Nyugat-magyarországi egyetem

Mészkedvelő fenyvesek
A környező magashegységek gerincein, meredek lejtőin, törmelékein, főnvölgyeiben többnyire délies kitettségben, általában 200 m tszf. magasság felett jönnek létre állományai. A makro­klímánál – mely rendszerint a lucfenyves vagy bükkös klíma övvel jellemezhető – domborzati okok miatt szárazabb és melegebb mezoklíma alakul ki. Fő ökológiai faktor a mésztartalmú alapkőzet (dolomit, mészkő, homokkő, márga), és a rajta kialakuló többletvíz­hatástól független köves, sziklás váztalaj ill. rendzinák.

A rendkívül száraz termőhely miatt a klímaregionális állományalkotó fafajok helyett az erdei­fenyő (Pinus sylvestris) alkot nyílt, egyszintes állományokat. A Keleti-Alpokban egészen Bécsig fölhúzódva, illetve az Aldunánál a Bánáti-hegyvidéken helyenként a feketefenyő (Pinus nigra ssp. nigra ill. ssp. banatica) helyettesíti az erdeifenyőt. Az elegyfák rendszerint hiányoznak, esetleg a lisztesfonákú berkenyék (Sorbus aria agg.) fordulnak elő színező elemként.

A hiányzó vagy alacsony borítású cserjeszintben bazifil és xerofil cserjefajok élhetnek, így a közönséges boróka (Juniperus communis), az ükörke lonc (Lonicera xylosteum), sóskaborbolya (Berberis vulgaris), ostorménbangita (Viburnum lantana), fanyarka (Amelanchier ovalis), molyhos madárbirs (Cotoneaster tomentosus).

A gyepszint rendszerint közepes borítású, fajgazdag, szintén a xerofil és bazifil fajok uralják. A limitáló faktornak tekinthető vízhiány miatt sikeres életformának bizonyulnak itt a fél- és törpe­cserjék. Tipikus képviselőjük a hegyi gamandor (Teucrium montanum), sarlós gamandor (T. chamaedrys), kakukkfüvek (Thymus spp.), selymes dárdahere (Dorycnium germanicum), ill. henye boroszlán (Daphne cneorum), medveszőlő (Arctostaphylos uva-ursi), törpepuszpáng (Polygala chamae­buxus), alpesi hanga (Erica herbacea). A xeromorf alkalmazkodás további esete a sásoknál és füveknél jól tanulmányozható. Jellemző, sokszor tömeges fajai a deres sás (Carex flacca), fehér sás (C. alba), törpe sás (Carex humilis), tarka nádtippan (Calamagrostis varia), tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum), nyúlfarkfüvek (Sesleria spp.). A gyepszint további dekoratív növénye még a sárga len (Linum flavum), patkófű (Hippocrepis comosa), ökörszem (Buphthalmum salicifolium), gombos varjúköröm (Phyteuma orbiculare), madársisakok (Cephalanthera spp.), vörösbarna nőszőfű (Epipactis atrorubens).

A mohák számára kedvezőtlen életfeltételek miatt a mohaszint fejletlen, jelentéktelen, főleg a sziklakibúvásokon lehet szaxikol mohafajokat találni zuzmók kíséretében.

Az Alpokban és Kárpátokban található mészkedvelő fenyveseket – az extrém termőhely miatt – véderdőnek kell tekinteni.

Csak kis területeken, reliktum jelleggel bukkan fel hazánkban a mészkedvelő erdeifenyves. Állományait meszes alapkőzeten (meszes homokkő), nagyon száraz rendzinákon találjuk. A talajok humusztartalma alacsony, vízállottsága kedvezőtlen. A szélsőséges termőhelyi tulajdon­ságok miatt a lombos fafajok versenyképessége alacsony, így a pionír, tág tűrőképességű erdei­fenyő (Pinus sylvestris) tud itt állományokat alkotni.

A homokkőre települt mészkedvelő erdeifenyvesben dominálnak a száraz tölgyes elemek, mint a tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum), sudár rozsnok (Bromus erectus), piros gólyaorr (Geranium sanguineum), ökörszem (Buphthalmum salicifolium), sárga len (Linum flavum). A hazai állományok másodlagos (elfenyvesített) jellege esetleg szóba jöhet, fajszegényebbek, monotonabbak a magas­hegységiektől. Így hiányoznak belőlük a tipikus sziklai fajok, mint a fanyarka, molyhos madárbirs, a törpecserjék, valamint a sások–füvek nagy része.

A hazai állományok a Zalai-dombvidék északi részén (Alibánfa, Petőhenye, Pakod, Nemes­apáti) lelhetők fel, másodlagos kialakulásuk valószínűsíthető.

A homokkőre települt hazai mészkedvelő erdeifenyves állományai kis területűek, erősen sebez­hetők. Az intenzív gazdálkodás miatt állományai eljellegtelenedtek, tulajdoni viszonyaik miatt aligha menthetők át az utókornak.

Mész- és melegkedvelő tölgyesek
Kisebb területeken, edafikus hatásra, a domb- és hegyvidékek meredek, délies kitettségű lejtő­in, vízszintesen rétegződött alapkőzeten esetleg plakor helyzetben jönnek létre állományaik. Általában 300–500 m tszfm. között fordulnak elő, de feljebb is hatolhatnak. A domborzati okok miatt szárazabb és melegebb mezoklimájú termőhelyek alapkőzete mésztartalmú (mészkő, dolomit, meszes homokkő, bázisokban gazdag andezit, bazalt, márga, ritkábban lösz), amelyen többletvízhatástól független kőzethatású talajok (humuszkarbonát, rendzina, erubáz), esetleg barnaföld, karbonátmaradványos barna erdőtalaj vagy csonka erdőtalaj alakul ki. A termőréteg általában sekély, de a bokorerdők termőrétegénél mélyebb, a termőhely az erdőtenyészet határá­nak közelében van.

Az állományok közepes záródásúak, helyenként felnyílók, mozaikos szerkezetűek, változó magasságúak, fajgazdagok, xerofil elemekből épülnek fel. A többnyire egyszintes koronaszintben a tölgyek a jellemző állományalkotó fafajok, így a molyhos, olasz, cser- és kocsánytalan tölgy (Quercus pubescens, Q. virgiliana, Q. cerris, Q. dalechampii). A kocsánytalan tölgy a középhegység északkeleti részén válik gyakorivá. A számos elegyfa közül a virágos kőris (Fraxinus ornus), vadkörte (Pyrus pyraster), barkóca-, házi és déli berkenye (Sorbus torminalis, S. domestica, S. graeca), mezei szil (Ulmus minor) és mezei juhar (Acer campestre) említhető, melyekből egy laza második szint is kialakulhat.

A koronaszint alacsony záródása miatt fényben gazdag az erdőbelső, ezért, s a tápanyag­gazdagság miatt a cserjeszint borítása mozaikosan változó, rendszerint magas, de közepes, esetleg alacsony is lehet. A cserjéket a húsos som (Cornus mas), fagyal (Ligustrum vulgare), ostorménbangita (Viburnum lantana), kökény (Prunus spinosa), bibircses kecskerágó (Euonymus verrucosus), egybibés galagonya (Crataegus monogyna), varjútövisbenge (Rhamnus catharticus), ükörkelonc (Lonicera xylosteum), pukkanó dudafürt (Colutea arborescens), sóskaborbolya (Berberis vulgaris), csepleszmeggy (Cerasus fruticosa), gyepűrózsa (Rosa canina) képviseli.

A cserjeszint fejlettségétől változó, közepes vagy magas borítású, fajgazdag, xerofil elemekből felépülő virágpompás gyepszintben számos fű- és sásfaj is megtalálható, mint a tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum), barázdált csenkesz (Festuca rupicola), vékony csenkesz (F. valesiaca), felemáslevelű csenkesz (F. heterophylla), nyúlfarkfüvek (Sesleria spp.), sudár rozsnok (Bromus erectus), magyar rozsnok (B. pannonicus), törpe sás (Carex humilis), sápadt sás (C. michelii). További jellemző elemei közül ki kell emelni a tarka nőszirom (Iris variegata), pázsitos nőszirom (I. graminea), színeváltó kutyatej (Euphorbia polychroma), bársonyos tüdőfű (Pulmonaria mollissima), borsfű (Cala­mintha clinopodium), szurokfű (Origanum vulgare), tarka koronafürt (Coronilla varia), sujtár (Laser trilobum), sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys), méreggyilok (Cynanchum vincetoxicum), pusztai szélfű (Mercurialis ovata), nagyezerjófű (Dictamnus albus), szarvaskocsord (Peucedanum cervaria), erdei varjúháj (Sedum maximum), pirosló gólyaorr (Geranium sanguineum), pilisi bükköny (Vicia sparsiflora), nagyvirágú méhfű (Melittis grandiflora), bakfű (Betonica officinalis), felálló iszalag (Clematis recta), közönséges galaj (Galium mollugo), sátoros margitvirág (Chrysanthemum corymbosum), osztrák ökör­farkkóró (Verbascum austriacum), orvosi salamonpecsét (Polygonatum odoratum), erdei gyöngyköles (Lithospermum purpureo-coeruleum), kőmagvú gyöngyköles (L. officinale) fajokat.

A mohaszint jelentéktelen.

A főleg Közép-Európa déli felére és Dél-Európára jellemző mész- és melegkedvelő tölgyesek hazánkban az Északi- és Dunántúli-középhegységben, Dél-Dunántúlon (Mecsek, Villányi-hg., Külső-Somogy, Tolnai- és Baranyai-hegyhát) és kis folton Nyugat-Dunántúlon (Soproni-dv.) találhatók.

A mész- és melegkedvelő tölgyeseket földrajzi és ökológiai szempontból is bonthatjuk változa­tokra. A Kárpát-medencét érő klímahatások ennél az élőhelytípusnál is tükröződnek, így a szubkontinentális Északi-középhegység mész- és melegkedvelő tölgyesében kelet felé haladva fokozatosan eltűnik a szubmediterrán cser és virágos kőris, jellemző cserjeként felbukkan viszont a kontinentális elterjedésű tatár juhar (Acer tataricum). További karakterisztikus faj a magyar perje (Poa pannonica), tarka gyöngyperje (Melica picta), méregölő sisakvirág (Aconitum anthora), Waldstein-pimpó (Waldsteinia geoides), magyar zergevirág (Doronicum hungaricum). A szubatlanti–szubmediter­rán hatás alatt álló Dunántúli-középhegység mész- és melegkedvelő tölgyesében jellemző cserjefaj még a cserszömörce (Cotinus coggygria) és a Balaton-felvidéken élő, védett bokros koronafürt (Coronilla emerus). Sajátos lágyszárú növényfajai közül gyakori a bajuszos kásafű (Oryzopsis virescens), továbbá jellemző a sárga koronafürt (Coronilla coronata), pilisi bükköny (Vicia sparsiflora), pusztai szélfű (Mercurialis ovata) és a gérbics (Limodorum abortivum). A még erőteljesebb szubmediterrán hatás alatt álló Dél-Dunántúl mész- és melegkedvelő tölgyesében elegyfaként megjelenik még az ezüst hárs (Tilia tomentosa), cserjeként pedig a jerikói lonc (Lonicera caprifolium). Megkülönböztető lágyszárú faja a fényes galaj (Galium lucidum), a liánszerű pirítógyökér (Tamus communis), a deres sás (Carex flacca), valamint az Északi-középhegység mész- és melegkedvelő tölgyesénél már említett méregölö sisakvirág (Aconitum anthora), Waldstein-pimpó (Waldsteinia geoides), magyar zergevirág (Doronicum hungaricum). A nyugat-dunántúli változatban csak behozva fordul elő a virágos kőris, ritka cserjéje a védett kövi benge (Rhamnus saxatilis). További jellemző fajként még az ökörszemet (Buphthalmum salicifolium), bibircses és szögletes kutyatejet (Euphorbia verrucosa, E. angulata) lehet fölsorolni.

Ökológia szempontból mészkedvelő tölgyeseket és melegkedvelő tölgyeseket tudunk meg­különböztetni. A melegkedvelő tölgyes andeziten, bazalton, inkább kontinentális klímahatás alatt kialakult fajszegényebb változat, míg a mészkedvelő tölgyes meszes alapkőzeten inkább szubme­diterrán klímahatás alatt létrejövő fajgazdagabb változat.

Az egyébként is kis kiterjedésű mész- és melegkedvelő tölgyesek területe jelentősen csökkent akkor, amikor az elmúlt évtizedekben a fatermesztésre kevésbé alkalmas termőhelyeiket erdei- és feketefenyő ültetéssel próbálták hasznosítani. Ezen kultúrállományok csak nyomokban, főként a kiritkuló, idősebb részeken tudnak néhány fajt megőrizni az eredeti fajgazdagságból. Az állományok egy része cseres, kocsánytalantölgyes vagy virágoskőrises konszociációvá alakult a helytelen erdőgazdálkodás következtében. A termőhelyek erodálásával másodlagosan is létre­jöhettek főleg cseres – kocsánytalan tölgyesekből. A meleg- és mészkedvelő tölgyeseket – erózióra hajlamos termőhelyük miatt is – véderdőként célszerű kezelni.
Bokorerdők
A középhegységek sziklás gerincein, meredek, délies kitettségű lejtőin, vízszintes kőzet­rétegződés esetén meleg platókon, általában 250 m tszf. magasság felett – edafikus és mezoklimatikus okok miatt – az erdőtenyészet határán jönnek létre a bokorerdők. Termőhelyük a domborzati okok miatt a makroklímánál szárazabb és melegebb mezoklímájú, alapkőzetük mésztartalmú (mészkő, dolomit, meszes homokkő, bázisokban gazdag andezit, bazalt), talajuk igen sekély–sekély termőrétegű, többletvízhatástól független és száraz. Jellemző talajtípusuk a köves–sziklás váztalaj, valamint a kőzethatású talajok közül a humuszkarbonát, rendzina és erubáz.

A bokorerdők nyílt, mozaikos élőhelyek, a fás növények alkotta foltok fátlan lejtőgyepekkel és sziklagyepekkel váltakoznak. A fafajok alkotta lombkoronaszint markánsan nem különül el a cserjeszinttől, a fátlan foltok miatt a fás foltok oldalról nézve kupola alakúak. Állományalkotó fafaja a molyhos tölgy (Quercus pubescens), andeziten a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea), továbbá a virágos kőris (Fraxinus ornus), elegyfaként a csert (Quercus cerris), sajmeggyet (Cerasus mahaleb), barkóca-, házi és déli berkenyét (Sorbus torminalis, S. domestica, S. graeca), mezei juhart (Acer campestre), mezei szilt (Ulmus minor) lehet említeni, az erdélyi kocsánytalan tölgy (Quercus polycarpa) és főként az Északi-középhegységben a magas kőris (Fraxinus excelsior) is megjelenhet.

A közepes vagy magas borítású cserjeszint fajgazdag, számos xerofil faj építi fel. Általánosabb fajai a tatár juhar (Acer tataricum), sajmeggy (Cerasus mahaleb), kökény (Prunus spinosa), húsos som (Cornus mas), ostorménbangita (Viburnum lantana), sóskaborbolya (Berberis vulgaris), egybibés galagonya (Crataegus monogyna), bibircses kecskerágó (Euonymus verrucosus), pukkanó dudafürt (Colutea arborescens), molyhos szeder (Rubus tomentosus), szegélyekben a madárbirsek (Cotonaester spp.), csepleszmeggy (Cerasus fruticosa), jajrózsa (Rosa pimpinellifolia), cserszömörce (Cotinus coggygria).

Gyepszintje közepes vagy magas borítású, rendkívül fajgazdag, xerofil és többnyire mész­kedvelő fajok találhatók itt, váltakozik az erdei és a gyepi növényzet. Az extrém termőhelyi viszonyok (szárazság, meleg, magas karbonáttartalom, sekély termőréteg, stb.) miatt sikeres életformának bizonyulnak a félcserjék, mint a fürtös zanót (Cytisus nigricans), magas rekettye (Genista elata), selymes dárdahere (Dorycnium germanicum), sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys), napvirágok (Helianthemum spp.), kakukkfüvek (Thymus spp.), valamint a xeromorf felépítésű (keskenylevelű, sok szilárdítóelemet tartalmazó) fű- és sásfélék, mint a barázdált csenkesz (Festuca rupicola), vékony csenkesz (F. valesiaca), deres csenkesz (F. pallens), kései perje (Cleistogenes serotina), deres tarackbúza (Agropyron intermedium), tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum), árvalányhajak (Stipa spp.), magyar rozsnok (Bromus pannonicus), sudár rozsnok (B. erectus), törpe sás (Carex humilis). A színpompás virágszőnyegből kiragadva említhető még a felálló iszalag (Clematis recta), tarka nőszirom (Iris variegata), magyar lednek (Lathyrus pannonicus), pusztai szélfű (Mercurialis ovata), méreggyilok (Cynanchum vincetoxicum), nagyezerjófű (Dictamnus albus), piros gólyaorr (Geranium sanguineum), bókoló habszegfű (Silene nutans), hasznos tisztesfű (Stachys recta), mezei zsálya (Salvia pratensis), homoki pimpó (Potentilla arenaria), ebfojtó müge (Asperula cynanchica), csabaire vérfű (Sanguisorba minor), rekettyelevelű gyújtoványfű (Linaria genistifolia), sátoros margitvirág (Chrysan­themum corymbosum), magyar szegfű (Dianthus pontederae), koronafürtök (Coronilla spp.), homok­liliomok (Anthericum spp.), kardos peremizs (Inula ensifolia), színeváltó kutyatej (Euphorbia polychroma), tavaszi hérics (Adonis vernalis), szarvaskocsord (Peucedanum cervaria), taréjos csormolya (Melampyrum cristatum), szürke galaj (Galium glaucum), magyar repcsény (Erysimum odoratum), erdei szellőrózsa (Anemone sylvestris), sárga hagyma (Allium flavum), orvosi salamonpecsét (Polygonatum odoratum), erdei gyöngyköles (Lithospernum purpureo-coeruleum) és számos orchidea faj.

Bokorerdőket hazánkban az Északi- és Dunántúli-középhegységben, illetve Dél-Dunántúlon (Mecsek, Villányi-hg.) találunk.

Bár a különböző klímahatások miatt némi eltérés fölfedezhető a nagyobb tájegységek bokor­erdeinek faji összetételében, az edafikus tényezők (főleg az alapkőzet típusa) miatt a földrajzi változatok helyett ökológiai változatokat célszerű elkülöníteni. Így megkülönböztethetjük a könnyen málló mészkövön és bazalton álló típust, a közepesen málló, alacsonyabb bázistartalmú andeziten álló típust, és a kémiailag csak nehezen málló dolomiton álló típust.

A mészkövön és bazalton tenyésző bokorerdők az Északi-középhegységben (Tornai Karszt, Bükk, Cserhát, Naszály), a Dunántúli-középhegységben (Budai-hg., Pilis, Gerecse, Balaton-felvidéki bazalt tanúhegyek) és a Dél-Dunántúlon (Mecsek, Villányi-hg.) fordulnak elő. Jellemző cserjefajuk a sajmeggy (Cerasus mahaleb), továbbá a kontinentális jellegű fekete és pannon madár­birs (Cotoneaster niger, C. × matrensis). Dél-Dunántúlon jellemző a szubmediterrán karakterű jerikói lonc (Lonicera caprifolium), aranyeső (Laburnum anagyroides), szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus) fellépése is. A gyepszint további fajai a fehér zanót (Chamaecytisus albus), méregölő sisakvirág (Aconitum anthora), macskahere (Phlomis tuberosa), magyar bogáncs (Carduus collinus), Waldstein-pimpó (Waldsteinia geoides), magyar zergevirág (Doronicum hungaricum), a Mecsekben és a Villányi-hegységben további színesítő elem a pirítógyökér (Tamus communis), majomkosbor (Orchis simia), baranyai peremizs (Inula spiraeifolia) és a bánáti bazsarózsa (Paeonia officinalis ssp. banatica).

Az andeziten álló bokorerdők a legfajszegényebbek, az Északi-középhegységre (Zempléni-hg., Mátra, Kelet-Cserhát, Börzsöny) és a Dunántúli-középhegység északi részére (Visegrádi-hg.) jellemzők. Itt a kocsánytalan tölgy állományalkotó, a molyhos tölgy elegyfa, a cserjeszint borítása is alacsonyabb, a sajmeggy (Cerasus mahaleb) és a magas kőris (Fraxinus excelsior) szerepe viszont jelentős az állományok felépítésében. A cserjék közül kiemelendő a törpe mandula (Amygdalus nana) és szirti gyöngyvessző (Spiraea media), a lágyszárú növények közül domináló fűféle a magyar perje (Poa pannonica), keskenylevelű perje (P. angustifolia) és a sziklai csenkesz (Festuca pseudo­dalmatica).

A dolomiton álló bokorerdőket elsősorban a Dunántúli-középhegységben (Budai-hg., Déli-Vértes, Bakony, Balaton-felvidék, Keszthelyi-hg.) és kisebb folton az Északi-középhegységben (Naszály, Bükk: Nagy-Eged) találhatjuk meg. Tipikus elegyfái a berkenye kisfajok (Sorbus spp.), a Vértesben a csákvári Haraszt-hegyen a keleti gyertyán (Carpinus orientalis). Tömegesen megjelenő cserjefaja a vegetatív úton nagy polikormonokat (sarjtelepeket) alkotó cserszömörce (Cotinus coggygria), dekoratív cserjéje még a molyhos madárbirs (Cotoneaster tomentosus), fanyarka (Amelanchier ovalis) és a Balaton-felvidéken a bokros koronafürt (Coronilla emerus). A dolomiton található bokor­erdők a legfajgazdagabbak, gyepszintjének további fontos alkotó eleme a sziklai sás (Carex halleriana), sárga koronafürt (Coronilla coronata), pusztai szélfű (Mercurialis ovata), nizzai zörgőfű (Crepis nicaeensis), fényes galaj (Galium lucidum), dudatönk (Physocaulis nodosus), fénylő zsoltina (Serratula lycopifolia), bajuszos kásafű (Oryzopsis virescens).

A bokorerdők kicsiny, foltszerű területeken találhatók, korábban főleg legeltetéssel hasznosí­tották őket, sokszor a fás foltokat is kiirtották ennek érdekében. Az erdőgazdálkodás szempontjából értéktelen faállományok, termőhelyük alkalmatlan a gazdaságos fatermesztésre. Területük egy részét az elmúlt évtizedekben erdeifenyő és főleg feketefenyő ültetéssel próbálták hasznosítani, a termőhelyet megjavítani. Bizonyos területeken pedig virágoskőrises vagy magaskőrises származékok jöttek létre. Gyakran az is megfigyelhető, hogy a bokorerdők másodlagosan, az erős degradáció (taposás, legeltetés) és erózió nyomán alakultak ki a mész- és melegkedvelő tölgyesek felnyílásával. A meglévő bokorerdőket véderdőként célszerű kezelni, s mindenféle gazdálkodástól, háborítástól mentesíteni kell.

Ligeterdők ÉS CSERJÉSEK
A folyók és patakok rendszeres elöntésű területein alakulnak ki, ahol ingadozó, de mindig elérhető talajvíz van. Az állandóan mozgó víz oxigénben gazdag, ezért a szervesanyagok lebom­lása gyors, és a humuszosodás kismértékű. Az elöntések miatt jelentős a nitrogén és a vízzel szállított ásványi anyagok felhalmozódása. Termőhelyükön gyakoriak a mechanikai károsítások (hullámverés, jégzajlás), ezek következtében gyakran jönnek létre nyílt termőhelyek. Az élőhelycsoportban a mineralogén szukcessziósor figyelhető meg, amely gyors lezajlású. Kevés növényritkaság található bennük, nincsennek például reliktum és endemikus fajaik, viszont egyes dealpin vagy dekárpáti növények megjelennek itt. A folyók és patakok gyorsan és nagy távolságra szállítják a növények szaporítóképleteit, ezért, valamint a nyílt termőhelyek miatt nagyszámú adventív faj lép fel a ligeterdőkben. A ligeterdők és cserjések a természetes vegetációban az ország területének 19 %-át képviselték, a mai aktuális vegetációban területarányuk 0,6 %-ra zsugorodott, mely továbbra is jelentős mértékben csökken. Alapvetően folyómenti (síkvidéki) és patakmenti (hegy–dombvidéki) ligeterdő altípusokat lehet elkülöníteni.
Síkvidéki (folyómenti) bokorfüzesek
Síkvidéki ártereink (igen mély és) mély fekvésű részein (folyópartokon, zátonyokon) alacsony tengerszint feletti magasságnál (200 m tszfm. alatt) rétegezett folyóhordalékon (kavics, murva, homok, iszap) jönnek létre a bokorfüzesek. Élőhelyük a folyó mederváltozásaival együtt folyamatosan újraalakuló. Az elöntésből származó vízborítás rendszeres, a tenyészidőszak egy­harmadát–felét teszi ki. Ármentes időszakokban is felszínig nedves a termőhely. A talajoknál a humuszosodás még nem jellemző, ásványi frakcióban gazdag nyers öntéstalajok alakulnak ki.

Az extrém termőhelyi adottságok miatt a fafajok nem tudnak megnőni ezeken az élőhelyeken, magoncaik, csemetéik nagyobbrészt befulladnak. A közepes vagy magas borítású cserjeszintet higrofil fűzfajok alkotják, ezek a csigolyafűz (Salix purpurea), mandulafűz (S. triandra) és a kosár­kötőfűz (S. viminalis), továbbá a fehér fűz (S. alba) cserjésedő egyedei. Hazánkban a Duna, Rába, Mura, Dráva zátonyaira jellemző volt a parti fűz (Salix elaeagnos), csermelyciprus (Myricaria germanica) és homoktövis (Hippophaë rhamnoides), melyek mára erősen visszaszorultak vagy kipusztultak.

A gyepszint fajszegény, változó borítású, higrofil, nagyobbrészt iszaplakó fajokból áll. Az elöntések miatt sikeresek a magaskórósok is. Jellemző fajaik a kányafüvek (Rorippa spp.), mocsári nefelejcs (Myosotis palustris), keserűfüvek (Polygonum spp.), mocsári galaj (Galium palustre), a sások-füvek közül pedig a tarackos tippan (Agrostis stolonifera), mocsári perje (Poa palustris), pántlikafű (Typhoides arundinacea), posvány sás (Carex acutiformis), parti sás (C. riparia), éles sás (C. gracilis). Mivel a termőhelyen az áradások miatt állandó a bolygatás, számos egyéves ruderális – köztük sok adventív – fajt is találunk főleg az állományok szélén, iszapon, mint a disznóparéjok (Amaranthus spp.), libatopok (Chenopodium spp.), labodák (Atriplex spp.), subás farkasfog (Bidens tripartita).

Folyóink mentén az egész országban megtalálhatók a bokorfüzesek. Két ökológiai változatot lehet elkülöníteni, mégpedig a csigolyafüzest, mely kavicson és durva homok öntéseken, első­sorban a Duna és mellékfolyói mentén található. A ruderális fajok itt nagyszámúak. A mandula­füzes finom homok és iszap öntéseken alakul ki, kevesebb ruderális faj fordul elő, főként a Tisza és mellékfolyói mentén jellemző.

A bokorfüzesek instabil élőhelyek, az állományok összetétele, a fajok borítása, de sokszor maga a bokorfüzes helye is rendszeresen változik. Számos gyomnövényünk a bokorfüzesek útvo­nalán terjed az országban. Az élőhelyet elsősorban a vízügyi beavatkozások, kotrások, műtárgyak építése és mederfal kövezések veszélyeztetik, regenerációjuk viszont gyorsan megy végbe.