Irodalom- és művelődéstörténeti alapfogalmak S. Horváth, Géza Irodalom- és művelődéstörténeti alapfogalmak



Yüklə 446,83 Kb.
səhifə2/25
tarix17.11.2018
ölçüsü446,83 Kb.
#80575
1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   25

Kulcsszavak: anyanyelv, mesterséges nyelv, szó, szószemlélet, költészet, kultúra

2.1. Ábránd egy szóról

Arra gondolok, hányszor mondják ki most naponta, minden órában, minden percben széles e világon ezt a szót: béke. A német azt sóhajtja: Friede, a francia: paix, az olasz: pace, az angol: peace, az orosz: pokoj, a török: szaalem. A különböző szavak betűi mögött pedig egy végtelen egységes vágy lüktet. Most, mikor van egy kis esély, hogy ezekből a betűkből valóság is válik, egy hiszékeny negyedórában, sokszor egymás után kimondom, magam elé, a bűvös magyar szót, hogy elzsonguljon az értelmem, és megfeledkezve a jelentéséről, semmi mást ne érezzek, mint a hangzók érzéki hatását. Földobom a szobámban, hogy világítson, mint egy szalonrakéta, és illattal szórja tele a levegőt. Egy egész ívet telerajzolok vele, hogy megfájduljon a kezem és a szemem. Úgy érzem, ezt kellene most tenni mindenkinek. Az emberiségnek, akárcsak a vásott tanulóknak, büntetésből, százezerszer, milliószor kellene leírnia, és nem is lenne szabad mást gondolnia, hosszú ideig, mint ezt, mindig és mindig csak ezt: béke, béke, béke.

Mennyi enyhület és nyugalom van ebben a szóban. Béke: trocheus, verstani értéke: -U, egy ütem, melynek az első szótagja hangsúlyos, a második hangsúlytalan és puha sóhajjá olvadó. Egy indulat, mely csöndesen és boldogan feloldódik: béke. Az első, kemény tag után mintegy még a háború láza hangsúlyoz, s magán viseli az ordítás, a romlás, a szenvedések emlékét is, kedves fáradtságban omlik össze. Béke: szelíd, lefelé menő vonal, pihenés, megállapodás, hazaérkezés. Egyetlen nyelvben sincs jambusos szó a békére. A nyelv szelleme érzi, hogy ezt a szót pihegő és szegény emberek dadogják, lelkükben már egy lefelé rokkanó indulattal, és nem szabad éreztetni a jambus fölfelé kapaszkodó lüktetését, mely úgy hatna, mint egy támadás. Az életkedv fölsikolt a meglepetéstől, aztán elalél.

Mint műkedvelő és szerény nyelvész, leemelem a könyvtáram polcáról a Nyelvtörténeti Szótár-t, mely szavaink múltjáról világosít föl, mintegy a nyelvkincsünk nemesi armálisát tartalmazza. Vajon mikor írták le először? Ezt látom: a Virginia-, a Jordánszky- és a Debreceni-Kódex-ben, a XVI. század elején. Aztán éldegélt a szó, csöndes békében. Csak a nyelvújítók nem hagytak neki békét, elcsapták az utolsó betűjét, és rövid időre bék lett belőle. A Nyelvújítás Szótára megemlíti, hogy Széchenyi István is bék-kötés-t írt a békekötés helyett, s Dugonics a pacifistákat - milyen andalító! - békész-nek nevezte. Máris végeztünk a szó pályafutásával. Eredetével, mint az Etymologiai Szótár-ban olvashatni, még ma sincsenek tisztában nyelvészeink. Valószínű, hogy török-tatár, csatagáj eredetű szó. Nem fárasztom az olvasót hosszabb szóhüvelyezéssel, csak még annyit, hogy a mi szavunk, a béke jelentése tulajdonképpen kötés, összebogozás, frigy, de egyes árnyalata a csókot is magában foglalja, és egy oszmán formája az erős, fiatal atlétát jelenti. Ezt érezték magyarul beszélő őseink a békében: a becsületes kézszorítást, a fiatalságot, a csókot, az élet erejét. Bocsássanak meg, hogy a szavak kedvelője így eljátszadozik négy kis betűvel, mikor világok vajúdnak, és a békéért minden kalmárravaszság síkraszáll. Remélem, boldogságunkat azért nem hűti le ez a pár adat. Mert akár tudjuk a szó származását, akár nem, ebben a pillanatban mindnyájan egyformán mondjuk ki, úgy, hogy egy örömsikolyban halkul el és hal meg szájunkon.

Pesti Napló, 1918. január 1.

2.2. A! - ASZÓ

Ez a két lexikonízű határszó, amelyet a cikkem fölé írok, a Magyar Tudományos Akadémia által kiadott, most megjelent etimológiai szótárfüzetén olvasható. Jelentkezése ez egy nagy munkának, amelyet évek óta várunk és sürgetünk. Most, hogy az első ösztövér füzet megjelent, nem közönséges megilletődés fog el a titáni munka indulásán és azon, hogy a vezetés két olyan kitűnő nyelvész kezében van, mint Gombocz Zoltán és Melich János. Mert tudnunk kell, hogy a magyar szavak eddig nem voltak összegyűjtve, az anyag nem volt tudományosan feldolgozva. Az, aki összes szavainkat kereste, kisebb és nagyobb munkákhoz, szószedetekhez, tájszótárakhoz, avult kompendiumokhoz vagy nagyon is friss folyóiratokhoz volt kénytelen fordulni. Beszéltünk a nyelvkincsről. De a nyelv kincsei szétszóródtak. Gyöngyök és drágakövek hevertek a porban, vagy hogyha összeszedték Őket, nyers állapotban maradtak, nem voltak kicsiszolva. Voltak kincseink, de nem volt kincstárunk. Kultúrszegénységünk talán egy területen se érződött ennyire. Minden európai nemzetnek több ilyen szótára van. Az Akadémia évszázadonként többször szemlét tart a szavakon, az anyagot bővíti és gazdagítja, a nyelv története által fémjelzett értékekhez hozzácsatolja azokat, amelyeket a mindig megújuló élet vetett felszínre. Érzékeny patikai mérlegen, gyógyszertári karáttal méri le a szavak súlyát. Ez pedig nem a tudomány magánügye, de az élet elevenjébe vágó, izgalmas kérdés. Nem szeretném, hogyha ez a szótár is egy szűk tudományág eseménye maradna, el kell hogy jusson a híre a nagyközönséghez, édes mindnyájunkhoz, a dilettáns nyelvészekhez is.

Ne bántsuk a dilettáns nyelvészeket. Azt hiszem, éppen az a bajunk, hogy kevés dilettáns nyelvészünk van. Egy idő óta erősen megcsappant azok száma, akik kedvtelésből foglalkoznak a filológiával. Nemrégiben divat és bon ton volt, hogy helyesen beszéljünk magyarul, vidéken családi asztaloknál, szivar-szónál arról vitatkoztak, helyes-e vagy helytelen-e ez vagy az a szó, a pesti kávéházakban pedig nem volt érdekfeszítőbb sport, mint egy új, talpraesett magyar szó keresése. Tóth Béla hetente frissítgette a rovatát nyelvészeti vitával. A szótaláló pedig fényes aranyat kapott. Azóta nagyon elfásultunk. Sok tekintetben ludas a sajtó is. Ma mindenre van helye, a sakkra, bélyeggyűjtésre, mindegyiknek külön rovatot szentel, csak éppen a nyelvészet a mostohagyermeke, erről soha szó nem esik, mintha bizony semmi, de semmi közünk se lenne hozzá, mintha nem belőle élnénk. Könnyebbíteni kellett a lelkiismeretünkön. Elhitettük magunkkal, hogy a filológus afféle szánandó különc és megmosolyogni való szóbogarász, akinek illik türelmi bárcát adni, de komolyan venni semmiképp sem illik. Akik így beszélnek, sohase láttak filológust. A filozófus ma már nem jár esernyővel, a matematikus sem az, aki az egyszeregyet mormolja és rovancsol, a filológus pedig nem cédulázó, bolhászkodó, aggályos bohóca a nyelvnek, de alkotó tudós, a lélek bányásza, az intuíció lámpájával világító búvár, aki a mai léleknek a múlttal való kapcsolatát, az élet bensőséges rezzenéseit, a nyelvben szunnyadó energiák törvényét keresi. Nemcsak a hőnek, a villamosságnak van energiája, az emberi gondolatnak is van energiája. Ennél emberibb tudomány nincs. Mindnyájunknak egyforma köze van hozzá. Megkívánják tőlünk, hogy ismerjük a villamosság mivoltát, amelyet naponta használunk, utazunk, főzünk, világítunk vele, de a nyelv törvényeinek ismerete, amelyet sokkal többet használunk, kis távolok és végtelen tájak átrepülésére, már nem kötelező.

Mi magyarok - ne szépítsük a dolgot - komolyan és mélyen még sohase szerettük a nyelvünket. Ha szerettük volna, sokkal jobban érdeklődünk iránta. Elfogadtuk készen, éltünk vele, mint a gyári áruval, mint a pénzzel. Csak hasznunk volt belőle. Érette nem tettünk semmit. Hiányzott belőlünk a fantázia, hogy egy szóba belevetítsük egész énünket, rajta keresztül - mint egy színes, bűvös üvegen - nézzük a világot, a mélyére tekintsünk, meglássuk benne korok rétegszerű lerakódását, nemzedékek keze munkáját, sok száz és ezer ember formáló lelkét. Szavainkat egyedül, elszigetelten, számkivetetten kaptuk kézbe. Nem voltunk kíváncsiak a rokonaikra, a családjaikra, a korukra, mint azokéra, akiket szeretünk. Nekem ennek az új szótárnak az átlapozása izgatóbb művészi élmény volt, mint egy regény. Két-három napig bujkáltam a szavak rengetegében. Azután gyönyörködtem külön-külön egy szó muzsikájában. Addig mondogattam magam előtt, addig zsongattam vele a figyelmem, amíg elvált a fogalomtól, amelyet jelent, szabadon, testtelenül, bátran önálló életre kelt, és ekkor kiszabadulva a szokott kapcsolatból - megnyilatkozott előttem rejtett, metafizikai és zenei értelme. Hipnotikus hatása van a szónak. A gyermeknek mindegyik szimbólum. Ami a felnőttnek eszköz, az neki varázsos játék. A művész, aki jobban ismeri a szó és a fogalom kapcsolatát, mint a gyakorlati ember, nagyon közeledik a gyermek szószemléletéhez. Amikor ír, meglazul ez a merev kapcsolat, és - a fantázia ellenőrzése mellett – minden lehetségessé válik. Itt kezdődik a szavak fölényes élete, a szavak kultúrája, a költészet.

Csakhogy mi sohase tudtunk felemelkedni, odáig, hogy érdektelenül -haszon nélkül - szeressük a nyelvet. Innen van, hogy legnagyobb költőinket máig sem értik. Személyes közlésnek, magánlevélnek tekintik a verseiket. Nem szürcsölik ki a szavaik ízét és mézét, a zenei és metafizikai tartalmát. Ha szomorú verset írsz, másnap megkérdezik: mi bajod, csak nem vagy beteg, csak nem mentél tönkre? Abban a barbár hitben élnek, hogy a tárgy minden. Nincsen önálló magyar szavalóstílusunk sem. Valaha - közvetlen a forradalom után -még szavaltak a színészeink, az ég bocsássa meg nekik, a Burgtheater hatása alatt, bécsies álpátosszal, hamis színfalhasogató lendülettel. Ma ennek a kornak a reakcióját éljük. Azt mondják, hogy nem szabad szavalni. Le kell tompítani a tónust, hagyni kell, hadd végezzék el munkájukat maguk a verssorok, hadd keltsenek bennünk intim és mély hatást, hadd vessenek a lélek tükrén egyre táguló hullámgyűrűket. Mennyire nincs igazuk. Hiszen szavalni annyi, mint kiformálni a betűket, a hangokat, magukat a szavakat. Pátoszt akarunk, szenvedélyt, erőt, nem a szavak statikáját, nem apollói nyugalmat, de dionüszoszi mámort. Hol a színész, aki elzúgja nekem kedvemre valóan, kigyulladt szemmel, a pátosz fojtogató fönségével a dúlt, a páratlan, a zivataros verset, A vén cigány-t vagy a Zalán futása kezdő wagneri szimfóniáját? Nincsen színész. Ha pedig lenne, nem akadna közönség, amely megértse, minthogy nem él a nyelve kultúrájában, amely a művészet, a lélek kultúrája.

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy nosza tűzzel-vassal népszerűsítsük a filológiát, és azután a kérdés rendbe jön. Csak rámutattam arra, mi jutott eszembe az első magyar szótár böngészgetése közben, s felelni próbáltam arra, mivel jár az, hogy a nyelvünk el van hanyagolva, és a közönségünknek teljesen idegen a filológia. Ezért nem tud megérteni emberi értékeket sem. Hogy ez hiba, arról - természetesen - nem lehet felvilágosítani, ezt ösztönösen, önmagától kell megsejtenie. Nem tartom véletlennek, hogy a francia nép, amely annyira kedveli a frázist és a formát - a szép, igaz frázist és a belső formát -, a legnagyobb művészeket adta a világnak, és az se merő véletlen, hogy a német nép, amely a föld két legnagyobb dolgát teremtette meg, a metafizikát és a zenét, egyúttal a filológia nemzete is.

Élet, 1914. március 22.

2.3. Öreg szavak

Élnek még? Ó, én még gyakran találkozom velök. Olykor-olykor, mint az öreg koldusok, mankóikkal kopogtatják meg az ajtónkat. Úgy tetszik, hogy még csak egypár pillanat, és összeszedik sátorfájukat, és elvánszorognak a legelső keresztúrig, békésen és alázatosan meghalni. Aztán újra visszatérnek. Halálos betegen jönnek búcsút mondani. Néha hetykén és öreges önérzettel pattognak a fülembe. Néha alig mernek suttogni. Néha viharos kacajt fakasztanak. De majdnem mindennap elém biceg egy-egy öreg szó, kiérdemült cselédje a nyelvhasználatnak, falábbal, remegő tipegéssel, hebegő nyelvvel, arcán és testén apoplexiás foltokkal, s minden mozdulatok a szenilitásról és egy utolsó csökönyös nekirugaszkodásról beszél. Ezek a szavak egy évtized múlva valószínűleg már csendes halottak lesznek. Mi a haldoklásukat nézzük végig. Némelyikük már nem is mozdul, de még nem is halt meg egészen. A másik most vonaglik utolsót. Ez sem lesz hosszú életű. Egérrágcsált sárga aktákon látjuk csak, s hangzása hivatalok bús rendjét és áporodott irodaporzók savanyú illatát juttatja eszünkbe. Azok meg állami nyugdíjat kapnak, régi intézmények menhelyein, sohasem olvasott vezércikkekben húzódnak meg, mint a szavak öreghonvédjei, akik becsülettel küzdötték végig egy jobb kor csatáit, s most bénán csoszognak el a fiatal nemzedék előtt, és távol az élettől az állam szegényes kenyerét eszik. Sokan vannak. Az egyik a lábadozó, a másik a gyógyíthatatlan beteg, a harmadik a szívós aggastyán. Az agg Miszerint, a fontoskodó, lengő szakállú öreg? Igen, még ő is él.

Nem azokról a szavakról akarok írni, amelyeket a múlt század nyelvszokása nyűtt el. Inkább arról, hogy nálunk öt-tíz év alatt egy egész új magyar nyelv alakult, s öt-tíz év alatt szinte váratlanul kicsöppent a használatból néhány komoly és becsületes szó, sem jobb, sem rosszabb, mint a többi, a divat és az élet kegyeltje. Sok émelygősnek, sok komikusnak, sok ízléstelennek tetszik. A kebel-t például ma már alig merjük leírni. A hon egyszerűen nevetést kelt. De humoros mellékíze van a dicső-nek, a lánglelkű-nek, a pást-nak és az ifjú-nak is. Ha egy budapesti ember a meghitt barátjáról beszél, bizonyosan tudom, hogy az ellenségét szapulja. A bú, a mű, a férfiú, a hív cimbora többnyire csak archaikus értékű, legföljebb egy kenetes pap, egy könyvszagú tanár vagy egy félművelt, nagyon idealista szüzecske szájába illő. A lantos és a dalnok meg egyenesen a humoristák prédája. Próbálj egy fiatal írót így nevezni, s meglátod, másnap elküldi hozzád a segédeit.

Sok-sok ilyen szó kopott el, rozsdásodott meg és devalválódott mostanában, régente váltópénze a gondolatnak, ma pedig értéktelen és csillogó cafrang csupán, mellyel a kávéházakban az irodalom fenegyerekei, a humoristák tan-tuszoznak. Egykor valószínűleg nagyon divatosak voltak. Majomszeretettel becézték és agyonnyaggatták. Érzelmes költők verseiben unos-untalan visszhangzottak, míg eljutottak korai és dicstelen halálukig. Megfigyeltem, hogy néhányat a rossz fordítások járattak le. A régimódi angol, francia és német „műfordítás"-nak megvolt a maga siralmas tolvajnyelve. Innen ered az ominózus miközben és az eget és földet rázkódtató, mindent betetőző és túllicitáló szó, a harag dörgedelmes szuperlatívuszának testet öltése, a cenk, melynek jelentése egészen a humorba billen át. A nyelv azonban ezáltal nem szegényedett el. Az új szavak mechanikusan kiszorítják a régieket; amit az egyik oldalon veszt a nyelv, visszanyeri a másikon. Olyanforma művelet ez, mintha egyik zsebünkből a másikba csúsztatjuk a pénztárcánkat. Vagyoni egyensúlyunk azért nem inog meg. Ma kapkodunk ugyan és fáradságos parafrázisokhoz kell folyamodnunk, ha véletlenül egyik honfitársunkról írunk, de például az üdvvei a dagályos iróniának oly elfinomultan különös tónusát ütjük meg, amilyenre legkevésbé sem voltak képesek azok, akik egy félszázaddal ezelőtt komoly arccal és hívő szívvel írták le. A árnyalata is megváltozott. Vesztett valamit színpadi pózából és templomi egyszerűségéből. Évelgő, kedélyes és kissé cinikus szó lett belőle. Nem lehetetlen, hogy rövidesen oly átalakuláson megy át, mint a francia fille, amelyet párizsi szalonokban kimondani becsületsértés és mosdatlan illetlenség. De a legtöbb öreg szót még humoros árnyalatában sem érezzük. Csak kong és bong, ostromolja a fülünket, dobhártyánkon túl azonban nem jut. Semmi ingere sincs már ránk. Az ízlésünk, a kritikánk, a szeszélyünk nem engedi tovább. Új és friss szavak kellenek, talán egyszerűbbek, szürkébbek és kevésbé lelkesek, melyek a szokatlanság erejével hatnak, vagy új és friss emberek, akik másképpen tudják leírni. A kapcsolatokkal hasonlóképpen vagyunk. Emlékezem, hogy a poétának alig tíz évvel ezelőtt már félsikert jelentett, ha a nagy éjszaká-ról vagy a lázas ajak-ról beszélt. Most a nyárspolgárok beszélnek erről. Fanyar banalitásnak érezzük, és nevetünk rajta.

Természetesen a szavak értékét nem lehet mérleggel és rőffel mérni. A szó értéke mindenekelőtt a helyzetétől függ, s annál nagyobb művész valaki, minél inkább újat tud varázsolni a régiből. Hérakleitosz mondása semmire sem áll inkább, mint a nyelvre. Minden folyik, hullámzik és megújhodik. A nyelv is. Sőt a nyelv élete talán leginkább hasonlít a miénkhez, melyet megrögzíteni lehetetlenség, hisz múlt és jövő között örökös mozgásban halad előre, s stabilitása legföljebb ahhoz a repülő nyílvesszőéhez mérhető, melyet a fényképész rögzít meg egy ügyes pillanati felvételen. Pár évvel ezelőtt a szót - úgy látszott - örökre kompromittálta egy budapesti utcasarki népdal. Mégsem veszett el. Néhány balog, kedvesen-szentimentális szavunk is csak a naturalizmus hatása alatt vált unottá, melynek egy szellővé halkult árama mihozzánk is átfújt, megtépázva illúziónkat és érzelmes szókincsünket, szilárd erőt, nyugodt, józanul hideg szavakat követelve mind a prózaírótól, mind a poétától. Sok szó azóta ismét új erőre kapott. Abban az időben, amikor Heltai Jenő pompás szezonverseit kezdte írni, a poéták, akik legalább nem akarták, hogy verseiken mosolyogjanak, feltűnően kerülték a méla, a lenge és az eped szókat, az affektált félmúltat és az édeskedő, nyafogó, elernyedt tónust, amelyet Heltai Jenő először tagadott meg, elsőnek mutatva rá arra, aminek jönni kell, s ami ma talán már meg is érkezett. De most újra felbukkannak ezek a szavak.

Ez az érdekes jelenség nem áll elszigetelten. Minden téren kádenciát találok rá. Nem méricskélünk és selejtezünk már többé. Mindnyájan egy intuitív világszemlélet alapján állunk, bátrak és naivak merünk lenni, akár képet, akár verset írunk, akár laboratóriumokban görnyedünk, akár pedig a szavak fölött tartunk szemlét. A naturalizmus elvégezte seprő munkáját, amely részleteiben lehet igaztalan, a maga egészében azonban hasznos és üdvös volt. De a tagadás után állítanunk kell nemcsak tudományban és művészetben, hanem a nyelvészetben is, s ha az előbbi kor a kritikáé, a mostani az alkotásé, az igen-mondásé és a nyelvújításé. Dehmel újnémet nyelve felér egy nyelvújítással. Rictusé és Strindbergé is. Itt leljük meg kulcsát annak, miért tér most vissza nehány diszkreditált szavunk az új veretű kifejezések gazdag táborába, s az újmagyar líra, párhuzamban a külföldivel, miért használja fel a múlt idiómáját is, amely halottnak látszott, de csak tetszhalott volt. Újra örömmel látjuk a félmúltat, az inverziókat, amelyek néha oly kedvesen selypítenek be modem verssorainkba, már nem a verselés és a rímelés buta kolduskényszeréből, de öntudatosan, újszerűen, a művészi akarat fölényes bátorságával. Egyik pompás, mongol zamatú szavunk, a hölgy, amely egy időben már majdnem divatját múlta, otthonos nemcsak írásainkban, de köznapi társalgásunkban is. Lehet, hogy holnap jön egy fiatalember, aki az általam kiemelt szavakat egytől egyig életre galvanizálja, és oly kapcsolatot talál, amely soha nem hallott zengésre hangolja, s forradalommá és erővé varázsolja a kopott értékeket. Az ő érdeme nagyobb lesz, mint a szégyenem, hogy a fáradságom és az észrevételem hiábavalónak bizonyult.



Nyugat, 1909. szeptember 1.

2.4. Szók

Fiam még első elemibe járt, mikor egyszer hazajövet azt kérdezte tőlem, miért nem szerették Petőfit a portások? Elámultam, gondolkozni kezdtem. Tudtommal e jeles költőnk ellen - legalább testületileg - sohase foglaltak még állást a portások. Később rájöttem, hogy tanítónője nem a portásokról beszélt, hanem a kortársakról. A hatéves kisfiú nem értette a szót, s olyannal helyettesítette, melyet ösmert, aztán képzeletével legendát szőtt köréje. Így tanuljuk meg tulajdon nyelvünket is, bűvös félreértések által. Mennyi ilyen rejtélyes szóra emlékszem magam is gyermekkoromból. Az óvodában imádkoztuk a Hiszekegyet: hiszek Mi Urunkban. Akkoriban már tudtam, hogy micsoda az a Mi, micsoda az az Urunk, és micsoda az a ban. Minthogy azonban e szócsoport mindig együtt szerepelt, azt képzeltem, hogy a miurunkban egyetlen szó, s valami nagyon fényes, leborított tárgy lehet, egy kehelyhez vagy egy aranyserleghez hasonló. Valahányszor hallottam, évekig ez a kép jelent meg lelkemben. Sőt - bevallom -, olykor még ma is.

Pesti Hírlap, 1927. március 6.

2.5. Ha más nyelven...

Ha más nyelven beszélek, mindig kissé elfogódott leszek, de bátrabb, egyenesebb. Meg vagyok fosztva attól, hogy a szók közötti csönddel, az ezredik árnyalattal hassak. Mégis bizonyos szabadságot ad ez. Általában azt tapasztaltam, hogy a kellemes dolgokat anyanyelvemen tudom inkább közölni, de a kellemetlen dolgok - fölmondani egy régi hű alkalmazottnak, vitatkozni egy szerződés kétes pontjairól, gorombáskodni a pincérrel, szemébe vágni valakinek a nyers és kínos igazságot könnyebben mennek más nyelven. Szerelmet vallani az anyanyelvemen óhajtok, de szakítani idegen nyelven. Verset írni magyarul, de kritikát lehetőleg portugálul.

Pesti Hírlap, 1927. március 20.

2.6. Az anyanyelv édessége és végtelensége

[...]

Előbb-utóbb rá kell jönnünk, hogy az olyan nyelv, mely csakis a megértést és megértetést szolgálja, voltaképp fölösleges is. Egy félszázad óta, hogy Schleyer Márton (1879-ben) kiagyalta a volapüköt, egyre-másra keletkeznek a jobb és rosszabb műnyelvek. Nemes ábrándozók éjt-napot egybeöltve fáradoznak azon, hogy megszüntessék a bábeli nyelvzavart, mely sokszor bizony kellemetlen és ijesztő, de sokszor bizony izgató és édes is, akár maga az élet. Kétségtelenül megindító, hogy az emberiség a véges értelmével le akarja nyűgözni a végtelen lelket, a nyelvet. Ebben van valami égvívó elszántság. Az újítók némi eredménnyel is dicsekedhetnek. Ezeken a műnyelveken elmondhatjuk, hogy hol lakunk, mi a foglalkozásunk, mennyi a pénzünk, de azt már nemigen mondhatjuk el, hogy milyen nyilallást érzünk vékonyunkban, hogy milyen dajkadalt dúdolt fölöttünk az anyánk, és hogy milyen furcsa mosollyal nézett utánunk kedvesünk. Szóval a műnyelveken mindent ki lehet fejezni, amit egyáltalán nem érdemes kifejezni, és semmit se lehet kifejezni, amiért szóra nyitjuk szájunkat. Újságnak sem újság az ilyen „világnyelv". Már az ősember is tudta. Süketnéma-jelekkel érintkezett azokkal, akikkel nem tudott beszélni. Ujjainkat a világ teremtése óta számológépül is használjuk, s a tenyérbe hajtott fej mindenütt azt jelenti, hogy álmosak vagyunk, és aludni szeretnénk. Ennél többet, árnyalatosabbat, elevenebbet ezeken a segédnyelveken se lehet közölni, legföljebb ugyanezt tüzetesebben, mert hiányzik belőlük az élet lüktető ereje és meghittsége.



C. G. Ogden a kérdést meg akarja kerülni. Nem egy mesterséges nyelvet eszel ki a leendő világnyelvül: az angolt óhajtja azzá tenni úgy, hogy a végletekig egyszerűsíti. Az ő sarkalatos angol nyelvében (Basic English) mindössze hétszázötven szó van, mely nézete szerint untig elegendő minden fogalom, állapot megérzékeltetésére. Olvastam egy levelét, melyet a jeles tudós saját kezűleg írt egyik barátomhoz ezen a sarkalatos angol nyelven. Nem azt írta, hogy külföldön van. Ez a szó már nem szerepel szótárában. Azt írta, hogy kívül van Anglián. Nyomban megállapítottam, hogy a sarkalatos angol -legalább számomra - sokkal nehezebb, mint Shakespeare bármelyik szövege. Nem mondhatom, hogy fölmásztam a fára, mert a mászni szó is hiányzik belőle, csak azt mondhatom, hogy fölmentem a fára.

Kötve hiszem, hogy ez a közlési mód bárkit is kielégítene. Nincs a földgolyón olyan ember, aki ennyire „egyszerű" volna. A nyelv nem lehet „egyszerű", mert az ember nem „egyszerű", aki beszéli. Az ember éppen azért beszél, mert nem egyszerű, mert bonyolult, és mindig fölöttébb bonyolult dolgot akar közölni. Egy kétéves gyermek semmisnek látszó, satnya nyelve is végtelenül bonyolult és gazdag. Talán sokkal előbb tudja azt a szót, hogy mászni, kúszni, tipegni, topogni, baktatni, bóklászni, vagy vánszorogni, mint ezt: menni. Az angol tanár egyvonalúsága ellenkezik minden emberi lélekkel és minden nyelv fejlődéstörténetével. Ő nem egy halott nyelvet támasztott fel poraiból. Az ellenkezőt művelte. Megölt egy élő nyelvet. A nyelv az indulatok lázában született meg, nem ilyen jószándékú gondolatból. Nem erre a hétszázötven szóra vágyakozunk mi, nem is tízszer annyira, nem is Arisztophanész nábobi szókincsére. Anyanyelvünknek mind a száznegyvenenezer szavára vágyakozunk, melyet akár tudunk, akár nem, bármikor kitalálhatunk az ösztönünknél fogva, anyanyelvünknek e korlátlan lehetősége és bűvös szellemi légkörére van szükségünk, mely levegő gyanánt vesz körül bennünket, él és éltet.

Itt kezdődik a nyelv, az anyanyelvnél, és itt is végződik. A többi nyelv, melyet megtanulunk, nem érdemli meg ezt a nagy nevet. Múltkor egy francia leánynak, aki régóta távol él hazájától, véletlenül azt mondtam valamilyen rossz ételre, hogy ratatouille. Ez afféle híg, pempős, elrontott kotyvalékot jelent, melynek se íze, se bűze. Elmosolyodott erre a szóra. Itt, az idegen környezetben már évtizedek óta nem hallotta. Úgy köszöntötte - az emlékezet boldog mosolyával -, mint valami gyermekkori ismerősét. Kérdésekkel ostromoltam, hogy tulajdonképpen micsoda az a ratatouille, hogy miféle étel lehet rata-touille az alakja és halmazállapota szerint, s ő, mint bármelyik francia, akiben létező valóság az anyanyelv, emlékei és érzései alapján, egy tömeg egyéni ösztön sugallatára, igennel és nemmel felelgetett. Csak néha tűnődött el, a határeseteknél, hogy például egy elázott húskolonc lehet-e ratatouille, vagy sem. Hasonló biztonsággal tudnék válaszolni én, s bármelyik magyar is arra a kérdésre, hogy micsoda lehet pempő és micsoda gezemice. Ilyen ködfoltokból áll a nyelv. Ezeket a lelkünk világítja át esetről esetre. Minden megnyilatkozása, a legegyszerűbb is, a szövevények szövevénye, az árnyalatok árnyalata, az emlékek emléke.



Yüklə 446,83 Kb.

Dostları ilə paylaş:
1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   25




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©genderi.org 2022
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə