C. Sallustius Crispus összes művei

16

a  magáénak  ismerte  el  a  pecsétjét,  a  senatus  úgy  határozott,  hogy  Lentulust  megfosztják

hivatalától,  s  a  többiekkel  együtt  „szabad”  őrizetbe  veszik;  így  aztán  Lentulust  P.  Lentulus

Spintherre  bízták,  aki  akkor  aedilis  volt,  Cethegust  Q.  Cornificiusra,  Statiliust  C.  Caesarra,

Gabiniust  M.  Crassusra,  Caepariust,  akit  nem  sokkal  azelőtt  hoztak  vissza  a  szökésből,  Cn.

Terentius senatorra.

48. Most, hogy az összeesküvés napfényre került, a korábban nagyon is forradalomra vágyó és

háborúra  kacsingató  városi  nép  érzelmei  megváltoztak:  átkozta  Catilina  tervét,  az  égig  ma-

gasztalta  Cicerót;  mintha  rabságból  szabadult  volna,  olyan  örömünnepet  és  mulatságot  csa-

pott. A háború legtöbb csapásából ugyanis inkább hasznot remélt, mint kárt, de a gyújtogatást

a  nép  kegyetlennek,  túlzásnak,  és  magára  nézve  a  legnagyobb  csapásnak  ítélte,  mivelhogy

nem volt más vagyona, csak a naponta használt házi holmija és a testét fedő rongyok.

Másnap egy bizonyos L. Tarquiniust vezettek a senatus elé azzal, hogy Catilinához készült, és

már az útról hozták vissza. Mikor kijelentette, hogy hajlandó vallomást tenni az összeesküvés-

ről, ha az állam nevében biztosítják sértetlenségét, a consul felszólította: mondja el, amit tud.

Nagyjából  ugyanarról  vallott  a  senatus  előtt,  mint  Volturcius:  a  készülő  gyújtogatásokról,  a

derék  hazafiak  lemészárlásának,  az  ellenség  felvonulásának  tervéről.  Hozzátette  még:  őt  M.

Crassus küldte Catilinához azzal az üzenettel, hogy ne ijedjen meg Lentulus, Cethegus és más

összeesküvők  elfogatása  miatt,  sőt  még  jobban  siessen  a  város  alá,  mert  ezzel  visszaadja  a

többiek bátorságát, és az elfogottakat is könnyebb lesz kiszabadítani a veszélyből. De mikor

Tarquinius  Crassust  nevezte  meg,  ezt  a  dúsgazdag,  nagy  tekintélyű  nemesembert,  egyesek

nem hitték el a dolgot, mások elhitték ugyan, de úgy gondolták, hogy ilyen helyzetben taná-

csosabb az efféle hatalmas embert engesztelni, mint ingerelni,  a legtöbben pedig pénzügyle-

tekben Crassus személyes lekötelezettjei voltak, így a vallomástevőt hazugnak nyilvánították,

és  azt  követelték,  hogy  bocsássák  szavazásra  az  ügyet.  Mikor  Cicero  feltette  a  kérdést,  a

senatus nagy többséggel hamisnak nyilvánította Tarquinius vallomását, s úgy határozott, hogy

őrizetben kell tartani és nem szabad lehetőséget adni neki a vallomástételre, hacsak arról nem

akar beszélni, kinek a felbujtására hazudott ekkorát.

Akkoriban néhányan úgy gondolták, P. Autronius tervelte ki a feljelentést azért, hogy Crassus

megnevezése révén az immár közös veszedelemben az ő tekintélye a többieket is óvja. Mások

szerint  Tarquiniust  Cicero  vetette  be,  nehogy  Crassus  szokás  szerint  elvállalhassa  a  gaz-

emberek védelmét, és ezzel megzavarja az állam rendjét. Magától Crassustól hallottam később

azt a kijelentést, hogy ezt a súlyos gyalázatot Cicero kente rá.

49. De arra már sem kérleléssel, sem szívességekkel, sem pénzzel nem sikerült Q. Catulusnak

és  C.  Pisónak  rávennie  Cicerót,  hogy  az  allobroxokkal  vagy  más  feljelentőkkel  megrágal-

maztassa C. Caesart, akinek mindketten halálos ellenségei voltak. Pisót Caesar egy zsarolási

perében  megvádolta  egy  bizonyos  Pón  túli  ember  igazságtalan  kivégzése  miatt,  Catulus  a

pontifex  maximusi  pályázat  alkalmából  gyűlölte  meg,  mert  élete  alkonyán,  a  legmagasabb

tisztségek  viselése  után,  a  pelyhes  állú  Caesarral  szemben  kellett  alulmaradnia.  De  a  dolog

nem is látszott alaptalannak: Caesar súlyosan eladósodott, mivel magánemberként rendkívül

bőkezű  volt,  tisztviselőként  pedig  pazar  játékokat  rendezett.  Hogy  a  consult  nem  tudták

rábírni  erre  az  aljasságra,  ők  maguk  járták  sorra  a  polgárokat,  és  mindenféle  hazugságokat

terjesztettek,  amelyeket  állítólag  Volturciustól  és  az  allobroxoktól  hallottak.  Végül  olyan

gyűlöletet  szítottak  ellene,  hogy  néhány  római  lovag,  aki  a  Concordia-templom  körül  állt

fegyveres őrséget, a veszedelem hatására vagy felindulásában, karddal fenyegette meg a sena-

tusból kilépő Caesart, hogy ezzel mutassa ki hazaszeretetét.

50. A senatusban ilyen események zajlottak, majd megszavazták a jutalmat az allobrox köve-

teknek és T. Volturciusnak, mivel vallomásuk igazolódott. Közben Lentulus felszabadítottjai

---

17

és  néhány  pártfogoltja  a  nyílt  utcán  izgatták  a  mesterembereket  és  a  rabszolgákat  Lentulus

kiszabadítására,  mások  bandavezérek  után  jártak,  akik  pénzért  utcai  zavargásokat  szoktak

szervezni. Cethegus pedig üzenetekkel arra a vakmerőségre biztatta szolgáinak és felszabadí-

tottjainak válogatott, harcedzett csapatát, hogy fegyveresen hatoljanak be hozzá. Csakhogy a

consul megtudta, mi készül. Ahol a helyzet és a körülmények megkövetelték, őrségeket állított

fel, azután egybehívta a senatust, és feltette a kérdést, milyen intézkedéseket látnak jónak az

őrizetbe vettek ügyében. A senatus néhány nappal korábban már nagy szótöbbséggel az állam

ellenségeinek nyilvánította őket. Most D. Junius Silanus, akinek véleményét mint a következő

év kijelölt consuljáét legelőször kérdezték meg, halálbüntetést kért a foglyokra és rajtuk kívül

L.  Cassiusra,  P.  Furiusra,  P.  Umbrenusra,  Q.  Anniusra,  ha  vétkesnek  bizonyulnak.  Később

azonban C. Caesar beszédének hatására Ti. Nero javaslatához csatlakozott, amely szerint meg

kell erősíteni a foglyok őrségét, s azután megvitatni a kérdést.

Caesar pedig, mikor rákerült a sor, és a consul az ő véleményét kérte, a következő beszédet

mondta:

51. „Minden embernek, atyák és összeírottak, ha valami kényes kérdésben foglal állást, ment-

nek kell lennie a gyűlölet, a barátság, a harag és a szánalom érzésétől. Nem egykönnyen ismeri

föl a lélek az igazságot, ha ezek állnak az útjában; senki sem szolgálhatja egyszerre szenve-

délyeit  és  érdekeit.  Ha  szellemi  erőidet  veted  latba,  célhoz  segítenek;  ha  a  szenvedély  ejt

hatalmába, az uralkodik rajtad, s a lélek elgyöngül. Sok példát hozhatnék rá, atyák és össze-

írottak, hogy királyok és népek, mikor a harag vagy a részvét szavára hallgattak, rossz dön-

téseket hoztak; de inkább arról  akarok  beszélni,  hogyan  vettek  erőt  őseink  indulatukon  és  a

jogrend érvényesítése érdekében. A macedón háborúban, amelyet Perses királlyal folytattunk,

a hatalmas és tekintélyes rhodosi állam, amely a római nép segítségével nőtt naggyá, hűtlenül

és ellenségesen viselkedett velünk szemben; mégis, mikor a háború befejeztével a rhodosiak

ügye  a  senatus  elé  került,  őseink  büntetlenül  bocsátották  el  őket,  nehogy  valaki  azt  mond-

hassa:  nem  annyira  sérelmünk,  mint  inkább  gazdagságuk  miatt  indítunk  ellenük  háborút.

Ugyanígy a pun háborúkban is, noha a karthagóiak békében is, fegyverszünet idején is számos

gonosztettet  követtek  el,  őseink  sohasem  fizettek  érte  vissza.  Fontosabb  volt  számukra,  mi

méltó hozzájuk, mint az, hogy mire lehet jogcímük az ellenséggel szemben. Nektek arra kell

hát ügyelnetek, atyák és összeírottak, hogy ne nyomjon többet a latban előttetek P. Lentulus-

nak és társainak a vétke, mint a saját méltóságotok, s hogy ne haragotok vezessen, hanem jó

híretek  féltése.  Mert  ha  tetteiknek  megfelelő  büntetést  találunk,  helyeslem  a  különleges

intézkedést; ha viszont a vétek nagysága felülmúl minden képzeletet, javaslom, hogy marad-

junk a törvény szabta eljárások mellett.

Akik  előttem  mondták  el  véleményüket,  többnyire  formás  és  választékos  beszédben  sirán-

koztak  a  haza  állapotán;  felidézték  a  háború  borzalmait  és  a  legyőzöttek  sorsát:  elrabolják

leányaikat  és  fiaikat,  kiszakítják  a  csecsemőket  szüleik  öleléséből,  családanyák  kénytelenek

eltűrni  a  győztesek  kényét,  kifosztják  a  szentélyeket  s  a  lakóházakat,  szerte  gyilkolás  és

gyújtogatás, végül fegyverek, hullák, vér és gyász mindenütt. De hát, a halhatatlan istenekre,

mire való az ilyen szónoklat? Talán benneteket akar az összeesküvők ellen hangolni? Mintha

bizony azt, akit ez a súlyos és rettenetes ügy nem indított meg, a szónoklatok feltüzelhetnék!

Szó  sincs  róla.  Egyetlen  ember  sem  veszi  semmibe  az  őt  ért  sérelmet,  sőt  a  legtöbbjük

súlyosabbnak tartja, mint kellene. De nem mindenki tehet meg bármit, atyák és összeírottak.

Ha azok hibáznak haragjukban, akik alacsony sorban, ismeretlenül élnek, kevesen tudják meg

- a hírük nem nagyobb, mint a vagyonuk. De akik a legfőbb hatalom birtokában, magas állá-

sokban élik le az életüket, azoknak a tetteit minden halandó ismeri. Így aki a legmagasabbra

jutott, annak szabad a legkevesebbet: sem kedveznie, sem gyűlölnie nem illik, s haragudnia a

legkevésbé.  Amit  másoknál  haragnak  mondanak,  azt  a  hatalom  birtokosainál  gőgnek  és

---