SZEMLE
A cselekvés lírája
(Idézet Csoóri Sándor: Párbeszéd, sötétben.)
Az utóbbi időben két jelentős tanulmánykötetet olvastam: az egyik J. Lipsius
könyve Hegesiasról, a másik Bretter György munkája*.
1 .
Hegesias, a filozófus, mielőtt útra kelt volna, egybegyűjtötte tanítványait, és a
következő, értelmetlennek tűnő szavakat mondta: „A tett bizonyságként hat, és
nincs szüksége kérdésre. Van, aki a tettekre mégis szavakkal válaszol. Válasza pedig
a kérdés erejével hat. A válaszként feltett kérdésre senki sem vár feleletet. És e
furcsa párbeszéd jelzi a végtelent, ami az értelem és a cselekedet között van." Ezzel
elbúcsúzott, és elindult a perzsiai Sacarum Festumra. (A Hegesiasra vonatkozó ré
szeket lásd: J. Lipsius: Antiquarus Parvus. Antwerpen, 1569. — Lipsius alaposan
ismerte a római irodalmat, de görögül nem sokat tudott, amint Ruhnken is írja:
„Lipsius perfectus litteris Latinis, Graecarum mediocriter peritus", ezért könyvében
nagyon sok időrendi és tárgyi tévedés van, ami manapság már köztudott, tehát
szükségtelennek tartom kijavítani. Ilyen például, hogy Hegesias sohasem járt Per
zsiában, és nem Kyrosz, hanem Ptolemaeus Lagi idejében élt.) Erről az ünnepségről
Strabon a következőket írja: „A Saciusok Scythák voltak, és a Caspiumi tenger kö
rül laktak: ezek Sokszor be-ütöttek PerSiába, végre Bactrianát és Armeniának nagy
részét elfoglalták. Midön egykor egy nagy innepet tartottak: a PerSiai király rajtok
ütött, 's egéSzen meg-verte őket... a SaciuSokon való gyözedelemnek emlékezetére
a' Sacaea innepet rendelték." Hegesias beszédét a tanítványai bizonyára értették,
mi természetesen értelmetlennek tartjuk, annyira korhoz kötött; mégis megállapítha
tunk egy bizonyos kettősséget, a modern párbeszéd abszurd elemét. A továbbiakban
Lipsius még hihetetlenebb történetet mesél el: Hegesias megérkezik a perzsa ün
nepségre, ahol éppen Amamus istennek áldoznak. A magas várfallal körülkerített
dombon — a dombot is a rabszolgák hordták össze —, a templomban pogány győ
zelmi áldozatot mutattak be. Amamus isten kegyelmének eléréséért elővezetik azt
a rabszolgát is, akit majd feláldoznak. Az örök győzelem ünnepére a rabszolgával
újra eljátszatják a történteket: hódító király lesz, trónra ültetik, ehet, ihat, sőt a
király ágyasaival is hálhat. Néhány nap múlva megkorbácsolják, és felakasztják.
2. Hegesias a tömeg miatt nem férhetett közelebb az áldozathoz, barázdált öreg
arcát égette a nap, és fáradtan nézte az áhítatos embereket, akik újra átélték a fé
lelmet. Amint a sápadt, sovány alak felvánszorgott, és megállt a szék előtt, csend
lett, a tömegben valaki felkiáltott, és leborultak a földre. Hegesias állva maradt,
* B r e t t e r G y ö r g y : P á r b e s z é d a j e l e n n e l . K r i t e r i o n K ö n y v k i a d ó . B u k a r e s t , 1973.
és nézte, hogy félnek az áldozattól. „Emberek vagyunk — gondolta Hegesias —, és
mi mástól félnénk jobban, mint az embertől. Amíg csak a füst szállt az égre, félel
mük nem volt emberi, még reménykedtek, vártak, azt hitték, szorongásuk értel
metlen, aztán egyszerre itt van a bizonyság, itt áll soványan, sápadtan, parancsolhat
nekik, megütheti, leköpheti őket, és nem tehetnek semmit, megtorolhatja mindazt,
amit vele tettek. Szerencsére mindenki tudta, hogy nem tart sokáig — csak néhány
nap az egész. De ezt ő is tudja, és valószínű, még kegyetlenebb lesz." „A félelem
teljesen értelmetlen" — szólt közbe az egyik tanítvány, amint Hegesias otthon el
mesélte az ünnepet.
„A félelem az, de az ő félelmük nem" — válaszolta Hegesias, és sejtette, hogy
már a tanítványai sem értik meg. „De nem a félelemről akartam beszélni — foly
tatta Hegesias —, hanem arról, hogy beszéltem azzal az emberrel. Három napig
evett, ivott és fetrengett. A negyedik napon végre meghallgatott." (Sajnos, a szer
zőnek itt egy hosszú fejtegetése olvasható a Stercoranistákról és a szent Elementu-
mokról, aminek nyilvánvalóan semmi köze nem lehet Hegesiashoz, hiszen a vita
a középkori hitviták anyagát tartalmazza. Majd visszatérek erre is, de előbb lássuk,
mi az, ami Hegesias beszédéből valószínűnek tűnik. „És akkor azt mondtam neki:
— A boldogság a gyönyörben áll, igaz? — azt mondta: — Igaz. — Az érzéki gyö
nyörben, igaz? — azt mondta: — Igaz . . . Ezután megkértem, mesélje el az életét.
Azt mondta, hogy a Hadjáratkor született, ebből kiszámítottam, hogy harmincéves
lehet, szüleit megölték, ő rabszolgaként nőtt fel. — De most boldog vagy, igaz? —
kérdeztem. — Igen . . . — Tehát harminc évig szenvedtél, hogy egy pillanatra érez-
hesd a boldogságot!? — Rám nézett, nem értett. — Azt se tudtad, hogy boldog le
szel, ugye? — Nem, honnan sejthettem v o l n a . . . ? ! — Az érzéki örömök — foly
tatta tanítványainak Hegesias —, amint látjátok, sokkal ritkábbak, mint a szenvedés,
a fájdalom, és a legtöbb esetben elérhetetlenek. Amíg az örömöt nagyon ritkán,
igen nehezen és rövid időre érhetjük el, addig a szenvedést lehetetlen elkerülni...
Aztán megkérdeztem, tudja-e, hogy felakasztják? — Azt mondta: — I g e n . . . —
Megkorbácsolják, megcsúfolják? — Igen... — Tehát az öröm nem lehet állandó!
— Láttam, megint nem érti, mire gondolok. Ekkor megkérdeztem tőle a legegy
szerűbbet, amit embertől kérdezhetünk: — Most hogy érzi magát? — Azt mondta:
— Fáradt. Nagyon fáradt. — Tudom — mondtam —, a gyönyör, amíg szokatlan,
újdonság, addig élvezetet okoz, de csakhamar közömbössé, unottá, sőt kellemetlenné
válik; így bármennyire is törjük magunkat, csak kevés élvezetre, de annál több
fájdalomra teszünk szert, mert hiszen maguk az örömök is az ellenkezőre változnak,
s a lelki örömök sokkal gyengébbek, semhogy a szenvedéseket ellensúlyozzák. Épp
oly kevéssé képesek erre a születés, gazdagság, egészség stb., melyek inkább csak
azok előtt értékesek, akik nincsenek azoknak birtokában. — Rám nézett. Láttam,
nem értett meg. Elköszöntem, és hazajöttem."
3. Amint tudjuk, Ptolemaeus betiltotta Hegesias előadásait, de ez már Lipsiust
nem érdekelte, ő sokkal fontosabbnak tartotta, hogy a középkori hitvitákról is ki
fejtse a véleményét, biztosítsa a világot, hogy ő elismeri a teológiát, de látja az el
lentmondásait is, s nem azért ír Hegesiasról, mintha egyetértene a filozófiájával,
hanem kizárólag mint ember érdekli. Ezért a híres Stercoranista vitát is Hegesias-
szal mondatja el, ami érdekes, akkoriban talán merész is volt, de manapság eléggé
furcsán hat. Akkor, amikor a legerősebb volt az Inkvizíció, amikor még az emberek
gondolatát is ellenőrizhették (s nem volt nehéz), abban az időben egy Origines ne
vezetű teológus egy jelentéktelennek tűnő ellentmondásra bukkant: „Mi lesz az Űr
VatSorájában való Elementumokkal a gyomorban?" Azok, akik azt válaszolták, hogy
„az árnyékszékbe megyen", azok voltak a Stercoranisták, akik pedig azt felelték,
hogy „halálunk után az égbe száll" — azok voltak az igazhitűek. Volt egy harmadik
vélemény is, Paschasius azt mondja: „Szükségtelen dolog ezzel a kérdéssel magunkat
fárasztani." (Lásd még: Braughton-lexikon III. 1793.) Mind a három vélemény na
gyon fontos volt, és egyikbe sem kötött bele nyíltan az Inkvizíció. Talán a legfur
csább és abban az időben a legveszélyesebb a harmadik vélemény volt, mert az
első feltételezi, hogy racionálisan megoldható, a második, hogy hittel megválaszol
ható a teológiai gyakorlat ellentmondása, a harmadik mind a rációt, mind a hitet
értelmetlennek tartja. Viszont értelmezési lehetősége a konkrét indítékok hiányában
nagyon tág, ezért az adott korban mégiscsak ez tűnt a legveszélytelenebb véle
ménynek, ezért mondatja Lipsius Hegesiasszal: „A veszély műfaja nem a filozófia,
hanem a butaság. Az ész sohasem a veszélyre törekszik, mégis alig tudja elkerülni.
Ezért a gondolat és a beszéd között ott a forma kérdőjele, a formáé, ami nem a
léttel, hanem az élettel egyenlő, a perzsa rabszolga boldogságával. Ha e formában
elérhette volna a gondolatot, talán boldog lett volna, de boldogsága akkor sem vál
toztatna a tényen: továbbra is áldozat marad. Ezért akartam megkérdezni tőle,
vajon tudja-e, hogy áldozat? De láttam, nem értett engem."
Amint látjuk, Lipsius meghamisította Hegesiast, és talán ez írásának az ereje.
Ebben különbözik a tudóstól, aki képtelen elszakadni a tényektől, de mégis hasonlít
rá, mert minden tényt elfogad, és mindennel vitatkozik. Ha a diszkurzív intellektus
felőrlődik a monológban, objektivitásra törekszik. „Nem az egészet kell megragadni,
hanem a részeket — mondja Lipsius. — Én mindig elcsodálkozom azon, ha valaki
az egészet minősíti. Akkor, amikor az egészet nem ragadhatom meg, kötelességem
az elemeket megvizsgálni; de mi történik akkor, ha az elemeket sem vizsgálhatom,
akkor behelyettesítem olyan ellentétes elemekkel, amit vizsgálhatok." A valóságra
törekvés ezek szerint behelyettesítési folyamattá válik, amikor mindig a legközelebb
álló ellentétével helyettesítjük be a fogalmakat. Egy időben és térben kívül álló, ra
cionálisan gondolkodó ember számára ez értelmetlennek tűnik, hisz ezek szerint
sohasem juthat el a fogalomhoz, a behelyettesítés milyenségéhez. De ha feltételezünk
egy olyan helyzetet, amikor már a behelyettesítés lehetőségét is tagadnia kell a
szerzőnek, amint azt Lipsius teszi, és inkább vállalja a hamisítást az önálló gondolat
elfogadható formájáért, akkor örömmel vesszük észre, hogy az intellektus nem őrlő
dött fel, habár jól tudja, hogy az elemi fogalmak megragadása nélkül minden meg
állapítása idő és tér függvénye, és mint ilyen más idő, más tér, más gondolat szá
mára érthetetlen is lehet, de embersége nem omlik össze ettől az ellentmondástól.
Tudatosan éli ezt az ellentmondást, és tágítja az intellektus határait anélkül, hogy
összeomolna: hisz tudja, hogy ezt az ellentmondást helyzete tartalmazza. Van, ami
kor a monológ párbeszédes formában sem lehet objektív, csak azt a törekvést jelöli,
hogy az intellektus feltételez egy olyan helyzetet, amikor megszabadulhat monológ
lététől, jóllehet tudja, hogy ténylegesen nem szabadult meg tőle. Ezért Lipsius
könyve rendkívül jelentős, korát jóval túlélte, és sok megállapítása manapság már
közhellyé vált, de kevesen tudják, hogy az alábbi is tőle származik: Hegesias, miután
visszatért a Sacaeáról, megjegyezte: „ha az értelmetlen belülről nem elemezhető, és
kívülről nem élhető át, mit tehet a filozófus?" Lipsius ezt a kérdést szónoki kérdés
ként kezeli, könyvében viszont két gyakorlati megoldásban is felfedezhetjük a vá
laszt: 1. szellemi inkarnáció, az egészre vonatkozó megállapításait a mitológiára
bízza, ezáltal helyzet, elmélet és hangulat ismét egységbe kerül; 2. a részelemeket
általános érvényű igazságokként fogja fel, és önmagukon belül bizonyítja az ellent
mondást. Az első módszer hátránya, hogy sohasem juthat el a fogalmi konkrétum
hoz; a másodiké, hogy az alaphelyzetet el kell fogadnia mint premisszát, s nem
juthat el az általánoshoz.
4. Érdekes, hogy néhány száz év múlva egészen más tartalommal és megváltozott
körülmények között ismét megjelenik a filozófiai konstrukcióra törekvő vágy, és
jóllehet nyelvileg messze fölötte áll Lipsius szikár stílusának, mégis Bretter György
könyvében a párbeszéd-igény nagyon hasonlít Lipsius formális párbeszédeire. Maga
a „diszkurzív" szó is vitát sugall, de mindez egy intellektuson belül zajlik le, s ezért
a címben szereplő „jelennel" társhatározót zavarónak találom, egyszerű időhatáro
zóként értelmezem. A jelenben, az „adott birodalmában" keresi azt a formát, ami
a diszkurzív intellektusnak legjobban megfelel, s ez nem a párbeszéd, hanem a
monológ. Novellisztikus részleteivel Lipsiust juttatja eszünkbe, aki részletesen le
írja Hegesias perzsiai útját, bár tudjuk, sohasem járt ott: „Aki parancsnak enge
delmeskedik, nem lehet kívülálló, és mindenki parancsnak engedelmeskedik, Silenus
is. Csak csapda a kívülállás mítosza, ismét csak csapda: a mítoszra mítosszal való
válasz csapdája. Illúzió; fizetni kell érte. A látvány tehetetlen befogadásával, az
egyedülléttel, a fáradtsággal, amit az alkalmazkodás álarca okoz: mert színlelni
kell a kívülállóknak, ő csak saját magának áll kívül, de mások számára mindig
ott lesz, ahol van, mindig parancsnak engedelmeskedő, parancsot követő." A szöveg
cselekmény, hangulat, helyzetteremtés ellenére sem válik novellává, konkrét arcot
kereső fogalom szemléltető, értekező prózája marad. Habár Hérakleitosz testét szét
marcangolják az ebek, mégis boldog; tudja, igaza volt; Silenus átéli a tanácstalan
ságot, mégis reménykedik; Apollón bukásában is biztatást lát a szerző, s így a
fogalmi premisszákból megszületik a cselekvés lírája: „mámorukban csak önmagu
kat fosztják ki, a ma az övék, amit jelenné csak tettekkel tehetnek. Talán, ki tudja,
minden az övék lehet, de csak a jelenben élhetnek." Talán ez az egyik lényeges
következtetés, amit Lipsius sehogy sem értett volna meg: a lírikus cselekvést. Nem
teremti meg a cselekvés mítoszát, de a szükségét sugallja. A líra viszont a lehetet
lennel ellensúlyozza. E kettő váltakozásában mégis a cselekvés hat erősebben. Ezért
Bretter György elméletét a cselekvés igényére vezethetjük vissza. A kötet többi
cikke erre az igényre mint megvalósítható lehetőségre támaszkodik, mindenütt ott
érezzük kimondatlan alaptételként. A vágy és lehetőség most már nem a lírán ke
resztül azonosul, hanem a konkrét elméleti ellentmondások feloldásán. Továbbra
is megmarad a szemléltető jelleg, de megszűnik az önálló cselekmény, és a helyzet-,
hangulatteremtő stílus helyett a konvencionális filozófiai terminológia váltakozik
az aforisztikus megfogalmazással. „Hegel elméleti nagyságát — olvassuk — talán
éppen abban mérhetjük le a legközvetlenebb módon, hogy a teljes magyarázat el
vének felfedésével, minden lehetséges, avagy csak neki tulajdonított elfogultság el
lenére sem zárta le az utat Marx felé." Tehát van olyan elmélet is, amelyik lezárja
a továbbgondolás útját. De ha ilyent feltételezünk, akkor a történelem tanulság rá,
hogy az sohasem tűrte el a párbeszédet. Párbeszéd nélkül minek az érv, ha pár
beszéd lehet, akkor úgyis fölöslegessé válik ez az érv. Ez pedig hasonlít Lipsius
könyvében a Stercoranista vitához, és Paschasius véleménye tűnik a legelfogad-
hatóbbnak.
5 . A lírikus cselekvés alapja a hit, amiben egyesül a tagadás rációja és a líra
irracionalitása: „Már azt is tudjuk, hogy a rációban csak hinni kell, a humanizmust
viszont megvalósítani." Nyelvileg egy egyszerű kijelentésen alapszik, ami magában
foglalja az „annak ellenére is" megállapítást és egy lírai következtetést: „cselek
szem". Ha e cselekvés premisszáit keresnénk, ilyen fogalmakra bukkannánk, mint:
erkölcs, egyéni és társadalmi szférák összhangja, humanizmus, amelyek mind az
eszmény fogalomkörébe tartoznak, és egyetlen racionális indokuk a hiány. A hiány
megszüntetése nem önmagában, hanem a pozitív minőség hiányaként lesz a cselek
vés célja. Így a cselekvés logikus magyarázatot nyert, és teljesen elveszítené lírai
hatását, ha nem lenne mellette a logikusan nem magyarázható helyzet, amit az
„annak ellenére is" jelképez. Viszont e puszta kijelentés fordított hatást ér el: a
helyzet tűnik logikusnak, és a cselekvés értelmetlennek. Így a lírikus cselekvés is
első pillanatra értelmetlennek tűnik. „De az élet rációja a küzdés, az emberi lét
feltételekért folytatott küzdelem, rációnk ez, nem valami rajtunk kívül álló érte
lemnek engedelmeskedünk, hanem a létünkből fakadó rációnak, s ez a parancs azt
diktálja: vereségeink ellenére, sőt éppen, mert vereséget szenvedtünk, küzdjünk a
humánumért." E cselekvés másik fő tulajdonsága, hogy nem kérdőjelezi meg a
küzdés lehetőségét, ezért néha ilyen furcsa következtetésre jut: „Ha a nyelv nem
szól, akkor nincs mit mondjon." Vagy: ,,A jövő pedig — eszmény. Az eszmény és
reális viszonyában nincs szó két egyenrangú tag viszonyáról; döntő jelentősége a
reálisnak van. A reálisból kell kiindulni, a reálist kell elismerni, hiszen ebben
vívjuk harcainkat, és e harcban közelíthetünk az eszményi felé."
Bretter György írásainak jelentősége tehát nem valami új eszmény megfogal
mazása, hanem az eszmény és a „reálisban meglevő űrök" szembesítése. Mivel az
eszmény az átlag, a helyzet átlag alatti, ezért elmélete csak annyiban örök, ameny-
nyiben ezen az eszményen túlmutat, vagy amint azt a mitológiai írásaiban, a rea
litást végtelenül átélhető variációként ábrázolja, különben önmagában hordozza a
helyzet és eszmény túlhaladását. „A humanizmus harc az elidegenedés ellen" —
írja, és ebben is benne van az eszmény és a lehetőség azonosítása; a cselekvést úgy
szemléli, mint illuzórikusan szabad „harcot" anélkül, hogy a feloldhatatlanság lírája
jelen lenne. Ezekben a kijelentésekben a cselekvés elveszíti a lírát, realitásától meg
fosztott illúzióvá válik. A puszta cselekvés elmélete szerint, sajnos, értelmetlenné
válik századunk irodalma. Bár a szerző éppen az ellenkezőjére törekszik, amint azt
a cselekvés lírájában láttuk, az ilyen mellékesnek tűnő megjegyzéseivel lehetetlenné
válna az asszociatív irodalmi elemzés. Ezzel az elmélettel rendkívül egyszerűen —
és hiányosan — lehetne magyarázni nemcsak Günter Grasst, de még a Grimm-
meséket is: „Hát igen: egy elmegyógyintézet lakója vagyok — írja Grass —, és
ápolóm állandóan figyel, szinte le sem veszi rólam a szemét; ugyanis van az ajtón
egy kémlelőlyuk, ápolóm szeme meg az a fajta barna, amelyik nem tud átlátni raj
tam, a kékszeműn . . . " vagy egy Grimm-mese: „Hét esztendeig jártam a nyomodban,
voltam a Napnál, voltam a Holdnál, voltam a négy szélnél, kérdezősködtem utá
nad . . . mégis el akarsz felejteni?" A puszta cselekvés és a lírai cselekvés Bretter
Györgynél ugyanazon a gondolatrendszeren belül jelentkezik, de írásaiban mind sti
lisztikailag, mind szerkezetileg jól elkülönül. Kritikai elemzéseiben a puszta cselek
vés nyíltságával fordul a jelen felé, de a lírai cselekvés szemléletével közelíti meg
például Madáchot. Ezt a két szemléletet próbálja egyesíteni a kötetzáró cikkben:
„Ideiglenes manifesztum a líra provincializmusa ellen." Egyesítés helyett egymás-
mellettiséget találunk, de a két jól elkülönülő végletben a szerző legjelentősebb tu
lajdonságát figyelhetjük meg, amivel szinte egyedül áll irodalmunkban, élénk intel
lektussal mutat rá a kikövetkeztetett valóságra. Az egyik póluson a valóság és a
puszta cselekvés: „a költészet igazsága az, hogy benne a világ saját igazságtalan
ságát újra átéli, tudomásul veszi azért, hogy lerombolhassa, harcolhasson ellene",
a másikon a lírai cselekvés valósága: „Az átlibbenés játéka és a döntés felelőssége,
a jelentől való szabadulás és a jelenbe való visszalépés, a ráolvasás és a boszor
kányság megátkozása, a jelenlét izgága öröme és az elmúlás fájdalma, az ittlét
fájdalma és az elmúlás izgalma — ez a költészet szabadsága." Ha a költészet ilyen
szabad, akkor az esszé a szabadság műfaja, nem köti semmi, csak a nyelv, a föld
s a kimondhatatlan gondolat. Ennyi Bretter György hatalma: írásainak ránk és Rá
nehezedő súlya.
Ágoston Vilmos
Dostları ilə paylaş: |