Irodalom- és művelődéstörténeti alapfogalmak S. Horváth, Géza Irodalom- és művelődéstörténeti alapfogalmak



Yüklə 446,83 Kb.
səhifə5/25
tarix17.11.2018
ölçüsü446,83 Kb.
#80575
1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   25

Kulcsszavak: litteratura, élőszó, szójel, mnemotechnikai eszközök, alliteráció, névmágia, textus, szövegrögzítés, szövegállandóság, ős-szöveg, jelenvaló közönség, szóhagyományozás, költői kifejezés, költői nyelv

Íratlan irodalom.

Az irodalom keletkezésének első és legelemibb föltétele az írás. Írás nélkül nincsen irodalom: a litteratura szó is eredetileg írni-olvasni tudást jelentett. Írástalan időben az írott betű helyett pusztán az emlékezet rögzíti meg a szöveget és a szóhagyomány által alakúl az a viszony, mely a szerzőt, a munkát és a közönséget egymáshoz fűzi. Az irodalom gyökerei az írás nélkül való műveltség talajáig érnek le és a szellemi műveltségnek ebben az ősi alaprétegében képződik az a kezdetleges viszony, mely a szellemi fejlődés magasabb fokain irodalommá változik. Az irodalom fejlődése az "íratlan irodalommal" kezdődik.

A. Alakuló szöveg.


  1. Az élőszó

Társadalmi szerepe az abszolút írástalan korában. – Primitív közösség a beszed és az elbeszélő. a szó-jel és a jelölt tárgy, a nyelvi kifejezés és a gondolati tartalom között. – A szó hatalma. Névmágia. Oratio recta. – A primitív gondolkodás hajlamos a szószerint való szövegrögzítésre.

Az írásbeliség fejlődése egyes népeknél, miként az egyes embernél is, az írás nélkül való állapotból indul ki. Primitív népek csupán beszélik, de nem írják a nyelvet, ép ezért az analfabétizmust a mai írásos műveltség korában az alacsonyabb fokú intelligencia ismertető jelének szoktuk tartani. A mai ember gondolkodása annyira összeforrott az írással és az olvasással, hogy csak nehezen tudjuk magunkat visszahelyezni a teljes írástalanság állapotába, még nehezebben eszmélünk arra, hogy az abszolút analfabétizmus korában a kimondott szónak más jelentősége, más értéke és más funkciója volt, mint a mi korunkban. A nyelvi kifejezés társadalmi funkciója a szellemi fejlődés folyamán megváltozott.

Az írás nélkül való ember csak beszéd alakjában bírja a nyelvet: a nyelvnek csak azt a formáját ismeri, amely a beszélő ember ajkán elhangzik, de nem tud a nyelv másik, elvontabb formájáról, mely az időben elhangzó mondatot a térben jelekkel megrögzíti és a beszélő embertől elválasztott objektív és látható valósággá teszi. Az irodalom pedig ennek a megrögzített, „látható nyelv”-nek szférájába tartozik. A nyelv neve: lingua, zunge stb. még az írástalan embernek konkrét, a beszélő embertől el nem választható nyelvi fölfogására mutat. A mai írásos gondolkodás korában, mikor a betű elkülöníti a szót a beszélő embertől, a szó hangalakját csakúgy mint a szó írott képét csupán szimbólumnak, konvencionális jelnek érezzük, mely a jelölt tárgyra vonatkozik. A primitív nyelvi gondolkodás számára azonban a kimondott szó nemcsak elvont jele, hanem képe, sőt része a kifejezett dolognak. A beszéd ekkor még jobban hozzátapadt a konkrét valósághoz, a szójel és a jelölt dolog még nem differenciálódott annyira, mint a későbbi fejlettebb gondolkodásban. Ami a szóval történik, vagyis amit hangosan kimondunk, az e primitív fölfogás szerint a valóságban is megtörténik. E fölfogásban gyökerezik a kimondott szó varázserejébe, a szó hatalmába vetett hit.112 E szó-hit szerint a szóban benne foglaltatik a dolog lényege: aki a tárgy nevét tudja, a tárgyat magát is hatalmába kerítette.113 Mivel a szó valamikor közelebb ért a valósághoz, ezért nagyobb volt a szó súlya, fontossága és hatása, mint a mi beszédesebb és elvontabban gondolkodó korunkban. Szinte azt mondhatjuk, mennél messzibbre megyünk vissza a műveltség írástalan múltjába, annál nagyobb jelentősége van a szavaknak és a textusnak, mely a nyelvi kifejezést szó-szerint megrögzíti. A gyermek és az alacsony műveltségű ember, ha elbeszél, szószerint szereti ismételni a hallottakat. Szószerint hagyományozza át másokra a hallott szöveget, mert a szellemiség alacsony fokán a beszéd és a valóság, a jel és a jelölt dolog még differenciálatlan egységben él a beszélő tudatában. Az írástalan ember ezért hajlamosabb a nyelvi kifejezés szószerint való megrögzítésére, mint a fejlettebb és differenciáltabb gondolkodású, aki a dolgok lényegét és a nyelvi kifejezést élesen elhatárolja egymástól.


  1. Szövegrögzítés.

Az irodalmi „mű” kezdete. – A szóbeli szöveg fluktuál: csak pillanatnyilag realizálódik: az emlékezetre van bízva; elválaszthatatlan az emlékező embertől. – Alakuló szöveg. – Nincs címe. Kezdő szavak mint az írástalan szöveg címe.

A nyelvi szöveg megrögzítése az irodalom fejlődésében az első lépés: kezdete annak a folyamatnak, mely az irodalom három tényezője közül, a mű, a szerző és a közönség közül az egyik tényezőnek, az irodalmi műnek kialakulására vezet. Irodalmi munkának ma már csak írás által megrögzített szöveget nevezünk és az állandóságot, melyet az írás és nyomtatás ad a szövegnek, az irodalmi mű egyik lényeges belső alkatelemének érezzük. A legszebb dialógus, a leghatásosabb beszéd, vagy a legérdekfeszítőbb elbeszélés nem lesz irodalommá, ha senki le nem írja és senki el nem olvassa. A nyelvi kifejezés megrögzítése teszi az irodalmi művet önmagában megálló, objektív, individuális valósággá. Az individualitás fogalmában szükségszerűen bennefoglaltatik, hogy az individuum megállapodott, határolt és stabil alakkal bírjon, hogy változásaiban is megmaradjon ugyanannak, egyéniségnek. Az irodalmi mű azzal válik individuummá, hogy maradandó formát ölt az írás által. A szöveg állandósága, a mai irodalmi munkának ez a lényeges vonása, azonban csak lassan és fokozatosan alakúlt ki a szellemi fejlődés folyamán. A történelmi megfigyelés arra az eredményre vezet, hogy az irodalmi mű csak hosszas belső fejlődés után érte el a nyomtatott betű szövegállandóságát és azt a fix és stabil nyelvalakot, mellyel individualitását a nyomtatott betű körülhatárolja. Ezt a belső fejlődést a megállapodott nyelvalak felé az irodalmi mű fokozatos individualizálódásának tekinthetjük. A fejlődés kezdetén, íratlan állapotban, a mű nyelvalakja fluktuál és folyton változik. A szóhagyomány nem ismer kanonikus szöveget. A népköltészetnek szóhagyomány útján terjedő emlékeiről köztudomású, milyen eltérők lehetnek a szöveg változatai, melyeket különböző időben és különböző helyen följegyeztek. A valóságban csak ezek a helyhez és időhöz kötött szövegváltozások vannak, mindegyik változat külön individuumnak számít: hiteles ősszöveget, melyből a változatok levezethetők, sohasem rekonstruálhatunk.

A szóhagyomány szövege természeténél fogva polymorph. Sokalakúsága részben abból ered, hogy a nyelvi kifejezések írástalan megrögzítésének egyetlen médiuma az emlékezet, részben pedig abból, hogy a szöveg még elválhatatlanúl hozzánőtt a beszélő, előadó emberhez. Mielőtt a pergament és a betű konzerváló ereje tudatossá lett volna, a puszta emlékezetre hárult a feladat, hogy az egyszer kimondott szónak állandóságát és fenmaradását biztosítsa. A szóhagyományt az emlékezés tartja fenn és élőszó útján származik át nemzedékről nemzedékre. Az emlékezet azonban semmit sem őriz meg érintetlen változatlansággal: voltaképp nem ismételhetünk meg egyetlen egy mondatot sem pontosan úgy, amint azt már egyszer elmondtuk, vagy amint azt másoktól hallottuk. Az emlékezés mivoltához tartozik, hogy nem rögzít teljesen és tökéletesen, azért az emlékezetre bízott szöveg sem lehet állandó, hanem fluktuál és változik. Az irodalmi műnek írástalan őse tehát csak a beszélő ember tudatában van meg és csak alkalomszerűen lép a valóságba, csak pillanatnyilag realizálódik beszéd formájában és más-más alakban. Az alakuló szöveg jellemző sajátsága az írástalan állapotnak. Folytonos átalakulása által a szöveg nem válik lezárt nyelvi individualitássá: e hiánynak külső jele, hogy az írástalan szövegnek nincsen neve, nincsen címe. A név az individualitás jelölésére szolgál. Ha mégis valamikép meg kell jelölni az írástalan szöveget, akkor az egész szöveg lényegére mutató cím helyett a szöveg eleje, a kezdő szavak, a rész, gyakran a gépiesen leválasztott, értelem nélkül való rész az egész helyett szolgál az írástalan mű megnevezésére. Balassi pl. "Az Fejemet nincsen már nótájára" írja egyik versét.


  1. Szövegállandóság a szóbeliségben.

Írástalan segédeszközei: a gesztus, a kötött forma, a ritmikus előadás.

A nyelvalaknak emlékezetszerű primitív rögzítése mindig tökéletlen lesz, mégis, a szövegállandóság kikristályosodása már írástalan állapotban kezdődik, sőt viszonylagosan igen magas fokra is emelkedhetik. Ismeretes, hogy írástalan emberek csodálatos memóriával rendelkezhetnek, hogy a szóhagyomány századokon át megdöbbentő hűséggel tud nyelvi szövegeket fentartani. Említettük már, hogy a szellemi fejlettségnek alacsony fokán álló ember bír leginkább azzal a dispozicióval, hogy szószerint ismételje a hallott szöveget. Mielőtt a rögzítő betű és a pergament a látóhatáron megjelenne, az írástalan ember öntudatlanul is mnemotechnikai támaszokhoz fordul, hogy a fennmaradásra szánt nyelvi szövegnek bizonyos állandóságot adjon. Miként pótolja az írástalan műveltség az írást? Az írásbeliség fejlődésénél fölmerül az a kérdés, milyen eszközökkel tudja az írás az élőszó közvetlenségét, hangsúlyát, intervallumait, melódiáját és pausáit pótolni. A szóhagyomány vizsgálata ennek a kérdésnek ellenkezőjéhez vezet: milyen módon közelíti meg a puszta szóbeliség azt a szövegállandóságot, melyet csak az írás tud elérni? A szöveg állandósulása a mű fejlődésének egyik lényeges alkotóeleme. Különböző írástalan műveltségi állapotokra rendkívül jellemző, miként állandósul körükben a szóhagyomány szövege. A keleti műveltség körében pl. az írástalan szövegrögzítésnek más, racionálisabb módjai fejlődtek ki, mint a germán műveltség körében.114A magyar írástalan múltról nem szólhatunk. A germán hagyományban a szöveg konzerválásának három tényezőjét ismerhetjük fel: 1. a gesztust, 2. a „kötött” nyelvet, 3. a ritmikus előadást. E konzerváló tényezők szerepét a jogszokások világítják meg legélesebben, mert a germán jogi élet, ép úgy mint a keleti műveltségnél a vallásos élet, írás előtti időben is nemzedékeket túlélő, objektív hagyományokat és formákat igyekszik kialakítani; sőt arra is találunk példát, hogy az állam maga gondozza az íratlan törvényeket, mint a keleti egyházak a vallásos hagyományt, hogy azokat megvédje a szóhagyományozás átalakító hatásával szemben. Így fejlődött ki a germán jogban a törvénymondó (loghmaδer) intézménye: az izlandi germánoknál a törvény csak akkor bírt törvényerővel, ha azt a loghmaδer legalább minden harmadik év nyarán a nemzetségek gyűlésén elmondotta. Az írástalan szerződést is oly módon kellett megkötni, hogy az egyszer kimondott kötelező szó objektív formában fenmaradjon. A szerződést szóval és gesztussal kötik: mit Hand und Mund. A gesztus emlékeztet a szóra, a szó a gesztusra.115 Gesztusok és kifejező testmozgások hasonló szerepére kell gondolnunk az írástalan kor minden előadásánál: a költő-előadó még láthatóan ott állott a jelenvaló közönség szemei előtt. A szellemi fejlődés alacsonyabb fokán a gesztus még jobban összeforrott a beszéddel, mint a szellemi fejlődés differenciáltabb magasságán: az írástalan ember számára a kifejező mozgás olyan állandó alkateleme lehetett a szóképzetnek, mint a modern embernél az íráskép.



  1. A szóhagyomány stílusa.

A szövegrögzítés szempontjából magyarázódik. Alliteráció és variáció. – A próza nyelve és költészet nyelve. A különbség eredetileg az emlékezetszerű szövegrögzítésben van. – „Költészet” a jogban.

Az írástalan szövegrögzítés döntő befolyással van a szóhagyomány stílusának alakulására is. A szóhagyományozás oly stílus kialakulására vezet, mely az írott betű segítsége nélkül is maradandó formákba tudja önteni a nyelvet. A szóbeli átörökítés technikájából következik, hogy az írástalan szöveg át- és át van szőve állandó kapcsolatokkal, nyelvbeli formulákkal és ismétlődésekkel, alliterációkkal és variációkkal, mert ami újból és újból ismétlődik és formulaszerűen megrögződik az előadásban, az természetszerűen nagyobb maradandósággal bír, mint a folyton új szókapcsolatokat teremtő beszéd. A ritmus és melódia az ismétlődés erejével rögzíti a szöveget, a rímes forma is emlékezetessé és változhatatlanná teszi az egyszer kimondott mondatot. Az írásbeliség kezdetén, az újabb népköltészetben és mindenütt, hol az írott betű helyett a szóbeli rögzítés alakítja a fenmaradó szöveget, a szóhagyomány stílusának jellemző formuláival találkozunk. A germán szóhagyományban az alliteráció és variáció a szöveg írástalan megrögzítésének legáltalánosabb stíluseszköze.

A nyelvtudomány már régen fölvetette és újabban sokat foglalkozik azzal a kérdéssel, mi a különbség a próza és a költészet nyelve között (Zlinszky: Minerva 1926, 202; Zolnai: Minerva 1927. 62 1.). Sokoldalú megfigyelések egybehangzóan azt az eredményt érlelték meg, hogy a költő nyelve az érzelmileg megindult ember nyelve, s a költői kifejezés kritériuma is érzelemkeltő és -kifejező hatásában rejlik. A költői kifejezés stílusa érzelmileg fokozott tartalmat fejez ki és erősebb érzelmi rezonanciát vált ki, mint a szokványos hétköznapi próza. A próza érzelmileg hűvös és közömbös, belőle az értelem beszél, ezért a szórendje kötöttebb, mint az érzelmileg megindult költői nyelvé.116 Az invertált szórend, a képes kifejezés, a ritmikus forma: érzelemkeltő és érzelemkifejező eszközei a költői nyelvnek. A költői nyelvnek ez a fölfogása nyilván a mai differenciált és individualizált nyelv vizsgálatából származik, de a mai nyelvállapot szempontjából sem áll meg mindenben. Nyilvánvaló ugyanis, hogy erős érzelmi reakciók épenséggel nem váltanak ki művészileg formált kifejezést és hogy a stílus száraz tárgyszerűsége adott esetben sokkal erősebb érzelmi rezonanciát kelt és sokkal közelebb ér a fokozott érzelmiséghez, mint a szavakban válogató költői kifejezés (Zolnai: Minerva 1927, 64 I.). Az érzelmileg felindúlt ember nem mindig oly beszédes, mint a klasszikus színpad hőse, nem fejezi ki magát költői nyelven és egyáltalán nem ír verseket. Tehát nem a közvetlen érzelemkifejezésben kell keresnünk azt az alakító erőt, mely a költői stílust formálja és a próza stílusától megkülönbözteti.

A próza és a költészet stílusbeli különbözősége és tudatos szétválasztása már a kései, messze előrehaladt szellemi fejlődés eredménye. A fejlődés kiindulópontja itt is a differenciálatlan állapot lesz, ezért az elkülönülés csiráit még az írástalan állapotban kell keresnünk. Kezdetleges viszonyok között a költői kifejezés nem érzelemkeltő és érzelem-kifejező hatása által különbözik a mindennapi prózától, hanem azáltal, hogy rögzíti a nyelvet.117 A költői kifejezés kiragadja a pillanatnak szánt beszéd formáit a mulandóságból és maradandóvá, feledhetetlenné teszi a kifejezést, mely a prózában csak pillanatnyilag él és elhangzása után örök feledésbe merül. A megrögzítésben van a költő művészete és hatalma: olyan kifejezést teremt, amely aere perennius, ércnél maradandóbb formákba kovácsolja a nyelvet. A költői kifejezés kezdettől fogva a maradandóság felé törekszik: a maecenás eredetileg azért jutalmazza a költőt és azt értékeli művészetében, hogy ez maradandóvá tud rögzíteni és ezzel a halhatatlanság szférájába tud emelni egy mulandó pillanatot. A költői nyelv abban különbözik a mindennapi beszéd prózájától, hogy kötött, hogy az emlékezetbe vésődő szöveget alkot. Az emlékezet pedig az érzelemmel telített élményeket ragadja meg a legjobban, ezért a szóhagyománynak konzerváló eszközei: a gesztus, sztereotip formulák, ismétlések részben azonosak az affektív beszéd kifejező eszközeivel. A költői kifejezés, pl. az ismétlés, érzelmi hatást válthat ki a hallgatóban. A költő azonban nem azért használja ezt a kifejezést, mert maga érzelmileg megindúlt, hanem azért, hogy változhatatlan, az emlékezetbe vésődő szöveggé formálja a nyelvet. Grimm Jakab rámutatott a germán jogi formulák alliterációkkal és variációkkal átszőtt költői nyelvére: ez a költészet, melyet az íratlan jog nyelvével találunk, nyilván nem érzelmi talajból fakad, hanem megmásíthatatlan formákba igyekszik önteni a nyelvet, hogy a jogi cselekmény objektív fennmaradását és érvényét biztosítsa.

A szövegállandóság lassú kikristályosodása így az irodalmi mű belső fejlődésének kiindulópontja: az időtlen maradandóság a végső cél. amely felé a költészet törekszik.

[...]


6. NévmágiaSolymossy, Sándor

Forrás: SOLYMOSSY Sándor: Névmágia. In: Uő: A „vasorrú bába” és mitikus rokonai. Válogatott tanulmányok, Bp., Akadémiai Kiadó, 1991. 19-39.



Kulcsszavak: név, identifikáció, totemnév, óvónév, tabu, eufemisztikus körülírás

Mai felfogásunk szerint a személynév arra való, hogy az illető egyént megkülönböztesse másoktól. A széltében használatos kettős név közül az első (a vezeték- vagy családnév) a vérrokon egységet, melybe az illető tartozik, különíti el a többi idegen családegységektől; a keresztnév viszont az első és többekkel közös név körén belül megjelöli az illetőt mint egyént.

Hogy a személynévnek e rideg formaságon kívül egyéb, mélyebb jelentősége is van, hogy tartalmilag gazdagabb a puszta külső jelnél, arra csak nem régóta kezd a kutatás ráeszmélni. Ha csupán megkülönböztető jelölés volna a név, közömbösen olvasnék vagy hallanék mindazok nevét, akiket személy szerint nem ismerünk. Nevük üres X lenne előttünk; valamennyi egyaránt X, vagyis egyformák volnának az ismeretlenségben. Ha Korsós Mihály nevét hallom, akit nem ismerek, ugyanolyannak venném, mint például azét az ismeretlenét, akit Egerszeghy Zoltánnak, hívnak. Hallva azonban a két nevet, önkéntelenül különbséget veszek észre köztük. A különbséget az a lelki funkció hozza, bennünk létre, amely egy név elhangzásakor hozzákapcsolja az illető ismeretlennek képzeleti alakját is. Az ilyen kiegészítő képzeletfunkció hosszas előzetes tapasztalat és begyakorlás folytán alaktípusokat rögzített meg és tart készen; a puszta nevet azután bekategorizálja a típusok valamelyikébe. Korsós Mihályt a nép egyszerű fiának fogom képzelni, Egerszeghy Zoltánt úri rendből valónak. Sőt a név hangzása magában is elég arra, hogy beosszam valahova: Zsigmond nevű valaki képzeletemben idősebbnek fog feltűnni, mint ha Elemérnek, hívnák. Hogy miért? Oka annyira egyéni imponderabilia, hogy magam, a beosztó, sem vagyok vele tisztában. – A névnek e képzeletmozdító erejére utal az etnológus Tylor is, aki egy helyt megdicséri Sprenger orientalistát azért, mert Mohamed élete című művében ezt az őszinte vallomást teszi: "Egész más hatással van, reám legalább, ha azt olvasom, hogy: – A próféta így szólt Alkamához, még ha nem tudom is, ki az az Alkama, mint ha az állna ott helyette: a próféta így szólt valakihez!"118

A képzelet e kialakító munkájával karöltve jelentkezik egy másfajta hozzáadás: az érzelmi velejáró. Bármennyire idegen előttem a név hordozója, egyiknek neve tetszik puszta hangzása révén, másiké nem tetszik. Mindez ugyan egyéni, szubjektív hozzátevés a rideg névformához, de életet ez önt belé; nélküle nem volna érdemes, de nem is tudnánk pusztán hallott neveket emlékezetben megtartani.

Mai haladott szellemi kultúránk mellett tehát sokat toldunk, csatolunk egy-egy név szó-szkelettjéhez. Kérdés: későbbi vívmány-e ez az emberi fejlődésben vagy sem? Külszínre valóban így mutatkozik, mintha az egész víziószerű megelevenítés a fürgévé, színessé fejlett képzeletnek újabb keletű terméke lenne. Ám a szellemi fejlődés kezdeteit kereső tudomány: az etnológia ennek ellentmond. Tapasztalataink egész tömege tanúskodik arról, hogy minél hátrább megyünk a kultúra fokozatain, minél elmaradtabb néptörzsek felfogását, gondolkozásmódját vizsgáljuk, annál szembeszökőbbnek találjuk a képzelet túltengő befolyását náluk minden vonatkozásban. Minthogy pedig a névnek említett járulékai elsősorban képzeleti termékek, az ősállapotú népegységeknél, a fantázia e rabszolgáinál, szükségképp erősebben, gazdagabban fognak jelentkezni, mint haladottabb fokokon. Valóban így is van, és mint az alábbi adatösszeállítások igazolni fogják, a legképtelenebbnek tetsző szokásokra, eljárásmódokra vezetnek.

A beszéd a kerek világon, ahol csak ember él vele, nem puszta hangösszetétel, hanem fogalmak, helyzetek, képek elővarázsolója. Ezek a belső szemléletben fölébresztett képek a primitív észjárás szerint nemcsak másai lesznek létező valóságoknak, de egyben igazi valóságok is. Amit az ősállapotú ember képzeletében lát, előtte éppoly érvényes valóság, mint bármi kézzel fogható realitás. A beszéd szavainak, mondásainak ezt a megjelenítő, létrehozó képességét emiatt, a maga szemében nem is jogtalanul, valami azokban szunnyadó varázserőnek tulajdonítja, amellyel képesek ideidézni, ideigézni a jelentett dolgokat. – Valakinek a neve hallatára megjelenik lelki szemei előtt az illető alakja; ezt a maga eszével csak úgy képes megérteni, ha felteszi, hogy a névnek hatalma van az alak, az élő lény fölött, rendelkezik vele, ide tudja varázsolni. Aki tehát tudja az illető nevét, ezzel hatalmat nyert fölötte, befolyást gyakorolhat rá, s esetleg visszaélhet vele. Innen a széltében elterjedt szokás náluk, hogy neveiket eltitkolják.

Marsden szerint a szumátrai dajak bennszülött igazi nevét el nem árulná semmi áron; beszédében gondosan kerüli hozzátartozói nevét is, legfeljebb körülírja.119 A dahomeyi néger éppúgy,120 mint az ausztrál-negrito a személyneveket eltitkolja, "mert fél, hogy aki ismeri, hatalmat nyerhet a név viselője felett".121 "Az odzsibvé indiánból nem lehet kivallatni saját nevét; mást mond: csúfnevét, állatnevet stb."122 "Sértésnek vette a vörösbőrű, ha neve után kérdezősködtünk. Az a babonájuk, hogy bajuk támad, ha megmondják. Még a házastársak sem nevezik egymást rendesen.123 "Minden jakutnak (Szibéria északkeletén) két neve van; ezek közül az egyik az igazi de ezen sosem szólítják, csak a legvégső szükség esetén."124 De la Borde és Meiners szerint a karaib indiánok éppúgy, mint a vörösbőrűek és a szibériai primitívek ősi elődeik neveit veszik fel, de ezeket ki nem ejtik tiszteletből az elköltözöttek szellemei iránt.125 Utóbbi másfél száz éves források alkalmasint tévednek a megokolásban, amint tévedett bizonyára Pallas is, midőn az osztjákokról azt írta, hogy a családokban a leányoknak nem szokott nevük lenni, s azért az osztják feleségét mindig így szólítja: "Asszony!" (Imi).126 Klasszikus tanú rá Kari von den Steinen, aki a közép-brazíliai bakairi indián nőktől egyebet sem hallott, mikor szótára számira neveik után érdeklődött, mint: Pékoto úra! 'Asszony vagyok', de hosszas ott-tartózkodása folyamán rájött, hogy mindegyiknek van neve, de idegennel nem közlik semmiképpen.127

Nepálban a nagy hindu felkelés alkalmával Gurri-szá bennszülött vezérnek következő parancsát fogták el az angolok: "Tudjátok meg az angol vezérgenerális nevét; írjátok rá egy szelet papírra, tegyetek hozzá kevés rizst és sáfrányt, s mondjátok el fölötte háromszor a nagy átok szövegét; azután pálmafagallyat szerezve, annak tüzénél égessétek el az egészet."128 A skandináv Edda-dalok Fáfnismál-énekében Sigurd hős legyőzi Fáfnir sárkányt, aki haldokolva megkérdi, hogy hívják megölőjét. Sigurd nem mondja meg, helyette "Szép szarvas"-nak (Göfugt dyr) nevezi magát. A prózaredakció kommentátora hozzáteszi: "S azért titkolta nevét, mert az öregek hite szerint a haldoklónak szavai hatalmas erejűek, ha ellenfelét névemlítéssel elátkozza."129 Hasonló esetet említ a későbbi (XII. századi) Vatusdoela Saga (I. cap.).130 Az eredeti felfogás itt már módosultabb alakban jelentkezik. Később is, amint a primitív gondolkodás helyébe lassanként a kulturált logikus észjárás lép, az alap-ok elhomályosul, és különféle átalakuláson: bővülésen, átvitelen megy keresztül. Még elég áttetsző a vonatkozás egy svéd – dán balladatípusban (Hillebrand és Hilla),131 amely Skóciában is ismeretes.132 Hillebrand (Ribolt) lovag elszökteti a királyleányt. Ennek atyja, fitestvérei és vőlegénye a szökevények után vetik magukat. Amint egyenként utolérik, a lovagnak sorra meg kell küzdeniük velük. A párviadalokat végignéző leányt kedvese előre figyelmezteti, hogy viaskodás közben az ő nevét ki ne ejtse (Hilla lilla! nämn icke mitt nam!); de ez, mikor apja áll a lovaggal szemben, önfeledten felkiált: "Hillebrand, bocsásd le kardod, Apám nem érdemel halált." A név elhangzására kedvesét is halálos csapás éri. Alig tudnak a lovag kastélyáig vergődni, ott a férfi meghal, a leány utána. A kiadó, Arvid Afzelius a hozzá írt jegyzetben említi: "Szerencsétlenségnek tartották a XII–XIII. században, ha a küzdő lovagot valaki nevén szólította. Ezt úgy mondták, hogy az illetőt »halálra nevezni« (att dödnämna)." A többi balladaváltozat is a névkiejtésen fordul meg. – Skóciában és Bretagne-ban a tündéreket (elf, imp, fairy, korigan stb.) nem szabad köznevükön sem említeni: megharagszanak érte és bajt okoznak. Körülírással, utalással szabad csak róluk beszélni.133 Az észt tündérmesékben gyakori közbeavatkozó alak a vízisellő, de amint az emberek a "sellő" nevet kiejtik, ijedten eltűnik.134 Ugyancsak ott a helyi mondák közt a pestis elpusztít egy falut Rogo szigetén; egy máshonnan hazatérő vénasszony, mikor Isten nevében köszönti a halált osztó szellemet, a szörny elhordja magát onnan (tudniillik ellene az erősebbet hívja!).135 Egyebütt is fel-felbukkan. Radloff egyik kirgiz történetében egy leány kénytelen a szakállas farkast követni, mert ez nevét kitalálta.136

A szellemek, tündérek, szörnyek izgulása nevük említése miatt onnan ered, hogy széltében vallott hiedelem szerint, amint gyarló földi ember a név vagy varázsmondás ismerése révén hatalmat nyer fölöttük, elvesztik varázserejüket; vagy ők is emberekké lesznek (például a Hattyúlányokról szóló mesetípusban), vagy elvesztik örökéletüket, halandókká válnak, sőt nyomban meg is halnak.137 Ez őshitbeli hagyományok, melyek egykor hitelt követelő mondákban éltek, ma petrifikálva megtalálhatók néhány eredeti népmesében. Még mondái formájú például az az epikus emlék, amely a lundi templom felépítéséről szól. A hittérítő Szent Lőrinc püspök szerződést köt egy óriás szellemmel; ez felépíti a katedrálist, de ha elkészültéig a püspök ki nem találja nevét, elviheti étkül magával. Már csak a toronygomb feltevése van hátra, és Szent Lőrinc leverten sétál a város körül, midőn egy bozótból kihallatszik, amint az óriás neje gyermekét csitítja: Hallgass, Find apád elhozza neked Lőrinc püspök két szemét. A szent végső percben kiejti a nevet, s az óriás leszédül a magasból, szörnyethal.138 Ugyanez a motívuma a széltében elterjedt Panci-manci mesének. Egy leány akkor lesz a király felesége, ha a kiszabott, de lehetetlen feladatot teljesíti. Jelentkezik egy törpe szellem, hogy elvégzi helyette, de mire készen lesz, ki kell találnia nevét, különben elviszi magával. A leány is ugyanoly módon megtudja a törpe nevét, megszabadul, elnyeri a királyfit, a törpéről több szó nem esik; ez már a mesét nem érdekli, vagy ami ezzel azonos: kiveszett az emlékezetből.139

Ismeretes, hogy a skót–breton – skandináv egységes epikus terület telve van babonával; a nép valósággal kísértetlátó, lelki életük fele a szellemek befolyása, azok otthona, viselkedése felé van fordulva.140 A breton Grál-monda Lohengrin-epizódjában, mint tudjuk, Brabanti Elzának tilos a hattyúlovag neve, hazája és származása után kérdezősködni. Általában e kelta területen figyelhetjük meg legjobban a néveltitkolásnak azt a további módosulását, hogy a szellemek jelenlétében vagy azok birodalmába vetődve nem szabad egyáltalán beszélni sem.141 A Parsifal-eposzok régi kelta mondák lovagi kialakulásai, sok részlet már elmosódott, érthetetlen bennük. Ámde itt is megmaradt csökevényes elemként, hogy Klingsor varázsvárában senkinek szólni nem szabad. Azt hiszem ide kell utalnunk azt a sokat vitatott, rejtélyes helyet is, amely Parsifal viselkedésében megnyilvánul, midőn a Grál-várban végignézi a csodás mesevilágot, káprázatos felvonulásokat, szimbolikus lakomát, a nyílt sebű Grál-király szenvedését. Szinte lelki nyomás alól szabadítana fel mindent, ha a látottak iránt kérdezősködnék; de megokolás nélkül (ez már kiesett) hallgat, nem kérdez semmit, s mikor másnap reggel felkel, üres a vár, elhagyatott minden, csak amint onnan egyedül távozik lován, gúnyos hang kiabál utána: miért nem kérdezett? – A tudakozódás elvárása, a részvevő érdeklődés megkövetelése későbbi keresztény vonás e vallásossá alakított szerkezetben, míg Parsifal viselkedésének eredeti, pogány szempontból helyes volta időközben kiesett a köztudatból. A rejtélynek nem lehet más megoldása, mint az, hogy Parsifal megtartja a régi babonás tilalmat: a tündéri csodás helyen nem mer szólni.142 – Van e mondacsoportban más különös hely is. Úgy sejtem, az eredeti Parsifal-mondában, amely nem maradt ránk, a hős, ha együgyű lehetett is, mint minden tapasztalatlan gyermek, nem balga naivságból mond saját neve helyett mást. Mikor Artus udvarába kerül, és nevét kérdik, azt feleli, hogy őt anyja csak beau fils, chèr fils-nek hívta; az egész udvar nevet bambaságán. Pedig az ősi mondában bizonyára megszokott és természetesnek vett óvatosságból nem mondta meg nevét. Erre utal tudniillik a Parsifallal sokban rokon tárgyú Férfi Hamupipőke mesetípusa, ahol a hős királyfi állandóan "Nem tudom"-mal felel, s innen kapja Nemtudomka nevét.143

Eddigi példáinkban azzal az esettel találkoztunk, ahol az illető saját nevét titkolja, mert fél, hogy ha az másvalaki tudomására jut, s a nevében rejlő varázserő átmegy az idegen tulajdonába, abból reá veszedelem háramlik. Ehhez közelfekvő, de némileg mégis más árnyalatú az a felfogás, amely a nevet rejtő szót nem tekinti különálló valaminek, önmagában varázserejűnek, hanem identifikálja144 a név viselőjével. Amint a primitív ember minden olyan dolgot szoros kapcsolatba hoz az emberrel, ami vele állandóan együtt jár (árnyék stb.), úgy a nevét is. Mooney szerint az indiánus szemében saját neve nem egyszerű jelzés csupán, hanem lényének éppoly alkotórésze, mint a szeme, körme vagy fogai. Azt hiszi, hogy nevének gonosz célú felhasználása ugyanolyan kárt tud neki okozni, mintha testén sebet ejtenének. Ez a hiedelem az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig a legkülönbözőbb törzseknél egyformán megtalálható.145 A. B. Ellis ugyanezt állítja a néger népekről. "Afrika nyugati partvidékén az ember és neve közt valóságos fizikai összefüggés van; valakit tehát a neve útján is meg lehet rontani. Különös, de tény, hogy csak a születéskor kapott eredeti személynév ilyen természetű; a másik: a közhasználatban lévő erre nem alkalmas, tehát nem veszedelmes."146 A kelet-indiai dravida fajú todákról Rivers említ hasonlót: "Személynevet használni beszédben annyit tesz, mint annak személyét, lényegét érinteni. Meg lehet vele támadni, testét sebezni, vagy átokkal megverni; mindez kiszolgáltatja az illetőt a névvel visszaélőnek.147 – Fridtjof Nansen az eszkimóknál vett észre hasonlót: "Mint annyi más helyen, Grönlandban is a névnek nagy jelentőséget tulajdonítanak. Azt hiszik, hogy két egyforma nevű ember között lelki rokonságnak, összefüggésnek kell lennie."148 – De Groot a sok ősiséget megtartó Kínában talál rokon gondolkozásmódra: „Meg vannak győződve, hogy a személy a nevével egy élő lénnyé van összeforrva."149 Ebből a gondolati beállításból ismét az a vélekedés áll elő, hogy a név kiejtése annyi, mint az illetőnek odahívása, odaidézése (alább még lesz szó róla), ha nem is testileg, de lelkileg. Így a név voltaképp nem a testtel van integer150 kapcsolatban (bár erre is lesz még példa), hanem a lélekkel. A votjákoknál a beteg gyermeknek új nevet keresnek, hogy meggyógyuljon. Az erre használt kifejezés (ut' t'šan) annyit tesz, mint 'lélekkeresés'; másik névvel másik egészséges lelket keresnek neki, ami meggyógyítja a testet is.151 A mongoloknál az eljárás ugyanilyen: "más nevet kapnak, hogy kijátsszák, eltérítsék róla a rontószellemet".152 Ezt követik a borneói bennszülött dajakok,153 a tonkingiak154 és sziámiak, ahol némely hiú szülő eleinte hősi hangzású nevet ad gyermekének, de amint az megbetegszik, ijedten átcseréli csúf vagy semmitmondó névre.155

Az utóbbi példaeset tipikusnak mondható. A gyermeknek sok helyen adnak olyan nevet, amelyet valamelyik híres déd- vagy ükapa viselt. Itt az örvendő szülőknek animális ösztöne, érzelmi büszkesége játszik közre. De ennél is fontosabb az a tudat, hogy az ős nevével annak lelke is beköltözik az újszülöttbe: ez teremti meg az igazi rokonságot családjával, totemcsoportjával, akikkel a név erejénél fogva egyesül.156 "Az újzélandiak gyógyjavasai az újszülöttet vízparton a bullámba mártott lombbal meghintik, közben felsorolják ősei névlistáját, s amelyiknél a csecsemő tüsszent, azt a nevet adják neki."157 Az úgynevezett yuma indiánoknál hasonlóképp növénynedvvel hintik meg, s egyik ősének nevével ruházzák fel158 stb. De ilyenkor is titoktartással történik a névadás.

"A csuvas gyerek nevet kap a születését követő első ünnepen; mikor a segítő (bába)asszony áldást olvas rá a név belefűzésével, előbb beteszik az ajtót, hogy szavai ki ne menjenek a házból."159 Feltűnő sűrűn fordul elő, hogy a névadást a véletlenre bízzák. Nekik ugyan ez sem véletlen, hanem a szellemek, elhalt ősök vagy egyéb túlvilági hatalmak beavatkozása, akiknek ezzel alkalmat nyújtanak a nyilatkozásra. "A cseremiszeknél a sámán (mužetә) egyik legfontosabb teendője a gyermeknek nevet adni, mert egészsége a helyes névadástól függ. Egyik mód: a csecsemőt karjára veszi, ringatja, hintázza s közbe neveket mond: amelyiknél abbahagyja a sírást, az lesz a megfelelő. Más módja: a névfelsoroló próba alatt kicsihol; amely név kiejtésekor a tapló tüzet fog, azt választják."160 "A kalmük apa kilép a jurtája elé, s ami tárgyat vagy jelenséget először meglát, annak nevével ruházza fel az újszülöttet. Előfordul, hogy azét kapja, aki legelőször belép hozzájuk. Ha a családban előbb több gyermek ilyen névadás után csecsemőkorban elpusztul, lehető csúnya nevet adnak a következőnek (It ködön! vagy Palcsük 'Piszok'), hogy a szellemek ne vágyakozzanak rá, hanem elmenjen a kedvük tőle."161

Sok elmaradt néptörzsnél minden egyéb befolyást elnyom a rontó szellemektől való rettegés. A világra jött apróság gyenge, gyámoltalan, ellenállásra nem képes, leginkább ki van téve a rontásnak. Megszületésekor lármával, kolompzörgetéssel, dobszóval el lehet a lappangó rémeket riasztani, de huzamosabban ez nem alkalmazható ellenszer. Az állandó név helyes megválasztása az egyetlen orvosság. Amint Japánban himlőjárványkor kiírják a ház bejáratára: "A gyerekek nincsenek itthon".162 úgy kell a névvel is elterelni a leselkedő megrontókat. Nem elég a jelentéktelen vagy rút név, más mindennapos jelentésének is kell lenni, hogy feltűnés nélkül beszélhessenek róla (kutya, disznó, pióca,163 por, piszok, féreg164 egyéb állat-, növénynevek, tulajdonságok165 stb.). Ez már az eufemisztikus körülírás egy neme, amely haladottabb fokon kiterjed a beszéd sok egyéb fordulataira. Madagaszkáron és a dajakoknál viszont más kikerülő mód vált szokásossá.

A gyermekeket megszámozzák, előbbieknél 11-ig, Szumátrán 7-ig;166 az ausztrál-négereknél szintén, ahol előáll az a különösség, hogy bár számnevük csak 3-ig van (utóbbi = 'több, sok'!), a gyermekeknek születésük sorrendjében sztereotip neveket adnak, minden családban ugyanazokat, s e szókat átviszik a magasabb számok jelölésére 9-ig.167 Eredet szerint a római Quintus, Sextus nevek is aligha lesznek egyebek ily elhárító körülírásoknál. – A gyermeket a jelentkező pubertás koráig otthon nevelik az anya gondozása alatt. A nemi kiérés idejét a primitív ember nevezetes időpontnak tekinti; vele átlép a gyermek a felnőttek sorába, s e beiktatás náluk az emberi élet legnagyobb ünnepe. Mindkét nembelieket külön felavatják, mikor is eddigi életük minden velejáróját levetve, nevet is cserélnek. A pápuák,168 loango-négerek,169 régi peruiak170 végleges nevet kapnak, leginkább valami feltűnő tulajdonságukról nevezik el őket, vagy hangzatos szót választanak, mert a betegség démonaitól már nem kell annyira tartaniok. A titkolózás azonban tovább tart, minthogy egyéb veszedelmek nemcsak fennállanak, de fokozottabban fenyegetnek.171 Ellenség, ősök lelkei, vadállatok démonai a gyermekekkel nem törődtek, most ezek ellen kell védekezni.

A többször említett odaidézés is névkiejtés (hívás) útján csak itt lép igazán érvénybe. Ez az odavarázslás (lélekcitálás) az emberiség legelterjedtebb elemi gondolatai közé tartozik. Egykori, azóta népmesékké vált mondákban lépten-nyomon találkozunk vele. Ahol a népmese hőse elvetődik a szellemek (legrégibb formájában: a halottak) országába, s ott tündérszeretőt szerez magának, midőn onnan hazatér, a neki kínált leányok, akárha királyi házból is, nem tetszenek. Bár tündér-kedvese figyelmeztette, hogy halandó emberek közt őróla ne beszéljen, sok faggatásra elárulja egykori viszonyát. Amint nevét említi, a tündérnek meg kell előttük jelennie. Csodás szépségét a jelenlevők elismerik, de a hős ezzel örökre elvesztette szerelme tárgyát. A Lanval lovagi mondától172 a Tündér Ilona típusig173 leggyakoribb csodamotívumaink közé tartozik. – Más formája: "a megsegítő szolgaszellem" megjelenése. Keleti eredetű, de mindenütt ismert bevezető motívuma néhány típusunknak.174 A szegényember, mint mesehős, legnagyobb bajában leroskad az útszélen és felsóhajt (Oh, Ohime, Ohai stb.), mire földöntúli alak terem előtte és szolgálatait ajánlja ("Hívtál, itt vagyok!"). Amaz csodálkozik, nem hívott ő senkit. Kiderül, hogy a szellemnek e felkiáltás a neve, s amint kiejtik, ott kell teremnie. – A mód is, ahogyan a névvel idézik, különféle erejű lehet. Néhány becses, idevágó adatra Munkácsi Bernát hatalmas vogul népköltési gyűjteményében találunk. "A világügyelő hős" énekében öreg nénje segít a bajba került hősön; varázstárgyakat ad neki, és megengedi, hogy alkalomadtán idézhesse, de "ne erősen, hanem lassacskán emlegesse". Később a hős mégis nagyon idézi, mire nénje hirtelen dörgéssel háromszárnyú ló hátán jelenik meg, és szemére veti, miért idézte oly rögtönösen!175 Ugyanilyet említ a Kaltes-rege. Egy további vogul mitikus énekben: a "tűzözön-regé"-ben az istenfiak tanácsa nem tud megegyezni; megidézik a Jeli-us városbeli öreget, hogy megkérdjék tőle, mikor bocsátja alá Arany Kvores isten a tűzözönt? A roppant erős hívásra kavargó hóförgetegben hótalpaival együtt az öreg beesik a házba. Dühösen rájuk förmed: "Minek idéztetek olyan rettentő erővel, majd minden csontom összetörött a nagy sietségben!"176 A gyors hívás megvan az osztják énekekben is.177 Azt hiszem, nem lesz túlságosan merész az a vélekedésem, hogy a népi siratóénekekben nálunk és egyebütt (voceri, coranich, μυρoλóγια178), ahol feltűnő sűrűn, szinte refrénszerűen emlegetik az elhalt nevét, ez a névhívás eredetileg az elszálló lelket akarja visszaidézni, életre kelteni.



A mi értékelő szemléletünk az állatot alacsonyabb rendű lénynek tekinti az embernél. A fejletlen, úgynevezett prelogikus megítélés szerint az állat misztikus lény; beszéde érthetetlen, felbukkanása meglepetésszerű, erősebb, ravaszabb, vérengzőbb az embernél, mindez nem az ember, hanem inkább a szellemek rokonává avatja. A két fogalom: állat és démoni lény különös módon keveredik egymással, legalábbis kölcsönösen hatnak egymás kialakulására. Az állattól a szellem többnyire elképzelt alakjához vesz át vonásokat, míg ez misztikus tulajdonságokból enged át jegyeket amannak. Az állat ilyenképpen, kivált a hatalmasabbja vagy veszedelmesebbje (oroszlán, medve, kígyó) felsőbbrendű lénnyé válik. Csak így érthető a primitív embernek, főként a vadász-halász fokon élőnek viselkedése az állatvilággal szemben. Az urál-altaji medvetisztelet, az indiánok kígyóünnepei ennek külső megnyilvánulásai. Névmágia tekintetében ezért nem találunk különbséget az állattal és szellemmel szemben tanúsított viselkedésben. – Íme néhány adat: "Az észak-ausztráliai varramunga törzsek a kígyót más néven nevezik, mint amilyenen ismerik, nehogy, amint nekünk mondták, nevük említésére előmásszanak a földből és felfalják őket."179 Bengáliában a szantál bennszülött, ha vadászaton leopárdot vagy tigrist vesz észre, szomszédját így figyelmezteti: A macska! – vagy más körülírást használ.180 A csiroki indiánus nem azt mondja, hogy valakit a csörgőkígyó harapott meg, hanem: a tüske megkarmolta. Ha sast ejt el, hogy tollait rituális táncaihoz használja, azt mondja: kányát lőtt. "Mindezt azzal a szándékkal, hogy az állatok szellemeit félrevezesse."181 A medvetisztelet ceremóniái Munkácsi Bernát, Pápay József, Karjalainen és Patkanov műveiből részletekig ismeretesek. Ilyenkor neve helyett: fogas állat, karmos állat, fekete fejű, állat-öreg, alul gombos hatalmas állat stb. jelzős megjelölést alkalmazzák.182 A farkas a medvével közös félőtisztelet tárgya nemcsak a voguloknál, de minden félarktikus népnél. Éppúgy vannak ólom- és rézbálványaik, mint az isteneknek és házi szellemeknek; utaló elnevezése: rént harapó állat! (sāli purnē uj, északi osztják vili porta voi).183 A kígyó az irtisi osztjákban: 'mászó állat' (vaχte voje)184 stb. – Az állatkultusz e primitív járulékai sajátságos módon szívós életűek; átnyúlnak a barbár fejlettségi fokon túl a kulturált világba is. Nevezetes azonban, mennyire összezsugorodik lassanként a tilalom érvénye. A horvátszerb népnél november 30-án nem szabad a medvét nevén említeni, hanem teta vagy ona szóval jelezni. Hagyományos mondájuk szerint az állatok királya a medve eredeti nevére átkot mondott, és ezért az állat felvette a mézevő ('medved') nevet, az eredeti pedig azóta feledésbe ment. Különösen az állatok és szellemek bűvös éjszakája: a karácsony követeli meg a tilalmas nevek elhallgatását: farkast, ördögöt, boszorkányt és navijét (kereszteletlen gyermekek lelkei) tilos említeni. Hercegovinában akkor valóságos rejtett beszédet kénytelenek használni; előbbieken kívül a badnyákot (fatuskó, melyet karácsonyestén gyújtanak meg és vízkeresztig égetnek a tűzhelyen), bizonyos tésztaneműeket, sült állathúst nevük helyett veseljak ('a megörvendeztető') névvel illetnek, éppúgy minden félelmes dolgot: például e helyett: zavija vuk ('üvöltött a farkas') zavcseli se veseljakot mondanak.185 – A rutének sem nevezik meg a farkast nyájőrzéskor, mert megtámadná állataikat.186 A mi regösénekeinkben is különös forma az, midőn a három szent madarat így jelzik: az kinek feje aranyos, (másik:) az kinek tolla tollbársos, (harmadik:) az kinek az farka főrendes.187

A szellemeknek a legalsó fokon nincsen határozott, kialakult képük. Összefolynak egymásba; állatvonásokon kívül kísértet (halott fennjáró lelke) tulajdonságúak, zajtalanul lebbenő, láthatatlan lények. Az a természetük, hogy alakjukat tetszés szerint változtatják, s ez voltaképp az elképzelés bizonytalanságának kivetítése reájuk.188 De élesen elkülönülnek az elhalt emberek lélekjárásától. Míg ez utóbbiak gyakran jótékony, emberszerető, őrködő viselkedésűek, a természet befolyását megszemélyesítő szellemalakok szinte kivétel nélkül ádáz, rontó, irigy, ellenséges természetűek. A rettegés tőlük annál fokozottabb, mentől kevésbé öltöttek végleges alakot. Nem lehet ellenük védekezni, csak kiengeszteléssel, áldozatokkal, ezek is esetenként változók. Az állandó félelem éppoly állandóan változtatja megjelölésüket, neveiket. Hallgatni róluk mindig nem lehet, miért is egyre ravaszabb körülírással utalnak rájuk. Amint az egyik allúziós189 névjelölés nem használ, el kell vetni, s helyébe mást kitalálni. A misszionárius Dobrizoffer nem győz panaszkodni, a dél-amerikai abiponoknál szerzett szógyűjteményét emiatt minduntalan törölni és javítani kellett.190 Hogy a megállapodott neveket nem szabad említeni, a dolog természetéből következik. Tylor, Westermarck, Andree és Nyrop erre vonatkozó adatait itt szükségtelen lenne ismételnem.191

Ami a később jelentkező istenfogalmakat illeti, elhallgatásuk még inkább kötelező az egész vonalon. Legfeljebb az érzelmi színezet különbözteti meg a lokális szellemektől; ugyanis valami megnevezhetetlen hódolatérzés a kísérő eleme, mint Karjalainen helyesen észreveszi, ami a fejlettebb vallásrendszerekre hidal át.192 Nagy részük ugyan itt sem alakult még ki biztosan körülhatárolt fogalommá. Ez a kezdetleges bizonytalanság, valamint e nagy hatalmú lények egymás közötti viszonyának, fölé- és alárendeltségüknek határozatlansága teszi, hogy ősvallásokat megállapítani – amit pedig a laikus világ leginkább sürget és vár az etnológiától – majdnem lehetetlen feladat. Amennyi belőlük megállapítható, az rendszertelen, szétzilált valami, szemben azzal az érthető, kiépített rendszerrel, amelyet mai elképzeléssel megkívánnának tőlük.

Feljebb már volt arról szó, hogy az élő ember nevét a lelkével szorosan összeforrottnak tekinti a primitív szemlélet: egymásnak elválhatatlan kiegészítő részei. Ez ad kezünkbe kulcsot néhány különös szokás megmagyarázásához. Chamisso szerint a csendes-óceáni Radack, Osdia s egyéb szigetek bennlakói úgy kötnek barátságot, hogy neveiket elcserélik egymással.193 Az ilyen barátság éppen nem érzelmi alapú, puszta érdek diktálta fegyverbarátság. Amint ugyanis a kultúrátlan ember egy tapasztalatból vagy kényszerből fakadt ideát elfogad, s azt szokássá állandósítja, attól fogva szigorú következetességgel, szinte vakon vonja le annak összes konzekvenciáit. Szüksége van támogató védelemre, a neki megfelelővel tehát véd- és dacszövetséget, mondhatni viszontbiztosítást köt, amelynek külső szimbóluma a névcsere. Ez lényegileg lélekcsere; a másik tudniillik átvévén az ő lelkét, köteles az ő érdekeit védeni, míg maga részéről vállalja amazét. Minthogy kezdetleges viszonyok közt kettejük helyzete nemigen üt el egymástól, voltaképp érdektársulás az egész. Innen van, hogy európaiakkal oly könnyen névcserére lépnek. A tengerész Cook ennek köszönhette hódító sikereit az általa felfedezett szigetlakóknál, amit ezek halálos komolyságúnak vettek. Mikronézia szigetvilágában a fogadalmat megszegőt halállal büntették. Kínos megbotránkozást keltett Haitin az a néhány eset, midőn európaiak tájékozatlanul többekkel kötöttek ily frigyet, lévén a csere érvényesnek csak két ember között képzelhető.194A ceremoniális szokás a malájo-polinéziai kultúrkör egész területén közkeletű volt. A nyugat-ausztráliai partokon a név- és lélekcserét nemcsak komolynak, de véglegesnek is tekintették, az illető eredeti neve rövidesen kiveszett az emlékezetből.195 Az idetartozó szélső nyugati földdarabon, Madagaszkár szigetén még Capmartin teljes érvényben levőnek találta.196 De szórványosan máshol is előfordul. Kolumbus kísérői tapasztalták a karaib indiánoknál az Antillákon;197 ismerte a mohawk törzs Kanadában.198 A XVIII. század elején ott járt C. Colden írja: "Mikor első ízben tartózkodtam köztük, egyik sachemjük (gyógyjavas, sámán) névcserét ajánlott fel nekem. Híres harcos volt régebben, aki közölte velem, hogy ettől fogva jogom van minden hőstettét magamnak tulajdonítani, s új nevem mind az öt nemzetség előtt tiszteltté fog válni."199

Az egy életre kötött fegyverbarátságnak más nagy kultúrkörök területén érdekes eltérő formájára találunk. Az urál-altaji és indogermán népcsoportok a névcsere helyett vércserét ismernek, vagy egymás véréből isznak néhány cseppet, vagy összevegyítve közösen isznak belőle (vérszerződés!). Lényegében ez is lélekcsere, amint az a formula is, amely a kultúrfokokon legtovább tartotta magát és ma is űzzük, tudniillik a csók (= 'lélekzet-', vagyis 'lélekcsere').200 Az említett rideg következetesség azután, ahol a névváltoztatás szokása meggyökeresedett, önmagától további fejleményekre vezetett: lassanként átterjedt az élet egyéb viszonylataira. Afrikai karavánutakon a néger málhahordók csoportja felveszi annak a fejedelemnek nevét, kinek területén áthalad. A szimpátia biztosításának legnaivabb módja.201 Magasabb rangba emelkedés széltében névváltoztatással jár.202 Az afrikai monbuttu négerek varázslói ('oganga') más nevet viselnek a magánéletben, mint mikor gyógyjavas mesterségüket űzik.203 Midőn a mongoloknál valamelyik vitézt legyőzetés, szégyen éri (gyáva, megfutamodik stb.), a kegyet osztó kán nem mindig bünteti halállal, hanem elrendeli, hogy neve szűnjék meg, s helyette másikat adományoz neki: vagyis ezzel a régi meghalt, s új valaki lépett helyébe.204 Legkülönösebb névcsereberélést idéz elő egy-egy fejedelem vagy törzsfőnök életének fordulópontja. Tahitiban új uralkodó trónra léptekor minden olyan szót át kellett cserélni, amelyben az új fejedelem neve vagy annak töredéke előfordult. Számnevek helyébe is mások léptek; megtörtént, hogy "kettő" helyett felvették az "együtt" szót (rua helyett piti), az "öt" ('kéz') helyett a "rész, fele" szót (tudniillik két kéz fele, része). Tylor szerint emellett az a nevezetes, hogy amit természetszerűen várnánk, tudniillik, hogy a tilalom (tapu) megszűntével visszaállítanák a régi kifejezést jogaiba, nem történik meg, hanem megtartják továbbra is az újat.205 Kínában nem volt szabad oly írásjeleket használni, melyek hangzásukban a császár mindenkori nevére emlékeztettek. A ming szót azelőtt másképp írták amint egyik császáruk nevében benn volt, új jelet találtak ki rá. Ugyanott két egyforma nevű hivatalnok közül a fiatalabbnak ma is más nevet kell felvennie.206 Samoán, amikor Otu lett a fejedelem, az összes vezető egyéneknek más nevet kellett keresniök, azonkívül vagy ötven kifejezés vált tilalmassá.207 Amint egy város új korszakba lép, nevet változtat; így lett például Jeddóból Tokió.208

Hogy a megholt ember nevét sem szabad említeni, az előzők után természetes. A jakutok Billings szerint halottaikat soha másként nem említik, mint allegorikusan.209 Az összes amerikai indián törzsek követik e szokást. Mikor Kane előttük egy elhalt kanadai vadásztársáról szólva, nevén nevezte, megdöbbenve elhallgattak, levertek és félénkek lettek.210 Kaliforniai bennszülötteknél Bancroft tapasztalta ugyanezt.211 A tehuelcsek legdélibb csoportja Patagóniában szintén kerüli a megnevezést, s inkább csűrve-csavarva utal reá.212 Az afrikai tuareg beduin dühbe jön, ha elhunyt családjabelit valaki nevén említi.213 A náluk járt Barth téved, amikor ezt a "babonát a kegyelet és tisztelet jelének nézte". A Shetland-szigeteken az özveggyé lett nő órákig el tud beszélni elvesztett férjéről, de nevét ki nem ejtené semmiért. Különösen a vízbe fúltak nevét félnek említeni.214 A tasmaniai szigetlakók embertársuk halála után nevének kiejtésétől állandóan tartózkodtak; a törzs minden tagja, akinek azonos vagy hasonló hangzású neve volt, mással cserélte fel a magáét.215



Közelfekvő a gondolat, hogy éppúgy félnek a halott megjelenésétől, mint a rontó szellemek varázserejétől. De a halál utáni állapot elképzelése, vagyis inkább a velejáró érzelemhangulat nem egyformán jelentkezik. Azt a tényt, hogy az ember lelke a test elhalálozása után felszabadulva tovább él, minden törzs kivétel nélkül, ha mégoly primitív is, egyaránt vallja.216 Gyászszertartásaik azonban lényegesen elütnek egymástól. Mindazon helyeken, ahol az elköltözött emlékére bálványszobrokat emelnek, házi bábut tartanak, ahol nagy lármával temetnek (sámánok), ahol csatát mímelnek, vagy riasztó alakokat faragnak, festenek a tetem burokjára vagy sírhalmára – ahol tehát a tetem mellől elűzni törekszenek a rontószellemeket, ott nem a félelem a dirigens érzés halottjukkal szemben, hanem a tisztelet, ragaszkodás, rokonszenv; hiszen legtöbbje közülük való, s életében sokat köszönhettek neki. Ezeknél a ceremóniák abban a törekvésben merülnek ki, hogy megvédjék s főképp ne zavarják nyugalmát. Ezért kerülik nevének említését is. A másik csoport ideológiája szerint a halottat még testi pusztulása után is gyötri a rontó befolyású szellem, amely nem távozott belőle, hanem benne lakik, az ő alakjában jár ki, kísért otthon is, s a háziakra veszedelmet hoz. Az ilyeneket még inkább óvakodni fognak megnevezni. A név elkerülésének módjai is különbözők. A kelet-afrikai masszai néger az elköltözöttnek nyomban más nevet ad, amit a lélek nem ismerve, nem vonatkoztathat magára, említésekor nem őt hívják.217 Kínában a császár halála pillanatában más, úgynezett templomi nevet kap.218 Japánban a temetésre gyülekezett papok első dolga a holtnak kaimijót választani: nevet, amelyet az elköltözöttnek ezután viselnie kell; felírják fehér táblácskára, s előtte viszik az elföldelés helyére.219 Máshol viszont a hátramaradottak saját nevüket változtatják meg. A csinúk-indiánoknak az a szokásuk, hogy amint halottjuk van, a rokonok új neveket vesznek fel, "hogy a lelke rájuk ne találjon".220 A washingtoni bennszülöttek annak idején a halottét és a magukét más névvel cserélték fel, "mert visszajönne, ha a szokott neveket hallaná".221 Az abiponoknál hasonlóképp járnak el, s ez minden ismerősre kötelező; emellett náluk azok a szavak is kivesznek, melyekből az illető eredeti neve összetevődött.222 Az elhárító törekvés egyebekre is ráviszi a szokás követőit. Az afrikai makalaka nép előszeretettel ad újszülötteinek olyan nevet, melyet egyik ősük már viselt. Ámde ez így veszedelmet rejt magában; az elhaltat nyugtalanítja, s a csecsemőt kiteszi a kísértet haragjának. Névadáskor tehát dramatikus jelenetet rögtönöznek. Az egyik fokon felöltözik az azonos nevű ős szellemének, akit a kunyhón kívül örömmel, lármával fogadnak és bekísérik magukhoz. Ott minden jóban részesítik, megajándékozzák, körültáncolják, s az így megbékélt ál-lelket hálálkodva kikísérik, ezután a gyermekeknek neve miatt nem esik baja.223 – A szimpatetikus mágia hasonló drámai jelenetéről Karjalainen is említést tesz, aki szerint a cseremiszek haláleset után a negyvenedik napon emlékünnepet tartanak. Egy, az elhunythoz hasonlító ismerős felveszi annak ruháit, éjfélkor belép a tort ülők közé; a háziak kérlelik, jól tartják, kikérdezik, s az referál másvilági életéről; a mulatság során még táncba is sodorják, azután hajnal felé az előbb elhaltaknak szóló üzenetekkel bízzák meg, majd a távozót elkísérik egy darabra, és nagy siránkozással vesznek tőle végbúcsút.224

Ez a mód a halottas szertartások egy további nevezetes mozzanatára utal. Már az újszülött névadásánál szó volt arról, hogy valamely ős nevét a gyermek csak úgy kaphatja meg, ha az illető már régebben elhalt. Ugyanis szinte mindenütt az a feltevés járja, hogy a halott elhunyta pillanatától kezdve, jövendő életében három időszakot él át: eleinte, amíg teste el nem porlott, lelke régi hüvelyébe vissza-visszajár, miként életében alváskor álmai alatt tette, s ez az az idő, mikor családját, otthonát látogatja, náluk étkezik, rájuk ügyel, szóval a kísértet-, a szellemjárás ideje. Ez első korszak időhatára igen eltérő, néhol 40 nap (ugorok), néhol 6 hónap (indiánok), sőt egy év (türk-tatárok).225 Lejártakor gyászünnepet tartanak s végleg elbúcsúznak tőle, mert most már lelke testi hüvelyétől megfosztva, kénytelen útra kelni, hogy a rég meghaltak tartózkodó helyét (túlvilág) felkeresse. Az út hosszú, fárasztó, szörnyűségekkel teli. (Emléke a mondák és népmesék vándorútjaiban maradt fenn, ahol a hős rémségekkel küzd meg, míg a tündérek országába eljut.) Az ezt követő harmadik korszak a végleges másvilági helyen telik el, ahonnan legritkább esetben van a földre visszatérés. Ezek szerint a gyermek csak a már ideérkezett nevét veheti fel baj nélkül.

A névmágiával való visszaélés egy esetét említem még végül itt, melyről a dél-amerikai tupi indiánusoknál az első ottjártak egyike: Hans Staden értesít (1550). Leírása szerint ott a gyermekkorban kapott név addig marad érvényben, míg ifjúvá serdült tulajdonosa egy ellenséget el nem ejt, mire ennek nevét veszi fel; később pedig mindazok neveit, akiket megölt. A szokás odavezetett, hogy némely törzsfő rabszolgákat követelt ajándékba, akiket maga agyonvert, hogy felvett neveikkel saját hősi névsorát gyarapítsa.226

Összeállított adatsorozatunk nem teljes, de talán elég kimerítő arra, hogy fogalmat nyújtson az emberiség egy tetemes részének a miénktől gyökeresen elütő gondolkozásáról egy kisebb témakör keretén belül. A kiejtett szó varázsereje később, fejlettebb korszakok szokásformáiban is lépten-nyomon felbukkan, s az itt sem egyéb, mint átöröklött misztikus hagyománya az egykori primitív mentalitásnak. A kultúra közepette köztünk élő névbabonákat csak imitt-amott érintettem, számos egyéb példáit a nyelvtudomány eléggé ismeri. Célom csupán az volt, hogy áttekintő öszszefoglalásban ismertessem az ősállapotú törzseknek a személynévvel kapcsolatos szokásait és gondolkozásmódját, s vele felhívjam a figyelmet a szók jelentésének kezdetleges fokon tapasztalható, folyton ingadozó bizonytalanságára.

7. Nevek (szócikk)

Forrás: Mitológiai Enciklopédia, Budapest, Gondolat, 1988. I. 198-204.



Yüklə 446,83 Kb.

Dostları ilə paylaş:
1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   25




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©genderi.org 2024
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə