Előadások a természetfilozófia történetéből


A német romantika korának természetfilozófiája



Yüklə 443,95 Kb.
səhifə20/27
tarix17.11.2018
ölçüsü443,95 Kb.
#80577
1   ...   16   17   18   19   20   21   22   23   ...   27
. 2. A német romantika korának természetfilozófiája

(Vinkovics Márta)

A XIX. század első évtizedeinek Németországában sajátosan keveredett a felvilágosodás racionalista gondolkodásmódja a romantika szemléletével. Ez utóbbi 1815 után, a bécsi kongresszus és az 1830-as júliusi forradalom között élte virágkorát. Nehezen definiálható szellemi áramlat, amely egyszerre jelent meg, mint életérzés, mint művészeti irányzat, s a természetfilozófiában is érvényre jutott.

Képviselői a személyiség és az érzelmek jogát hirdették. Az új, polgári értelmiség németföldön is elvetette a feudális világ szoros, személyi függőségi rendszerét, helyébe új ideált teremtett: a szabad, szellemi és érzelmi kiteljesedésre egyaránt képes emberét. E szellemi áramlatra rendkívül jellemző, hogy számukra az ész és az érzelem egyformán fontos, de az érzelmek jelentőségét talán egy fokkal jobban hangsúlyozták. A romantikus személyiség érzelmi életébe szervesen beletartozott a természet által kiváltott esztétikai, érzelmi élmény is.

A romantika képviselőinek egyik jellemző sajátossága a történelem iránti erős vonzódás volt. A romantikát gyakran értékelték múltba néző, a történelmi múltat felértékelő gondolkodásmódnak. A történelem iránti érdeklődés alapvető okának azt lehet tekinteni, hogy a német társadalom és értelmiség egy jelentős része, a Franciaországban lezajlott forradalmi társadalmi változásokkal szemben a társadalom szerves fejlődését hangsúlyozta. Egyáltalán, ki lehet jelenteni, hogy a forradalommal az organikus fejlődést állították szembe. Így a történelmi múlt kutatásától várták jelenük megértését (amit bizony nem láttak valami fényesnek), és lehetőségeik megismerését.

Fontos, hogy nem csak a társadalom vonatkozásában beszéltek történelemről, hanem kutatták a természet fejlődéstörvényeit is. Azt vallották, hogy a világ egészének, természetnek és társadalomnak egyaránt története van; a természet és a történelem egyébként is szoros kapcsolatban áll egymással. E szellemi irányzatban a természet a történelem szerves fejlődésének alapját is jelentette.

A felvilágosodás és a romantika eltérő hatásából, valamint a német filozófia tradícióiból egy sajátosan német természetfilozófia jött létre, amely alapvetően tért el a francia és angol gondolkodók szemléletétől.

Elöljáróban meg kell említeni, hogy a természetfilozófia iránt nagyon nagy az érdeklődés. Nemcsak tudósok, filozófusok, hanem művészek is törekedtek átfogó természetkép kialakítására, igényelték a filozófiai világnézetet. Goethéről közismert, hogy természetkutató is volt, de például Schiller neve ritkán merül fel. Pedig ő is foglalkozott, ha nem is nagyon sikeresen, természetfilozófiával.

A természetfilozófia nemcsak tudósok és filozófusok ügye tehát, s lehet, hogy ez is közrejátszott abban, hogy természettudomány és természetfilozófia kapcsolatát sajátos módon értelmezték. A német gondolkodók a természetfilozófiai spekulációt teljesen megengedhetőnek tartották. Azt lehet mondani, hogy az ő szemükben természettudományos értéke volt. Ezzel a felfogással szembe lehet állítani például az angol szemléletet, amely nem engedi meg, hogy a filozófia spekulatív úton teremtsen világképet, természetontológiát. Náluk a természetfilozófia lényegében a természettudománnyal azonos.

A német természetfilozófia a descartes-i dualista szemlélet ellenében jött létre. Descartes felfogásában a világnak két szubsztanciája, két lényege van: az anyag és a szellem. Descartes nem is akarja és nem is tudja a világ egységét filozófiailag megteremteni. A világban Isten teremt számára összhangot. A német filozófusok ellenben pontosan az egységhez ragaszkodtak leginkább. Állásfoglalásuk szerint a világot egyetlen végső elvre alapozva kell magyarázni, amely végső elv legtöbbjüknél szellemi természetű. Kant a megismerő szubjektummal szemben még tételezte az önmagában létező anyagot, a "Ding an sich"-et, de a Kant utáni filozófia már nem. A német idealizmus az anyagot, különböző módon ugyan, de feloldotta a tudatban. A német idealizmusban a szellem lesz a valódi létező. A természetet – a racionalista, karteziánus szemlélettel ellentétben – nem a mechanikai gép alapján gondolták el, és felfogásukban a természettörvény nem volt azonos a mechanikai törvénnyel.

A mechanikai világmagyarázat kísérletét elsősorban Kant 1755-ben megjelent műve, az Allgemeine Naturgeschichte und Theorie des Himmels jelentette számukra. Elsősorban erre a műre hivatkozva gondolták végig, hogy a természetkutatásban nélkülözhetetlen mechanikai törvények a természet végső törvényei-e?

