Előadások a természetfilozófia történetéből



Yüklə 443,95 Kb.
səhifə22/27
tarix17.11.2018
ölçüsü443,95 Kb.
#80577
1   ...   19   20   21   22   23   24   25   26   27
.. 1.3. A pozitivista irányzat

A német idealizmus spekulatív természetfilozófiájára adott másik válasz szerint a természettudománynak nem csupán az idealizmustól, hanem a filozófiától egyáltalában is el kell határolnia magát. Ennek következtében ez az irányzat igyekszik nem filozófia lenni, ami azt jelenti, hogy gyakorta csak közvetve természetfilozófia, közvetlenül nem annyira a természettel, mint inkább a természetről szóló (és esetleg a többi) tudományokkal foglalkozik, azaz egyre inkább tudományfilozófia.

... 1.3.1. Korai pozitivizmus

E filozófiai irányzat megalapítója a francia Auguste Comte (1798-1857) gondolkodói tevékenységének középső korszakában, a múlt század 30-as éveiben. Korábban az utópikus szocialista Claude-Henri de Saint-Simon (1760-1825) titkára, munka- és szerzőtársa volt, nézeteit mestere szellemében és annak ellenében fejlesztette ki.

Comte szerint az emberi nem szellemi fejlődésének bármely területe (sőt maga a történelem is) három fejlettségi fokon megy át.

"... valamennyi elméletünknek, bármilyen legyen is, mind az egyénben, mind a nemben szükségképpen három különböző elméleti stádiumon kell keresztülhaladnia, melyeket itt kielégítően jelölhetünk meg szokásos elnevezésükkel: teológiai, metafizikai, pozitív ... Bár az első stádium kezdetben minden tekintetben nélkülözhetetlen, mostantól mindig pusztán ideiglenesnek és előkészítő jellegűnek tekintjük; a második, amely nem egyéb az első bomlásban levő változatánál, rendeltetését tekintve pusztán átmeneti, s fokozatosan elvezet a harmadikhoz, ez az a stádium, amelyikben mint teljesen normálisban végleg uralomra jut az emberi ész."10

A teológiai vagy fiktív stádiumot

"... az jellemzi, hogy önkéntelenül a legkevésbé megoldható kérdéseket, a határozott vizsgálódás számára leghozzáférhetetlenebb tárgyakat részesítjük előnyben. ... az emberi szellem még a legegyszerűbb tudományos problémák megoldására sem volt képes, mégis mohón s szinte kizárólag a dolgok eredetét, a rá ható különféle jelenségek lényegi okait – az első okokat, avagy célokokat – kutatta, a dolgok létrejöttének alapvető módozataival együtt – egyszóval abszolút ismeretekre tört. Ez az őseredeti szükségletünk megtalálja természetes kielégülését, legalábbis amennyire valaha is ki lehet elégíteni, mégpedig ama kezdeti hajlamunk révén, hogy mindent emberi jelleggel ruházzunk föl, s minden lehetséges jelenséget az általunk létrehozott dolgokhoz idomítsunk, mert ezek, mint ilyenek, kezdetben eléggé ismerősnek tűnnek számunkra, az őket kísérő közvetlen intuíciónak megfelelően."

A teológiai szellemen belül három, egymást követő, forma van: a fetisizmus, a politeizmus és a monoteizmus. Utóbbira nyilván jó példa lehet a középkor szellemisége. A metafizikai vagy absztrakt stádium feladata az átmenet megkönnyítése a pozitív elképzelésekhez.

"... a metafizika éppúgy főleg a lények legbenső természetét, az összes dolgok eredetét és rendeltetését, a jelenségek létrejöttének módját próbálja megmagyarázni, mint a teológia; de ahelyett, hogy ehhez természetfeletti erőket hívna segítségül, ezeket egyre inkább lényegiségekkel vagy megszemélyesített absztrakciókkal helyettesíti; ezek valóban jellegzetes felhasználása miatt a metafizika gyakorta rászolgált az ontológia elnevezésre. ...

Itt tehát már nem puszta képzelőerőm de még nem is az igazi megfigyelés játssza az uralkodó szerepet; mindazonáltal igen erőteljesen lábra kap az értelem, s még homályban tapogatózva, de felkészül az igazi tudományos tevékenységre. Meg kell egyébként jegyezni, hogy ebben a tevékenységben túlzott szerepet játszik a spekuláció, mindenekelőtt egy magát makacsul tartó irányzat következtében, amely az érvelést előnyben részesíti a megfigyeléssel szemben, s amely mindenütt, még legkiválóbb képviselőinél is, szokásos jellegzetessége a metafizikai szellemnek.

Ellentmondásos jellege következtében a metafizikai vagy ontológiai gondolkodásmód mindig az elé az elkerülhetetlen alternatíva elé kerül, hogy vagy – hiábavalóan – a teológiai stádium visszaállítására törekszik, ezáltal eleget téve a rend követelményeinek, vagy pusztán negatív álláspontra helyezkedik, így próbálván menekülni a teológia elnyomó uralma alól."

A metafizika tehát Comte-nál lényegében a korábbi filozófiát jelenti, és a konkrét kritika részben a francia felvilágosodás, de leginkább a német spekulatív idealizmus ellen irányul.

A pozitív vagy reális stádium fő jellegzetessége, hogy a képzelőerőt alárendeli a megfigyelésnek, mindenütt a törvényeket kutatja. A pozitív szellem belátja az ismeretek viszonylagosságát, de törekszik a racionális előrelátásra, amelyből lehetővé válik a cselekvés. Vallja a természettörvények változatlanságát és általában véve determinista (Comte például fellép a valószínűségszámítás ellen). A pozitív szellem belső rendeltetése elméleti vagy gyakorlati életünk szükségleteinek állandó kielégítése. (Comte ezáltal a megismerés terrénumát elég szűkre szabta, szerinte a világegyetem döntő részének feltárásáról – mivel az nem képezi az ember közvetlen környezetét – egyszer s mindenkorra le kell mondanunk. Így például a csillagászatnak szerinte a Naprendszer kutatására kellene korlátozódnia, sőt már a Neptunusz felfedezését is értelmetlennek tartotta nem Uránusz-lakók számára.) Ebbe beleértendő a tudomány és a technika, a pozitív elmélet és a gyakorlat (mesterségek, ipar) közötti összhang megteremtése is. Ki van zárva viszont a tudomány és a teológia összeegyeztethetősége.

Mit is jelent tehát a "pozitív"?

"Ha most elsőként legrégibb és legelterjedtebb jelentésében tekintjük a "pozitív" szót, akkor az a valóságost jelöli az elképzelttel szemben: ebből a szempontból teljesen érvényes az új filozófiai szellemre, amelyet ily módon az jellemez, hogy állhatatosan az értelmünk számára hozzáférhető kutatási tárgyaknak szenteli magát, állandóan kizárva a vizsgálódásokból a filozófiai szellemet főleg gyermekkorában foglalkoztató kifürkészhetetlen titkokat. Egy másik értelemben, amely igen közel áll az előbbihez, mégis különbözik attól, ez a kifejezés a hasznosat jelöli a haszontalannal szemben: a filozófiában tehát arra emlékeztet, hogy minden egészséges elméletünk szükségszerű rendeltetése egyéni és közös életfeltételeink állandó javítása, s nem az, hogy haszontalanul elégítsenek ki valamiféle terméketlen kíváncsiságot. Harmadik elterjedt jelentését tekintve e szerencsésen megválasztott kifejezéssel gyakran akkor élnek, amikor a bizonyosság és határozatlanság közötti ellentétet akarják megjelölni: ez tehát az ilyen filozófiának arra a jellegzetes képességére utal, hogy a meghatározatlan kételyek és a vég nélküli viták helyett – melyekből a régi gondolkodásmód született – önmagától megteremtse a logikai összhangot az egyénben és az egész emberi nem szellemi egyesülését. A negyedik elterjedt felfogás, amelyet igen gyakran kevernek össze az előzővel, a pontosat és a bizonytalant állítja szembe egymással: a szónak ez az értelme arra emlékeztet, hogy az igazi filozófiai szellem állandóan arra törekszik, hogy a pontosság olyan fokát érje el, amely megfelel a jelenségek lényegének és összhangban áll igazi szükségleteinkkel ..."

A francia filozófus az idézetben szereplő egységes kritériumoknak megfelelően osztályozza és állítja rangsorba az elméleti tudományokat. A sor a legáltalánosabb, legelvontabb és egyben legegyszerűbb, a többitől leginkább független tudománytól halad – új módszerek hozzáadásával – a legegyedibbig, legbonyolultabbig, amely valamennyi előzőtől függ, anélkül, hogy rájuk bármilyen hatást gyakorolna. A sorban előrehaladva a korabeli tudományokra az jellemző, hogy egyre kevésbé teljesítik a kritériumokat. Az első a matematika (beleértve az absztrakt matematikát: a kalkulust az aritmetikától a matematikai analízisig, és a konkrét matematikát: a statikus általános geometriát és a dinamikus racionális mechanikát – ez utóbbiak tulajdonképpen már a megfigyelésen alapulnak). A matematika lényege a logikai bizonyítás. Ha ehhez hozzávesszük a megfigyelést (a jelenség közvetlen vizsgálata, ahogyan az a természetben megnyilvánul), akkor jutunk el a csillagászathoz. Ezt a kísérletekkel (a tökéletesebb vizsgálat érdekében mesterséges körülmények között módosított jelenség megfigyelése) kibővítve kapjuk a fizikát. Az osztályozás (nomenklatúra) bevezetésével a kémiához érkezünk. Az összehasonlító módszer (a szervezet részeinek, a nemeknek, a fejlődés fázisainak, a fajoknak vagy variációknak, az organizmusoknak az összehasonlítása) alkalmazásával már a biológiánál (a statikus anatómiánál és a dinamikus fiziológiánál) vagyunk. Végül a történeti módszer segítségével a társadalmi fizikát – vagy Comte későbbi elnevezésével a szociológiát – műveljük. Az osztályozás erre az utolsó pontra fut ki, ez adja értelmét, hiszen Comte – akárcsak kortársa, Engels – filozófiáját egy társadalmi-politikai mozgalomnak veti alá, annak érdekében dolgozza ki.

Comte filozófiáját bizonyos értelemben kiegészíti és támogatja az angol John Stuart Mill (1806-1873) – természetesen jellegzetes különbségeket is felmutató – logika-centrikus munkássága. Mill annyiban feltétlenül pozitivista, hogy ő is a pillanatnyi észlelésből, a tárggyal nem azonos, tudati folyamatként vagy állapotként felfogott tapasztalatból indul ki. A megismerést az ismétlődő tapasztalatokon alapuló indukcióra vezeti vissza. Nagy jelentőséget tulajdonít az okságnak, amelyet tapasztalati törvénynek tart. Az ok azonban nála nem hatóok, és nem is cél-ok, hanem feltételrendszer, amely tartalmazhat szükségszerűségeket is. A tudomány a megfigyelések és kísérletek segítségével éppen az oksági törvényeket, a feltételrendszerek ismeretén alapuló eljárásmódokat keresi, elemzi.

A korai pozitivizmus harmadik jelentős alakja, akit megemlítünk, a csaknem egy generációval későbbi angol Herbert Spencer (1820-1903). Ő a pozitivizmust az általános fejlődés, az evolúció gondolatával párosítja. Filozófiai főműve Charles Robert Darwin (1809-1882) munkája után egy évvel jelent meg, ami természetesen azt jelzi, hogy szemlélete Darwintól függetlenül alakult ki (erre utalnak évekkel korábban megjelent cikkei és könyvei is). Mondhatjuk, hogy az evolúció gondolata a múlt század 50-es éveiben már a levegőben volt, amivel természetesen nem akarjuk Darwin érdemeit csökkenteni, hiszen ő volt az, aki az élővilágra vonatkozóan ennek a gondolatnak konkrét, tudományos formát adott (ld. 6.2. rész).

Spencernek – Comte-hoz hasonlóan, akit egyébként szintén nem olvasott – az a véleménye, hogy a végső okokra (a világegyetem eredetére, az anyag mibenlétére, stb.) vonatkozó kérdések megválaszolhatatlanok. Sem a tudomány, sem a vallás eszközeivel nem tudjuk megérteni a végsőkig vitt eszméket. Spencer szerint is minden ismeret viszonylagos, de ebből ahhoz a következtetéshez jut – és itt már ellentétben áll Comte-tal -, hogy a tudomány és a vallás összeegyeztethető, egymás mellé állítható, ha mindegyik elismeri a maga korlátait. Gondolatmenetében abból indul ki, hogy

"Nagyon gyakran elfeledjük, hogy nemcsak "minden rosszban van egy kis jó is", hanem a téves dolgokban is mindig van egy kis igazság is. ... Még a legbolondabb történetet is vissza lehet vezetni valamire, ami tényleg megtörtént és ha valami ilyes tényleg nem történt volna meg, nem jöhetett volna létre annak képtelen és hamis leírása."

Véleménye szerint

"Az összes ellentmondó vélemények között a legrégibb, a legelterjedtebb, a legmesszebben fekvő és a legjelentékenyebb az ellenét a vallás és a (természet-) tudomány között."

Viszont

"A pozitív tudás nem tölti ki a gondolkodás egésze területét és nem is töltheti ki sohasem.



...

A vallás, amely az emberiség történelmének láncolatán átfutó csapás gyanánt van mindenütt jelen, bizonyos örök tényt fejez ki, míg a tudomány az igazságoknak organizált tömege, amely folytonosan növekszik és mindjobban tisztul a tévedésektől. És ha mindkettőnek a dolgok realitásában van az alapja, akkor közöttük alapvető összhangnak kell lenni. Lehetetlenség, hogy az igazságoknak két olyan osztálya volna, amelyek egymással állandó és abszolút ellentétben állanak."

A hosszú elemzésből fakadó következtetése:

"Bárhonnan indulunk is ki, mindig ugyanarra az eredményre jutunk. Kiderül, hogy úgy a végső tudományos fogalmak, mint a végső vallásos fogalmak egyaránt a valóságnak csupán szimbólumai, nem pedig megismerései.

Az elért eredmény, hogy az emberi értelem képtelen abszolút tudásra, lassankint mindjobban elterjedt. Minden új ontologikus elméletre, amelyet a megelőző és tarthatatlannak bizonyult elmélet helyére felállítottak, újabb kritikai vizsgálat következett, amelynek eredménye újabb szkepticizmus volt. Minden elképzelhető képzetet megvizsgáltak, egyiket a másik után és mind hibásnak bizonyult; és ily módon lassankint kimerült a spekulációnak egész területe, anélkül, hogy pozitív eredményre vezetett volna: az egyetlen elért eredmény a fent említett negatív eredmény volt: hogy a jelenségek mögött fekvő valóság ismeretlen és örökre ismeretlennek is kell maradnia. Ezt az eredményt csaknem minden jelentősebb gondolkodó aláirt.

...


A természetről való felfogásunk egyik oldala a tudományt, másik oldala pedig a vallást alkotja meg. ... A vallás kezdettől fogva több-kevesebb tudhatót törekedett összeegyeztetni a nem tudhatóval, míg másrészt a tudomány kezdettől fogva több-kevesebb nem tudhatót is akart megmarkolni úgy, mintha az a tudhatónak része volna. Mindaddig, amíg a differenciálás folyamata tökéletlen, kisebb-nagyobb terjedelemben fennmarad az ellentét is. Mennél pontosabban tudjuk megvonni fokozatosan a lehető megismerés határait, annál inkább csökken a kettő között való viszálykodásra vezető ok. A tartós béke pedig akkor következik majd be, amikor a tudomány teljesen meggyőződik majd róla, hogy az ő magyarázata csak megközelítő és viszonylagos, egyszersmind a vallás is igazán be fogja látni, hogy az a titok, amelyet ő akar megfejteni, végső és abszolút természetű.

A vallás és a tudomány tehát egymásnak szükségkép való kiegészítői, vagy már korábban használt hasonlattal élve, a gondolkodásnak pozitív és negatív sarkait képviselik. Sem az egyik, sem a másik hatékonysága nem nőhet anélkül, hogy a másiké is ne növekednék."

A jeles angol filozófus művének11 e problémakört tárgyaló első része, amely tehát a meg nem ismerhetőről szól, így mind az ateisták, mind a hívők nemtetszését kiváltotta. Ha ezek után valaki egyáltalán elolvasta a könyv második részét, amire az első rész utóirata a mű további kiadásaiban már felszólította az olvasót, mondván, hogy

"... az olvasónak nem okvetlenül szükséges az előző öt fejezetben foglalt okoskodásokat és következtetéseket illetően állást foglalnia. Azok, amiket a következő fejezetekben akarok elmondani, függetlenek az eddig elmondottaktól."

akkor az már sokkal pozitívabb reakciókat váltott ki.

Spencer szerint a megismerhető területén a legfontosabb – és itt megint azonosak a nézetei Comte-éival, vagy a későbbi neopozitivizmuséival – az összegzés, az ismeretek egyesítése. Ebben a filozófia kitüntetett szerepet játszik.

"A filozófia igazságai tehát olyan viszonyban vannak a legmagasabb tudományos igazságokkal, mint ezek az igazságok a maguk fajta alsóbbrendűekkel. A tudomány minden tágabb általánosítása magában foglalja és megerősíti a maga rendjéhez tartozó szűkebb általánosításokat; éppígy foglalja magában és erősíti meg a filozófia általánosítása a tudomány legtágabb általánosításait. Olyan ismeretet jelent tehát, amely fajra nézve merő ellentéte a tapasztalat útján gyűjtött első ismereteknek. Végső eredménye annak a processzusnak, amely a durva megfigyelések puszta összehordásával kezdődik, majd egyre szélesebb körű és a különleges esetektől elkülönített tételek megállapításában folytatódik és a legegyetemesebb tételekben fejeződik be. Vagy pedig hogy a lehető legegyszerűbb és legvilágosabb formába öntsük meghatározásunkat: A legalsóbb rendű ismeret még egybe nem foglalt ismeret, a tudomány már részben egybefoglalt ismeret, a filozófia pedig teljesen egybefoglalt ismeret."

Az egyesítést Spencer a fizika legáltalánosabb törvényeiből kiindulva szándékszik megvalósítani. Ezek: "az anyag pusztulhatatlan volta", vagyis az anyagmegmaradás; "a mozgás folytonossága", amibe beleértődik a tehetetlenség is; "az erő állandósága", ahol erőn – mint mások is e korban – az energiát érti; "az erők között való viszonyok állandósága", amely lényegében a fizikai törvények állandóságát jelenti, és amelyre az energia-megmaradásból következtet; "az erő átalakulása és egyenértékűsége", ami szintén az energia-megmaradásra utal, de az energia egymásba átalakuló formái közé nem csupán a szokásos fizikai energiafajtákat (mechanikai, hő, elektromos, mágneses, fény) számítja bele, hanem a gravitációs és kémiai formákat, majd ezeken keresztül a geológiai, meteorológiai, élő, sőt szellemi (köztük érzelmi és akarati) és társadalmi formákat ("erőket") is; "a mozgás iránya", amelyet az erők, energiák összetétele, eredője határoz meg – ez valójában egy szélsőérték-elv ("a legkisebb ellenállás" vagy "a legnagyobb vonzás"), amelyet Spencer kiterjeszt a fizikán kívül a csillagászat és a geológia területére, az életre, a lelki működésekre és a társadalmakra; "a mozgás ütemessége", vagyis egymásba ágyazódó ritmusok, oszcillációk, ciklusok, amelyet a szerző szintén egyaránt felfedez az élettelen, élő és mesterséges természetben, a lelki állapotokban és a társadalomban (pl. gazdaság).

Filozófusunk azonban nincsen megelégedve ezekkel az általánosításokkal, mert bár valóban egyetemes igazságok, mégsem vezetnek bennünket külön-külön, vagy akár sorban véve, esetleg egymással kombinálva sem a Kozmosz eszméjéhez, nem nyújtják azt az integrált ismeretet, ami a filozófia végső célja lenne.

"Láttuk, hogy az anyag pusztulhatatlan, hogy a mozgás folytonos és hogy az erő állandó. Láttuk, hogy az erők szakadatlanul átalakulásokon mennek keresztül, és hogy a mozgás, a legkisebb ellenállás vonalát követvén, mindig ütemes. Most tehát olyan formulát kell találnunk, amely az ekképp külön-külön formulázott törvények összefoglalt eredményét fejezi ki.

Ez a keresett formula csak olyan lehet, amely egyformán magában foglalja mind az anyag, mind a mozgás változásainak menetét. Minden átalakulás a részek új elhelyezkedését jelenti ... a formulának meg kell állapítania azokat a feltételeket is, amelyek alatt az átalakulás kezdődik, megszűnik és ellenkező irányba csap át.

Ezek szerint mi az anyag és a mozgás folytonosan új meg új szétoszlásának törvényét keressük. Abszolút nyugalom és permanencia nem létezik. Minden tárgy és a tárgyak minden halmaza pillanatról-pillanatra valamely változott állapoton megy keresztül. Lassabban vagy gyorsabban hol kap, hol pedig veszít mozgást és ezzel egyidőben mindenik vagy néhány része meg is változtatja egymáshoz való vonatkozását. A kérdés tehát az: Miféle olyan dinamikus elv fejezi ki ezeket a folyton változó vonatkozásokat, amely egyformán érvényes az egész átalakulásban és ennek minden különös részében?"

Az egyes dolgok történetének vizsgálata után Spencer arra a következtetésre jut, hogy

"... a szakadatlanul lefolyó változások a szétszórt és észre nem vehető állapotból az összevont és észrevehető állapot felé és azután ismét a szétszórt és észre nem vehető állapot felé történnek, és mondhatjuk azt is, hogy ebben van az anyag és a mozgás új meg új szétoszlásának az az egyetemes törvénye, amelynek alapján a változásoknak látszólag különböző csoportjait, valamint minden egyes csoportokban való egész lefolyásukat egybefoglalhatjuk.

Az ekképp egymással mindenütt harcban levő folyamatokat, amelyek mindenütt hol időlegesen, hol tartósabban túlsúlyba kerülnek egymással szemben, mi fejlődésnek vagy evolúciónak és felbomlásnak nevezzük. Evolúció alatt legáltalánosabban az anyag integrációját és a mozgásnak velejáró szétoszlását értjük; a felbomlás pedig a mozgás elnyeletését és az anyagnak velejáró dezintegrációját jelenti."

Kimutatja, hogy a fejlődés egyszerűbb vagy összetettebb formában jelen van a fizika (a mechanikától az elektromosságig) és a kémia területén, az égitestek mozgásában, a földkéreg változásaiban, a növény- és állatvilág minden szintjén, a társadalmi szervezetekben (különböző társadalmi csoportokban, a gazdaságban, a politikában, a jogban, a nyelvben, a tudományban, a művészetben). A példákon szerzett tapasztalatokat a következő végső formulában foglalja össze:



"A fejlődés nem más, mint az anyagnak integrációja és a mozgásnak velejáró szétszóródása. Aközben hogy ez a kettős folyamat lejátszódik, az anyag (a későbbi kiadásokban közbeszúrva: viszonylagosan ) határozatlan, össze nem függő és egynemű állapotból ( viszonylagosan ) határozott, összefüggő és különnemű állapotba megy át; egyszersmind a visszatartott mozgás is ezzel párvonalas átalakuláson megy keresztül."

Spencer azt a kérdést is felveti, hogy miért érvényesül mindenhol az egyetemes fejlődés elve. Ennek szükségszerűségét nem csupán az energia-megmaradással alapozza meg, hanem további tényezőket is felsorakoztat. Az első ilyen "az egyneműek állhatatlansága", ami azt jelenti, hogy egy homogén rendszer – például egy nyugalomban lévő víztömeg (de a példák megint felölelik az egész természetet és a társadalmat) – különböző részeire a külvilág különböző – például hő – hatásokat gyakorol, és ezáltal a rendszerben heterogenitások – például sűrűségkülönbségek és ennek következtében áramlások – lépnek fel. A másik ilyen tényező "a hatások sokszorozódása". Ezen azt érti, hogy egy ok – például két test ütközése – sokféle okozatot hozhat létre – a testek mozgásváltozásán kívül például hang is keletkezik, amiből aztán légáramlatok jöhetnek létre, ugyanígy hő is keletkezik az ütközésnél, ami akár fényhatást is kiválthat, stb. A harmadik tényező a "különválás", amikor például a szél kiválasztja a kavicsok közül a homokot.

Ezek a folyamatok azonban nem mehetnek végbe határtalanul, a végén mindig bekövetkezik az egyensúly helyreállása és a felbomlás. Ezzel a spenceri mozgás befejeződött, de természetesen rögtön újra is kezdődhet. Mindezek részleteit az élet, az elme, a társadalom vonatkozásában az angol filozófus külön könyvekben ábrázolta a főművét követő évtizedekben. Egy ideig nézetei rendkívül népszerűek voltak, különösen hazájában. Az angol pozitivizmusnak a matematika és logika felé fordulásával azonban ezt a népszerűséget a századforduló tájékán már jórészt elvesztette.

... 1.3.2. A pozitivizmus második korszaka

A múlt század utolsó harmadában a pozitivizmusban rejlő bizonyos tendenciák radikalizálódtak, ezért szokták elkülöníteni a pozitivizmus imént tárgyalt klasszikus korszakától. Ennek az időszaknak a természettudományra (és azon belül elsősorban, de nem kizárólag a fizikára) legnagyobb hatást kifejtő nézetei az osztrák fizikus Ernst Machtól (1838-1916) származnak. Maga a hatás azonban inkább már ennek a századnak az elejére jellemző, Mach a maga sajátos körülményei révén mintegy megelőlegezte a későbbi időszak jellegzetességeit.

Mach nézeteinek forrásai nem annyira szaktudományából, a fizikából származtak (ahol a gázok dinamikájában ma is fontosnak számító kísérleti eredményeket ért el), hiszen

"... hosszú és kemény harcot kellett vívnom, míg képes voltam az így nyert álláspontot az én speciális tudományomban érvényesíteni. A fizikai tanok értékes elemeivel együtt szükségképen nagy adag hamis metafizikát is szívunk magunkba, amely abból, amit meg kell tartanunk nagyon nehezen választható el ..."12

Elvei elsősorban biológiai, fiziológiai, pszichológiai és filozófiai tanulmányaiból erednek. Felismeri ugyanis, hogy milyen megtermékenyítőleg hathat egyes tudományágak érintkezése, keresi más diszciplínák kapcsolatát a fizikával.

A biológiában főleg Darwin evolúciós elmélete ragadta meg, amelyet teleologikusan értelmez és Spencer nyomán a biológián túlra is kiterjeszt. Általános elveinek megfelelően azonban ezt sem tekinti a valóságra vonatkozó törvénynek, hanem

"természettudományi munkahipotézisnek ... amelynek értéke addig ér, míg a tapasztalat adatainak ideiglenes megértését megkönnyíti. Számomra, aki átéltem azt a rendkívüli fellendülést, mely Darwin hatása alatt nemcsak a biológia, hanem minden kutatás terén bekövetkezett, ez az érték mindenesetre igen nagy."13

Az evolúciós elméletet alkalmazza a lelki életre, és így jut el a gondolkodás ökonómiájának elvéig. Ezzel az ismeretelméletében központi helyet elfoglaló elvvel magyarázza a fogalmak, a beszéd, az írás, a tudomány kialakulását.

Utóbbit teljesen pszichológiai alapon kezeli. Annál is inkább, mert nagy hatással voltak rá az érzékelésfiziológia első kísérleti eredményei, így Johannes Müller (1801-1858) német fiziológus eredménye, az idegek specifikus energiájának törvénye, amely szerint egy idegben mindig csak egyfajta érzet keletkezik, ezáltal a tárgyakról soha nincs közvetlen ismeretünk, hanem csak maguknak az idegeknek az ingerületeiről; vagy a szintén német fizikus, G. H. Fechner (1801-1887) törvénye, amely szerint az érzéklet és az inger között logaritmikus összefüggés áll fenn.

"Az itt tárgyalt kérdések iránti természetes hajlamom 25 évvel ezelőtt a legerősebb ösztönzést Fechner "Elemente der Psychophysik" (Leipzig 1860) című művéből nyerte ..."14

Mach maga is végzett fiziológiai-pszichológiai kísérleteket – részben ismeretelméleti elvei alátámasztására. Az volt a véleménye, hogy az érzékek fiziológiája értékes segítséget nyújthat a fizikának (helytelenítette azonban a fizikai nézetek és módszerek túlzott előtérbe nyomulását a fordított irányban).

Filozófiai kiindulópontja Immanuel Kant (1724-1814) kriticizmusa.

"Ez a mű (a Prolegomenák – Sz. P.) akkor hatalmas, kitörölhetetlen benyomást tett rám, amelyet későbbi filozófiai olvasmányaimnál hasonló mértékben sohasem éreztem. Körülbelül 2-3 év múlva hirtelen megéreztem, hogy milyen hiábavaló szerepe van a "Ding an sich"-nek."15

Egyébként Mach természetesen elhatárolódik a metafizikától, a filozófiától és nem is nevezi magát filozófusnak:

"Nem tartok igényt arra, hogy filozófusnak tartsanak, csak azt kívánom, hogy a fizikában oly álláspontot foglaljak el, amelyet nem kell rögtön elhagyni, mihelyt a szomszédos tudomány területére lépünk ..."16

A Kant-féle kriticizmus nyomdokain haladva bírálja a megmerevedett mechanisztikus tudomány módszereit és eredményeit. A konkrétumok terén legismertebb és legnagyobb hatású volt Newton-kritikája. Például Newton tömegdefiníciójáról kimutatja, hogy az "anyagmennyiség" használata lényegében tautologikus. Helyette azóta is követendőnek tartott pozitivista szellemű megoldást ad a mérés segítségével.

"Ha azonban a mechanikai tapasztalatok világosan és kétségtelenül kimutatnak a testekben egy sajátos és megkülönböztethető tulajdonságot, amely meghatározza a gyorsulásokat , akkor semmi sem áll a következő definíció önkényes bevezetésének útjában:

Mindazon testek egyenlő tömegűek, amelyek kölcsönhatva egymással, egymáson egyenlő és ellentétes irányú gyorsulásokat hoznak létre.

Ekkor egyszerűen megjelöltük, vagy megneveztük a dolgok tényleges viszonyát. Az általános esetben hasonlóan járunk el. Az A és B testek kölcsönhatásuk eredményeképpen -F illetve +F' gyorsulást kapnak, ahol a gyorsulás irányát az előjelek mutatják. Ekkor azt mondjuk, hogy B tömege A -énak F/F'-szerese. Ha A-t választjuk az egységünknek, akkor ahhoz a testhez rendelünk m tömeget, amely A-nak m-szer akkora gyorsulást ad, mint A neki visszahatásként. A tömegek aránya az ellentétes gyorsulások arányának negatív inverze. Az, hogy ezek a gyorsulások mindig ellenkező irányúak, hogy ezért, definíciónk szerint, csak pozitív tömegek vannak, arra a tapasztalat tanít, és csak a tapasztalat taníthat meg minket. A mi tömegfogalmunk nem tartalmaz elméletet; az "anyagmennyiség"-re nincs hozzá szükség; minden, amit tartalmaz, egy tény szigorú bevezetése, megjelölése és megnevezése."17

A másik nevezetes eszmefuttatása a térről, időről és mozgásról szól.

"... az idő absztrakció, amelyhez a dolgok változásainak segítségével jutunk el; ugyanis nem korlátozódunk egyik meghatározott mértékéhez sem, lévén mind összefüggőek. A mozgást egyenletesnek nevezzük, ha a megtett egyenlő térnövekményekhez egy olyan mozgás által megtett egyenlő térnövekmények tartoznak, amellyel azt összehasonlítjuk, mint például a Föld forgásával. A mozgás egy másik mozgáshoz képest lehet egyenletes. De a kérdés, hogy vajon egy mozgás önmagában egyenletes-e, értelmetlen. Éppily kevés joggal beszélhetünk "abszolút idő"-ről – a változástól független időről – is. Ezt az abszolút időt nem lehet mozgással való összehasonlítás segítségével mérni; ezért sem gyakorlati, sem tudományos értéke nincsen; és senki sem állíthatja, hogy tud róla valamit. Üres metafizikai fogalom.

...

Ha egy anyagi térbeli rendszerben különböző sebességű tömegek vannak, amelyek kölcsönhatásba léphetnek egymással, akkor ezek a tömegek erőt mutatnak nekünk. Csak akkor tudjuk eldönteni, mekkorák ezek az erők, ha ismerjük a sebességeket, amelyekre azok a tömegek felgyorsulnak. A nyugalomban lévő tömegek szintén erőt képviselnek, ha nincs minden tömeg nyugalomban. Gondoljunk például Newton forgó edényére, amelyben a víz még nem forog. Ha az m tömegnek v1 sebessége van és felgyorsul v2 sebességre, a felhasznált erő p=m(v1 -v2 )/t, vagy a kifejtett munka ps=m(v12-v22 ). Minden tömeg és minden sebesség, következésképpen minden erő relatív. Nincsen olyan döntés a relatívról és abszolútról, amellyel találkozhatunk, amelyre rá lennénk kényszerítve, vagy amelyből bármilyen intellektuális vagy egyéb előnyt nyerhetnénk. Amikor mai szerzők hagyják magukat félrevezetni a vizesedénnyel való newtoni érvelés által a relatív és abszolút mozgás megkülönböztetésére, nem veszik észre, hogy a világ csak egyetlen példányban adott számunkra, és a ptolemaioszi vagy kopernikuszi felfogás csak a mi interpretációnk, de mindkettő egyaránt valóságos. Próbálják meg Newton vödrét rögzíteni és az állócsillagok egét forgatni, és aztán bizonyítsák be a centrifugális erők hiányát.



...

Newton kísérlete a forgó vödör vízzel egyszerűen tudatja velünk, hogy a víz relatív forgása a vödör falához képest nem hoz létre észrevehető centrifugális erőket, de ilyenek létrejönnek a Föld és más égitestek tömegéhez képesti relatív forgás révén. Senki sem jogosult megmondani, hogyan menne végbe a kísérlet, ha a vödör falát vastagságban és tömegben növelnénk, mondjuk sok-sok mérföld vastagra."

Ehhez kapcsolódik az a gondolatmenete, amelyet ma Mach-elvként emlegetnek, és amelyben a testek tömegét a világ többi részének hatására akarta visszavezetni. Ez az elv, valamint a relativitáselmélethez való viszonya ma is szakmai vita tárgya. De az osztrák fizikus az egész newtoni definíció- és axiómarendszert kritizálja:

"Könnyen észrevehetjük, hogy az I és II Törvény benne foglaltatnak az erő meghatározásaiban, amelyek megelőzik. Az utóbbiak szerint erő nélkül nincsen gyorsulás, következésképpen csak nyugalom vagy egyenes vonalú egyenletes mozgás lehetséges. Továbbá teljességgel szükségtelen tautológia a gyorsulásnak mint az erő mértékének a bevezetése után ismét azt mondani, hogy a mozgás megváltozása arányos az erővel. Elég lenne azt mondani, hogy ezek nem önkényes matematikai definíciók, hanem a testek kísérletileg adott tulajdonságainak felelnek meg. A harmadik törvény látszólag valami újat tartalmaz. De láttuk, hogy ez felfoghatatlan a tömeg korrekt meghatározása nélkül, amely fogalom – lévén csak a dinamikai tapasztalatból nyerhető – szükségtelenné teszi a törvényt. ...

Az első következmény valóban valami újat tartalmaz. De a K testen az M, N, P testek által okozott gyorsulásokat magától értetődően egymástól függetleneknek tekinti, holott ez pontosan az, amit világosan mint tapasztalati tényt kellene felismerni. A Második Következmény egyszerű alkalmazása az Első Következményben kinyilvánított törvénynek. A többi következmény hasonlóan egyszerű levezetés, azaz matematikai következménye a megelőző fogalmaknak és törvényeknek."

Ezek után Mach megpróbálja a newtoni axiómarendszert az itt érzékeltetett szellemben átfogalmazni, amit – más területeken – követői is megtettek.

A konkrét kritikák mögött (később a hőtant is megpróbálta saját elveit szigorúan alkalmazva kifejteni) egy ismeretelméleti koncepció húzódik meg. Ebben a kanti magánvalótól megfosztott ismeretelméletben semmi sincsen az érzeteken, érzetkomplexumokon kívül, amelyek közül néhány esetleg kitűnik relatív állandóságával – ezek a testek. Az

"... 'anyag' ... az érzéki elemek viszonylag állandó kapcsolatára vonatkozó, önkénytelenül adódó természetes gondolatszimbólum."18

Ha valamelyik komplexumot névvel illetjük, ez csak a felfogás és cselekvés ökonómiája érdekében történik. A megismerő ugyanilyen relatíve állandó érzetkomplexum. Mach szerint ugyanis nincs lényegi különbség a "belső világ" – a lélek -, a test és a "külső" világ jelenségei között, mindez "egyféle elem"-ből áll.

"Az alany és a tárgy, a szubjektum és az objektum ellentéte (a szó közönséges értelmében) a mi álláspontunkon nem létezik."

Az egyesítés azonban – legalábbis a természettudós esetében – nem vezethet szolipszizmushoz:

"Ha azonban a természetvizsgáló mondja, hogy a szolipszizmus az egyetlen következetes álláspont, úgy ez csodálatba ejt. Egyáltalán nem akarok súlyt helyezni arra, hogy ez az álláspont jobban illik a szemlélődve álmodozó fakírhoz, mint a komolyan gondolkodó, tevékeny emberhez. Hiszem azonban, hogy a természetvizsgáló ezzel a fordulattal felcseréli a filozófiai gondolkodásmódot a természettudományival. ... a szolipszizmus alapján álló filozófus szerintem azt az embert utánozza, aki lemondott a megfordulásról, mert az, amit lát, úgyis mindig előtte van."

A Mach-féle elemek (az érzékletek) "sem nem igazak, sem nem hamisak", egyszerűen adottak, semlegesek. Az érzetkomplexumok mögött valódi tárgy feltételezése csak feleslegesen megkettőzi a világot. Okság nincs, csak elemkomplexumok együttes előfordulása, gondolkodásunk beidegzései.

"Minden szervezet és ennek minden tagja alá van vetve a fizika törvényeinek. Innen veszi eredetét az a jogos törekvés, melynek célja ezeknek fizikai megértése és a "kauzális" szemlélésmód kizárólagos érvényesítése. Ha azonban ezt megkíséreljük, mindannyiszor a szerves világnak egészen sajátságos vonásaira bukkanunk, amelyek az eddig tekintetbe vett fizikai jelenségekhez (az élettelen természet jelenségeihez) nem hasonlítanak."19

A természettudományos gondolkodásból ki kell zárni a metafizikát, csak a közvetlen tapasztalatok számítanak. A tudomány feladata nem más, mint funkcionális összefüggéseket megállapítani az elemek között, lehetőleg könnyen, áttekinthetően, a gondolkodás ökonómiájának elve szerint. A tudományos fogalom, a törvény, az elmélet az érzéki adatok összefüggésének egy meghatározott faja, ökonomikus segédeszköz.

"A fizikára vonatkozólag pl. azt hihetné az ember, hogy itt nem annyira az érzékileg észlelhető tények összefoglaló feltüntetése a fontos, hanem inkább azon atomoké, erőké és törvényeké, amelyek valamiképpen amaz érzékelt tények magvát adják. Azonban az elfogulatlan meggondolás kimutatja, hogy minden gyakorlati és intellektuális igényünk ki van elégítve, mihelyt képesek vagyunk az érzékelt tényeket gondolataink által tökéletesen leképezni. Ez a leképzés tehát a fizika célja és értelme , ellenben az atomok, erők és törvények csak eszközök , amelyek a leképzést megkönnyítik."20

A tudomány célja tehát az érzetek összefüggésének ökonomikus leírása.

"... az úgynevezett oksági magyarázattal is csak tényállást , tényleges összefüggést állapítunk meg (vagy írunk le) ... a fizikától távol állók még mindig azt hiszik, hogy mélyebben gondolkodnak, ha alapvető különbséget tesznek a természettudományi leírás ... és a fizikai magyarázat között."21

Mach ezeket a kritikai nézeteket már az 1870-es években körvonalazta, majd a 80-as években teljessé tette. Nem arat azonban különösebb sikert, sőt gyakran elutasítják nézeteit. A mechanikai materializmus bírálata azonban egyre inkább nyitott fülekre talál. Ahogy a klasszikus fizika mind több anomáliával kerül szembe, kezd nyilvánvalóvá válni – legalább a természettudósok egy része előtt -, hogy új módszerek után kell nézni. A relativizmus kezdett pozitívnak tűnni. "Az érzetek elemzésé"-nek első kiadása 15 év alatt fogyott el, a második fél év alatt, majd 1922-ig további 7 kiadás jelent meg csak németül, de számos más nyelvre is lefordították.

Az osztrák fizikus felfogásának elterjedésére kétségtelenül jótékony hatással volt, hogy hasonló nézetekkel mások is jelentkeztek. Ezek közül említésre méltó Richard Avenarius (1843-1896), aki a tapasztalat kritikájának (empíriokriticizmus) jegyében az elvi koordináció tételét dolgozta ki. E szerint a "központi tag" és az "ellentag", tehát a megismerő és a világ közötti kapcsolat – hasonlóan, mint Machnál – feloldhatatlan, egyik sem létezhet a másik nélkül. Szerinte a filozófia a világról minimális erőfeszítéssel történő gondolkodás. Henri Poincaré (1854-1912) francia matematikus szerint a tudományos fogalmak – a geometriában mindenképpen, de ennek következtében máshol is – megegyezések eredményei (ebből a szóból ered az ötletet kiszélesítő szellemi irányzat neve: konvencionalizmus), a megegyezésben pedig az egyszerűség és gazdaságosság vezetik a tudósokat22 . Távolabbi rokonnak tekinthető a korban az amerikai pragmatizmus – C. S. Peirce (1839-1914) és William James (1842-1910)23 – felfogása. Machhoz hasonlóan ők is csak a tapasztalatot fogadják el valóságnak. Pragmatikus alapelvük, hogy ugyanis az igazság kritériuma a gyakorlati hasznosság, szintén párhuzamba állítható a gondolkodás ökonómiájának elvével.

Mach fentebb vázolt nézetei – köztük a Newton-kritikában adott példái – nagy hatással voltak mind a tudományfilozófia, mind a fizika fejlődésére. Bármennyire is sikeresnek bizonyultak azonban vezérelvei például a fizikában, pontosan a sikertémákkal kapcsolatban derült fény e gondolkodásmód korlátaira a természettudományban. Az osztrák fizikus ugyanis olyan komolyan hitt a kizárólag megfigyelhető mennyiségekre alapozott, lényegében elméletek és magyarázatok nélkül is megálló fizikában, hogy a saját elvei alapján létrejött forradalmian új elméleteket sem fogadhatta el. A kvantummechanika esetében – amely halála után jött csak létre – ezt természetesen csak feltételezni tudjuk, de erre jó okunk van, miután Mach soha életében nem fogadta el az atomok létezését, az atomelméletet a vegyészektől származó mítosznak, dogmának tekintette. És ugyanilyen kevéssé fogadta el az elveivel egyébként talán még szorosabb kapcsolatban keletkező relativitáselméletet, amely nyilván túl spekulatív volt számára. Az előbbi miatt különösen Max Plancktól (1858-1947) kapott sok kritikát, aki kifejezetten károsnak tartotta tevékenységét a termodinamika és a Ludwig Boltzmann-féle (1844-1906) statisztikus mechanika szempontjából, ezért szakmai és filozófiai oldalról egyaránt támadta. Az utóbbi miatt pedig – halála után, mivel relativitáselmélettel kapcsolatos nézetei csak akkor váltak ismertté – Albert Einstein (1879-1955) fordult el tőle.


Yüklə 443,95 Kb.

Dostları ilə paylaş:
1   ...   19   20   21   22   23   24   25   26   27




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©genderi.org 2024
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə