Előadások a természetfilozófia történetéből

A tudományterületek sokasodása

Az emberi társadalomban fokozódó mértékben kibontakozó munkamegosztás és strukturáltság együtt jár újabb és újabb tudományos diszciplínák kialakulásával. Az új tudományterületek létrejötte egyrészt a hagyományos módon zajlik, vagyis újabb összefüggő ismeretkörök válnak le a filozófiáról s lesznek önálló diszciplínákká, mint például a fizika, vagy később a lélektan esetében láthatjuk. Másrészt, a már létrejött diszciplínákon belüli átrendeződések, a tudomány belső viszonyainak alakulása is eredményezheti új diszciplínák születését, mint például az orvostudomány differenciálódása, vagy később a biokémia létrejötte esetében megfigyelhetjük. (Ilyenkor a filozófia szerepe közvetettebb s ezért gyakran rejtve marad.) A diszciplínáknak ezt a sokasodását a tudomány differenciálódási folyamatának szokás nevezni. A differenciálódás hajtóereje mindenekelőtt a tudománnyal kapcsolatos egyre kifinomultabb, konkrét gyakorlati igényekben lelhető fel. Az ezeknek az igényeknek való megfelelés a tudományt egyre több, gyakran egymással is összeegyeztethetetlen módszert követő diszciplína kifejlesztésére serkenti, melyek kiválóan alkalmasak egy-egy konkrét problémakör kezelésére, de szinte teljes mértékben nélkülözik a világnézeti jelleget, vagyis azt a lehetőséget, hogy másféle ismeretekkel vagy eljárásokkal is kapcsolatba hozzuk őket.

Ugyanakkor a társadalom többé-kevésbé normális működésének feltétele, hogy a munkamegosztás és az erőteljes társadalmi tagozódás által megosztott társadalomban valamiféle rend érvényesüljön, amelyben megvalósulhat a különálló csoportok, egyének, eltérő szemléletmódok egymástól eltérő értékrendje, egymást kiegészítő együttlétezése, kooperációja. Egy ilyen rend fogalmilag a különbözők összehasonlításán, az eltérő értékrendek egy rendszerbe való összefoglalásán alapulhat, vagyis világnézeti feladat megoldását követeli meg. A társadalom fejlődése – s így például az emberiség fokozódó tudományos aktivitása – tehát nem szünteti meg a világnézetek iránti igényt, hanem éppenséggel a változó helyzethez igazodó, újabb és újabb változataikat követeli meg. A tudományok számára egyre több konkrét ismeretet átengedő filozófia is átalakul ebben a folyamatban.

A filozófiai szemléletmódok sokasodása

A filozófiában az összes konkrét ismeret helyett azok közös lényege kerül előtérbe, például olyan formában, hogy van-e az összes ismeretben közös tartalom, milyen az ismeretek általános természete, hogyan szerezhetünk feltétlenül érvényes, biztos tudást, mi az igazság, stb. (Természetesen a tudományokban is gyakori egy ismeret lényegének keresése. Ebből a szempontból azonban fontos, hogy a tudományos gondolkodás a részletre irányul, és a lényeget is ebben a vonatkozásban keresi, míg a filozófiai elemzés az egészre koncentrál s ekként ugyanabban a dologban esetleg mást talál lényegesnek. A tudományos analízis számára gyakran az a lényeges, ami a vizsgált dolgot minden más dologtól megkülönbözteti, míg a filozófia inkább azt keresi benne, ami minden más dologgal összekapcsolja.)

Megfigyelhetjük továbbá, hogy a filozófiai gondolkodás is differenciálódik. Ez a folyamat a filozófiában persze másként megy végbe és mást jelent, mint a tudomány esetében. A filozófia szemléletmódja differenciálódik elsősorban, vagyis kialakulnak tipikus filozófiai gondolkodásformák: az ismeretelméleti, a lételméleti és a konkrét-gyakorlati forma. A filozófia ismeretelméleti (szokás még gnoszeológiai vagy episztemológiai néven is említeni) formája a filozofálásnak az a módja, amelyben a megismerő ember szemszögéből szemlélődünk, s így állítjuk elő világunk teljes képét. E szerint a gondolkodásmód szerint az ember számára adott világról, az ember számára hozzáférhető valóságról tudunk beszélni. Itt olyan nyilvánvalóan ismeretelméleti problémák fognak az előtérben állni, mint amelyeket már említettünk is, vagy például, hogy megbízhatunk-e az érzékeinkben, mit jelent helyesen gondolkodni, milyen szerepe van a világban a törvényeknek, és így tovább.¹¹ A filozófia lételméleti (vagy ontológiai) szemléletmódjának középpontjában az önmagában létező világ, az ember megismerő és gyakorlati tevékenységétől független valóság áll. A lételméleti gondolkodásmód elsősorban arra érzékeny, hogy világunkban mi van és mi nincs, hogyan foglalható egybe a létezők teljes köre. Mit jelent létezni; egynemű-e a lét, vagy vannak szintjei, formái, változatai; mi határozza meg a létezőket és miként – ezek például tipikus lételméleti kérdéskörök.¹² Végül a filozófia konkrét-gyakorlati formájában valamilyen konkrét emberi tevékenység köré rendezi el a filozófus a világ minden összefüggését, ilyenformán próbálva meg mindennel kapcsolatba hozni a kérdéses tevékenységet. Ez a filozófiai eljárás a választott tevékenységtől függően elég sokféle eredményre vezethet, azt is mondhatjuk, hogy a filozófia eme formájában mutatkozik leginkább diszciplínákra, filozófiai "szakterületekre" osztottnak. Így például a logika a gondolkodást helyezi a középpontba, míg az esztétika a művészetekkel kapcsolatos tevékenységeket vizsgálja, általánosságban foglalkozik a cselekvő emberrel az etika, a vallásosság jelenségeivel a vallásfilozófia, a tudományos tevékenységgel pedig a tudományfilozófia. Eme filozófiai "diszciplínákkal" kapcsolatban persze nem szabad elfelejteni, hogy mindegyikőjük filozófiai jellegű marad, tehát választott tárgyát mindig a világ összes tapasztalatával összefüggésben próbálja értelmezni s eredményeinek leírásában filozófiai eljárásokat követ.

Mindezeket összefoglalva, röviden azt is mondhatjuk, hogy a filozofálásnak kialakultak emberközpontú (ismeretelméleti), világközpontú (mi van, mi nincs) és tevékenységközpontú (konkrét-gyakorlati) változatai. Mindazonáltal, a filozófia világnézeti jellege miatt mindegyik szemléletmód a tapasztalatoknak ugyanabból a teljes köréből építkezik, és az egyes szemléletmódok elkülönülése sem lehet olyan erőteljes, mint amiképpen az a tudományos szakterületeknél megfigyelhető.

Nagy jelentősége van a filozófia egy további, a fentiektől eltérő szempont szerinti tagozódásának is. Mivel a filozófia egy világnézetfajta, gondolatmeneteiben ragaszkodik a teljesség igényének érvényesítéséhez. De ezt az igényünket érvényre juttathatjuk akkor is, ha gondolkodásunk tárgya a világ, mint egész, s akkor is, ha figyelmünket egy konkrét létezőre irányítjuk, s azt vesszük mindenoldalúan, a teljesség igényével szemügyre. Mindkét esetben a "létezőt, mint létezőt" próbáljuk megérteni, ahogyan Arisztotelész javasolta, s nem csupán annak egyik vagy másik aspektusát. De ezekben az esetekben más lesz szemléletmódunk kiindulópontja! Ha kiindulópontunk egy konkrét létező (mondjuk egy konkrét ember), akkor az ő filozófiai jellegű megértésének folyamata elvezet a világ egészének megfelelő figyelembevételéhez, hiszen minden hozzájárulhat valahogyan a róla szóló tudásunkhoz. Másrészt, ha a világ egészét akarjuk tanulmányozni, akkor észrevehetjük, hogy a világ egészének megértése csakis a konkrét létezők mindenségének figyelembevételével lehetséges. Ezeknek a szempontoknak a legszebb alkalmazásait éppen Arisztotelész filozófiájában találhatjuk meg. A filozófiai gondolkodás ilyen formájáról van szó, ha gondolkodásunk tárgyaként olyan létezőket választunk, mint például a természet, a társadalom, az egyes ember, a gondolkodás, egy fizikai test, egy műalkotás – sőt, az is nyilvánvaló, hogy ebben az értelemben bármiről lehet, sőt érdemes filozofálni. A filozófia módszere ekkor ez lesz: kiválasztott tárgyunkat kapcsolatba hozzuk mindennel, ami a világon van, s ezúton, remélhetőleg, sokat megtudunk róla.

Ha összevetjük a filozófia tagozódásának fent említett különféle formáit, észrevehetjük, hogy azok nem egymást kizáró felosztások. Elmondhatjuk, hogy még csak nem is teljes ez a felsorolás.¹³ Mindenesetre lehetséges felosztások, és alkalmazhatók lesznek a természetfilozófia problémakörének bemutatásakor.

A rész és az egész metodológiája

A társadalom fokozódó mértékű tagozódásának és a részekre szakadt egész szükségszerű együtt-tartásának eltérő igényei tehát kitermelték és hosszabb ideje életben tartják a tudományokat, a filozófiát és kölcsönös egymásrautaltságukat is. Úgy tűnik, az ember saját életviszonyainak egyes részleteiben is és teljes egészében is eredményességre és sikerességre vágyik. Emiatt az emberek egyaránt elkötelezettek az elkülönültség, függetlenség, önállóság és az összekapcsolódás, összefüggés, beágyazottság értékeinek követésében, valamint a részlegesség és a teljesség szempontjainak objektív érvényesítésében is. Mint láttuk, tudomány és filozófia eme értékrendek szerint szervezik saját tudásrendszereiket, így a két értékrendszer együttes alkalmazásához szükség van a történetük során különvált tudomány és filozófia további együttműködésére.

Együttműködésük során világosabban megmutatkoznak jellemző adottságaik, hasonló és eltérő vonásaik. A tudomány és a filozófia módszerei közötti hasonlóságot korábban már megfelelően hangsúlyoztuk, de vajon milyen jellegzetes különbségeket találhatunk? Módszerbeli eltérésekre utalnak a következő megfigyelések: úgy tűnik, hogy míg a tudomány pontos és egzakt megállapításokat tesz, a filozófia gyakran pontatlan és pongyola. Továbbá: sok tudományos állítást tekintenek végérvényes, örök igazságnak, ezzel szemben a filozófia minden fontosabb állítását folytonosan kétségbe vonja; itt nehéz volna bármiféle örök igazságot találni. A tudomány a valóság egyetlen helyes leírására törekszik, míg a filozófiai rendszerek zavarba ejtő sokasága áll előttünk; itt egészen eltérő leírásokat tarthatnak igaznak. Nos, vegyük észre, hogy a fenti különbségek éppenséggel ugyanazoknak a tapasztalatoknak – a tudomány és filozófia különböző természetének megfelelő – eltérő felhasználásában állnak. Ugyanis akkor beszélhetünk a tudományok helyesen kiválasztott örök igazságairól, pontosságáról és egzaktságáról, ha a tudományos állítások értékelése során figyelembe vett tapasztalatok köre jól meghatározott és állandó, vagyis, ha a tapasztalatszerzés körülményei ismertnek és változatlannak tekinthetők, az adott tudományos diszciplínában releváns tapasztalatok egyszer s mindenkorra adottak, és minden további tapasztalat, mint érdektelen, figyelmen kívül hagyható. Ez gyakran ésszerű feltevés, különösen, ha gondosan leegyszerűsített szituációkat vizsgálunk, ámde sohasem lesz érvényes a tapasztalatok egészére, hiszen az nyilvánvalóan, pillanatról-pillanatra, folytonos változásnak van kitéve. A filozófia persze amiatt, hogy mindenkor a tapasztalatok egészére támaszkodik, minden kérdés kapcsán álláspontjának folyamatos újraértékelésére kényszerül, ha feladatát el akarja látni. A filozófia számára tehát minden tapasztalat egyaránt jelentőséggel bír – még az ezután megszerzendő tapasztalatok is -, de persze nem minden ugyanakkora jelentőséggel. Azt is mondhatnánk, hogy míg egy tudományos diszciplína releváns (az állítások értékelése során figyelembe vett) tapasztalatainak halmaza zárt, a filozófia esetében ez egy nyílt halmaz. Így tudományos állításokat és filozófiai állításokat másként kell értékelnünk. Akár egy és ugyanaz az állítás (pl.: minden természetes folyamat irreverzibilis) tekinthető tudományos és filozófiai kijelentésnek is, értékelésének módjától, a figyelembe vett tapasztalatok körétől függően. Egy tudományos állítás igazsága tehát a fenti módon egyértelműen megállapítható, vagy azt is mondhatjuk, hogy a tapasztalatok zárt halmazán (fenti példánk esetében a termikus tapasztalatok körében) értelmezett állítások tekinthetők tudományos állításoknak. Egy ilyenformán értelmezett tudományos kijelentés azonban filozófiai állítássá válik, ha érvényesnek tekintjük ama zárt tapasztalati körön túl (pl. társadalmi változások esetében) is. Vagy: csakis a nyílt tapasztalathalmazon is értékelhető állítások filozófiai jellegűek. A filozófiai állítások ilyenformán nem egyértelműek, hanem (elvileg végtelenül) sokértelműek. Minden lehetséges értékelésben megőrzik érvényességüket, de a különféle, egyre bővülő tapasztalati szférákban értelmük különböző lehet. Mindezek alapján érthető, hogy filozófiai állítások adott esetben tudományos állításokként is szerepelhetnek, s gyakran előfordul az is, hogy az újabb tapasztalatok fényében filozófiai jellegüket elveszítve, tudományos igazságukat meg tudják őrizni s tudományos állításokká szilárdulnak. Másrészt viszont azt is megállapíthatjuk, hogy filozófiai állításokhoz sokszor tudományos állítások sokaságának megfelelő rendszerezése révén juthatunk, gyakori, hogy egy filozófiai állításban számos tudományos állítás aktuális közös tartalma összegződik.

Mindezeken túl, ha figyelmünket a tudományok történetére és társadalmi beágyazottságára irányítjuk, újabb módszertani problémákat vehetünk észre. Egy tudomány történeti fejlődése során a tudományos tevékenység egész feltételrendszere megváltozik: más emberek, más eszközökkel, más térben és más időben, más anyagi és szellemi környezetben próbálnak megtudni valamit ugyanarról . De ilyen körülmények között egyáltalán értelmezhető-e ugyanaz az objektum, ugyanaz az elmélet, ugyanaz a valóság? Vajon Arisztotelész fizikája ugyanarról a valóságról szól-e mint Newtoné? Valamilyen értelemben igen, hiszen az arisztotelészi nézeteket a newtoni felfogás előzményének szoktuk tekinteni. De szigorúbban véve nem, hiszen könnyű belátni, hogy még a szándékuk szerint ugyanazokat a megfigyeléseket végző, ugyanazokat a tudományos fogalmakat felhasználó, ugyanazokat az elméleteket alkalmazó tudósok sem képesek más korokban ugyanazt a tudást előállítani.¹⁴ Ennek a dilemmának sok fontos következménye támad: kétségessé válik a tudomány fejlődésének eszméje, szigorúan véve összehasonlíthatatlanokká lesznek különféle korok, vagy akár egy időben élő különféle tudósközösségek tudományos eredményei. Ha mégis ragaszkodunk a történeti összevetéshez, számolnunk kell vele, hogy például a releváns tapasztalatok jól-meghatározottsága el fog tűnni (hiszen Arisztotelész és Newton is igényt tartott fizikájuk tapasztalattal való egyezésére), a tapasztalati kör egyre tágabb lesz, s az újabb és újabb tapasztalatok figyelembevétele a hagyományos értelemben vett tudományos tevékenységen túlmutató eljárás: ez inkább a filozófiára jellemző. Azt is mondhatnánk, hogy aki ilyen történeti – összehasonlító – elemző tevékenységre vállalkozik egy tudományterületen, aki az adott tudományterületet fejlődésében próbálja áttekinteni, az valójában filozofál, s például az adott tudományterület világképét próbálja megérteni, vagy megváltoztatni. És valóban: az igazán jelentős tudományos teljesítmények gyakran éppen ezen a módon jönnek létre, gondoljunk csak Galilei, Newton, Maxwell, Boltzmann, Mach, Einstein, vagy akár Lavoisier, Dalton és Darwin munkásságára.¹⁵

Tudomány és filozófia alapvető módszerbeli különbsége tehát nem az egzaktság – pongyolaság, pontosság – pontatlanság, végérvényesség – kétségesség, egyetlen vagy sokféle igazság között van, hanem a figyelembe vett, relevánsnak elfogadott tapasztalatok körének kiválasztásában és felhasználásában mutatkozik meg. Ugyanazok a tapasztalatok egyúttal tudományos és filozófiai elemzések tárgyai is lehetnek. Ugyanazok az állítások tudományos és filozófiai kijelentésekként is értékelhetőek. Egyrészt önmaguk körén belül maradva hozzájárulhatnak egy adott tudományos eredményhez, másrészt más tapasztalatokkal kapcsolatba hozva, filozófiai gondolatmeneteket indíthatnak el.

A filozófia jelenléte a tudományokban

Már egy kevéssé részletes elemzés is tudomány és filozófia kapcsolatának három jellegzetes területét tudja megkülönböztetni: az egyes tudományos diszciplínák alapjainak, működésmódjának és a tudományos diszciplínák összefüggéseinek problémaköreit.

Egy tudományterület alapjainak tekinthetjük azokat a nyilvánvaló, vagy rejtett előfeltevéseket, amelyeket fel kell használnunk az adott tudományterület mondanivalójának megfogalmazásához, de amelyek az adott diszciplínában nem kerülnek megvitatásra; ezek gyakran definíciókban, szabályokban, axiómákban testesülnek meg. Így például a legtöbb tudományterületen ilyen szerepet játszik a tér, az idő, az okság, a rendszer, a mozgás valamilyen fogalma. A filozófiai elemzés feltárja eme előfeltevések jelentőségét az adott diszciplína szempontjából és világossá teszi összefüggésüket tapasztalatok és elméletek további szféráival is¹⁶

Lehetséges az is, hogy a működésben lévő tudományos tevékenységet válasszuk filozófiai vizsgálódásunk tárgyának. Ebben az esetben egy diszciplína ténylegesen használt fogalmait, kísérleti és elméleti eljárásait, felépítésének módját elemezhetjük. Ekkor a filozófiai analízis az adott tudományterületen szokásos gondolatmenetek mellett további összefüggéseket is igénybe vesz a problémák tárgyalása során, s így egyszerre próbálkozhatunk több szempont alkalmazásával is. Azt szoktuk mondani, hogy ilyenképpen szaktudományok filozófiai kérdéseivel foglalkozunk. Néhány jellegzetes példa: a relativitáselmélet vagy a kvantummechanika filozófiai kérdései, az irreverzibilitás természete, a matematikai létezés természete, paradoxonok a fizikában, stb.¹⁷

A tudományterületek összefüggéseit, közös és eltérő módszertani és ontológiai álláspontjait, egymásra épülő, egymást kiegészítő részleteiket megfelelő filozófiai elemzés révén világossá tehetjük, s új tudományos diszciplínákat, általánosabban érvényes elméleteket, új módszereket konstruálhatunk. A filozófia ezzel hozzájárulhat a tudományok integrálódásának folyamatához. Ez a törekvés vezetett például századunkban a rendszerelmélet, a kibernetika, a szinergetika, a katasztrófaelmélet, vagy a megismerés-tudomány létrejöttéhez.

A tudományok jelenléte a filozófiában

Ha most a filozófia szemszögéből próbáljuk meg a filozófia és a tudomány kapcsolatának tipikus területeit számba venni, akkor mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy az előző néhány bekezdésben említett témakörök egy filozófiai "diszciplína", a tudományfilozófia részét képezik. De a tudományfilozófia valójában ezeknél többet tartalmaz, hiszen a tudomány legkülönfélébb vonatkozásait (működésmódját, struktúráját, fejlődését, történetét, meghatározottságát, módszereit, előfeltevéseit, stb.), vagy akár egész építményét teszi filozófiai vizsgálódás tárgyává. A filozófia története során természetesen a tudományra vonatkozó nézetek sokasága jött létre, de a tudományfilozófia mint önálló filozófiai diszciplína csak századunk húszas-harmincas éveiben alakult ki. Azóta viharos fejlődést mutat s jelenleg már napjaink filozófiai irodalmának nagyobb részét teszi ki.¹⁸ A tudományfilozófiai elemzések legnagyobb része természettudományokat vizsgál, s így lényeges módon hozzájárul a természetfilozófia mai mondanivalójához is.

A tudományfilozófiai elemzések egyik fontos eredménye az a felismerés, mely szerint a tudományosság fogalma nem örök és változatlan, hanem történetileg, illetve társadalmilag meghatározott módon változik. A korábban említett, jellegzetes tudományos módszerek ugyan többé-kevésbé állandóan jelen vannak a tudományos tevékenységben, de konkrét változataik sokfélék lehetnek. Így például a helyes gondolkodás követelménye állandóan fennáll, de az már történeti és társadalmi körülmények függvénye, hogy mi számít helyes gondolkodásnak; egészen másként vélekedett erről, mondjuk, Arisztotelész, Descartes és Hegel. Thomas Kuhn, az egyik legjelentősebb tudományfilozófus amellett érvel, hogy a tudományok fejlődéstörténetük normál periódusaiban egy jellemző gondolkodásmódot, világlátást, szemléleti formát, Kuhn szavával: paradigmát követnek.¹⁹ Emiatt egy gondolatmenetet csakis az adott korban, az adott tudományterületen meghatározó szerepet játszó tudósok közössége által elfogadott és megkövetelt paradigma követése tehet tudományossá. A másként gondolkodókat kirekesztik a tudományos világból. De időnként az elfogadott paradigma megváltozhat, méghozzá egy tudományos forradalmi folyamatban, amennyiben már túl sok, az adott paradigma által kezelhetetlen probléma, anomália halmozódik fel. A forradalmi változás által életre hívott új paradigma radikálisan eltér elődjétől. Eltérésük mértéke lehetetlenné teszi a forradalom előtti és a forradalom utáni tudományos teljesítmények összehasonlítását, azokat inkommenzurábilisnak, vagyis összemérhetetlennek kell tekintenünk. A tudomány ezúton változik, de fejlődésről, haladásról ebben a felfogásban értelmetlenség volna beszélni; hiszen, mivel a forradalom során minden megváltozik, nincsen a különféle paradigmákban egyaránt érvényes, közös mérce. Kuhn eme nézetei radikálisan átalakították a tudománytörténet és a tudományfilozófia szemléletmódját, századunk hatvanas éveitől egy merőben új, vonzó és gyakran hatékony tudományfejlődési paradigmát képviselnek.

Kuhn keveset mond az uralkodó paradigma létrejöttének körülményeiről, a figyelembe vehető szociális és politikai viszonyokról. Más tudományfilozófiai álláspontok részletesebben tárgyalják például a társadalmi- és csoportérdekek megjelenését a tudomány közegében, vagy például az ideológia és tudás kapcsolatát, ezúton adva magyarázatot uralkodó tudományos álláspontok létrejöttére ill. fennállására.²⁰

Racionalitás és spekulativitás

A tudományosság változó jellege persze nemcsak a tudományokat, hanem a filozófia gondolkodásmódját is alapvetően befolyásolja. Gyakran azt tapasztaljuk, hogy egy filozófiai rendszer gondolatvilága teljesen összhangban van egy adott tudományos paradigma álláspontjával. Ilyen esetekben kölcsönösen megalapozzák egymást, támogatják és erősítik egymás hatásait s a filozófiai támogatottság hozzájárul az adott paradigma uralkodóvá válásához, illetve az adott paradigma uralomra jutása a kérdéses filozófiai rendszert a lehető legnagyobb mértékben tudományossá teszi. Az ebben a kapcsolatban beigazolódó gondolkodásmód az egyedül helyes gondolkodásnak tetszik, hiszen a tudás minden területén érvényes lesz, s így ez testesíti meg az ésszerűséget. A kérdéses paradigmát alkalmazó tudományok és az adott világnézet egyaránt racionális jelleget öltenek. Eme kölcsönös támogatottság, valamiféle "pozitív visszacsatolás" figyelhető meg, például, a mechanisztikus világkép és a klasszikus mechanikai paradigma kapcsolatában, a XVII-XVIII. század során.

Sajátos helyzet áll elő, ha egy gondolkodó eltér az elfogadott világfelfogástól s filozófiai rendszerének szerkezete és működésmódja nem az uralkodó tudományos paradigmát követi. Ez a gondolatrendszer nyilván nem válhat a korszak domináns világnézetévé, sőt megítélésében is megjelenik az érvényes tudományosságtól való eltérés: az ebben a helyzetben lévő filozófiákat leggyakrabban spekulatívnak nevezik. A spekulatív jelző arra utal, hogy a kérdéses világnézet nem követi szigorúan az éppen elfogadott racionális standardokat, ám valamiféleképpen mégis egy értelmes rendszert hoz létre; konstruál valami mást, ahelyett, hogy elfogadná azt, ami van; elrugaszkodik a valóságtól, ahelyett, hogy benne állna; elragadtatottan szárnyalna, ahelyett, hogy megfontoltan tárgyalna. A spekulatív gondolatmenetek nem érvelnek az elfogadott logika szerint szigorúan lépésről-lépésre, gyakran megelégszenek elnagyolt analógiákkal, sokszor választanak intuitív megoldásokat, vagy az uralkodó változattól eltérő logikákat. Az uralkodó világnézet hívei gyakran fogadják fölényesen vagy megütközve egy spekulatív gondolatmenet eredményét, de időnként elismerik, hogy esetleg tényleg lehet benne valami. Igen, mondhatnánk, benne lehet a letűnt , a mellőzött, vagy a még csak kialakulóban lévő tudományos paradigma álláspontja. A spekulatív filozófiák előállítói gyakran nagyon rossz véleménnyel vannak az adott korszak tudományáról és inkább elmúlt korok, vagy távoli kultúrák tudományára építenek, vagy egyszerűen megpróbálnak szakítani a tudományosság követelményével. (Ha ez elég jól sikerül, akkor persze már egy másik világnézeti kategóriában találjuk magunkat, és műalkotásként, vallási tanításként, vagy a mágikus és modern szemléletmódot kombináló misztikus tanokként azonosíthatjuk az eredményeket. De még az efféle nézetrendszerek is előszeretettel hivatkoznak időnként valamiféle tudományos háttérre.²¹

Spekulativitás és tudományosság tehát nem egymást kizáró ellentétek. Azt mondhatnánk inkább, hogy a spekulativitás a tudományosság egy sajátos, éppen időszerűtlen, "kor"-szerűtlen fajtája. A tudományokban is gyakran alkalmaznak spekulatív elemeket, például szabályok, heurisztikus elvek, intuitív belátások formájában, de a tudományokra mégsem ezek, hanem a szigorú racionalitásra való törekvés a jellemző, azaz a tudományok korszerűek és naprakészek. Más a helyzet a filozófia és a spekulativitás kapcsolatában. A filozófia gyakran rákényszerül, hogy a tudományosság "kor"-szerűtlen, időszerűtlen változatával éljen. Akár azért, mert egy régebbi, vagy mellőzött tudományossághoz ragaszkodik, akár azért, mert egy új változatot keres. Valójában az éppen uralkodó világnézettől eltekintve minden filozófiai rendszer spekulatív valamilyen mértékben. Spekulativitás és filozófiai gondolkodás tehát különösképpen nem ellentétesek, sőt szinte minden filozofálás spekuláció. (De fordítva nem áll a dolog: nem minden spekuláció filozófiai jellegű.) A természettudományok viszonylag gyors fejlődése és relatíve gyakori paradigmaváltásai miatt természetfilozófiai gondolatmenetek esetében a spekulativitás fokozott mértékben van jelen.

Ha a filozófia ontológiai és ismeretelméleti oldalai szempontjából vizsgáljuk a tudomány és filozófia együttműködését, akkor kitűnik, hogy ezek működtetése során a filozófia elvben mindig a tudományok összességé vel van kapcsolatban, funkcióját betölteni, a valóság teljes leírását adni, csak minden tudományos ismeret illetve eljárás figyelembevételével képes. Valójában persze az egyes filozófiai rendszerek eltérő mértékben tudnak, vagy akarnak megfelelni egy ilyen igénynek. De szokásos esetben azt láthatjuk, hogy egy filozófiai rendszer ontológiai és ismeretelméleti álláspontjának kialakításához is felhasználja az ismert tudományokat. A filozófia ontológiai szemléletmódja számára a cél a világ egészének, a létezők teljes körének a fogalmi előállítása s a tudományok, az ezt a célt szolgáló eszközként funkcionálnak. Az ontológiának elsősorban a tudományok eredményeire van szüksége. A filozófia ismeretelméleti formájának a célja az egész világ ának, az egészként, teljesként való létezésnek a fogalmi előállítása s a tudományok, az ezt a célt szolgáló eszközként funkcionálnak. Az ismeretelmélet elsősorban a tudományos gyakorlatot, a módszereket és eljárásokat hasznosítja. Ahogyan fentebb már említettük, a konkrét – gyakorlati szemléletmódot alkalmazó filozófia mindkét feladatot egyaránt szem előtt tartja, s így kísérli meg a konkrét tárgy, vagy tevékenység fogalmi előállítását. Ekkor a tudományok eredményei és eljárásai egyformán jelentősek lehetnek. Ez a helyzet például – ahogy fentebb láthattuk – a tudományfilozófia esetében.