Előadások a természetfilozófia történetéből

A világnézet funkciója és fogalma

Az ember tevékenységének legvégső értelme az ember fennmaradásának, túlélésének biztosítása. Az emberi élet biztonsága a túlélésünket célzó cselekedeteink sikeresség én múlik. Egy tett sikeres véghezvitelét alapozhatjuk a szerencsére is, de igénybe vehetjük a már rendelkezésünkre álló tudást is: tájékozódhatunk, hogy vajon eddig szerzett ismereteink szerint van-e esélyünk a sikerre, érdemes-e egyáltalán hozzáfognunk a dologhoz? (Mindez persze nem csak az általános értelemben vett emberi gyakorlatra érvényes, hanem minden egyes emberi tettre is. Bár az egyes emberi tevékenységek nagyon változatos konkrét célokat követhetnek, de bármiféle tevékenységről van is szó, az ember ragaszkodik a sikerességhez. Ha egy tervünk esetében eleve látjuk, hogy kudarcra van ítélve, általában hozzá sem kezdünk a megvalósításhoz.) Persze ismereteink adott rendszere csak akkor képes további cselekedetek szilárd alapjává válni, tehát csak akkor van értelme számunkra, ha figyelembe tudja venni a tevékenységünket befolyásoló összes tényezőt, vagyis, ha cselekedeteinket minden elképzelhető szempontból jellemezni képes. (Ugyanis, ha nem így volna, ha nem minden lehetséges tapasztalatot figyelembe véve alakítanánk ki a tevékenykedésünk alapjául szolgáló állásfoglalásainkat, akkor a figyelmen kívül hagyott tényezők ismeretlen módon befolyásolhatnák cselekedeteink sikerességét, s ezzel éppen cselekedeteink biztos megalapozottsága veszne el. Másként mondva: az embernek, gyakorlata sikeressége érdekében, gondolkodásában a lehető legnagyobb körültekintésre kell törekednie, hiszen különben haszontalan és felesleges volna gondolkodnia. Ellenben, ha a tudás mindenre kiterjedő és teljes – ettől persze még lehet fejletlen, hibás, vagy megtévesztő -, akkor alapja lehet a bizonyosságnak. Biztonságos emberi gyakorlat ismereteink bizonyosságán alapulhat.) Az embernek tehát feltétlenül szüksége van olyan ismeretrendszerre, amelyben az összes tapasztalat, az összes lehetséges szemléletmód, minden elérhető ismeret egy rendszeren belül a rendelkezésére áll. Egy ilyen eszköz segítségével elérheti, hogy saját sorsát, de akár egyes tetteinek "sorsát" is, ne kizárólag a vak véletlen és a jó szerencse irányítsa, hanem valamilyen mértékben saját maga gondozza. Bármely konkrét esetben nyilván az a legkézenfekvőbb és egyben a legbiztosabb megoldás, ha feltesszük, hogy az összes emberi tapasztalat egyaránt fontos lehet, vagyis minden ismert összefüggés befolyásolhatja a helyzet alakulását; további meggondolások nélkül nem szabad kizárni semmilyen relációt, sőt, valami módon mindig mindent figyelembe kell venni. Esetleg nem egyforma mértékben, de minden mindennel összefüggésben lehet, az összes tapasztalat, nézet, ismeret csakis együtt jellemezheti világunk bármely létezőjét. Minden létező az összefüggésrendszer része s egyúttal az összefüggő mindenség, az adott világ alkotója is. A tapasztalatoknak ezt az összefüggő és mindent átfogó rendszerét, ami tehát a mindenkori emberi gyakorlathoz kapcsolódva annak összes érzéki, értelmi, érzelmi és akarati elemét egyaránt tartalmazza, világnézetnek szokás nevezni.² Egyszerűbben: világnézetnek a világra vonatkozó nézetek összességét nevezzük. A hangsúly itt az összesség en, a rendszer teljességén van. A fentebb mondottak alapján tehát a világnézetek az emberi tevékenység, az emberi élet sikerességét szolgáló nélkülözhetetlen eszközök. De persze kérdéses, hogy hogyan lehet minden tapasztalatot figyelembe venni, minden összefüggésre figyelve világnézeti kijelentéseket tenni? Mindenesetre könnyebben, mint első pillanatban gondolnánk: látni fogjuk, hogy sokféle emberi ismeretrendszer képes ilyesmire.

Világnézeti rendszerek

Bármilyen emberi tevékenység értelme csakis valamilyen világnézeti rendszert elfogadva állapítható meg – vagyis csak akkor, ha a tevékenységet minden szempontból szemügyre vesszük. A világnézet tehát értelemadó – de vajon az így kapott értelem egyetlen-e, egyértelmű-e? Vannak-e változatai a mindenoldalú leírásnak; a teljesség egyetlen-e? Az már a korábban elmondottakból látható, hogy egy adott világnézet az általában vett emberi gyakorlat, de sokszor a konkrét egyes emberi tettek számára is útmutató, motiváló tényező, vagy éppen biztos alap lehet. De azt is megfigyelhetjük, hogy egy korszak – lényegében ugyanazokra a tapasztalatokra hagyatkozó – emberei, egymással szöges ellentétben álló tevékenységeiket egyaránt értelmesnek, sőt az egyedül értelmesnek képesek láttatni – méghozzá világnézeti támogatással. Vagyis nyilvánvaló, hogy ugyanabból a nézetösszességből többféle világnézeti rendszer is előállítható. A világnézet tehát – a nézetösszesség konstrukciójától függően – sokféleképpen szerveződhet. Egy világnézeten belül a dolgok helye, összefüggésrendszere, értéke egyértelmű lehet, s így teljesen bizonyosak lehetünk állásfoglalásainkban, ám ugyanaz a dolog egy más módon konstruált, más preferenciák szerint létesített világnézetbe illesztve, egészen eltérő értelmet nyerhet. Az egyes konkrét dolgok, tapasztalatok, nézetek jelentősége, helyzete és összefüggései teljes mértékben az adott világnézeti rendszer egészétől függenek és viszont: az egyes konkrét világnézeti rendszereket egyértelműen meghatározza az általuk felölelt konkrét tapasztalatok, nézetek, dolgok jelenléte, összefüggéseik és helyzetük. Így elvileg a világnézetek végtelen sokaságát különböztethetjük meg, hiszen tapasztalataink, nézeteink végeérhetetlen tömegének elrendeződései igen sokfélék lehetnek. Tipikus emberi feladat: kiválasztani és híven követni egyetlen egyet eme végtelen sok lehetséges világnézeti rendszer közül. Hogyan lehetséges ez, mi módon képes erre az ember?

Az ember világnézeti rendszerek közötti választásaiban érdekeit és értékeit követve dönt. Persze nem csak választani lehet világnézetek között, hiszen az is gyakran előfordul, hogy egyes emberek, emberi közösségek saját értékeiknek és érdekeiknek megfelelő, önálló világnézeti rendszert építenek ki. Akár így van, akár úgy, mindkét esetben alapvető szerepet játszik az értékek és érdekek valamilyen konkrét, hierarchikus rendszere, amelyet minden világnézeti rendszerben megtalálunk, mint a rendszer szilárdságát biztosító "csont"-vázat. A sokféle nézet, tapasztalás erre a vázra aggatva, ennek a rendjét követve rendeződhet el. A világnézetek eme tartószerkezetét, legbelső magját szokás ideológiának is nevezni. Egy ideológia tehát értékek és érdekek adott, hierarchikusan elrendezett együtteséből áll. Fentiek alapján tehát azt is mondhatjuk, hogy a különféle világnézetek különféle ideológiákat hordoznak, illetve, hogy eltérő ideológiákat csakis eltérő világnézetek képviselhetnek. De ezen a ponton fontos felfigyelni egy lényeges összefüggésre: az egyes embereknek, emberi közösségeknek, csoportoknak, sőt akár az egész emberiségnek lehetnek közös értékeik és érdekeik is, s így az elfogadott ideológiák számos részletükben megegyezhetnek! Sőt, ez sokkal gyakoribb, mint első látásra gondolnánk! Könnyű észrevenni világnézeti rendszerek közös vonásait s rámutatni az általuk képviselt értékrend jellegzetességeire.

A világnézetek típusai

Minden világnézetben megtalálható közös érték a teljesség; de mivel a teljesség sokféle módon elérhető, a teljesség mindig különféle további értékekkel együtt jellemzi az egyes konkrét világnézeteket. Fontos világnézettípusokat különböztethetünk meg, ha észrevesszük, hogy az egyes tipikus világnézetek eltérő emberi képességekben bizakodva, más-más emberi képességek működtetésével próbálják meg az összes ismeret, nézet, tapasztalat teljes világnézeti rendszerének létrehozását. Négy fontosabb típust érdemes megemlíteni: a művészi, a vallásos, a tudományos (vagy filozófiai) és a hétköznapi változatokat.

A világnézetek művészi típusa az érzékeket értékeli nagyra s az érzéki relációk révén rendezi el világunk dolgait. Ezt a világnézetet műalkotások hordozzák. A műalkotások befogadása érzéki aktus, ugyanakkor a műalkotások "világszerűsége", a művészi látásmód teljessége a művészi hatás nélkülözhetetlen feltétele.

A különféle vallási rendszerekben megjelenő vallásos világnézetek közös vonása, hogy világrendjük kialakításában a legfontosabb szerepet az érzelmi viszonyok játsszák, mindenekelőtt a hit. (A hit egy meghatározatlan, kötetlen tárgyú érzelem; leginkább az, ami minden érzelemben közös; bármire irányulhat s így például az istenhit, a totemizmus, vagy a humanizmus is lehetnek konkrét változatai.)

A tudományos (vagy filozófiai) világnézeteket az jellemzi, hogy az ész használatában bizakodva, a gondolkodás segítségével próbálnak építkezni, s világrendszerük minden eleméhez erőteljes kritikával viszonyulnak. Tipikus hordozói a filozófiai rendszerek.

A világnézeteknek ez a három típusa törekszik arra, hogy a világ megértésének szándékával önmagában koherens, ellentmondásoktól lehetőleg mentes rendszereket hozzon létre. Másként áll a dolog a hétköznapi világnézetek esetében, ahol az életben előforduló összes szituáció kezelésében (és nem feltétlenül a megértésében) vagyunk érdekeltek. Itt az egyik szituációban érvényes eljárásnak nincsen feltétlenül köze egy másik szituációban használatoshoz. A hétköznapi világnézetekben elsősorban az emberi akaratra építenek.

Persze, mivel az érzékek, az érzelmek, az ész és az akarat mindig együtt vannak jelen az emberekben, a fenti világnézettípusok sem kizárólag az egyikre vagy a másikra támaszkodnak, mindössze arról van szó, hogy az egyes világnézettípusok esetében egyik vagy másik emberi képesség dominál. Másrészt azt is megfigyelhetjük, hogy a legtöbb ember egyéni világnézete eme világnézettípusok sajátos, az adott ember egyéniségére jellemző keveréke.

Az egyes egyén világnézetében sajátos értékvilága, vállalt és követett érdekei fejeződnek ki. Értékeinket leggyakrabban a bennünket felnevelő (családi, iskolai, társadalmi) közösségektől kapjuk, érdekeinket az életfeltételeinket meghatározó természeti és társadalmi környezetre figyelve ismerhetjük fel. Értékrendünk, ideológiai álláspontunk meghatározásában tehát egy hagyományos, kulturális, történeti és egy pillanatnyi, aktuális, logikai meghatározottság is érvényre jut. Értékeket meg lehet őrizni s el lehet vetni, érdekeket lehet vállalni és megfelelően képviselve, hagyománnyá fejleszteni, vagy figyelmen kívül hagyva, veszni hagyni. Mindez megtörténhet az emberrel úgy, hogy észre se veszi. Ám, saját értékrendjéhez is tudatosan viszonyulva, az ember képes lehet arra is, hogy saját eszméinek "sorsát" a vak véletlen és a jó szerencse gondjaiból saját kezébe vegye, s ő maga döntsön arról, hogy mit kíván megtartani, őrizni vagy képviselni a világban, s miért. Saját világnézetének eme tudatos megválasztásában az ember öntudata fejeződik ki. Ennek az öntudatnak a megszerzésében a világnézetek történetileg kialakult változatai sok tanulsággal szolgálhatnak.

A világnézetek történeti formái

Az emberiség történetében a világnézetek három egymást követő változatát különböztethetjük meg: a mágikus, a mitologikus és a tudományos (vagy filozófiai) világfelfogásokat.

A mágikus világfelfogás az ősi, az archaikus társadalom világnézete. Az ősi társadalom embere a természetadta körülményeknek kiszolgáltatottan él, halászattal, vadászattal, gyűjtögetéssel tartja fenn magát. Tevékenységének sikerességét, megmaradását különféle rítusok és mágikus hiedelmek is segítik. Ezek javarészt visszavezethetők két elv alkalmazására: egyrészt arra, hogy "a hasonló hasonlót hoz létre, vagyis a következmény hasonlít az okára"; másrészt arra, hogy "dolgok, amelyek egyszer kapcsolatban álltak egymással, továbbra is hatnak egymásra a távolból, még akkor is, ha a fizikai kapcsolat megszűnt közöttük."³ A mágiát működtető ember befolyásolni szeretné környezetét, s abban bízik, hogy jelenségeket vagy szituációkat utánozva, azokra valódi hatása lehet. A különféle varázslások részben ezen alapulnak, illetve azon, hogy megfelelően választott eljárásokkal, illetve tárgyak manipulálásával befolyásolhatjuk kiválasztott személyek, vagy objektumok viselkedését. Hasonló összefüggéseket találunk a tabuk és totemek működésmódjában is. Jellemző az is, hogy a gondolatnak, vagy még inkább a kimondott szónak, ható-, sőt teremtőerőt tulajdonítanak – ily módon sok fáradtságtól s a gyakorlati nehézséggel való szembesüléstől kímélve meg az alkotókat. Úgy tűnik, hogy a mágikus világfelfogásban az ember inkább csak törekszik a világ megismerésére és a természeti környezet feletti uralom megszerzésére. Ám az ember tudása is, uralma is illuzórikus. Sőt még saját pozíciója is bizonytalan, hiszen a korszak embere még nem tudja világosan különválasztani magát környezetétől. Természet feletti hatalmát természetfeletti, ám egyúttal valamiképpen emberi lények (félistenek, istenek) tevékenységében; valamint természetfeletti, ám mégis az ember világában is érvényesülő összefüggések működésében látja megvalósulni. A természet feletti uralom helyett a természetfeletti uralma bontakozik ki. A mágikus kor embere egyszerre tekintheti saját magát eme uralom működtetőjének s egyúttal alávetettjének, s ezzel illuzórikusan saját hatalma, valójában pedig alávetettsége, tehát éppen az emberi uralom ellentéte valósul meg. De a különféle természeti jelenségek azonosítása és összehasonlítása, a hasonlóságok és különbségek megállapítása, az események egybeesésének tanulmányozása és a tapasztalatszerzés sok egyéb formája ebben a keretben is folyhat, s így az ismeretek fejlődésének lehetősége adott. Ugyanakkor a mágia nem törekszik ellentmondásmentes rendszerek kialakítására. (Amint már említettük, hasonlóan jár el a mindennapi világnézet is. Észrevehetjük azt is, hogy a mindennapi világnézet sok mágikus elemet tartalmaz: különféle babonák, hiedelmek, szokások, szertartások utalnak a mágikus örökség mai továbbélésére. Különösen erősen vannak jelen az efféle mágikus elemek válságkorokban. Ilyenkor az emberek képesek a leghihetetlenebb összefüggéseknek, a legképtelenebb teóriáknak hitelt adni, hiszen őket is egy akarat vezérli: mindegy, hogy hogyan, csak legyen már vége a bizonytalanságnak!) A mágiában egybeolvadva, elkeveredve megtalálhatók a későbbi korok vallásainak, művészetének, filozófiájának és tudományának elemei.

A mágiához hasonlóan a mitologikus világnézetekben is még együtt találjuk későbbi korok különváló világnézeti típusainak egyes elemeit, de a mitologikus világfelfogás szerveződése lényegesen eltér a mágikus gondolkodás szerveződésétől. A mitikus tudatban fokozatosan kialakulnak tapasztalatoknak, nézeteknek, eszméknek egymáshoz olyan szorosabban kötődő, többé-kevésbé stabil képződményei, melyek ugyan a mágikus gondolkodás jellegzetes közegében helyezkednek el, de mégis különválnak ettől a közegtől.⁴ Ilyen összetartozó elemekből épülnek fel a különféle népek mítoszai.⁵ A mítoszokban az események történetté állnak össze, a megfigyelt és elképzelt tulajdonságok mitikus lényekben koncentrálódva jelennek meg.⁶ Lassan kezd különválni a mítosz "szerzőjének", a világ szemlélőjének pozíciója, az ember egyre világosabban megkülönbözteti magát világa egyéb elemeitől s így már valami módon viszonyulni tud a valósághoz és magához, saját magára ismer, valamiféle öntudatra jut. (Mítoszok sokasága szól az adott nép, törzs, közösség eredetéről, megszületésének körülményeiről.)⁷ A mítoszokat előállító ember már nincs minden vonatkozásban kiszolgáltatva a természeti adottságoknak, hanem sok szempontból sikeresen alakítja azokat: növénytermesztéssel, állattartással, primitív kézműves technikák működtetésével is foglalkozik. Ezen tevékenysége során fokozatosan elkülönülnek azok a tapasztalatok, melyeket sikeres gyakorlata rendszeresen előállít, és érvényességében ismételten megerősít, tapasztalatainak, képzeletének, elgondolásainak ama körétől, amelyek esetében ez a megerősítés így nem lehetséges. Mindenekelőtt ezeken a reprodukálható és rendszeresen reprodukálódó tudáselemeken alapul a mítoszok nyomán kialakuló új világnézet, a filozófia.

Európában az i. e. VII. században, a Földközi tenger medencéjében jöttek létre a filozófia kialakulását elősegítő körülmények. A görögök életviszonyai között, természeti és társadalmi körülményeik sok adottsága (az egyéniség kialakulásának kedvező viszonyok, a szemlélődésre fordítható szabadidő, a tudás világi jellege, stb.) miatt, sokkal inkább, mint másutt, fokozatosan eltávolodnak egymástól a mítoszokban még együtt létező ideológiai elemek és rendszerépítő módszerek, s megjelennek az immár elkülönülten létező vallás, művészet és filozófia változatai és képviselői.⁸ Az elkülönülő világnézettípusokat persze még sokáig sok szál köti össze (egészen napjainkig), de mégis már a filozófia kezdeteinél megmutatkoznak sajátosságaik. Filozófiának, a bölcsesség szeretetének nevezték első művelői azt a világfelfogást, amelyben világmagyarázatuk során elsősorban megfigyelésekre, az ember gyakorlati tevékenységében újra és újra igazolódó tapasztalataira támaszkodtak. A tapasztalatokat megfelelően kialakított fogalmak segítségével rögzítették s tették a filozófia által előnyben részesített módszer, a gondolkodás számára hozzáférhetővé és elemezhetővé. A megfigyelt jelenségek közötti kapcsolatokat vizsgálva szükségszerű összefüggések et kerestek. Csakis a kritikát elfogadó és annak alkalmazása után is érvényben maradó ismeretek számíthattak biztosan érvényes, igaz tudásnak. Az ésszerű, cáfolhatatlan gondolatmeneteknek bizonyító erőt tulajdonítottak. A kialakuló filozófiában a korábban követett világfelfogásoknál határozottabban választották el az emberhez tartozó adottságokat, az emberre jellemző tulajdonságokat, az emberi természet megnyilvánulásait a világ embertől független részeinek jellemzőitől. (Másként ezt úgy is szoktuk mondani, hogy más világnézetektől eltérően a filozófia szemléletmódja dezantropomorf jellegű.) Ez a törekvés, úgy a korábbi, mint a korabeli, de másként szerveződő világnézetekhez viszonyítva, a filozófiának fokozott mértékű objektivitást kölcsönzött.

A filozófia mint világnézet

Az első filozófiai rendszerek sajátos világnézeti jellege egyrészt abban mutatkozott meg, hogy minden tudást felöleltek. Másrészt, már az első filozófusok létrehoztak olyan fogalmakat, – mint például az arkhé fogalmát – amelyekkel az összes létezőben megtalálható közös tartalmat akarták kifejezni, vagyis nyilvánvalóan azzal a feltevéssel láttak hozzá a gondolkodáshoz, hogy van valami, ami minden létezőben megtalálható. Világos, hogy ilyen jellegű fogalmakat használva gondolkodásunkban vagy kijelentéseinkben valamilyen értelemben mindig megjelenik a teljesség. Hiszen, ha például Hérakleitosszal együtt kijelentjük, hogy minden a viszály által jön létre, akkor eszerint a felfogás szerint, a viszály minden létezővel egyaránt kapcsolatba hozható, s így a viszályról beszélve mondanivalónk – szándékunk szerint – az egész világot átfogja. A filozófia tehát egy sajátos fajtájú világnézet, amely a világra vonatkozó nézeteinket fogalmak segítségével, fogalmi formában akarja kifejezni. Feladatának megoldásához hozzátartozik a fogalmak teljes körének, s ezzel az összes ismeretnek egy rendszerbe való összefoglalása és annak a sajátos gondolkodásmódnak a kialakítása és követése is, amely ezt az együttlétezést felfoghatóvá és értelmezhetővé teszi. Vagyis a fogalmak teljessége és a teljesség fogalma egyaránt fontos a filozófiában.

Teljesség és tudás

A kialakulását követő néhány száz éven át a filozófia gyűjtött össze minden tudást. Ebben az időben tehát tudásról már igen, de tudományról még nem lehet beszélni. Ugyanakkor megfigyelhetjük azt is, hogy idővel az élet sok területén (a földművelésben, a hajózásban, a kohászatban, a kézműves mesterségekben, az orvoslásban, stb.) egyre több olyan, a konkrét tevékenység szempontjából fontos tapasztalat halmozódott fel, amelyek nagymértékben függetlennek tűntek a többi létszféra tapasztalataitól. Egyszerűen szólva: egy földművesnek nem volt fontos tudni a vasgyártás titkos fogásait, vagy a csillagok járásának ismerete nem volt feltétlenül szükséges a sikeres fazekassághoz. Amilyen mértékben előrehaladt az emberi tevékenységek (és közösségek) differenciálódási folyamata, vagyis amilyen mértékben kifejlődött és rögzült a társadalom tagozódása és a munkatevékenység megosztása, olyan mértékben indokoltnak látszott az egyes tapasztalati szférákat is megkülönböztetni, a különbségeket fenntartani és viszonylagos elkülönültségüket megőrizve önálló rendszerré fejleszteni. Vagyis arról van szó, hogy egy összetett történeti folyamatban az egésztől való függetlenség és elválasztottság, az önállóság, a rész, amely maga is egyfajta egész lehet, fokozatosan egyre fontosabb értékké váltak a társadalom életének minden területén. Ezeket az új értékeket követve lehetővé vált a tudásnak is – a világnézetekben, és így a filozófiában is megtalálható rendszerezésétől – alapvetően eltérő rendszereit létrehozni: létrejöhettek a szaktudományos diszciplínák; kezdetben a csillagászat, geometria, orvostudomány, állattan, mechanika, alkímia, majd sok más is. A tudományos diszciplínák (szakmák, szakterületek, tudományágak) létrehozása során tehát nem az ismeretek feltétlen teljessége és nem egy kiválasztott tapasztalatnak az összes többi tapasztalattal való összefüggése, nem az egyes elemeknek az egész tapasztalatrendszerbe való illeszkedése a követett érték. Egy tudományos diszciplína mindig csakis bizonyos típusú tapasztalatokat vesz figyelembe (pl. a csillagok mozgását, vagy az egészséggel és betegséggel közvetlenül összefüggő megfigyeléseket), a tapasztalatoknak az ily módon kiválasztott részét függetlennek tekinti más tapasztalatoktól, művelői az adott körön belül maradva keresnek közös vonásokat, összefüggéseket, törvényeket. Itt nem a világ megismerése, hanem egy "világrész" leírása a választott feladat. Azt is mondhatjuk, hogy míg a filozófia a teljes ség, az egész -ség, a minden -ség értékeit követi, a tudományágak ezeket a részleg esség és részlet esség, a behatárolt ság értékeivel váltják fel. A tudományos diszciplínák sokaságának megjelenésével világossá válnak hasonló törekvéseik, egyaránt követett céljaik, s felfigyelhetünk egy új emberi termék, a tudomány megjelenésére. (Vagyis előbb alakulnak ki a tudományágak, mint a tudomány maga? A fenti értelemben igen, és ez nem is olyan furcsa, ha – maradva a szokásos fa hasonlatnál – a kezdetben létrejövő tudományágakat a hamarosan gyors fejlődésnek induló tudomány-fa gyökereiként képzeljük el.) Európában ez a folyamat az i. e. IV. században a görögök lakta vidéken ment végbe először. Talán érdekes felidéznünk Arisztotelész leírását, aki úgy látja, hogy létezik a filozófia,

"mely a létezőt, mint létezőt vizsgálja és vele mindazt, ami a létezőt önmagában és önmagáért megilleti. Ez egyetlen részleteket vizsgáló ún. szaktudománnyal sem azonos. Mert egyetlen szaktudomány sem vizsgálja a létezőt általában mint létezőt, hanem kiszakítja a létező egy részét és az ezt illető járulékos tulajdonságokat kutatja. Így tesznek pl. a mathematikai tudományok."⁹

A tudományos világszemlélet

A filozófiából kiváló tudományágak működésük során persze továbbra is alkalmazzák a filozófiában kifejlődött értékrend legnagyobb részét. Így az egyes tudományágakba szerveződő tudás, s ilyenformán a kialakuló tudomány is objektivitásra törekszik, megfigyeléseiben és fogalomrendszerében a dezantropomorf vonásokat erősíti. A tudományos nézetek alapvető tulajdonsága kétségbevonhatóságuk. Biztos tudás, igaz ismeret a tudományokban is csak a minden elképzelhető kritika után még érvényben maradó ismeretből lehet. A gondolkodás rendszerez i és szükségszerű összefüggés ek észrevételével strukturálja a kiválasztott ismerethalmazt. Ismeretek közötti összefüggéseket megállapíthatunk pusztán a helyes gondolkodás segítségével is. Az egyes tapasztalati szférák mechanizmusai érthetőkké és magyarázhatókká, lehetséges folyamatai előrelátható kká lesznek, s így, érvényes tudása birtokában, az ember legalább az adott területen sikeres lehet, s legalább valamilyen mértékben kiszabadíthatja magát természeti környezetének uralma alól.

A világnézetekről fentebb mondottak alapján érthető, hogy a tudomány egyrészt minden világnézettől eltér, hiszen nem követi a világnézetekre jellemző teljességeszményt, ám ahogy láttuk, a filozófiához mégis közel áll, mivel átvállalja és működése során érvényre juttatja a filozófia értékvilágának nagyon sok összetevőjét. Így nem csoda, hogy filozófia és tudomány sokszor hasonló célokat követnek, hasonló módszereket választanak és hasonló eredményeket produkálnak. Emiatt a tudományoknak, gyakorlati hasznosságuk mellett, mindig van világnézeti jelentőségük is. Másrészt viszont a filozófiát joggal tekinthetjük tudományos módszereket alkalmazó, vagy egyszerűen tudományos világnézetnek.

Ugyanakkor nagyon érdekesen alakul a tudomány viszonya a többi világnézettípussal is. Ezúttal ezzel a kérdéskörrel nem foglalkozhatunk, s a hétköznapi világnézet és a tudomány, a művészet és tudomány, illetve a vallás és tudomány kapcsolatának témája iránt érdeklődő olvasót a vonatkozó irodalomhoz irányítjuk.¹⁰

... 1.1.2. Filozófia és tudomány

A tudományok kialakulását követően a filozófia és a tudomány fejlődésének folyamata már külön-külön is figyelemmel kísérhető, ámbár kapcsolatrendszerük számbavétele segíthet fejlődésük megértésében.