A német idealizmusnak sajátosan német gyökerei is voltak, mégpedig a misztika. A német misztika képviselői, elsősorban Paracelsus és Jakob Böhme (1575-1624) egyaránt azt vallották, hogy az ember és a kozmosz azonos felépítésű, valamint mind a kettő az anyag és a szellem egysége. Így az ember mikrokozmosz a világmindenségben. A világ nem szakad szét tudattalan anyagra és szellemre. Minden létező szellemi lény is.

A kozmosz és Isten merev szétválasztását sem fogadták el. E felfogásban Isten és a világ azonos. A misztikusok lényegében panteisták voltak, s a panteizmus következményének tekinthető, hogy a kozmosznak végső soron szellemi lényeget tulajdonítottak.14

A német gondolkodók különböző mértékben kapcsolódtak egyik vagy másik szellemi irányzathoz. Van, akinél a fizikai szemlélet jobban érvényesült: ilyen volt például A. von Humboldt. De van, aki teljesen elveti a karteziánus, newtoni szemléletet, mint például Schelling. A költő Goethe, a tudós Humboldt, a társadalomfilozófus Herder és a német idealizmust kiemelkedően képviselő Schelling különböző oldalakról kísérelték meg a természet egységének és lényegének a megragadását.

.. 2.1. Johann Wolfgang Goethe

Goethe (1749-1832) természetszemlélete egyaránt alapult széleskörű természetismereten, konkrét természettudományos gyakorlaton, és költői, művészi fantázián. Ez utóbbit, a szaktudósoktól és a filozófusoktól eltérően, különösen lényegesnek tartotta. 1816-ban írta a kanti filozófia kritikájaként:

"képességünk főerőiként az érzékelést, értelmet és észt jelöli meg, de megfeledkezik a fantáziáról, miáltal jóvátehetetlen hiány támad. Szellemünk negyedik fő ereje a fantázia..."15

Goethe használta is sokszor fantáziáját. Empirikus kutatás és fantázia egymást egészítették ki műveiben. Vaskos kötetekre rúgó természettudományos írásai inspirálólag hatottak a különböző tudományokra. Foglalkozott a fénnyel: különösen híres színelmélete; de foglalkozott geológiával, növény- és állattannal is. Mindezen kutatások célja – a természet iránti érdeklődésen túl – a természetnek, mint egésznek a megragadása volt. A következő idézetből kiderül: végső soron a természet és Isten panteisztikus egységéhez jut el.

"Ha a világ épületét legvégső kiterjedése és oszthatósága szerint nézzük, óhatatlanul feltolul az az elképzelés, hogy az egésznek alapját egy eszme képezi, melynek jegyében Isten a természetben, a természet Istenben öröktől fogva és mindörökre hat és munkál."16

Természetontológiai törekvéseihez Kant filozófiájában talál ismeretelméleti alapot.

"...a vitában készséggel álltam azok pártjára, akik az embert leginkább megtisztelik, és tökéletesen egyetértettem minden barátommal, akik Kanttal vallották: bár minden ismeretünk tapasztalattal indul, korántsem fakad mindegyik a tapasztalásból. Az a priori ismereteket ugyanúgy elfogadtam, mint az a priori szintetikus ítéleteket: hiszen egész életemben, költőként és megfigyelőként, mindig szintetizáltam, majd megint analizáltam;"17

Goethe természettudományos beállítottságát tükrözi ontológiájának az az alapvető sajátossága, hogy a teleologikus világ- és természet magyarázattal szemben állt. Természet és Isten egységének gondolata nem párosul az Isten által teremtett célszerűen berendezett természet fogalmával. Goethe szerint ahhoz, hogy a természet létezőinek szoros illeszkedésére, az élő és élettelen világ fejlődésére, az egységre, az individualitásra a világ és az egyes létezők vonatkozásában magyarázatot találjunk, nincs szükség a teleologikus magyarázatra. A világ harmonikusan szervezett egész, és e harmóniának szellemi és fizikai alapja van. A teleológiát Goethe csak "szomorú segédeszköznek" tartotta. A természetkutatónak felül kell emelkednie a triviális teleologikus szemléleten és az oksági összefüggéseket kell vizsgálnia.18

A fejlődés fogalmával sokrétűen foglalkozott, a világ fejlődését lényegében lassú és fokozatos folyamatnak tartotta. A geológia tudományában uralkodó felfogással, a katasztrófaelmélettel szemben állt. Ekkor még Lyell nem alkotta meg elméletét, amely a geológiai változásokban is a hosszan tartó folyamatokra helyezi a hangsúlyt. Goethe szemlélete ezt előlegezi meg. Newtonnal együtt vallja, hogy a "természetben nincsenek ugrások".

A fejlődést metamorfózisként értelmezte. Az élővilág belső ereje folytán specializálódik, lényegében fizikai erők hatására. Az élőlények valamilyen egyszerű ősi alakzatból jöttek létre. A növény legfőbb szerve a levél. Ebből fejlődik ki számtalan változaton keresztül minden egyéb növényi szerv

"...a csírázó kis levelekből lett éteri épület. Ott nyugodott az erő, magvában aludt; csupa kezdet, példa-alak, rejtett, tokba simulva, puhán. Csíra, gyökér, levelek, fél-formák, színtelenek még."19

Az állatvilág fejlődésénél csonttani vizsgálatai szolgáltak elméleti alapul. A csigolya az alapvető szerv, amelyből minden kialakult.

Panteista világfelfogás, természettudósra jellemző empirikus megfigyelések, kísérlet és költői fantázia együttesen eredményezték életművét, amelynek megoldásait nem fogadta el a tudomány, de ötleteit elismerték.

.. 2.2. Alexander von Humboldt

Humboldt (1769-1859), e nagyon hosszú életű tudós, korának egyik legsokoldalúbban képzett embere volt, s hosszú évtizedeken keresztül egyben meghatározó személyisége is. Tudományos tevékenységét a geográfia tekinti leginkább magáénak. Elsősorban a modern tájkutatás megteremtőjének tartják. Ugyanakkor egész élete és életműve azon tudósi magatartást példázza, amely jó néhány tudományterületen, alkotó módon, egyszerre van jelen, és tevékenysége során nem áll meg a részletkutatásoknál, hanem szakmai működése, természettudományos kutatása átfogó világképbe illeszkedik bele.

Ismeretelméleti állásfoglalásában a baconi empirista irányt követte. Munkásságának jelentős érdeme az egzakt, mérhető tudományos módszer létrehozása a geográfián belül. Kant követőjének is tekinthető, de éppen természetfilozófiai gondolataiban közvetlen goethei hatások is kimutathatóak. Humboldt törekvése lényegében kettős: egyrészt kidolgozni a tájkutatás egzakt módszerét, másrészt a világot harmonikusan rendezett egészként ábrázolni.

A romantika felfogására jellemző módon, Humboldt sem látott ellentétet a tudomány és a művészet között. A táj tudományos elemzés tárgya, de egyúttal esztétikai élmény forrása is. Úgy is mondhatjuk, hogy számára a tájkutatás az esztétikai látszat fizikai magyarázatát jelentette. Esztétikai élmény és tudományos kutatás nem álltak egymással szemben.20

Humboldt a világot mint a fizikai erők együttesét írta le.21 Véleménye szerint minden táj egyedi, de individualitása pusztán fizikai erők eredőjeként jön létre. Ez a fizikai felfogás egyáltalán nem szokványos. Humboldt a konkrét tájelemzései során (pl. Dél-Amerikában) precízen vizsgálta a légkörfizikai jellemzőket, számára a geológia, a növény és állatvilág, és még az ember is tágabb értelemben fizikai tájelemnek számított. A világ egészének az értelmezésénél fizikai erőn nem egyszerűen a mechanikait értette, hanem mindazokat a természeti erőket, amelyek mérhetőek, s amelyek a tudományos egzaktság szintjén megragadhatóak.22

.. 2.3. Johann Gottfried Herder

Herder (1774-1803) Kant közvetlen tanítványa volt, de természetszemléletében nagyon is eltért mesterétől. Elsősorban az emberiség kultúrtörténete foglalkoztatta. Célja volt a világot szerves egészként és történetiségében megérteni. Ember és természet kapcsolatára, a történelem sajátszerűségére és a világmindenség átfogó, örök törvényeinek egymáshoz való viszonyára keresett választ. Azt vallotta, hogy

"az erő, mely bennem gondolkodik és működik, természeténél fogva éppoly örök, mint amelyik a Napokat és a csillagokat tartja össze; szerszámai elkophatnak, működési köre megváltozhat, ahogy elkopnak a Földek, és helyüket változtatják a csillagok. A törvények azonban, amelyek által jelen van és más jelenségekben ismét feltűnik, sohasem változnak. Természetük örök, mint az isteni értelem, létemnek támasztékai pedig éppoly szilárdak, mint a világmindenség pillérei."23

Felfogásában az individuum és az univerzum ugyanazokat a végső elveket tartalmazza. A világ, "Isten egyik világa" e törvények által lesz harmonikus egész.

A világ végső törvényeit kereste persze a mechanikus materializmus, és a dualista ontológiát valló descartes-i racionalizmus is, vagy a német filozófiában Leibniz. Herder megoldása mindegyiktől különbözött:

"Amit pedig minden kő- és talajféleség elnyert, az bizonyosan Földünk valamennyi teremtményének általános törvénye; nevezetesen a kialakulás, a meghatározott alak , a saját lét. Egyetlen lény sem fosztható meg ettől."24

A "természet mérhetetlen láncolata az Alkotótól a homokszemcse kristályosodási gócáig terjed", de ebben az univerzumban egyszerre érvényesülnek a végső elvek s a létezés különböző szintjére jellemző törvények, valamint a létezők individuális sajátosságai: "...mert a létezőkben sokféle erő működik és áll össze egésszé."25

A világ végső törvényei tehát nem fizikai törvények, léteznek fizikai, kémiai, biológiai és társadalmi törvények is. Főleg a történelemmel foglalkozó Herder a világot nem redukálta egyetlen végső törvényszintre, hanem azt vallotta, hogy mennél magasabb rendű és bonyolultabb egy létező, annál komplexebb módon írható le. Példát adnak e felfogásra a kémiáról írt sorai:

"A kémia, melyet az újabb időkben oly buzgón művelnek, a teremtés sokrétű származékos világát nyitja meg hívei előtt."26

Ugyancsak ezt bizonyítják ember és természet kapcsolatáról írt gondolatai. Az emberi társadalom megértéséhez már a biológiai sajátosságokat is ismerni és érteni kell. Hiszen Herder szerint

"szembeötlő, hogy az emberi élet mint vegetáció a növények sorsát is átéli."27

Ugyanígy az ember szorosan kötődik az állatvilághoz is:

"Az ember közbülső teremtmény az állatok között, vagyis a legfinomabb foglalatban egyesíti a körülötte lévő fajok vonásait."28

Herder világfelfogása olyan történelemfilozófiával párosult, amely nagy terjedelemben foglalkozott a természet történetével, valamint ember és természet kapcsolatával is.

Herder természetfilozófiája mélységesen humanista emberfelfogást eredményezett. Ha minden létezőben ugyanazok a természettörvények működnek, ha minden létező szerves része a teremtett világnak, s végül ha minden létezőben Isten mutatkozik meg, akkor ember és ember között nem lehet különbséget tenni.

"A természetkutató semmilyen rangsorolást nem feltételez a teremtmények között, amelyeket szemügyre vesz; mindegyik egyformán kedves és értékes számára. Ugyanígy áll a dolog az emberiség természetkutatójával is. ... A cserokéz és a busman, a mongol és a gonaka ugyanolyan betű nemünk nagy szavában, mint a legműveltebb angol vagy francia."29

.. 2.4. Friedrich Wilhelm Schelling

Schelling (1775-1854) olyan természetfilozófiát hozott létre, amelyik a mechanikai világfelfogással alapvetően és átgondoltan szemben állt. Úgy látja, hogy a karteziánus, ok-okozati összefüggésre építő világképben a világ egysége nem tételezhető. Ez a világkép egymással össze nem egyeztethető, egységbe nem hozható ellentétes oldalakra esik szét. Holott véges és végtelen, tökéletes és tökéletlen, anyag és szellem, objektum és szubjektum ellentéte, véli ő, csak a karteziánus vagy mechanikai világképben feloldhatatlan.

"Minden tökéletlenség egyedül abban a szemléletben fordul elő, amelynek az ok-okozati összefüggés a törvénye, nem így a magasabb rendű szemléletben."30

Ezzel szemben Schelling szellemfilozófiai és dialektikus alapon alkot természetfilozófiát, amelyben

"az igazi univerzum végtelen telítettség, semmi nincs elválasztva benne, semmi nincs a másikon kívül, minden abszolút módon egy, minden egymásban van..."31

Olyan felfogást alakított ki, amelyben a konkrét világ létezői nem tekinthetőek egyszerűen tökéletlennek, és az anyag nem egy tehetetlen, lélek nélküli létező, amely csak külső erő hatására jön mozgásba.

A természet minden létezőjében teremtő erő működik, minden individuum belső erővel rendelkezik, s a világban egyáltalán nem a mechanikai, külső erők dominálnak.

A világban és minden létezőben ellentétes oldalak vannak. Schelling az ellentéteknek két típusát különböztette meg: az abszolút és a viszonylagos ellentétet.

"Azt nevezem viszonylag ellentétesnek, ami valamilyen harmadikban megszűnhet ellentétesnek lenni, egységet alkothat. Viszont abszolút módon ellentétesnek nevezem azt, amiről ezt nem képzelhetjük. Végy két ellentétes természetű testet, amelyek elegyedhetnek, és így valami harmadikat hozhatnak létre, ez jó példa az előbbire. Képzeld el a tárgyat és a tárgynak tükörben visszaverődő képét, akkor az utóbbira találtál példát. Mert elképzelhetsz-e egy harmadikat, amiben a kép valaha is átmehet a tárgyba."32

Az abszolút ellentét az, amely minden létezés szükségképpeni feltétele. Az ellentétes oldalak egymást feltételezik. Lényegükhöz tartozik együttlétezésük.

"Úgy fogd fel tehát a világ sorát és rendjét, hogy általában, ha tárgy van, képe is van, és ha kép van, megvan a tárgy is..."33

A természet minden létezőjét az ellentétek tartanak fenn, így van ez fizikai világban és az élő természetben.

Schelling nem engedte meg, hogy "az egységet elhomályosítsa a különbség". Rendszerének egyik alapfogalma az idea, amely első a létezők sorában, minden ellentétes oldal fölé emelt valóságegység.


VI. fejezet - A mechanisztikus természetfelfogás felbomlása

A IV. részben tárgyalt mechanisztikus természetfilozófia hosszú ideig uralkodott, de világképe egyre kevésbé felelt meg a természettudomány újabb fejlődésének. Az V. részben bemutatott spekulatív elméletek szintén csak egy időre bizonyultak használhatónak, ezután a természettudósok már meg szerettek volna szabadulni tőlük. E szabadulás irányait tárgyalja ez a fejezet. Az első ilyen irány bizonyos mértékű visszatérés volt a XVIII. századi felvilágosodás materializmusához. Először ennek változatait vesszük szemügyre. Utána a pozitivista irányzat fajtáit mutatjuk be, amelyek részben tagadják a természetfilozófia lehetségességét és szükségszerűségét. Ennek az irányzatnak a folytatása a XX. században nagy jelentőségre tesz szert, ami egyben azt is jelenti, hogy – mivel századunkban is jelentős mértékben tagadják a természetfilozófia létjogosultságát – fejezetünk az utolsó természetfilozófiákat tárgyalja a filozófia történetében. Eme "utolsó" természetfilozófiai meggondolásokat – a fejlődés fogalmához kapcsolódókat és egy nagy lételméleti szintézis kísérletét – elemzi e rész második és harmadik fejezete.

. 1. Természetfilozófia a XIX. században

(Szegedi Péter)

.. 1.1. Fordulat a természetfilozófiában

A XIX. századi természetfilozófiák lényegében válaszok az őket megelőző spekulatív német természetfilozófiákra. A század folyamán a természettudósoknak a német természetfilozófiával – és ezáltal általában a filozófiával – kapcsolatos álláspontja gyökeresen megváltozott. A század elején például sok, az elektromosság problémájával foglalkozó tudós – így Hans Christian Oersted (1777-1851) dán fizikus és vegyész, vagy kicsit később az autodidakta angol Michael Faraday (1791-1867) – erőteljesen Friedrich W. J. Schelling (1775-1854) korai természetfilozófiájának hatása alá került.

Schelling a XVIII. század legvégén a természetet egyetlen szellemi princípium megnyilvánulásának tartja, amely a maga képére formálja az anyagot. Minden természeti forma ugyanahhoz a mintához, ideálhoz közelít. Mindenben ugyanaz a késztetés, (szellemi) alkotóerő dolgozik. A tárgy és a róla való tudás viszonya ugyanaz, mint az oké és az okozaté. A világ szerves egész. A természet látható szellem, a szellem látható természet, a két elv egységet képez, sőt azonos. Schelling mindezt empirikus úton, a természet vizsgálatával kívánta igazolni, ezért például nagyon érdekelte az elektromosság és a mágnesesség, amelyekben sok közös vonást talált. Különösen ezek a gondolatai ragadták meg az említett fizikusokat. Ezen az alapon keresték minden fizikai hatásban a közöset, ez motiválta Oerstedet, hogy csaknem 20 éven át keresse az elektromosság és a mágnesesség közötti fizikai kapcsolatot, amit végül 1820-ban meg is talált.

A század elején tehát a spekulatív természetfilozófia még mutatott valami perspektívát a természettudomány számára, de a század közepére a kutatóknak egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy a német természetfilozófiával semmit sem lehet kezdeni. Például Julius Robert Mayer (1814-1878) német hajóorvos észrevette, hogy a matrózok vénás és az artériás vérének színkülönbsége a trópusokon kisebb, mint északabbra, és ebből arra következtetett, hogy a hő és a mechanikai munka kölcsönösen egymásba alakulhatnak. Amikor meggondolásai és számításai alapján 1841-ben cikket akart megjelentetni az energia megmaradásáról, és korában már kivételként egy schellingi tételre hivatkozva indítja a gondolatmenetet,

"Az erők okok: ennek megfelelően velük kapcsolatban teljes mértékben alkalmazhatjuk a causa aequat effectum (az ok egyenlő az okozattal) elvet. Ha a c oknak e okozata van, akkor c=e ; ha történetesen e egy második f okozatnak az oka, akkor e=f , és így tovább: c=e=f...=c . Az okok és okozatok láncolatában egyetlen tag vagy egy tag egyetlen része sem tűnhet el, ahogyan ez világosan következik az egyenlet természetéből. Minden ok eme első tulajdonságát elpusztíthatatlanság uknak nevezzük."1

akkor írását a fizikusok nem akarják leközölni (e cikk, amely elsőként szól a hő és a mechanikai energia ekvivalenciájáról, így csak egy évvel később, egy kémiai folyóiratban jelenik meg).

Az ellenérzések nyomán, amelyek Schelling mellett elsősorban Georg W. F. Hegelt érintették, a természettudósok elfordultak e természetfilozófiától. De természetesen felmerül a kérdés, hogy ha a spekulatív természetfilozófia használhatatlan, akkor vajon mi szolgálhat a kutatások vezérelvéül a tudósok számára. Többféle irányzat jött létre e kérdés megválaszolásaként. Sokan – főleg természettudósok – úgy gondolták, hogy a továbbiakban filozófiára vagy természetfilozófiára egyáltalán nincsen szükség a természetkutatáshoz, elhatárolták magukat a "spekuláló bölcsészek"-től. Egyes filozófusok azonban fenntartották azt a véleményüket, hogy



"A filozófiának ismét szövetséget kell kötnie a természettudománnyal, a természettudománynak pedig a filozófiával."2

Próbálkozások történnek bizonyos régi elvek visszahozatalára és új elvek kidolgozására is (hogy mennyire régi vagy új egy eszmerendszer, az persze relatív, hiszen nagyon ritka az olyan gondolat, amelynek ne lennének valamilyen formában történeti előzményei, és fordítva, soha nem lehet teljesen visszaállítani egy már elmúlt korszak világképét).

.. 1.2. Materialista törekvések

Az egyik felfogás szerint a német idealizmus csődjéről van szó, a visszatérés tehát a materializmus irányába történhet. Filozófiai oldalról az első lépést Ludwig Feuerbach (1804-1872) tette meg, aki a Hegellel való teljes szakítást hirdette. Materialista nézeteit nem annyira a természettel általában, mint inkább az emberrel kapcsolatban fejtette ki, de így is hatással volt nemcsak korának filozófusaira, hanem természettudósaira is.

... 1.2.1. A redukcionista materializmus

A természetfilozófiát művelők egy része visszatér a francia materializmus mechanikai felfogásához, ami ebben a korban már nem könnyű. A francia materializmus a maga korában igen szellemes volt, élénk és haladó, a múlt század közepére azonban filozófiai szempontból a mechanikai felfogás már a világ meglehetősen leegyszerűsített szemléletének tűnhetett. Karl Vogt (1817-1895) és Ludwig Büchner (1824-1899) német, valamint Jacob Moleschott (1822-1893) holland természetkutatók tartoznak ehhez az irányzathoz. Nálunk elsősorban Büchner népszerűsítő írásai voltak ismertek.3

A kor természettudományos eredményeiből levonják azt a következtetést, hogy minden megfigyelt természeti jelenség (pl. fény, hő, tömegvonzás, élet, stb.) megmagyarázható az anyag és tulajdonságai (mozgása, energiája) segítségével, az anyagon kívüli létező tehát nincsen. Az anyag és az energia (Büchnernél az erő) elpusztíthatatlan és teremthetetlen megmaradó mennyiségek. Az anyag nemcsak időben, hanem térben és oszthatóságban is végtelen.

"...a mozgást az anyag örök és elválaszthatatlan tulajdonságának vagy pedig létezése tulajdonképpeni megnyilvánulásának kell tartanunk."

Ez a mozgás azonban lényegében hely- és helyzetváltoztatás, az anyag pedig, amiről szó van, alakkal bíró testeket jelent. Ennyiben tehát megmaradtak a mechanikai felfogásnál. Ugyanez jellemző a természeti törvényekről vallott elképzeléseikről:

"Makacs és kérlelhetetlen szükségesség uralkodik a természet folyásán."

Elfogadják az evolúcióelméletet, de tiltakoznak annak esetleges teleologikus értelmezése ellen. Természetes fejlődésként fogják fel az ember vagy a nyelv keletkezését is. Nagy jelentőséget tulajdonítanak az agy – a lélek szerve – morfológiájának a szellemi képességek szempontjából. Büchner szerint:

"Hogy a gondolkodás természeti mozgás vagy az általános természeti mozgásnak egy neme, amely a középponti idegelemek anyagának ép oly jellegzetes sajátsága, mint az izomanyagnak az összehúzás mozgása, vagy a világ-aethernek a fénye, vagy a delejnek a delejesség megnyilvánulása – nemcsak az ész követelménye, hanem újabban kísérletekkel be is bizonyíttatott. ... Ebből szükségképpen következik, hogy a lelki és gondolkodási folyamat kiterjedt, ellenállásra találó és összetett anyagi eszközzel történik és hogy ily folyamat nem más, mint a mozgás egy alakja, mely a maga részéről viszont, ép úgy, mint ez minden más test anyagcseréjénél történik, bizonyos mennyiségű meleggel kell, hogy összekapcsolva legyen. És a physiologiai kísérletek tényleg igazolták is, hogy az ideg abban a pillanatban, midőn működésbe jut, fel is melegszik. ... Igazolva van tehát, hogy szellemi és lelki működés nem egyéb és nem is lehet más, mint egy kívülről bevezetett benyomásnak a szürke agykéreg cellái közül való kisugárzása, mert gondolkodás, érzéki tartalom nélkül nincs. ... Képzeletek, melyek nincsenek ilyen benyomásokhoz kötve, melyeket érzékeinkkel felfogtunk, nem léteznek és ezen képzeleteknek az agycellákat összekötő idegrostoktól való összekapcsolásán alapul minden szellemi tevékenység. E szavak: lélek, szellem, gondolat, érzet, akarat, élet nem lényeket, nem valóságos dolgokat, hanem csak az anyag oly tulajdonságait, kpességeit és műveleteit vagy tények eredményeit jelzik, amelyek anyagi létalakzatokon alapulnak. ... Nyilvánvaló és világos ellenben azon kézenfekvő tény, hogy az anyag igenis gondolkodik .

Annak bebizonyítása után különben, hogy a gondolat határozott anyagi mozgással elválaszthatatlanul összekapcsolva van, elegendő pusztán az erő fenntartásának és halhatatlanságának nagy és kivételt nem tűrő törvényére utalni, hogy minden kétség eloszoljon a felől, miszerint a gondolat vagy lelki tevékenység egyáltalán csak egy formája, illetve megnyilvánulási módja azon nagy általános és egységes természeti mozgásnak, mely az erők örökös folyását fenntartja és mely majd mint mechanikai (erőművi), majd pedig, mint villamos, illetve szellemi stb. erő jelentkezik. Hogy testünkben folytonosan működő és a magunkhoz vett élelmiszerektől előidézett anyagcsere adja-e meg a favágónak, vagy járókelőnek azt az erőt, melyet izmaival kifejt, vagy a tudósnak, a gondolkodónak, költőnek azt az erőt, mely agyában gondolatokat teremt, lényegében véve egészen mellékes; csak a hatás és a forma más, aszerint, mint amilyen szervek voltak igénybe véve.

Annak bebizonyítása után különben, hogy a gondolat határozott anyagi mozgással elválaszthatatlanul összekapcsolva van, elegendő pusztán az erő fenntartásának és halhatatlanságának nagy és kivételt nem tűrő törvényére utalni, hogy minden kétség eloszoljon a felől, miszerint a gondolat vagy lelki tevékenység egyáltalán csak egy formája, illetve megnyilvánulási módja azon nagy általános és egységes természeti mozgásnak, mely az erők örökös folyását fenntartja és mely majd mint mechanikai (erőművi), majd pedig, mint villamos, illetve szellemi stb. erő jelentkezik. Hogy testünkben folytonosan működő és a magunkhoz vett élelmiszerektől előidézett anyagcsere adja-e meg a favágónak, vagy járókelőnek azt az erőt, melyet izmaival kifejt, vagy a tudósnak, a gondolkodónak, költőnek azt az erőt, mely agyában gondolatokat teremt, lényegében véve egészen mellékes; csak a hatás és a forma más, aszerint, mint amilyen szervek voltak igénybe véve.

...

Az agy nem csupán a gondolkodás és a szürke agyrétegben keletkező minden magasabb szellemi tevékenységnek szerve, hanem egyszersmindeni egyedüli székhelye a léleknek is, mely szó az egész agy minden részének működését, az általa közvetített érzési- és akarati folyamatokkal együtt, valamint az idegrendszer feletti felsőségét is jelenti."



Az egész irányzat jelentős mértékben a spekulatív filozófia és a vallás ellen irányult. Osztozik e tulajdonságokban a század utolsó harmadában saját monista természetfilozófiai nézeteit széles körben népszerűsítő darwinista, Ernst Haeckel (1834-1919) német biológus, a biogenetikai alaptörvény (az egyed- és törzsfejlődés párhuzamosságának elmélete) és a gastrula (bélcsíra) elmélet első megfogalmazója is.

"Mindenképen szembe kell szállanunk tehát az élő természetnek azzal a vitalisztikus és teleologikus felfogásával, mely az állati és növényi alakokat egy jóságos és bölcs teremtő vagy valami célszerűen működő teremtő-erő termékeinek tekinti; ellenben kényszerülve vagyunk teljes egészében magunkévá tenni azt a világfölfogást, melyet mechanikusnak vagy kauzálisnak neveznek. Monisztikusnak vagy egyelvűnek is mondhatjuk, ellentétben a kételvű vagy dualisztikus fölfogással, mely szükségképen benne foglaltatik abban a teleologikus fölfogásban. ... Egy fizikusnak vagy vegyésznek, egy ásványtudósnak vagy csillagásznak sem jut többé eszébe, hogy azokban a jelenségekben, melyek a maga tudományterületén folyton a szemei elé kerülnek, egy célszerűen dolgozó teremtőnek a működését lássa vagy keresse. Sőt ezeket a jelenségeket általánosan és ellentmondás nélkül az anyagban lakozó fizikai és kémiai erők szükségszerű és megváltozhatatlan hatásainak tartják; és ennyiben ez a fölfogás tisztán "materialisztikus", ennek a sokfélét jelentő szónak bizonyos értelmében.

...

Nos, bármily sok történt is már Darwin előtt, hogy az állati és növényi alakok keletkezésének egy természetes, mechanikai fölfogását megalapozzák, ez nem tudott érvényesülni és általános elismerésre jutni. Ez csak Darwin tanának sikerült és ebben van egyik mérhetetlen érdeme. Mert ez juttat el bennünket a szerves és szervetlen természet egységéről való meggyőződéshez. A természettudománynak az a része is, amely eddig legtovább és legmakacsabbul ellenszegült a mechanisztikus fölfogásnak és magyarázatnak – az élő alakok célszerű szerkezetéről és ezek jelentőségéről és keletkezéséről szóló tanítás – általa az összes többi természettudományi tanokkal együtt a teljességnek egy és ugyanazon útjára terelődik. Ezzel végérvényesen meg van állapítva az összes természeti jelenségek egysége.



...

A származástan teszi csak lehetővé a természet egységéről szóló monisztikus tanítás szilárd megalapozását; ezek után a legbonyolultabb szerves jelenségeknek, mint például az érzékszervek keletkezésének és berendezésének a mechanisztikus-kauzális magyarázata sem gördít több akadályt az általános megértés elé, mint akármilyen fizikai jelenségnek, például a földrengésnek, földmágnességnek vagy a tengeráramoknak a mechanisztikus magyarázata. Így jutunk el arra a nagyon fontos meggyőződésre, hogy minden általunk ismert természeti test egyaránt él, hogy az az ellentét, amelyet az élő és holt testek világa között fölállítottak, alapjában véve nem létezik. Ha egy a levegőbe földobott kő bizonyos törvények szerint a földre esik vagy ha egy sóoldatban kristály képződik vagy ha kén és higany cinóberré egyesülnek, akkor ezek a tünemények nem kevésbé mechanikus életjelenségek, mint a növények növekedése és virágzása, az állatok szaporodása és érzéki tevékenysége, mint az ember érzés- és gondolat-képzése. Különösen pedig az ember és a magasabb rendű állatok öntudata ... éppúgy az agyvelő dúc-sejtjeinek a mechanikai munkáján alapul, mint a többi lelki tevékenységek ... A természeti erők a lelki életben is csak különféle kapcsolatokban és alakokban lépnek föl, majd egyszerűbben, majd összetettebben; de az általános anyagtörvénynek itt is alá vannak vetve. Lekötött feszítő erők szabadulnak föl és mennek át eleven erőkbe vagy megfordítva. Az energia megmaradásának nagy törvénye és az ezzel kapcsolatos törvény az anyag megmaradásáról egyaránt érvényesek a szerves és szervetlen természeti testekre. Az egyelvű vagy monisztikus természetfölfogásnak ez a helyreállítása a legnagyobb és legáltalánosabb érdeme a mi új, a mai természettudományt megkoronázó fejlődéstanunknak."4

A "minden természeti test egyaránt él" kijelentését még azzal kell kiegészítenünk, hogy Haeckel szerint a sejteknek, sőt az azt alkotó részeknek is általános tulajdonsága a (nem tudatos) emlékezet, bizonyosfajta lelki tevékenység. Következetes monista felfogása szerint ezekből tevődnek össze a sejtszint feletti lelki jelenségek is.

Haeckel véleménye, hogy a tapasztalásnak és az okoskodásnak egyaránt jellemeznie kell a tudományt, ezért nem is ért egyet a filozófiától való távolságtartással sem.

"A magunk részéről rendíthetetlen az a meggyőződésünk, hogy a valóban "megismerő" tudomány a tapasztalást és a filozófiát nem is tudja elválasztani egymástól. Amaz csupán az első és legalsóbb, emez a végső és legmagasabb foka a megismerésnek. Minden igazi tudomány filozófia és minden igazi filozófia természettudomány. Ebben az értelemben pedig minden igazi tudomány természetfilozófia.

...


A mi legszilárdabb meggyőződésünk szerint csak azok a természettudósok nyúlhatnak be igazán gyarapítóan és teremtően a tudomány menetébe, akik – tudatosan vagy tudattalanul – éppoly éles gondolkodók, mint amilyen alapos megfigyelők. A puszta fölfedezése egy meztelen ténynek , ha ez még olyan különös is, nem hozhat igazi haladást a tudományban, hanem csakis a gondolat, az elmélet , mely ezt a tényt megmagyarázza, a rokon tényekkel összehasonlítóan egybekapcsolja s belőle törvényt vezet le."

Haeckel ismeretelméletről írt szavait az hitelesíti, hogy ő maga végigcsinálta ezt az egész folyamatot, vagyis óriási mennyiségű tényanyagot gyűjtött (pl. a sugárállatkákról, a hólyagos medúzákról, a mészvázú szivacsokról írt egy-egy monográfiát, művészi kivitelű ábraanyaggal sajátkezűleg ellátva), törvényeket, elméleteket fogalmazott meg, végül önálló természetfilozófiát fejlesztett ki, sőt, még arra is volt ideje, hogy számos népszerűsítő művet is közreadjon.

A vulgáris materializmus e század elején még bizonyos körökben népszerű lehetett, de azután nagyrészt elvesztette befolyását a természettudományokban. Ennek oka nemcsak az új – a relatív tér-időre, a véletlenre és a valószínűségre építő – fizikai elméletek megjelenése volt, hanem a többi természettudomány (elsősorban a biológia) eredményei is, és az a tény, hogy ebben a körben igen nehezen értelmezhetők a gondolkodás és társadalom jelenségei. Ami valamilyen mértékig mégis máig fennmaradt belőle, az a redukcionizmus jelenléte a természettudósok (talán elsősorban a fizikusok) gondolkodásában.

... 1.2.2. A dialektikus materializmus

A materializmushoz való visszatérésnek van egy olyan – korszerűbb és később elterjedtebb – változata is, amely megpróbálja hasznosítani a Hegel által alkalmazott módszereket. Ha természetfilozófiáról van szó, akkor ez elsősorban Friedrich Engels (1820-1895) nevéhez fűződik. Engels 1873 és 1883 között (megszakításokkal) tanulmányozta a természettudomány korabeli helyzetét, és írta le elképzeléseit. Célja elsősorban a kor három nagy természettudományos felfedezésének feldolgozása volt (a sejté, az energia-megmaradásé és az evolúciós elméleté) – részben Büchner írásai feletti nemtetszésének hatására. Könyve – főleg Karl Marx (1818-1883) "A tőke" c. művének sajtó alá rendezési munkálatai miatt, amit sokkal fontosabbnak tartott elvégezni, mint saját céljait követni – töredékes maradt, és az egyes részleteit csak halála után, a század végén kezdték kiadni, majd e század húszas-harmincas éveiben tették teljessé5 . Az ún. dialektikus materializmus világképe e nehézségek ellenére terjedni kezdett és ma is léteznek különböző változatai. A természetfelfogás alapötlete itt az, hogy a hegeli dialektikus módszert – valamivel kevésbé erőltetett módon felhasználva a természetfilozófia területén, mint azt szülőatyja tette – nem az abszolút szellem, hanem az anyag fejlődésének leírására kell alkalmazni. Engels is azok közé a gondolkodók közé tartozik, akik szerint szükség van a természettudományok és a filozófia szövetségére, a természetfilozófiára – vagy az ő felfogásában inkább természetdialektikára -, de ezt csak időleges állapotnak tartja:

"Meglehet azonban, hogy az elméleti természettudomány haladása munkámat nagyrészt vagy teljesen feleslegessé teszi. Mert az a forradalom, melyet az elméleti természettudományra a tömegesen halmozódó, tisztán empirikus felfedezések rendezésének puszta szükségessége rákényszerít, olyan fajtájú, hogy a természeti folyamatok dialektikus jellegét még a legmakacsabbul ellenszegülő empirikusban is mindinkább tudatosítania kell. A régi, merev ellentétek, az éles, áthághatatlan határvonalak mindinkább eltűnnek. Mindenesetre a természettudomány most már eljutott odáig, hogy a dialektikus összefoglalást nem kerülheti el többé. ... Éppen azáltal, hogy a filozófia harmadfélezer esztendős fejlődésének eredményeit magáévá teszi, szabadul meg egyrészt minden külön, kívüle és felett álló természetfilozófiától..."




Yüklə 443,95 Kb.

Dostları ilə paylaş:
1   ...   16   17   18   19   20   21   22   23   ...   27




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©genderi.org 2022
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə