Korunk 33. évf sz. (1974. március)



Yüklə 57,3 Kb.
Pdf görüntüsü
tarix26.11.2017
ölçüsü57,3 Kb.
#12713


SZEMLE 

A cselekvés lírája 



(Idézet Csoóri Sándor: Párbeszéd, sötétben.) 

Az utóbbi időben két jelentős tanulmánykötetet olvastam: az egyik J. Lipsius 

könyve Hegesiasról, a másik Bretter György munkája*. 

1 .

 Hegesias, a filozófus, mielőtt útra kelt volna, egybegyűjtötte tanítványait, és a 

következő, értelmetlennek tűnő szavakat mondta: „A tett bizonyságként hat, és 

nincs szüksége kérdésre. Van, aki a tettekre mégis szavakkal válaszol. Válasza pedig 

a kérdés erejével hat. A válaszként feltett kérdésre senki sem vár feleletet. És e 

furcsa párbeszéd jelzi a végtelent, ami az értelem és a cselekedet között van." Ezzel 

elbúcsúzott, és elindult a perzsiai Sacarum Festumra. (A Hegesiasra vonatkozó ré­

szeket lásd: J. Lipsius: Antiquarus Parvus. Antwerpen, 1569. — Lipsius alaposan 

ismerte a római irodalmat, de görögül nem sokat tudott, amint Ruhnken is írja: 

„Lipsius perfectus litteris Latinis, Graecarum mediocriter peritus", ezért könyvében 

nagyon sok időrendi és tárgyi tévedés van, ami manapság már köztudott, tehát 

szükségtelennek tartom kijavítani. Ilyen például, hogy Hegesias sohasem járt Per­

zsiában, és nem Kyrosz, hanem Ptolemaeus Lagi idejében élt.) Erről az ünnepségről 

Strabon a következőket írja: „A Saciusok Scythák voltak, és a Caspiumi tenger kö­

rül laktak: ezek Sokszor be-ütöttek PerSiába, végre Bactrianát és Armeniának nagy 

részét elfoglalták. Midön egykor egy nagy innepet tartottak: a PerSiai király rajtok 

ütött, 's egéSzen meg-verte őket... a SaciuSokon való gyözedelemnek emlékezetére 

a' Sacaea innepet rendelték." Hegesias beszédét a tanítványai bizonyára értették, 

mi természetesen értelmetlennek tartjuk, annyira korhoz kötött; mégis megállapítha­

tunk egy bizonyos kettősséget, a modern párbeszéd abszurd elemét. A továbbiakban 

Lipsius még hihetetlenebb történetet mesél el: Hegesias megérkezik a perzsa ün­

nepségre, ahol éppen Amamus istennek áldoznak. A magas várfallal körülkerített 

dombon — a dombot is a rabszolgák hordták össze —, a templomban pogány győ­

zelmi áldozatot mutattak be. Amamus isten kegyelmének eléréséért elővezetik azt 

a rabszolgát is, akit majd feláldoznak. Az örök győzelem ünnepére a rabszolgával 

újra eljátszatják a történteket: hódító király lesz, trónra ültetik, ehet, ihat, sőt a 

király ágyasaival is hálhat. Néhány nap múlva megkorbácsolják, és felakasztják. 

2. Hegesias a tömeg miatt nem férhetett közelebb az áldozathoz, barázdált öreg 

arcát égette a nap, és fáradtan nézte az áhítatos embereket, akik újra átélték a fé­

lelmet. Amint a sápadt, sovány alak felvánszorgott, és megállt a szék előtt, csend 

lett, a tömegben valaki felkiáltott, és leborultak a földre. Hegesias állva maradt, 

*  B r e t t e r  G y ö r g y :  P á r b e s z é d a  j e l e n n e l .  K r i t e r i o n  K ö n y v k i a d ó .  B u k a r e s t , 1973. 




és nézte, hogy félnek az áldozattól. „Emberek vagyunk — gondolta Hegesias —, és 

mi mástól félnénk jobban, mint az embertől. Amíg csak a füst szállt az égre, félel­

mük nem volt emberi, még reménykedtek, vártak, azt hitték, szorongásuk értel­

metlen, aztán egyszerre itt van a bizonyság, itt áll soványan, sápadtan, parancsolhat 

nekik, megütheti, leköpheti őket, és nem tehetnek semmit, megtorolhatja mindazt, 

amit vele tettek. Szerencsére mindenki tudta, hogy nem tart sokáig — csak néhány 

nap az egész. De ezt ő is tudja, és valószínű, még kegyetlenebb lesz." „A félelem 

teljesen értelmetlen" — szólt közbe az egyik tanítvány, amint Hegesias otthon el­

mesélte az ünnepet. 

„A félelem az, de az ő félelmük nem" — válaszolta Hegesias, és sejtette, hogy 

már a tanítványai sem értik meg. „De nem a félelemről akartam beszélni — foly­

tatta Hegesias —, hanem arról, hogy beszéltem azzal az emberrel. Három napig 

evett, ivott és fetrengett. A negyedik napon végre meghallgatott." (Sajnos, a szer­

zőnek itt egy hosszú fejtegetése olvasható a Stercoranistákról és a szent Elementu-

mokról, aminek nyilvánvalóan semmi köze nem lehet Hegesiashoz, hiszen a vita 

a középkori hitviták anyagát tartalmazza. Majd visszatérek erre is, de előbb lássuk, 

mi az, ami Hegesias beszédéből valószínűnek tűnik. „És akkor azt mondtam neki: 

— A boldogság a gyönyörben áll, igaz? — azt mondta: — Igaz. — Az érzéki gyö­

nyörben, igaz? — azt mondta: — Igaz  . . . Ezután megkértem, mesélje el az életét. 

Azt mondta, hogy a Hadjáratkor született, ebből kiszámítottam, hogy harmincéves 

lehet, szüleit megölték, ő rabszolgaként nőtt fel. — De most boldog vagy, igaz? — 

kérdeztem. — Igen  . . . — Tehát harminc évig szenvedtél, hogy egy pillanatra érez-

hesd a boldogságot!? — Rám nézett, nem értett. — Azt se tudtad, hogy boldog le­

szel, ugye? — Nem, honnan sejthettem  v o l n a . . . ? ! — Az érzéki örömök — foly­

tatta tanítványainak Hegesias —, amint látjátok, sokkal ritkábbak, mint a szenvedés, 

a fájdalom, és a legtöbb esetben elérhetetlenek. Amíg az örömöt nagyon ritkán, 

igen nehezen és rövid időre érhetjük el, addig a szenvedést lehetetlen elkerülni... 

Aztán megkérdeztem, tudja-e, hogy felakasztják? — Azt mondta: —  I g e n . . . — 

Megkorbácsolják, megcsúfolják? — Igen... — Tehát az öröm nem lehet állandó! 

— Láttam, megint nem érti, mire gondolok. Ekkor megkérdeztem tőle a legegy­

szerűbbet, amit embertől kérdezhetünk: — Most hogy érzi magát? — Azt mondta: 

— Fáradt. Nagyon fáradt. — Tudom — mondtam —, a gyönyör, amíg szokatlan, 

újdonság, addig élvezetet okoz, de csakhamar közömbössé, unottá, sőt kellemetlenné 

válik; így bármennyire is törjük magunkat, csak kevés élvezetre, de annál több 

fájdalomra teszünk szert, mert hiszen maguk az örömök is az ellenkezőre változnak, 

s a lelki örömök sokkal gyengébbek, semhogy a szenvedéseket ellensúlyozzák. Épp­

oly kevéssé képesek erre a születés, gazdagság, egészség stb., melyek inkább csak 

azok előtt értékesek, akik nincsenek azoknak birtokában. — Rám nézett. Láttam, 

nem értett meg. Elköszöntem, és hazajöttem." 

3. Amint tudjuk, Ptolemaeus betiltotta Hegesias előadásait, de ez már Lipsiust 

nem érdekelte, ő sokkal fontosabbnak tartotta, hogy a középkori hitvitákról is ki­

fejtse a véleményét, biztosítsa a világot, hogy ő elismeri a teológiát, de látja az el­

lentmondásait is, s nem azért ír Hegesiasról, mintha egyetértene a filozófiájával, 

hanem kizárólag mint ember érdekli. Ezért a híres Stercoranista vitát is Hegesias-

szal mondatja el, ami érdekes, akkoriban talán merész is volt, de manapság eléggé 

furcsán hat. Akkor, amikor a legerősebb volt az Inkvizíció, amikor még az emberek 

gondolatát is ellenőrizhették (s nem volt nehéz), abban az időben egy Origines ne­

vezetű teológus egy jelentéktelennek tűnő ellentmondásra bukkant: „Mi lesz az Űr 

VatSorájában való Elementumokkal a gyomorban?" Azok, akik azt válaszolták, hogy 

„az árnyékszékbe megyen", azok voltak a Stercoranisták, akik pedig azt felelték, 


hogy „halálunk után az égbe száll" — azok voltak az igazhitűek. Volt egy harmadik 

vélemény is, Paschasius azt mondja: „Szükségtelen dolog ezzel a kérdéssel magunkat 

fárasztani." (Lásd még: Braughton-lexikon III. 1793.) Mind a három vélemény na­

gyon fontos volt, és egyikbe sem kötött bele nyíltan az Inkvizíció. Talán a legfur­

csább és abban az időben a legveszélyesebb a harmadik vélemény volt, mert az 

első feltételezi, hogy racionálisan megoldható, a második, hogy hittel megválaszol­

ható a teológiai gyakorlat ellentmondása, a harmadik mind a rációt, mind a hitet 

értelmetlennek tartja. Viszont értelmezési lehetősége a konkrét indítékok hiányában 

nagyon tág, ezért az adott korban mégiscsak ez tűnt a legveszélytelenebb véle­

ménynek, ezért mondatja Lipsius Hegesiasszal: „A veszély műfaja nem a filozófia, 

hanem a butaság. Az ész sohasem a veszélyre törekszik, mégis alig tudja elkerülni. 

Ezért a gondolat és a beszéd között ott a forma kérdőjele, a formáé, ami nem a 

léttel, hanem az élettel egyenlő, a perzsa rabszolga boldogságával. Ha e formában 

elérhette volna a gondolatot, talán boldog lett volna, de boldogsága akkor sem vál­

toztatna a tényen: továbbra is áldozat marad. Ezért akartam megkérdezni tőle, 

vajon tudja-e, hogy áldozat? De láttam, nem értett engem." 

Amint látjuk, Lipsius meghamisította Hegesiast, és talán ez írásának az ereje. 

Ebben különbözik a tudóstól, aki képtelen elszakadni a tényektől, de mégis hasonlít 

rá, mert minden tényt elfogad, és mindennel vitatkozik. Ha a diszkurzív intellektus 

felőrlődik a monológban, objektivitásra törekszik. „Nem az egészet kell megragadni, 

hanem a részeket — mondja Lipsius. — Én mindig elcsodálkozom azon, ha valaki 

az egészet minősíti. Akkor, amikor az egészet nem ragadhatom meg, kötelességem 

az elemeket megvizsgálni; de mi történik akkor, ha az elemeket sem vizsgálhatom, 

akkor behelyettesítem olyan ellentétes elemekkel, amit vizsgálhatok." A valóságra 

törekvés ezek szerint behelyettesítési folyamattá válik, amikor mindig a legközelebb 

álló ellentétével helyettesítjük be a fogalmakat. Egy időben és térben kívül álló, ra­

cionálisan gondolkodó ember számára ez értelmetlennek tűnik, hisz ezek szerint 

sohasem juthat el a fogalomhoz, a behelyettesítés milyenségéhez. De ha feltételezünk 

egy olyan helyzetet, amikor már a behelyettesítés lehetőségét is tagadnia kell a 

szerzőnek, amint azt Lipsius teszi, és inkább vállalja a hamisítást az önálló gondolat 

elfogadható formájáért, akkor örömmel vesszük észre, hogy az intellektus nem őrlő­

dött fel, habár jól tudja, hogy az elemi fogalmak megragadása nélkül minden meg­

állapítása idő és tér függvénye, és mint ilyen más idő, más tér, más gondolat szá­

mára érthetetlen is lehet, de embersége nem omlik össze ettől az ellentmondástól. 

Tudatosan éli ezt az ellentmondást, és tágítja az intellektus határait anélkül, hogy 

összeomolna: hisz tudja, hogy ezt az ellentmondást helyzete tartalmazza. Van, ami­

kor a monológ párbeszédes formában sem lehet objektív, csak azt a törekvést jelöli, 

hogy az intellektus feltételez egy olyan helyzetet, amikor megszabadulhat monológ­

lététől, jóllehet tudja, hogy ténylegesen nem szabadult meg tőle. Ezért Lipsius 

könyve rendkívül jelentős, korát jóval túlélte, és sok megállapítása manapság már 

közhellyé vált, de kevesen tudják, hogy az alábbi is tőle származik: Hegesias, miután 

visszatért a Sacaeáról, megjegyezte: „ha az értelmetlen belülről nem elemezhető, és 

kívülről nem élhető át, mit tehet a filozófus?" Lipsius ezt a kérdést szónoki kérdés­

ként kezeli, könyvében viszont két gyakorlati megoldásban is felfedezhetjük a vá­

laszt: 1. szellemi inkarnáció, az egészre vonatkozó megállapításait a mitológiára 

bízza, ezáltal helyzet, elmélet és hangulat ismét egységbe kerül; 2. a részelemeket 

általános érvényű igazságokként fogja fel, és önmagukon belül bizonyítja az ellent­

mondást. Az első módszer hátránya, hogy sohasem juthat el a fogalmi konkrétum­

hoz; a másodiké, hogy az alaphelyzetet el kell fogadnia mint premisszát, s nem 

juthat el az általánoshoz. 


4. Érdekes, hogy néhány száz év múlva egészen más tartalommal és megváltozott 

körülmények között ismét megjelenik a filozófiai konstrukcióra törekvő vágy, és 

jóllehet nyelvileg messze fölötte áll Lipsius szikár stílusának, mégis Bretter György 

könyvében a párbeszéd-igény nagyon hasonlít Lipsius formális párbeszédeire. Maga 

a „diszkurzív" szó is vitát sugall, de mindez egy intellektuson belül zajlik le, s ezért 

a címben szereplő „jelennel" társhatározót zavarónak találom, egyszerű időhatáro­

zóként értelmezem. A jelenben, az „adott birodalmában" keresi azt a formát, ami 

a diszkurzív intellektusnak legjobban megfelel, s ez nem a párbeszéd, hanem a 

monológ. Novellisztikus részleteivel Lipsiust juttatja eszünkbe, aki részletesen le­

írja Hegesias perzsiai útját, bár tudjuk, sohasem járt ott: „Aki parancsnak enge­

delmeskedik, nem lehet kívülálló, és mindenki parancsnak engedelmeskedik, Silenus 

is. Csak csapda a kívülállás mítosza, ismét csak csapda: a mítoszra mítosszal való 

válasz csapdája. Illúzió; fizetni kell érte. A látvány tehetetlen befogadásával, az 

egyedülléttel, a fáradtsággal, amit az alkalmazkodás álarca okoz: mert színlelni 

kell a kívülállóknak, ő csak saját magának áll kívül, de mások számára mindig 

ott lesz, ahol van, mindig parancsnak engedelmeskedő, parancsot követő." A szöveg 

cselekmény, hangulat, helyzetteremtés ellenére sem válik novellává, konkrét arcot 

kereső fogalom szemléltető, értekező prózája marad. Habár Hérakleitosz testét szét­

marcangolják az ebek, mégis boldog; tudja, igaza volt; Silenus átéli a tanácstalan­

ságot, mégis reménykedik; Apollón bukásában is biztatást lát a szerző, s így a 

fogalmi premisszákból megszületik a cselekvés lírája: „mámorukban csak önmagu­

kat fosztják ki, a ma az övék, amit jelenné csak tettekkel tehetnek. Talán, ki tudja, 

minden az övék lehet, de csak a jelenben élhetnek." Talán ez az egyik lényeges 

következtetés, amit Lipsius sehogy sem értett volna meg: a lírikus cselekvést. Nem 

teremti meg a cselekvés mítoszát, de a szükségét sugallja. A líra viszont a lehetet­

lennel ellensúlyozza. E kettő váltakozásában mégis a cselekvés hat erősebben. Ezért 

Bretter György elméletét a cselekvés igényére vezethetjük vissza. A kötet többi 

cikke erre az igényre mint megvalósítható lehetőségre támaszkodik, mindenütt ott 

érezzük kimondatlan alaptételként. A vágy és lehetőség most már nem a lírán ke­

resztül azonosul, hanem a konkrét elméleti ellentmondások feloldásán. Továbbra 

is megmarad a szemléltető jelleg, de megszűnik az önálló cselekmény, és a helyzet-, 

hangulatteremtő stílus helyett a konvencionális filozófiai terminológia váltakozik 

az aforisztikus megfogalmazással. „Hegel elméleti nagyságát — olvassuk — talán 

éppen abban mérhetjük le a legközvetlenebb módon, hogy a teljes magyarázat el­

vének felfedésével, minden lehetséges, avagy csak neki tulajdonított elfogultság el­

lenére sem zárta le az utat Marx felé." Tehát van olyan elmélet is, amelyik lezárja 

a továbbgondolás útját. De ha ilyent feltételezünk, akkor a történelem tanulság rá, 

hogy az sohasem tűrte el a párbeszédet. Párbeszéd nélkül minek az érv, ha pár­

beszéd lehet, akkor úgyis fölöslegessé válik ez az érv. Ez pedig hasonlít Lipsius 

könyvében a Stercoranista vitához, és Paschasius véleménye tűnik a legelfogad-

hatóbbnak. 

5 . A lírikus cselekvés alapja a hit, amiben egyesül a tagadás rációja és a líra 

irracionalitása: „Már azt is tudjuk, hogy a rációban csak hinni kell, a humanizmust 

viszont megvalósítani." Nyelvileg egy egyszerű kijelentésen alapszik, ami magában 

foglalja az „annak ellenére is" megállapítást és egy lírai következtetést: „cselek­

szem". Ha e cselekvés premisszáit keresnénk, ilyen fogalmakra bukkannánk, mint: 

erkölcs, egyéni és társadalmi szférák összhangja, humanizmus, amelyek mind az 

eszmény fogalomkörébe tartoznak, és egyetlen racionális indokuk a hiány. A hiány 

megszüntetése nem önmagában, hanem a pozitív minőség hiányaként lesz a cselek­

vés célja. Így a cselekvés logikus magyarázatot nyert, és teljesen elveszítené lírai 


hatását, ha nem lenne mellette a logikusan nem magyarázható helyzet, amit az 

„annak ellenére is" jelképez. Viszont e puszta kijelentés fordított hatást ér el: a 

helyzet tűnik logikusnak, és a cselekvés értelmetlennek. Így a lírikus cselekvés is 

első pillanatra értelmetlennek tűnik. „De az élet rációja a küzdés, az emberi lét­

feltételekért folytatott küzdelem, rációnk ez, nem valami rajtunk kívül álló érte­

lemnek engedelmeskedünk, hanem a létünkből fakadó rációnak, s ez a parancs azt 

diktálja: vereségeink ellenére, sőt éppen, mert vereséget szenvedtünk, küzdjünk a 

humánumért." E cselekvés másik fő tulajdonsága, hogy nem kérdőjelezi meg a 

küzdés lehetőségét, ezért néha ilyen furcsa következtetésre jut: „Ha a nyelv nem 

szól, akkor nincs mit mondjon." Vagy: ,,A jövő pedig — eszmény. Az eszmény és 

reális viszonyában nincs szó két egyenrangú tag viszonyáról; döntő jelentősége a 

reálisnak van. A reálisból kell kiindulni, a reálist kell elismerni, hiszen ebben 

vívjuk harcainkat, és e harcban közelíthetünk az eszményi felé." 

Bretter György írásainak jelentősége tehát nem valami új eszmény megfogal­

mazása, hanem az eszmény és a „reálisban meglevő űrök" szembesítése. Mivel az 

eszmény az átlag, a helyzet átlag alatti, ezért elmélete csak annyiban örök, ameny-

nyiben ezen az eszményen túlmutat, vagy amint azt a mitológiai írásaiban, a rea­

litást végtelenül átélhető variációként ábrázolja, különben önmagában hordozza a 

helyzet és eszmény túlhaladását. „A humanizmus harc az elidegenedés ellen" — 

írja, és ebben is benne van az eszmény és a lehetőség azonosítása; a cselekvést úgy 

szemléli, mint illuzórikusan szabad „harcot" anélkül, hogy a feloldhatatlanság lírája 

jelen lenne. Ezekben a kijelentésekben a cselekvés elveszíti a lírát, realitásától meg­

fosztott illúzióvá válik. A puszta cselekvés elmélete szerint, sajnos, értelmetlenné 

válik századunk irodalma. Bár a szerző éppen az ellenkezőjére törekszik, amint azt 

a cselekvés lírájában láttuk, az ilyen mellékesnek tűnő megjegyzéseivel lehetetlenné 

válna az asszociatív irodalmi elemzés. Ezzel az elmélettel rendkívül egyszerűen — 

és hiányosan — lehetne magyarázni nemcsak Günter Grasst, de még a Grimm-

meséket is: „Hát igen: egy elmegyógyintézet lakója vagyok — írja Grass —, és 

ápolóm állandóan figyel, szinte le sem veszi rólam a szemét; ugyanis van az ajtón 

egy kémlelőlyuk, ápolóm szeme meg az a fajta barna, amelyik nem tud átlátni raj­

tam, a kékszeműn  . . . " vagy egy Grimm-mese: „Hét esztendeig jártam a nyomodban, 

voltam a Napnál, voltam a Holdnál, voltam a négy szélnél, kérdezősködtem utá­

nad  . . . mégis el akarsz felejteni?" A puszta cselekvés és a lírai cselekvés Bretter 

Györgynél ugyanazon a gondolatrendszeren belül jelentkezik, de írásaiban mind sti­

lisztikailag, mind szerkezetileg jól elkülönül. Kritikai elemzéseiben a puszta cselek­

vés nyíltságával fordul a jelen felé, de a lírai cselekvés szemléletével közelíti meg 

például Madáchot. Ezt a két szemléletet próbálja egyesíteni a kötetzáró cikkben: 

„Ideiglenes manifesztum a líra provincializmusa ellen." Egyesítés helyett egymás-

mellettiséget találunk, de a két jól elkülönülő végletben a szerző legjelentősebb tu­

lajdonságát figyelhetjük meg, amivel szinte egyedül áll irodalmunkban, élénk intel­

lektussal mutat rá a kikövetkeztetett valóságra. Az egyik póluson a valóság és a 

puszta cselekvés: „a költészet igazsága az, hogy benne a világ saját igazságtalan­

ságát újra átéli, tudomásul veszi azért, hogy lerombolhassa, harcolhasson ellene", 

a másikon a lírai cselekvés valósága: „Az átlibbenés játéka és a döntés felelőssége, 



a jelentől való szabadulás és a jelenbe való visszalépés, a ráolvasás és a boszor­

kányság megátkozása, a jelenlét izgága öröme és az elmúlás fájdalma, az ittlét 

fájdalma és az elmúlás izgalma — ez a költészet szabadsága." Ha a költészet ilyen 

szabad, akkor az esszé a szabadság műfaja, nem köti semmi, csak a nyelv, a föld 

s a kimondhatatlan gondolat. Ennyi Bretter György hatalma: írásainak ránk és Rá 

nehezedő súlya. 

Ágoston Vilmos 

Yüklə 57,3 Kb.

Dostları ilə paylaş:




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©genderi.org 2024
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə