Irodalom- és művelődéstörténeti alapfogalmak S. Horváth, Géza Irodalom- és művelődéstörténeti alapfogalmak

Kulcsszavak: epikus elem, mesemotívum, hősi epika, mítoszi világlátás, mesei világlátás, tündérmese, mesei történés, mítoszi történés, eposzi történés, legendai történés, esemény, kaland

[...]

1

Azt lehetne hinni, hogy az olyan jelenség, amelynek fő mozzanatai ismertek és tisztázottak, maga is ismerten és tisztázottan áll a tudomány világosságában. Tartalom és forma: ez a két fő mozzanat, amelyben minden, szavakban kifejeződő alkotás tehát a mese is - talán maradék nélkül foglaltatik. És mégis, annak ellenére, hogy ismerjük a mese tartalmi elemeit²²⁷ és azt a formát,²²⁸ amelyben ezek az elemek megjelennek, talán kevesebbet tudunk a meséről, mint akkor tudtunk, amikor ez a két fő mozzanat még nem volt kidolgozva és nem volt szembeállítva. Mert a tartalmi és formai mozzanat szembeállítása a mesében már elég régóta közhely leginkább Friedrich von der Leyen²²⁹ szavaival szokták megfogalmazni: „különbséget kell tenni mesemotívum és mese között". Ami azt jelenti és ezt a finn iskola kutatói dolgozták ki aztán tétellé -, hogy míg a mese alkotóelemei ősi, elfelejtett kultúrák tényeit csillantják elénk, addig a mese maga aránylag új forma, magasfokú műalkotás, amelynek önmagában semmi köze a kultúrának ahhoz az ősi fokához, amelyet tartalmi elemei éltetnek.²³⁰ A két mozzanat szembeállítását úgy magyarázzák ezek és az általuk képviselt irányzathoz tartozó más kutatók, hogy a mese szerkesztésénél ősi, a kor kultúrájában már nem eleven, vagyis funkcióval nem bíró, hitre nem számító elemeket használtak fel; mint Christiansen még hozzáteszi - nem gondolva arra, hogy futó megjegyzésével hatalmas problémaköteget ugrott át -: „hagyományos szokásból".²³¹

De hogy mit jelent ez a "hagyományos szokás" arról keveset tud a mesetudomány: keveset tud arról, hogy mi az, ami ősi meg új elemekből mesét alkotott. Hogy mennyire keveset tud, az még világosabban tűnik ki, ha arra gondolunk, hogy ugyanazok az ősi vagy nem ősi - elemek, amelyekből a mese épült, egyúttal építőkövei más elbeszélő hagyománynak is: mondának, mítosznak, hősi epikának, legendának.²³² Mi az, ami ezeket az elemeket a mese formájába terelte össze; és mi az, ami mesévé teszi őket ebben a formában amikor más formában ugyanazok az elemek nem mesét, hanem talán mondát, talán mítoszt, talán hősi eposzt, talán legendát alkotnak?

A második kérdésre egyszer már próbáltuk megadni a választ:²³³ arra az eredményre jutottunk, hogy ahol egy bizonyos szellemi állásfoglalás a világnak egy sajátos aspektusát állítja az emberi szem elé, azt éppen, amit a mese világa szó fejez ki közvetlen érthetőséggel, ott az elbeszélés-elemek egy sajátos formába illeszkednek, és így alakul a mese ennek a világnak a kifejezésére. A világlátásnak egy sajátos módja fejeződik ki törvényszerű formában, a többféle világlátási módok kifejezésére egyaránt alkalmas elbeszélési elemekből.

Ez a válasz kielégítő addig, amíg a mese jelen állapotáról van szó, és nem áll mellé az a kérdés, amelyet első helyre állítottunk: hogy mi teszi szükségessé azt, hogy a mesei világlátás, a mese világa épp ezekben az elemekben keressen kifejezést? Hol fogható meg az a hagyomány, az az ősidőktől a máig ívelő híd, amely ezeket az ősi elemeket belekényszeríti az újabb formákba, és odarögzíti őket a legújabb időkig? A második kérdésre a múltkor adott és most idézett válaszunk csak a hogyan kérdésére vetett világot: hogyan lesz ezekből az elemekből mese: a válasz az volt, hogy a forma uralma alatt. De még lényegesebb a miért kérdése: miért ezekből az elemekből lesz mese, ugyanazokból, amelyekből mítosz is lesz, eposz is lesz, legenda is lesz. Miért nem másokból? Miért hasonlóan ősiekből? Miért nem újakból? Hiszen a mese világa, ahogy azt annak idején megfogalmaztuk, annyira közel áll az álomvilághoz,²³⁴ hogy elméletileg semmiképp nem lenne kizárva annak a lehetősége sem, hogy olyan mai és csak az egyén életéből és élményeiből vett eszközökkel fejeződjék ki, mint az álom maga vagy a tudattalan én egyéb lélektani megnyilvánulásai. A miért kérdését a formavizsgálat eszközeivel nem feszegethetjük. Arra kell gondolnunk, hogy a mesei forma, úgy, ahogy előttünk áll, kétségkívül újabb kori vívmány, míg a mese, nemcsak elemei (amelyek mesén kívül is előfordulnak), hanem a mese szellemi világa is ősrégi, a mesei formát szükségképp megelőző.

Amilyen egyértelmű az a szerep, amelyet a mesei elemek (amelyek, ismételjük, mesén kívül is előfordulnak) a mese világának kifejezésénél a mesei forma uralma alatt játszanak, olyan ingatag talajra jutunk, ha ott akarjuk ezeket az elemeket megragadni, ahol meseiek ugyan (vagyis a mese világát, a világnak a mesében megnyilvánuló aspektusát fejezik ki), de a jól ismert és untig analizált forma támasza és felismertető címkéje nélkül. Mert ehhez tudnunk kellene, hogy mi is a mesei világ, jobban mondva nemcsak tudnunk - mert tudni éppen tudjuk, közvetlen megértéssel, érzésszerűen, hanem körül is határolnunk, meg is határoznunk.

Ezerszer ismételt formulája a mesekutatásnak, hogy a mese világa vágy-világ;²³⁵ vagy, ahogy André Jolles,²³⁶ aki először merte felvetni azt a kérdést, hogyan lesz szellemi állásfoglalásból a nyelv közbejöttével forma és mű, ahogy ez az úttörő tudós megfogalmazta: a mesei világ az a világ, amelyiknek a való világ helyén lennie kellene.²³⁷ Ezek a megoldási kísérletek kétségkívül tartalmaznak igazat, de túlságosan hozzá vannak kötve más, velük korrelációban levő fogalmak rendszeréhez, hallgatólagosan ugyan, de túlságosan limitatívek ahhoz, hogy önmagukban magyarázatot szolgáltassanak. Vágy-világ? Vágy ezerféle lehet, a mese világa pedig, ha ezerrétű is, egyetlen irányból tekintett képe a világnak, nem ezerfelé szétágazó. Mi az a vágy, ami a mese világának ad létet? Aki a tételt kimondta, nem is sejtette, hogy burkolt petitio principii-t mond ki, hiszen nem tudott abban a pillanatban más vágyat tekinteni, mint azt, ami a mesében kétségkívül kifejeződik. Jolles megfogalmazása már nem annyira sebezhető: a lelki állásfoglalások rendszerében, ahol mindegyik tagnak megvan a maga sajátos funkciója: a legendáé az imitáció, a mítoszé a magyarázat stb., ott valóban egyedül áll a mese a maga világának normatív voltával: a többi Jolles elemezte lelki állásfoglalás valóban nem preegzisztens normák szerint kényszeríti szavak formájába a világot. De csak addig érvényes ez az egyértelműség, amíg Jolles rendszerén belül maradunk - ha arra gondolunk, amire a kritika sem mulasztott el rámutatni,²³⁸ hogy nemcsak azok a formák jöhetnek számba a Jolles által kezdeményezett szemléletmód tárgyaiul, amelyeket a könyve elemez, hanem sok más is, akkor már a világ más normatív megfogalmazásaival is szükségképp találkoznunk kell. A líra is olyan világ, amelyiknek lennie kellene, az eposzé is (persze csak egy-egy szemszögből, mint ahogy a mese is, más szemszögből, mutathat mást is). Természetesen, az eposz normatív volta mintaképszerűséget jelent, a líráé szépséget - és nagyon laposra redukálnók a mesei élményt, ha annyit mondanánk csak róla,²³⁹ hogy egy kezdetlegesen felfogott szociális és gazdasági siker korlátlan lehetősége az, ami a mese hőse és a mese hallgatója számára a helyesen megalkotott világrendet jellemzi. Olyan világ, amely az egyén boldogulását mindenképpen garantálja, lehet normaként szereplő világ - de nem az egyetlen lehetséges norma ez.

Ha előre megalkotott rendszereken kívül helyezzük magunkat, a normatív világ (vagy a még nyersebb megfogalmazású vágy-világ) válaszával nem elégedhetünk meg. Persze, nagyon is jól tudjuk, mi adhatná meg a döntő választ - nemcsak erre a kérdésre, de a művészet minden alkotásának döntő problémájára is: a funkció kérdése. De viszont azzal is le kell számolnunk, hogy, ha részmegoldásokkal közeledhetünk is hozzá, ez a kérdés megoldatlan és talán örökre megoldatlanul is kell hogy maradjon: talán soha nem fogjuk tudni, miért jön létre a mű, alkotója révén, és miért talál befogadásra a közönségnél. Mind a műről általában, mind a mű egyes fajairól, az egyes műfajokról teljes egészében ezt aligha fogjuk valaha tudni.

De tudhatunk mást. Két egységet, ha összetételüket nem is ismerjük, mint egységeket össze tudunk mérni, el tudjuk dönteni, hogy azonosak, hasonlóak vagy különbözőek-e, anélkül hogy parányiakra szétbontanók őket. Hogy mi a par excellence mese, azt tudjuk, ha nem is tudjuk, min alapul ez a tudásunk: Jollesre kell megint utalnunk, aki azzal, hogy „Gattung Grimm"-nek,²⁴⁰ vagy az angol tudományos nyelvhasználatra, amely német szóval „märchen"-nek nevezi, tanúságot téve arról, hogy külső jellemzés, egy bizonyos szemléleti körbe való utalás elég a fogalom megragadására, sőt több, mint a terméketlenségre kárhoztatott definíciós kísérlet. Nos, ebből kell kiindulnunk. Azt kell néznünk, hol találunk a ,Gattung Grimm', az angol nyelv német szavával nevezett "märchen" körén kívül is hagyományos elbeszélés-anyagot, amely összemérhető vele, amelyről azt látjuk, hogy más körökbe egyáltalán nem sorolható, míg ebbe a körbe bevonható lenne, ha ismertté válnának a közös és mindkettőben egyelőre ismeretlen vonások. Egyszerűbb szóval : mi nevezteti magát parancsolóan mesének, a ,märchen' körén kívül is.

Parancsolóan, mert sok akaratlan visszaélés történik a mese szóval. Természeti népek mítoszait mesének nevezi az, aki nincs tisztában világnézeti tartalmuk síkjával.²⁴¹ Az óegyiptomi irodalom erkölcsi novelláit²⁴² mesének mondja,²⁴³ akit megtéveszt az, hogy építőköveik ma mesében térnek vissza, és ugyanakkor nincs más kézzelfogható és jól ismert műfaj, amelyhez inkább sorolhatók lennének.²⁴⁴

[…]

3

A mesei elemek vizsgálata arra a tapasztalatra vezetett egyszer,²⁴⁵ hogy vannak olyan elemek, amelyeknek a tárgy szempontjából semmi lényeges szerepük nincs, amelyek magukban véve legtöbbször furcsák, érthetetlenek, de amelyek mégis csodálatos szívóssággal őrzik helyüket a mesei hagyományban: olyan változatokban, amelyekben a lényeges elemek talán teljes rendetlenségbe bomlottak szét (olyan esetekre gondolunk, amilyeneket az imént másodlagos lazaságnak vagy dekompozíciónak neveztünk), ezek az elemek épségben megvannak, mintha csak ezek lennének az illető mesetípusok hagyományának tartópillérei. Annak idején elsőrendű szerkezeti elemeknek' neveztük ezeket - és most méltán vetődik fel a kérdés, hogy ezeknek a tárgy szempontjából lényegtelen, de a hagyomány vázába mindenekfelett való szilárdsággal beékelt elemeknek a története csak a megszerkesztett és a dekomponált mesékre terjed-e ki, vagy hogy már az elsődleges lazaság fokán is fellépnek-e. Mert ha igen, akkor sikerült megragadnunk egy mozzanatát annak, hogy tapadnak egymáshoz mesei elemek mesei összefüggésben, de mesei szerkezet nélkül. Egy osztják mesében²⁴⁶ a Felhő-Öreg feleségül veszi a Falevél-Öreg legidősebb lányát. Az varrás helyett a rábízott ruhát ragasztással tákolja össze. Madarak repülnek be, és korai halált jósolnak neki. A Felhő-Öreg hazajön, a rosszul készített ruha szétszakad rajta, erre haragjában agyonüti a feleségét. Aztán a Falevél-Öreg második lányát veszi feleségül, de vele is csak ugyanaz ismétlődik meg. A harmadik lány végül jól varr, a madarak hosszú életet jósolnak neki, és itt is beválik a jóslatuk.

Kétségtelen, hogy ez az osztják mese a jó és rossz lány már említett meséjének párhuzama. Az is valószínű, hogy nem romlott változata, hanem az elemek elsődleges, laza összetétele. Magának a jó és rossz lány meséjének hagyománya rendkívül elterjedt és bonyolult.²⁴⁷ többféle variáció-ágra bomlik, és a közös bennük csak az, hogy a jó meg a rossz lány egymás után jutnak démoni környezetbe; az egyik szorgalmas, jó, kedves, a másik meg lusta, rossz, szívtelen, és természetesen nem marad el az egyiknek a jutalma, a másiknak a büntetése. Mármost ebben a végtelenül elágazó variáció-tömegben egyetlen elem van, amely makacsul visszatér, akár jól elmondott változatokban, akár rosszakban és csonkákban: a két lány hazatérését előre jelzi egy madár, többnyire kakas. Látnivaló, hogy az eseményeket kommentáló madár az olyan elemek közül való ebben a mesecsaládban, mint amilyeneket az elsőrendű szerkezeti elem névvel jelöltük volt meg. És íme: osztják mesénkben, amely egyszerűen, dísztelenül, minden epikus feszültségtől mentesen tartalmazza a jó és rossz lány meséjének fő gondolatát és cselekményének velejét, szintén felbukkannak a kommentáló madarak. Világos jeléül annak, hogy az ilyen elemeknek nemcsak abban az értelemben nincs szükségük mesei szerkezetre, hogy túlélik azt, hogy fennmaradnak olyan változatokban is, amelyekben a szerkezet felbomlott, hanem abban az értelemben is, hogy csatlakoznak a mesei elemekhez már akkor, amikor a szerkezet alakító munkája még nem sorakoztatta ezeket szigorú rendbe.

Amikor először felmerült az elsőrendű szerkezeti elemek gondolata, az egyik példa, amelyiken megfigyeltük, Aladdin és a csodalámpa meséje volt.²⁴⁸ Ebben szerepel az a motívum, hogy miután a hős megszerezte a csodás hatalmat adó csodatárgyat, és feleségül kéri a király lányát, az többek közt hogy meggyőződjék leendő veje gazdagságáról, azt kívánja tőle, hogy építsen hidat a királyi palota és a saját háza között, a híd két oldalán pedig nőjenek fák, azokon madarak énekeljenek. Ez a nemcsak bizarr és indokolatlan, hanem egyenesen ízléstelen dísztárgyként ható híd, akárcsak a megfigyeléseit közlő madár a jó és rossz lány meséjében, megtalálható a típus változatainak legnagyobb részében, olyanokban is, ahol talán a leglényegesebb elemek hiányzanak. De megtaláljuk a megszerkesztett mesetípuson kívül is, sőt általában mesén kívül.

Alten Bürtjük királyné kisfiát, beszéli el egy tatár hősmonda,²⁴⁹ hat ellenséges férfi elrabolja és a tengerbe dobja. Szerepel egy Kőfej nevű lény is, akit a fiúval együtt szintén bedobnak a tengerbe. A királyné, vasfecske képében, átrepül a tengeren, mert a túlsó parton egy csodálatos épületet lát. Röptében találkozik egy onnan jövő sólyommal, amely tűzszerszámot és arany szelencét visz. A sólyom, nem más, mint Kőfej, elmondja, hogy a tűzszerszám Jedai-Chan tulajdona volt. (Ez a Jedai-Chan Alten Bürtjüknek és férjének korábbi, legyőzött ellenfele.) Jedai-Chantól a hat férfi lopta el. Ha tüzet csiholnak rajta, száz hős áll elő. „Mindent elő lehet vele teremteni folytatódik a szöveg -, hidat építeni a tengeren át, sziklákat széthasítani..." Kőfej ellopta ezt a tűzszerszámot, és ezzel vége a hat férfi hatalmának. Az arany szelencében, amit szintén ellopott, a kisfiú lelke van. Feltámasztják, majd két csiholásra kétszáz hős terem ott, akiknek megparancsolják, hogy a hat férfit öljék meg és égessék el, a kincseket pedig hozzák át a tengeren.

Ebben a tatár hősmondában sok minden emlékeztet az Aladdin-mesére. Szintén varázsszerszámról van szó, amelyet ide-oda lopnak, és a hőshöz a tengeren túlról kerül vissza, de a szerepek elosztásában nincs meg az a megszerkesztett egyöntetűség, mint az Aladdin-mesében: nem az első tulajdonosa az, aki végül visszakapja a varázsszerszámot, és bár a cselekmény a varázsszerszám megszerzéséhez vezet, nem körülötte folyik. Egyébként is tele van a monda olyan elemekkel, amelyek a mesei szerkezet tökéletességével nem férnének meg: Kőfej homályos szerepe, az állattá való átváltozások és a kisfiú feltámasztása, amelyek nincsenek előkészítve, megfogalmazva és a váratlanság és célszerűség öszszejátszásával költőileg kihasználva csupa olyan mozzanat, ami arra utal, hogy a meseszerkezet előtti, elsődlegesen laza összetételű hagyománnyal van dolgunk, nem pedig kész mesének felhasználásával a hősi epika céljaira. A tapasztaltak után azonban nem csodáljuk, hogy felbukkan itt is, bár csak célzás formájában, a híd motívuma. A tengeren épült híd gondolata éppolyan abszurd, mint a fákkal díszes, madárdaltól hangos, házak között húzódó híd, és mégis: úgy látszik, szoros kapcsolatban van a varázseszköz motívumával már akkor is, amikor a mese egyes elemei között a mesei szerkezet még igazán szoros kapcsolatot nem teremtett, sőt szoros kapcsolatban van még a legtágabb értelemben vett mese fogalmának körén túl is.

Ha azt mondtuk az előbb, hogv az ilyenfajta elemek a hagyomány tartópilléreinek látszanak, az ilyen módon csak a megszerkesztett mesére, a 'märchen'-re vonatkozhatott. A mese körét olyan tágra véve, mint ahogy most próbáljuk szemlélni, több is, meg kevesebb is a szerepük ezeknek az elsőrendű szerkezeti elemeknek. Kevesebb, mert nem a hagyományt támogatják, hanem ezeket támogatja a hagyomány, és több, mert nem a hagyományozásnak tartópillérei, hanem egyfajta szerkezetnek az igazi meseszerkezetet megelőző csírái. Tanúi annak, hogy egyes elemek egymáshoz tapadhatnak nemcsak olyan módon, hogy egy hagyományos eseménymenet követeli meg az egyformaságukat, hanem látszólag értelmetlenül is, összefüggésben nem követelten, eseménysorozatban nem szükségszerűen, hanem a meseelemek valami belső törvényszerűségénél fogva.

4

Eddig a mese körén belül maradtunk, és talán sikerült felismernünk azt, hogy a mesei szerkezeten kívül, tehát a ,märchen' körén kívül is vannak törvényszerűségek, amelyek a minden hagyományban közös epikus elemkincset mesévé tudják tenni, ha megfogalmazni ezt a törvényszerűséget idáig nem is tudtuk. További tanulságul szolgálhat talán, ha egy lépéssel tovább megyünk, és azt próbáljuk meglesni, hogy ugyanaz az elem milyen módon nyilatkozik meg, ha mesében szerepel, és milyenben, ha mesén kívüli műfaj alkotórésze. A példánkat ezúttal magyar meséből²⁵⁰ vesszük.

Három királyfi összetanakodik, hogy megtudják, miért sír az apjuk egyik szeme örökké, a másik meg miért nevet. Előbb a legidősebb fiú megy be, de az öreg király feléje hajítja a kardját, a fiú meg hanyatt-homlok menekül. Ugyanígy jár a másik is. A legkisebb állja a veszélyt, még vissza is adja apjának a falba fúródott kardot. Erre a király megmondja, hogy a fiai élhetetlenségén sír, nevetni meg azért nevet, mert reménykedik, hogy régi pajtása eljön hozzá. A fiúk elhatározzák, hogy elmennek a várt vendégért. Az idősebbik két fiú hamar visszafordul. A harmadik egy vén banya tanácsára borzas gebét választ, a gebe tanácsára pedig elkéri apja hányódó ócska lószerszámát. Ilyen felszereléssel aztán sikerrel is jár vállalkozásában.

A hősi kalandra való indulásnak természetesen nemcsak a mesében kell megfelelő hatásossággal előkészítve lennie, hanem még inkább a hősi epikában. Meg is találjuk ennek a mesei megfogalmazásnak hősmondai párhuzamát, akár keleten keressük, akár nyugaton.

Egy osztják hősmonda²⁵¹ hősei egymás után mennek apjukhoz, adja nekik a páncélját a fenyegető ellenség elleni harcra. Az öreg rendre megtagadja fiai kérését, és azok el is esnek egymás után. A legkisebbiknek a fia felnő, és meg akarja bosszulni apját és nagybátyjait, de a páncélt ő sem kapja meg. Elindul hát anélkül. Útközben egymás után három medvével találkozik, mind a hármat félreveri az útjából. Megtudjuk, hogy mind a három medve nem volt más, mint a fiú nagyapja, aki így akarta próbára tenni a vitézségét, és most már, minthogy tudja, hogy igazi hőssel van dolga, adná is szívesen a páncélt.

Vogul hősi énekben²⁵² a hős nagybátyjától követeli apjának páncélját, kardját, lovát. A fegyverek egy vörösfenyőn vannak, a lovat hadd válassza ki a hős a ménesből. A derék lovak túl gyöngéknek bizonyulnak, a hitvány csikó kínálkozik, és mire felszerszámozza, a legkülönb táltos lesz belőle. Egy másik vogul hős is²⁵³ trágyadombból ássa ki a rozzant gebét, amelyből szikrát okádó táltos lesz.

Az osztják szövegben a bátorság-próbán van a hangsúly, a vogulban a hitványnak látszó, elhanyagolt fegyverek és csikó egyedül használható voltán. Ez az utóbbi elem középkori nyugat-európai lovagi eposzokban is gyakori, csak éppen nem első kalandjára induló fiatal hősről és apja lováról, fegyveréről van szó, hanem a Toldi estéje szituációjáról: az öreg, régóta visszavonult hős utolsó kalandjára indul, és öreg, régóta szeméten tengődő lova viszi utolsó győzelmére, más ló nem bírja el.²⁵⁴

Mélyreható különbség ennek az epikai elemnek mesei és hősmondai felhasználása között nincs. Mindkettőben azonos funkciót teljesít, illetve azonos funkciójú elbeszélés-anyagot szolgál: a hősi kalandra való első (vagy utolsó) elindulás rendkívüli és várakozásteljes pillanatát teszi elevenné és feszültséggel teljessé. A különbség csak annyi, amennyit a megszerkesztett mese és vagy az elsődleges lazaságban összefűzött elemek, vagy pedig a szintén, de más szempontok szerint megszerkesztett hőseposz között el is lehet várni. Ami a vogul és osztják megfogalmazásokban mint lazán beágyazott epizód kellő forma és feszültség nélkül, a középkori nyugati megfogalmazásban pedig szintén hangsúlytalanul, mint puszta kifejezőeszköz szerepel, az a mesében össze van fogva, meg van komponálva, a fiúk ellentétével és a fellépő tanácsadó szerepével tarkítva, és már magában is öncél: érdekes, tagolt, fokozott, bonyodalommal és kibonyolódással bíró eseménykapcsolat.

Meg tudjuk azonban lesni közös epikus elemek párhuzamosságát olyan esetekben is, amelyekben ugyanazok az elemek, nagyjából ugyanolyan kapcsolódásban, különböző funkciókat képesek teliesíteni: mesében mesét alkotnak, mítoszban mítoszt.

Egy késői antik szöveg²⁵⁵ Dionüszosz mítoszát a következő formában mondja el. Libert, Juppiter fiát, mostohaanyja, Juno, megöleti. A csatlósok, akik a gaztettet véghezviszik, a gyermek tagjait egymás között szétosztják és megeszik, Liber nővére, Minerva pedig, aki szintén jelen van, a neki osztott szívet megőrzi, és odaadja apjának. Juppiter, miután kitöltötte bosszúját a gyilkosokon, a szívet a gyermek gipsz képmásába helyezi, és vallásos tiszteletet rendel számára.

Ismert népmese²⁵⁶ fő vonásait leljük fel ebben a mítoszban: a kisfiút mostohaanyja megöli, és megfőzve apjának tálalja fel; a kisfiú nénje összegyűjti a csontjait, és elássa; a csontokból madár kel ki, az megbünteti a gonosz mostohát, és végül visszaváltozik gyermekké.

A mítoszban csak a szereposztás más, szétfolyóbb, kevésbé egységes szerkezetű - de meg kell jegyeznünk, hogy a gonosz mostoha népmesében is legtöbbször másra bízza az ártatlan gyermek megölését, például a Hófehérke meséjében;²⁵⁷ természetes, hogy ilyenkor, a mesei jóra fordulás jegyében, a hóhéroknak megesik a szívük az áldozaton és megmentik.²⁵⁸ Dionüszosz véres mítoszában természetesen nem lehet szó jóra fordulásról, sem a Hófehérke módján, sem úgy, hogy a csontokból a gyermek feltámad. De a mítoszban és a mesében szereplő család tagjainak egymáshoz való viszonya és a nővérke szerepe a holttest maradványainak megőrzésében ugyanaz, és ennek a megőrzésnek a mítoszban is megvan az áldozat továbbélését biztosító jelentősége, ha nem is a mesei feltámadás, hanem a vallásos kultusz biztosításának formájában.

Akik az antik szövegeknek azokon a helyein, ahol a mai mesére emlékeztető eseménysorozat található, azonnal ,mesenyomokat' sejtenek,²⁵⁹ valószínűleg hamar előállnának a magyarázattal, hogy itt is ilyenről van szó, talán még azt a feltevést is megkockáztatnák érvelésük támogatására, hogy a keresztény hitet a pogánysággal szemben védő Firmicus Maternus szándékosan alkalmazta ezt a véres és borzalmas mesetárgyat Dionüszosz különben is véres és borzalmas mítoszára. Abból, amit eddig elmondottunk, és főként abból, amit az eddig felhozott példáink önmaguktól is elárultak, már világos lehet előttünk, hogy nem szabad ehhez a felfogáshoz csatlakoznunk. Mikor tudjuk, hogy ugyanazok az elemek és elemsorozatok mesében is meg mesén kívül is egyaránt otthon vannak, semmi jogunk az egyetlen szempont uralma alatt hiánytalan egésszé kerekített és újkori mesét egy elképzelt fejlődésmenetben az ókori, lényegesen lazább szerkezetű hagyomány elé állítani. Amivel természetesen azt sem akarjuk mondani, hogy ellenkező sorrendű fejlődésmenetet kell elképzelnünk: minthogy tudjuk, hogy a meseelemek ,märchen'-né való szerkesztés nélkül is alkothatnak mesét, azt sem szabad hinnünk, hogy a megszerkesztett mese a laza szerkezetű mítosz egyenes vagy közvetett leszármazású utódja.

Sokkal valószínűbb elképzelése a helyzetnek, hogy bár időben másfél évezred áll a kétfajta szöveg között (az „anyám megölt, apám megevett" meséjének első nyoma Goethe Faustjában²⁶⁰ található), a fejlődésnek egyazon fokán állanak; ugyanazok az elemek alkottak elsődleges módon mesét az egyikben, mítoszt a másikban. Mesét is elsődleges fokon, mert bár a mesei szerkezet hiánytalanul megvan, a jól ismert ,Gattung Grimm'-nek tökéletesen megformált és túlnyomó többséget kitevő darabjaival szemben kezdetlegesebb, a laza szerkezetű mesékre emlékeztető vonásokat is találunk benne. Mindenekelőtt azt, hogy a mese egyetlen színtéren játszódik, a kiindulás és visszaérkezés emberi színhelye nincs nemhogy határral, de még színváltozással sem elválasztva a csodás történések színhelyétől, azonkívül a csoda bekövetkezte sincs azzal a feszültséggel a hallgató elé tárva, mint amilyennel az igazi mese ezt feltálalni és kiaknázni szokta.²⁶¹

A kérdés itt tehát nem a „mesenyomok az antik irodalomban" kérdése, hanem más. amit most már meg is merhetünk fogalmazni, a funkcióváltozás kérdése: mi teszi képessé nemcsak ugyanazokat az epikus elemeket (ezekről már volt szó), hanem egész epikus egységeket is arra, hogy hol ebben, hol abban a funkcióban lépjenek fel? Mi indítja a hagyományokat létrehozó és éltető közösségeket és egyes egyéniségeket arra, hogy egy tárgyat kiragadva az egyik szellemi világ uralma alól, más szellemi világ kifejezőeszközéül használja fel?

Azt mondottuk, hogy Dionüszosz késő antik mítosza és a megevett és feltámadt fiú meséje egyazon fejlődési fokon állanak. Felvetett kérdésünk az ilyen esetekkel kapcsolatban aligha oldható meg. Vannak azonban esetek, ahol időbeli, fejlődésbeli egymásutánban ragadható meg a funkcióváltozás, és ne átalljunk még egy hagyomány-csoportot szemügyre venni, hogy megfigyelhessünk ilyen eseteket is.

A halhatatlanságra vágyó királyfi meséjében²⁶² arról van szó, hogy a hős, aki nem akar meghalni, addig vándorol, amíg csakugyan el nem jut a halhatatlanság országába. Ott boldogan él a halhatatlanság királynőjével, és miközben száz- vagy ezerszámra telnek az évek, azt hiszi, hogy csak hónapok vagy évek múltak. Még egyszer haza akar menni, el is megy, de megszegi azt a tilalmat, hogy földre ne tegye a lábát a halandó világban. Itt aztán két csoportra oszlik a hagyományanyag: a változatok egy csoportjában neki is viselnie kell a halandó világ sorsát,²⁶³ a másik csoportban mégis sikerül megmenekülnie.²⁶⁴

Első ismert megfogalmazása ennek a hagyománynak egy kora középkori ír mítosz, Brán királyfi története,²⁶⁵ amelyben csaknem ugyanaz történik, csak éppen hogy nem lóról leszállva kísért a föld halált hozó érintése, hanem hajóról a partra lépve. Brán egyik társa partra száll, és menten porrá omlik össze. Brán maga azonban a hajóról mondja el a népnek történetét, és bántatlanul visszahajózik a halhatatlanság boldog szigetére.

Nem követhetjük ennek a hagyomány-családnak bonyolult szövevényét egész Európán keresztül a kora középkortól máig. Ebben a pillanatban ez szükségtelen; annál tanulságosabb, ha a világ másik sarkából idézünk egy párhuzamot, egy ainu... nem tudjuk, hogy folytassuk e mondatot: egy ainu mesét? vagy mondát? vagy mítoszt?²⁶⁶

Medvét üldöz egy vadász, és egy barlangba követi, amelyen keresztül tapogatódzva egy másik világba jut. Éhségében bogyókat eszik, és ezektől kígyóvá változik. Egy isten, álmában, tudtára adja, hogy az alvilági mérges bogyók hatását úgy semmisítheti meg, ha felmászik a fenyőfára (amelynek lábánál aludt), és onnan leveti magát. Ezen a veszedelmes módon vissza is nyeri emberi alakját, és hazamegy az emberi világba. De ottan új kinyilatkoztatást kap: miután az alvilág gyümölcseiből evett, nincs többé helye az emberi világban. Vissza kell mennie az alvilágba, mert ott egy istennő férjéül kívánta. Ez az istennő volt az, aki medve képében már először is a barlangba csalta.

Talán felesleges is említenünk azt, hogy az európai hagyomány-család temérdek tagjában is előfordul, hogy a halhatatlanság királynője maga jön el a hősért, sokszor vadászaton, üldözött állat képében csalogatva magával;²⁶⁷ és hogy olykor földi táplálék élvezete marasztja a halandóságban a visszatért hőst,²⁶⁸ mint ahogy a túlvilági tápláléké a túlvilágnak kötelezi el az ainu vadászt²⁶⁹ - ezek nélkül a párhuzamok nélkül is tisztán látszik, hogy minden zavarossága és kusza felépítése ellenére ainu szövegünk és a kelta-európai mítosz- és mesecsoport összetartoznak. (Persze, nem közvetlen egymásból származás útján!) Azt is látjuk, hogy nemcsak hogy az európai mese dúsabb és kerekebb szerkezetű, mint a kelta mitikus szöveg, hanem azt is, hogy az ainu történet a kelta mítosszal és az európai mesével szemben egyaránt a prekompozíció állapotát mutatja.

A Dionüszosz-mítosszal kapcsolatban felmerült terminussal élve, azt mondhatjuk, hogy az ainu mítosz - leginkább mégis annak nevezhetjük - egy fokon van a kelta mítosszal, míg a kelta mítosz és az újkori - sőt már középkori²⁷⁰ - mesék közt fokozati különbség van: a genetikus kapcsolat szálait a hagyomány utóbbi kétfajta csoportja között semmiképpen nem lehet tagadásba venni. Mégis két egészen különböző téma foglalkoztatja a hagyomány-csoport egyes tagjait. A kelta mítosz a halhatatlanság benne csillogó boldogsága ellenére, halálos levegőjű. Mikor cáfolni akartuk²⁷¹ azt a - bizonyára az újabb európai meselégkörből öntudatlanul visszavetített - felfogást, amely szerint itt is csak felelőtlen boldogságú és a halál rettenetes és kívánatos kettős aspektusától független tündérországról van szó,²⁷² csak belső kritériumokat hoztunk fel. A kelta mítosszal fejlődéstörténetileg egy fokon levő, bár külsőleg és belsőleg sokkalta lazább és kezdetlegesebb ainu mítosz párhuzama most már, azt hiszem, kétségtelenné teszi, hogy ami a szóban forgó hagyomány-családban mítosz, az a halál mítosza. A mese azonban nem a halál meséje, sem abban a formájában, ahol a hőst utoléri a végzete, sem abban, ahol végre megmenekül. A mese átlépi a halál és a halhatatlanság közötti határt, mint ahogy minden mese átlépi a való világ és a valamin túl levő meseszíntér határát. A mítosz ezen a határon lebeg: a hős sorsában egyesíti a halált és a halhatatlanságot, hiszen a halhatatlanság országa egyszersmind a halálország (nyíltan az ainu, burkolt finomsággal a kelta mítoszban). Mítosztól és mesétől egyaránt idegen mai racionális nyelvre lefordítva a mítosz jelentéssel dúsan terhelt nyelvét: a hős úgy válik halhatatlanná, hogy meghal, hiszen aki halott, az már nem halhat meg. A halál ténye pedig nos hát, a mítosz számára ez az utazás a sóvárgott és végzetes boldog szigetre.²⁷³

5

Hogyan vált abból a mitikus anyagból, amelyet a világ olyan távoli pontján, mint Európa legnyugatibb és Ázsia legkeletibb végén egyaránt megtaláltunk, európai mese? Akik a funkció-változás kérdését (bár megformulázása és probléma voltának felismerése nélkül) eddig érintették, egyszerűen intézték el: a mitikus tartalom mellett vagy annak ellenére a puszta események érdekessége - gondolják - annyira megragadta a hagyományozó közösséget, hogy minden érdeklődést erre vittek át, és ebben az irányban éltették tovább a hagyományt.²⁷⁴ Ez az egyszerű magyarázat két lényeges mozzanatot hanyagol el. Az első az, hogy nem tudjuk, mi volt előbb, hiszen elméletileg lehetséges, hogy a ,pusztán érdekes' elbeszélő-anyag ,telítődött' később mitikus tartalommal; a másik, hogy azt sem tudjuk valójában, mi a vonzó abban a műfajban, amelyet - laza vagy megszerkesztett formában - most már mesének nevezünk, az egyszerű érdekesség-e vagy más valami. Hátha az érdekesség ugyanúgy csak véletlen velejárója, mint az idézett elképzelés szerint a mítosznak? Különösen gyanús pedig módszeres szempontból minden olyan felfogás, amely az ,idővel', vagy ,később' szót illeszti egy tátongó nyílásába a fejlődés nem teljesen ismert láncának. Ez a szó a maga ürességében és a lényeget, a miértet átugró voltában ugyanannyira alkalmatlan összekötő eszköz, mint amilyen alkalmatlan a szalmaszál kilométer széles folyam áthidalására. Az ,érdekesség' vagy ,vonzóság' említése pedig hasonló módon henye kikerülése egy fontos és bonyolult kérdésnek, annak, amit - be kellett hogy valljuk magunknak - teljes egészében soha meg nem oldhatunk: a mű és műfajok jelentése és jelentősége kérdésének.

Kerülő utat kell választanunk. Azt a funkció-változást, amelyet a hagyományos elbeszélés-elemek mesévé alakulása pillanatában, a mesei szerkezet uralmának ideje előtt mint okot fel kell tételeznünk, közvetlenül nem ragadhatjuk meg. A mese története azonban más, hozzánk közelebb eső fokain is tartalmaz jelenségeket, amelyeket a funkció-változás köréhez tartozónak érezhetünk. Jól tudjuk, hogy a mese vagy népmese szóval többfélét értünk. Szűkebb értelemben a tündérmesét²⁷⁵ értjük rajta, tágabb értelemben még több, vele egy hagyományozó körben és közösségben élő elbeszélésfajtát - ha nem is annyit, mint amennyit a hagyományozó mesemondó és közösség, érez és nevez mesének.²⁷⁶ Azt is tudjuk, vagy legalábbis ösztönösen érezzük, hogy mi az oka ennek a kettős szóhasználatnak. Az, hogy egy különféle alosztályokból álló hagyománycsoportnak egy valami áll a középpontjában mint mintakép, mint alakító forma: ez a tündérmese, a tulajdonképpeni mese. Azok az alosztályok pedig, amelyek más mondanivalót más formában adnak elő, annyira ehhez igazodnak nemcsak életük formájában, hagyományozásuk módjában, népi terminológia szerinti nevükben, hanem külső megjelenésükben is, hogy kényszerűen egy közös műfajkategóriában kell hogy szemléljük őket, mondhatnék, egy körben, amelynek középpontjában a névadó jelenség áll, a tulajdonképpeni mese, a tündérmese vagy egyszerűen mese."²⁷⁷

A tágabb értelemben vett mesének különböző fajtáival most részletesen nem foglalkozunk, különösen azokkal nem, amelyeknek genetikus kapcsolatuk nincs a tündérmesével, vagy csak nagyon távoli. Vannak azonban egyes mesefajták, amelyek a tündérmese nélkül el sem volnának képzelhetők, sem jelenlegi képükben, sem történetükben, amelyeknek jelentősége a tündérmesében magában és az ehhez való viszonyukban rejlik. Azokra a mesefajtákra gondolunk, amelyek a tündérmese egyes szembeötlő és a hagyományozó közösségben is határozottan érzett tulajdonságainak úgyszólván önálló megjelenítései. Gondolunk a csali-mesére, amely a mesehallgató közönség mesét váró hangulatának tréfás kijátszása.²⁷⁸ Gondolunk azokra a mesékre, amelyek a tündérmese élesen kirajzolódó szerkezetét fejlesztik túlságba azzal, hogy a mesében mást nem is hagynak meg, mint a szerkezetet - ezek a csupa-forma mesék²⁷⁹ a nyelvi és a gondolati ritmus pattogásával okoznak csaknem biológiai élvezetet, és a gondolati tartalom, a közölnivaló lényegtelen bennük. Azután ott vannak azok a mesefajták, amelyek gondolati tartalmukkal és cselekményükkel válnak el a tündérmesétől, de nem mint attól független létezők, hanem mint velük szembehelyezkedő tanújelei egy tudatos állásfoglalásnak a mesével szemben. Ilyenek a mese-paródiák különféle formái. Ilyen elsősorban a hazug mese,²⁸⁰ amely képtelenséget képtelenségre halmozva nevetteti meg a hallgatóját, de úgy, hogy az egyúttal a tündérmese mindent lehetségesnek láttató világlátásán is nevet. Hogy a hazug mese és a tündérmese nem függetlenek egymástól, azt nemcsak az elméleti valószínűség mutatja, hanem tapasztalati tény is. Jó mesemondók meséjük bevezetéseképpen sületlenségeket és valószínűtlenségeket egymásra halmozó kezdőformulákat használnak,²⁸¹ olykor olyan motívumsorozatot is, amely máshol önálló hazug mese formájában él a hagyományokban. A nevettető képtelenség-sorozat, mint a tündérmese bevezetője, hatásos költői eszköz: jól alkalmas arra, hogy megteremtse az átmenetet a való világ és a mese mindent lehetségesnek mutató világa között. De egymagában szerepel, a nevetés, amit kelt, a tündérmesére hull vissza. A másik fajtája a meseparódiának a Cuccagna, a Schlaraffenland,²⁸² ez a Magyarországon alig ismert"²⁸³ mesetípus, amely a mesevilág vágybetöltő lehetőségeit tisztán gasztrikus fantáziákra redukálja, szintén keveset jelentene, ha jelentésébe a tündérmeséhez való negatív állásfoglalása nem játszanék bele. Legvégül aztán még egy jelenséget kell említenem, amire jó példa a halhatatlanságra vágyó királyfi már említett meséjének az a változatcsoportja, amelyikben a királyfi végül mégis áldozatul esik sorsának. Jobb szó híján anti-mesének neveztem ezt a fajta mesét," hiszen nyilvánvaló, hogy a mesei tartalom és forma eszközeivel arra szolgál, hogy tagadja a mesének mindent jóra fordító és rossz véget nem tűrő világlátását.

Ezekben az áttekintett esetekben a tündérmese gondolat- és formakincsének tudatos művészi felhasználásával van dolgunk a mesétől bár különböző, de a mesével mindig korrelációban maradó, a mese központi szerepét és fontosságát a hagyományban elismerő funkciók szolgálatában. (Mert hiszen a visszájára fordítás, a parodisztikus támadás is elismerése annak, hogy a megtámadott dolognak jelentősége és fontossága van.) Ha nem tudnók a már elmondottak alapján, hogy mese - vagy nevezzük most nagyobb pontosság okából tündérmesének - a mesei szerkezet uralma előtt is volt már, ha nem tudnók, hogy a hagyományelemek már laza állapotban is tudtak mesét alkotni, akkor a keresett funkció-változást nagyon egyszerűnek láthatnék. Azt kellene hinni - és a dolgozatunk elején idézett régebbi mesekutatók, akik először kerestek magyarázatot a meseelemek régisége és a megszerkesztett mesék aránylagos újkeletűsége ellentmondására, mint láthattuk, nagyjából azt is hitték -, hogy a régi meseelemek tudatos művészi felhasználása hozta létre a hagyományelemek funkciójának azt az irányvételét, amely a mesét hozta létre.²⁸⁴ Amióta fel kell tételeznünk, hogy ez a funkció-rögzítés még a hagyományelemek laza szerkezetének állapotában történt meg, azóta nemcsak hogy igazoltnak kell látnunk kiinduló problémafelvetésünket, de azt is látnunk kell, hogy tudatos művészi felhasználásról nem lehet szó: a laza szerkezetű mese előtti mesék az ilyen feltevést nem engedik meg.

Mert ott, ahol számolhatunk tudatos művészi egyéniségek beavatkozásával a hagyomány menetébe, vagy legalábbis tudatos egyéniségek javaslataival,²⁸⁵ amelyeket ezek a hagyománnyal el tudnak fogadtatni, ott más eseteit is észlelhetjük annak, hogy mesei elemek átalakítják vagy másra cserélik fel szerepüket. Ezt a jelenséget, amelyet először Walter Anderson²⁸⁶ figyelt és formulázott meg, a mesetudománynak minden egyes monografikus vizsgálatánál figyelembe kell vennie, és nem hagyhatja figyelmen kívül akkor sem, ha a mesei hagyományról mint egészről beszél.²⁸⁷

Hasonló módon hozhat létre funkció-változást nemcsak az egyéni újítás, hanem az igazán szilárdan kialakult közösségi stílus is. Ahol egy bizonyos elbeszélési forma uralma nagyon szilárd, ott a máshonnan odavetődött, más csoportba tartozó mesék is hozzá fognak idomulni az uralkodó formához, mint ahogy ezt egy igen tanulságos eseten Oskar Dähnhardt figyelte meg. Dähnhardt beszámol arról,²⁸⁸ hogy a zuňi-indiánok hogyan alakították a Kóró és a kismadár csupa-forma meséjének egy hallott olasz változatát a náluk uralkodó természetmagyarázó és terjengősen elbeszélő állattörténet képére és hasonlatosságára.

Mindez a jelenség, mint mondottuk, feltételezi a forma uralmát a hagyományozó közösségekben és a hagyományozó egyéniségekben egyaránt. Egy tanulságot azonban mégis levonhatunk a mesei hagyománynak előbb említett, tudatos művészi fogás vagy a forma mindenhatósága révén létrejött funkció-változásaiból. Azt, hogy amit első pillanatra funkció-változásnak láttunk, vagyis más gondolati és hangulati tartatomra való tudatos átvitelnek, az tulajdonképpen több mozzanat együtthatása. A változtatás mozzanata mellett ott van benne az azonosságé is: ha a tündérmese alapján csali-mesét vagy hazug mesét hozott létre a műfaj gyökeres megváltoztatása, azt csak úgy tehette, hogy az alapból meg is tartott valamit. A csali-mesében megmaradt a tündérmeséből a mesehallgatónak mesére való várakozása, a hazug mesében és a mese-paródiákban, meg az anti-mesében általában a mesevilág elismerése, amelynek tudata nélkül és amelyre való hallgatólagos hivatkozás nélkül ezek a műfajok nem létezhetnének, lelki tartalommal nem bírhatnának. A funkció-változás szó helyett, ha ezeket a mozzanatokat figyelembe vesszük, világosabb és a folyamatban foglalt mozzanatokkal jobban számoló szó kínálkozik: a differenciálódás. Közös alapból, a tündérmese közösségi megjelenéséből, tartalmából és formájából differenciálódás útján jönnek létre a különféle mesefajták: mint központ és alakító példa a tündérmese maga és körülötte a többi, vele állandóan kapcsolatban maradó, rá állandóan hivatkozó mesefajta.

Ha így fogjuk fel a folyamatot, termékenyebbé válik az analógia azzal a keresett funkció-változással, amelynek gondolatmeneteink eddigi tanulságai szerint a mese, a még laza szerkezetű mese létrejöttét köszönhetjük. Azt a mozzanatot kell megkeresnünk a mesén kívül és a mesében egyaránt előforduló hagyományos elbeszélés-elemekben, amely csírájában magában hordozza a mesei funkciót éppúgy, mint a mitikusat, az eposzit, a legendait stb. Azt a mozzanatot, amelynek differenciálódása útján, öntudatlan módon, tudatos művészi állásfoglalásból fakadó tevékenység közbejötte nélkül is, egyaránt alakulhatott mese is, eposz is, legenda is, minden más elbeszélő hagyomány is a közös alkotóelemekből. Jobban mondva azokat a mozzanatokat, mert aligha hihetjük, hogy egyetlen mozzanatra lenne redukálható ez a folyamat, amely, ahol közel tudtunk hozzá csak valamelyest is férkőzni, nagyon bonyolultnak és nagyon nehezen megfoghatónak bizonyult. Két oldalról kísérelhetjük meg, hogy közel jussunk ehhez a - mondjuk - mozzanat-komplexushoz; először egész nagy általánosságban, majd egyetlen szűkkörű jelenségen keresztül. Ha mindent nem is mutat meg ez a két oldalról való közeledés, a jelenség általános képéből talán megismerhetünk valamit, ha csak a körvonalakat is.

6

A minden műfajban közös (legalábbis lehetőség szerint közös) epikus elemek, tudjuk, különféle célok szolgálatában állhatnak össze egységessé, különféle lelki és gondolati tartalmakat fejezhetnek ki, a világot különféle oldalairól láttathatják, de mindebben a kifejező funkcióban egy mozzanat legalábbis közös : a történés, az elbeszélés mozzanata. Bármilyen funkciót töltsenek is be ezek az elemek és a belőlük alakult egységek, az elbeszélés az esemény képében jelennek meg. Ennek a mozzanatnak magának több vagy kevesebb köze lehet a kifejezni való gondolattartalomhoz vagy világképhez aszerint, hogy ezek a tartalmak maguk mennyire eseményszerűek vagy időbeliek. Az eposz vagy a monda tartalmukban is elsősorban események, kimagasló és jelentősnek érzett eseményeket, eseményeknek kimagasló és jelentékeny voltát akarják formába kényszeríteni és megörökíteni. Amennyire magától értetődő az ilyen gondolati tartalmaknál és világlátási módnál az események formájában való kifejeződés, annyira távoli a kapcsolat a kifejezőeszköz és a kifejezni való tartalom között, ha mondjuk mítoszról van szó: egyszeri és örök valóságok kifejezéséről és érvényes formában való rögzítéséről. És mégis azt látjuk, hogy a mítoszi világlátás is események formájában kapja meg érvényességét a hagyományban.

Túl messzire vezetne, ha részletesen megvizsgálnók ennek a jelenségnek az okát; elég, ha rámutatunk arra, hogy a mintát és formát adó szemléleti kategóriának a történést, az időbeliséget sejthetjük, aminek viszont a lélektanin túlmenően talán biológiai okai is vannak: a lelki jelenségeknek maguknak, nemcsak a kifejezés centrifugális jelenségeinek, hanem a centripetálisaknak is, még a pillanatnyi ingerek érzékelésének is időbeli volta. Ha ilyenformán felismerjük ennek a jelenségnek az egyetemességét, akkor az előbb felvetett kérdésünkre válaszolhatjuk ugyan, hogy az esemény, a történés, az időbeliség mozzanatában valóban megtaláltuk azt, ami közös a közös elemekből felépült hagyomány-csoportokban, és ami a kialakuló mesében mesévé differenciálódhatott, de ugyanakkor azt is hozzá kell tennünk, hogy ennyire egyetemes vonásban a differenciálódást még nem vehetjük észre, hiszen a mesei történés, az eposzi történés, a mítoszi történés és minden hagyománybeli történés még továbbra is egyaránt történés marad. A differenciált elemet itt még hiába keressük.

Megragadhatjuk azonban ott, ahol a mesei történés már elválik a többi hagyomány történésétől. A mítoszi történés a világ örök kérdéseire választ adó,²⁸⁹ örök érvényű őskép.²⁹⁰ Az eposzi történés egyszeri pillanat történése, de örök érvényű nemcsak abban, hogy nagyságánál és jelentőséggel terhelt voltánál fogva örök példa, hanem abban is, hogy a cselekvők és közönség vérségi kapcsánál fogva²⁹¹ egyszersmind örökletesen kényszerítő példaadás. A legendai történés szintén példaadás, de nem az egyszeri nagy tett erejével követeli a követést, hanem annak az örök érvényű világnézeti tartalomnak az erejével, amely benne tükröződik, és amely az eseményt, ha nem is ismétlődővé, de megismétlendővé teszi.²⁹² A mesei történés különbözik mindettől: az örökkévalóság mozzanata és ezért a példaadás mozzanata is hiányzik belőle; a mese a pillanaté és az egyéné. A mese történése a kaland.²⁹³

Hogy a mese számára mit jelent a kaland, arra legélesebben az világít rá, hogy akármennyire ez teszi ki a mese történésének lényegét, a mese végcélja mégis más: a teljes nyugalom, a kalandok után a kalandmentesség, biztos révbe való jutás, a hányatott élet után a biztonság és az eseménytelenség beteljesedése.²⁹⁴ Más szavakkal: a mesében a kaland nemcsak eszköz a feszültség felkeltésére és feloldására, hanem eszköz a világ egy aspektusának - éppen a mesei világlátásnak - megrögzítésére is. Ahogy az események a mítoszban az örök dolgok ősképeit láttatják, az eposzban az emberi élet értelmét és felmagasztosulását, a legendában tanító erejű megnyilatkozásait egy mindenkitől követendő célnak, úgy láttatják az események a mesében azt, ami a világban az egyénnel szembenáll, amit le kell küzdeni, amin túl kell jutni - és ha az ember a mese hőse, nemcsak kell, hanem lehet is.

Ez a mozzanat pedig minden hagyománybeli történésben ott rejlik, ha nem is színt és jelleget adóan, de potenciálisan. Ott rejlik az eposzban, ahol, hiába érzik hősei a tettek felmagasztosító nagyságát és kikerülhetetlenségét, olykor, ha nem is rettennek meg. de elébük áll a tettek és kalandok nélküli élet békéjének és boldogságának csábító képe: az aristeia mellett, ha csak lehetőség szerint is, a nostos sem hiányzik a hősi életből. Ott rejlik a mítoszban, amely nemegyszer arra tanít, hogy az ember sorsa meghunyászkodás a világtörténés amúgy is lebírhatatlan erői közepette.²⁹⁵ Ott rejlik a legendában, ahol a szentet olykor csak egy „Quo vadis?" látomása téríti vissza az emberi útról az örök érvényű példaadás útjára. És megtalálható mint legfényesebben megvilágított jelenet annak az egyszerre mítoszi. eposzi és legendai életrajzában, aki egyszerre volt isten, hős és szent, akinek müve ,elvégeztetett' mítoszi és legendai értelemben, és aki mégis fel tudott kiáltani, hogy „múljék el tőlem e pohár".

Őrizkednünk kell azonban attól, hogy a mesét, kalandokat és sanyarúságokat jóra fordító mivoltában ne tartsuk másnak, mint az emberiség felkiáltásának, hogy „múljék el tőlem e pohár". Őrizkednünk kell attól, hogy a mesét ne lássuk másnak, mint a világ sanyarúságát és hányattatásait tagadó öncsalásnak, vagy, ha nem akarunk ennyire kíméletlen szót használni, mondjuk, kompenzációnak.

Nem: hiszen nyilvánvaló, hogy hiába eszköz a mesében a kaland a mese végével bekövetkező boldog és nyugodt élethez, a kalandban magában is örömét leli nemcsak a mese hőse, hanem a mesét átélő mesemondó és mesehallgató is. Úgy kell megfogalmaznunk az előbb elmondottakat, hogy amíg a többi nagy epikus műfaj pozitív, igenlő, elfogadó magatartással fordul az események felé, és az ellenkező magatartásnak legfeljebb csak csíráit tartalmazza, addig a mese magatartása ambivalens: igenlő is és tagadó is, elfogadó is és húzódozó is, feléforduló is és elforduló is.²⁹⁶ Ha az eposz hősei között példát keresünk arra, amit az imént mondottunk: hogy az eposzi hős is megtántorodik olykor a tettekben felmagasztosuló élet könyörtelen felelőssége előtt, legelsőnek Odüsszeusz fog eszünkbe jutni és nem véletlen, hogy az Odüsszeia, a nagy nostos, a legmeseibb a nagy hősi eposzok között.

Ilyen módon, úgy látszik, hogy bepillanthatunk abba a titokzatos, bonyolult és teljes egészében valószínűleg soha meg nem ragadható folyamatba, mely az epikus elemekből a mesét létrehozta. Megleshetjük, ha csak egy kis résen át is, és az egészet áttekinteni nem tudva, a differenciálódást, amely az epikai elemekben rejlő funkciók és lehetőségek közül azokat választotta ki és tette uralkodókká, amelyeknek a mese a kifejezője mindmáig. Az eseményekben, a történésekben rejlő ambivalencia, vagy az embernek az eseményekkel szemben való ambivalens magatartása teljesedett ki a mesében. Ez hozta létre a mesei világot, amely szorosabban tapad a hétköznapisághoz, mint a többi nagy epikus műfaj világa, és egyúttal messzebbre rugaszkodik a hűvös valóságtól, mint valamennyiük.

Nem lenne teljes a képünk (jobban mondanók így: még kevésbé lenne teljes), ha ennek az ambivalens magatartásnak egy következményére nem mutatnánk rá. Arra, hogy a mesei világkép természetfölötti elemei is szükségképp ennek az ambivalens magatartásnak kell hogy a tükörképei legyenek. Ez pedig fontos a mese mai helyzete, mai állapota és mai megjelenése megítélésénél, mert aki egyszerűsítő látással a mese természetfölötti elemeit a vele egy közösségben élő más természetfölötti elképzelésekkel azonosítja,²⁹⁷ az nemcsak a kézzelfogható tények egy csoportjával jut ellentmondásba,²⁹⁸ hanem a mese és néphit szellemével és lényegével is. A néphit világában az ember rettegésben, lefojtottságban, szorongásban él. A néphit magatartása nem ambivalens: a néphithez fűződő magatartás annyira egyértelmű, hogy nemcsak hogy az minden törekvése, hogy szabaduljon a rettegéstől, a szorongástól, a lefojtottságtól, hanem ezen túl még a szabadító erőkkel (dolgokkal és emberekkel) szemben is ösztönszerű húzódozást érez. A tagadás itt teljes, még a szabadulás folyamata, az elhárító és gyógyító cselekedetek és cselekvőik sem mentesek a közösség tagadó, ellenséges magatartásától.²⁹⁹ A mese ambivalens állásfoglalása, amely még az ellenséges természetfölötti hatalmak megnyilvánulásaiban is tud gyönyörködni hősévé avatja azt, aki velük szembeszáll, aki legyőzi őket, vagy segít őket legyőzni, gyökeresen különbözik a néphitnek és cselekménynek mindenben egycélú állásfoglalásától. Egy síkra való vetítésük, egyiknek a másiktól való interpretálása csak tévedésekre vezethet.³⁰⁰ És mégis, ha az epikus elemeket mesévé alakító differenciálódást most már egy másik oldalról, egy szűkebb körű jelenség felől akarjuk megközelíteni, nem kerülhetjük el, hogy a mesei világlátás megnyilvánulását egy példán össze ne vessük a néphit világlátásának egy megnyilvánulásával.

[...]

13. A titokzatos erdőPropp, Vlagyimir

Forrás: Vlagyimir Jakovlevics PROPP: A titokzatos erdő. In: Uő: A varázsmese történeti gyökerei. Budapest, L’Harmattan, 2005. 49-106.