Janus Pannoniustól Balassi Bálintig



Yüklə 2,52 Mb.
səhifə1/48
tarix04.12.2017
ölçüsü2,52 Mb.
#13872
  1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   48

Gerézdi Rabán

Janus Pannoniustól
Balassi Bálintig


Tanulmányok

TARTALOM

Janus Pannonius
1434-1472

Janus Pannonius horvátul

Egy költői hírnév története

A magyar humanizmus elvi kérdései

A levélíró Váradi Péter

Thuróczy János „Magyar Króniká”-ja magyar fordításban

A László-ének

Egy magyar humanizmus-történenet margójára

Aldus Manutius magyar barátai

A krakkói egyetem és a magyar művelődés

A „régi dicsőség” Jagelló-kori énekese

Irodalmi nyelvünk kialakulásáról

Az erazmista Komjáti Benedek

Új monográfia Sylvester Jánosról

Erazmus és az erdélyi unitáriusok

Az első magyar világkrónika

1559

A Mátyás-vers



A lator-ének

A virágének

Balassi Bálint

Utószó


Gerézdi Rabán tudományos munkássága


Janus Pannonius
1434-1472

Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek


   S most Pannónia is ontja a szép dalokat.
Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,
   Szellemem egyre dicsőbb s általa híres e föld.

(Ep. I. 61. - Berczeli A. Károly fordítása.)


„Drága és jeles tudós vala ez a Pannonius János” - állapítja meg száz évvel költőnk halála után a krónika-író Heltai Gáspár, - „kinek mása ő előtte nem volt Magyarországba, kivált­kép­pen az versek szörzésbe.” „Ő ugyanis - mint verseinek XVI. századi összegyűjtője, Zsámboki János írja - költészetének kiválóságával nem csupán kortársait múlta fölül, hanem az egész régiséggel is [ti. az ókori latin költészettel] fölvette a versenyt. S még itt sem vallott volna szégyent, ha a halál idő előtt le nem gyűri...”

E megállapítások nem nagyon túloznak, némi módosítással ma is elfogadhatók. Humanista literatúránk legnagyobb alakja, az első nagy magyar lírikus, a hazai humanista latin poézis meg­teremtője. Noha egy kósza magyar verssor sem maradt utána, csak latinul énekelt, mégis méltán tartjuk Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady és József Attila elődjeként számon. Költé­szetünk csonka lenne életműve nélkül. S tegyük még hozzá: „szép híre, neve” nem állt meg az ország­határ­nál, közel négy századon át - Petőfiig - az egyetlen magyar költő, akit ismert és elismert Európa.

Megérdemli, hogy bemutassuk.


1.


1434. augusztus 29-én született Szlavóniában (a mai Jugoszlávia északi része tehetősebb horvát kisnemes családból. Születéshelyét és családnevét nem tudjuk pontosan; viták folynak róla. A Janus Pannonius név fölvett humanista írói neve. Apját még hét éves korában elvesztette. Anyja, Vitéz Borbála nevelte és taníttatta, tizenhárom éves koráig. Két bátyjáról és egy nővéréről tudunk. Ő volt a család Benjáminja, három fiú közül - miként a mesében - a kései, a legkisebb: özvegy anyjának szeme fénye.

A kis vagyon nem bírt volna el három fiúgyereket. Középkorban a gyermekáldás fölöslegét a nemesség, ha módjában állt, az egyházra testálta. A férjhez nehezen adható lányokat apá­cá­nak, a fiúk közül pedig azt vagy azokat, kiknek a feje elég erős volt, hogy a deáki tudományt beszedje és meg is tartsa, - papnak adták. Feudális viszonyok közt ez volt az egyén fölemelke­désének legjárhatóbb útja. S a pappá lett fiú, felesége nem lévén, igen gyakran családját is fölemelte, gazdaggá tette.

Első állomás: a gyermeket a falusi plébános vagy tanító a legelemibb fokon bevezette a deák nyelv rejtelmeibe, megtanította latinul olvasni, némileg írni, valamint a számtan és az ének alap­elemeire. Aki többre tört, egyházmegyéje székhelyére, káptalani iskolába ment, majd pedig - s ez volt a fölső fok - külföldi egyetemre. Ennek súlyos költségeit legtöbbször nem is a szülők állták, hanem valamely gazdag patrónus, egy-egy zsírosabb egyházi javadalmat húzó püspök-, prépost- vagy kanonok-nagybácsi.

Ez történt költőnk esetében is. Anyja öccse, a fölfelé ívelő pályájú Vitéz János vette szárnyai alá. Vitéz még Zsigmond császár utolsó éveiben került a budai királyi kancelláriára, később Hunyadi János mellé állt, s érdemei jutalmául - 1446-ban - megkapta a dúsgazdag váradi püspökséget. Ő, a kevésbé „modern” műveltséget adó bécsi universitas neveltje, unokaöccsét már kora egyik legnevesebb olasz iskolájába, Guarino da Veronához küldte.

A tizenhárom éves, szőke, vékony dongájú fiú 1447 tavaszán érkezett Ferrarába. A legjobb helyre. Az agg Guarino (1374-1460) iskolája afféle diplomataképző volt. Nevelési-tanítási célkitűzéseinek tengelyében az eszményi szónok (rétor) kialakítása állt, jeles latin stilisztákat, ügyes szónokokat nevelt. Tehát a kor igényei szerint oly gyakorlati erények elsajátítását szorgalmazta, amelyeknek később, városi vagy királyi szolgálatban, választékos irályt kívánó diplomáciai levelek írásakor, kényes követi megbízatások idején, ünnepi szónoklatok készí­tésekor, politikai hírverő-iratok szerkesztésénél látni hasznát. A „kis barbár” első kézből kapta Itália polgári, humanista műveltségét - lényegével, sallangjaival együtt.

A ferrarai Guarino-iskola tananyagát és tanításmódját éppen ő örökítette ránk mesteréről írt dicsőítő énekében. Íme egy részlet:

„Első nálad a tiszta beszéd tudománya, utána
Írni tanítsz helyesen, hogy az ejtést tudja a nyelv, és
Helytelen útra ne menjen a kézben a toll, azután még
Stílusukat formálgatod elképzelt levelekkel,
Majd annaleseket bújsz és forgatsz velük együtt,
Aztán szónoklásra fogod, meg versfaragásra;
Míg a tehetség éretten s biztos haladással
Föl nem hág az oromra...

Egyetlen szótag, se betű rá nem szed, a szórend


Törvényét tisztázod, az értelmet, s hogy a szóknak
Ősi alakja melyik volt, és hogy a kései forma
Mily szógyökből lett, a rokonszók közt van-e és ha
Van, mi az eltérés, és hogy mi a stílus, a mérték,
Hogy ki a dal költője, a súlyos szónoki érvek
Honnan erednek, mily színezést enged meg a lényeg,
És hogy a forma milyet javasol, mi a fő a mesélés
Módjában, hogy gyakran az elsőt és az utolsót
Mért teszi művész-fortély éppen a mű közepére,
Hogy ne a kezdettől induljon a szál, ne a végén
Szűnjék meg, hanem inkább, megfordítva a rendet,
Hátra kerüljön a kezdet, a zárórész meg előre.
   Mégis, a titkok tárásában vagy különös-nagy,
Hogyha az ős mondák rejtett tanait magyarázod.
Senki se tudja tenálad bölcsebben kibogozni,
Mily burkolt értelme van egy-egy régi mesének,
Hogy mi a puszta Chaos s a gigászok harca, hogyan kell
Érteni Pyrrha kövét, Phaetonnak lángjait, és mint
Öltött tollat Prokné, hogy lett szarva Iónak,
Mily szárnyon menekült Minostól Daedalus egykor,
Mily hatalom mozgatja a nap szekerét, hogy a roppant
Atlas mint hordozza az égboltot, mi a Gorgók
Mérge, az istenek arca, alakja mi titkokat őríz,
És ha a pompás Aeneisen van a sor, kideríted,
Rossz szeleit milyen okból zárta be Aeolus isten...”

(Csorba Győző ford.)

A ferrarai tanoncévek sorsdöntőek voltak életében. Új világba csöppent, hol szinte minden új volt és más, mint az isten háta mögötti Pannóniában. Szivacsként szívta magába a látni- és tudnivalókat, ernyedetlen szorgalommal, vasakarattal tanult, hogy gazdag zsákmánnyal tér­hes­sen majd hazájába vissza. Vergilius és Dante nyelve mellé Homéroszét is megtanulta. A leg­nagyobb zsákmány azonban a Múzsák kegyének elnyerése volt: gyerekfővel humanista poétává lett.

A latin verselés, a metrika elsajátítása és gyakorlása oly szerepet játszott az akkori iskola tan­anyagában, mint mondjuk manapság a magyar dolgozatírás. A diákok fogalmazási készségét volt hivatva fejleszteni. A tanulók - már fejlettebb fokon - antik poétákra függesztett szemmel, azok nagysága, tökélye tudatában szedték metrumba a mesterük kitűzte témákat. Verset írni akkoriban minden nagyobb iskolás tudott. S mivel a költőt is az alkalom szüli: e gyakorlat megteremtette a kedvező légkört, megadta az alkalmat, hogy a tehetség szikrája lángot vessen, a hivatalból verset faricskáló diák költővé nőjön. Szerencsés esetben nagy költővé.

Az a bizonyos szikra a kis Pannóniai Jánosban is lángot vetett. Tizenhat-tizenhét éves korára költővé érett, messze maga mögött hagyva verselgető társait. Agg mestere, már csak azért is, hogy iskolája jóhírét növelje, propagálta növendéke költői zsengéit. S a költemények nem álltak meg a konviktus kapujában, küszöbét átlépve a Pó völgyében szertefutottak, hírt-nevet szerezve ifjú költőjüknek.

A pannóniai kisnemes származék, mondhatni, átlényegült Ferrarában. Barbár vadócként, ér­ke­zett, és öt-hat esztendő alatt - mestere szavai szerint - „erkölcseiben olasz”-szá lett, s „tudo­­má­nyára nézve csodálatos, sőt bámulatos”-sá. Más szóval: polgári humanistává. Az új, polgári világ eszméit nem csak agyával fogta föl, - vérébe ivódtak. A jámbor, vallásos Vitéz Borbála papnak szánt fia levonta a tanulmányaiból következő elvi, világnézeti tanulságokat. Epi­grammáinak egyike-másika még (az aggkorára megjámborult) Guarinót is meghökken­tette.

Így szóltál, Guarino, míg olvasgattad a könyvem:
   Nem tanítottam ilyet. - Íme bevallom, igaz.
Mesterem, erre te nem tanítottál, ám amiből ez
   Sarjadt - kérdezem én - nem te vetetted-e azt?

(Ep. I. 127. - Takáts Gyula fordítása.)

1454 nyaráig tanult Guarinónál. Ez év őszén, tanulmányait megkoronázni, átment Padovába, Velence egyetemi városába, hol négy éven át kánon- és római jogot hallgatott. Tovább tágult szellemi látóhatára. Sokszor megfordult Velencében, s Hunyadi kancellárjának unokaöccsét szívesen látták a gazdag, művelt patrícius körökben.

Padovai jogász korára a „lázongó” kamasz férfivá komolyodott. A két nagy városban elébe tá­rult a polgárság minden vívmánya. Nagysága, tettereje, amellyel minden eszközt megragad a pénzszerzésre, vagyona, hatalma gyarapítására. Leigázza a tengert, hajói messzi keletről hoz­zák az árut, kiaknázza a föld mélyét, új ipart és technikát teremt. Pénzével és ízlésével föl­lendíti a tudomány és művészet minden ágát; kényelmessé, finommá, széppé teszi az ember életét. Az „erkölcseiben olasz”-szá lett ifjú most fogja föl teljes valójában, hogy nagy korban él, új világ született, szemben „Saturnus renyhe korával”, a középkorral, s ez az új a polgárság erőfeszítései, harcai, munkája nyomán támadt. Lelkes ámulatát, azért költő, metrumba zárva örökíti az utókorra:

Új tudomány sarjad, születik, föltámad a régi,
Nagy Sándor s a dicső Caesar kora tárul elébed,
S oly ragyogó a jelen, hogy bátran versenyez azzal:
Mert a tudós fényt áraszt, s alkot az emberi szellem.

A patríciusok közt forgolódó, nagy jövő előtt álló ifjú kanonok (nagybátyja révén 1451-ben lett azzá) természetesen mindent a vezető réteg szemszögéből lát és ítél meg, velük azonosul. Lelkesedik Velence államformájáért, a lehető legtökéletesebbnek tudja, egyedül ott valósul meg a „szabadság”:

Nincs város, hol jobb, békésebb lenne a polgár,
Nem marakodnak, tiszteli itt mindenki a törvényt,
Még a nemes sem nyúzza, zsarolja galádul a népet,
S fellázadva a nép se kívánja a zsarnok-uralmat,
Hajlik a szóra szelíden, amely bölcs és neki kedvez,
S enyhe igáját tűri derék s boldog megadással,
Már ezer éve, hogy itt még mindig szűz a Szabadság,
Kényuralom nem törte le durván zsenge erényét.

(Berczeli A. Károly ford.)

A velencei patrícius-uralom eszménye még otthon, a feudális Magyarországon is kísértette.

1458 tavaszán befejezte jogi tanulmányait, megszerezte a doktori kalapot. Búcsúzóul elzarán­do­kolt Rómába, onnét visszajövet betért Narniba, iskolatársához és legjobb barátjához, Galeotto Marzióhoz, majd együtt mentek Padovába, hol közös képen megörökíttették magu­kat a kor legnagyobb festőjével, Andrea Mantegnával. És még ez év júliusában a 24 esztendős váradi kanonok - közel 12 itáliai tanulóév után - végleg hazatért Magyarországra. Annak biztos tudatában, hogy nagy jövő elé megy.

Reményei megalapozottak voltak. Alig öt hónapja Hunyadi János kisebbik fia került a magyar királyi székbe. Mátyás trónra juttatásában Vitéz Jánosnak komoly szerepe volt, s érdemei jutalmául ő lett az ifjú király mindenható kancellárja. Unokaöccse hazai pályafutását tehát a legjobb előjelek mellett indíthatta el. Nem telt bele háromnegyed év, Janus már pécsi püspök, feudális nagyúr. Jogi tudását királyi személynökként kamatoztatta, majd az ifjú királyné, Pobjedrád Katalin kancellárja, a király kegyence stb. Minden a rendjén, úgy, ahogy ezt várni lehetett.

És mégsem egészen úgy. Honvágy gyötörte - túl sokáig élt Itáliában - az olasz városi élet és kultúra után, melynek talaján korai költészete kivirágzott. Mátyás udvara ekkor még nem volt az a fejlett reneszánsz udvar, amilyenné a hetvenes években, Beatrix ideérkezése után vált. Alig akadt egy-két közel egyenrangú szellemi társ, hiányzott a művelt társaság és a megértő közönség, amely a humanista poézist értékelte, igényelte volna. Mint majdan XX. századi pannón költőtársa Fogarasban, úgy ő is - távol a „bátor, büszke, boldog költők” versenyétől, kik együtt, értőknek dalolnak - jobbára csak magának énekelgetett:

Nincs aki olvasná, mondod, Vid, hát minek írok?
   Írok a Múzsáknak, Vid, s magamért dalolok.

(Ep. I. 312. - Lator László fordítása.)

Szellemi magányának, társtalanságának lépten-nyomon hangot is adott:

Küldd ide Vergiliust s bereked majd lantja e tájon.


   Mit keres itt Cicero? Néma lesz itt Cicero.

(Ep. I. 35. - Vas István fordítása.)

Ehhez járult korán kezdődött betegeskedése, föl-föllobbanó tüdőbaja. Kezdetben az új élmé­nyek hatása alatt tovább írogatott, de ezek lankadtával egyre gyérültek versei. Buda szellemi szegényessége miatt nem nőhetett olyan fajtájú udvari költővé, mint amilyen az olasz feje­delmi udvarokban nem is egy akadt.

Polgári pályája töretlenül ívelt fölfelé, s úgy látszott, hogy még többet elérhet. Az ország legbefolyásosabb emberei közé számított, de szebbik énje - a költő - lassanként eltikkadt. Már csak fölvillanásai voltak. Fásultságából anyja halála (1463), majd meg az orvul rátörő betegség (1464) rázták föl egy-egy pillanatra. Szerencsére jött a követjárás: Mátyás király - 1465-ben - olasz honba küldte, s ahogyan a mondabeli Anteus, anyaföldet érintve, vissza­nyerte testi erejét, úgy nyerte ő vissza költői erejét, alkotó kedvét Itáliában.

Velencében s Rómában tárgyalt az ún. török segély ügyében, de bőven maradt ideje tudós, irodalmi eszmecserékre, szellemi töltekezésre, tájékozódásra. Fölújította régi kapcsolatait, újakat kötött, meglátogatva a leghíresebb humanistákat. II. Pál pápával jóváhagyatta a leendő pozsonyi főiskola tervezetét, könyveket, görög és latin kéziratokat vásárolt a Korvina meg maga számára Vespasiano da Bisticcinél Firenzében. A Mediciek városában is szívesen látták, és itt ismerkedett meg behatóbban a század új evangéliumával: Marsilio Ficino újplatoniz­mu­sával. Egyszóval: az egykori Guarino-tanítvány megtalálta régi önmagát, s a humanista „tudo­mány” műveléséhez új távlatokat, új kedvet, új ösztönzést kapott.

Galeottót is magával hozva, száz tervvel, friss munkakedvvel tért meg útjáról. „Nem hiszem - írta Pécsről, nem sokkal hazatérte után, budai barátainak -, hogy valamennyien együttvéve az egész hónap alatt annyit olvastatok volna, mint én csak a tegnapi napon... Most, most kellene tanulnom és írnom, mikor még az érzékeim koromnál fogva épek és a szellemem friss!”

S hogy igaza legyen a latin közmondásnak: semmit sem adnak ingyen az istenek, - itáliai útjának köszönhette - közvetve - azt is, hogy közéleti pályáján megtorpant, élete félresiklott.

A követjáráson, minden jel arra mutat, súlyos politikai hibát vétett, amivel a király haragját magára vonta. Az ügy a pápa személyét érinthette, mert követe, Lando krétai érsek mindent elkövetett, hogy a pécsi püspököt Budán eláztassa. A fő vádpontot valószínűleg az a remekbe sikerült vitriolos epigramma-ciklus szolgáltatta, melyben Mátyás Rómába küldött követe az újonnan megválasztott pápát, II. Pált teszi csúffá. Midőn a krétai érsek áskálódásáról tudomást szerzett, ingerülten - írta 1465 nyárutóján - Pécsről Galeottónak: „Hát le tud valaki taszítani arról a polcról, amelyen vagyok? Nem hogy egy jöttment [ti. a pápai követ], de még az összes hazaiak irigysége sem tudná elérni!”

Csakhogy a „jöttment” egy sértett pápának volt a képviselője! Ekkor még nem vált teljesen kegyvesztetté, de a pécsinél jóval gazdagabb és jelentősebb váradi püspökséget, amely Vitéz János esztergomi érsekké tételével új gazdára várt, már nem ő kapta meg, s korábbi befolyá­sát, hatalmát többé nem is tudta visszaszerezni. Új emberek, „jöttmentek” kerültek elébe. Reneszánsz ember volt, a becsvágy és hatalom megszállottja: háttérbe szorítását nehezen, fogcsikorgatva tűrte, - ameddig tűrte.

Belső válságát elmélyítette súlyosbodó betegsége. Egyre gyakrabban vonult vissza Pécsre, hol iro­dalommal és bölcseleti kérdésekkel foglalkozott. „Élet: egészség” - mint egyik versében írta, s épp ez utóbbinak volt híján, és a meg-megújuló tüdővérzéseket a korai halál hírnökei­ként fogadta.

A római egyház pécsi püspöke ízig-vérig humanista volt: egyháza tanai még a halál árnyé­kában sem lelkesítették, nem tudott bennük szívvel-lélekkel hinni, megnyugodni. Testi-lelki elesettségében az újplatonista filozófiához folyamodott. Ez mind eredetileg, mind pedig XV. századi fölújításában válság-bölcselet volt, amolyan - pantheista - valláspótlék. A „világlel­ket” (anima universalis) hirdette, s az anyag (test) és a szellem (lélek) kibékíthetetlen kettős­ségét: a szellem a jó, örök, tökéletes, az anyag a rossz, tökéletlen, minden bajnak forrása. Az emberi lélek a világszellem része, abból szakadt ki, s kerül - vesztére - a test börtönébe, hogy aztán a fogságból kiszabadulva visszatérjen az ősforráshoz. A válságba került beteg testű, ragyogó szellemű pannón költő e tanban próbált vigaszra találni.

E nehéz esztendők voltak irodalmi munkásságának legjelentősebb évei. Sokat fordított görög­ből: Plotinoszt, Homéroszt és Plutarkhoszt. Sötét jelenéből a múltba, ifjúságának, egykori dicsőségének napsütötte tájaira menekült: megalkotta a Guarino-dicsének végső változatát. Háborgó ennenmaga elől mégsem tudott elmenekülni, s ekkor írt verseiben, amelyekben csőd­be jutott életéről, testi-lelki elesettségéről, halálfélelméről, s az emberlét embertelen magányá­ról vallott, oly magaslatra emelkedett, ahová emelkedni csak nagy költőnek adatik meg.

Az 1465-1468 közti évek lírai termésének nem volt további folytatása, az 1468. évvel lezárult. Írt ugyan még néhány epigrammát, ezek azonban már csak alkalmi rutin-versek, aminőket egy Guarino-tanítvány - gombnyomásra - bármikor megírt. Újra - s most már véglegesen - lehúzta a XV. századi „magyar ugar”. Korán jött, és hasztalan kiáltott. „Phoebus papja” 1470 őszén el is hallgatott, átadva helyét a becsvágyában vérig sértett, ádáz feudális úrnak.

1471 tavaszán szövődtek első szálai annak a veszélyes összeesküvésnek, amelybe majd min­den főpap és főúr be volt szervezve. „Az összeesküvés fejei - írja Bonfini - a két János voltak, a nagybáty és unokaöccse...” S még azt is megjegyzi, hogy Vitézt a pártütésre unokaöccse vette rá. A pécsi püspök volt az összeesküvés értelmi szerzője, lelke, mozgatója. A közvetlen kiváltó okot egyrészt Mátyás egyre húzódó, népszerűtlen cseh háborúja szolgáltatta, másrészt az, hogy súlyos hadiadót rótt a főpapokra, az esztergomi érseket pedig még külön is megsarcolta. A Csehországban hadakozó „zsarnok” helyébe a lengyel király, fiát, Kázmért hívták meg, aki 12 000 ember élén be is tört az országba. S Janus volt az összekötő közte és Vitéz között.

Mátyás szinte reménytelen helyzetbe került. De ebből is kivágta magát. Birtokadományokkal, ígéretekkel, fenyegetőzéssel szerelte le sorra az elégedetlenkedőket, még Vitézzel is kiegye­zett. Csupán az „unokaöccsel” nem jutott dűlőre, az engesztelhetetlen maradt, mondván, hogy nem szabad hinni a királynak, mert úgysem tartja meg szavát; s tovább szervezkedett. Mátyás erre Vitézt elfogatta, s mivel a lengyelek is visszavonultak, a pártütők mind kegyelemért futottak hozzá, - Janust kivéve. Ő átallott fejet hajtani, nem volt hajlandó kegyelmet kérni a „zsarnok”-tól. Inkább az önkéntes száműzetést választotta: kincseit magához véve, lázasan, betegen Itáliába akart menekülni. De nem jutott tovább a Zágráb melletti Medvenicénél. Ott érte utol a halál 1472. március 27-én.

Bonfini szavaival szólva: „Ilyen véget adott tehát a sors a pannón költőnek”.




Yüklə 2,52 Mb.

Dostları ilə paylaş:
  1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   48




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©genderi.org 2024
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə