Nyugat-magyarországi egyetem



Yüklə 0,74 Mb.
səhifə6/13
tarix02.05.2018
ölçüsü0,74 Mb.
#40925
1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   13

Fűz- és nyírlápok
A főként reliktum fűzlápok (lápcserjések) és nyírlápok termőhelye hasonló az égerlápokéhoz, de a vízborítás gyakoribb és jelentősebb. Főleg a síkvidékekre jellemzők, de egyes tagjaik a hegy–dombvidékeken is megtalálhatók.

A nyírlápokra közepes záródású lombkoronaszint jellemző, melyben a ritka és védett szőrös nyír (Betula pubescens) illetve babérfűz (Salix pentandra) dominál, elegyfaként a bibircses nyírt (Betula pendula) és rezgő nyárat (Populus tremula) lehet felfedezni. A cserjeszint a fűzlápoknál jól fejlett, magas borítású, állományalkotó a higrofil rekettyefűz (Salix cinerea), mészmentes termőhelyen a füles fűz (S. aurita) és kutyabenge (Frangula alnus) is megjelenik. A nyírlápok fafajaiból a fűz­lápokban is előfordulhat egy–egy egyed. A nyírlápok cserjeszinje közepes borítású, a fűzlápoknál említett cserjefajok jelennek meg bennük.

Mindkét élőhelynél a gyepszint – a gyakori és jelentős vízborítás, valamint fűzláp esetében a zárt cserjeszint miatt – alacsony vagy közepes borítású, közepesen fajgazdag, s higrofil elemekkel jellemezhető. Gyakoriak és tömegesen jelennek meg a magassások és nagytermetű fűfajok. Képviselőik a posványsás (Carex acutiformis), rostostövű sás (C. appropinquata), zsombéksás (C. elata), villás sás (C. pseudocyperus), csőrös sás (C. rostrata), lápi nádtippan (Calamagrostis canescens), dárdás nádtippan (C. stricta), nád (Phragmites australis), vízi harmatkása (Glyceria maxima), keskenylevelű gyékény (Typha angustifolia). A gyepszint további jellemző faja még a védett mocsári pajzsika (Thelypterys palustris), gyilkos csomorika (Cicuta virosa), vidrafű (Menyanthes trifoliata), mocsári kocsord (Peucedanum palustre), nádi boglárka (Ranunculus lingua), mocsári gólyaorr (Geranium palustre), tiszaparti margitvirág (Chrysanthemun serotinum). A nyírlápok és a fűzlápok egy része hidegkori maradványfajok refúgiumai. Ezeket az értékes, ritka, védett fajokat a jégkorszak óta őrzik e lápok, ezért is jelentenek különös értéket ezen élőhelyek. Glaciális reliktum a mocsári angyalgyökér (Angelica palustris), tőzegeper (Comarum palustre), hamuvirág (Ligularia sibirica), zergeboglár (Trollius europaeus), lápi csalán (Urtica kioviensis).

A mohaszint hiányzik vagy változó borítású, bizonyos típusokban a tőzegmohák (Sphagnum spp.) jelentenek különleges értéket.

A fűz- és nyírlápok nagyon szórványosan és kis területen találhatók az országban. A nyírlápok egykoron a Nyírségre és a Hanságra voltak jellemzők, az utóbbi helyről eltűntek. A Nyírségben megtalálható még Bátorligeten, a közelmúltban felfedezett, de elpusztítással fenyegetett piricsei Júlia-ligeten, jó fél évszázada tették tönkre a halápi állományát. (Megjegyzendő, hogy – az inkább a fátlan élőhelyekhez sorolt – nyíres tőzegmohalápok Csarodán, Keleméren, Sirokon találhatók.)

A fűzlápoknál két ökológiai változatot lehet elkülöníteni. A gyakoribb fűzláp típusban tőzegmoha fajok nem fordulnak elő, sokszor a reliktum fajok is hiányoznak. Ez a típus inkább az Alföldre (pl. Hanság, Szigetköz, Duna–Tisza köze, Szatmár–Beregi-sík, Déli-Alföld) jellemző, de dombvidékeken, ritkábban középhegységekben is felbukkanhat. A ritkább, tőzegmohás fűzlápokban tömegesen jelennek meg a rekettyefűz tövei körül és a zsombékok közötti semlyékekben a tőzegmoha fajok (Sphagnum spp.). Jellegzetes kísérő mohafaj még a lápi moha (Aulacomnium palustre), továbbá tőzegmohalápi fajok, mint a hazánkban erről az élőhelyről már kipusztult tarajos pajzsika (Dryopteris cristata), valamint a kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia), a tömegesen megjelenő gyapjasmagvú sás (Carex lasiocarpa), illetve a hüvelyes gyapjúsás (Eriophorum vaginatum). Nagyon szórványosan találjuk ezt a típust az országban, előfordul a Szatmár–Beregi-síkon (Csaroda), Dél-Dunántúlon (Szenta), Nyugat-Dunántúlon (Kőszeg, Őrség, Vend-vidék) és a Magyar Középhegységben (Egerbakta, Kelemér, Sirok, Szentendre, Zalaszántó).

Reliktum nyír- és fűzlápjainkat a meliorálásnak nevezett vízelvezetés, termőhelyeik föltörése veszélyezteti. Kis területeik miatt könnyen sebezhetők, bolygatott termőhelyeikre a gyomfajok gyorsan betörnek, és jellegtelenné teszik az állományokat. A környező mezőgazdasági területek vegyszerbemosódása eutrofizációt okoz. Helyenként nemesnyárasok vagy amerikaikőrisesek kerültek a helyükre. Valamennyi meglévő állományuk védendő, vegetációtörténeti jelentőségük és sebezhetőségük miatt mindenféle beavatkozástól mentesíteni kell őket.
Lápi fenyvesek
A közép-európai magashegységek lefolyástalan teknőiben, mindenféle alapkőzeten, erősen savanyú kémhatású (pH 2,5–3,5) mohaláp talajokon alakulnak ki a lápi fenyvesek. A vízutánpótlás mindig esővíz (ombrogén) eredetű, a termőhelyek tápanyagszegények (oligotrófok, esetleg mezotrófok).

E szélsőséges termőhelyi viszonyokat az erdeifenyő (Pinus sylvestris) viseli már csak el, mely alacsony vagy közepes záródású állományokat alkot, de gyakoriak a letörpült egyedek által felépített állományok is. Jellemző elegyfa a szőrös nyír (Betula pubescens), kevésbé szélsőséges termőhelyeken a lucfenyő (Picea abies) is megjelenhet kisebb–nagyobb elegyarányban.

A cserjeszint hiányzik vagy nagyon alacsony borítású, tipikus eleme a kutyabenge (Frangula alnus), illetve a Kárpátokban és Alpokban glaciális reliktumnak tekintett törpe és apró nyír (Betula nana, B. humilis).

A lápteknőt rendszerint a tőzegmohák (Sphagnum spp.) párnái töltik ki, mely sajátos szub­sztrátumot nyújt a gyepszint fajainak. A tápanyagszegénység, a túl jó vízellátás miatt sikeresek itt bizonyos törpecserjék, mint a tőzegrozmaring (Andromeda polifolia), mámorka (Empetrum nigrum), molyűző (Ledum palustre), és a tömegesebben megjelenő áfonya fajok, így a tőzeg-, hamvas, fekete és vörös áfonya (Vaccinium oxycoccos, V. uliginosum, V. myrtillus, V. vitis-idaea). További, főleg mohalápi fajok a harmatfüvek (Drosera spp.), mocsári pimpó (Potentilla palustris), fürtös lizinka (Lysimachia thyrsiflora), gyapjúsások (Eriophorum spp.), szürkés, töviskés, gyapjasmagvú és csőrös sás (Carex canescens, C. echinata, C. lasiocarpa, C. rostrata).

A tőzegmohapárnák mellett a lápi moha (Aulacomnium palustre) és a merev szőrmoha (Polytrichum strictum) szembetűnő faja még a mohaszintnek.

Lápi fenyveseket az Alpok és Kárpátok területén szórványosan, kis kiterjedésben lehet találni. Vegetációtörténeti szerepük kiemelkedő, de sajnos több állományukat lecsapolással, legeltetéssel tették tönkre. A hazánk mai területéről (Őrség, Vend-vidék) jelzett lápi fenyvesek valójában csak a fenyőelegyes – tölgyesek láposodó típusai.


Erdőssztyepp erdők ÉS CSERJÉSEK
A keleti erdőssztyepp zóna legnyugatibb nyúlványa elér a Kárpát-medencébe, ahol a makroklíma által elsődlegesen befolyásolt lösztölgyes a síkvidék klímazonális erdőtársulása. (Ezt a vegetációtípust azért szerepeltetjük itt, mert alföldi megjelenése, szerkezete, állományalkotó fafaja miatt nagyban hasonlít a többi erdőssztyepp típushoz.) A többi erdőssztyepp erdőnk kialaku­lásában az edafikus feltételeknek (homok, szik) és az antropogén hatásoknak is jelentős szerepe van. A száraz erdőssztyepp a zonális erdő- és fahatár déli típusát képviseli, a regionális erdő- és fahatár esetében pedig az alsó típust. Állományaik rendszerint mozaikos felépítésűek, a kisebb–nagyobb erdőfoltok sztyeppfoltokkal váltakoznak, de előfordulnak, s ma már a nyílt típusnál nagyobb kiterjedésűek a zárt állományok is. Lombkoronaszintjükben főleg a kocsányos tölgy dominál, melyhez más szárazságtűrő tölgyfajok (olasz tölgy, alföldperemi részeken cser) is elegyedhetnek. Cserjeszintjük fejlett, fajgazdag, zömmel xerofil fajok építik fel, gyepszintjükben, mely közepes vagy magas borítású, szintén a xerofil fajok uralkodnak. A gyepszintben jellegzetesen keverednek az erdei és a gyepi (sztyepp) fajok. Részarányuk a természetes vegetáció­ban igen jelentős lehetett, mintegy 23 %. A leglátványosabb és valószínűleg a legkorábbi területcsökkenés, ill. átalakulás ennél az élőhelycsoportnál következett be, mai területük csupán 10 ezer hektár körüli, mely továbbra is erősen csökkenő tendenciát mutat. A Kárpát-medence természetes növényzeti örökségének legértékesebb, unikális tagjai tartoznak ide.
Lösztölgyesek
Síkvidékeink árvízmentes hátságain, széles löszhátakon eredetileg főleg plakor helyzetben, alföldperemi és hegylábi részeken, alacsony dombvidékeken, előhegységekben lösz (esetleg pannon agyag) alapkőzeten létrejövő zonális és regionális élőhelytípus a lösztölgyes, alacsony (200 m alatti) tszfm. magasságnál. A makroklíma hatása kialakulásában elsődleges szerepet játszik, az alföld belső részein az évi csapadék az erdőtenyészet szárazsági (alsó) határán mozog, ezért löszgyepekkel és löszpusztai cserjésekkel váltakozhatnak a kisebb–nagyobb erdőfoltok, melyek tipikus erdőssztyepp formációt öltenek. Az alföldperemi, hegylábi, alacsony dombvidéki részeken a nagyobb csapadékmennyiségnek köszönhetően zárt állományaival találkozhatunk. A többlet­vízhatástól független, humuszban gazdag talajok típusa csernozjom barna erdőtalaj, karbonát­maradványos barna erdőtalaj, ritkábban barnaföld vagy humuszkarbonát talaj lehet.

Állományaik vagy nyíltak, helyenként löszgyepekkel és cserjésekkel váltakoznak, vagy hegylábi, alföldperemi, alacsony dombvidéki részeken a záródás már jelentősebb, az erdőssztyepp struktúra itt már kevésbé ismerhető fel. A felső lombkoronaszint alatt egy gyengén fejlett alsó szint is esetenként megfigyelhető, a faegyedek az extrém termőhelyű részek felé haladva letörpülnek. Állományalkotó fafaja a kocsányos tölgy (Quercus robur), elegyfaként jellemző lehetett az alföldön mára megritkult olasz tölgy (Q. virgiliana) is. Alföldperemi, hegylábi, alacsony dombvidéki részeken a cser (Q. cerris) és a dárdáskaréjú kocsánytalan tölgy (Q. dalechampii) is megjelenik. A laza második lombkoronaszintben megtalálható a mezei és tatár juhar (Acer campestre, A. tataricum), mezei szil (Ulmus minor), vadkörte (Pyrus pyraster), ritkábban a vadalma (Malus sylvestris).

A fényben gazdag erdőbelsőben magas borítású, fajgazdag, xerofil fajokból felépülő cserjeszint alakul ki. A cserjék az erdőfoltok szegélyeire is kinyomulnak, s jellegzetes szegélycserjést alkotnak. Ennek tipikus faja a kontinentális elterjedésű törpe mandula (Amygdalus nana) és csepleszmeggy (Cerasus fruticosa), parlagi rózsa (Rosa gallica). A cserjeszintre az egybibés galagonya (Crataegus monogyna), bibircses és csíkos kecskerágó (Euonymus verrucosus, E. europaeus), kökény (Prunus spinosa), fagyal (Ligustrum vulgare), varjútövisbenge (Rhamnus catharticus), vörösgyűrűsom (Cornus sanguinea), a kis fává is megnövő tatár juhar (Acer tataricum) jellemző.

A magas borítású gyepszint fajgazdag, benne a xerofil tölgyesek (részben löszjelző, ill. erdős­sztyepp) és a löszgyepek fajai képviseltetik magukat. Ilyen a bársonyos tüdőfű (Pulmonaria mollissima), erdei szellőrózsa (Anemone sylvestris), tarka nőszirom (Iris variegata), bugás macskamenta (Nepeta pannonica), nagyezerjófű (Dictamnus albus), macskahere (Phlomis tuberosa), magyar zergevirág (Doronicum hungaricum), tavaszi hérics (Adonis vernalis), pusztai meténg (Vinca herbacea), erdei gyöngyköles (Lithospermum purpureo-coeruleum), orvosi salamonpecsét (Polygonatum odoratum) sátorozó margitvirág (Chrysanthemum cormbosum), pusztai meténg (Vinca herbacea), szarvas kocsord (Peucedanum cervaria), herék (Trifolium spp.). A xeromorf megjelenésű füvek–sások közül a tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum), erdei szálkaperje (B. sylvaticum), magas gyöngyperje (Melica altissima), barázdált csenkesz (Festuca rupicola), vékony csenkesz (F. valesiaca), sárgás sás (Carex michelii) említendő. A zártabb állományokban az előbbiek mellé üde és általános erdei fajok is felsorakoznak (pl. erdei ibolya, erdei tisztesfű, olocsán csillaghúr, salátaboglárka). Gyakoriak a degradált állományok zavarástűrő fajokkal (pl. borzas ibolya, erdei szálkaperje, csomós ebír, kányazsombor, széleslevelű salamonpecsét).

Mohaszintje jelentéktelen.

Egykor a Nagy- és Kisalföld löszhátain, peremi részein kiterjedt állományai voltak. Ma már csak kis területű maradványállományai vannak, az alföldperemi részen híres a Bükkalján (Ostoros, Kerecsend) és erősen átalakult foltokban a Mezőföldön, illetve a Nagyalföld még néhány pontján. Két ökológiai és egyben földrajzi változatot különböztethetünk meg, a Nagyalföld belső, aridabb területein a löszgyepekkel mozaikoló, szegélycserjésekkel átmeneteket képező, mozaikos felépí­tésű nyílt lösztölgyest, valamint az alföldperemi részeken, hegylábakon, alacsony dombvidékeken kialakult zárt lösztölgyest.

Területük java részét már korábban felszántották vagy legelővé alakították. Bizonyos állományaikat kultúrerdőkkel (nemesnyáras, akácos, erdeifenyves, feketefenyves) váltották fel. Megmaradt lösztölgyes maradványainkban kerülendő az erdőgazdálkodás. Vissza kell fogni a betörő adventív fajokat (pl. akác), a ritkuló állományfoltokon viszont nem feltétlenül kell mindenütt felújítást végezni azért, hogy az eredeti erdőssztyepp megjelenés, s a fényigényes, félárnyéktűrő löszpusztai fajok fennmaradhassanak.
Pusztai cserjések
Alföldi hátságainkon, peremhegyeink lábainál és alacsonyabb részein, általában alacsony tengerszint feletti magasságnál (300 m tszfm. alatt), lösz alapkőzeten találhatók a pusztai cserjések. A száraz, többletvízhatástól független kilúgzott vagy mészlepedékes csernozjom talajok, sekély csernozjom és karbonátmaradványos barna erdőtalajok, a száraz mezoklíma és sok esetben a domborzat miatt erdőállományok itt nem alakulnak ki, változó borításban az alacsonyabb termetű xerofil cserjefajok sikeresek. Az állományok egy része másodlagosan jött létre.

A cserjeszint változó borítású, alacsony termetű xerofil fajokból épül fel. A cserjefajok többsége az extrém termőhelyen gyökérsarjaival szaporodva nagyobb polikormon telepeket is alkothat. Ilyen faj a törpe mandula (Amygdalus nana), csepleszmeggy (Cerasus fruticosa), jajrózsa (Rosa pimpinellifolia), parlagi rózsa (R. gallica), kökény (Prunus spinosa) és veresgyűrűsom (Cornus sanguinea). Megtalálható továbbá az egybibés galagonya (Crataegus monogyna) és a tatár juhar (Acer tataricum) is.

A felnyíló foltokon és szegélyeken nagyobb a gyepszint borítása, a polikormonok alatt alacsonyabb. A gyepszintben a xerofil, főleg sztyepp és erdőssztyepp fajok dominánsak. Jellemző faj a macskahere (Phlomis tuberosa), magyar repcsény (Erysimum odoratum), selymes peremizs (Inula oculus-christi), borzas peremizs (I. hirta), nagyezerjófű (Dictamnus albus), tarka nőszirom (Iris variegata), tavaszi hérics (Adonis vernalis), kökörcsinek (Pulsatilla spp.) sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys), piros gólyaorr (Geranium sanguineum), pusztai meténg (Vinca herbacea), deres tarakbúza (Agropyron intermedium), szakállas tarackbúza (A. pectinatum), tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum).

Pusztai cserjéseket a Nagyalföldön és a középhegységek alföldre néző lábainál lehet találni. Két típust szokás elkülöníteni, a ritkább törpemandulást és a gyakoribb csepleszmeggy cserjést. Valójában fajkészletük nem különbözik, csupán a jellemző fajok dominanciája alapján tehető meg ez a szétválasztás. Rendszerint kis kiterjedésű, sokszor másodlagosan létrejött állományaikat az égetések, legeltetések, erdőtelepítések, parcellázások veszélyeztetik.


Sziki tölgyesek
Sziki tölgyeseink a síkvidékek (ma már) árvízmentes, de a talajvíztükörrel kapcsolatban álló lapályain találhatók alacsony (200 m alatti) tszfm. magasságnál, létrejöttük részben összefügg a lecsapolásokkal, árvízmentesítésekkel. Ezek következtében a legszárazabb területeken a korábbi tölgy – kőris – szil ligeterdő ill. lösztölgyes foltok termőhelye elszikesedett, a felsőbb talaj­rétegekben megindult a sófelhalmozódás. A mai állományok másodlagosan jöttek létre (para­klimax), korábban – feltételezések szerint – természetes kialakulású állományai is lehettek, de ezek degradálódtak, eltűntek. A talajképző kőzet részben öntés eredetű hordalék (agyag, homok, stb.), részben áthalmozott lösz. A sziki tölgyesek termőhelyére a változó vízhatás, valamint a szikes talajok, elsősorban a sztyeppesedő réti szolonyec, réti szolonyec, továbbá a réti erdőtalaj mozaikja jellemző.

Állományai nyíltak, mozaikosak, helyenként szikes gyepekkel (sziki magaskórósokkal) váltakozók, tipikus erdőssztyeppek. A termőhelyi szélsőségek (szik, időszakosan kevés víz) következtében a fafajok gyenge növekedésűek, az alacsony záródás miatt elágazók, esetenként letörpülők. Jobb termőhelyű foltokon egy gyengébb második lombkoronaszint is kialakulhat. A lombkoronaszint és cserjeszint fajösszetétele nagyban hasonlít a lösztölgyesekéhez és a tölgy – kőris – szil liget­erdőkéhez. Így állományalkotó fafaja a kocsányos tölgy (Quercus robur), a felső lombkorona­szintben ott található még a magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. danubialis) és a fehér nyár (Populus alba) is. A nagyon laza második lombkoronaszintben a mezei szil (Ulmus minor), mezei juhar (Acer campestre) és vadkörte (Pyrus pyraster) bukkan fel.

A cserjeszintben tipikus faj a kontinentális tatár juhar (Acer tataricum), valamint a vörösgyűrű­som (Cornus sanguinea), egybibés galagonya (Crataegus monogyna), csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus), kökény (Prunus spinosa) és fagyal (Ligustrum vulgare). A mozaikosan felépülő cserjeszint borítása – a fénybőség miatt – magas.

A gyepszint élesen elválik a nyílt és zárt részeken, mindkét helyen mozaikos, magas borítású és fajgazdag. A nyílt, fátlan részeken dominálnak a nagyobb termetű, esetenként magaskórósodásra is hajlamos sziki fajok, mint a bárányüröm (Artemisia pontica), sziki üröm (A. maritima), réti őszirózsa (Aster sedifolius), sóvirág (Limonium gmelini), magyar zergevirág (Doronicum hungaricum), orvosi kocsord (Peucedanum officinale), fűzlevelű peremizs (Inula salicina), sokvirágú boglárka (Ranunculus polyanthemos), legeltetett részeken a sziki csenkesz (Festuca pseudovina). Ezek a növények a humuszosabb és kevésbé szikes talajú, árnyalt erdőbelsőbe nem húzódnak be. A zárt, erdőfoltokkal borított részeken főként xeromezofil jellegű lomberdei fajok lépnek fel, így az erdei szálkaperje (Brachypodium sylvaticum), magas gyöngyperje (Melica altissima), szálkás tarackbúza (Agropyron caninum), bársonyos tüdőfű (Pulmonaria mollissima), erdei gyöngyköles (Lithospermum purpureo-coeruleum), széleslevelű salamonpecsét (Polygonatum latifolium), melyek a korábbi lösztölgyes vagy tölgy – kőris – szil ligeterdő maradványainak tekinthetők.

A mohaszint jelentéktelen, tipikusnak mondható faj a pintycsőrű moha (Brachythecium rutabulum) és a csőrös moha (Eurhynchium striatum).

A sziki tölgyes egykor a Nagyalföld szolonyec szikesein többfelé megtalálható volt. Ma már csak maradványokkal találkozunk a Hortobágyon (pl. Ohat, Újszentmargita), a Körösök mentén (pl. Hencida, Bélmegyer), a Zagyva alsó folyása mentén, s a kisalföldi Kemenesalján is található hasonló jellegű állománya.

Állományaik nagyobbrészt sarjeredetűek, ami természetvédelmi szempontból kedvező, mert ezeket a területeket a korábbi letermelések után nem szántották meg, s így fajkészletüket megőrizhették. Az erdőssztyepp karakter kialakításában és fenntartásában a korábbi legelte­téseknek is jelentős szerepe volt. Napjainkban a behúzódó adventív fa- és cserjefajok (pl. akác, amerikai kőris, keskenylevelű ezüstfa, gyalogakác) veszélyeztetik az állományokat, amelyek helyenként el is uralkodhatnak.
Homoki tölgyesek
A síkvidékek árvízmentes hátságain, savanyú vagy meszes homok alapkőzeten, ritkábban árterekből kiemelkedő térszínek sík, enyhén hullámos felszínein, alacsony (200 m alatti) tszfm. magasságnál alakulnak ki a homoki tölgyesek állományai. Mivel a homok a nyers lösznél jobb vízemelő, de rosszabb víztartó képességű, ezért a kevésbé szélsőséges, magasabb talajvíztükrű termőhelyeken, nagy területen zárt állományokkal találkozunk, s csak az igen száraz termő­helyeken jelennek meg a nyílt, homoki gyepekkel mozaikoló, tipikus erdőssztyepp állományok. (A nyílt és zárt típusok elkülönülése a makroklímával is összefüggésben van, így a szárazabb klímájú Duna-Tisza közén nagyobb a nyílt típusok részaránya, mint a csapadékosabb Nyírségben.) A nyílt változatra a humuszos homoktalajok, a zárt változatra az ennél fejlettebb kovárványos és rozsdabarna erdőtalajok, ill. a talajkombinációk jellemzők. A zárt homoki tölgyesnél a talajvíz hatása kifejezettebb, eredetileg gyakori az időszakos vízhatás, míg a nyílt változatnál csak többletvízhatástól független termőhelyeket találunk. A vízellátottság az utóbbi évtizedekben erősen romlott.

A nyílt homoki tölgyes erdőfoltjai alacsonyabb záródásúak, a fafajok gyengébb növekedésűek, esetenként letörpülők. Mindkét változat lombkoronaszintje fajgazdag, ugyanazok a fafajok dominálnak, egy gyengén fejlett második lombkoronaszint is – különösen a zárt változatnál – megfigyelhető. Állományalkotó fafaj a kocsányos tölgy (Quercus robur), jellemző elegyfaj a fehér nyár (Populus alba), mezei juhar (Acer campestre), mezei szil (Ulmus minor), vadkörte (Pyrus pyraster). Savanyú homokon, de magas talajvízállásnál meszes homokon is megjelenik a rezgő nyár (Populus tremula) és a bibircses nyír (Betula pendula), meszes homokon pedig a megritkult olasz tölgy (Quercus virgiliana). A Nyírség délkeleti részén előfordul még az ezüst hárs (Tilia tomentosa) is.

A kedvező fényviszonyok, a megfelelő vízgazdálkodás miatt magas borítású, fajgazdag cserje­szinttel találkozunk, melyet xerofil, xeromezofil fajok építenek fel. Ezek a boróka (Juniperus communis), egybibés galagonya (Crataegus monogyna), fagyal (Ligustrum vulgare), kökény (Prunus spinosa), mogyoró (Corylus avellana), tatár juhar (Acer tataricum), vörösgyűrűsom (Cornus sanguinea), csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus), gyepűrózsa (Rosa canina), varjútövisbenge (Rhamnus catharticus), meszes homokon még a sóskaborbolya (Berberis vulgaris), ostorménbangita (Viburnum lantana).

A gyepszint szintén magas borítású, fajgazdag, jellegzetesek a xerofil (részben homoki) fajok, de a zárt változatnál már mezofil (részben üde lomberdei) fajok is megjelennek. Az árnyalás nélküli részeken homokpusztai fajok uralkodnak, képviselőik a homoki csenkesz (Festuca vaginata), barázdált csenkesz (F. rupicola), vékony csenkesz (F. valesiaca), árvalányhajak (Stipa spp.), erdélyi gyöngyperje (Melica transsylvanica), illatos borjúpázsit (Anthoxanthum odoratum), illatos szentperje (Hierochloë odorata), ágas homokliliom (Anthericum ramosum), koloncos legyezőfű (Filipendula vulgaris), magas kocsord (Peucedanum alsaticum), szarvaskocsord (P. cervaria), citromkocsord (P. oreoselinum), homoki nőszirom (Iris arenaria), sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys). A zárt homoki tölgyes változatnál ezek a fajok legfeljebb az erdőszéleken találhatók meg. A nyílt változat erdőfoltjaira, árnyasabb állományrészeire és a zárt változatra a következő fajok jellemzők: erdei szálkaperje (Brachypodium sylvaticum), ligeti perje (Poa nemoralis), szálkás tarackbúza (Agropyron caninum), gyöngyvirág (Convallaria majalis), széleslevelű és soktérdű salamonpecsét (Polygonatum latifolium, P. odoratum), erdei ibolya (Viola sylvestris), erdei és kőmagvú gyöngyköles (Lithospermum purpureo-coeruleum, L. officinale), enyves zsálya (Salvia glutinosa), erdei tisztesfű (Stachys sylvatica), bársonyos tüdőfű (Pulmonaria mollissima), kéküstökű csormolya (Melampyrum nemorosum).

A homoki tölgyesek egykor a Nagyalföld (Nyírség, Duna–Tisza köze, Tengelici-homokvidék) és Kisalföld (Szigetköz, Komáromi-síkság) homokvidékein sokfelé, nagyobb kiterjedésben voltak megtalálhatók. Ma már maradványállományaik vannak, a nyílt változat alig lelhető már fel, a zárt változatból még vannak nagyobb erdőfoltok, de területük egyre csökken. A termőhely, az állományszerkezet és a fajkészlet alapján két – egymással érintkező és összefolyó – ökológiai változatot lehet fölállítani, a nyílt homoki (pusztai) tölgyest és a zárt homoki (gyöngyvirágos) tölgyest. Az előbbi tipikus erdősztyepp jellegű, alacsony záródású, xerofil jellegű társulás, míg az utóbbi záródott, xeromezofil jellegű.

A homoki tölgyesek területcsökkenésének egyik legfontosabb oka a többnyire megfontolatlan és indokolatlan talajvízszint csökkentés. Másik ok az, hogy a nehéz felújítás miatt a nagyobb fatermés reményében idegenföldi fafajokkal kultúrállományokat létesítettek termőhelyükön. Nagyobbrészt az akác, erdei- és feketefenyő, kisebb részt a nemes nyárak, simafenyő, vörös tölgy, fekete dió hódította el területüket, s semmisítette meg a homoki tölgyes élőhelyeket. Mindkét típusnál gondot jelent a gyomosodás, különösen a gyökérsarjaival tovagyalogló, s jellegtelen nitrofil aljnövényzetét magával vivő akác okoz nagy problémákat. Helyenként az adventív kései meggy (Padus serotina), bálványfa (Ailanthus altissima) és alásfa (Ptelea trifoliata) is fölverődik, a lágyszárúak közül pedig terjed például a selyemkóró (Asclepias syriaca), alkörmös (Phytolacca americana). A származékerdők közül a fehérnyáras említhető, helyenként a kocsányos tölgy nehéz felújítása miatt a gyökérsarjairól könnyen fölverődő fehér nyárat hagyják meg.


Yüklə 0,74 Mb.

Dostları ilə paylaş:
1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   13




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©genderi.org 2024
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə