Előadások a természetfilozófia történetéből


A természet mint cél – hierarchia, teleológia, Isten



Yüklə 443,95 Kb.
səhifə8/27
tarix17.11.2018
ölçüsü443,95 Kb.
#80577
1   ...   4   5   6   7   8   9   10   11   ...   27
.. 3.5. A természet mint cél – hierarchia, teleológia, Isten

A természet mint termett rend: dolgok együttlétezése, összefüggések érvényesülése, folyamatok eredménye és terméke. Az elrendeződés, meghatározódás és szerveződés során kialakuló rendszer törvényszerűségei is feltárulnak az arisztotelészi elemzésekben.

A természet rendjének alapja az oksági összefüggések érvényesülése. Jól ismert, hogy Arisztotelész szerint minden létező négyféle ok által meghatározott. Mindennek megtalálhatók anyagi, formai, ható- és célokai. Az anyagi, formai és ható okok a korábban mondottak alapján könnyen elképzelhető szerepet játszanak. Nagy jelentősége van a célokok szükségszerű megjelenésének – az arisztotelészi természetfelfogást emiatt teleologikusnak mondjuk. A teleologikus világszemléletben időnként szokás a célokok érvényesülését a természetben eleve megtalálható, vagy a természetbe belevetített értelem működéséhez kapcsolni. Az arisztotelészi rendszerben kevesebbről, illetve másról van szó, itt a célokok egyszerűen a világrend érvényesülését hivatottak kifejezni. De ez a világrend nem holmi emberi, vagy isteni értelem által adott, hanem a konkrét objektum, folyamat világban-való-létének szükségszerű következménye. Más szóval azt is mondhatnánk, hogy Arisztotelész a dolgokat környezetükkel együttlétezőkként, nyílt rendszerként fogja fel. Ez igen nagy jelentőségű gondolat, hiszen csak így válik lehetővé a rend, vagy egyre bonyolultabb struktúrák keletkezésének értelmezése önszerveződő folyamatok során.

Sok ilyen értelmű leírást találunk az arisztotelészi szövegekben. Így például a meteorológiai jelenségek magyarázataiban, sőt a sütés-főzés különféle változatainak összevetésében is felbukkannak efféle elemek. De igazán szép példát Istennek a természeti rendben betöltött szerepe nyújt.

Arisztotelész világképében különálló szférát jelent a földi (Hold alatti) és égi (Hold feletti) világ. A földi és égi világ a tökéletlenség-tökéletesség viszonyában van. A földi világban a testek az elemekből állnak, ezek álhatatlanok, hiszen át-át alakulnak egymásba, a mozgások itt egyenesek és végesek. A rend olyan, hogy a Földhöz közel a földből való dolgok természetes helye van, felette a vízből valóké, afelett a levegőből állók természetes helye következik, s végül legfelül a tűzből álló dolgok természetes helye található. Az égi világ objektumainak anyaga a tökéletes éter, az égi objektumok örök és tökéletes (értsd: körpályájú) mozgásban vannak, sőt nem is maguk mozognak, hanem az egymáson súrlódásmentesen elcsúszó égi szférákhoz rögzítettek. Ámde: e két világ egymás környezetét jelenti, s ezáltal meghatározza a másikban érvényesülő rendet!

Arisztotelész leírja, hogy a víz a természetben körforgást végez: a felhőkben összegyűlő víz, természetes helyére törekedve esőként leesik, de ezzel nem ér véget a folyamat, hiszen a tengerek vizét a Nap melege elpárologtatja, s a könnyű pára ismét felszáll, majd a felhőkben lecsapódva, ismét esőt ad. Ez egy energetikailag nyílt rendszer, a folyamatot a Nap melege hajtja. De mitől melegít a Nap? A Nap melege a legfelső földi és a legalsó égi szféra súrlódása által termelt hőből származik. De mitől mozog a legalsó égi szféra? Azt bizony a fölötte lévő égi szféra mozgatja, s azt, az afölött lévő és így tovább. De nem a végtelenségig, hanem csak a legkülső szféráig: azt pedig a mozdulatlan mozgató, vagyis Isten mozgatja. Ezzel a feltevéssel Arisztotelész lezárja a mozgatók hosszú sorát, de ezzel csak logikailag teszi zárttá a világot, energetikailag nyílt marad: Isten állandó munkája révén szerveződik a földi világ rendje. Arisztotelész Istene azonban nem órásmester, nem az általa elgondolt rend szigorú konstruktőre, hanem azáltal teremt egyfajta rendet, hogy állandóan felborítja a földi folyamatok során beállni kész egyensúlyt. Ezzel kiérdemli a rend nagy összezavarója elnevezést is, így ő egy entrópikus Isten.

Arisztotelész maga sem tekintette tevékenységének jelentős részét filozófiai jellegűnek, hanem valamelyik tudományhoz tartozónak gondolta. A tudományos diszciplínákban – ezek jó részét is Arisztotelész hozta létre – összegyűjtött tudással együtt, az arisztotelészi természetfilozófia számos fontos gondolata vált a kialakuló tudományos diszciplínák részévé. Későbbi korok fizikájában, kémiájában, csillagászatában, biológiájában egyaránt találkozhatunk az arisztotelészi eszmék eredeti, vagy esetleg jelentős részben átértelmezett változataival. Ezek a nézetek szolgáltak alapul azok számára is, akik gyökeresen különböző tudományos ideálokat próbáltak követni. Ők is Arisztotelésztől tértek el, így a nagy görög gondolatai valamiféle végső fundamentumként szolgáltak minden tudományos törekvés számára, egészen a XVII. századig.

Az arisztotelészi természetfilozófia egésze persze osztozott az arisztotelészi filozófia sorsában: az egymást követő korok hol felemelték és magasztalták, hol pedig tévedéseit ostorozva, a meghaladott múlttal együtt temették. A későókori és koraközépkori világfelfogást inkább Platón nézeteinek dominanciája jellemezte. Az arisztotelészi tanítások azonban már meghatározóan jelen voltak a XI-XII. századi arab természetfilozófiában. A XIII. századtól pedig a legelterjedtebb természetfilozófiák reprodukálták, követték vagy értelmezték Arisztotelész gondolatait Európa-szerte. A XVII. század új ideológiája, a modern világfelfogás gyökeresen szakít az eredeti és a középkori gondolkodók által átértelmezett Arisztotelésszel is. Ettől kezdve az arisztotelészi tanítások csak esetlegesen, időlegesen bukkannak fel a gondolkodás történetében. Manapság mintha ismét időszerűbbnek tűnnének a Sztageirából való filozófus elgondolásai: talán éppen Ő tud valamit segíteni e modern kor válságtüneteivel tanácstalankodó posztmodern gondolkodóknak.

. 4. A klasszikus görög és a hellenisztikus csillagászat természetfilozófiai alapjai

(Székely László)

.. 4.1. A milétoszi természetbölcselők és a dezantropomorf kozmosz eszméje

Az első filozófusokként emlegetett ión természetbölcselők alapvető szellemi beállítódását úgy jellemezhetjük, hogy bár világképüket és gondolkodásukat alapvetően a görög mitikus hagyomány formálta, e hagyományhoz kritikailag viszonyultak s önálló, független világmegértésre törekedtek. Nem nehéz belátni, hogy egy ilyen világmegértéshez szükségképpen hozzátartoztak az égitestekkel, s általában az égi jelenségekkel kapcsolatos megfontolások. E megfontolások, s az eredményül kapott következtetések persze a mai ismereteink alapján igen primitíveknek és naivaknak tűnhetnek, ám valóságos értéküket, jelentőségüket nem konkrét tartalmuk adja, s tartalmukat tekintve is igen anakronisztikus volna az akkori ismeretanyag figyelembe vétele nélkül, mai ismereteink alapján minősíteni e több mint két és fél ezer évvel ezelőtti elképzeléseket. Így például az a kozmikus kép, melyben a Föld alakja lapos50 , az adott kor szellemi horizontján semmivel sem volt naivabb, vagy vitathatóbb, mint a Föld gömbölyűségének föltételezése, melyet egyes források a korai püthagoreusoknak, mások az eleai Parmenidésznek (kb. i. e. 500) tulajdonítanak51 . Ezért az anakronisztikus tudomány-történetírás tipikus példája az az állítás, mely szerint Parmenidész "fölfedezte" volna a Föld gömb alakját mondjuk Anaximandrosszal vagy Anaximenésszel szemben. A ránk maradt töredékek alapján ugyanis az akkori görög tapasztalati ismeretekből kiindulva semmivel sem volt indokoltabb a Föld gömbölyűségét állítani, mint pl. az Anaximandrosz féle oszlopszerűségét52 . A ma használatos értelemben "fölfedezni" valamit, annyit jelent, mint a rendelkezésünkre álló, s elsősorban tapasztalati jellegű információk alapján kikövetkeztetni azt; esetleg kísérletezés közben véletlenszerűen rábukkanni arra. Parmenidész viszont nem a tapasztalat, hanem a "létező" tökéletességére vonatkozó nevezetes tétele, valamint a tökéletesség fogalmának és a gömbformának összekapcsolása alapján érvel a Föld gömbölyűsége mellett: nem fölfedezi a gömbalakot, hanem filozófiai eszmefuttatásai közben véletlenül eltalálja azt. Ám ettől eltekintve is, a Föld gömb formája melletti érvelésre alkalmas akkori tapasztalati evidenciák sem indokolták még a Föld gömbölyűségének elfogadását: pl. a hajók vitorlájának fokozatos megjelenése a nyílt tengeren, vagy a csillagos ég változása az északi-déli irány mentén haladva a domború-homorú föld elképzelésével is összeegyeztethető lett volna.

Azon túl, hogy a milétoszi természetbölcselők csillagászati elképzeléseit elsősorban nem konkrét tartalmuk alapján kell értékelnünk, meg kell még azt is jegyeznünk, hogy ez a tartalom számunkra egyébként is igen bizonytalan: az ókori bölcsektől kevés eredeti töredék maradt ránk, azok az információk pedig, amelyek ezek mellett másodlagos, vagy harmadlagos forrásokból még rendelkezésünkre állnak, gyakran ellenmondásosak, s sokszor olyan nézeteket tulajdonítanak egy-egy gondolkodónak, melyet igen valószínűtlen, hogy az valójában képviselt volna.

A következőkben a milétoszi, s a kozmológiai alapeszmék tekintetében őket követő Szókratész előtti természetbölcselők kozmológiáinak általános vonásait fogjuk elemezni.

E korai kozmológiák alapvető mozzanata volt, hogy a kozmoszra és annak történetére mint célirányultság nélküli egészre tekintettek; s működését, összefüggéseit ennek alapján próbálták megérteni. Ennek megfelelően a kozmoszban elsődlegesnek tekintett létezőket, az ezekben működő potenciákat és erőket, az általuk kiváltott és determinált természeti folyamatokat mind mint élettel, értelemmel és akarattal nem rendelkező entitásokat fogták föl, s az életet, az értelmet, az akarattal bíró lelket ezekhez képest mind a kozmosz struktúrájának tekintetében, mind pedig a keletkezés időrendjében másodlagosnak tekintették, mint amelyeket az előbbi, elsődleges, célirányultság nélküli mozzanatok hoztak létre, s határoznak meg létezésükben. Ezzel összhangban e bölcselők elvetették azokat a magyarázatstruktúrákat, melyek – a mítoszokhoz hasonlóan – az emberi viselkedés vagy tevékenység mintájára magyarázzák a természeti jelenségeket. Platón Empedoklészre célozva a következőképpen karakterizálta ezt a sajátos, általa igen negatívan értékelt világértelmezést: (e természetbölcselők)

azt állítják, hogy a tűz, víz, föld és levegő valamennyien a természet és a véletlen művei, s a művészetnek semmi szerepe sem volt létrejöttüknél; az ezek után keletkezett testek viszont: a Föld, a Nap, a Hold és a csillagok ezek által keletkeztek; ... nem ész által, sem nem valamely isten, sem nem öntudatos művészet által, hanem – mint mondottuk – természet és véletlen folytán. A művészet csak később ezekből – a véletlen folytán létrejött halandókból – s így másodrangúnak és halandónak született, s ezért hozott létre holmi, a természetes lét szempontjából másodrangú, az igazi létben alig részesülő másodlagos alkotásokat, melyek csak afféle képmásai a valóságnak, s ebben rokonai egymásnak; ilyenek a festészet, a zene és a többi velük együtt dolgozó művészetek alkotásai. Azok a művészetek pedig, amelyek valami komoly dolgot is létrehoznak, a természettel párosították a maguk képességét, mint például az orvostudomány, a földművelés és a testgyakorlás... Úgy látszik, hogy az előadott nézetek hirdetői azt gondolják, hogy a tűz, a víz, a föld és a levegő a legelső létezők, s ezeket értik a 'természet' elnevezésen; a lélekről pedig azt tartják, hogy csak később, ezekből az elemekből keletkezett. ...Ami az első oka és forrása minden dolog keletkezésének és pusztulásának, azt nem elsőnek, hanem olyasminek, ami csak később keletkezett, tüntetik föl azok az okoskodások, amelyek az istentelenek lélekfogalmát kialakították; azt viszont, ami tényleg későbbi és másodlagos, elsődlegesnek és előbbinek tüntetik föl...53

A mítoszok "emberszerű" – azaz az ember mintájú erők és hatások által alkotott és irányított – "antropomorf" kozmoszával szemben e preszókratikus kozmológiákat mint "dezantropomorf" kozmológiákat jellemezhetjük: az emberi gondolkodás történetében a görögöknél – mégpedig konkrétan a milétoszi természetbölcselőknél – jelenik meg először a dezantropomorf kozmosz ezen eszméje, s vele összefüggésben az a törekvés, hogy a kozmosz egészét a most körülírt módon – értelem és célirányultság nélküli tényezők segítségével – próbálják meg megérteni és megmagyarázni. A milétosziak ezzel azt a megismerés ideált s magyarázatstruktúrát hozták létre, mely a modern, újkori természettudományt alapvető és identifikáló normaként jellemzi.

A milétosziak természetfogalma ugyanakkor ezzel együtt sem azonos az újkori tudomány természetfogalmával: a milétosziak filozófiájában – bár nem antropomorf, s nem célirányult – az élettelen természet is a növényekhez és az állatokhoz hasonlóan elevenséggel, öntevékenységgel bír. A görög "phüszisz" szó eredetileg elsősorban az élő – s ezen belül az emberi – természetet jelentette, ám az élettelen természetre alkalmazva is megőrzött valami aktivitást, tevékenységet jelentésében. A természetet a korai görög természetbölcselők számára permanens forrongás jellemezte, s ez abból fakadt, hogy természetképükben a természet olyan aktív potenciákat hordozott magában, melyek magukat a természet működésének részeként tevékeny módon, önállóan realizálták a létrejövés, a célirányultság nélküli keletkezés és az elenyészés soha meg nem szűnő folyamatában. Ezért amikor az előbb úgy fogalmaztunk, hogy a milétosziak kozmoszában a lélekkel bíró létezők másodlagosak voltak, akkor ennek során a lélek mai fogalmára, a célirányos és az akaratlagos cselekvésekre képes lélekre gondoltunk. Az aktív, öntevékeny potenciák értelmében a milétosziak kozmosza ugyanis lelkes, s ők maguk ezért a természeti jelenségek kapcsán gyakran beszélnek lélekről. Így Thalész szerint a mágnes azért vonz, mert lélekkel rendelkezik54, vagy Anaximenész szerint a levegő úgy fogja át a világot, mint a lélek az emberi testet55. Ez a lélekfogalom azonban nem a mi lélekfogalmunk, de nem is a Szókratész után alkotó Platón vagy Arisztotelész lélekfogalma, hanem inkább a természeti létezőknek egyfajta vak, célirányultság nélküli, tevékenységre képes elevensége, melyet ha hasonlatosnak is tartanak az emberi lélekhez, az nem azért van, mert valami akaratlagosságot, vagy más, a tulajdonképpeni természettől különböző lényeget föltételeznének a kozmoszban, hanem sokkal inkább azért, mert az élőlények és az ember lelkét sem különböztetik meg igazán testi valójuktól, s azt is a természetbe szervesen beágyazódó tényezőként, a természet szerves mozzanataként fogják föl.

A természetnek ez a milétosziakra jellemző belső aktivitása és öntevékenysége az atomistáknál később a minimálisra redukálódik, hiszen náluk a passzív, tevékenységre képtelen atomok véletlenszerű örvénylése váltja föl helyét56 , míg Empedoklésznél és Anaxagorásznál ez az eredendő természeti aktivitás, illetve öntevékenység oly módon szűnik meg, hogy a kozmosz struktúrája egy aktív és egy passzív tényezőre bomlik szét.57

A most jellemzett dezantropomorf kozmoszképnek igen fontos következményeként az égi jelenségek is ugyanolyan módon magyarázandóak, mint a földi jelenségek: ugyanúgy természeti, s nem isteni jellegűek, nem jellemzi őket sem a célirányultság, sem az akaratlagosság és így tovább. Ugyanakkor, bár az égi és a földi világ ezen alapvető – dezantropomorf voltukból következő – egyneműségéből nem következik logikai szükségszerűséggel egyúttal fizikai egyneműségük is, mégis kézenfekvően adódik, hogy egy ilyen kozmoszban az égi dolgok megértésére törekedve földi analógiákat keressünk. A csillagvilág földi analógiák segítségével történő teoretikus tárgyalása, s ezzel az égi és a földi világ fizikai homogenitásának tételezése: ez az igazi értelme a csillagok természetével kapcsolatos olyan típusú elképzeléseknek, mint amilyennel pl. Anaximenésznél találkozhatunk, aki ezeket földi kigőzölgések eredményeképpen létrejövő légköri jelenségeknek tekinti58, vagy a Nap és a Hold tüzes kerékként történő leírásának, melyet a hagyomány Anaximandrosznak tulajdonít.59 Arra, hogy a kozmosz e demitizált leírása mennyire új volt, s mennyire irritálta még a görög fölvilágosodás csúcspontján is a görög embereket, bizonyítékként szolgál az Anaxagorasz elleni athéni per, melynek egyik fő vádpontja az volt, hogy Anaxagorasz a Napot tüzes érctömegnek tekinti, s ezáltal tagadja annak isteni voltát60.

A földi és az égi világ fizikai egyneműségének föltételezése a preszókratikus természetbölcselőknél kifejeződött az olyan korábban félelmet keltő, s misztikusnak tartott jelenségek fölötti tűnődésekben is, mint a nap- és a holdfogyatkozások. Így Anaximandrosz a Nap- és a Hold-kerék fénykibocsátó nyílásainak időleges eldugulásaival magyarázza a fogyatkozásokat61, míg úgy tűnik, hogy Anaxagorasz – figyelembe véve azt a relatív pozíciót, melyet a Nap és a Hold a fogyatkozásokkor egymáshoz képest elfoglal – nemcsak eltalálja, hanem a szó mai értelmében valóban föl is ismeri e jelenségek valódi okát62.

A kozmosz most jellemzett dezantropomorf, ateleologikus képében kifejeződött a korai-klasszikus görög ember öntudata és önbizalma, mely kétségen kívül összefüggött az ión városállamok demokratikus berendezkedésével, a görög polisz mindennapi életével; ugyanúgy, mint a különböző népek szokásainak és hiedelmeinek megismerését adó tengeri hajózással és kereskedelemmel. Ám mindennek figyelembe vétele sem elegendő megértéséhez: mindig marad valami meg nem ragadott, valami titok, valami "csoda" a gondolkodástörténet e markáns fordulatában.

Amikor a XVI. és a XVII. században a kibontakozó újkori csillagászat a dualista és célirányult arisztotelészi világtól visszatért az egynemű, s dezantropomorf kozmosz ideájához, a most tárgyalt görög természetbölcselők – s közülük különösen az atomisták – is szerepet játszottak ebben. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy ez a világértelmezés nem ösztönözte igazán az égbolton tapasztalható mozgások szabályosságainak kutatását, s egy ilyen kozmoszkép alapján nem alakulhatott volna ki az a gondolkodásmód és ismeretrendszer, amit ma egzakt tudománynak nevezünk. A világegyetem ilyen képébe belefért ugyan az a fölismerés, hogy a Nap, a Hold és a bolygók mozgása bizonyos szabályosságokat mutat föl, ám teljesen idegen volt tőle az az eszme, hogy e szabályosságok közvetlenül megfigyelhető közelítően pontos volta pusztán látszat volna, mely mögött pontosabb – esetleg tökéletes, harmonikus, matematikai jellegű összefüggéseknek eleget tevő – szabályosságok rejlenek. Mert a természet közvetlen tapasztalása azzal az élménnyel szolgál ugyan, hogy jellemzőek rá a szabályosságokat mutató ismétlődések, a visszatérések és a körforgások, ugyanezen élmény alapján az a benyomás alakul ki bennünk, hogy ezek a szabályosságok sohasem tökéletesek, sohasem pontosak. Leukipposz és Démokritosz nem tapasztalati eredetű atomista kozmológiájában pedig, ahol világunk csak az atomok véletlenszerű konfigurációja, eleve értelmetlen tökéletesen pontos vagy harmonikus szabályokat, összefüggéseket keresni. Nem is beszélve arról, hogy a milétosziak vagy az atomisták kozmoszképe nemcsak hogy nem ösztönözte a matematikai összefüggéseket tartalmazó harmonikus természet eszméjét, hanem ugyanakkor a további kérdéseket automatikusan elzáró magyarázatot is adott a pusztán közelítően szabályosnak mutatkozó égi jelenségek szabálytalanságaira: az égitestek nem-isteni, a földi jelenségekkel egynemű voltából természetszerűleg következett, hogy pályájukon pontatlanul, váltakozó sebességgel, ingadozva haladnak .

Ahhoz, hogy a matematikai csillagászat, s ennek nyomán hosszú, s összetett gondolkodástörténeti áttételeken keresztül a modern egzakt tudomány megszülethessen, egy olyan ideára volt szükség, mely egyformán idegen volt a dezantropomorf kozmosz Milétoszban megszületett, majd az atomisták által radikális formában képviselt eszméjétől és a természettel kapcsolatos közvetlen, mindennapi élménytől. Ez az idegen idea pedig, mint a számok, a számtani arányok, s a tökéletes geometriai forma, a gömb szerint fölépülő harmonikus kozmosz ideája, a püthagoreusok – minden bizonnyal maga Püthagorasz (kb. i. e. 600) által – fogalmazódott meg, s a kozmosz szerkezetében és működésében egy olyan meghatározó elv jelenlétét föltételezte, mely kívülálló a milétosziak értelmében vett öntevékeny, önmaga potenciáit önmaga által realizáló természethez képest.

.. 4.2. A harmonikus kozmosz püthagoreus eszméje és a görög matematikai csillagászat

Ez az öntevékeny, a természethez képest idegen, rajta kívül álló elv a szám volt. A püthagoreusok szerint a természet nem egyszerűen potenciák és ezek öntevékeny realizálódásának elválaszthatatlan egysége, hanem azt a számok és a számok által jellemzett arányok, valamint a számokkal szintén jellemezhető tökéletes geometriai alakzatok uralják: mintegy ezek kibontakozása és realizálódása az érzéki-tapasztalati világban.63

Önmagában ez a világkép is dezantropomorf, hiszen a kozmosz benne nem emberi minták, hanem a számok rendje szerint valósul meg, s határozott célirányultsággal sem rendelkezik, hiszen nem arról van szó benne, hogy a természeti jelenségek az arányosságra, mint célra irányulva realizálnák önmagukat, hanem éppen fordítva: a számok azok, melyek "működnek" ezekben. Nyilván ezért fogalmazhatott meg Arisztotelész a püthagoreusokkal kapcsolatosan az Empedoklésszel szemben gyakorolt Platón-bírálathoz hasonló tartalmú kritikát:

"Nem helyesen okoskodnak azok, akik, mint a püthagoreusok és Szpeuszipposz, abban a nézetben vannak, hogy a legjobb és a legtökéletesebb nem megy elv számba, mert hiszen a növényeknek és az élőlényeknek az elvei is okok, s a tökéletesség és teljesség nem ezekben, hanem a belőlük lett dolgokban keresendő. Elfelejtik, hogy a mag más, korábbi tökéletes lényektől származik, s így nem a mag az első, hanem a tökéletes lény. Ennélfogva állíthatná valaki, hogy az ember előbb van, mint a magva, – persze nem az, amely ebből a magból lett, hanem az a másik, aki ettől a magtól származott."

Hogy tehát van valami örök, mozdulatlan és az érzéki valóktól különálló szubsztancia, az a mondottakból belátható.64

Ennek ellenére a püthagoreus tanítás szervesen összekapcsolódik misztikus mozzanatokkal: a lélekvándorlás hiedelmével, a csillagok isteni természetének tanával, vagy a tűznek mint a legtisztább elemnek kitüntetett szerepére vonatkozó elképzeléssekkel és így tovább. Ezért a püthagoreus természettan végül kifinomult s közvettet formában mégiscsak antropomorf és teleologikus mozzanatokkal ötvöződött. Ám a számok és a geometriai formák által meghatározott harmóniát szigorúan követő kozmosz eszméjének háttérében ettől függetlenül is fölsejlik a teleológia: a természet rendje itt nem esetleges, hanem szükségszerűen meghatározott a szigorú, s harmonikus matematikai összefüggések által, s ha ez nem is a célrairányultság formájában történik, az anyagi-természeti jelenségekkel szemben elsődleges arányok és formák logikailag hasonlóan viszonyulnak az előbbiekhez, mint a célokság struktúrájában a cél az elérésére irányuló tevékenységhez.

A kozmosz harmonikusságával és az égitestek isteni természetével kapcsolatos püthagoreus tanítás a maga konkrét formájában azt jelentette, hogy ezek csak a legtökéletesebb geometriai formájú pályákon, tökéletesen egyenletes és örök mozgással mozoghatnak; azaz azt, hogy csak egyenletes körmozgást végezhetnek. Ez a püthagoreus állítás egyszerre volt természetfilozófiai és csillagászati tétel, s hallatlan jelentőséggel bírt az európai tudomány történetében. Mert a matematikai arányok értelmében harmonikus kozmoszról szóló tanítás már általában is egy olyan radikálisan új gondolatot hozott a természetfilozófiába, melynek újdonsága egyenrangú volt a milétosziak természeteszményével: ebben a tanításban fogalmazódik meg ugyanis először az a gondolat, hogy a tapasztalati világ változó jelenségeiben, eseményeiben folytonosan érvényesülő, "örök", szám- és geometriai formák szerinti összefüggéseket, arányokat kell keresni . Az európai tudományosság ezen eszme mentén fejlődött ki, s ma is ezen eszme szerint dolgozik, mégpedig nem azért, mert újból megalkotta volna magának ezt az eszmét: azt a püthagoreus tradíciótól vette s formálta át saját igényeinek megfelelően.

A püthagoreus tanítás ezen általános vonásának jelentőségénél azonban semmivel sem kisebb az égitestek mozgására vonatkozó állítás. Az a konkrét forma, melynek segítségével a számok, arányok és formák által jellemzett harmonikus kozmosz általános eszméje konkrétan realizálódhatott a természet megértésére irányuló törekvésekben az égitestek tökéletes és egyenletes körmozgásának elve volt: a harmonikus, matematikai kozmosz eszméje jó kétezer éven át ezen elven, mint természetes és vitathatatlan kiindulóponton keresztül vezette azt a gondolkodástörténeti pályát, melynek vonalán a mai természettudomány kialakult. A tökéletes s egyenletes körmozgás tétele ugyanis egyből problémássá tette azt, ami eddig természetes volt, s ezért nem ösztönzött további kutatásra: azt, hogy a bolygócsillagok – melyek közé a görögökhöz hasonlóan most beleértjük a Napot és a Holdat is – a közvetlen tapasztalat szerint csak megközelítő pontossággal mozognak. Miképpen lehetséges ez a tapasztalat, azaz mi a viszony a látszó mozgások, s a föltételezett tökéletes, matematikai mozgások között? Hogyan közvetíthető egymáshoz a körmozgásokkal kapcsolatos elképzelés, s a megfigyelhető mozgás? – adódnak nyomban a bolygócsillagok mozgását illetően a korábban elképzelhetetlen kérdések. Ha Egyiptomban és Mezopotámiában már volt matematika és geometria, s ennek megfelelően egzakt tudomány , s ha Mezopotámiában már végeztek szisztematikus bolygómegfigyeléseket, s ezeket kvantitatív módon, időponthoz kötött pozíció-meghatározásokként rögzítették, s ebben az értelemben megszületett már az egzakt tapasztalati természettudomány , az egyenletes körmozgás püthagoreus tézise az egzakt matematikai csillagászatot, s ezzel az egzakt elméleti természettudomány t alapozta meg.

A ránk maradt töredékek, másod- és harmadlagos források alapján nem derül ki az, hogy Püthagorasz és a korai püthagoreusok megfogalmazták-e már ezt az égitestek mozgására vonatkozó előbbi kérdést – még azt sem tudjuk, hogy egyáltalában ismerték-e már annyira a bolygók látszó mozgását, hogy ennek nyomán megtehették volna-e ezt? Elképzelhető, hogy Philolaosz (i. e. 5. század közepe) rendszere, melyben a Föld a többi bolygóval együtt a tökéletes tisztaságú világtűz körül kering, már erre a kérdésre próbált meg választ adni65, jóllehet e rendszer tapasztalati következményei még inkább ellentmondanak a megfigyelhető mozgásoknak, mint a tökéletes körpályák egyszerű elmélete. Az a Hérakleidésznek (kb. i. e. 390-310) tulajdonított rendszer viszont, melynek középpontjában ugyan a Föld áll, ám két bolygó, a Merkúr és a Vénusz a Föld-középpontú körpályát leíró Nap körül kering66, egészen bizonyosan e bolygók és a Nap látszó mozgásának ismeretén alapult. Ez a konstrukció, mely arra ad választ, hogy a látszó mozgások során a Merkúr és a Vénusz mozgása miért követi a Napot, a szóban forgó bolygók esetében a Naphoz kötődő mozgás megokolásával egyidejűleg kvalitatív módon egyezteti az egyenletes körmozgás tézisét a látszó mozgásokban megmutatkozó sebességváltozásokkal, s retrográd mozgásokkal is.

Mindezzel együtt csak annyi bizonyos, hogy a fönnmaradt szövegek között az egyenletes körmozgás és a látszó mozgás viszonyának kérdésével határozott formában először Platónnál találkozhatunk, s hogy ő volt az, aki e problémakör alapján kifejezetten csillagászati programot fogalmazott meg. Platón e programja szorosan összefüggött ismeretelméleti koncepciójával, a "valóságos" és a "látható" dolgok viszonyáról alkotott elképzelésével, melynek előzménye az eleai iskolánál fogalmazódott meg. Ezért Platón előtt röviden foglalkoznunk kell még Parmenidésszel.



Yüklə 443,95 Kb.

Dostları ilə paylaş:
1   ...   4   5   6   7   8   9   10   11   ...   27




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©genderi.org 2022
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə