Múltunk sz. (2014.)
Yüklə 170,07 Kb. Pdf görüntüsü
|
tanulmányok 50 1942. november 25-én sikerült együttműködési szerződést kötnie a kommunista párttal. 1943 elején Moulin megszervezte Dél-Franciaország három legnagyobb fegyveres ellenállási cso- portjának találkozóját, létrehozva ezzel az Ellenállás Egységes Mozgalmát (Mouvements unis de la Résistance – MUR). Északra utazva tovább folytatta az egyesítő munkát, majdnem minden ellenállási csoportot egy tető alá hozott az Ellenállás Nemzeti Tanácsának (Conseil National de la Résistance – CNR) megala- kításával. A CNR képviselőinek első találkozójára 1943. május 27- én Párizsban, a Rue de Four 48. alatt, a Saint-Germain-des- Près templom közelében került sor. A templommal szemben volt a Café de Flore és a Deux Magots, ahol a kor vezető ér- telmiségi személyiségei – köztük Sartre, Camus és Simone de Beauvoir – napjaik nagy részét töltötték, de egyiküknek se volt a leghalványabb elképzelése sem arról, mi zajlott a közelben. Moulin felolvasta de Gaulle üzenetét, amelyben ígéretet tett, hogy Franciaország jövőjéről a lehető leghamarabb dönteni fognak. A CNR ezen az ülésen három határozatot hozott: egy- részt eltörölte a Vichy-rendszer összes törvényét. Másrészt de Gaulle-t bízta meg azzal, hogy „a francia nemzet érdekeit vé- delmezze”. Harmadrészt pedig Giraud tábornokot bízta meg a Franciaországon belüli fegyveres harc megszervezésével. Henri Giraud-t az amerikaiak támogatták. De Gaulle-éknak így sike- rült távol tartaniuk őt a valódi hatalomtól, hiszen a megbízás, amit kapott, tartalom nélküli cím maradt. Senki nem tudta kézben tartani és irányítani azt a gerillaháborút, amelyet az ellenállás folytatott. A megszállt Párizsban tartott találkozó, ha nem is az állam képviseletére jogosító legitimitást, de valamiféle valós mandátumot adott de Gaulle-nak, és növelte presztízsét. Az akkori brit külügyminiszter, Anthony Eden így fogalmazta meg ezt Churchill-nek: de Gaulle „idealizált és félig misztikus figura”.
23 Három héttel később a Gestapo letartóztatta Jean Moulin-t és a vezetőség legtöbb tagját. Moulint három napig kínozták, 23
S ALGÓ
László: De Gaulle diplomáciája. Kossuth Kiadó, Budapest, 1972. Szűcs Anita — Mozgalomból állam? 51 mielőtt meghalt. Kínzója az a Klaus Barbie volt, aki később a „lyoni mészáros” nevet kapta, és a háború után a CIA segítsé- gével menekült Bolíviába. 1971-ben a francia kormány tudomá- sára jutott, hol van, de egészen 1987-ig nem léptek a kiadatása ügyében. A politikai huzavonával együtt napirendre került a háborús bűnökkel való szembenézés, ami még a nyolcvanas évek politikai napirendjét is uralta. A CNR vezetője Georges Bidault katolikus történész lett, aki a „Combat” ellenálló csoport társ-alapítója volt. Az Ellenállás társadalmi támogatottsága nőttön-nőtt. Egyre több hivatalnok és köztisztségviselő vette fel vele a kapcsolatot, így egyre több információhoz jutott. Az Ellenállásról folyó vitákban nehezen megítélhető helyzet alakult ki. Nagyon sokan adtak ki informá- ciót az Ellenállásnak, de egyúttal a rendszert is kiszolgálták. Egyszerre kollaboráltak és ellenálltak. A kérdés háború utáni megítélése egyáltalán nem egy- értelmű. Hubert Beuve-Méry, aki később a Le Monde-ot, és Emmanuel Mournier filozófus, aki az Esprit-et megalapította, egykor a társadalmi igazságosságot hangsúlyozó katolikus „Uriage” mozgalom kezdeményezője volt. A mozgalom azon- ban eltávolodott keresztényszocialista szellemiségétől, és Vichy egyik ideológiai bázisa lett. Mindketten ekkor léptek ki belőle. Sem Beuve-Méry, sem Mournier nem értett egyet Pétain rend- szerével. Mindketten viszonylag korán, már 1942-ben csatla- koztak az Ellenálláshoz, és Beuve-Méry de Gaulle egyik közeli tanácsadója lett. Ugyanakkor a fiatal François Mitterrand, aki joghallgatóként az 1930-as években jobboldali nézeteket vallott, 1941 decemberében a Vichy-kormány szolgálatába állt. Egészen 1943-ig főosztályvezetőként dolgozott, megkapta a Francisque- ot, Vichy legnagyobb kitüntetését, amelynek közepén Pétain marsall képmása díszelgett. 1942 derekától kapcsolatba lépett az ellenállókkal, és „Morland” fedőnéven rengeteg információval látta el őket. 1943 vége felé Londonba menekült, majd Algírba, és Giraud alatt kezdett dolgozni: soha nem jött ki de Gaulle-lal. Természetesen Mitterrand az Ellenállás tagja volt, de az 1990- es években sokakat sokkolt a hír, hogy egyáltalán két évig a Vichy-rendszernek dolgozott. A másik véglet de la Rocque ezre- tanulmányok 52 des, aki az 1930-as években szélsőjobboldali nézeteiről híresült el, de a háború alatt maga is német munkatáborba került. A háború után hívei róla is azt állították, hogy ellenálló volt. Bármekkora is volt az ellenállás mértéke, az Egyesült Államok nem tekintette szövetségesének Franciaországot. 1943. május 8-i levelében Roosevelt elnök azt javasolta Churchillnek, hogy a brit és az amerikai csapatok foglalják el Franciaországot, ta- golják be a katonai közigazgatásba, de Gaulle-t pedig nevezzék ki Madagaszkár kormányzójának. 24 De Gaulle nem kerülhette meg, hogy ne erősítse a Szabad Franciaország diplomáciai sú- lyát.
A tét emelkedik: az ellenállás nemzetközi politikai súlyának növekedése De Gaulle legnagyobb problémája mind az ellenállási mozgalmak egyesítésének kezdetén, mind a háború vége felé mozgalmának legitimitása volt. A szövetségesek nem ismerték el sem hadvise- lő félnek, sem francia emigráns kormánynak. Franciaországot továbbra is a törvényesen megválasztott, hitleri Németországot kiszolgáló Pétain marsall képviselte. Márpedig a háború után Franciaországnak a győztesek oldalán kellett állnia, de Gaulle- nak pedig kétsége sem volt arról, hogy Németország nem győz- het az angolszász hatalmak és a Szovjetunió ellen. Folytatta tehát a megkezdett utat: növelni kell a „Szabad Franciaország” diplomáciai súlyát, és a lehetőségeihez képest a lehető legna- gyobb részt vállalni a fegyveres harcokban. 25 1942 júniusában de Gaulle újabb katonai sikert ért el. A „Szabad Franciaország” Észak-Afrikában, Bir-Hakeimnél együttműködött a szövetségesekkel, s közösen feltartóztattak egy náluk jóval erősebb német egységet. De Gaulle megkap- ta, amire oly régóta várt. Volt ütőképes hadserege, s a brit és az amerikai sajtó elismerte Vichytől független francia erőként 24
Raoul A GLION
: The Free French and the United States from 1940 to 1944. In: De Gaulle and the United States szerk. Robert O. P AXTON és Nicholas W AHL , Berg Publishers, Oxford, 1994. 33–48. 25 Charles de G AULLE : I. m. 163. Yüklə 170,07 Kb. Dostları ilə paylaş:
|