Janus Pannoniustól Balassi Bálintig

Egy posthumus Aldus-tanítvány

Tanulmányunk kapcsán mindeddig inkább mecénásokkal, a literatúrával passzíve foglalkozó, olvasó, bibliofil hajlamú humanistákkal találkoztunk. Mindegyikük itáliai egyetemen végzett. Alapos képzettséggel s talán irodalmi ambíciókkal tértek haza. További pályájuk, hivatásuk - a királyi kancellária - nem adja meg az irodalmi munkához szükséges otiumot. Legfeljebb „inter aulicandum” marad idejük kedvenc stúdiumaik folytatására. Humanitásuk inkább magatartás, emelkedettebb életforma, mint belső alkotói kényszer, mely pozitív „irodalmi” opuszban akarna megnyilatkozni. Ehhez hiányzott egyrészt a Janus Pannoniushoz hasonló, önmagát kifejezni óhajtó és tudó tehetség, másrészt a megfelelő magyar miliő. Hiányzott az alkotó humanizmus igazi melegágya: a magyar egyetem. Hiányoztak a professzionátus ma­gyar humanisták, legyenek ezek egyetemi tanárok, iskolamesterek, vagy vándorhu­ma­nis­ták. A műveltség, a humanizmus még mindig a klérus felsőbb rétegeinek sajátja. A polgárság, mely mind az olasz, mind pedig a német humanizmusban oly döntő szerepet játszott, nem magyar, s majd csak a reformáció idején lép fel erőteljesebben a magyar szellemi élet mezején.

Mindez nem tagadása a magyar humanizmus létének, sőt bizonyos fokú fejlettségének, csupán az alkotó humanizmus hiányának konstatálása. S ez a magyar viszonyokat tekintetbe véve természetes is: és a fejlődésnek egy állomása. Különben - mint már többször hangsú­lyoztuk - a kor szemében a magatartás számított, amelyet hitelesített egy-egy aldina élén díszelgő ajánlólevél.

1523 februárjában már pannóniai tehetség munkája jelenik meg az aldusi szigonyra csava­rodott delfin égisze alatt. Matthaeus Fortunatus Pannonius mutatja be a humanista világnak „prima foetura”-ját, Seneca Quaestiones naturalesének önállóan először megjelent kritikai kiadását. Vele egyúttal első európai szinten álló filológusunk mutatkozik be.

Ki is ez a Matthaeus Fortunatus, aki olyan elsőrangú opusszal jelentkezik, hogy Erasmus sem mond róla egyebet dicséretnél?

Életéről nagyon keveset tudunk. Délvidéki lehetett, esetleg dalmát származású. Erre, enged következtetni Romulus Amasaeus levele, melyben „patria et bonis carens”-nek mondja, tehát olyan területről kellett származnia, melyet az újra hódító háborút kezdett ozmánok elfoglaltak. Másrészt erre utal az is, hogy a délvidéki Brodarics kíséretében tűnik fel. Weiss Rezső egyéb­ként kitűnő tanulmánya óta fiatal diákként könyvelik el, aki Padovába lemenvén, máról hol­napra egy nagy és alapos filológiai apparátussal elkészített művel jön elő. Ugyanő Fortunatus születését 1490-95 közé teszi.

Ezt a feltevést - úgy látszik - cáfolják a munkája előszavában foglaltak, ahol II. Lajos királlyal kapcsolatban így ír: „cuius etiam prima cunabula nos omnibus faustis precationibus et plausibus venerati sumus”. Tehát már a királyi gyermek születésekor - 1506-ban - örömének adott kifejezést, vagy talán valamiféle üdvözlőverssel vagy írással tisztelgett bölcsőjénél. Szintén meglettebb voltára engednek következtetni Amasaeus levelei, melyekben „vir”-nek aposztrofáltatik, holott, ha valóban fiatal lett volna, a kor bevett szokása szerint a „iuvenis” járt volna ki neki. Különben is tudós munkája s annak szintje egyetemi végzettséget és hosszabb tudományos gyakorlatot tételez fel.³⁹³

Munkája megjelenéséig semmit sem tudunk róla. Már 1521-ben Budán kellett lennie, itt szerezhette meg patrónusának Brodarics István pécsi prépostot, aki 1522. év elején követ­ségbe indul a velencei signoriához és a szentszékhez. Fortunatus csatlakozott kíséretéhez.³⁹⁴

Nándorfehérvár eleste - 1521. augusztus 27. - még közelebb hozta a fenyegető török rémet, s egy pillanatra felrázta a lelkileg és anyagilag zilált országot és királyt, aki most egyre küldözgeti követeit külföldre segélyért. Különösen a Szentszéktől várt nagyobb segítséget, hisz 1521. december 1-én meghalt X. Leo, és az utódjától többet remélhetett.

Brodarics testvérének, Mátyásnak és Fortunatusnak társaságában indult el. Ez kaphatott a kedvező alkalmon, mert egyrészt mecénásra talált, másrészt irodalmi terveit Itáliában vélte megvalósíthatónak. Brodarics és társai, mivel az új pápa még nem foglalta el trónját, hosszabb ideig tartózkodhattak Velencében. Brodarics 1522. április 26-án jelent meg a velencei tanács előtt, hogy megbízólevelét bemutassa és küldetésének célját előterjessze. Komoly eredményt sem ekkor, sem pedig a május 2-i és 3-i üléseken elérni nem tudott. Költségeit megtérítették ugyan, de jelentékenyebb anyagi támogatást nem szándékoztak nyújtani.³⁹⁵

Ez az idő éppen elég volt Brodarics régi velencei ismeretségének felújítására. Nem kerülte el Asolanus műhelyét, s magával vihette és beajánlhatta tehetséges kísérőjét, aki magával hozta Pliniusát s valószínűleg már előbb tervbe vette Seneca Questiones naturalesének kiadását. Különben nehezen lehetne megérteni, hogy munkáját rövid néhány hónap múlva éppen Asolanus nyomassa ki.

A diplomáciailag eredménytelen velencei tartózkodás után Brodarics útját Róma felé vette. A következő állomás Padova, ahol közel húsz éve tanulmányait végezte. Meglettebb tudós kísérőjét itt hagyta „Graecarum Latinarumque literarum professoribus operam dare”, arra az időre, amíg Rómából visszatér. Anyagiakkal is segíthette, de a jövőre vonatkozólag még további támogatást ígért. Maga pedig elindult Rómába, hová már augusztus elején megér­ke­zett. További támogatást tőle Fortunatus aligha kapott, mert Brodarics maga is pénzszűkében volt, egyre írta - hiába - királyának a pénzkérő leveleket.³⁹⁶ Fortunatus - saját bevallása szerint - nem szívesen maradt el patrónusától, mintha előre megérezte volna, hogy az nem egyhamar fog Rómából visszatérni. Valóban Brodarics 1524 júniusában került haza. S közben a kettőjük közti kapcsolat mintha meglazult volna.

Fortunatus Padovában új pártfogóra tett szert Batthyány Orbán személyében, aki a már emlegetett Buzlay Farkassal és László kanonokkal egy nagyon jónevű tanár, Romulus Amasaeus házában lakott. Fortunatus Batthyány preceptora lehetett. Itt - Amasaeus mellett továbbképezhette magát, s Batthyány révén a legjobb társaságba került, amelybe II. Lajos francia unokaöccse, a szintén Padovában tanuló Gianlodovico Saluzzo is tartozott, aki feltűnően kereste a magyarok társaságát, valamint Bonus Salutius, „iuvenis neque a Musis neque a Charitibus abhorrens”.³⁹⁷

Ebbe a körbe kerülve, mindjárt padovai tartózkodása elején, mikor még nem törte meg életerejét a kilátástalan jövő, adatta ki munkáját. Batthyány ösztönözte, hogy ajánlja Saluzzó­nak, így „nomine Pannoniorum” fejezze ki iránta való tiszteletüket és nagyrabecsülésüket.

