Ismeretelmélet Filozófia jegyzet szociológia mesterszakos hallgatók számára Budapesti Corvinus Egyetem


fejezet - IV. A racionalista fundácionalizmus. Fő fogalmi különbségek: a priori/a posteriori; szükségszerű/ kontingens; analitikus/szintetikus



Yüklə 108,26 Kb.
səhifə3/5
tarix17.11.2018
ölçüsü108,26 Kb.
#80573
1   2   3   4   5

5. fejezet - IV. A racionalista fundácionalizmus. Fő fogalmi különbségek: a priori/a posteriori; szükségszerű/ kontingens; analitikus/szintetikus.

Racionalista változatában a fundácionalizmus nem az érzékszervi adatokat tekinti az igazolás végpontjának, hanem bizonyossággal bíró, azaz önevidens hiteket, amelyekhez a világos és elkülönült belátás (intuíció) révén jutunk. Ezek többnyire a tiszta tudományok (matematika, geometria, logika, és a bölcsészetben a metafizika) világos alapigazságai, amelyek további igazolásra nem szorulnak, és amelyek intuitív megértése nélkül nem is haladhatnánk tovább ezekben a stúdiumokban. Az alaphitek eme jellemzéséből is látható, hogy a racionalista fundácionalizmus nem verseng az empirista változattal, hanem csak másfajta megismerési területet tüntet ki. Míg az előbbit az empirikus, az utóbbit a tiszta megismerés foglalkoztatja.

Mondják a matematikában bizonyos állításokról, hogy ’intuitíve világosak’. Nos, nekünk az intuíciónak éppen erre az értelmezésére van szükségünk: vagyis nem megérzést jelent itt az ismeretelméletben, hanem a racionális megértés további elemzésnek nem alávethető végpontját. A ’világos’ és az ’elkülönült’ (clare et distincte) jelzők, amelyeket Descartes vezetett be a tiszta belátás vagy intuíció jellemzésére, a következőre utalnak. A ’világos’ a tiszta megismerés előnye a racionalisták szerint a ‘konfúzus’ tapasztalati megismeréssel szemben, ahol például ki vagyunk téve érzékszervi csalódásoknak. Az ’elkülönült’ pedig a fogalmi típusú megismerésnek azért vonása, mert fogalom alá rendelni egy dolgot azt is jelenti, hogy elkülöníteni egyéb fogalmak esetétől. Ha például egy állatot az ‘emlős’ fogalma alá rendelünk, akkor elkülönítjük ezáltal a ’hüllők’ eseteitől.

Az intuitív alaphitek tehát világosak és elkülönültek. Ezekről a vonásaikról közvetlenül meggyőződünk, mert így prezentálódnak a számunkra. Kérdéses viszont, hogy a számunkra ilyen módon jelentkező hitek egyben igazak is! Ugyanis a közvetlenül megragadható, internális vonások nem garantálják önmagukban az igazságot. Lehet valaki számára intuitíve világos egy érvelés, miközben hamis. Ezért már Descartes-tól kezdve keresték a racionalista filozófusok a világosan és elkülönülten belátott állítások igazságának garanciáját. A tapasztalati külvilághoz a tiszta tudományok tárgyainál nem folyamodhatunk. Ezért az értelem csak önmagára hagyatkozhat a garanciák terén is, ami körbenforgással jár: az értelem önmaga alapozza meg a saját eljárásait. Descartes filozófiájában is jelentkezik már ez a körbenforgás, amit a kortárs Arnauld bírálata nyomán ‘Arnauld-körnek’ neveznek. Sejthető, hogy a racionalista fundácionalizmusnak az lesz a fő gondja, hogy hogyan kerülje el ezt a körfogást. (Míg az empirista fundácionalizmusnak az volt a fő gondja, mint emlékszünk rá, hogy hogyan konstruálhatjuk meg a publikus világ tapasztalatát a privát adatokból.)

Az értelem önmegalapozását azáltal érthetjük meg, hogy a racionalista az alaphitei bizonyos vonásaiból nem azok egyszerűen vett igazságára következtet, hanem az úgynevezett szükségszerű igazságára. Első közelítésben azok az igaz kijelentések szükségszerűen igazak, amelyek mögött axiomatikus garanciák vannak: a matematika igazságait megalapozzák a matematikai axiómák, a logikai igazságokat a logikai axiómák, stb. Ezért ezek a kijelentések általános érvénnyel igazak: míg a meteorológiai előrejelzés néha tévedhet, addig a matematikai levezetés nem nagy valószínűséggel igaz, hanem ha igaz, akkor szükségszerűen, azaz kivétel nélkül, axiomatikus garancia alapján az. Az empirikus területek, mint amilyen például a meteorológia, valószínűségi jellegű igazságait esetleges, azaz kontingens igazságoknak is szokás nevezni. Ezek mögött nincs axiomatikus garancia, az ismétlődő megfigyelések vagy az empirikus tudományok induktív jellegű törvényei alapján állítjuk őket.

Az igaz kijelentések felosztását szükségszerű és esetleges (kontingens) igazságokra nemcsak a racionalista fundácionalizmus feltételezi: a klasszikus empirizmusban és a klasszikus racionalizmusban egyaránt alaptétel a kétfajta igazságok létezése. Hume például megkülönböztette az emberi értelem tárgyainál az ideáink közötti viszonyokat (relations of ideas), amelyek a tiszta értelemből való bizonyítékok vagy a szemléletünk alapján nyilvánvalóak és a tények dolgait (matters of facts), amelyeket tapasztalat útján lehet felderíteni. Például, míg a ‘minden nagybácsi férfi’, vagy a ’háromszögeknek három oldaluk van’ típusú kijelentések igazsága fogalmilag adott, addig a ‘Pál nagybátyja mérnök’ vagy a ’Kresz háromszög-tábla van az utcasarkon’ típusú kijelentések igazságának a tények felderítésével kell utána járni. Ugyanis Pál fogalmából nem következik nagybátyjának foglalkozása és az utcanév sem vonja maga után a Kresz-táblákat. Ezzel szemben „ha a természetben sohasem létezett volna kör vagy háromszög, az Euklídész által bizonyított igazságok akkor is mindörökre igazak és magától értetődőek maradnának”, mondja Hume. A racionalista Leibniz is tanulmányt szentel a megkülönböztetésnek ’Szükségszerű és esetleges igazságok’ címmel. A fő különbség a két klasszikus irányzat között az, hogy míg az empirizmus a tapasztalati, esetleges igazságokat tünteti ki és ennélfogva az empirista fundácionalizmus alapkijelentései is érzékszervi tartalmúak, addig a racionalizmus az értelem igazságait tünteti ki, és ennélfogva a tudományos megismerés paradigmájának a tiszta tudományokat tekinti. Lásd: Descartes: ’Értekezés az ész helyes vezetésének és a tudományos igazságok kutatásának módszereiről’, röviden:’Értekezés a módszerről’.

A szükségszerű/kontingens különbséget több definíció szerint vonta meg már Leibniz is. Használjuk ezek közül azt, ami a legközelebb van a korábban adott meghatározásunkhoz. Eszerint: egy kijelentés szükségszerűen igaz, ha a tagadása (logikai negációja) ellentmondó. Az ellentmondást nem pszichológiai kényelmetlenségként kell venni, hanem abban a technikai értelemben, hogy a szükségszerűen igaz kijelentés negálása ellentmond az elfogadott axiómáknak, alaptételeknek. Vagyis az ‘ellentmond’ kifejezést relációsként kell venni: azaz ki kell egészíteni azzal, hogy specifikusan minek mond ellent az adott szükségszerű igazság tagadása. Például, ’a kettő páros szám’ kijelentés tagadása ellentmond az aritmetikai tételeknek, ’az oksági viszony nem megfordítható’ kijelentés tagadása ellentmond a fogalmi sémánknak, stb. Az előbbiek szerint: egy kijelentés esetlegesen igaz, ha tagadása nem ellentmondó. Például, nincs ellentmondás abban, ha valaki tagadja, hogy ‘Pál nagybátyja mérnök’, hiszen lehet a nagybácsinak más foglalkozása is. Hasonlóképpen, egy utcát lehet különbözőképp kitáblázni közlekedési táblákkal.

Kézenfekvő, hogy a különböző igazság-státus eltérő megismerési móddal jár együtt: a szükségszerű kijelentésekre az értelemből vagy a tiszta szemléletből származó garancia van, ennélfogva a megismerésük nem igényli a külvilág tapasztalatát, hanem csak az axiómák és alaptételek valamint az érvényes levezetési szabályok ismeretét. Ezt úgy szokás kifejezni, hogy a priori a megismerési módjuk. Az elnevezésben az a prioritást a tapasztalathoz képest fennálló előzetességként szokás magyarázni, azonban itt nem arról van szó, hogy az a priori tudás időbelileg megelőzi a tapasztalatot, hanem hogy logikailag független a tapasztalattól, másszóval, immunis a tapasztalati változásokkal szemben. Például, a priori tudjuk, jelentésbeli konvenciók alapján, hogy ‘a piros egy szín-szó’, és ezt nem érintik a piros tapasztalható színárnyalatai. Hasonlóan a priori tudható, hogy ‘a kiskorú jogilag korlátozottan cselekvőképes’, bárhol is vonja meg az aktuálisan érvényben lévő jogrendszer a nagykorúság életkori határát. Az a priori tudást a jelentés, a konvenciók ismerete, illetve a tiszta tudományok esetében a tiszta belátás alapján nyerjük, a tapasztalat közreműködése nélkül. Ez utóbbin az értendő, hogy ha például demonstráltunk egy geometriai tételt egy bizonyos szabályok szerint szerkesztett, tetszőleges geometriai alakzaton, akkor az így nyert tudás kiterjeszthető minden, ugyanazon geometriai eljárással létrehozott alakzatra és nem kell induktív eljárással nagyszámú hasonló alakzatot megvizsgálni. A szociológus sem fog empirikus kutatást végezni arról, hogy vajon valóban‘minden agglegény nőtlen’, de például azt érdemes kutatnia, hogy mi a moziba járási szokása az agglegényeknek.

Az a priori tudással szemben a posteriori tudásnak azt nevezzük, amit a tapasztalat révén nyerünk. Például az agglegények moziba járási szokásait fel kell mérni empirikusan, a piros színárnyalatairól is kell, hogy tapasztalatunk legyen. Nyilvánvaló, hogy az a posteriori tudás mindig frissítésre szorul, az aktuális tapasztalat fényében. Például, ha egy turista paradicsom megdrágul, vagy egy városrész megszépül, az ezekre vonatkozó tudásunkat is módosítjuk.

A szükségszerű/esetleges igazság-státusok és az apriori/a posteriori megismerési módok a klasszikus felfogás szerint korrelálnak egymással: Kant, Descartes és Leibniz úgy vélte, hogy a szükségszerű igazságokat a priori ismerjük meg, az esetleges igazságokat pedig a posteriori módon. Kant például úgy fogalmazott, hogy ‘szükségszerűség és szigorú általánosság az a priori tudás biztos jegyei’. Szigorú általánosságon a nem-véletlenszerű, hanem törvénnyel garantált kivétel-nélküliséget értette. Ezt a szigorú hozzárendelést manapság megkérdőjelezik, elsősorban Saul Kripke. Erre itt most nem térek ki. Annyi azonban elfogadható a klasszikus felfogásból, hogy az olyan kitüntetett szükségszerű igazságokat, mint a matematika, a geometria, a logika igazságai, valóban a priori ismerjük meg, míg az empirikus tudományok és a mindennapi empirikus megismerés igazságai a posteriori ismerhetők meg.

Meg kell még ismerkedni az előbbiekhez társuló analitikus/szintetikus felosztással. A szükségszerű/esetleges felosztás metafizikai, mivel arról szól, hogy milyen módon van igazságértéke a kijelentéseknek; az apriori/a posteriori felosztás ismeretelméleti, mivel arról szól, hogy milyen módon ismerjük meg a különböző fajtájú kijelentések igazságértékét; az analitikus/szintetikus felosztás szemantikai, mivel arról szól, hogy egy kijelentés szemantikai tartalmát a jelentésbeli konvenciók adják-e meg, vagy pedig a világ tényei. Például ‘az agglegények nőtlenek’ tartalma egy jelentésbeli konvenció, egy szinonim viszony a két kifejezés között, viszont ’az agglegények szeretnek moziba járni’ tartalma faktuális. Ennek alapján azt mondhatjuk, hogy az analitikus kijelentések 0 faktuális tartalmúak, a szintetikus kijelentéseknek pedig van faktuális tartalma. Az analitikus - definíció vagy konvenció alapján elfogadott - kijelentések nyilvánvalóan a priori ismerhetők meg, a szintetikus, faktuális tartalmú kijelentések pedig a posteriori ismerhetők meg. Ez a korreláció a klasszikus felfogást erősíti. A három felosztás megfelelő oszlopainak teljes egybeesését az alkalmazási eseteket tekintve mégsem állíthatjuk: például ’a 18 évet betöltött személyek nagykorúak’ kijelentés a priori tudható és egyben analitikus is, de nem szükségszerűen igaz, mert más jogi konvenciót is elfogadhattak volna. Helyes ezért, ha nem szűkítjük le az a priori tudást az analitikus kijelentések tudására. Gottlob Frege, az analitikus filozófia atyja is komolyabban vette az a priori tudást, mivel igazi területének az általános törvényekből, axiómákból levezethető kijelentéseket tekintette - vagyis a tiszta tudományok szükségszerű kijelentéseit -, nem pedig a tapasztalattól való immunitást biztosító nyelvi konvenciókat.

A fogalmi tisztázások után térjünk vissza ahhoz, hogy hogyan alkalmazza a tárgyalt felosztásokat a klasszikus racionalista fundácionalizmus. Descartes számára például egy kijelentés azért a priori tudható, mert szükségszerű. Azért tudjuk például a priori módon, tiszta belátás utján, hogy ‘a hét prímszám’, vagy hogy ‘az oknak legalább olyan valóságosnak kell lennie, mint az okozatnak’, vagy hogy ‘Isten létezik’, vagy hogy ‘semmilyen konkrét dolog nem lehet egyidőben egyszerre két különböző helyen’, mert ezek a kijelentések szükségképp igazak. Vagyis a megismerés módja, az episztemikus hozzáférés egyben jelzi e kijelentések metafizikai státusát is. Most már látjuk, hogy hogyan oldja meg a racionalista az alapkijelentések igazságának kérdését: egyszerűen a megismerési mód, a világos és elkülönült belátás (clare et distincte intuíció) adja egyben az igazság-kritériumot.

A körbenforgó érvelés vádja azonban továbbra is fennáll: az értelem maga alapozza meg és értékeli a saját eljárásait. Nézzük meg, hogy hogyan küszöböli ki Descartes elméletének körbenforgó értelmezését egy fontos mai racionalista fundácionalista szerző, James van Cleve. ‘Fundácionalizmus, episztemikus elvek és a kartéziánus kör’ című tanulmányának rövidített változata az Ismeretelméleti szöveggyűjteményben található. (‘Mikor igazolt egy hit?’, szerk. Forrai Gábor, Osiris Kiadó, Budapest, 2002.)

A legtöbb filozófus úgy vélekedik, hogy Descartes episztemológiai célja, hogy megalapozza az emberi tudás lehetőségét azáltal, hogy bizonyos kételyen felül álló igazságokra vezeti vissza a többi igazságot. Ez a gondolat, hogy ti. a kiinduló állítások, az ún. premisszák bizonyossága, logikai ereje származik át a levezetett állításokra – a logikai érvelés konklúziójára – régi, arisztotelészi gondolat. A logikai levezetéseknél ugyanis nem lehet a konklúzió erősebb, mint a premisszák. Például, ha a premisszák azt mondják, hogy minden olasz ember és némely olasz muzikális, akkor csak arra következtethetünk, hogy némely ember muzikális, ti. az olaszok némelyike, akik viszont mind beletartoznak az emberek osztályába, de arra nem következtethetünk, hogy minden ember muzikális. Az említett nyilvánvaló logikai elv kerül alkalmazásra a klasszikus racionalizmusnak a tudást megalapozó törekvésében.

A tágabb társadalmi-történeti kontextusa ennek a megalapozási törekvésnek pedig röviden a következő. Az újkor tudományos sikerei, mint például a differenciál és integrálszámítás fölfedezése, a mechanika, a csillagászat fejlődése paradox módon még együtt élt az arisztotelészi tudomány-felfogással, ami nem harmonizált az új mechanikai világképpel, ami a tudományok nyomán bontakozott ki. Kialakult egy ún. szkeptikus válság a gondolkodásban, aminek a megoldása az uralkodó arisztotelészi tudományos paradigma lecserélését igényelte. A Descartes-i absztrakt megalapozási séma mögött tehát ez a konkrét gondolkodás-történeti háttér. Descartes ‘Elmélkedések az első filozófiáról’ című tanulmány gyűjteménye (Atlantisz, 1994.) hat ’elmélkedéssel’ azt járja körül, hogy hogyan lehet a belső bizonyosság, az intuitív tudás jegye alapján ennek igazságát is állítani.

A kételyen felül álló igazságok Descartes-i halmaza mai szemmel nézve meglehetősen heterogén: a matematikai belátás tárgyai mellett tartalmaz olyan állításokat is, mint pl. ’én létezem’, ’én gondolkodom’, ’Isten létezik’, ’Isten nem csaló’, stb. A matematika és Isten egy blokkba kerül tehát a bizonyosság kritériuma szerint, ami a világos és elkülönült belátásban mutatkozik meg. A rövidség kedvéért ez utóbbira a latin ‘clare et distincte’ alapján (C+D) belátásként utalok majd. Descartes föllép azzal a körbenforgó érveléssel – amit Arnauld körnek neveznek – hogy Isten a garanciája annak, hogy a (C+D) belátások igazak, másfelől viszont Isten létezéséről is (C+D) belátás révén van bizonyosságunk. Logikailag a körbenforgás abban áll, hogy két állítás kölcsönösen megalapozza egymást: p megalapozza q-t és viszont, q megalapozza p-t. A ‘megalapozás’ relációját úgy kell értenünk, hogy a megalapozó állítás előzetesen fennálló igazsága a feltétele a megalapozandó állítás utóbb megvalósuló igazságának. Vagyis a megalapozás nem tisztán logikai viszony, mivel egy időbeli különbséget igényel. Ez az időbeli különbség megjelenik a megfelelő kijelentések megismerésében is.

A III., illetve a IV. elmélkedésben előterjesztett érveléseket van Cleve a következőképp rekonstruálja. A logikai viszonyok jobb áttekinthetősége kedvéért jelöljük a szereplő állításokat:

p: ’bármi, amit (C+D) észlelek, az igaz’

q: ’Isten létezik és nem csaló’

A fent leírt körbenforgás szerint Descartes a következőt terjeszti elő (ez természetesen rekonstrukció, és nem szó szerinti, szöveghű idézet):

(1) Csak akkor tudhatom, hogy p, ha előtte tudom, hogy q

(2) Csak akkor tudhatom, hogy q, ha előtte tudom, hogy p

Nyilvánvaló, hogy (1) és (2) együtt nem tartható fenn konzisztensen. Ha ezek az együttes feltételek, soha nem tudhatok semmit (C+D) módban. Descartes persze nem egy elmélkedésen belül, egymás után terjeszti elő az (1) és a (2) szerinti érvelést, hanem az (1) a IV. elmélkedésben fordul elő, a (2) pedig a III. elmélkedésben.

Több értelmezési javaslat hangzott el arra, hogy hogyan lehet elhárítani a triviális hiba látszatát. Ez a törekvés jogos, hiszen, az értelem önmegalapozása nem öltheti egy triviális hiba formáját. Vannak, akik azt állították, hogy azért nincs szó körbenforgás, mert a bizonyosság különböző értelemben szerepel a két állításban: (2) arról a pszichológiai bizonyosságról szól, ami Isten létezésének tudását kíséri, míg (1) arról a metafizikai bizonyosságról szól, hogy az észlelés belső vonásai egyben igazság-kritériumként is szolgálnak.

A bizonyosság értelmeinek megkülönböztetése mindenképpen jogos, azonban helytelen lenne túl könnyen elfogadni azt, hogy Descartes az észlelés belső vonásaiból egyszerűen átmegy az igazság-igényekre. Ne feledjük, hogy a metafizikai bizonyosság mércéjét az határozza meg, hogy milyen lehetséges kételyek rengethetik meg ezt a bizonyosságot. Descartes szerint – és ebben sokan joggal egyetértenek van Cleve-vel – igen halvány indokai is lehetnek a kételynek, ami tesztként alkalmazunk. Descartes azt mondja, hogy ’kötelességünk kételkedni olyan érvek hatására is, amelyek maguk is kétségesek’. Például, igen kicsi a valószínűsége annak, hogy egy gonosz démon becsap minket, amikor értelmünket használjuk, mondjuk, egyszerű aritmetikai műveleteket végzünk, azonban az eset nem-nulla valószínűsége arra késztet minket, hogy következtessünk a démon-feltevés csekély episztemikus lehetőségéből az evidens kijelentések, például az egyszerű aritmetikai igazságok, hamisságának szintén csekély episztemikus lehetőségére.

A kétely - az ún. módszertani kétely - szerepét Descartes-nál és másoknál majd az utolsó fejezetben vizsgáljuk meg. Itt most csak azért kellett szót ejtenünk róla, mert lényeges szerepet játszik az értelem fundácionalista önmegalapozásában.

Ha tehát a kétely csekély indoka is az eljárásaink felülvizsgálatára késztet bennünket, akkor nem lehet szó arról, hogy Descartes egyszerűen az egyes esetekben közvetlenül adott bizonyosságból következtet az állítások igazságára; kell lennie valamilyen áttételnek. Van Cleve átveszi Anthony Kenny megoldását, aki a bizonyosságból az igazságra való következtetés procedurájában megkülönbözteti az eljárás érvényességét biztosító általános Elvet az alkalmazott, de nem bizonyított Szabálytól. Meg kell jegyeznünk, hogy ez nem új, és nem is specifikusan a Descartes-értelmezésre szabott meglátás: a tudománymetodológiában jól ismert az igazolást biztosító Elv és a felfedezés útját kísérő, sokszor reflektálatlanul alkalmazott heurisztikai Szabály elkülönülése. Ezt úgy is szokás röviden mondani, hogy elkülönül egymástól az igazolás útja és a felfedezés útja: az utóbbiban sok a véletlenszerű, esetenként pszichológiai elem, az előbbit viszont az alkalmazási esetektől függetlenül, általános szempontok alapján kodifikálják.

A Kenny/Cleve megoldás a körbenforgó érvelés elkerülésére tehát azon alapszik, hogy az általános Elv, amely összekapcsolja a (C+D) észleléseket az igazsággal, nem kerül felhasználásra önmaga igazolásához. Ehhez amellett kell érvelniük a szerzőknek, hogy maga az Elv nem is áll rendelkezésre az értelem eljárásainak kezdetén. Ekkor csupán heurisztikusan alkalmaz az értelem bizonyos evidens belátásokat, amelyeknek azután fölfedezi a közös sémáját, és ezek után a közös séma alá rendelve e belátásokat, megfogalmazza általánosan a (C+D) észlelések alapján nyert igazságok általános Elvét. Vagyis az a lényeges, hogy elválasszuk egymástól a felfedezés és az igazolás útjait. Kérdés, hogy ezt textuálisan hogyan lehet alátámasztani Descartes-tal? Nos, a rekonstrukció fontos eleme, hogy a mindennapi nyelvben megfogalmazott érvelés kétértelmű a logikai szerkezetet tekintve: ha ezt a kétértelműséget elimináljuk, és külön formalizáljuk a két lehetséges logikai olvasatot, akkor kiderül a két út elkülönülése az eljárásban.

Legyen az (A) kijelentés a Szabály megfogalmazása. Legyen a (B) kijelentés az általános Elv megfogalmazása. A szabályt alkalmazza az értelem a tiszta tudás nyeréséhez, anélkül azonban, hogy rendelkezésére állna e szabály igazolása is egyben. Az elv legitimálja az alkalmazott eljárási szabályt.

(A) ∀p(ha én (C+D) észlelem, hogy p, akkor bizonyos vagyok benne, hogy p)

Szavakban: minden p kijelentésre, aminek tartalmát világosan és elkülönülten észlelem, fennáll a bizonyosságom a kijelentés tartalmával kapcsolatban.

(B) Bizonyos vagyok benne, hogy [∀p(ha én (C+D) észlelem, hogy p, akkor p)]

Intuitíve: először összegyűjtöm a (C+D) belátások mint bizonyosságok eseteit, például, hogy ‘én létezem’, ’én gondolkodom’, ’Isten létezik’, ott vannak a matematika igaz kijelentései is, stb. majd megfogalmazom, hogy ezek mind azt az általános sémát követik, miszerint a (C+D) belátások bizonyosságai egyben igazságok is. (A) a megismerés forrása, a különféle bizonyosságok kezdeti tárát nyújtja. Vagyis ez a felfedezés útja az általános elv felé. (B) az igazolás általános elve. Amint megfogalmazást nyer, minden (C+D) állítást a rá való hivatkozással igazolunk.

Nézzük, mi a logikai szerkezetbeli különbség (A) és (B) között. Ha a ’bizonyos vagyok benne, hogy…’ kifejezést a személy episztemikus attitűdjét kifejező episztemikus operátornak tekintjük, ami kormányozza az utána következő kifejezést (lásd: a propozícionális attitűdökről a bevezetésben és az 1. fejezetben), akkor azt látjuk, hogy (A) esetében az operátor csak a feltételes kapcsolatnak a következményét kormányozza. Azaz a (C+D) észlelések egyedi eseteit. Ha egy zárójelen belül egy elemre vonatkozva szerepel egy operátor, akkor a hatóköre szűk. Míg (A) szűk hatókörű, addig (B) láthatóan tág hatókörű, mert a bizonyosság-operátor az egész kondícionálist, azaz a teljes ’ha…akkor’ kapcsolatot kormányozza. A teljes kondícionális viszont általános kapcsolatot fejez ki a (C+D) észlelések és az igazságok között. A hatókörbeli különbség persze nem derül ki, ha csak a mindennapi-nyelvi megfogalmazásokra szorítkozunk. A szükséges minimális logikai formalizmus azonban segít feltárni a koncepcionálisan fontos különbséget.

Most már mondhatjuk, hogy nincs körbenforgás a Descartes-i klasszikus racionalista fundácionalizmusban, mivel nem az a helyzet, hogy (A) és (B) kölcsönösen igazolják egymást: vagyis nem az a helyzet, hogy az Elvet igazolják az egyedi esetek, az utóbbiak szabály-jellegét pedig az eleve rendelkezésre álló Elv biztosítja, mivel a tiszta megismerő gondolkodás kezdetén még nem áll rendelkezésünkre az általános Elv. Látható, hogy a konkrét tartalmi megfogalmazásban az (A)-nak felel meg az (1) kijelentés, amivel a problémát a legelején exponáltuk. Ez a kijelentés ugyanis még nem feltételezi, hogy rendelkezésünkre áll az igazság-garancia. (B)-nek pedig a (2) kijelentés felel meg, mert ez utóbbi már az igazság-garanciát feltételezi. Ez azonban nem áll rendelkezésünkre a gondolkodás kezdetén, tehát ekkor még (2) hamis, (1) viszont nem hamis. Nincs tehát körbenforgás, mert nem állítjuk, hogy egyidejűleg (1) és (2) is igaz.

Láttuk, hogy a (B) episztemikus Elv nem igazolódik az esetei által, inkább az esetek közös sémájaként jelentkezik. Ez alkalmat adott a koherentistáknak – W. Sellars-nek és K. Lehrer-nek – a következő kritikára: az episztemikus elveket nyilvánvalóan igazolni kell, ezek azonban nem igazolhatók, amennyiben a fundácionalizmus helyes. Vagyis ha a fundácionalizmus elkerüli a körbenforgást a fent leírt módon, akkor az episztemikus elvei igazolásának hiányában találtatik vétkesnek. Itt most minket természetesen nem pusztán a klasszikus racionalista fundácionalizmus feddhetetlensége foglalkoztat, hanem általában a tiszta megismerés lehetősége, ahol elkerülhetetlen az értelem önmegalapozása. Éppen ebből a szempontból tanulságos Cleve válasza, ami ismét csak egy fontos tudomány metodológiai elvhez vezet el bennünket.

A metodológiai elvek igazolásának egy lehetséges módja bemutatható egy Descartes-i érv mai rekonstrukciójával. Mindenki számára jól ismert, hogy Descartes hangsúlyozza a személyek gondolkodó mivoltát. Az érv mai formájában:


  1. Bizonyos vagyok benne, hogy gondolkodó lény vagyok.

  2. E bizonyosság egyedüli lehetséges forrása a (C+D) észlelés.

  3. Tehát, a (C+D) észlelés a bizonyosság forrása.

Ha felcseréljük ebben a Cleve-től származó rekonstrukcióban a ‘bizonyosság forrása’ kifejezést a ’jó magyarázat’ kifejezéssel, akkor megkapjuk a metodológiának a következtetés a legjobb magyarázatra (Inference to the Best Explanation, IBE) sémáját. Ezt G. Harman vezette be (The Thought, 1973.) A lényege a következő: a tudomány magyarázó elveit nyilvánvalóan nem lehet deduktíven igazolni, azaz logikailag levezetni további elvekből (ahol lehet, ott az alapul szolgáló elvek igazolásáról kell számot adni.) Továbbá, induktíve sem lehet igazolni elveket, az őket alátámasztó nagyszámú megfigyelés által, mivel ezek a következtetések soha nem konklúzívak: mindig egy véges megfigyelési osztály vonásait próbáljuk meg kiterjeszteni egy nyílt osztály elemeire. Ismerjük már az elméleteknek az adatok általi aluldetermináltságát is, ami megmutatta, hogy több, egymással inkompatibilis elv, elmélet támasztható alá ugyanazon bizonyíték-osztállyal. Az IBE útja se nem deduktív, se nem induktív. Az aluldetermináltsági elv pedig azért nem okoz gondot, mert a séma lényege: a megfigyeléseket és a rendelkezésre álló különböző magyarázó elméleteket úgy rendezzük el, hogy a lehető legjobb magyarázó elméletre következtetünk a megfigyelésekből. Ezt az eljárást abdukciónak nevezzük Charles Peirce amerikai pragmatista filozófus nyomán. Sokan mondják ma a metodológiában, hogy a naív indukciós eljárások helyett ténylegesen az abdukciót kell vennünk, ami betölti az induktív igazolás helyét. Vagyis az episztemikus elvek is igazolhatók a fundácionalizmusban, állítja Cleve, abduktív módon, a következtetés a legjobb magyarázatra sémájának alkalmazásával, a séma megfelelő kitöltésével.

A következő fejezetben a rivális koherentista igazolást vesszük szemügyre.


6. fejezet - V. Az igazolás koherencia elmélete

Láttuk a megelőző fejezetben, hogy a körbenforgó igazolás vádja fölmerült már a racionalista fundácionalizmussal szemben, mivel itt az értelem saját magára hagyatkozik az adatok és az igazolás tekintetében egyaránt. Az igazolás koherencia-elmélete pedig egyenesen fölvállalja ezt a körkörösséget azon tézise alapján, miszerint minden tudásunk következtetéses. Vagyis nincs nem-következtetéses igazolás, mint a fundácionalizmusban az alaphitekkel kapcsolatban. Az igazolási regresszus problémáját a koherentizmus tehát nem a végső hitekkel való lezárással oldja meg, hanem azáltal, hogy az egymással tartalmi kapcsolatban lévő, összefüggő hiteknek egy halmazát a hitek kölcsönös megerősítése igazolja az elmélet szerint. A koherentista úgy véli, hogy a magyarázó kapcsolatok rendszerében inkább bizonyulnak igazoltnak az egyes hitek, mintha csak laza kapcsolatok kötnék össze a kijelentéshalmaz elemeit, vagy egyáltalán nem lenne közöttük kapcsolat.

Emlékezhet a hallgató a 2. fejezetből arra, hogy hasonlót mondtunk el az igazság koherencia elmélete kapcsán, csak ott az egyes kijelentések igazságára, és nem az igazoltságára következtettünk a magyarázó, logikai, valószínűségi stb. kapcsolatok alapján. Ott nyitva hagytuk a kérdést, hogy az igazság vagy az igazolás koherencia elmélete a tarthatóbb, netán, a kettő együtt jár. Ez utóbbira mindjárt azt felelhetjük, hogy nem jár együtt a két pozíció: a koherentista igazolás-felfogás megfér korrespondencia igazság-felfogással is. Fordítva viszont valóban intuitíve világos, hogy az koherentista igazság híve nem fogja elfogadni a fundácionalista igazolási sémát. Az első kérdésre a fejezet végén válaszolunk, mert addigra az indoklás is kiderül. A koherencia-kritériumokat már tisztáztuk a koherencia igazság-elmélet kapcsán, azok itt is érvényesek.

Történetileg a koherentizmus jóval később alakult ki, mint a fundácionalizmus. Míg az ókorban a sztoikus filozófusok, például Khrüszipposz, mérlegelték már az önigazoló érzékszervi kijelentéseket, addig a koherens rendszerek mint igazság- és igazolás-tartalmazó egységek gondolata csak a 18. században Kantnál merül fel először. Természetesen Kantnál a koherentizmus nem a mai formájában jelentkezik: mindössze annyit mondhatunk, hogy Kantnál a megismerésünk empirikus tárgyainak bizonyos feltételrendszert - például a térbeliség és az időbeliség, a fogalmi rendezettség - feltételeit kell teljesíteniük ahhoz, hogy egyáltalán a megismerésünk tárgyai lehessenek. A koherencia itt abban áll, hogy a feltételrendszer elemei szükségképp összehangoltak. A 20. század első harmadában a brit neohegelianizmus alakjai, Bradley, Ewing és Blanshard képviselték azt a koherentista gondolatot, hogy a következményrelációkkal átszőtt kijelentéshalmaz lehet igazság- és igazolás-jelölt. Bradley egyenesen megfogalmazta, hogy a ’koherencia az egyetlen igazság-fogalmunk’.

A koherens rendszer kritériumai, mint emlékszünk rá, a következők: konzisztencia (logikai és valószínűségi értelemben) komprehenzivitás és összekapcsoltság. Ezek közül csak az összekapcsoltság az, ami specifikusan a koherencia-elméletek kritériuma, és éppen ennek az intuitíve világos kritériumnak az értelmezése ad feladatot. Szokás ezt értelmezni: logikai következmény-kapcsolatként, tartalmilag, magyarázó kapcsolatként, és feltételes valószínűségi kapcsolatként. Mi a legutóbbit adtuk meg az igazságelméletek tárgyalásánál.

Ami az első értelmezési javaslatot illeti, a kölcsönös következménykapcsolatok követelményét Bradley állította fel. Ez azonban túl erős, mivel nincs olyan kijelentésrendszer, ami teljesíti azt a feltételt, hogy minden elemét maga után vonja a rendszer többi kijelentése és minden egyes kijelentés maga után vonja a rendszer összes többi elemét. Nyilván az ’és’ utáni feltétel túl erős: mintha bizony egyetlen kirakós-elemből megkaphatnánk a teljes kirakást, vagy egyetlen elméleti kijelentésből rekonstruálhatnánk a komplett elméletet! A kölcsönös következmény-reláció ráadásul redundanciával fenyegeti a koherens rendszert, hiszen minden kijelentés kétszer fordul elő: levezetettként és premisszaként is. A redudanciára Rescher mutatott rá 1973-ban.

Ewing lazított a kölcsönös következménykapcsolatok Bradley-féle követelményén és csak egyirányú, a rendszer irányából az egyes kijelentések felé mutató következmény-relációt tesz fel a koherens rendszer kötő-relációjaként. Azonban ez sem ideálisan koherens, ha például a rendszer több, egymáshoz lazán kapcsolódó alrendszerből áll. A fő gond viszont a logikai kapcsolat értelmezéssel (a redundancia mellett) az, hogy nem ad módot a rendszer koherenciájának növelésére. Márpedig az empirikus magyarázó elméleteknél van mód javításra, a rendszer koherensebbé tételére. Ténylegesen éppen erre irányulnak a kutatások és a mindig megújuló elmélet-alkotások. Ezt a kritikai szempontot említettük már az igazság-elméleteknél. A klasszikus logikai kapcsolatokat viszont nem lehet ’fokozni’: vagy fönnáll egy logikai kapcsolat vagy nem. Ami a csak intuitíve értelmezett magyarázó kapcsolatot illeti, ez kielégíti a tartalmi igényeket. Ezeket azonban minden egyes konkrét esetre külön meg kell fogalmazni, ti., hogy ott miben áll a magyarázó kapcsolat, nekünk viszont általános módszertani elvre van szükségünk. A legalkalmasabbnak ezért a feltételes valószínűségi kapcsolat látszik, ami formalizálható, ugyanakkor képes kifejezni a koherencia erősségének változását. Eszerint egy kijelentéshalmaz igazoló koherenciával rendelkezik, amennyiben bármelyik elemének megnő a valószínűsége azáltal, hogy igazoltnak tekintjük a rendszer többi elemét. Természetesen a másik két kapcsolatot sem nélkülözzük teljesen a koherentista igazolásnál, hiszen éppúgy fennállnak logikai, mint tartalmi-magyarázó kapcsolatok a koherens kijelentésrendszer elemei között.

Eme döntés után is marad azonban sérülékeny pontja a koherentista igazolás-felfogásnak.

Az angol neohegeliánusok közül Blanshard mérlegelte a következő lehetséges ellenvetést a koherentizmussal szemben: eszerint el kell fogadnunk bármi olyan kijelentést, ami megegyezik a már korábban elfogadott hiteink együttesével, és el kell vetnünk az utóbbival nem kompatibilis hit-jelöltet. De hogyan lehetséges ekkor tudományos haladás? A koherencia-elmélet szépen teljesít bizonyos belső kritériumokat, de nem illeszkedik a tényleges tudományos gyakorlathoz. Ahogyan Blanshard találóan megfogalmazza, a koherencia-elmélet ’racionalizálja a konzervativizmust’. A problémára a következő megoldást kínálja Blanshard: hiteink nemcsak közvetlenül a dolgokra, az empirikus megismerés tárgyaira vonatkoznak, azaz logikailag szólva nemcsak elsőrendű (first order) hiteink vannak, hanem vannak az előbbi hitrendszert értékelő, a tudományos hitek szerzésének technikájára vonatkozó (ma úgy mondanánk: módszertani) másodrendű (second order) hiteink. Előfordulhat, hogy egy új, elsőrendű hit-jelölt konfliktusban van a már elfogadott többi, elsőrendű hittel, de nincs konfliktusban módszertanilag a másodrendű hitekkel, amelyek az új eredmény beengedését követelik. Tegyük hozzá Blanshard megoldásához, hogy kivételt csak a tudomány nagy paradigma-váltásai képeznek, amelyek maguk is felülírják a korábban elfogadott módszertani hiteket.

A különböző, történetileg kialakult koherencia-elméleteket a kritériumok értelmezése jellemzi. A Bécsi Kör pozitivista koherencia felfogása szerint a konzisztencia a fontos kritérium. Fő képviselője Otto Neurath és Carl Hempel. Ez a megközelítés a tartalmilag sovány kijelentésrendszereket preferálja, hiszen minél többet állít egy rendszer, annál nagyobb a lehetősége az inkonzisztencia felmerülésének. A tudományok viszont nem a sovány rendszerekben érdekeltek, hiszen erős állításokat, előrejelzéseket kívánnak tenni. Hempel ezért úgy ’gazdagítja’ a koherens rendszert, hogy az adott korban a tudósok által elfogadott kijelentéseket is az elemek közé sorolja. Ez egy tudomány-szociológiai megoldás, ami azonban módszertanilag nem kielégítő. Az abszolút idealistákat, Bradleyt, Ewingot és Blanshardot már tárgyaltuk. Ők a logikai következmény-relációval jellemezték a koherenciát. A feltételes valószínűségi kapcsolatot javasolja kötő-relációnak C.I. Lewis. Ő ’kongruenciát’ mond ’koherencia’ helyett, de ez csak terminológiai eltérés. Nevezzük ezt valószínűségi felfogásnak. Ez már a múlt század 40-es éveinek közepéről származik, míg a pozitivizmus és az abszolút idealizmus a múlt század 20-as, 30-as éveire tehető. A múlt század 70-es éveiből való javaslat a Keith Lehrer-től származó, ún. szubjektivista koherencia-értelmezés, ami éppen a Blanshard által bírált konzervativizmust valósítja meg. Fő igazolási kritériuma ugyanis a következő: egy személy akkor hisz igazoltan egy kijelentést, ha az illető kijelentés koherál a személy többi kognitív hitével. E hiteket ’korrigált’-nak veszi Lehrer abban az értelemben, hogy nem ad hoc hitek, hanem ellenőrzött, átgondolt hitek alkotják a szűrőt az új belépő jelölt számára. Végül találkozhatunk azzal a javaslattal is, szintén a múlt század 70-es éveiből, hogy kombináljuk a standard koherencia-elméletet pragmatista szempontokkal. A Nicholas Rescher által javasolt koherentista-pragmatista igazoláselméletet az motiválja, hogy ha több alternatív magyarázó koherens elmélet van ugyanarra a problémára vagy megfigyelésre, akkor a választást közülük befolyásolják olyan pragmatikus szempontok is, mint egyszerűség, elegancia, a rokon területeken már elfogadott elméletekkel való harmonizálás, stb.

Az előbbiekben felsorolt opciók tapasztalatai ott vannak háttérként Laurence BonJour kortárs episztemológus felfogásában. Ő a 70-es, 80-as években vette védelmébe az empirikus tudás koherencia elméletét (a továbbiakban ETKE) nagyhatású írásaiban. (Lásd tanulmányának magyarnyelvű részletet az Ismeretelmélet szöveggyűjteményben.) BonJour is kiindul az igazolási regresszus problémájából, ami, mint tudjuk, a fundácionalizmusnak az empirista változatát fenyegeti. Az egyes, különálló hitek fundácionalista végtelen regresszusával szemben a koherentista azt állítja, hogy az igazolás egy zárt görbén mozog körben, az egymásssal összefüggő hitek rendszerében. Azt már láttuk, hogy a karteziánus racionalista fundácionalizmussal szemben felhozott vádat a köbenforgó érvelésről hogyan hárítja el van Cleve. BonJour pedig a következőket terjeszti elő az ETKE védelmében, illetve megmagyarázásában. Arra mutat rá, hogy a valódi végtelen regresszust generáló lineáris igazolási modell eleve különálló hitekre vonatkozik, míg a koherentista körkörös modell az egymással összefüggő hitekre nyer alkalmazást. Ezzel meg is oldja a dilemmát: ti. ha csak szűken vesszük az igazolást, egy-két hit szempontjából, akkor az igazolás valóban lineárisnak tűnik, míg például elméletek esetében az elméleti terminusok egymással való összefüggése következtében az igazolás körkörös. Például a biológiai evolúciót nem lehet a szelekció nélkül magyarázni és fordítva, a szelekció eleme a biológiai evolúciónak. Vagy ha a szociológus teszteli a hipotézisét, például a társadalmi mobilitás alakulásáról egy régióban és időszakban, akkor vélhetően olyan szempontokat és vonatkozásokat használ fel, amelyek egymástól nem függetlenek és éppen a kölcsönös kapcsolataikban támasztják alá a hipotézist. Ezzel szemben indokolhatjuk késésünket a találkozóról egy buszjárat kimaradásával, az utóbbit egy balesettel, stb. lineáris módon, az egyes elemek, úgymint ’késés’, ’járatkimaradás’, ’baleset’ egymástól való kölcsönös fogalmi függetlensége mellett. A koherens rendszer elemei között azonban nem áll fönn a fogalmi függetlenség: az iskolázottság, a jövedelem, az elhelyezkedés, a mobilitás, a társadalmi presztízs, stb. egymást kölcsönösen kialakító tényezők. A kölcsönös viszonyt pedig az igazolásban vagy magyarázatban is kifejezésre kell juttatni.

Röviden tehát azt állíthatjuk, BonJour alapján, hogy míg az igazolás lokális szintje lineáris, addig a globális szintje nem-lineáris, hanem körkörös. Akik kifogásolják a koherentista eljárást, azok megfeledkeznek a lokális/globális különbségről. Globális szinten az egyes empirikus hitek igazolása a hitek átfogó rendszerén belüli kapcsolatok révén történik. Ezekről már kimondtuk, hogy lehetnek: következmény-kapcsolatok, magyarázó kapcsolatok és valószínűségi kapcsolatok.

Nézzük most meg, hogy milyen lépésekre bontható az empirikus hitek igazolása ETKE szerint. Ne feledjük, hogy ETKE alapján minden kognitív hitünk következtetéses és az egyes hitek a hitek rendszerében betöltött szerepük révén nyernek igazolást.


  1. Az egyes egyedi hit levezethetőnek bizonyul más egyedi hitekből és további következtetési viszonyokat találunk az egyes hitek között.

  2. A hitek átfogó rendszerének koherencája megállapítható a kritériumok teljesülésével.

  3. A hitek átfogó rendszere koherentista módon igazolható.

  4. Az egyes egyedi hit igazolásra kerül a rendszerben való tagsága révén.

Ebben a sémában a 3. lépésről a 4.-re való átmenet problémamentes, és eleve következik a koherentista igazolás meghatározásából. Azonban maga BonJour is fölveti az 1.-ről a 2.-re való átmenet gondját: azt, hogy hogyan megyünk át az egyes kapcsolatokból a rendszer koherenciájának átfogó tulajdonságára? A rendszert mint rendszert jellemző tulajdonságok ugyanis általában más jellegűek, mint az egyes dolgokat megillető tulajdonságok. Például, a számosság lehet halmazok tulajdonsága, de nem lehet az egyes egyedek tulajdonsága. Amikor azt mondjuk, hogy ’az apostolok jámborak voltak és 12-en voltak’, ezt úgy kell értenünk, hogy egyenként, külön-külön voltak jámborak, de csak kollektíven, mint apostolok 12-elemű halmaza voltak 12-en. A másik problematikus átmenet 2.-ből 3.-ra van, azaz a koherenciából az igazolásra. Abból ugyanis, hogy egy rendszer koherens, még nem következik, hogy igazolt. ETKE ugyan a koherenciába helyezi az igazolást, de számol azzal, mint azt az ellenvetéseknél tárgyaljuk, hogy több koherens magyarázat is előterjeszthető ugyanazokra az adatokra. Ebben az esetben a koherencia nem jelent automatikusan igazoltságot.

Nézzük meg, hogy milyen standard ellenvetések merültek fel a koherentista igazolással szemben.



Yüklə 108,26 Kb.

Dostları ilə paylaş:
1   2   3   4   5




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©genderi.org 2024
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə