Irodalom- és művelődéstörténeti alapfogalmak S. Horváth, Géza Irodalom- és művelődéstörténeti alapfogalmak

Pesti Hírlap, 1933. április 30., május 7.,14., 21., 28.

2.7. Halhatatlanságunk

Valaki egy társaságban elmesélte, hogy egy újságban ezt olvasta: „Úgy szerette az urát, hogy tejben-vajban fürösztötte meg." A társaság egyszerre hahotázni kezdett, egy igekötő miatt. Senkinek se kellett magyarázni, hogy akit szeretünk, azt tejben-vajban fürösztjük, de akit tejben-vajban fürösztünk meg, és kiteszünk ilyen fölöttébb kényelmetlen gyötrelemnek, talán nem is szeretjük. A nyelv ennélfogva nagyon pontos is. Amikor anyanyelvemen kijelentem, hogy nem, akkor nem vagyok egyszerű, hanem máris roppant bonyolult vagyok, mert nem azt mondtam: ó, nem, vagy: dehogy, vagy: egyáltalán nem, vagy: ellenkezőleg, hanem minden más értelmet kizárva ezt jelentettem ki kereken: nem. Gondolják meg, milyen különbség van e két igenlés között: igen és: ja igen. Ha beszélünk, mindig csak az a célunk, hogy ily hiánytalanul közöljük önmagunkat, s ez nemcsak; a kifejezés művészénél: a költőnél, hanem bármelyik embernél is nem pusztán gyakorlati cél, hanem sokszor szinte öncél, önmagában is kielégülés, boldogság és üdülés.

Egy példát hozok föl. Ágyban fekszem, és lázam van. Valaki a szobámba lép, s azt kérdezi tőlem, hogy beteg vagyok-e. Az illetővel nem óhajtom közölni a tárgyilagos tényt eszperantóul: Mi estas malsana, vagy franciául: je suis malade, vagy angolul: I'm ill, vagy spanyolul: Soy enfermo, vagy olaszul: Sono ammalato, vagy németül: Ich bin krank. Ez egy tény észlelése. Több nála a hallgatás. De ha véletlenül egy magyar toppan szobámba, s megkérdezi: Beteg vagy?, ezzel már szívesen társalgók végtelen lelkemnek megfelelő végtelen változatossággal, mely betegségem fokát és lelki állapotomat egyszerre jelzi, olyan billentyűzeten, melynek százezernél több a billentyűje, s a lélektani helyzethez és a köztünk levő kapcsolathoz mérten millió és trillió a hangszíne.

Ennek a látogatómnak a szükséghez képest azt felelem: Beteg vagyok, ami egyáltalán nem azt jelenti, mint a fönti több nyelvű mondat, mert látogatóm tudja és idegeivel érzi, hogy ez a felelet a kérdésének állító formában való ismétlése bizonyos hidegséget vagy nyugalmat jelent, azzal szemben, hogy így is válaszolhatnék: Felelhetném azonban azt is: Igen, semmisen és közönyösen, vagy: Aha, kedélyesen, a betegségem jelentéktelen voltát hangsúlyozva, vagy: Ühüm, kesernyés dévajsággal, vagy: Breteg, csibészesen, vagy: Ojjé, diákosan, vagy: Cefetül, ízléstelen vaskossággal, vagy ezt is felelhetném: Dögrováson vagyok. Más nyelveken is tudom körülbelül, hogy mik ezek az árnyalatok. De mit érek velük, ha az árnyalatoknak nem ismerem a múltját, a napi árfolyamát, mert a nyelvekben a szavakat mindennap újra jelzik a tőzsdén, s főképp ha nem ismerem, hogy válaszom vegyi anyaga, melyet egy lélekbe dobok, milyen csapadékot kelt majd ottan. Az ilyen nyelv nem nyelv. Csak a másik a nyelv, az anyanyelv, az emberhez méltó érintkezés, a lélekcsere, mely annyira feldühít, hogy-talán azonnal meg is gyógyít.

Az a nézetem, hogy csak anyanyelvünket érdemes beszélni. mindenkinek a magáét. A többi nem alkalmas a lélek kifejezésére. Én legalább bármely, kolostorban szívesen lennék karthauzi barát, ahol szerzetestársaim nem magyarok. Mit érdekel, hogy ezer vagy azon a nyelven hibátlanul tudok-e fogalmazni. A fogalmazást megvetem. Az, hogy anyanyelvemen írok, nem fogalmazás, hanem a lélek lélegzése, a legközvetlenebb közlés, szabad úszás, Ösztön és élet.

Évekkel ezelőtt, amikor Hágában egész nap négy-öt nyelven kellett tárgyalnom, vitatkoznom, este elcsigázottan rogytam le egy kávéház bársonypamlagára. Hogy ne legyek egyedül, magammal vittem egyik barátomat. Ez a barátom magyar volt. A sok meddő povedálás után már nem tudtam volna egy külföldivel együtt lenni. Órákig füstöltünk és feketéztünk, anélkül hogy egy szót is szóltunk volna. Egymásra meredtünk és hallgattunk, kettesben. Hallgatásunk pedig nem holmi nemzetközi csönd volt. A mi csöndünk volt ez, mely mögött nyelvünk szelleme lappangott. Magyarul hallgatunk. Ez a hallgatás pedig, mely nemcsak némaság volt, nemcsak a beszéd hiánya, hanem valami kézzelfogható és tartalmas is, fölpezsdített bennünket.

Azok, akik szeretnek a jóslás felelőtlen mesterségével foglalkozni, mostanában gyakran mondogatják és írogatják, hogy a nemzeti nyelvek - az anyanyelvek - a közlekedési eszközök gyorsulása, a rádió, a mozi által egy messze, nagyon messze jövőben mind el fognak tűnni a föld színéről, és az emberiség leendő egységes világnyelve fogja helyettesíteni őket. Hogy ezt egy magas szempontból kívánatosnak tartom-e, arról nem tudok nyilatkozni. Nemigen valószínű, hogy ez akár kétezer év múlva meg is történjék, mert természetellenes, s így emberietlen. Jellemző azonban, hogy ez a gondolat most ötlik föl, abban a században, mely a géplelket imádja, s ellensége minden egyéniségnek. Az egyén egyéniségét lassan aláássák. Csak a tömegek élnek és uralkodnak. A nemzeti nyelvben, mely bensőséges árnyalatával és szólásaival nemzedékről nemzedékre öröklődött, valamiképp még kifejeződött a tömegek egyénisége, s a tömegek halhatatlansága. Ha a nemzeti nyelv helyett egyetlen nyelv uralkodnék a világon kényúrként, akkor a tömegek egyénisége elpusztulna, s vele együtt a tömegek halhatatlansága is, melyek akár tizenkétmillióból, akár százhetvenmillióból álltak, mégis egy meghittebb közösséget jelentettek, mint az egész. Az úgynevezett világnyelv, mely mindenkié lenne, valójában senkié se lenne. Egy ilyen közhasználati cikk túlontúl tág ékszertartója lenne az egyéni emlékek kincsének. Bármily valószínűtlen ez a folyamat, s bármily távoli időpontra helyezik az ábrándozók, a puszta elképzelésére is a nirvánánál semmibb semmi vesz körül. Beletörődöm abba, hogy megsemmisülök. De nem tudom elfogadni, hogy szellemiségemnek legalább az a töredéke ne maradjon utánam, melyet valaha átitattam lelkemmel, s hogy miután lélegzetem mindörökre elakad, legalább azok a szavak ne lebegjenek sírom fölött, melyeket egykor a leheletemmel mozgattam, az anyanyelvem, a legközelebbi testvéreim beszéde, a lélek beszéde, mely minden elmúláson túl is olyan, mint a családi folytonosság dallama. Úgy érzem, hogy az élet e nyelvi túlvilág nélkül aljasan állati volna, s a halál még vigasztalanabb, még sötétebb.

Pesti Hírlap, 1933. április 30., május 7.,14., 21., 28.

2.8. Ige

Sohase lehet eléggé bámulni azon, hogy az ember beszél, és a lehelete mozgatta hangszálaival közölni tudja azt, amit gondol és érez. Ez a lehelet maga a lélek, maga a csoda.

Ha a színház zsúfolt nézőterén az előadás alatt ennyit mondok: "Tűz van", nem is izgatottan és riadtan, nem is túlságosan hangosan, csak egyszerű állító formában, egy tényt közölve, akkor nagy változások történnek. A jelenlevők fölugrálnak, dulakodva, őrjöngve rohannak a vészkijárat felé, a tolongásban a nők estélyi ruháját cafatokra tépik, s a gyermekeket agyontiporják.

Valóban tűz van? Talán nincs is. Lehet, hogy tévedtem. Az is lehet, hogy aljas tréfát űztem, s ugrattam a többieket. De ez mindegy. Tűz van, mert azt mondtam, hogy tűz van. Ez a mondat tűzvészt támasztott ezer és ezer agyvelőben, s az a tűzvész, noha nem énekelhető, nem kevésbé valódi, mint az igazi, ez a tűzvész lobog, kígyózik, elharapódzik, lángja már a mennyezetet nyaldossa, szikrája és hősége elemészt mindent.

Ha egy férfi egy leánynak este a fasorban egyszerűen, minden szenvelgés és színpadiasság nélkül ezt mondja: "szeretem", a hatás ugyanaz. Voltaképp semmi se történt. Megrezzent a levegő egy ember hangjától. Olyasvalami hangzott el, ami talán hazugság is, nincs ércfedezete. De az a leány már minden lehetőségét magába szívta, élete egy másodperc alatt átalakult, sok mindent lerombolt és fölépített, amit azelőtt nem mert volna, számára merőben más a világ, s lehetséges, hogy ez a szó nagyobb fölfordulást és pusztítást okoz majd benne, mint egy tűzvész.

A szó maga a valóság, melyet jelképez, magának a valóságnak veleje, kútfeje és kezdete. Milyen csodálatos is a bibliának ez a szózata: "Kezdetben vala az ige."

Az ostobák prózai és költői szavakról beszélnek. Ezeknek a virág költői, de például a kefe prózai. Holott a kefe, ha költő veszi kezébe, s fölemeli a végtelenbe, szinte bimbókat hajt.

Pesti Hírlap, 1933. október 1.

3. Magyar szólásaink és a folklore (részletek)Berze Nagy, János

Forrás: BERZE NAGY János: Magyar szólásaink és a folklore. (Részletek) In: Uő: Nap és tükör: néprajzi és népnyelvi tanulmányok, gyűjtések. Szerk. Banó István, Fülöp Lajos. Pécs, Baranya. Tanács, 1982.: 231-235, 249-256, 264-266.

Kulcsszavak: szólás, metafora, mesetípus, hiedelem, epikus hagyományok, babonás elbeszélés

[...]

(2.)

Lelket önteni valakibe és rokonai. A szólás változataival elég gyakran találkozunk: "A halgatoknak ziuoegben az edoes igeknek mezesseget oettek vala." (Debr. C. 206.) "Lelky edesseget nem evtthez en beleem." (Dom. C. 226.) "Betettem en belem en lelkemth": effudi in me animam meam. (Kulcs C. 102.) "Vagy béönti malasztyát vagy elfordíttya." (Illy: Préd. I. 239.)¹⁰ A mai nyelvben vagy az idézett alakjában ismerős vagy így: "leket verni valakibe."¹¹ Ez az utóbbi már erősebb kifejezés s főként akkor használjuk, mikor a mélyen alvót nehezen, esetleg csak veréssel tudjuk felébreszteni.

E sajátos szólások metaforáknak látszanak, melyekben a lélek vagy az ezzel kapcsolatos rokonfogalom valami folyékony anyaghoz van hasonlítva. E kifejezések azonban csak idők múltán váltak metaforákká; ennek a latin kifejezéseken kívül: "effudi in rhe animam meam" s "liquidus animus" (helyén való elme vagy lélek)¹² más igazolása is van.

A lélekrabló tündér-mesetípushoz tartozó változatok arról szólnak, hogy gonosz tündérek valakinek lelkét, szívét vagy szemét elrabolják; ezeket egy hős visszaszerzi s a testbe visszateszi. A számos idevágó változat közül különösen jellemzők az alábbiak.

Erdélyi örmény népmesében¹³ egy hatalmas, erős emberből egy barna tündér alvása közben lelkét kiveszi s egy üvegben elrejti. (Ez fazékban, ez kádban, ez hordóban. A külső lélek elrejtésének alakja.) Az ember azóta szomorú, közömbös. Az üveget a férfi kedvese: a szőke tündér megszerzi s abból a lelket emberbe visszaönti. Oláh mesében¹⁴ Mogarzea lelkét 3 elf kiveszi s "lusta lelket" (v. ö. az előbbi szomorú közömbös lélekkel) varázsol bele. Segítő társa a lelket, mely egy üvegben van elrejtve, visszaszerzi belőle a lusta lelket,¹⁵ kitapossa s az üveg tartalmát vele megitatja. Mogarzea örömében (a lelki funkciók feléledése) nagyot szökik. Sokszor hallani a nürnbergi tölcsérről, vagy csak egyszerűen a tölcsérről, mellyel az emberek fejébe öntik tudományt. Ezt az eszközt ma csak tréfásan emlegetik, de valamikor komolyabb hit volt az alapja, amint azt G. Ph. Harsdörffer. XVII. századbeli német író Nürnbergben megjelent munkájának címe is mutatja,¹⁶ mely a nürnbergi tudományöntő eszköz hírét is elterjesztette.

Bár csekély a népmesei adatok száma, de ez a jelenben hozzáférhető anyag is arról tanúskodik, hogy a szólás olyan ősrégi hiedelmen alapszik, mely szerint a lélek folyékony anyag, az emberből kivehető és beönthető. Amennyiben a népmesék szerint az ember a lélek elrablása után szomorúvá, közömbössé, lustává lesz s annak a testbe visszaöntése után vidámmá, fürgévé válik, így érthetjük igazan a „lelkesít" kifejezést, mely csakugyan annyit jelent: lélekkel megtölt vagy ellát. Ezért mondja a magyar közmondás:¹⁷ nehéz abba lelket önteni, kinek szíve elveszett¹⁸ s a székely szólás: meghozta a lelkit (megnyugtatta).¹⁹ Ez magyarázza meg a gyenge egészségű emberre alkalmazott szólást is: hálni jár bele a lelek?²⁰ mely azt jelenti, hogy a lélek huzamosabb időn át távol van a testtől, de azt egészen még nem hagyta el, hálni visszajár bele, vagyis, hogy az ember éppen csakhogy él. A léleknek a testből ki- s bejárása ismerős, főként az ind mesékben²¹ s jellemző esetet mond el róla az Érdy-codex.²² Szent Ambrus püspök az epistola olvasása alatt elalszik; mikor az olvasás után felköltik, elmondja, hogy Szent Márton püspök temetésén volt, s éppen az utolsó könyörgést mondta, mikor felköltötték, azaz: lelkét, mely nem volt jelen, a visszatérésre kényszerítették. Mindezekkel kapcsolatosak a "lélekjelenlét" szóval alkotott kifejezések is. Ezt a szót annak a pszihikai jelenségnek magyarázatára használjuk, mely valakinek tudatos és helyes magatartását árulja el, szó szérint pedig azt mondjuk vele, hogy a lélek az élő testben jelen is, vagy attól távol is lehet. A lélekről való felfogás története szerint nem is jelenthet mást.

Jellemző a nyelv csodálatos megtartó erejére, hogy olyan ősi hiedelmeknek, melyeket egyes népeknek sem hitvilágában, sem epikai hagyományaiban ma már megtalálni nem lehet, a nyomait egy-egy szólásban megőrzi. Az előbbiekben arról volt szó, hogy az emberi testbe mint folyékony anyagot be lehet önteni. A varázslónak azonban ezt a lelket az emberből előbb ki kellett öntenie. Hogy ősi hit szerint a lélek a testbol idegen beavatkozás nélkül ki is ömlött, máig is fennmaradt szólások igazolják, mint: kiönti lelkét, haragját vagy szívét.²³ Ezek azt akarják jelenteni, hogy valaki túláradó haragjában szeretetében, őszinteségében valódi gondolkodását feltárja. Bizonyos árnyalati különbséggel rokonok ezekkel a magyar magából kikel, magánkívül van, kiugrik bőréből szólások, melyek szintén annak a hiedelemnek emlékei, hogy a lélek nagy felindulás közben (harag, öröm, fájdalom) a testet elhagyja. Hasonló emlékek az ex animo effluit ( = feledésbe megy) latin szólásban s az emotio, extasis ma is divatos lélektani műszavakban.

A lélek és ész fogalma a primitív ember lélektani felfogásában egybeolvadt, a két fogalom azonos értékű lett s ezért keletkezhettek a fentebb tárgyalt hagyományok nyomán ezek a kezdetben szintén konkrét tartalmú szólások: "Helyéből kibillent az esze." "Jaj bolond vallyon hol sétál az eszed." (Fort. Szer. Mb.) "Szárában szállott immár szegénnek az esze." (Decsi: Adag. 202. Laskai: Lips. 315.) "Ezed vezet el": insanis. (Jord. C. 749.)²⁴ Elment az esze. Helyén az esze,²⁵ stb.

A naiv ember a lélek és ész problémái mellett a szív problémájával is foglalkozott. A testet elhagyhatja a lélek s abba visszatérhet, az ésszel ugyanaz történhetik, vagy magában a testben más és más székhelyet választhat. A szívet is el lehet távolítani vagy visszatenni, ez is változtathat helyet s mindez éppúgy erős hangulat- vagy akaratváltozással jár, mint a vele rokon két előbbi fogalomnál, melyet szintén a test része gyanánt fogtak fel. A szívvel kapcsolatos szólások és epikai hagyományok is bizonyos mérlegelhetetlen árnyalati különbséggel ugyanazt mondják, mint a lélek, ész és erő fogalmak ősi nyomait őrző hagyományok.

A szív elrablására vonatkozó szólások: elraboltad szívemet, stb. igen gyakran a szerelmes állapotot jelzik, s egyúttal szomorúságot jelentenek.

Vannak azonban olyan szólások, melyeknek más vonatkozásuk is van. Ilyenek: "Néki is hitván helyen áll ugyanaz az szuue." (Decsi: Adag. 158.)²⁶ Oda a szive: sine animo miles. (PPBI.)²⁷ Szívet vött: megbátorodott: animatus. (PPBI.)²⁸ "Én hitemre, féltemben nem írom, de látom szívetlenségét az hadnak; négy ezer, három is megver szemben." (Bercs. Lev. 692.)²⁹ Helyén a szíve.³⁰ Úgy megijed, hogy ecczörre szüvit veszti.³¹ Inába szállott a bátorsága (vagyis a szív, a bátorság székhelye. V. ö. Decsi adatával.)³²

Dugonits András jegyezte fel a gyáva katonákról ezt a mondást: "Mellökön acél, hátukon vas, de belül a nyúl, nem pedig a sas.³³ A gyáva emberről közkeletű szólás a "nyúlszívű" kifejezés. E szólások kétségtelen értelme az, hogy a gyáva ember szíve vagy helyet változtatott, mint a léleknél és észnél láttuk, vagy teljesen elveszett, vagy pedig helyébe a nyúl szíve került, melynek félénksége, gyávasága közmondásos: aki pedig válságos időkben megállja a helyét, annak szíve megvan és pedig a maga helyén található. Valójában itt is névcserével van dolgunk, azaz: mi e szólásokat már így fogjuk fel, de a szólások keletkezése idején a szív szó nem stilisztikai eszköz volt, hanem azt jelentette, ami elsődleges értelme: a fizikailag érzékelhető testrészt. Lássuk, mit igazolnak a folklore-hagyományok.

Német néphagyomány szerint³⁴ egy ember templomot akar építeni, nincsenek hozzá eszközei; az ördög ígéri, hogy helyette megépíti, ha nevét kitalálja; ha pedig nem találja ki. szemét és szívét elviszi (hogy hatalmában tarthassa). Másik német hagyomány szerint³⁵ a boszorkánynők a férfiak szívét kiveszik s helyébe szalmát és fát tesznek. Szerb mesében³⁶ a boszorkány és leánya a kérő szívét kiveszik, de az saját szívét megeszi s az újra helyére nő.³⁷ Német népdalban³⁸ a szerető szívét elviszik szalmát vagy rongyot tesznek helyébe. Ó-skót balladában³⁹ a varázslónő egy ifjúnak aki hatalmából megszabadult, mondja: "Ha tudtam volna, szemeit kivettem volna s helyükbe faszemet, húsból való szíved helyére pedig kőszívet tettem volna."⁴⁰

Magyar alföldi pásztorbabona szerint⁴¹ az egyik bika a másik szívét az első veszekedés után kiveszi s a kivert bika a gulya felé közelíteni sem mer, vagyis megfélemlik. Egy lengyel mondában⁴² a boszorkány az alvó lovag szívét kiveszi s helyére nyúlszivet tesz. Szamojéd mesében⁴³ a hős fürdő leányokat kényszerít, hogy ellenségei szívét lopják el. Természetesen azért, hogy féljenek tőle s könnyen legyőzhesse őket.

A megszólaltatott folklore-adatok a szólásokat mindenben igazolják. Egyik tanulságunk az, hogy a szólásokat eredetük szempontjából szó szerint kell vennünk. Az epikus hagyományok olyan műveltségi állapot s főként olyan ősi hitvilág tanúi, mely szerint a szív a lélekhez, észhez, erőhöz hasonlóan a testben helyet változtathatott, a szerelem betegének vagy a gyáva, félénk embernek szívét varázslás útján vagy erőszakkal kivették s helyébe az eltávolított szív funkciójára képtelen anyagot vagy éppen a gyáva nyúl szívét csempészték, hogy áldozataikat céljaik szerint hatalmukban tarthassák. Másik tanulságunk az, hogy, amíg a félelem, gyávaság, ijedségés betegség az ősi néphitben a lélek vagy a szív hiányát, távollétét jelentette, melyeket az akcióra való képesség érdekében vissza kellett szerezni, addig az akcióra képesítő) állapottal Töröm, fájdalom, harag, stb.) az a képesség jár együtt, hogy a lélek és szív a testet önként el is hagyhatta.

(3.)

Feni fogát valakire. Ismert változatai: Fogat fennek vala: dissecabantur. (Fél: Bibl. 187.)⁴⁴ "Az ördög rám fogat fent". (Thaly: VÉ. I. 130.)⁴⁵ "Olyan fogafent distinctiót nem ismér." (Pós: Igazs. 377.)⁴⁶ "Rám fenik fogokat, látom agyarokat igen köszörülik." (Thaly: Adal. I. 87.)⁴⁷ Agyarkodva köszörülik fogokat. (Párzm.: Kal. I. 1.)⁴⁸ Fogát feni valakire⁴⁹ = bosszút forral. Feni rá fogát.⁵⁰

A szólást úgy érti ma is mindenki, hogy aki valakire fogát feni vagy köszörüli, az másnak romlására tör vagy valaki ellen bosszúra vágyik (nem írom: bosszút forral, mert már ez is az ártalomra szánt forró víz készítésének vagy a méregfőzésnek az emléke).

A szólásnak valamikor nem volt stilisztikai szerepe, hanem szó szerint kellett venni, amint a népmese igazolja. Alföldi magyar mese szerint⁵¹ a tizenkét sorfogú leány mindenkit felfal, csak egy kovácsot nem, ki a fogát élesíti, hogy Vérojtót megegye. Mikor ez a kovács előtt elnyargal, még két sorfoga élesítetlen volt. Bethleni kéziratos mesében⁵² a lidérckirály a szökevényeket üldözi; míg ez tart, felesége abban a reményben, hogy a lidérckirály azokat eléri s visszahozza, ráspollyal fente a fogát, I hogy megegye őket. Szintén magyar mesében⁵³ a hős egy sírboltban látja a Sárgahalált, ki fogait élesítette, mert már a hősre várt. Nagyszalontai mesében⁵⁴ a medve a kis kondást foglyul ejti s utána elmegy a kovácshoz fogát köszörültetni s nejének meghagyja, hogy addig a kondást süsse meg. Régebbi olasz mesében⁵⁵ a boszorkány fogát köszörüli, hogy a kincseit elrabló leányt megegye és a vadember, ki a nőket felfalja, szintén fogait köszörüli, hogy a fogságába esett leányt megegye.⁵⁶ Magyarországi cigány népmesében⁵⁷ a lámia a pincében fogát élesíti, hogy az elrabolt leányt megegye. Orosz népmesében⁵⁸ egy leány a Babaá Jaga hatalmába jut, aki míg a boszorkány fogait köszörüli, elszökik.

A népmesék híradása, félre nem magyarázható. Aki bosszút akart állni valakin, elhatározta, hogy megeszi s hogy ezt megtehesse, fogait, hogy élesebbek legyenek, vagy maga fente ki, vagy mással élesítette meg. A szólás ősi kannibáli életmód emléke.

A fogköszörülés vagy reszelés egyes afrikai törzseknél, mint a díszesebb megjelenés eszköze, ma is szokásos; s t ifjúkoromból emlékszem, hogy a Tisza mentén a leányoknál a szépség egyik különös jelének tartották, ha valakinek csipkés foga volt. A csipkés fog hasonlított a ráspollyal élesített fűrészfogakhoz.

Kertész Manó ezt a szólást a vadásznyelvből eredőnek véli.⁵⁹ A népmesei adatok igazolják, hogy tévesen.

(4.)

Szemedet is kilopja. Ismeretes még így is: Szemedet is ellopná (rögzött tolvajokra mondják)⁶⁰ vagy: Ha szerét teheti, szemed is kilopja.⁶¹ A népnyelvben rokon szólások még: vigyázz mint a két szemedre vagy mint a szemed világára. A szólások olyan tolvajokra figyelmeztetnek, kik az embert a legnehezebben eltulajdonítható dologtól: a szemtől is megfoszthatják. Ezzel a tolvaj művészetét akarják jellemezni. Hogy nem minden ok nélkül, arról a népmesék világosítanak fel.

Pócsfalvi székely mesében⁶² az ördög felesége, mikor a kacsává változott fiú csak kinéz a vízből, ennek szemét kilopja. Ezt az ördög leánya lopja vissza, kinek varázsereje anyjáénál is nagyobb. Bethleni kéziratos székely mesében⁶³ a lidérckirály leánya kedvesét figyelmezteti, hogy anyjára rá ne nézzen, mert a szemét kiveszi; az a fiút addig csalogatta, míg az rá nem nézett. Szemét azonnal ki is vette. A szemeket a leány alvó anyjától visszalopja. Erdélyi szász mesében⁶⁴ az ördög a kacsa (az átváltozott fiú) szemét, míg a fejét a vízből kidugja, kilopja. Oláh mesében⁶⁵ az ördög felesége az üldözött fiú szemét, amíg az azt kinyitja, kiissza. A szemet az ördög leánya lopja vissza. A legügyesebb tolvaj tehát az ördög vagy valamely hozzátartozója, s aki olyan ügyesen tud lopni, hogy észre sem veszik, annak ugyanolyan tehetséget tulajdonítanak, mint amilyen az ördögnek van, aki még a szemet is észrevétlenül ki tudja lopni. Az ilyen ember az ördöghöz hasonló (v. ö. ezzel a szólással: az ördöggel határos = az ördöggel szomszédos). A szemnek a testből való elrablása a lélekrabló tündér-mesetípushoz tartozó változatokban is elég sűrűn szerepel; visszaszerzése azonban nem varázsló-tudomány, hanem furfang segítségével történik s visszahelyezésének módja is részletesen körül van írva. Találkozunk vele még az emberi testbe átültetett állati testrészek mesecsaládjában.⁶⁶

(5.)

Ütheti bottal a nyomát. A szólás nyomai ezekben: A nyomát a bottal ütik az elfutott nyúlnak. (RMK.II. 205.)⁶⁷ Bottal ütni a nyomát⁶⁸ = az elszaladtat hiába üldözi. Bottal ütheted a nyomát⁶⁹ = eltőnt, elveszett. Bottal ütheti nyomát⁷⁰ és ütheted már bottal a nyomát.⁷¹ ("Tolvaj elillantott, lábnyoma a hóban.") A szólás leghívebb jelentését a Czuczor-Fogarasi-féle szótár adja, mert jelentése csakugyan az, hogy az elmenekültet hiába üldözik.

A szólás ősi babonás hiedelemből ered, ennek a hiedelemnek nyomát pedig babonákban és mesékben elég sűrűn találhatjuk.

Mecklenburgi német babonás eljárás szerint⁷² a tolvaj lába nyomába koporsószeget vernek; a tolvajnak ettől meg kell halnia. Másik német adat szerint⁷³ távollévőt úgy lehet megverni, ha nagypénteken napkelte előtt egy ruhadarabot, melybe a távollevőt belegondolják, mogyorófavesszővel megvernek. Talán ez a két adat is meggyőz arról, hogy a szólásban jelképies bántalmazásról van szó. A primitív hit ugyanis elégségesnek tartotta, hogy a tolvajnak, gyilkosnak stb. a lába nyomába szeget verjenek, a lába nyomát vagy szimbolumát üssék; ezzel az eljárással annak a romlására vannak, akit büntetni akarnak. Ennek a babonás szokásnak emlékét még más folklore-adatok is őrzik.

A Gesta Romanorum CII. sz. elbeszélésében⁷⁴ egy szerzetes egy férjet el akar pusztítani; annak képét megrajzoltatja s a képre rá akar lőni. A férj mindezt távolról. egy tükörben látja s mikor a szerzetes a nyilat kiröpíti, a fürdőkádban a víz alá bukik. A nyíl többszöri kísérlet után sem találja. Középkori varázsló eljárás szerint⁷⁵ azt, akit meg akartak rontani, viaszból kiformálták. Ha a viaszképmásba beleszúrtak, az, akihez a viaszalak hasonlított, fájdalmat érzett s ha a viaszt fején megszúrták, az ábrázolt ember meghalt. Somogy megyei magyar babonás elbeszélés szerint egy vadász egy hordó vízben meglátja felesége csábítóját, a képre lő s a csábító azonnal meghal. Ugyancsak magyar adat szerint⁷⁶ egy vénasszony viaszképpel egy fiatalembert úgy megront, hogy annak a keze elszárad. Olasz mesében⁷⁷ az elhagyott ara fából fiú-és leánybábot készít; a leánybáb a fiúbábot pofon üti. A pofon a hűtlen királyfinak fáj. Angolországi boszorkányok a boszorkányszombatokon apró viaszképeket készítenek, azokat tagonként megolvasztják s azok, akiket a kép ábrázol, tagonként elszáradnak.⁷⁸ A lábnyomnak bottal ütlse vagy szeggel átlyukasztása ugyanolyan rontó, varázsló eljárás, mint a festett vagy szoborban megalkotott képmásnak megszúrása, elolvasztása vagy meglövése, valamint a lencsének a tűzbe szórása (amint a lencse a tűzben szélpattog, a boszorkány arca is úgy ég 'ssze)⁷⁹ s célja is ugyanaz: bántalmazni vagy elpusztítani. Ennek az emléke a legutóbbi idők büntető jogszokásaiban is fennmaradt. Ismeretesek előttünk a magyar szabadságharc leverése után való időkből az osztrák katonai törvényszékek in effigie akasztásra szóló ítéletei.

A babonák, babonás elbeszélések és szólás között az a különbség, hogy a babona és az epikum még a varázsló eljárás realitásában való élő hitről tanúskodik, a szólás azonban már a gondolkodásnak abból a rétegéből származik, melyben a varázsló eljárással kapcsolatos hit eltűnt, vagyis mintha a szólás azt mondaná: bármely varázsló eljárást elővehetsz, a tolvajon vagy gyilkoson többé bosszút nem állhatsz.

Kertész Manó ezt a szólást is a vadásznyelvvel hozza kapcsolatba.⁸⁰ Láttuk azonban, hogy a kettő egymástól merőben idegen.

4. Szokásmondások. Nyelvünk művelődéstörténeti emlékei. (Részletek)Kertész, Manó

Forrás: KERTÉSZ Manó: Szokásmondások. Nyelvünk művelődéstörténeti emlékei. (Részletek) h.n., Helikon, 1985. 5-13; 60-88.