyilatkozása: nem átmenetel, ... nem is megjelenés ... , önálló valami, amelynek azonban egy másik önállóban van magára irányuló reflexiója, meghatározott lényegisége."⁷³

A valóság végül is először mint a szubsztancialitás viszonya adódik; majd mint oksági viszony; végül pedig mint mindezeknek a kölcsönhatás kategóriájával megragadható szintézise, teljessége.

Mintha a kölcsönhatással Hegel saját hitvallását mondatná el:

"Egyúttal én vagyok a kapcsolat is a két oldal között , amelyek nem absztrakt meghatározások, mint »véges és végtelen«, hanem mindegyik maga a teljesség. M i n d a két szélső oldal é n m a g a m v a g y o k , a vonatkozó, és az összetartó, a vonatkozás maga ez az önmagával harcoló és magát ebben a harcban összetartó. Én magam vagyok a harc , minthogy a harc éppen ez az ellentmondás, de nem a két különböző közömbössége, hanem összekötöttsége. NEM EGYIK VAGYOK A HARCOLÓK KÖZÜL, HANEM ÉN VAGYOK MIND A KÉT HARCOLÓ ÉS A HARC MAGA."⁷⁴

V. fejezet - Racionalizmus és romantika a természetfilozófiában

. 1. A német racionalizmus és a természetfilozófia

(Szigeti András)

Az európai természettudomány fejlődésén belül a német természetfilozófiai gondolkodásnak nagyon jelentős a szerepe. Az európai racionalista filozófia fejlődésének súlypontja átkerül Németországba a XVIII. század végére, és ezzel összhangban itt készülnek a korszak legfontosabb természetfilozófiai elméletei is.

Az időrendi sorrendnek megfelelően elsőnek tárgyalt gondolkodó, Immanuel Kant (ld. IV.3. fejezet) még későbbi, híres kritikai fordulatát megelőzően, teljességgel a newtoni fizika kiegészítéseként dolgozza ki saját kozmológiai indíttatású természetfilozófiáját. Ennek érvényét mindenkor fenntartja, noha "kritikai" korszakában elsősorban ismeretelméleti és tudományfilozófiai problémák foglalkoztatják, amelyek sok szempontból túlmutatnak a természetfilozófia problémakörén.

A schellingi-hegeli természetfilozófia már más törekvések által meghatározott. Itt a filozófia általános törvények és elvek megragadására tör, és nagyon gyakran olyan területekre téved, ahol ennek nincsenek meg a tapasztalati feltételei. Így például a természettudományok még nem jutottak el a fejlődés tényeinek feltárásán keresztül a fejlődés általános elvének kimunkálásáig, de a hegeli filozófia mint általános és szükségszerű elvet már megragadta és felmutatta; de nem mint a tapasztalati általánosítását, hanem mint spekulatívat. Az absztrakt spekuláció azonban nem pótolhatja a tapasztalatot, és ennek felismerése után a hegeli természetfilozófia kezdeti nagy támogatottságát nagy kiábrándulás követte.

A korszak harmadik jellegzetes természetfilozófiája a romantikáé. Ebben a művészeti-filozófiai irányzatban egy új, ébredező világfelfogás bontakozik ki, amely szemben áll a racionalizmussal. Ennek megvan a maga külön természetképe és természetfilozófiája is, ami nagyon gyakran panteisztikus jellegű.

A tudományos gondolkodás több nagy korszakának közös jellemzője az emberi ráció erejébe, sőt mindenhatóságába vetett hit, a megismerés lehetségességének bizonyossága. Már a görög gondolkodást is, de még inkább a XIX. század közepéig létező európai tudományt végigkíséri az emberi szellem megismerő erejébe vetett feltétlen bizalom.

A racionalizmus gyökerei az antikvitásba nyúlnak vissza. A görög racionalizmus megkülönböztette a létről szóló igazi diszkurzív – dialektikus tudást, a gnóziszt a puszta véleménytől, a doxától és az egyszerű észleléstől, az aiszthézisztől. Ennek a különbségtételnek komoly és súlyos folytatása lesz az újkorban.

A racionalizmus újabb formái a középkori skolasztika kibontakozási útján keresztül formálódnak ki, Canterbury-i Anselm (1033-1109), Albertus Magnus (1193-1280), Aquinói Tamás (1225-1274) tevékenysége következtében. De – és ez egy fontos különbség – itt elsősorban az úgynevezett racionális teológia területén jelentkezik, azaz egy olyan tárggyal kapcsolatban, ahol az empirikus tapasztalat és ráció összekapcsolásának még csak a lehetősége sem áll fenn. Érthető módon, Isten létezésének racionális bizonyításában, a teológiai istenérvekben nem kaphat szerepet a tapasztalat. Éppen ezért itt a racionalizmus a fogalom-ítélet-következtetés logikai körében jelent meg.

Semmi meglepő sincs ezek után abban, hogy a Descartes-tal (1596-1650) kezdődő újkori racionalizmus éppen az ész egyoldalú abszolutizálásának hibáját próbálja elkerülni, megpróbálva kidolgozni az érzéki tapasztalat és az értelmi-ésszerű gondolkodás egymáshoz való viszonyát a tudományos megismerés területén; így a modern racionalizmus jelszava a "ratio et experimentia!"¹ lesz. A régi tudás kritikai átvizsgálása nélkül nem alakulhat ki a való világról szóló helyes képünk – ismerik fel a modern tudományok képviselői. A modern racionalizmus ettől fogva teljesen összekapcsolódik a régi eszmékkel kapcsolatos kritikai beállítódással és a már-már egyetemes módszerré emelt szkepszissel (mint például Descartes-nál a doute méthodique)².

Mindezek a kétségek és új fordulatok a XVII-XVIII. században elsősorban a természettudomány és a filozófia közös határterületén, a természetfilozófiában jelentkeztek, és különösen pregnánsan fogalmazódtak meg a német gondolkodóknál, mindenekelőtt az előző részben tárgyalt Immanuel Kantnál (1724-1804).

Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770-1831) a német szellem legdicsőbb korszakát megtestesítő triász filozófus tagja, Goethe és Beethoven mellett a XVIII-XIX. század hatalmas intellektuális fellendülésének reprezentatív képviselője. Stuttgartban született, Tübingenben tanult protestáns teológiát és filozófiát; szinte minden korabeli tudományterület kitűnő ismerője, univerzális zseni, a XIX. századi tudomány Arisztotelésze. 1801-ben egyetemi magántanár, 1818-tól a berlini egyetem tanára, és az udvar által támogatott gondolkodó – egészen haláláig.

Hegel életműve a racionalista filozófia betetőzését jelenti. Munkásságában egyszerre van jelen mindazon törekvés, ami a racionalizmust jellemzi, de most már általános rendszerbe foglalva. A hegeli filozófia egyik kulcsa a rendszer: minden az egész, az összfolyamat, az általános felől van megközelítve, minden az egészben elfoglalt szerepe alapján kap értelmet, igazolást és funkciót. Így a természetfilozófia is a lét hegeli rendszerén belül, mint meghatározott létezési mód foglal helyet.

A hegeli racionalizmus alapja, az abszolút és végső, nem-öntudatos (értsd: én-tudat nélküli) értelem (azaz az embertől függetlenül létező világ-értelem) a hegeli rendszerben mint spekulatív vagy abszolút eszme jelenik meg. Ez "az abszolút és egész igazság, az önmagát gondoló eszme...mint gondolkodó, mint logikai eszme".³

Ily módon a racionalizmus világban érvényesülő ésszerűsége, Kant racionális Istene végre pontos ontológiai értelmet nyert. Az abszolút eszme a világ absztrakt-racionális terve: isten gondolatai a világ teremtése előtt. De ez csak képes beszéd, Hegel nem tud teremtésről. Az abszolút eszme fejlődési fokán a világ (Hegel szerint egymást követő fejlődési fokok rendszere) mint elvont logikai szükségszerűség van tételezve, de még nem létezik, mert a létezés tér- és időparaméterekkel leírható folyamat, az abszolút eszme fennállása viszont téren és időn kívüli, tisztán csak logikai feltételezettségként fogható fel. Az abszolút eszme az önmagát elgondoló logikai, amelyik még nem létezik, amely még nem rendelkezik önmagára irányuló reflexióval, öntudattal. Tulajdonképpen tehát valami tiszta lényegiség, ami a természeti és a szellemi élet alapját alkotja.

Ezt a lényeget, minden élet alapját a Logika írja le. Hegel logikája ilyen értelemben ontológia, melynek tárgya az anyagi világ objektumai mögött álló meghatározottságok szükségszerűségükben való leírása. Saját megfogalmazásában:

"A logikát eszerint mint a tiszta ész rendszerét, mint a tiszta gondolat birodalmát kell felfogni. Ez a birodalom az igazság a maga leplezetlen magán- és magáértvalóságában. Ezért úgy is kifejezhetjük magunkat, hogy ez a tartalom Isten kifejtése, amilyen örök lényegében, a természet és a véges szellem megteremtése előtt."⁴

Összefoglalva, a racionalizmus hegeli formájában a tiszta, örökké létező gondolat mint elvont logikai istenség létezik. Ez az eszme a gondolkodás absztrakt eleméből egyszer csak átlép az anyagi létezésbe. Ekkor az elvont-logikai anyagivá lesz, isten pedig feloldódik világában, melynek lényege. Ettől panteisztikus⁵ a hegeli filozófia.

Hogy miért megy át az eszme máslétébe, az életbe, arra nézve hiába is várunk választ Hegeltől; de nyugodtan mondhatnánk, miért ne menne, amikor ez is szabadságában áll! Hegel eljárása itt eléggé nélkülöz mindenfajta szükségszerűséget éppen a legfontosabb ponton, egy olyan filozófiában, melynek a fő célja a világ belső szükségszerűségi rendszerének leírása. Ez mindenesetre megmutatja, hogy erről az alapról jobb megoldás nem adható. Maga Hegel a léttel bíró eszme létrejöttét a következőképpen írja le:

"Az eszme abszolút szabadsága azonban nem pusztán az, hogy átmegy az életbe...hanem az, hogy önmagának abszolút igazságában arra határozza magát, hogy különösségének, vagyis az első meghatározásnak és máslétnek mozzanatát, a közvetlen eszmét mint visszfényét, magát mint természetet szabadon kibocsátja magából."⁶

Ezzel a hegeli racionalista ontológia rendszerében a létezés szintjén elérkeztünk a természethez, mint az életfolyamat hordozójához; a hegeli életmű szintjén pedig a méltán híres Természetfilozófiához (1820).

Hegel sokoldalú tevékenységét meghatározza azon törekvése, hogy az anyagi és szellemi élet valamennyi jelenségét az egységes világfolyamat fejlődésében ábrázolja. Éppen ezért a természetfilozófia is mint egy folyamat egyik állomása jelenik meg.

"A filozófia tudománya kör, amelynek minden tagját megelőzi és követi egy másik, az enciklopédiában pedig a természetfilozófia csak mint egy kör jelenik meg az egészben: ezért a természet eredete az örök eszméből, teremtetése, sőt annak bizonyítása is, hogy szükségszerűen van egy természet, az előzőben rejlik."⁷

Azután azonban már a természettudományhoz való viszonyán keresztül határozható meg a természetfilozófia mibenléte. – Mint látni fogjuk, ez a meghatározás Hegel számára komoly jelentőséggel bír, mivel mind a kanti természetfilozófia-felfogástól, mind a romantikus természetfilozófia közelítésmódjától szeretné elhatárolni magát általa.

A természetfilozófia nincs oly távol a természettudománytól, mint ahogyan napjainkban sokan tartják, – mondja Hegel. A múltban ez a távolság még kisebb volt, s nem különbözött a természetfilozófia a fizikától, mint ahogy Arisztotelész fizikája is inkább volt természetfilozófia, mint fizika. Ma e kettő különbségét általában úgy fogják fel, mint az empirikus tapasztalatból (fizika) fakadó tudás és a gondolatból származó természetismeret differenciáját. Pedig a fizikában sem csak érzékelés van, hanem gondolkodás is; csak másfajta, mint a természetfilozófiában.

Hegel szerint a természetfilozófia fogalmának megértéséhez először a természethez való gyakorlati emberi viszonyulás mibenlétét kell tisztán látni. Gyakorlati az ember viszonya a természethez, ha úgy viselkedik vele szemben, mintha önmaga lenne a természeti tárgyak számára a cél. (Ezen alapon elmondható, hogy a juhnak csak azért nő a gyapja, hogy legyen mivel ruházkodnom.) Ez természetesen nem helyes, mondja Hegel, mert a természet céljai nem az emberre vonatkoznak!

A fizika a természet elméleti-gondolkodó szemléletét valósítja meg, amely a természet belső, általános meghatározottságainak a megismerésére irányul: erőkre, törvényekre, nemekre (genus). A természetfilozófia fogalmi megismerés; tárgya ugyanez az általános,

"de a magáértvaló általános, s ezt saját immanens szükségszerűségében szemléli, a fogalom önmeghatározása szerint."⁸

Ehhez szükséges némi magyarázat. Hegel megkülönbözteti a természethez fűződő gyakorlati, természettudományos és természetfilozófiai viszonyt. Az elsőben a teleologikum uralkodik: az emberi vágy és szükséglet. A természet értem (az emberért) van, hogy fenntartson, eltartson. Így nem juthatunk el a természetben fennálló belső meghatározottságokig, mivel ez nem tudományos viszony a természethez.

A természethez fűződő elméleti magatartás meghagyja a természet tárgyait olyannak, amilyenek. Minden a természet érzéki ismeretével indul, de nem ér véget semmi az érzékeléssel, hiszen ha "a fizika csak észrevevéseken alapulna s az észrevevések nem volnának egyebek az érzékek tanúságánál: akkor a fizika ténykedése csak a látásban, hallásban, szaglásban stb. állna, s az állatok ily módon szintén fizikusok volnának. Ámde szellem, valami gondolkodó, az, ami lát, hall stb.".⁹ Mégsem abszolutizálhatjuk a gondolkodást, a fogalmit a természetismeretben, nem tehetjük a megismerésben az érzéki valóság dolgai helyére a fogalmakat, mert akkor a megismerés félrecsúszik:

"Minél több lesz a gondolkodás az elképzelésben, annál több tűnik el a dolgok természetességéből, egyediségéből és közvetlenségéből: a benyomuló gondolat elszegényíti a végtelenül sokoldalú természet gazdagságát, tavaszai elhalnak, színjátékai elhalványulnak. Ami a természetben élettől pezseg, elnémul a gondolat csendjében; meleg bősége, amely ezerszeresen vonzó csodákban ölt alakot, száraz formákká és alaktalan általánosságokká hervad, amelyek borús északi ködhöz hasonlítanak."¹⁰

Hegel költői megfogalmazása egyértelmű: a természet megismerését nem lehet fogalmi spekulációval helyettesíteni. Az empirikus természettudomány és a természetfilozófia közös érdeke, hogy absztrakciói ne a valóság tárgyait változtassák át fogalmakká, hanem a valódi általánosokat, mint a törvény, az erő, az anyag ragadják meg bennük.

Itt kezdődik azután a természetfilozófia sajátos tevékenysége. Azt az anyagot, amit a fizika a tapasztalatból készített, újra

"átalakítja, anélkül hogy a tapasztalatot mint végső igazolást venné alapul... a neki átadott értelmi általánost lefordítsa a fogalomra, amennyiben megmutatja, hogyan ered ez az általános mint önmagában szükségszerű egész a fogalomból."¹¹

Milyen célból teszi mindezt a természetfilozófia? Célja és rendeltetése az, hogy

"a szellem a saját lényegét, azaz a fogalmat, képmását találja meg a természetben. Így a természet tanulmánya a szellem felszabadulása a természetben."¹²

Imigyen végigkövetve Hegelt, azt láthatjuk, hogy mindenütt a rendszer általános logikai kereteiből következő magyarázatokon alapszik a természetfilozófia létjogosultsága. Nem a természetért önmagáért tanulmányozzuk a természetet, hanem azért, hogy benne a szellemre találjunk. A természet csak mint a szellem levésének folyamata érdekes; a természet csak hulla (üres tetem) a szellem nélkül! Éppen ezért Hegel elutasít mindenfajta materializmust, mert a materializmusok közös sajátosságát – hogy a természeti létezőben önmagában látják a létező lényegét – nem tudja elfogadni.

Hegel szerint minden természettudomány megragad az értelem véges álláspontján. Metafizikus módszerű, amikor a természetet önmagában akarja vizsgálni, és nem arra törekszik, hogy benne azt ragadja meg, ami általános, vagyis az eszmét. Az igazi természetismeret nem a természettudomány, hanem a természetfilozófia által valósul meg. A természet az eszme által determinált; ha meg akarjuk ismerni, nem tapasztalati adatokra van szükségünk, nem kísérletezésre, összehasonlításra, osztályozásra, hanem elvekre, erőkre, törvényekre, egyszóval az általános mozzanatok kikutatására, szintetizálására.

A hegeli filozófia sajátos ellentmondás hordozója. Egyfelől sok szempontból nem tesz mást, mint amire a korábbi természetfilozófiák is törekedtek, csak ezt teljesebben és általánosabban valósítja meg. Már a kanti természetfilozófia is némi (kozmológiai) spekulációból indult ki. Hegel pedig általános módszerré teszi ezt, és azt is, ami a racionalizmus elképzelés-rendszeréből következik: hogy tudniillik az ész az abszolút és a végső, minden más csak belőle levezetett. Ebből persze, másfelől, a természetre nézve is az következik, hogy alárendelt a szellem fejlődésének. Más szavakkal, a természet nem fejlődik, csak a fogalom; a természet csak e fejlődést kifejező fokok rendszere; ezek a fokok egymással semmi módon nem függenek össze, mert nem önállóak.

Ebből a meggondolásból fakad a hegeli Természetfilozófia osztályozása. Az eszme a természetben az absztrakttól a konkrét felé fejlődik. Ennek felel meg a Természetfilozófia Mechanikára, Fizikára és Organikára (Szerves fizika) történő felosztása. A felosztás mögött a természeti jelenségek általános elméleti megközelítésének igénye áll. A hegeli Természetfilozófia egy olyan percben születik, amikor erős igény támad a természettudomány eredményeinek rendszerezésére, de a rendszerezés feltételei még nem állnak össze; ezt pótolja ideig-óráig a spekulatív természetfilozófia. Ez a magyarázata tiszavirág életű sikerének, majd tudományellenes spekulációként való átértékelése után a tőle való heves elfordulásnak.

Mégis tévesen ítélnénk meg Hegel Természetfilozófiájának tudománytörténeti jelentőségét, ha csak nagyra törő céljának talmi csillogását és azután a megrázó bukást látnánk benne. Ennél sokkal többről van itt szó: egy olyan új természetfelfogás programjának első megfogalmazásáról, amely mögött még nem állhat a természetkutatás hitelesítő aranyfedezete, mivel a kor természettudománya még nem képes az átfogó összefüggések felvetésének szükségletét magából a természetkutatás eredményeiből kibontani. A spekulatív ész előtte jár az empirikus tapasztalatnak, de sem nem helyettesíti azt, sem nem független attól – csak egy kissé előresiet. A nagy tervek heve sokakat elragad, de előbb-utóbb jön a kijózanodás és annak felismerése, hogy a spekuláció nem pótolhatja a természet tanulmányozását, a kísérletezést, a méréseket. Talán nem túlzott azt állítani, hogy a hegeli `kaland` hozzásegítette a tudományt saját sikeres XIX. századvégi pozitivista módszertanának megalkotásához.

Megjegyzendő, hogy azokon a területeken, ahol Hegel spekulatív eljárása a maga helyén megengedhető volt, ott előremutató nagy elméletek születtek az absztrakt racionalitás működtetése nyomán.

Ez a helyzet a hegeli Természetfilozófia első szakaszában, a Mechanikában, amely a Tér, az Idő, a Hely és a Mozgás kategóriáival kezdődik, ezek mibenlétének elemzésével. Ez az elemzés a Természetfilozófia egyik legmaradandóbb értéke. Szemben Newton azon elképzelésével, miszerint létezik üres tér (afféle tartály) amely különbözik azoktól a dolgoktól, amelyek betöltik, és létezik elvont tartam (üres idő), Hegel azt az álláspontot dolgozza itt ki, hogy a tér soha nem különbözik azoktól a dolgoktól amelyek betöltik. A tér a dolgok egy rendje, magában nem reális, csak a dolgok tulajdonsága. Ugyanez áll az időre is: nem az időben keletkezik és múlik el minden, hanem az idő maga a levés, a szakadatlan keletkezés és elmúlás. Maguknak a valóságos dolgoknak a folyamata alkotja tehát az időt.

Térnek és időnek ez az összeesése és egymásba való átmenete magában hordozza közvetlen egységüket, a mozgást. Ennek ellentéte, a mozdulatlanság az "itt"nek és "most"nak az egysége, "térnek és az időnek ez a tételezett azonossága"¹³ , ami a "hely"-ben nyilatkozik meg. A helynek, mint egy meghatározott időpillanatban elfoglalt térbeli pozíciónak és a mozgásnak a "levésben" való egysége az anyag.

Ezzel nem kevesebbet mond ki Hegel, minthogy térben és időben mozgó az anyag; vagyis hogy anyag, mozgás, tér és idő egymástól elválaszthatatlanok. Márpedig ez a gondolat figyelemreméltóan közel jár Minkowski híres tér-idő kontinuum gondolatához, amellyel kapcsolatban Einstein maga úgy nyilatkozott, hogy e nélkül a relativitáselmélet nem születhetett volna meg! Hegel gondolata az előfutár szerepét játszotta egy termékeny és nagy jelentőségű eszme, a relativisztikus tér-idő felfogás kidolgozásában.