Irodalom- és művelődéstörténeti alapfogalmak S. Horváth, Géza Irodalom- és művelődéstörténeti alapfogalmak

Kulcsszavak: nomen, epifánia, hiposztázis, belső forma, attribútum, epitheton, istennév, mitológiai szüzsé, anagramma, onomatetosz, mitológiai etimológia

A mitológiai rendszer legfontosabb tényezőit, a mítoszok szereplőit jelentik. A mitológiai szövegek sajátosságát az adja, hogy gyakorlatiag nem léteznek mítoszok N. nélkül (kivéve a képzőművészeti alkotások alapján rekonstruált mítoszokat); számos mitológia egyes N. vagy egész névjegyzékek alakjában maradt ránk. Ilyen esetben a N. jelentik az egyetlen forrást, amelynek alapján képet alkothatunk az egész mitológiai (rendszerről, s közelebbről az egyes mítoszokról vágy motívumairól. Ugyanakkor tartalmilag megfoghatatlan, mit jelentenek a N., először is mert sok esetben nincs világos határ a tulajdonnevek és köznevek kőzött. Az adott név motiváltságától, belső struktúrájától, a vele illetett személy vagy tárgy szerepétől függően érvényesül a tulajdonnév köznévvé változásának tendenciája (gyakran úgy, hogy szó szerint fogják fel belső formáját, amikor ez a név elveszti szakrális és mitológiai vonatkozásait), vagy éppen megfordítva, a köznév fejlődik tulajdonnévvé, s eközben szakrális és mitológiai vonatkozásokat vesz fel. A N. mitológiai státusának e mobilitása bizonyos tekintetben megfelel a velük jelölt mitológiai lény tulajdonságainak. Az isten megjelenhet burkolt vagy nyílt (epifánia, vagyis vízkereszt) formában, ezernyi arculatban (hiposztázisban, ezek közül egyesek mitológiai tartalom nélküli objektumokkal lehetnek azonosak) és számos szférában, amelyeket mind egyazon névvel jelölnek (így pl. az ausztráliai bennszülötteknél és több indián törzsnél egyazon névvel jelölik gyakran a helyet, rajta a topográfiai objektumot, a neki megfelelő vegetációs, teriomorf vagy más egyéb jelképet, az istenség attribútumát, magát az istenséget, a vele kapcsolatba hozott életerőt; vagy egyazon név jelent egy mitológiai szereplőt, annak feleségét, gyermekeit, a vele egy osztályba tartozó mitológiai lényeket s ennek az istenségnek a materializálódott formáját: a ket mitológiában pl. van hét hoszedem - hét zúgó a folyón, valamint másik hét hoszedem, az alvilág istennőjének, Hoszedem-nek a hét fia). A tulajdonnevekkel jelölhető szféra mobilitása (olyan mitológiai kellékek átalakulása tulajdonnevekké, mint a fegyverek, kupák, ruhadarabok, állatok, növények, vagy olyan mitológiai szereplőcsoportoké, mint az istenek, démonok s hasonlók), mindig nehézségeket okoz a tulajdonnevek értelmezésében (óindiai varuna, mitra és ógörög diké, mint Varuna, Mitra és Diké tulajdonneve, vagy olyan közfőnevek, amelyeknek a jelentése "igaz beszéd", "szerződés", "barát", "barátság", "igazságosság"). Gyakran ugyanilyen nehézségek adódnak a mitológiai szereplő nevéhez járuló epitheton értelmezésében is. A mitológiai szövegekben éppen ezért igen összetett problémát jelent a név és a mögötte álló lény megállapítása. A N. e kettőssége és mobilitása abban is megmutatkozik, hogy amikor az isten tulajdonnevét vagy az adott rendszer szempontjából kulcsfontosságú közfőnevet a meditációban, imában, himnusz-ban vagy rítusban többször is megismétlik, ennek két kiindulási pontja lehet: vagy a "tulajdonnévvé válás" tendenciájának maximális kifejeződése, vagy pedig a tulajdonnévi tulajdonságok maximális kilúgozódása és a tulajdonnév átalakulása köznévvé. A N., amelyek csak halványan tűnnek tulajdonneveknek, nem annyira megkülönböztetik az objektumokat, mint inkább egységbe fogják őket össze (vö. közös neve van a totemnek, törzs nek, sőt esetleg egyes tagjainak is ott, ahol nem védi tabu az isteni és az emberi szféra, ill. az ős és az utód, az apa és fia vagy a testvérek egyazon névvel illetésének gyakorlatát). A névazonosság teszi lehetővé, hogy egyazon mitológiai személyre vezessük vissza Ilját (Illés prófétát, Illés) a sárkány legyőzését elbeszélő mítoszban (ahol váltakozva szerepel a más néven emlegetett viharistennel) és a rituális tavaszi dalokban (szokásdalokban) szereplő Ilját (ahol a termékenységi funkció hordozója), valamint a kígyómarás elleni ráolvasásokban szereplő Ilját, a bilinák (epikus hősénekek) Ilja Muromecét, az elkorcsosult rítusokból kialakult szokásokban szereplő Ilját a kecskével az idevágó szövegekből, s végül a közmondásokban, gyermekfolklórban, tréfákban szereplő Ilját.

A mitológiai tudatra (jellemző, hogy a nevet valamiféle belső (mélyrétegi) lényegnek fogja fel, vagy valami olyasminek, ami beleértődik, rárakódik a lényegre (az újszülött el/megnevezése, nevének megadása, mint belső mivoltának kitalálása, megjövendölése számos történeti és kultúrhagyományban, vagy maga az, hogy az indoeurópai "név" jelentésű *n-men- úgy is érthető, mint ahol az első n-tag jelentése „bele, belülre", vö. tájnyelvi orosz vojmja, "név", ahol a vo- jelentése „bele"). Ez az archaikus "realizmus" (a "nominalizmussal" ellentétes jelentésben) végső soron azt implikálja, hogy azonos a név és a forma, vagyis az adott név hordozójának természete (vö. a brahmanista námarüpa, "név és forma" felfogással, s annak ugyanilyen jelentésű naman:dhaman védikus prototípusával). Ebből következik, hogy az istennév szerkezete magát az isten szerkezetét fejezi ki (mint az isten szemantikus ismérveinek gyűjteménye), és azt az egészet, aminek része az adott isten (az istenek osztálya, panteon). A név gyakran kódolt (és "sűrített") mitológiai szüzsé vagy motívum (vö. görög Oidipusz - szó szerint "dagadt bokájú", vagy Indrá-val kapcsolatban az óindiai Vrtrahan/Vritrahan- szó szerint "Vritria [démon] megölője"). Egyes mitológiai hagyományokban az istenhordozó névjegyzékeknek (főleg a kéttagú N.-nek) alapján mitológiai motívumok egész sorozatát rekonstruálhatjuk (vö. orosz Szvjatogor, germán Siegfried [Szigurd] "győzelem + védelem", ír Cú Chulainn "Chulann [Cú Chullain kutyája"]) s hasonlók vagy szövegelemeket egészen egyes mondatokig lebontva (vö. óhéber Eiloenai "Jehovának az én szemeimet" és más ószövetségi N.). A név és a forma (a név viselője) azonosságát hirdető mitopoétiküs koncepciónak vannak azonban még mélyebbre mutató következményei is. A szöveg névhasználati módja jelezheti azt, mi történik a mítoszban magával a név viselőjével. Példának említhetjük, hogy a villámisten úgy győzi le ellenfelét, hogy feldarabolja, részekre szabdalja, s szétszórja tagjait vagy a földön, vagy a földbe, a mélybe; a különválasztott testrészek csak a következő tavaszi ciklusban állnak össze egésszé, megtöbbszöröződve erőben (aratás, virágzás, termékenység). Az archaikus mitológiai hagyományban a megfelelő személy neve (s nyomában számos más istené is) ugyancsak elemeire, részeire tagolódik, ezek szerteszóródnak a szövegben, megbújnak más szavakban, s csak maga a költő s vájt fülű hallgatói képesek e különválasztott részekből, anagrammákból újra összehozni az istenség nevét, amely éppen ez által a művelet által nyer fokozott belsőenergiákat. F. de Saussure elmélete az anagrammákról - (pl. Agni nevének anagrammáján végzett vizsgálatai) és nagyszámú példája számos hagyományból az istennevek ún. "télescopage"-ára ("egymásba szaladás, egymásba gördülés"), anatomizálására, elrejtőzésére - igazolja, hogy a név valóban azonos a viselőjével. Rítusok adatai is ugyanezt bizonyítják. Éppen úgy, ahogyan a fő évi (újévi) rituális ünnepségen reprodukálják az adott hagyomány kezdetét jelentő "precedenst" (imitálják a "kezdeti" tér-, idő-, szüzsetikai és egyéb szituációkat), ugyanúgy igen gyakran a rítus közreműködőjének neve is tovább élteti a mitológiai szereplő nevét. Vö. pl., hogy az orosz mitologizált vagy rituális szövegekben gyakran fordulnak elő olyan nevek, mint Ilja, Karp, Szidor, Szemjon, Praszkovja, Maianyja, ezek keresztény szenteken (vö. Szent Ilja, Szent Paraszkeva) keresztül genetikus szálon az indoeurópai "alapmítosz" szereplőivel tartanak kapcsolatot.

Név és viselője közti belső kapcsolat és azonosság ilyetén hangsúlyozása a mitológiai tudatban feltételez egy olyan kezdeti aktust, amikor minden létezőt névvel illettek, s feltételez egy névadót ("onomatetoszt"), aki a létezőket és egyben azok nevét teremti, és a dolgok és nevük ikonikusan összefüggenek egymással. S a mitológiai szövegek számos esetben valóban említik a névadót és a névadás aktusát is. Más esetekben vitathatatlan ez a rekonstrukció (vö. védikus namadheja, "a név megállapítása" ógörög onomatodetész, "a név megállapítója", s ennek alapján visszakövetkeztethető a megfelelő indoeurópai mitológiai motívum, s részben igazolható más adatokkal is, lásd a híres himnuszt Vács-hoz, a beszéd istennőjéhez, aki minden létezőt magán hord a Rig-védában). Ugyanez a tendencia határozza meg a gyakori lajstromok struktúráját, egy-egy egész közösség s egyes tagjainak elnevezési gyakorlatát és a névhasználati sajátosságokat. Mivel a név révén ártó vagy kedvező hatást lehet gyakorolni viselőjére, kétféle eljárás van a névvel kapcsolatban: egyrészt a nevet védeni, rejteni, titkolni kell, ezért olyan gyakori a névtabu: a legszakrálisabb neveket vagy csak szűk körben ismerik (papok, költők), vagy ismeri mindenki, de céltalanul nem mondja ki, hanem szükség esetén pótnévvel helyettesíti, pl. epithetonokkal, közfőnevekkel, sőt olykor nyelven kívüli jelekkel. Ezzel függ össze, hogy különbség van a köznapi és a "titkos", "igazi" név között, amelyet titkolnak az istenek (az egyiptomi mítoszban Ré istent megmarja a kígyó, s gyógyulása érdekében el kell árulnia a nevét Ízisznek), a démonok (az istenek gyakran kényszerítik a démonokat, hogy árulják el valódi nevüket, ilyen pl. a gonosz szellemek neve a babiloni mágiában, a középkori Testamentum Solomonisban, a ráolvasásokban), a királyok (az ókori Kínában tilos volt az éppen uralkodó császár nevének kiejtése) és az egyszerű halandók. Az archaikus hagyományokban éppen ezért működik a Nomina sunt odiosa elve ("a N. kellemetlenek" abban az értelemben, hogy nem való őket világgá kürtölni). De mivel N. nélkül nem lehet meglenni, kényszerből szerteágazó rendszer alakul ki pót- (nem igazi) nevekből: vö. titkolt és nyilvánvaló N., igazi ("nagy") és nem igazi ("kis") N., korcsoporti vagy "rang"-N. (csecsemőkori vagy "tejnevek" [Kínában], néha több változatban is, pl. apai és anyai variánsban, mint a zuluknál [van olyan hiedelem, hogy ha a csecsemő sokat sír, nem megfelelő nevet választottak neki, megvan ez pl. a finnugoroknál; a polinézek fő kultúrhőse, Maui, az apjától szerencsétlen nevet kapott, s ez megbotránkozást okozott]; "iskolai", avatási, házassági, szakmai), téli és nyári N. (a kvakiutl indiánok arisztokratarétegében). Néha óriási mennyiségű az ilyen névanyag, közöttük a viszony s használatuk helyzettől függő sajátosságai rendkívül bonyolultak. A névadás sok körülménytől függött: a csecsemő tulajdonságaitól, születésének körülményeitől, a születését kísérő (időben párhuzamosan zajló) eseményektől, sugallatoktól (álmok, jövendölések), magát a névválasztást pedig a hagyományon kívül meghatározhatta a védekezési szándék (vö. olyan névadási szokásokkal, amikor ellenszenves nevet vagy több nevet adnak azzal a szándékkal, hogy a gonosz szellemek nehezebben találjanak rá az igazi név viselőjére; az ismertté vált név "törlésének" rítusa, amelynek során új nevet adnak az illetőnek, mint pl. a régi zsidóknál, akik a legkisebb okból is nevet változtattak). Másrészt a névadás "nyitott" változata, a pozitív elemek erősítésének szándékával ("kellemesen hangzó" N., néha egész névsorozatok, vagy az istennevek területéről vett N. [az olyan N. jelentése, mint Ábrahám, "mindent látó atya"; Emmanuel, "velünk az Isten"; Sámuel, "akit meghallgatott az Isten"]).

A névhasználat sajátosságai számos jellegzetességet meghatároznak az olyan szövegekben, amelyeknek rendeltetése, hogy az ember befolyást gyakoroljon a névre s rajta keresztül annak viselőjére. A név megcsúfolásával, kigúnyolásával, megrontásával (pl. a rontó ráolvasásokban, a fekete mágiában, mocskolódásokban, átkokban, gúnyolódásokban, csúfolókban, szitkozódásokban és szemérmetlenségekben, mint amilyenek a rómaiaknál a versus Fescennini néven ismert ingerkedő gúnydalok voltak) szemben áll a név magasztalása, dicsérete, dicsőítése (a megtisztelni óhajtott név invokálása, megidézése, kikiáltása, amikor már dithirambusokba, himnuszokba, ódákba kerül át; ünnepélyes magasztalása ünnepségeken, lakodalmakon, temetési szertartásokban - mint pl. a római laudatia funebris vagy az orosz siratóénekek -; az isteneknek vagy a holtak lejkének invokálása). A név minden ilyen műfajban gyakran feltöredezik, majd szétszóródik a szövegben. E szövegek éppen ezért gazdagok anagrammákban, nyelvi névjátékokban (pl. a ragozott névalakok váltogatása), mitológiai etimológiákban s az ilyen szövegek stílusát meghatározó más megoldásokban. Ezek a névhasználati jellegzetességek igazolják, hogy az archaikus közösségek úgy tekintik a nevet, mint viselőjének belső lényegét, lelkét, erejének és boldogulásának forrását.

I.: Frejdenberg, O. M. Poetyika szjuzseta i zsanra. L., 1936.; Toporov, V. Ny. Iz oblasztyi tyeoretyicseszkoj toponomasztyiki. Voproszi Jazikoznanyija, 1962. No 6.; uő Ob odnom szposzobc szohranyenyija tragyicii vo vremenyi: imja szobsztvennoje v mifopoetyicseszkom aszpektye. In: Szbornyik pamjatyi D. K. Zelenyina. L., 1979.; Ivanov, V. V. Drevnyeingyijszkij mif ob usztanovlenyii imjon i jevo parallel v grecseszkojtragyicii. In: Ingyija v drevnosztyi. M., 1964.; Ogibenyin, B. L. Voproszi vegyijszkoj onomasztyiki. In: Sztrukturnaja tyipologija jazikov. M.,1966.; Lotman, Ju. M.-Uszpenszkij, B. A. Mifimja - kultura. In: Trudi po znakovim szisztyemam. VI. Tartu, 1973.; Usener, H. Die Götternamen. Bonn, 1896.; Gardiner, A. H. The theory of propernames. London, 1910.; Funk and Wagnalls standard dictionary of folklore, mythology and legend. II. N. Y., [1950.]; Jobes, G. Dictionary of mythology, folklore and symbols. Pt. 2. N. Y., 1962.; Taylor, A. Names in folktales. In: Märchen, Mythos, Dichtung. Münch., [1963.];Gonda, J. Notes on names and the name of God in Ancient India. Amst.-London, 1970.; Bahtyin, M. M. Francois Rabelais művészete,a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Bp., 1982. V. T.

8. Kratülosz (Részletek)

Forrás: PLATÓN: Kratülosz. (Részletek) In: Platón Összes Művei I. Bibliotheca Classica. Budapest, Európa, 1984. Szabó Árpád ford. 727-732, 748-760.

[...]

HERMOGENÉSZ

Akarod, hogy Szókratésznak is elmondjuk vitánkat?

KRATÜLOSZ

Ha jónak látod, tessék!

HERMOGENÉSZ

Ez a Kratülosz azt állítja, Szókratész, hogy minden dolognak természettől fogva van helyes, valódi neve, és hogy a név nem az, amivel az emberek a dolgokat valamiféle hangot adva megegyezés alapján, konvencionálisan jelölik, hanem hogy van a neveknek valami természetes helyessége, valódisága a görögök és nem görögök nyelvében egyaránt. Erre megkérdezem tőle, hogy neki hát a valóság szerint is Kratülosz-e a neve; ő azt mondja, hogy "igen". - Hát Szókratésznak mi a valódi neve? - kérdeztem; ő meg azt feleli, hogy "Szókratész". - Hát akkor vajon nem minden embernek az-e a neve, amivel éppen jelöljük? - "Neked semmi esetre sem Hermogenész a neved, még ha mindenki így is hív." Ahogy aztán tovább kérdezősködöm, és mindenáron tudni szeretném, hogy mit akar ezzel mondani, nem felel világosan, hanem csak tetteti magát velem szemben, és azt a látszatot kelti, mintha valami nagyot gondolna magában, amit tud erről a kérdésről, és amivel engem is meggyőzne nézetének, ha el is mondaná. Ha tehát meg tudod fejteni Kratülosz dódónai szavát, szívesen meghallgatnám; persze még ennél is jobban szeretném tudni, ha nincs ellenedre, mi a te véleményed a nevek helyességéről valódiságáról.

SZÓKRATÉSZ

Hipponikosz fia, Hermogenész, régi közmondás az, hogy nem könnyű a szép dolgot megérteni, és hát bizony, ami a neveket illeti, az se könnyű kérdés. Ha például én meghallgattam volna Prodikosznak ötvendrachmás előadását, amely saját állítása szerint éppen erről a témáról világosította föl a közönséget, akkor most mindjárt megtudhatnád tőlem, hogy mi az igazság a nevek helyességét, valódiságát illetőleg. De hát én ezt az előadást nem hallottam, csak az egydrachmásat; épp ezért nem is tudom hát, hogy áll ez a kérdés. De ha akarod, veled meg Kratülosszal közösen hozzáláthatunk bogozgatásához. Az meg, hogy azt állítja, hogy neked a valóság szerint nem Hermogenész (Hermész fia) a neved - úgy sejtem -, gúnyolódás; biztosan arra céloz, hogy törekvéseid a meggazdagodásra mindig balul ütöttek ki. Persze, mint már az előbb is mondtam, nehéz az ilyesmit megérteni, és inkább közös munkával kell megvizsgálni, hogy úgy áll-e a dolog, ahogy te mondod, vagy ahogy Kratülosz.

HERMOGENÉSZ

Nos hát, Szókratész, én már többször beszélgettem erről Kratülosszal is meg mással is, de.sehogy se tudom elhinni, hogy a névben valami másfélé helyesség, valódiság is legyen, mint a megegyezés, azaz a konvenció. Úgy gondolom ugyanis, ha valami valaminek nevet ad, akkor ez lesz annak a dolognak helyes, valódi neve. Ha ennek a dolognak aztán később más nevet ad és az előbbit többé nem használja, akkor ez a később adott név semmivel sem lesz kevésbé helyes, valódi név, mint az előbbi; mint amiképpen szolgáinknak is más neveket adhatunk. Hiszen semminek sincs természettől fogva neve, csak az elnevezők szokása és gyakorlata adja ezt neki. Ha pedig nem így áll a dolog, csupa fül vagyok, hogy tanuljak és meghallgassam akár Kratüloszt, akár valaki mást.

SZÓKRATÉSZ

Lehet, hogy mondasz valamit, Hermogenész; de mégis lássuk csak! Azt akarod hát mondani, ugye, hogy amivel az ember az egyes dolgokat megjelöli, az a,dolgok neve?

HERMOGENÉSZ

Igen, így gondolom.

SZÓKRATÉSZ

Az ugye mellékes, hogy magánember vagy valamely város adja-e a megjelölést?

HERMOGENÉSZ

Úgy van.

SZÓKRATÉSZ

Nos és hát mit gondolsz. Ha én egy létezőt, például azt, amit most embernek nevezünk, ha én ezt lónak nevezem el, amit pedig most lónak hívunk, azt embernek, akkor, ugye, az egyik esetben a közösség szerint "ember", a magánvélemény szerint "ló" lesz a név; a másik esetben meg a magánvélemény szerint "ember", a közösség szerint pedig "ló"? Vagy nem így gondolod?

HERMOGENÉSZ

De igen, így.

SZÓKRATÉSZ

Na, hát akkor most felelj a következőre. Van-e különbség aközött, hogy az ember igazat mond-e vagy hamisat?

HERMOGENÉSZ

Persze hogy van!

SZÓKRATÉSZ

Akkor hát, ugye, van igaz beszéd is meg hamis is?

HERMOGENÉSZ

Természetesen.

SZÓKRATÉSZ

Vajon hát nem az-e az igazi beszéd, amely úgy mondja a dolgokat, ahogy vannak, a hamis meg az, amelyik úgy mondja, ahogy nincsenek?

HERMOGENÉSZ

De igen.

SZÓKRATÉSZ

Akkor hát lehet a dolgokat úgy mondani, ahogy vannak, és úgy, ahogy nincsenek?

HERMOGENÉSZ

Lehet.

SZÓKRATÉSZ

Hát az lehetséges-e, hogy az igaz beszéd egészében igaz ugyan, de részeiben hamis?

HERMOGENÉSZ

Nem, az nem lehetséges, a részeknek is igazaknak kell lenniük.

SZÓKRATÉSZ

Hát az lehetséges-e, hogy a nagy részek igazak ugyan, de a kicsinyek nem; vagy mindnek igaznak kell lennie?

HERMOGENÉSZ

Az én véleményem szerint mindnek igaznak kell lennie.

SZÓKRATÉSZ

Hát van-e szerinted a beszédnek más kisebb része, mint a név (szó)?

HERMOGENÉSZ

Nem, nincs. Ez a legkisebb.

SZÓKRATÉSZ

A név, ugye, az igaz beszédnek is része?

HERMOGENÉSZ

Igen.

SZÓKRATÉSZ

Akkor hát ez is igaz, amint mondod?

HERMOGENÉSZ

Úgy van.

SZÓKRATÉSZ

A hamis beszédnek része pedig nem hamis?

HERMOGENÉSZ

Dehogyisnem!

SZÓKRATÉSZ

Eszerint lehet a név (a szó) igaz is meg hamis is, mint ahogy a beszéd?

HERMOGENÉSZ

Miért ne?

SZÓKRATÉSZ

És minden dolognak az a neve, amit mindenki ad neki?

HERMOGENÉSZ

Úgy van.

SZÓKRATÉSZ

És mindennek annyi neve is lesz, ahányat adnak neki, ha többféleképpen nevezik el?

HERMOGENÉSZ

Szerintem a névnek nincs más valódisága, Szókratész, mint az, ami abból áll, hogy én másnak nevezhetem a dolgokat, ha én adok nekik nevet, és te is másnak nevezheted, ha te adsz nevet. Így például látom, hogy ugyanazoknak a dolgoknak más és más nevük van az egyes városokban, éspedig nemcsak egyes görög városokban, szemben más görögökkel, hanem általában görögöknél és nem görögöknél is.

SZÓKRATÉSZ

No de lássuk csak, Hermogenész, úgy gondolod talán, hogy így van ez a dolgokkal magukkal is? Hogy tudniillik mindenkinek mindenki szemében más és más a lényege, ahogy Prótagorasz állította, amikor azt mondta, hogy „minden dolognak mértéke az ember"; úgyhogy akkor a dolgok számomra olyanok, amilyennek én látom őket, a te számodra pedig olyanok, amilyennek te látod őket. Vagy talán inkább úgy gondolod, hogyvan a dolgok lényegében valami állandóság?

HERMOGENÉSZ

Bizony ez a kérdés már régen nyugtalanít, Szókratész, és néha már közel éreztem magam Prótagorasz tanításához; de ezt valahogy mégse tartom egészen helyesnek.

SZÓKRATÉSZ

Hogyan? Talán már annyira közel jutottál Prótagorasz tanításához, hogy felfogásod szerint egyáltalán nincs is gonosz ember?

HERMOGENÉSZ

Ó, dehogy! Isten ments! Hiszen gyakran megesett már velem, hogy egyes embereket nagyon rosszaknak tartottam, sőt nagyon is sokat!

SZÓKRATÉSZ

Hát nagyon derék embernek még soha senkit sem tartottál?

HERMOGENÉSZ

Bizony nagyon keveset!

SZÓKRATÉSZ

De talán mégis előfordult?

HERMOGENÉSZ

No persze!

SZÓKRATÉSZ

Hát hogy magyarázod ezt meg? Talán úgy, hogy a nagyon derekak nagyon értelmesek, a nagyon gonoszak pedig nagyon értelmetlenek?

HERMOGENÉSZ

Így valahogy gondolom.

SZÓKRATÉSZ

Lehetséges mármost, ha tudniillik igaza van Prótagorasznak és tényleg ez az „Igazság", hogy minden dolog olyan, amilyennek mindenki tetszése szerint éppen látja, lehetséges-e akkor, hogy közülünk egyesek értelmesek, mások meg érteímetlenek?

HERMOGENÉSZ

Semmi esetre sem!

SZÓKRATÉSZ

Úgy gondolom ugyanis, hogy mivel meg vagy győződve arról, hogy van értelmesség is meg értelmetlenség is, semmi esetre sem lehet igaza Prótagorasznak. Mert valójában egyik sem lenne értelmesebb a másiknál, ha mindenki számára az lenne az igaz, amit ő éppen annak lát.

HERMOGENÉSZ

Nyilvánvaló.

SZÓKRATÉSZ

De azt hiszem, azt sem tartod helyesnek, amit Euthüdémosz tanít, hogy tudniillik „mindenre minden egyformán, egyszerre és mindig érvényes". Mert így sem lehetnének egyesek derekak, mások meg gonoszak, ha egyformán mindenkiben és mindig meglenne a kiválóság is meg a hitványság is.

HERMOGENÉSZ

Igazad van.

SZÓKRATÉSZ

Ha tehát sem úgy nem áll a dolog, hogy mindenre minden egyformán, egyszerre és mindig érvényes, sem pedig úgy nem, hogy mindenki számára minden egyenként más és más, akkor világos, hogy a dolgoknak megvan a maguk állandó lényege, amit nem mi határozunk meg, és ami nem a mi tetszésünkhöz, látásmódunkhoz igazodik, hanem önmagában a saját meglevő lényegei szerint független.

HERMOGENÉSZ

Ez a helyes nézetem szerint, Szókratész.

SZÓKRATÉSZ

És vajon ez a megállapításunk csak a létező dolgokra érvényes, de azoknak cselekvéseire már nem? Vagy pedig a cselekvés is a létezőnek egy fajtája?

HERMOGENÉSZ

Persze hogy a cselekvés is a létező egyik fajtája.

SZÓKRATÉSZ

Akkor hát a cselekvés is a saját természete szerint megy végbe, és nem a mi elképzelésünk szerint. Például ha valamit el akarunk vágni, akkor úgy kell-e vágnunk, ahogy mi akarjuk és azzal, amivel mi akarjuk, vagy inkább akkor lesz belőle hasznunk és akkor cselekszünk helyesen, ha a vágás és a vághatóság természete szerint a megfelelő eszközzel vágunk; ha pedig a természet ellenére cselekszünk, akkor ugye hibázunk és semmit sem fogunk elérni?

HERMOGENÉSZ

Így gondolom én is.

SZÓKRATÉSZ

És ha valamit el akarunk égetni, ugye akkor sem járhatunk el akármiféle önkényes elképzelés szerint, hanem csak a helyes elgondolás szerint égethetünk, azaz csak az égetés, az égés és az eszköz természetének figyelembevételével?

HERMOGENÉSZ

Úgy van.

SZÓKRATÉSZ

Nemde a többivel is így áll a helyzet?

HERMOGENÉSZ

Egész biztosan.

SZÓKRATÉSZ

És hát a beszéd vajon nem egyfajta cselekvés-e?

HERMOGENÉSZ

De igen.

SZÓKRATÉSZ

Vajon hát akkor úgy kell-e beszélni, ahogy az egyenes ember kedve tartja, és. az így beszélő fog-e helyesen beszélni, vagy pedig akkor jut az ember célhoz, és akkor fog helyesen beszélni, ha úgy beszél és azzal az eszközzel, amit a dolgok természete a beszédben megkíván, ha pedig nem így jár el, akkor hibázik és semmit sem fog elérni?

HERMOGENÉSZ

Azt hiszem, igazad van.

SZÓKRATÉSZ

Ugye része a beszédnek az elnevezés is, hiszen azáltal beszélünk, hogy a dolgokat elnevezzük?

HERMOGENÉSZ

Úgy van.

SZÓKRATÉSZ

Ugye az elnevezés is cselekvés, ha már a beszéd is dolgokra vonatkozó cselekvés volt?

HERMOGENÉSZ

Persze.

SZÓKRATÉSZ

A cselekvésekről pedig, ugye, megállapítottuk, hogy nem tőlünk függenek, hanem saját autonóm természetük van?

HERMOGENÉSZ

Igaz.

SZÓKRATÉSZ

Akkor hát úgy is kell elnevezni, ahogy a dolgok természete az elnevezést megkívánja, és azzal az eszközzel, amit megkíván, nem pedig úgy, ahogy mi akarjuk, ha következetesek akarunk maradni ahhoz, amiben az előbb megállapodtunk. Talán így jutnánk célhoz és így neveznénk el helyesen, másképp pedig nem.

[...]

HERMOGENÉSZ

Valóban, úgy látszik.

SZÓKRATÉSZ

Akkor hát, Hermogenész, a névalkotás a te saját véleményed szerint se valami könnyű dolog, és nem akárki végezheti el ezt a feladatot. És igaza van Kratülosznak, amikor azt állítja, hogy természettől van a dolgoknak nevük, és hogy nem mindenki gyárthat neveket, csak az, aki figyelembe veszi minden dolognak természettől meglevő nevét, és ezt az ideát hangokban és szótagokban meg is tudja valósítani.

HERMOGENÉSZ

Nem tudok ellentmondani véleményednek, Szókratész. És megis nem olyan könnyű dolog elhinni ezt az egész levezetést. Hanem azt hiszem, sokkal jobban meggyőzhetnél, ha példán mutatnád meg, mi az, amit „a név természetes valódiságának" tartasz.

SZÓKRATÉSZ

Én semmit sem tartok annak, kedves Hermogenészem. Úgy látom, elfelejtetted, amit kevéssel ezelőtt mondtam, hogy tudniillik én erről semmit sem tudok, csak veled együtt vizsgálom a kérdést. Most aztán vizsgálódva te meg én közösen arra az eredményre jutottunk, hogy ellentétben eredeti felfogásoddal, van a névnek természettől valami helyessége, és hogy nem minden ember adhat a dolgoknak nevet. Nemde?

HERMOGENÉSZ

De igen.

SZÓKRATÉSZ

Ha tehát tudni akarod, hogy miben, áll az a helyesség, akkor folytatnunk kell vizsgálódásunkat.

HERMOGENÉSZ

Mindenesetre szeretném tudni.

SZÓKRATÉSZ

Akkor hát kutasd!

HERMOGENÉSZ

De hát hogy lehet ezt kutatni?

SZÓKRATÉSZ

A leghelyesebb módja a kutatásnak az lenne, barátom, ha azokhoz fordulnál, akik értenek ehhez, és akiknek pénzzel és hálával fizethetnél. Ezek pedig a szofisták, akiknek testvéred, Kalliasz is sokat fizetett, hogy bölcs Tegyen. Ha pedig atyai örökségeddel nem rendelkezel, kérd meg testvéredet, és bírd rá, hogy világosítson föl ebben az ügyben, ahogy Prótagorasztól tanulta.

HERMOGENÉSZ

De mégiscsak furcsa kérés lenne ez, Szókratész, ha én, bár Prótagorasz "Igazság"-át nem fogadom el, mégis helyeselném azokat az állításokat, amelyek erre az "Igazság"-ra épülnek.

SZÓKRATÉSZ

Hát ha ez neked nem tetszik, akkor Homérosztól és a többi költőtől kell tanulnod.

HERMOGENÉSZ

De hát ugyan, Szókratész, mit mond Homérosz a nevekről és hol?

SZÓKRATÉSZ

Több helyen beszél erről. De a legfontosabb és legszebb az a hely, ahol megkülönbözteti a dolgok istenektől és emberektől adott nevét. Vagy nem gondolod, hogy ezen a helyen valami nagy és csodálatos dolgot mond a nevek valódiságáról, helyességéről? Mert az csak nyilvánvaló; hogy az istenek a dolgokat valódi, természetes nevükön nevezik! Vagy nem gondolod?

HERMOGENÉSZ

Tudom, tudom. Ha egyáltalán nevet adnak az istenek a dolgoknak, akkor egész biztosan helyes nevet adnak. De hát miről beszélsz voltaképpen?

SZÓKRATÉSZ

Hát nem tudod, hogy arról a trójai folyóról, amely Héphaisztosszal küzdött, mondja Homérosz: Xanthosznak hívják az istenek, Szkamandrosznak az emberek?

HERMOGENÉSZ

Tényleg!

SZÓKRATÉSZ

Na, hát nem tartod ezt nagyszerű dolognak, tudni, hogy miért helyesebb ezt a folyót Xanthosznak hívni, mintsem Szkamandrosznak? Vagy ha akarod, vegyük azt a másikat, azt a madárról szóló verset: Khalkisznak hívják az istenek, az emberek meg kümindísznek (ölyvnek).

Jelentéktelennek tartod talán azt a tudást, hogy miért helyesebb ugyanazt a madarat khalkisz-nak hívni, mintsem kümindisz-nek? Vagy hogy miért helyesebb név b Batieisz, mint Müriné? És a többi ehhez hasonlót Homérosznál meg a többi költőnél? De ez talán magas lesz ami véges emberi értelmünknek. Azt hiszem, könnyebb lesz emberi értelemmel kivizsgálni, hogy állunk a Szkamandriosz és Asztüanax nevekkel, amelyek Homérosz szerint Hektór fiának nevei, hogy áll ezeknek a helyessége? Ismered, ugye, a verseket, amelyekben erről van szó?

HERMOGENÉSZ

Hogyne.

SZÓKRATÉSZ

No, hát mit gondolsz, melyiket tartotta Homérosz a gyerek valódibb nevének, az Asztüanax-ot-e vagy a Szkamandriosz-t?

HERMOGENÉSZ

Nem tudom megmondani.

SZÓKRATÉSZ

Gondolkodj igy: ha azt kérdeznék tőled, hogy kik adnak helyesebb nevet, az értelmesek-e vagy az értelmetlenek, mit felelnél?

HERMOGENÉSZ

Nyilván azt felelném, hogy az értelmesek.

SZÓKRATÉSZ

És vajon hát az asszonyokat tartod-e értelmesebbnek a városokban, vagy a férfiakat, hogy általánosságban beszéljünk a nemekről?

HERMOGENÉSZ

A férfiakat.

SZÓKRATÉSZ

No és hát nem tudod, hogy Homérosz szerint Hektór fiát a trójai férfiak nevezték Asztüanaxnak? Ebből következik, hogy Szkamandriosznak meg a nők nevezték, ha már egyszer Asztüanaxnak a férfiak hívták.

HERMOGENÉSZ

Valóban.

SZÓKRATÉSZ

És hát nem tartotta Homérosz is bölcsebbnek a trójaiakat, mint asszonyaikat?

HERMOGENÉSZ

De azt hiszem.

SZÓKRATÉSZ

Akkor hát ö is azt tartotta, hogy a fiúnak az Asztüanax helyesebb neve, mint a Szkamandriosz.

HERMOGENÉSZ

Úgy látszik.

SZÓKRATÉSZ

Vizsgáljuk mármost meg, hogy miért. Talán éppen a költő adja ebben a legjobb útbaigazítást. Hiszen azt mondja Hektórról, hogy:

egyedül védte a várost meg a hosszú falakat.

Éppen ezért helyes is, hogy a város megmentőjének fiát Asztüanaxnak hívják, azaz a "város urának", tudniillik ama város urának, amelyet apja mentett meg.

HERMOGENÉSZ

Ez világos!

SZÓKRATÉSZ

No, hát akkor rajta, tovább, kedves barátom. Hát Hektórnak nem Homérosz adott nevet?

HERMOGENÉSZ

Hát ezt miből gondolod?

SZÓKRATÉSZ

Abból, hogy úgy látom, ez nagyon hasonlít az Asztüanaxhoz, és olyanok ezek a nevek, mintha görögök lennének. Mert anax és hektár majdnem ugyanazt jelenti. Mert aki valaminek ura (anax) az annak birtokosa is (hektór), hiszen nyilvánvaló, hogy uralkodik is rajta, meg bírja is. Vagy úgy gondolod talán, nincs igazam és tévedek, ha azt hiszem, hogy nyomában vagyok annak, mit tartott Homérosz a nevek valódiságáról, helyességéről?

HERMOGENÉSZ

Nem, istenemre, nem tévedsz, sőt, úgy látszik, nyomon vagy.

SZÓKRATÉSZ

Azt hiszem ugyanis, helyénvaló, ha az oroszlán fiát oroszlánnak, a lóét pedig lónak hívják. Nem arról beszélek, ha különös csodaként a ló mást hoz világra mint lovat, hanem arról, amikor az újszülött természetszerűleg a saját fajtájának újszülöttje. Ha természetellenes módon egy ló egy tehénnek újszülöttjét, egy borjút hozna világra, akkor ezt nem csikónak, hanem borjúnak kellene nevezni. És ha egy embernek nem emberi újszülöttje lenne, akkor ezt sem kellene embernek nevezni; csak akkor helyes az elnevezés, ha a gyermek normális emberi újszülött. És ugyanez érvényes a fákra is meg a többire mind. Vagy nem értesz talán egyet velem?

HERMOGENÉSZ

De egyetértek.

SZÓKRATÉSZ

No jó, csak azután vigyázz, hogy félre ne vezesselek.

Ugyanígy hát a király fiát is királynak kell neveznünk. Az aztán már nem változtat a lényegen, hogy a név esetleg más szótagokból áll; akár több egy betűvel, akár kevesebb, mindegy az, a fontos csak az, hogy a dolog lényege jusson kifejezésre a névben.

HERMOGENÉSZ

Hát ezt hogy gondolod?

SZÓKRATÉSZ

Nagyon egyszerűen; tudod, úgy, ahogy a betűknek is nevet adunk, és nem magukban mondjuk őket a következő négy: az E, Y, O és Ω kivételével. A többieknél ugyanis, akár magánhangzók, akár mássalhangzók, még egyéb betűket is rakunk hozzájuk a névben. Amíg azonban a névben benne van a betűnek sajátsága és fölismerhető, addig jogosan nevezhetjük ezzel a névvel az illető betűt. Mint pélául a béta név; láthatod, hogy az é, a t és az a betűk hozzátétele semmit sem változtat azon, hogy a név törvényalkotó akarata szerint a betű termé szetét, lényegét juttassa kifejezésre. Így hát a névalkotó értett ahhoz, hogy jól adjon nevet a betűknek.

HERMOGENÉSZ

Azt hiszem, igazad van.

SZÓKRATÉSZ

No és nem érvényes talán ez a királyra is? Mert a királytól király, a jótól jó és a széptől, szép származik, és így van ez általában minden esetben, hogy tudniillik az újszülött minden fajtánál ugyanahhoz a fajtához tartozik, mint elődje, ha persze valami csoda nem történik; ezért hát aztán ugyanazzal a névvel is kell nevezni. A szótagokba viszont lehet változatosságot vinni, úgyhogy a nevek a laikus számára különbözőeknek Játszódjanak, holott valójában azonosak. Amiképpen mi az azonos orvosságokat is színük és illatuk alapján különbözőeknek tartjuk, de az orvos, aki az orvosság lényegét vizsgálja, tudja, hogy minden egyes esetben ugyanarról az orvosságról van szó, amit a lényegtelen mellékes anyagok nem változtatnak meg. Talán ugyanígy a nevek lényegét vizsgálja az is, akj ért a nevekhez, és akit nem vezet félre az, ha valamely névben egy betűvel több vagy kevesebb van, vagy ha a névnek a lényegét egészen más betűkkel fejezik is ki. Amiképpen az előbbi példánkban is: az Asztüanax és a Hektár nevekben a t-n kívül nincs is azonos betű, es mégis a két név ugyanazt jelenti. És hát az Arkhepolisz (város ura) névben melyik betű azonos az előbbi két név betűivel? És mégis ugyanazt jelenti ez is! És így van még sok más név is, ami egyszerűen csak királyt jelent, vagy ismét más, ami hadvezért jelent, mint például Agisz (vezér), Polemarkhosz (hadvezér) és Eupoletmosz (jó katona); egyes nevek az orvosi foglalkozást jelölik, mint latroklész (híres orvos) és Akeszimbrotosz (gyógyító ember). Könnyen találhatnánk így még egész csomó olyan nevet, amelyben a szótagok és betűk különböznek, és mégis a név ugyanazt az értelmet fejezi ki. Ez a véleményed neked is, vagy talán nem?

HERMOGENÉSZ

Persze hogy ez a véleményem.

SZÓKRATÉSZ

A természetes, normális utódoknak tehát ugyanazokat a neveket kell adnunk, mint elődeiknek.

HERMOGENÉSZ

Úgy van.

SZÓKRATÉSZ

Hát azoknak milyen nevet kell adjunk, akik nem természetes módon, hanem valami különös csodaképpen jöttek a világra? Például, ha egy derék, istenfélő embernek istentelen fia születik? Hát akkor vajon nem úgy kell-e elneveznünk, mint ahogy az előbbi példánkban; ha egy lónak borja születik, akkor, ugye, nem szülőjéről nevezzük el, hanem a szerint a fajta szerint, amelyikbe tartozik?

HERMOGENÉSZ

Nyilvánvaló.

SZÓKRATÉSZ

Így hát, ha az istenfélőnek istentelen fia születik, akkor ezt faji hovatartozandósága szerint kell elneveznünk.

HERMOGENÉSZ

Igaz!

SZÓKRATÉSZ

Tehát nem Theophilosz-nak (istenhivő) vagy Mnészitheosz-nak (istenre emlékező) és nem is valami effélének, hanem éppen az ellenkezőjének kell neveznünk, ha azt akarjuk, hogy helyes és valódi legyen a név.

HERMOGENÉSZ

Feltétlenül, Szókratész.

SZÓKRATÉSZ

Amiképpen az Oresztész is, úgy látszik, valódi név, akár a véletlen adta ezt az illetőnek, akár valami költő, mert hiszen ez viselőjének állatiasságát, vadságát és éppen zordságát (oreinon) fejezi ki.

HERMOGENÉSZ

Valóban, Szókratész.

SZÓKRATÉSZ

Sőt, úgy látszik, nemcsak neki, apjának is természetes valódi neve van.

HERMOGENÉSZ

Valószínűleg.

SZÓKRATÉSZ

Mert Agamemnón olyan ember, aki ha valamit egyszer elhatározott, szívós kitartással és eréllyel véghez is viszi határozatát. Bizonyíték erre az, hogy serege bátran kitartott Trója alatt. Az Agamemnón név is arra utal, hogy ez az ember csodálatos volt a kitartásban, azaz a maradásban (agásztosz és moné). Lehet, hogy még Atreusznak is helyes neve van. Mert tényleg Khrüszipposz meggyilkolása, amiben Atreusz részes volt, és mindaz, amit Thüesztésszel tett, büntetésre méltó és elvetemült dolog (atéra). A név jelentése azonban egy kicsit félrehajlik és homályban marad, úgyhogy nem mindenki előtt fedi fel viselőjének természetét, de azoknak, akik értenek a nevekhez, elég világosan beszél ez a megjelölés: Atreusz. Mert akár ateiresz-re (hajthatatlan), akár atreszton-ra (rettenthetetlen) vagy atéron-ra (elvetemült) gondoljunk is, egyformán megérdemelte viselője ezt a nevet. Sőt azt hiszem, Pelopsz-ra is jellemző a neve. Mert ez a név rövidlátót jelent.

HERMOGENÉSZ

Hogyhogy?

SZÓKRATÉSZ

Hát úgy, hogy erről az emberről azt mesélik, hogy amikor Mürtiloszt megölte, nem gondolt a jövőre és nem látta előre a következményeket, hogy mennyi szerencsétlenséget okoz ezzel késő utódainak. Mert csak a jelenvalót, a közelit látta - hiszen ezt jelenti a pelasz -, amikor mindenáron feleségül akarta venni Hippodameiát. Azt meg, hogy a Tantalosz valódi és természetes név, mindenki beláthatja, ha igazak azok a történetek, amelyeket Tantaloszról mesélnek.

HERMOGENÉSZ

Miféle történetek?

SZÓKRATÉSZ

Hát az a sok szerencsétlenség, ami még életében érte, és ami végül országát is romlásba vitte, meg aztán halála után kőnek a lebegése (tantaleia) a feje felett, ami oly különös módon emlékeztet a nevére. Sőt úgy látszik, mintha valaki igen szerencsétlennek, talantatosz-nak akarta volna nevezni, de aztán ezt a szándékát elrejtve, a Tantalosz nevét adta néki. Úgy látszik tehát, hogy híre alapján a szerencsétlenség adta neki ezt a nevet. Azt hiszem, állítólagos apjának, Zeusznak is nagyon találó a neve, csakhogy ezt nem olyan könnyű felismerni. Mert a Zeusz név majdnem egy egész mondat. Az emberek ezt kettéválasztják, és egyik részük az egyiket, másik részük meg a másikat használja; mert egyesek tárgyesetben a Zéna, mások meg a Dia alakot mondják. Ha ezt a kettőt összekapcsoljuk, akkor a kettő együtt fejezi ki az isten lényegét, és mint említettük, épp ez a név feladata. Mert számunkra, éppúgy, mint minden létező számára, az élet (zén) legfőbb forrása Zeusz, mindenek ura és királya. Éppen ezért helyesen nevezik ezt az istent olyannak, mint aki által {dia) a többi élőlény mind az élet (zén) részese. De amint mondom, a név két részre van osztva: Zéna és Dia, bár a kettő egy és ugyanaz. Hogy ez az isten Kronosz fia, az az első hallásra talán káromlásnak látszik, de mégis találó ez az elnevezés, Hogy tudniillik Zeusz egy nagy észnek a fia; mert a korosz szó itt nem gyermeket jelent, hanem az értelem (nusz) tisztaságát, zavartalanságát. Ez a Kronosz a monda szerint Uranosz fia. A felfelé nézést pedig helyesen mondják éginek, azaz urania-nak, mert az ilyen látja a fentieket (horósza ta anó); ezért mondhatják hát, Hermogénész, a meteorológusok, hogy a tiszta értelem onnan származik, és az égnek, uranosz-nak helyes a neve. És ha még emlékeznék Hésziodosz genealógiájából ezeknek az isteneknek többi elődjére, tovább folytatnám annak a kimutatását, hogy ezeknek is valódi nevük van, míg végleg ki nem meríteném ezt a bölcsességet, ami nem tudom, hogy ihletett meg engem most ily hirtelen, és végére járnék, hogy csődöt mond-e ez egyszer vagy sem.

HERMOGENÉSZ

Bizony, Szókratész, nekem az a benyomásom, mintha isten szállott volna meg, és egyszerre csak kinyilatkoztatásokba fogtál volna.

SZÓKRATÉSZ

Azt hiszem, kedves Hermogenész, ez alighanem a proszpaltéi Euthüphrónról ragadt rám, mert ma reggel sokáig együtt voltam vele és hallgattam beszédére. Úgy látszik, megszállottságában nemcsak a fülemet töltötte meg ezzel a démoni bölcsességgel, hanem lelkemre is hatott. Úgy gondolom tehát, jó lenne a következőképpen cselekedni: használjuk ki ma ezt a megszállottságot és tekintsük át a nevekre vonatkozó többi kérdést is; aztán majd holnap, ha ti is jónak látjátok, istenhozzádot mondunk ennek a bölcsességnek, és megtisztulunk, ha találunk egy olyan papot vagy szofistát, aki meg tud tisztítani.

HERMOGENÉSZ

Helyes, én beleegyezem, mert szívesen hallgatnálak tovább is a nevekről.

SZÓKRATÉSZ

Hát akkor rajta! Mivel kezdjük hát vizsgálódásunkat most, miután módot találtunk arra, hogy meggyőződtünk, vajon vallomást tesznek a nevek arról, hogy nemcsak úgy véletlenül ragadtak a dolgokra, hanem van bizonyos valódiságuk? Mert hát a hérószok és az emberek szokásos nevei talán félrevezetnek bennünket. Hiszen sok ember ugyanazt a nevet viseli, mint amit ősei viseltek, bár ez néha rá éppen nem talál, mint az előbb megállapítottuk, aztán meg némely név adásánál a kívánság volt irányadó, mint például Eutükhidész (szerencsés), Szósziasz (egészséges), Theophilosz (istennek kedves) és a többi. Az ilyenekkel ne törődjünkv Sokkal valószínűbb, hogy azokban a nevekben találunk helyesleget, valódiságot, amelyek örökkévaló dolgokra vonatkoznak. Mert valószínű, hogy éppen ezeknél a neveknél erőltette meg magát legjobban az, aki a nevet adta. Sőt lehetséges, hogy az ilyen nevek részben nem is emberektől, hanem valami isteni hatalomtól származnak.

HERMOGENÉSZ

Azt hiszem, igazad lehet, Szókratész.

SZÓKRATÉSZ

No és hát akkor nem lenne-e méltányos magukkal az istenekkel kezdeni, és megvizsgálni, hogy mennyiben helyes az ő nevük, a theoi szó?

HERMOGENÉSZ

De alighanem.

[...]

9. DionüszoszFrazer, James G.

Forrás: James G. FRAZER: Dionüszosz. In: Uő: Az Aranyág, Bp., Osiris-Századvég, 1995. 253-260.