Fortunatus mind ajánlólevelében, mind utószavában azt állítja, hogy művét „hoc bimestre tempus”, azaz két hónap alatt ütötte nyélbe. Lehetséges, bár bizonyos előmunkálatnak már előbb meg kellett lennie, mert Itáliában több ideje erre nem maradt, hisz május elején érkezett Padovába, s a munka befejező részei: az ajánlólevél augusztus 1., az utószó pedig augusztus 2. keltezésű. Ez a pár hónap alaposan igénybe vehette, mert „inter alia studia” dolgozott. Mivel a magával hozott Pliniusán kívül más könyvvel nem rendelkezett, a szükséges auktoro­kat is elő kellett teremtenie. Sokat megtalált Padovában, ebben volt nagy segítségére Bonus Salutius. Velencébe is át kellett rándulnia, hol munkájához Filippo Fascaritól számos görög és latin könyvet kapott, s nagy segítséget nyújtott a „domus Asulana” kéziratokban és nyom­tat­ványokban bővelkedő bibliothékája is. Könyve 1523 februárjában jelent meg, tehát mind­addig javíthatott, bővíthetett rajta.³⁹⁸

Utószavában egész programot ád. Legközelebbi terve: Plinius Historia naturalisának kiadása. Lehet, hogy dolgozott rajta, de napvilágot sosem látott, s egyéb munkáiról sem tudunk. Elhallgatása életkörülményeivel magyarázható. Mecénása, Batthyány Orbán ugyanis 1523 áprilisában arra a vakhírre, hogy őt otthon valami nagy megtiszteltetés érte, három emberét, köztük Fortunatust, száz arany adóssággal Amasaeus nyaka között hagyva, hazasietett Magyarországra. Azt ígérte, három hét múlva visszatér és a pénzt is megadja. Atyja azonban e meggondolatlansága miatt szeme elé sem engedte. Padovában pedig várhattak rá, meg a száz aranyra! Pedig erre Amasaeusnak égető szüksége lett volna, adósságok nyomták, a tönk szélére került, és hiába írta Orbánnak kétségbeesett hangú leveleit, választ sem kapott. Így 1523. szeptember 15-én kelt levelében is kéri tartozásának megfizetését, mert nagy szükséget lát; tanúk erre Bonus Salustius és László kanonok. „Végül kér téged Matthaeus Fortunatus, aki neked mindenkinél meghittebb, akit én, mivel se hazája, se vagyona, nem csupán a sajátomból tartok el, hanem, mivel a sorsán erősen bánkódik és a hosszú várakozásban szinte felőrlődik, megérek vigasztalni és a teljes kétségbeeséstől visszatartani.”³⁹⁹

Végre, 1524 elején megérkezett a pénz. Batthyány embere egyúttal leveleket is hozott. László, ki közben hazatért, írja Fortunatusnak, hogy ő otthon már jó álláshoz jutott, jegyző lett a kan­cellárián, Orbán meg királyi titkár. Fortunatus Batthyány megbízottjával tért haza. Amasaeus mind Orbánhoz, mind pedig annak atyjához, Benedekhez írt hálálkodó leveleiben nem fe­ledkezik meg Fortunatus ajánlásáról: „Úgy vélem - írja Batthyány Benedeknek -, nem szabad hallgatnom Matthaeus Fortunatusról, aki nem csupán nagyon derék ember, hanem iroda­lommal és tudománnyal is ékes, ugyanannyira, hogy minden jó embernek igen nagyra kell őt becsülnie. Orbán elutazása előtt és után sok hónapon át élt velem együtt, így annyira tisztán áll előttem egész élete, hogy nem kételkedem abban, hogy előtted, ki a legemberségesebb ember vagy, igen kedves lesz.”⁴⁰⁰

Ettől kezdve nyomát vesztjük. Csupán halálának dátumát őrzi meg a Budapesti Egyetemi Könyvtár 1529-ben Erasmustól kiadott Seneca-kötetének két margináléja: „Matthaeus Fortunatus agriae obijt 1528”, illetve „Matthaeus Fortunatus Pannonius qui obijt agriae 1528”. Ez a bejegyzés a XVI. század közepéről származik. Tehát ezek szerint 1528-ban halt meg Egerben.⁴⁰¹

Életkörülményeiről elég keveset tudunk, munkái közül, is csak egyet ismerünk, alakja mégis elég éles körvonalakkal áll előttünk. Ő már nem jól szituált főpap, javadalom, kanonoki stallum sem áll mögötte. Pap sem volt, s még meglett korában is „patria et bonis carens”. Tehát magyar viszonylatban eléggé egyedülálló jelenség, afféle vándorhumanista, aki tudásá­ból akar megélni. Elsősorban a királyi udvar felé tekint, oda szeretne bejutni. Ha oda nem sike­rül, jó egy főpap is mecénásnak, aki lehetővé teszi, hogy kedvenc stúdiumaival foglalkoz­has­sék. Ha munkáján keresztül nézzük: hivatásos tudós, még jobban leszűkítve, szövegkriti­kus. E téren is egyedülálló a magyarok között. A külföldi egyetemek hatására nálunk is meg­indult bizonyos filológiai érdeklődés. De mindezek kisebb méretű, és - ha szabad mon­dani - dilettáns jellegű próbálkozások voltak. Fortunatusnál már nem csupán jóleső szórakozás, nemes időtöltés, hanem - mint vérbeli tudósnak - hivatás, tehát egy kissé öncél is.

A könyvnyomtatás elterjedése maga után vonta a filológia fejlődését is. Egy-egy híresebb nyomda csakúgy öntötte az auktorok kiadását. A szövegkritikusok nagymestere Erazmus. Egy-egy általa készített kiadás - például Szent Jeromosa - már jóval megjelenése előtt lázba hozta a humanistákat, megjelenése pedig ünnepi eseményszámba ment. Ez a filológiai-humanizmus ideje.

Mi volt a humanista filológia célkitűzése? Erazmus szavaival olyan szöveget adni, amely „minimo cum taedio, maximo cum fructu legi possit”. Az olvasható szövegen van itt a hangsúly, ezért meg kell azt tisztítani az „innumera portentá”-tól. Ez lelkesítette kora tudósait, s Fortunatus is ennek a szektának volt a papja. Erazmus jelentőségét és műveit ismerte, s ezek közül a rotterdami mester Seneca-kiadványa csupán negatívumaival hatott.

Ha mégis az eszményt, a mestert keressük, azt Aldus Manutiusban találjuk meg, akit utó­szavában ünnepel. Miután a filológus elé tornyosuló nehézségekről beszélt, így folytatja: „Én is csak most értem meg igazában, hogy minden idők mennyivel tartoznak Aldus Manu­tiusnak, a kettős ékesszólás felszabadítójának és Camillusának. Az ő ragyogó tehetsége és szakadatlan munkája eredményezte, hogy az erények tudományait tisztelik. Ő az ékesszólás­nak már-már elkallódott ékeit helyreállította, s az ő szorgalmának köszönhető, hogy a görög és római nép kihúnyt fénye újraéledt. Ha valóban teljes egészében akarjuk fölbecsülni, szinte hihetetlen, hogy ez a hatalmas, a gondviselés különös ajándékából született férfiú, mekkora munkával és fáradsággal, milyen gondossággal és szorgoskodással - emberi erőt meghaladva - mindkét nyelv annyi íróját hívta vissza az alvilágból és tisztította meg a végtelen sok hibától, melyek az idők mostohasága és a könyvárusok gondatlansága miatt elborították őket.” S ezért, ha meg is halt, „él Aldus dicsősége az egész földkerekségen, melyet ő érdemeivel betöltött, emlé­kezetét a feledéstől megőrizve ünneplik, és a minden időkre szóló érdemének hírét ünnepelni fogják, mígcsak tudományok lesznek”.⁴⁰²

Fortunatus az első magyar, aki beállva a tisztelők kórusába, mintegy „nomine Pannoniorum” teszi le koszorúját Aldus sírjára és mond köszönetet szellemének.

Aldus munkáját folytatja dicsőségesen a „domus Asulana”. „Ennek kiváló törekvéseit mind tanulmányokkal, mind pedig régi kódexek felkutatásával támogatnia kell mindazoknak, akik azt akarják, hogy a respublica litteraria ép maradjon. A mi korunk tudományának leginkább arra van szüksége, hogy a régiek szövegei minél hibátlanabbak legyenek”. Itt a respublica litteraria polgára beszél. A beavatottak biztonságával jelöli meg az annyit hangoztatott teendőket, a korabeli filológia közismert célkitűzéseit. Minden erejét ezeknek a céloknak a szol­gálatába állította: „Mi Seneca Naturalesét elsősorban ennek a törekvésnek a támoga­tására... mint munkálkodásunk előjátékát adtuk ki, és nemsokára Pliniust, amelyen régebb idő óta dolgozunk, szándékozzuk kiadni.” Így csak egy idealista tudós beszélhet, aki hisz a tudományban, egy életet tesz fel rá. Csupán egy munkát hagyott az utókorra, azonban ebből az egyből is tisztán látjuk: nem csupán a magyar, hanem az egyetemes filológiának nagy kára, hogy a program csak az utószóban hirdeti egy kiváló magyarországi tudós álmait, aki a filológia terén méltó tanítványa Aldusnak és nem szégyenlendő társa Erazmusnak.⁴⁰³

Egyetlen munkája Seneca Quaestiones naturalesének szövegkritikai kiadása. Ezzel a lehető legnehezebb szövegkritikai feladatra vállalkozott. Seneca ugyanis - az egykorúak tanúsága szerint is - a legromlottabb, legolvashatatlanabb szövegek közé tartozott. Voltak már nyom­tatott kiadásai - ezek között Erazmusé -, de a javítást alig vitték előbbre.

Hogy minél alaposabb munkát végezhessen, teljességre törekedett a források összegyűjté­sében. Számontartotta az addig megjelent Seneca-kiadásokat. Ezek közül azonban igazában Erazmus 1515. évi teljes kiadását használta, s ennek megfelelő részét vette alapul, amely szintén egy régebbi nyomtatott kiadásnak alig javított változata. Több emendációját is átvette, külön jelezve a forrást. Igazi szövegkritikus nem mellőzheti a kéziratokat sem. Több kézirat állt rendelkezésére: „codex vetustissimus”-ra hivatkozik. Az összevetésnél természetesen a régebbi kódexeket veszi hitelesebbnek. Ha pedig egy javítandó helyet a forrásokban minde­nütt hibásan talál, conjecturához folyamodik. E téren nagy apparátussal dolgozik. Alig van latin szerző, akit fel ne használna, sőt a görögöket is, bár gyérebb számmal. Ezeknél sem csupán egy kiadásra támaszkodik, hanem - ha lehetséges - több kéziratot is megnéz.⁴⁰⁴

„Tévednek azok - figyelmeztet Fortunatus -, akik a romlott szövegű auktorok javítását könnyű­nek tartják, kiváltképpen akkor, hogyha nem világos helyeket akarunk megoldani.” Elmondja, hogy mit tett: „Meg fogod látni tudós olvasó, hány elenyészett szót újítottunk meg, hány fölöslegeset nyestünk le, hány fattyúhajtást vittünk vissza törvényes helyreállítással családjába, hány összezavartat szedtünk rendbe, hány fonák helyen állót állítottunk az eredeti helyére, hány csonkát és szükséges tagjaitól megfosztottat egészítettünk ki. Ugyanis nemcsak szavakat, hanem kifejezéseket is pótoltunk. Mert valamennyi régi kódex is hibás, helyeik változó, sőt nem egyszer ellenkező olvasásúak, amelyeknél a kiválasztás és a divinatio nehéz.” „Ahol a régi olvasásmód gyanús volt, ott vagy az értelmi, vagy a történeti, vagy pedig a tekintélyi szempontot vettem irányadónak, coniectúrához csak a végső esetben folyamod­tam.” De nemcsak a kézenfekvő hibák javítását tartotta szem előtt, hanem „az egész értelmé­nek összhangját, sőt az egyes szavak elhelyezését, jelentőségét és összehangzását is mérle­geltük.”⁴⁰⁵

Mint látjuk, értékes szempontok szerint dolgozott, s ezeket, szerencsés kézzel és biztos ítélő­képességgel alkalmazta. Igaz, vannak kevésbé sikerült, sőt hibás emendációi, „a szórend megfigyelésére, interpollátiók statuálására alig fordít gondot”, sőt van hely, melyet ki sem tud javítani, de - mint maga mondja - „egy vadásznak sem lehet bűnül felróni, hogy egy hatalmas rengetegben nem ejtett el minden vadat.” Műve a korabeli filológiai teljesítmények első vonalát jelenti. „Fennakadás nélkül olvasható szöveget még korántsem létesített ugyan, de commentárai nemsokára maguk után vonták azt.”⁴⁰⁶

Tudatában is volt munkája jelentőségének. „Ha valaki munkánkat az eddig kinyomtatott kiadásokkal figyelmesen összeveti, akkor ebben a nagyon kicsiny műben sok ezer tőlünk javított helyet fog találni.” (Ez a „sok ezer” retorikai közhely. Vári (Weiss) szerint 429 helyen javította a szöveget.) Sőt még nem kis büszkeséggel tovább megy: „Azt a hencegés gyanújától távolállva is merem ígérni, hogy a mi kiadásunkban a Quaestiones sokkal fényesebben és hitelesebben lát napvilágot, mint sok század óta napvilágot látott.” Öntudatos és nem kis jelentőségű szavak! Igazságáért azonban felel a munka, beigazolta a jövő, hitelesítette és elismerte Erazmus, sőt az újabb Seneca-kiadók is.⁴⁰⁷

Mégha szövegkritikusról van is szó, munkája ajánlólevelének és utószavának humanista szempontot figyelembe vevő tárgyalását is érintenünk kell. Ez az úgynevezett irodalom­történeti és személyi rész. Itt már nem csupán szövegkritikusként mutatkozik be, hanem teljes humanista vértezetben. Egy ajánlólevél határozottan eldönti írójának humanista voltát. Fortu­natusét olvasva, mindjárt szembeötlik, hogy nem valami újonc szárnypróbálgatásával állunk szemben, ellenkezőleg, nagyon is képzett, gyakorlott humanistával. Ajánlólevele magán viseli mindazon jegyeket, fordulatokat, melyeket egy hosszabb irodalmi gyakorlat alakított ki. A bevált sablonok, motívumok felmelegítése, variálása, alkalmazása Fortunatusban valóban mesterükre találtak.

Az ajánlólevélben szokták megtárgyalni az auktort is. E rész Erazmus 1529. évi Seneca-kiadásának ajánlólevelével összevetve szegényesnek mondható. Senecáról alig mond valamit. Csupán mint „diuinissimus philosophus”-t emeli ki. Erazmus 1515. évi kiadásának ajánlásá­ból megragadta ez a gondolat: „legendus fuerit omnibus quibus est bene vivendi studium”, és ezt szélesíti ki a filozófia dicséretévé: „Amelynél jobb ajándékot az Isten nem adhatott a halandóknak és amelynél nagyobbat az emberek nem kívánhatnak. Ez az egyetlen, amely az életet rendezi és alakítja, irányítja a cselekvést, megmutatja, mit kell tenni és mit kell mellőzni. Végül is ez adja meg az embernek az emberséget. Filozófia tanulmányozása nélkül senki sem tud jól és boldogan, de még tűrhető módon sem élni. Mindaz tehát, aki előhaladást tesz a filozófiában, az szükségképpen az életben jut előre. Hogy élünk, azt Istennek kö­szönjük, hogy jól élünk - a filozófiának. Tehát annyival köszönhetnénk többet a filozófiának - hacsak nem volna a filozófia is Isten ajándéka -, amennyivel a jó élet nemesebb és értékesebb, mint maga az élet.”

Sok benne a közhely, mégsem lehet véletlen a filozófia ilyetén felmagasztalása. Ő már nem az egyház tanait állítja oda az élet normájául. Senecát sem a középkori jámbor hagyományok oldaláról ragadja meg, mint ahogyan még Erazmus is tette. Gondolkodó, tudós ember - nem is pap, akit hivatásának bizonyos korlátai, legalább is a nyilvánosság felé, szellemileg kötnek - egy evilági gondolatrendszert tart irányadónak. Nem hiába mélyítette el éppen a padovai filozófiai iskola a szakadékot az ész és a hit, jobban mondva az ész igazsága és a hit igazsága között. Ez a fejlődés szabályos és törvényszerű a „laikus morál” felé.⁴⁰⁸

Míg az ajánlólevél közérdekűbb, addig az utószó speciálisabb. Itt már nem annyira a nagy­közönséghez, hanem a „studiosus lector”-hoz, a szakmabeliekhez fordul. Legalább is hang­jából ezt érezzük. Műhelytitkok kerülnek elő, munkájának szükségessége, az elődök számon­tartása, az eddig megjelent kiadásokkal - Erazmuséval - sommás összevetés, szempontjai, elvek, melyek őt irányították, tehát a módszer kérdése. Ha a munkából más sem maradt volna meg, mint ez az utószó, akkor is tisztán látnók - mint már fentebb ismertettük -, milyen széles­körű és alapos szakműveltséggel, milyen kialakult gyakorlattal rendelkezett. Ezért nem is csoda, hogy Erazmus is elismerte.

Fortunatus ugyanis már egy oly munka emendálásába fogott, melyet előtte többen, utoljára pedig - 1515-ben - nem kisebb tudós, mint Rotterdami Erazmus is kiadott. Filológus és humanista körökben - 1523-at írnak! - ezt ki ne tudná! Ezért az új kiadó bizonyos magyaráz­kodással tartozik a „tudós olvasónak”. Fortunatus nem tér ki a válasz elől, nem hallgatja el véleményét Erazmus kiadásáról, de nem is teheti, mert épp annak tökéletlensége, hiányai késztették munkára, és az szolgált alapul kiadásához. Véleményének kifejezését utószavának végére mintegy csattanóul hagyja.

Kritikájának élét elveendő - jól tudja, kinek a munkájáról mond kritikát - Erazmus kiadásának gyöngéit igyekszik magyarázni: „Megjelöltük pedig a romlott helyeket abból a kiadásból, melyet minap Erazmus Rotterdamus, a bonae litterae legnagyobb mestere és fejedelme rende­zett sajtó alá és hét éve nyomattatott ki a németországi Bázelben. Ezt a többi kiadásoknál - amint igaz is - javítottabbnak hittük. Azokat a hibákat, amelyek Erazmus figyelmét - aki elsőnek vetett valami kis világosságot Senecára és azt a reményt nyújtotta, hogy Seneca kijavítható - elkerülték - és ezek száma majdnem végtelen - amennyire lehetett, kijavítottuk. Ő ugyanis már rég a legnagyobb népszerűség tetőpontjára jutott el, és így azokat, mint az gondozásához mérve mintegy kisebb dolgokat, hanyagabbul kezelte. Egyébként, bizonyosan tudom, a mi munkánkat elősegítette volna.”⁴⁰⁹

Mint látjuk, a legnagyobb elismerés és tisztelet hangján az igazságot is megmondja. Finoman, a korabeli stílus színvonalán. Megsértődni, legalább is ezt kimutatni aligha lehet. De ez és az 1515. évi Seneca-kiadást közvetve érintő egyéb megjegyzés mégsem múlhat el visszhang nélkül. A humanista világ plénuma előtt hangzott el a szó, és akit érintett, az az akkori szellemi életnek valóban fejedelme volt: koronás királyok, főpapok, főurak, híres humanisták és névtelen rajongók versenyezve keresték barátságát. Ez a „támadás” nem is kerülte el Erazmus figyelmét.

Ha azon frissiben nem is jutott el kezeihez a megújhodott Seneca, barátai gondoskodtak róla, hogy híre megelőzze. Valószínűleg egyik barátja - Haio Hermann - értesítette, mert Erazmus­nak neki címzett 1524. augusztus 31-én kelt levelében olvashatjuk: „Nagyon örülök, hogy az a pannóniai annyi ezer hibát emelt ki Seneca Quaestiones naturaleséből. Ehhez ugyanis nem volt semmiféle régi kézirat. Csupán egy előbbi kiadásra voltunk utalva, s csak annyit változ­tattunk rajta, ami a könyvnyomdászok nyilvánvaló gondatlanságából romlott el. A divina­tiókat a lapszélen hoztuk, s ezek közül néhányat - hacsak nem csalódunk - ő is helyben­hagyott. Tehát ha hibákat közölt, nem a mi hibáinkat közölte.”⁴¹⁰

Nehéz elhinni, hogy valami nagyon örülhetett. Sőt az „ezer hibára” való utalásnak nagyon is gúnyos, erazmusi mellékíze van. Úgy látszik, még nem látta az új kiadást, csupán az utószó rája vonatkozó passzussáról értesült barátja leveléből. Magát mégsem felejti el mentegetni, hisz nagyon is tisztában volt hibáival. Ugyanebben a levelében már okolja is egyik barátját, hogy az Senecával rútul rászedte.

Később, mikor megszerezte az új Seneca-kiadást, mint szakértő tisztában lehetett, és volt is, Fortunatus munkájának jelentőségével. S azt is látta, hogy „az a pannóniai” mily kiváló, nagy felkészültségű tudós.

Erazmus konkrét válasza: az 1529. évi bázeli teljes Seneca, az 1515. évinek javított kiadása: „Opera L. Annaei Senecae et ad dicendi facultatem, et ad bene vivendum utilissima, per Des. Erasmum Roterod. et Matthaeum Fortunatum...” Tehát maga mellé vette társszerzőnek azt a Fortunatust, akiről még azt sem tudta, hogy már egy éve halott.

Egy humanista tudóst ennél nagyobb és hivatalosabb helyről jött elismerés aligha érhetett. Mások tudományos eredményeinek „felhasználásában” akkoriban nem voltak valami tág­keblűek a humanisták; a szellemi tulajdon még nem volt olyan erősen körülhatárolt, mint manapság. Erazmusnak ez a gesztusa lovagias elégtétel, felelet akart lenni a pannóniai tudós kritikájára, másrészt nagyon figyelmesen elolvasta és megértette - hisz A balgaság dicsé­retében csúfondárosan ő is szóvá teszi - Fortunatus ajánlólevelének azt a mondatát, melyben némely emendátorokról ír, „akik nagy örömmel és dicsekvéssel hencegnek, hogyha valamelyik auktornál egyetlen csekélyke jelentőségű helyet kijavítottak, pedig már azt előttük mások is kijavították, és ezt ők nem vették észre, vagy csak színlelik, hogy észrevették, csak azért, hogy mások munkájával és tehetségének dicsőségét maguknak vindikálják”. Ilyen babérokra Erazmus nem pályázott, de nem is volt rá szüksége.⁴¹¹

Ha már Fortunatus nevét a címlapra vette a magáé mellé, természetes, hogy a Tomiczki Péternek írt ajánlólevélben sem hallgat róla. Fortunatus elogiumát adja: „Nagyon sokat segített ebben a munkában Matthaeus Fortunatus Pannonius - mint a műve bizonyítja - kiválóan tudós, szorgalmas, józan és éles ítéletű férfiú munkássága. Ő ugyanis a Quaestiones naturales könyveit a lehető legtökéletesebben adta ki. Őt a legtöbb dologban szívesen követtük, csupán néhány helyen tértünk el tőle, gyakrabban ott, ahol a kéziratok a mi értel­mezésünket támogatták.”⁴¹²

Lényegében azonban alig tért el, csupán egy „codex Britannicus”-ra hivatkozik. Fortunatus munkáját a maga egészében átveszi. Bármennyire feldicséri is Fortunatust, az epistola dedicatoriában, - a sorok között - csak ellene hadakozik, az ő kritikájára szeretne válaszolni, annak hatását elmosni. Az 1515. évi kiadást megtagadja: „priorem aeditionem non fuisse meam”. Elmondja, hogy Canterburyben talált néhány Seneca-kéziratot s ezekben néhány javítást is eszközölt. A kéziratokat Bázelben egyik barátjára bízta, mert el kellett távoznia. Mikor néhány hónap múlva Bázelbe visszatért, „olyan művet találtam, hogy nagyon szé­gyenkeztem kiadása miatt”. Mint látjuk, egész apológiát tart saját védelmére, és ha nevet nem is említ, Fortunatus munkája és megjegyzése miatt „stimulavit animum cacar ignominiae”, s ezért igyekszik ezzel a kiadással és ajánlólevelével azt „si non licet excusare, saltem extenuare”.

Erasmus munkájával együtt Fortunatusé is elfogadott lett. Csakhogy a nagy név mellett az övé elhalványult, lassanként el is tűnt. Erazmus halála után Beatus Renanus rendezte sajtó alá Erazmus Senecáját. Bár a dedikáció és így Fortunatus dicsérete benne van, de neve a címlapon Erazmusé mellől már hiányzik. Muretus 1585. évi kiadásában mégcsak a nevét sem említi. Csupán az újabb Seneca-kutatók és kiadók tartják számon és értékelik nagyra, amint megérdemli.⁴¹³

*

Fortunatus valószínűleg nem ismerte Aldust személyesen, kapcsolatban sem állt vele, a magyarországi humanisták közül mégis ő állt hozzá legközelebb, mert szellemében dolgozott. Dolgozatunkat nem is tudnánk stílszerűbben lezárni, mint azzal, hogy őt állítjuk szimbó­lumnak a végére, őt, aki már gyümölcsöt is hozott, az aldusi műhelyből oly munkával jött ki, amely méltó az aldusi hagyományokhoz, és amely mű utószavában saját magára is álló érvénnyel csendül fel a nagy velencei nyomdász, az „instaurator literarum” dicsérete: „Nem lesz annyira süket és annyira hálátlan az utókor, hogy az égig ne magasztalná a tudományok és az emberi nem iránt tanúsított ilyen nagy pietas-t”.

(Magyar Könyvszemle 1945. 38-98.)