Irodalom- és művelődéstörténeti alapfogalmak S. Horváth, Géza Irodalom- és művelődéstörténeti alapfogalmak

Irodalom- és művelődéstörténeti alapfogalmak

S. Horváth, Géza

Irodalom- és művelődéstörténeti alapfogalmak

S. Horváth, Géza

Tartalom

S. Horváth, GézaBevezetés az Irodalom- és művelődéstörténeti alapfogalmak című antológiába Error: Reference source not found

1. Kulcsszavak Error: Reference source not found

2. A TEREMTŐ SZÓ HAGYOMÁNYA Error: Reference source not found

1. Az irodalom természeteWellek, RenéWarren, Austin Error: Reference source not found

2. Nyelv és Lélek (Részletek)Kosztolányi, Dezső Error: Reference source not found

2.1. Ábránd egy szóról Error: Reference source not found

2.2. A! - ASZÓ Error: Reference source not found

2.3. Öreg szavak Error: Reference source not found

2.4. Szók Error: Reference source not found

2.5. Ha más nyelven... Error: Reference source not found

2.6. Az anyanyelv édessége és végtelensége Error: Reference source not found

2.7. Halhatatlanságunk Error: Reference source not found

2.8. Ige Error: Reference source not found

3. Magyar szólásaink és a folklore (részletek)Berze NagyJános Error: Reference source not found

4. Szokásmondások. Nyelvünk művelődéstörténeti emlékei. (Részletek)KertészManó Error: Reference source not found

5. SzóhagyományThienemannTivadar Error: Reference source not found

6. NévmágiaSolymossySándor Error: Reference source not found

7. Nevek (szócikk) Error: Reference source not found

8. Kratülosz (Részletek) Error: Reference source not found

9. DionüszoszFrazerJames G. Error: Reference source not found

10. Mitológia Error: Reference source not found

11. Mi a mitológiaKerényiKároly Error: Reference source not found

12. Az ismeretlen népmeseHontiJános Error: Reference source not found

13. A titokzatos erdőVlagyimirPropp Error: Reference source not found

14. Függelék Error: Reference source not found

14.1. A Főnix mitologémája az Ivan Iljics halála című elbeszélésben (Részlet)Téren, Gyöngyi Error: Reference source not found

15. Ajánlott irodalom Error: Reference source not found

3. Az írás és a szöveg kultúrája Error: Reference source not found

1. Írás (szócikk) Error: Reference source not found

2. Írásrendszer és írásos kultúraAssmann, Jan Error: Reference source not found

3. Phaidrosz (részlet) Error: Reference source not found

4. Az írásbeliség kritikája a PhaidroszbanSzlezák, Thomas A. Error: Reference source not found

5. Hüpomnémata. (Részlet a Megírni önmagunkat című tanulmányból.)Foucault, Michel Error: Reference source not found

6. „Hermeneuein-hermeneia” – Ókori szavak használatának mai jelentőségePalmer, Richard E. Error: Reference source not found

7. A kánon - a fogalom tisztázásaAssmann, Jan Error: Reference source not found

8. Ajánlott irodalom Error: Reference source not found

4. Poiészisz - litterae: az irodalmiság történeti szemantikája Error: Reference source not found

1. Az istenek születése (Részlet) Error: Reference source not found

2. A költészet a görög költők és a teoretikusok felfogása szerintMarót, Károly Error: Reference source not found

3. Poétika. Első rész (1-5. fejezet) Error: Reference source not found

4. BOLONYAI Gábor: Kommentárok Arisztotelész Poétika című művéhez [1. „A költői alkotás mestersége”. 2. A költészetet megteremtő két ok 3. Mesterségbeli tudás és tapasztalat. 4. Mimészisz. 5. Katharszisz.]Bolonyai, Gábor Error: Reference source not found

4.1. "A költői alkotás mestersége" Error: Reference source not found

4.2. A mimészisz Error: Reference source not found

4.3. Mesterségbeli tudás és tapasztalat Error: Reference source not found

4.4. Katharszisz Error: Reference source not found

4.5. A költészetet megteremtő két ok Error: Reference source not found

5. A Poétika szöveghagyománya és utóéleteBOLONYAI, Gábor Error: Reference source not found

6. A magyar „literatúra” szó történeteSzili, József Error: Reference source not found

7. Ajánlott irodalom Error: Reference source not found

5. Szerzők Error: Reference source not found

1. BERZE NAGY JÁNOS (1879-1946) Error: Reference source not found

2. JAMES GEORGE FRAZER (1854-1941) Error: Reference source not found

3. HONTI JÁNOS (1910-1945) Error: Reference source not found

4. KERÉNYI KÁROLY (1897-1973) Error: Reference source not found

5. KERTÉSZ MANÓ (1881-1942) Error: Reference source not found

6. VLAGYIMIR JAKOVLEVICS PROPP (1895-1970) Error: Reference source not found

7. SOLYMOSSY SÁNDOR (1864-1945) Error: Reference source not found

8. THIENEMANN TIVADAR (1890-1985) Error: Reference source not found
S. Horváth, GézaBevezetés az Irodalom- és művelődéstörténeti alapfogalmak című antológiába

A Pannon Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán 2001-től kezdve oktatjuk az Irodalom- és művelődéstörténeti alapfogalmak című propedeutikai tárgyat, amely az irodalom alaptényezőit, valamint az irodalomról való gondolkodás elemi kategóriáit mutatja be (nyelv, szöveg, írás, alkotás, szerző, olvasás) történeti változásuk folyamatában. A stúdium célja, hogy a hallgatók megismerkedjenek az irodalomértés nyelvi és kulturális előfeltételezettségével: az irodalmi alapfogalmak jelentés- és kultúratörténeti hátterével, az irodalmi hagyomány önértelmező nyelvével, e metanyelv alapszövegeivel, valamint az irodalmi jelenség materiális hordozóival, közvetítőivel és intézményeivel. Nem csupán arról van szó, hogy az irodalomértés alapvető fogalmait történetileg változó kategóriákként tárgyaljuk, hanem sokkal inkább annak tudatosításáról, hogy az irodalmi jelenség létmódjához szorosan hozzátartoznak azok a fogalmak és kategóriák, amelyekben magát az irodalmi jelenséget elgondoljuk, valamint azok a hordozók és közvetítők, amelyeken keresztül befogadjuk és értelmezzük. Ez az elemi fogalomalkotás és befogadás az adott kulturális-társadalmi közösség nyelvhasználatán, konvencióvilágán, interpretációs hagyományán, valamint kulturális intézményrendszerén alapul. A fogalom megalkotása ugyanis mindig egy szubjektum (kollektív szubjektum) megértő és önértelmezési aktusa, a fogalom szemantikájában a megértés körülményei és nyelvi alapjai is benne foglaltatnak. E nyelvi-kulturális konvencióvilág megismerése annak a tudatosításához vezethet, hogy mind az irodalom, mind az irodalomra kérdező nyelv alá van vetve a nyelvi-kulturális megelőzöttségnek. Amikor a kérdező szubjektum a „mi az irodalom?” kérdést a „mi a literatúra?”, mi a poiészisz?” stb. kérdésekkel helyettesíti, voltaképp saját kérdező nyelvének reflektálásába kezd, így téve eleget a „megismerés újra-megismerésére” vonatkozó filológiai igénynek, valamint a múlt fogalmai és a saját gondolkodásunk közti közvetítés hermeneutikai igényének. A fogalmak és kategóriák történeti tárgyalása ezért nem valamiféle definitív-normatív autoritás jegyében történik, sokkal inkább a fogalomalkotás és a nyelviség kapcsolatának bemutatására épül. Tegyük hozzá: az irodalmi alapfogalmak teoretizálása – különösen a 90-es évek irodalomelméleti fordulata óta – modern irodalomértésünk mindennapos gyakorlatává vált a hazai felsőoktatásban, míg e fogalmak jelentés- és kultúratörténeti hátterének feltárásáról mindez korántsem mondható el. Holott a mai irodalomelméletírás jelentős mértékben épp a történeti anyag újraértésére és teoretizálására épít (elég ha a platóni íráskritikára gondolunk, illetve az írás teoretizálására például J. Derridánál, P. de Mannál és másoknál; a mimészisz és poiészisz újraértésére például P. Ricoeurnél; a foucault-i/barthes-i szerző funkcióra; vagy az olvasás jelentőségére U. Econál és W. Isernél stb.).

A fogalmak vizsgálata a következő témakörök köré csoportosul:

1. 
   A teremtő szó hagyománya (a nyelv fenomenális és materiális létmódja a kultúrában; „világképünk” nyelvi előfeltételezettsége; a Név és a Logosz; a beszéd performativitása a kultúrában: a kimondott szó valósága; figurativitás a mindennapi beszédben és az archaikus beszédműfajokban (mágia, ráolvasás, találósok, termékenységvarázslás, mítosz); az idegen szó a kultúrában; a nyelvi képzetek műfajlétesítő potenciája (szólások, mesék); az elbeszélés kultúrája és műfajai: mese, mítosz, legenda; a fiktív történet archaikus szemantikája és poétikája
   
2. 
   Az írás és a szöveg kultúrája (a jelek kultúrája és archeológiája; a látható nyelv; szöveg és interpretáció: az írás és az értelmezés kulturális technikái; a szöveg a kultúrában és a kultúra szövegei
   
3. 
   Poiészisz – litterae: az irodalmiság történeti szemantikája (a poiészisz és a literatúra jelentésköre és az irodalmi gondolkodás kezdetei).
   

A gyűjteményes kötetben szereplő anyagokat öt év tanítási tapasztalata alapján válogattuk össze. A válogatás szempontjai között ezért nem csupán a tárgykör minél alaposabb és sokoldalúbb megragadása szerepelt, hanem az is, hogy a szemináriumokon mely szövegekkel tudtak dolgozni a – zömmel elsőéves – filológushallgatók, mely szövegekkel szemben tudtak kérdéseket megfogalmazni, mely szövegek szólították meg őket. Az anyag feldolgozása gyakorlati foglalkozás keretében történik, így a tárgy célja és metodológiája összhangba hozható: a fogalmak definitív-deskriptív magyarázata helyett a fogalmak szövegértelmezéseken keresztüli elsajátítása és újraértése zajlik. A filológiai újraértelmezésének igénye: a szövegek olvasása, értelmezése A kötetben törekedtünk rá, hogy a két világháború közti magyar tudósnemzedék képviselőitől is válogassunk szemelvényeket (Thienemann Tivadar, Solymossy Sándor, Kertész Manó, Kerényi Károly, Honti János, Berze Nagy János, Marót Károly, Horváth János). Szándékunk az volt, hogy a jövő filológusnemzedéke megismerkedjen a hazai filológiai hagyomány európai szintű képviselőinek gondolati teljesítményével.

Veszprém, 2007. július
1. fejezet - Kulcsszavak

A, Á: Adonisz-kert, aition, aitologia, alliteráció, anagramma, antropogonikus mítosz, antropomorf, antropomorfizáció, anyanyelv, apokrif, archetípus, attribútum¹, attribútum²

B: babonás elbeszélés, beavatási rítus, belső forma, betűírás

C,Cs: Charisok

D: demiurgosz, denotatív nyelv, diaphonoi

E, É: elbeszélés¹, elbeszélés², élőszó, emlékezés-emlékeztetés, enthusziaszmosz, epifánia, epikus elem, epikus hagyományok, epitheton, epopoia, eposz, eposzi történés, erudíció, eschatologikus mítosz, esemény, esztétikai funkció, éthosz, etimologizáció, euphüia, eufemisztikus körülírás

F: feljegyzés, fonografikus írás, fordítás, formula (átokformula,szerződésformula)

G,Gy: genetizmus

H: hédoné, hermeios, hermèneia, hermèneuein, hermeneutika, hiedelem, hieroglifa, hierogrammateiész, hiposztázis, hősi epika, hüpomnémata-írás

I, Í: ideogrammák, identifikáció, iniciáció, interpretálás, írásos hagyományozás, írásos kultúra, írásrendszer, irodalmi nyelv¹, irodalmi nyelv², irodalmiság, irodalom¹, irodalom², istennév

J: játék, jel, jelentésváltozás, jelenvaló közönség, jelölt, jelrendszer

K: kaland, kanón, kánoni könyvek, kánonjog, katharszisz, képmás, képzettársulás, kerygma, Királykánon, klasszikus, klea-dalok, kódex, komédia, konnotatív nyelv, kozmogonikus mítosz, költészet, költői ihlet, költői kifejezés, költői nyelv, követhetőség, kultúra, kultúrhős, kultusz

L, Ly: legenda, legendai történés, litera, literatúra, litterae, litteratura, logosz¹, logosz²

M: magyarázat, mathészisz, megnevezési rítus, megszemélyesítés, mérték, mesei történés, mesei világlátás, mesekompozíció, mesemotívum, meseszövés, mesetípus, mesterséges nyelv, metafora¹, metafora², mimészisz, mindennapi nyelv, mintakép, mitikus gondolkodás, mitikus világlátás, mitologéma, mitológia, mitológiai etimológia mitológiai szüzsé, mítosz, mítoszi történés, mítoszi világlátás, mnemotechnikai eszközök, monda, mondás (enunciáció), Múzsák, müthosz¹, müthosz², művészi konvenció

N, Ny: név, névmágia, nomen, normativitás

O, Ó, Ö, Ő: olvasás, onomatetosz, óvónév, ős-szöveg

P: paradeigma, pathosz, phüszisz, piktogram, poiéma, poiészisz¹, poiészisz², poiétész, praxisz,

R: recepció, ritmus, rítus, runák (runajelek)

S, Sz: saga, sorsfordulat, szakrális elbeszélés, szakrális és profán idő, személyes írás, szent szöveg, szépirodalom, szertartás¹, szertartás², szimbolizmus, szimbólum, szimpatetikus mágia, szó, szóhagyományozás, szójel, szókészlet, szoláris mítosz, szólás, szószemlélet, szótagírás, szövegállandóság, szövegkánon, szövegrögzítés, szümphonoi, szüsztéma

T, Ty: tabu, tárgyjelölés, tekercs, tekhné, teremtésmítosz, textus, Theia mania, theogonia, tóra, totemisztikus képzet, totemizmus, totemnév, totemős¹, totemős², tragédia, tudományos nyelv, tündérmese

U, Ú, Ü, Ű: univerzális nyelv

V: varázsdal, varázsmese, verbum

Z, Zs: zoomorf

2. fejezet - A TEREMTŐ SZÓ HAGYOMÁNYA

1. Az irodalom természeteWellek, RenéWarren, Austin

Forrás: René Wellek - Austin Warren: Az irodalom elmélete, Budapest, Osiris Kiadó, 2002. 20-28.

Kulcsszavak: irodalom, litera, jel, jelölt, tárgyjelölés, denotatív nyelv, konnotatív nyelv, jelrendszer, univerzális nyelv, mindennapi nyelv, tudományos nyelv, irodalmi nyelv, művészi konvenció, esztétikai funkció, metafora

Elsőnek nyilvánvalóan azzal a problémával találkozunk, hogy mi az irodalomkutatás tárgya. Mi az irodalom? Mi nem irodalom? Milyen az irodalom természete? Bármilyen egyszerűen hangzanak is ezek a kérdések, ritkán kapunk rájuk világos feleletet.

Az egyik meghatározási lehetőség az, hogy „irodalomnak” tekintünk mindent, ami ki van nyomtatva. Ebből az következik, hogy tanulmányainkat kiterjeszthetjük olyan témákra is, mint „Az orvosi hivatás a 14. században”, „A bolygók mozgása a középkor elején” vagy „Az ó- és új-angliai boszorkányság”. Edwin Greenlaw szerint „nincs a civilizáció történetének semmilyen vonatkozása, mely ne tartoznék hatáskörünkbe”, érdeklődésünket „nem korlátozhatjuk a szépirodalomra vagy a nyomtatott és kéziratos följegyzésekre, midőn egy kort vagy egy civilizációt törekszünk megérteni”, tehát „munkánkat abból a szempontból kell megítélnünk, hogy mennyiben tud hozzájárulni a kultúra történetéhez”.¹ Ily módon, Greenlaw elmélete és sok kutató gyakorlata szerint, az irodalom kutatása nemcsak hogy szorosan kapcsolódik a civilizációtörténethez, hanem éppenséggel azonos is vele. Az ilyen tudományos tevékenység csak abban az értelemben irodalomkutatás, hogy nyomtatott vagy írott anyaggal foglalkozik, mely szükségképp elsődleges forrása mindenfajta történelemnek. Ez a nézet természetesen alátámasztható azzal az érvvel, hogy ezeket a problémákat a történészek általában elhanyagolják, többnyire túlságosan leköti őket a diplomácia története, a had- és gazdaságtörténet, s ez feljogosítja az irodalomtudóst, hogy megszálljon és bekebelezzen egy-egy ilyen szomszédos területet. Kétségkívül: senkinek sem tiltható meg, hogy azzal foglalkozzék, amivel kedve tartja, s az is kétségtelen, hogy sok mindent lehet felhozni a legtágabb értelemben vett civilizációtörténet művelése mellett. Az ilyen kutatás mégsem irodalmi. Nem meggyőző az az ellenvetés sem, hogy ez csak terminológiai játék. Ha mindenfélét kutatunk, ami a civilizáció történetével összefügg, úgyszólván kiszorítjuk a szigorúan vett irodalomkutatást. Elesik minden megkülönböztetés, külsőleges kritériumok szerint nézzük az irodalmat, következésképp csak annyiban ítéljük értékesnek, amennyiben egyik vagy másik szomszédos tudományág szempontjából gyümölcsözőnek bizonyul. Az irodalomtörténetnek a civilizációtörténettel való azonosítása az irodalomkutatás sajátos területének és sajátos módszereinek tagadásával egyértelmű.

Az irodalom meghatározásának egy másik módja az, hogy „nagy művekre” korlátozzuk, olyanokra, melyek, bármi is a tárgyuk, jelentősnek számítanak „irodalmi formájuk vagy előadásmódjuk miatt”. Ilyenkor a kritérium maga az esztétikai érték, vagy az esztétikai érték kiegészítve a mű általános intellektuális jelentőségével. A lírai költészet, a dráma és a regény körében esztétikai alapon esik a választás a legnagyobb művekre, másfajta írások kiválogatását viszont hírnevük vagy intellektuális súlyuk indokolja, és hozzá még valamilyen elég szűken értelmezett esztétikai értékszempont: rendszerint a stílus, a kompozíció, az előadás általában vett erőteljessége. Elég szokványos eljárás ez az irodalom meghatározásában, illetve a róla szóló fejtegetésekben. Ilyen értékítéletet nyilvánítunk akkor is, amikor valamiről kijelentjük, hogy „ez nem irodalom”; és ugyanígy ítélkezünk akkor is, amikor valamilyen történelmi, filozófiai vagy tudományos műről azt állítjuk, hogy az „irodalomhoz” tartozik.

A legtöbb irodalomtörténet filozófusokkal, történészekkel, teológusokkal, moralistákkal, politikusokkal, sőt néhány tudóssal is foglalkozik. Például nehéz volna elképzelni egy olyan irodalomtörténeti művet a 18. századi Angliáról, melyben ne szerepelne hosszasan Berkeley és Hume, Butler püspök és Gibbon, Burke, sőt Adam Smith is. E szerzők taglalása, bár rendszerint rövidebb, mint a költőké, a dráma- és regényíróké, ritkán szorítkozik pusztán esztétikai érdemeikre. Bemutatásuk többnyire az adott szakterület összefüggéseiben történik, felületes és szakszerűtlen summázás formájában. Való igaz: Hume csak mint filozófus, Gibbon csak mint történetíró, Butler püspök csak mint hitvédő és moralista, Adam Smith pedig csak mint moralista és mint közgazdász ítélhető meg. A legtöbb irodalomtörténet azonban töredékes formában tárgyalja ezeket a gondolkodókat, a megfelelő kontextus – értekezéseik tárgyának története – nélkül, azaz a filozófia, az etikai tanok, a történetírás, a közgazdaságtan történetének kellő megértése nélkül. Az irodalomtörténész nem válhat automatikusan e tudományágak avatott történészévé: ilyenkor egyszerűen csak kompilátor, csak idegen környezetben feszengő betolakodó.

Pedagógiai megfontolásokból nagyon is ajánlatos lehet az elszigetelt „nagy művek” tanulmányozása. Csak helyeselhetjük azt az elvet, hogy a tanulók, különösen a kezdők kompilációk és történeti kuriózumok helyett inkább a nagy vagy legalábbis a jó műveket olvassák.² Afelől azonban lehetnek kételyeink, vajon érdemes-e ezt az elvet változatlanul fenntartani a tudományok, a történelem vagy más olyan tárgy esetében, ahol az anyag állandóan bővül és fejlődik. Ami a szépirodalom történetét illeti, veszéllyel járhat az is, ha csupán a nagy művekre korlátozódunk; érthetetlenné teszi az irodalmi hagyomány folytonosságát, az irodalmi műfajok fejlődését, sőt valójában magának az irodalmi folyamatnak az igazi természetét is, azon kívül, hogy elhomályosítja azt a hátteret, melyet a társadalmi, nyelvi, ideológiai s egyéb meghatározó körülmények alkotnak. A történelem, a filozófia és más hasonló tárgyak vonatkozásában pedig ily módon voltaképpen egy túlzottan „esztétikai” szempontot iktatunk be. Nyilvánvaló, hogy csupán előadói „stílusa” és kompozíciója késztethet bennünket arra, hogy az összes angol tudós közül egyedül Thomas Huxleyt tekintsük olvasásra érdemesnek. Az ilyen kritérium, nagyon kevés kivétellel, a népszerűsítőket helyezi a nagy kezdeményezők elé: Huxleyt Darwin, Bergsont Kant elé.

Legcélszerűbbnek az látszik, ha az „irodalom” kifejezést a művészi, azaz az „imaginatív” (képzelet alkotta) irodalomra korlátozzuk. A terminus ilyen alkalmazásával kapcsolatban szintén fölmerülnek bizonyos nehézségek, de legalábbis az angolban, az adott alternatívák, például fiction (elbeszélés) és a poetry (költészet), már szűkebb jelentésre vannak kisajátítva, vagy pedig, mint például az imaginative literature (képzeleti irodalom = szépirodalom) és a belles-lettres (belletrisztika, szépirodalom) nehézkesek és félrevezetők. Az egyik ellenvetés az „irodalom” (literature) ellen az, hogy (mivel a litera származékszava) az írott vagy nyomtatott irodalom jelentését sugallja, holott nyilvánvaló, hogy egy következetes irodalomfogalomnak a „szóbeli irodalmat” szintén magába kell foglalnia. Ebben a tekintetben a német Wortkunst vagy az orosz szlovesznoszty kifejezés előnyösebb az angolnál.

A legegyszerűbb a megoldás akkor, ha figyelembe vesszük a nyelv irodalmi felhasználásának sajátos jellegét. A nyelv az irodalom anyaga, miképp a kő s a bronz a szobrászaté, a festék a képé, a hang a zenéé. Azt is szem előtt kell azonban tartanunk, hogy a nyelv nem pusztán semleges anyag, mint a kő, hanem maga is emberi alkotás, és így egy nyelvi csoport kulturális örökségének is hordozója.

A választóvonalat mindenekelőtt a nyelv irodalmi, mindennapi és tudományos használata között kell megvonnunk. Ezzel a kérdéssel foglalkozik Thomas Clark Pollock The Nature of Literature (Az irodalom természete)³ című művében, de elemzése – bár megállapításai önmagukban helytállóak – nem látszik teljesen kielégítőnek, különösen ott nem, ahol az irodalmi és a mindennapi nyelv közötti különbséget határozza meg. A probléma döntő fontosságú, s a gyakorlatban egyáltalán nem egyszerű, mert az irodalomnak, más művészetektől eltérően, nincs saját külön közvetítő eszköze, és kétségtelen, hogy van egy sereg vegyes forma és nehezen megfogható átmenet is. Elég könnyű a tudomány és az irodalom nyelvének megkülönböztetése. De még ebben az esetben sem elégséges a puszta ellentét a „gondolat” és az „érzelem”, illetve „érzés” között. Az irodalom is tartalmaz gondolatot, s az érzelmi nyelv sem korlátozódik csupán az irodalomra; gondoljunk a szerelmesek csevegésére vagy egy közönséges veszekedésre. Mindazonáltal az ideális tudományos nyelv tisztán „denotatív”: arra törekszik, hogy egyértelmű legyen a megfelelés jel és jelölt között. A jel egészen önkényes, ezért más, vele egyenértékű jelekkel helyettesíthető. A jel egyszersmind átlátszó is, azaz nem vonja magára a figyelmet, hanem arra irányítja, amit jelöl.

A tudományos nyelvtől való eltérések különböző mértékűek lehetnek különféle irodalmi művek esetében. A hangzásképlet például kevésbé számottevő egy regényben, mint az olyan lírai költeményekben, melyeket adekvát módon lefordítani lehetetlen. Sokkal kevesebb expresszív elemet találunk egy „objektív” regényben, mely mintegy álcázza vagy valósággal elrejti az író álláspontját, mint a „magánlírában”. A pragmatikus elem jelentéktelen a „tiszta” költészetben, de jelentős a tézisregényekben, egy-egy szatirikus vagy didaktikus költeményben. Lényegesen különbözhet továbbá a nyelv intellektualizáltságának foka is: vannak bölcselkedő és tanköltemények, valamint tézisregények, melyek, legalábbis helyenként, a nyelv tudományos használatához közelednek. Mindamellett bármilyen kevert formák jelentkeznek is egy konkrét irodalmi műalkotás vizsgálatakor, a megkülönböztető kritériumok az irodalmi és a tudományos nyelvhasználat között világosan kijelölhetők: az irodalmi nyelv sokkal mélyebben össze van nőve a nyelv történeti struktúrájával; magát a jelet is hangsúlyozza; olyan expresszív és pragmatikus szempontokhoz igazodik, melyeknek szerepét a tudományos nyelv mindenkor a lehető legcsekélyebbre akarja csökkenteni.

Nehezebb meghatározni a különbséget a mindennapi és az irodalmi nyelv között. A mindennapi nyelv nem egyszerű fogalom-, magába foglal olyan egymástól távol eső változatokat, mint a társalgási nyelv, a kereskedelmi nyelv, a hivatali nyelv, a vallás nyelve vagy a diákzsargon. Nyilvánvaló azonban, hogy abból, amit az irodalmi nyelvről elmondtunk, sok minden érvényes a nyelvhasználat egyéb – nem tudományos – módjaira is. A mindennapi nyelvnek is megvan a maga expresszív funkciója, bár ez igen különböző lehet, a színtelen hivatalos nyilatkozattól az érzelmi válság percében feltörő szenvedélyes kifakadásig. A mindennapi nyelv tele van a történetileg fejlődő nyelvre jellemző ésszerűtlenségekkel és kontextuális változásokkal, bár vannak helyzetek, amikor szinte a tudományos leírás pontosságára törekszik. A mindennapi nyelvben csak időnként válnak tudatossá maguk a jelek, de azért efféle tudatosság is felötlik - nevek és cselekvések hangszimbolikájában vagy szójátékokban. Kétségtelen, hogy a mindennapi nyelv többnyire hatásosságra törekszik, tetteket és magatartást akar befolyásolni. Mégis tévednénk, ha csak a kommunikációra szűkítenénk. Hogy egy kisgyerek órákat képes csacsogni hallgatóság nélkül is, s hogy a felnőtt sokszor olyan társasági csevegésbe merül, amelynek alig van jelentése, azt mutatja, hogy a nyelvhasználatnak sok olyan fajtája van, mely nem kifejezetten, vagy legalábbis nem elsősorban közlő jellegű.

Mindenekelőtt tehát mennyiségi alapon lehet az irodalmi nyelvet megkülönböztetni a változatokban bővelkedő mindennapi nyelvhasználattól. Az előbbi az utóbbinál jóval céltudatosabban és szisztematikusabban aknázza ki a nyelvi lehetőségeket. Az alanyi költő műveiben kitárulkozó személyiség sokkal összetettebb és egységesebb, mint azoké az embereké, akikkel a mindennapi életben találkozunk. A költészet bizonyos típusai céltudatosan felhasználják a paradoxont, a kétértelműséget, a jelentés kontextuális megváltozását, sőt irracionális asszociációkat fűznek bizonyos nyelvtani kategóriákhoz, például a nemekhez vagy az igeidőkhöz. A költői nyelv szervezi, feszesebbé teszi a mindennapi nyelv eszközeit, s olykor még vét is ellenük, arra törekedve, hogy tudatosságra és figyelemre szorítsa az olvasót. Sok ilyen eszközt az író - számos nemzedék csendes és névtelen munkálkodása nyomán - már egészen vagy félig megformálva talál. Bizonyos magas fejlettségű irodalmakban, s különösképpen bizonyos korszakokban a költő csupán az elfogadott konvenciót használja fel: a nyelv úgyszólván helyette énekel. Mindamellett valamennyi műalkotás rendbe, szervezetbe, egységbe kényszeríti anyagait. Ez az egység olykor – így a kalandos történetekben s a karcolatokban – nagyon lazának mutatkozik, de ismeretesek jóval erőteljesebb fokozatai is, egészen az olyan összetett, szoros szervezetű költeményekig, amelyekben sem egy szót, sem a szavak helyzetét nem lehet megváltoztatni az összhatás megbontása nélkül.

Az irodalmi és a mindennapi nyelv közötti gyakorlati megkülönböztetés jóval egyszerűbb. Nem tartjuk költészetnek, hanem csak retorikának minősítjük az olyasmit, ami meghatározott külső cselekvésre akar rávenni bennünket. Az igazi költészet bonyolultabb módon hat ránk. A művészet valamiféle keretet teremt, mely a műben foglalt közlést mintegy kiemeli a valóság világából. Ennélfogva tehát szemantikai elemzésünkbe fölvehetjük az esztétika néhány közhasználatú fogalmát: az „érdek nélküli kontemplációt”, az „esztétikai távolságot”, a „keretbe foglalást”. Viszont be kell látnunk azt is, hogy nagyon viszonylagos az a különbség, amely a művészetet és a nem művészetet, az irodalmi és a nem irodalmi nyelvi közlést egymástól elválasztja. Az esztétikai funkció a legkülönfélébb nyelvi kijelentésekre kiterjedhet. Nagyon szűk volna az irodalom olyan fogalma, amely kizárna magából minden propagandisztikus művészetet s mindenféle didaktikus és szatirikus költészetet. El kell ismernünk olyan átmeneti formákat is, amilyen az esszé, az életrajz s a retorikus irodalom nagy része. A történelem különböző korszakaiban az esztétikai funkció tartománya hol kiterjedt, hol összeszűkült; volt idő, amikor a magánlevél is művészi forma volt, sőt a prédikáció is, míg manapság – összhangban a műfajok keveredése ellen irányuló jelenkori tendenciával – az esztétikai funkció tere mintha szűkebb volna, nagyobb hangsúly esik a művészet tisztaságára, mindinkább érezhető a visszahatás a pánesztéticizmusra s annak a századvégi esztétika által kifejezett igényeire. Mégis az látszik legcélszerűbbnek, ha csak azokat a műveket tekintjük az irodalom részének, amelyekben az esztétikai funkció uralkodik, noha közben azt is elismerhetjük, hogy olyan művekben is vannak esztétikai elemek (például stílus és kompozíció), melyek egészen más, nem esztétikai célzatot képviselnek - például tudományos értekezésekben, filozófiai disszertációkban, politikai pamfletekben, prédikációkban.

Legvilágosabban a tárgyjelöléssel kapcsolatban nyilvánul meg az irodalom természete. A művészi irodalom magvát kétségkívül a hagyományos műfajokban, a lírában, az epikában és a drámában kell keresnünk. Amit jelölnek, a fikció, a képzelet világába tartozik. A regényben, a költeményben vagy a drámában foglalt közlések nem betű szerint igazak, nem logikai ítéletek. Lényegi és jelentős módon különbözik az olyan megállapítás, amely látszólag tényleges eseményekről nyújt „információt” – még ha egy történelmi regényben vagy Balzac valamelyik regényében fordul is elő – ugyanettől az információtól, ha az egy történelemtudományi vagy szociológiai műben jelenik meg. Még a szubjektív lírában is az a helyzet, hogy a költő „én”-je fiktív, drámai „én”. Egy regénybeli szereplő nem ugyanaz, mint egy történelmi alak vagy egy valóságos, élő személy. Csupán azokból a mondatokból jön létre, amelyek leírására szolgálnak, illetve amelyeket a szerző a szájába ad. Nincs se múltja, se jövője, s olykor életfolytonossága sincs. Ez az elemi meggondolás eleve értelmetlenné tesz sok olyan kritikai dolgozatot, mely Hamlet wittenbergi éveiről, Hamlet atyjának a fiára gyakorolt befolyásáról, az ifjú és karcsú Falstaffról, „a Shakespeare-hősnők leánykoráról” vagy arról a kérdésről szól, hogy „hány gyermeke volt Lady Macbethnek”?⁴ A tér és idő is másképp mutatkozik a regényben, mint a valóságban. Még a látszólag legrealisztikusabb regény, még az életnek a naturalisták által bemutatott „szelete” is meghatározott művészi konvenciók szerint van megszerkesztve. Jól látható, különösen most, amikor már történeti távlatból nézhetjük, mennyire hasonlítanak egymáshoz a naturalista regények a témaválasztás, a jellemzés, az események kiválasztása és a dialogizálás szempontjából. Ugyanígy észrevesszük, milyen végletesen konvencionális még a legnaturalistább dráma is, nemcsak azért, mert színpadi keretet feltételez, hanem azért is, ahogy a teret és az időt kezeli, ahogy szelektálja és irányítja az állítólag realisztikus párbeszédeket, s ahogy a szereplők a színpadra lépnek vagy onnan távoznak.⁵ Akármilyen különbség van A vihar és a Nóra között, ezekben a drámai konvenciókban nem különböznek.

Ha a „fiktív jelleget”, az „invenciót” vagy a „képzelőerőt” az irodalom megkülönböztető vonásának ismerjük el, annyit jelent, hogy az irodalomról inkább Homérosz, Dante, Shakespeare, Balzac és Keats, s nem annyira Cicero, Montaigne, Bossuet vagy Emerson kategóriáiban gondolkodunk. Kétségkívül vannak „határesetek”, olyan művek, mint Platón Állama, melytől nehéz volna elvitatni – legalábbis a nagy mítoszokban – az „invencióra” és „fiktív” jellegre valló részleteket, jóllehet ezek is elsősorban filozófiai alkotások. Az ily módon értelmezett irodalomfogalom leíró, nem pedig értékelő jellegű. Nem érhet sérelem egy nagy és hatásos művet, ha a retorikához, a filozófiához, a politikai vitairodalomhoz soroljuk, ahol az esztétikai elemzés, a stilisztika és a kompozíció problémái szintén fölvetődnek hasonló vagy azonos módon, mint az irodalomban, de a fiktív jelleg mégsem középponti jelentőségű. Ez az irodalomfogalom tehát a fikció minden fajtáját magába foglalja, még a legrosszabb regényt, a legrosszabb költeményt és a legrosszabb drámát is. Ugyanis ha valamire azt mondjuk, hogy művészet, ezzel még nem értékeltük.

Oszlassunk el egy gyakori félreértést. A „képzeleti” (imaginative) irodalom nem feltétlenül használ képeket. A költői nyelvet áthatja a képszerűség, kezdve a legegyszerűbb szóképeken egészen az olyan totális, mindent felölelő mitológiai rendszerekig, amilyenekkel Blake vagy Yeats költészetében találkozhatunk. De a fiktív közlésnek, s így az irodalom nagy részének nem elengedhetetlen tartozéka a képszerűség. Vannak jó költemények, melyekben egyáltalán nincsenek képek, sőt van „tényközlő költészet” (poetry of statement) is.⁶ Ezenkívül a képiséget a tényleges, érzéki, vizuális képalkotással sem szabad összetéveszteni. Hegel hatására az olyan 19. századi esztétikusok, mint Vischer és Eduard von Hartmann azt állították, hogy a művészet „az eszme érzéki átcsillogása”; egy másik iskola (Fiedler, Hildebrand, Riehl) szerint viszont a művészet nem más, mint „tiszta láthatóság”.⁷ A nagy irodalmi művek jó része azonban nem idéz fel érzéki képeket, vagy ha igen, csak mellékesen, alkalmilag, nem folyamatosan.⁸ Lehetséges, hogy még egy fiktív alak leírása közben sem használ az író vizuális képeket. Lelki szemeink előtt nemigen jelennek meg Dosztojevszkij vagy Henry James alakjai, miközben lelkiállapotukat, indítékaikat, felismeréseiket, magatartásukat és vágyaikat igen alaposan megismerjük.

Ha egy költeményben minden metaforát el kellene képzelnünk, teljességgel összezavarodnánk. Jóllehet vannak vizuális természetű olvasók, s vannak olyan részek az irodalomban, amelyeknél a szöveg mintegy megkívánja az ilyen elképzelést, a pszichológiai kérdést mégsem szabad összekeverni a költő metaforikus eszközeinek elemzésével. Ezek az eszközök általában olyan gondolati folyamatok megszervezését jelentik, melyek irodalmon kívül is előfordulnak. Vagyis a metafora ott bujkál mindennapi nyelvünk majd minden formájában, s nyíltan is felszínre kerül a szlengben és a közmondásokban.

Végső fokon metaforás átvitel révén még a legabsztraktabb kifejezések is fizikai vonatkozásokból erednek (felfogás, meghatározás, kiküszöbölés, szubsztancia, szubjektum, hipotézis). A költészet megújítja és tudatosítja bennünk a nyelvnek ezt a metaforikus jellegét éppúgy, mint ahogy felhasználja civilizációnk szimbólumait és mítoszait - a klasszikus, germán, kelta és keresztény szimbólumokat és mítoszokat.

A fentiekben megtárgyalt különbségtevések irodalom és nem irodalom között – a szervezettség, a személyes kifejezés, a közvetítő közeg realizálása és kiaknázása, a gyakorlati cél hiánya, s természetesen a fiktív jelleg is – tulajdonképpen változatai, szemantikai analízis keretében történő újrafogalmazásai csupán olyan régebbi esztétikai terminusoknak, mint amilyen az „egység a sokféleségben”, az „érdek nélküli tetszés”, az „esztétikai távolság”, a „keretbe foglalás”, az „invenció”, a „képzelőerő” és az „alkotás”. Mindegyikük az irodalmi mű egy-egy aspektusát, szemantikai irányainak egy-egy jellegzetes vonását írja le. Önmagában egyik sem elegendő. Tanulságként legalább egyvalamit rögzítenünk kell: az irodalmi műalkotás nem egyszerű tárgy, hanem inkább nagyon is komplex, rétegezett jellegű, sokjelentésű és -viszonylatú szervezet. Némiképp félrevezető a szokásos terminológia, amellyel „organizmusról” beszélünk, mivel csak egyetlen szempontot emelünk ki, az „egység a sokféleségben” vonatkozását, s így nem mindig helytálló biológiai párhuzamokhoz jutunk. Ezenkívül a „tartalom és forma azonossága” az irodalomban, bár a kifejezés a műalkotáson belüli szoros összefüggésekre irányítja a figyelmet, szintén félrevezető, mivel túl felszínes. Tápot ad annak az illúziónak, hogy a műtárgy bármely – akár tartalmi, akár technikai – elemének analízise egyenlő mértékben hasznos, s így fölment az alól a kötelességünk alól, hogy a művet totalitásában szemléljük.

A „tartalom” és a „forma” olyan műszavak, melyeket túlságosan változatos értelemben használnak, s ezért puszta egymás mellé illesztésükkel nem sokra megyünk. Még ha gondosan meghatározzuk is őket, akkor is túl egyszerűen osztják ketté a műalkotást. A műalkotás korszerű elemzésének komplexebb kérdésekkel kell kezdődnie: a mű létezésmódját és rétegeinek rendszerét kell mindenekelőtt megvizsgálnia.⁹

2. Nyelv és Lélek (Részletek)Kosztolányi, Dezső

Forrás: Kosztolányi Dezső: Nyelv és Lélek. (Részletek) Budapest, Osiris Kiadó, 1999. 12-14, 22-24, 31-32, 64-65, 99-101, 198-202, 207, 238-239.