Nyugat-magyarországi egyetem



Yüklə 0,74 Mb.
səhifə8/13
tarix02.05.2018
ölçüsü0,74 Mb.
#40925
1   ...   5   6   7   8   9   10   11   12   13

Vöröstölgyesek
Állományait laza szerkezetű, elsősorban homok és lösz alapkőzetű, üde, mészmentes termő­helyekre ültetik. Az alföldön, domb- és hegyvidéken egyaránt megtalálhatók a természetszerű erdők helyére ültetett vöröstölgyesek. A vörös tölgy (Quercus rubra) fiatalon gyorsan növő, erősen fényigényes, ugyanakkor jól árnyaló, csekély társulásképességű fafaj. Elegyfákat nem tűr meg maga mellett, cserjeszintje nem alakul ki, s az erős árnyalás és nehezen bomló avarja miatt nudum–szubnudum a gyepszintje. Egyébként már fiatalon terem és magról valamelyest terjed is.) Szálanként csak néhány általános lomberdei faj fordul elő, mint a kányazsombor (Alliaria petiolata), nehézszagú gólyaorr (Geranium robertianum), erdei gyömbérgyökér (Geum urbanum), bojtorjános tüskemag (Torilis japonica). Érdekes módon a sorok ásványi talajfelszínű részein jól fejlett moha­szinuziumok alakulhatnak ki.

Vöröstölgyeseket elsősorban a Nyírség és Belső-Somogy homoktalajain, illetve Vas, Zala, Baranya lösztalajain találunk, de kisebb állományai további hegy- és dombvidéki tájainkon is előfordulnak. A faállománnyal borított terület 0,9 %-án állnak vöröstölgyesek, területük növelése nem indokolt, az élőhelyek feltűnő szegénysége, és a vörös tölgy kevésbé jó minőségű faanyaga miatt állomá­nyaik jelentős részét célszerű átalakítani a jövőben.


Kultúrgesztenyések
Hazánkban a szelídgesztenye (Castanea sativa) Nyugat- és Dél-Dunántúlon (Soproni-hg., Kőszegi-hg., Zala, Mecsek), illetve szigetszerűen a Duna-kanyarban (Visegrád, Nagymaros) fordul elő nagyobb számban. Előbbi területeken a faj őshonossága vitatható, utóbbin mindenképpen ültetett. Gesztenyeligeteink többnyire délies kitettségű meleg, napos, de mészmentes alapkőzetű (pl. fillit, csillámpala, homokkő, andezit, kilúgzott lösz) termőhelyeken találhatók. A kultúr­gesztenyések kétféle módon jöttek létre, részben egykori erdők helyére, többnyire szabályos hálózatban telepítve, részben a szelídgesztenyét is tartalmazó erdők irtásával, s a gesztenyefák visszahagyásával alakultak ki. Állományai ligetesek, alacsony záródásúak, más fa- és cserjefajok rendszerint hiányoznak. A szabad állás miatt a gesztenyefák alacsonyak, terebélyes koronájúak. A gyepszint magas borítású, fajgazdag, de heterogén összetételű. A nyíltabb részeken, tág hálózatú állományokban a kaszálórétek fajai dominálnak, így az aranyzab (Trisetum flavescens), franciaperje (Arrhenatherum elatius), pelyhes selyemperje (Holcus lanatus), sudár rozsnok (Bromus erectus), rezgőfű (Briza media), pelyhes zabfű (Helictotrichon pubescens), terebélyes harangvirág (Campanula patula), pasztinák (Pastanica sativa), közönséges galaj (Galium mollugo). A zártabb foltokon, a sűrűbb hálózatba telepített állományokban a lomberdei fajok uralkodnak, így az erdei ebír (Dactylis polygama), réti csormolya (Melampyrum pratense), fehér perjeszittyó (Luzula luzuloides), erdei sédbúza (Deschampsia flexuosa), hegyi sás (Carex montana). Főleg a nyílt részeken számos ritka, védett faj is található, mint a fekete kökörcsin (Pulsatilla nigricans), agárkosbor (Orchis morio), szártalan bába­kalács (Carlina acaulis), kétlevelű sisakvirág (Platanthera bifolia), békakonty (Listera ovata).

A gesztenyeligetek – az utóbbi évtizedekben jelentkező gombakárosítók miatt – pusztuló­félben és eltűnőben vannak. Több állomány művelését felhagyták, ezekben a természetes szukcesszió megindult, s lassan átalakulnak a potenciális erdőtársulássá. A megmaradó állomá­nyokban pedig többnyire elmarad – a korábban rendszeres – kaszálás, ritkábban legeltetés, alomszedés, égetés. A természetvédelmi szempontból is figyelemre méltó gesztenyeligetek, mint tájképi, kultúrtörténeti értékek és sajátos élőhelyek megőrzése, fenntartása – a fenti okok miatt – nehézségekbe ütközik.


Őshonos fafajok jellegtelen faállományai
Az ide sorolható faállományok két módon jöhetnek létre: 1. spontán úton, korábbi erdők helyén kialakított másodlagos gyepek, szántók, parlagok újraerdősödésével, 2. mesterséges erdősítéssel (erdőfelújítással vagy erdőtelepítéssel) létrehozott állományok. Ide soroljuk az adott tájban nem őshonos, de hazánkban őshonos fafajok állományait is. Igen változatos termőhelyi körülmények között jelenhetnek meg a síkvidékektől a középhegységekig. Szerkezetük általában nem túl változatos, de a spontán települtek ritkábban változatosak is lehetnek. Az elegyfák többnyire hiányoznak, a spontán települőknél egy–két pionír fafaj verődik fel, az erdősítésnél csak az őshonos állományalkotó fafajt ültetik, idővel néhány elegyfa szálanként megjelenhet. Az állományok belsejében inkább csak szórtan, kisebb foltokban jelennek meg a cserjék, míg a faállományok szélén többé–kevésbé zárt cserjeszegély alakulhat ki. A cserjeszint faji összetétele nem jellemző. A gyepszint változó fejlettségű lehet. Erdei lágyszárúakban többnyire szegényesek, főleg gyomjellegű, zavarástűrő és tág tűrőképességű, generalista fajok fellépése a jellemző. A spontán állományok esetében nem csak a szerkezet, hanem a fajösszetétel is gyakran változatosabb.

A spontán úton létrejövő faállományok jellemző pionír fafajai a fehér és törékeny fűz (Salix alba, S. fragilis), fehér és rezgő nyár (Populus alba, P. tremula), mézgás éger (Alnus glutinosa), bibircses nyír (Betula pendula), ritkábban a fekete nyár (P. nigra, illetve többnyire a nemes nyárakkal alkotott hibridjei), a Délnyugat-Dunántúlon pionír állományokat alkothat az itt őshonos erdeifenyő (Pinus sylvestris) is. A mesterséges erdősítésre az előző fafajokon túl jellemzőek még a cser és kocsányos tölgy (Quercus cerris, Q. robur), magas és magyar kőris (Fraxinus excelsior, F. angustifolia subsp. danubialis), ritkábban juharok [elsősorban hegyi és korai juhar (Acer pseudoplatanus, A. platanoides)], hársak (Tilia spp.), gyertyán (Carpinus betulus) vagy egyéb más őshonos fafajok. A cserjék közül elsősorban az általánosan elterjedtebb, tágabb ökológiai tűrőképességű, terméseiket főként madarak révén terjesztő fajok települnek meg, így a kökény (Prunus spinosa), vörösgyűrűsom (Cornus sanguinea), egybibés galagonya (Crataegus monogyna), varjútövis benge (Rhamnus catharticus), csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus).

Ha a területet hosszabb ideig mezőgazdaságilag művelték, az erdősítést gyakran teljes talaj-előkészítés után végzik, így a korábbi vegetációból nincs túlélő faj. A fás- és lágyszárú növényfajok betelepülése attól függ, hogy a szaporítóképlet-forrásaik milyen messze vannak, milyen mértékűek az erdőművelési beavatkozások. Idővel bizonyos állományaik – ha vannak a közelben megfelelő szaporítóképlet-források – gyorsabban (nedves termőhelyek), vagy lassabban (száraz–üde termőhelyek) regenerálódhatnak, de a drasztikus talajmunkák (pl. tuskózás, szántás, tárcsázás) után a gyepszint nem vagy csak nagyon hosszú idő alatt állhat helyre. Ma a faállománnyal borított terület 24 %-a, csaknem egynegyede ebbe a típusba tartozik. Ez az arány is utal arra, hogy mennyire intenzíven kezelik erdeinket.
Özön fafajok faállományai
Spontán vagy mesterséges úton létrejött faállományok, ahol özön fafajok uralkodnak, s általában innen gyorsan tovább is terjednek. Igen változatos termőhelyi körülmények között a síkvidékektől a középhegységekig szinte bárhol megjelenhetnek. Szerkezetükre és fajösszetételük­re az őshonos fafajú jellegtelen faállományoknál elmondottak még fokozottabban érvényesülnek. A fajszegénységet az özön fafajok allelopatikus hatása is fokozza.

Ide sorolhatók a bálványfa (Ailanthus altissima), zöld juhar (Acer negundo), amerikai kőris (Fraxinus pennsylvanica), kései meggy (Padus serotina), nyugati ostorfa (Celtis occidentalis), keskeny­levelű ezüstfa (Elaeagnus angustifolia) spontán felverődő vagy ültetvényszerűen létesített állományai. Spontán regenerálódásukra – agresszív voltuk miatt – nem sok esély van, általában csak durva mesterséges beavatkozásokkal lehet ezeket az állományokat átalakítani. A faállománnyal borított terület 0,8 %-án találunk özönfafaj-állományokat.


Egyéb kultúrerdők
További ritkábban ültetett nem őshonos fafajok (pl. szlavón tölgy, magyar tölgy, mocsártölgy, ezüst juhar, turkesztáni szil, közönséges dió, fehér eper, juharlevelű platán, lepényfa, japánakác, törökmogyoró, narancseper, vadgesztenye, atlasz cédrus, virgíniai boróka, mocsárciprus, oregoni hamisciprus, keleti tuja, nyugati tuja) állományai, valamint a nem őshonos és őshonos fafajok valamilyen mértékben kevert állományai tartoznak ide. Termőhelyükre, szerkezetükre és faj­készletükre az előzőekben – a kultúrerdő-típusoknál általában – elmondottak érvényesek. Átalakíthatóságuk az alkotó fafajok agresszívitásának mértékétől, ezek elegyarányától függ elsősorban. A faállománnyal borított terület 0,4 %-án fordul elő ez a típus.
MÁSODLAGOS CSERJÉSEK ÉS ÖZÖNCSERJÉK ÁLLOMÁNYAI
Másodlagos cserjések
Az erdőirtások miatt az összefüggő erdőtömbök szélein az erdőterület és a más művelési ágú terület (szántó, legelő, kaszáló, parlag) közötti keskeny sávban, köpenyben (szegélycserjések), illetve felhagyott területeken alakulhatnak ki a másodlagos cserjések.

Főként a száraz tölgyesek szélein találunk fajgazdag életközösséget, itt a fás növények közül a kökény (Prunus spinosa), egybibés galagonya (Crataegus monogyna), rózsák (Rosa spp.), varjútövis­benge (Rhamnus catharticus) uralkodik, de más xerofil és xeromezofil cserjefaj is tömeges lehet. Gyepszintjükben erdei, erdőssztyepp és gyepi fajok találkoznak. Jellemző faja az ágas homok­liliom (Anthericum ramosum), édeslevelű csűdfű (Astragalus glycyphyllos), sárkerep lucerna (Medicago falcata), bakfű (Betonica officinalis), sarlós buvákfű (Bupleurum falcatum), sátoros margitvirág (Chrysanthemum corymbosum), kánya harangvirág (Campanula rapunculoides), tarka koronafürt (Coronilla varia), méreggyilok (Cynanchum vincetoxicum), piros gólyaorr (Geranium sanguineum), széleslevelű bordamag (Laserpitium latifolium), nagyvirágú méhfű (Melittis grandiflora), szurokfű (Origanum vulgare), szarvaskocsord (Peucedanum cervaria), borsfű (Clinopodium vulgare), kónya habszegfű (Silene nutans), bérci, erdei és pirosló here (Trifolium alpestre, T. medium, T. rubens), sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys).

A fenti száraz szegélycserjésekhez cserjefajaiban hasonló töviskes az egész országban elterjedt, a mezőgazdasági művelés felhagyása után a parlagokon, legelőkön nagyobb területeket is elfoglalhat. Gyepszintjéből azonban az erdei, erdőssztyepp fajok többnyire hiányoznak.

Üde lombos erdők szélén vagy helyén üde cserjések jöhetnek létre. Legjellemzőbb fajai a mogyoró (Corylus avellana), a rekettyefűz (Salix cinerea), kutyabenge (Frangula alnus), a fekete bodza (Sambucus nigra) és a vörösgyűrű som (Cornus sanguinea). Az üde erdők helyén kialakuló állományaikban a környező erdők könnyebben terjedő fafajai is betelepülhetnek. A gyepszint faji összetétele nem jellemző, lehet jellegtelen, ill. csaknem nudum is.



A másodlagos cserjések fontos átmeneti élőhelyek, létüket az erdő- és mezőgazdálkodás veszélyezteti, de a durva beavatkozások után is viszonylag hamar tudnak regenerálódni. Mai területük hazánkban több mint 50 ezer hektár.
Özön cserjefajok állományai
Rendszerint zavart területeken, megsebzett talajfelszínű részeken, romtalajokon, rendszeresen vízjárta ártéri gyepeken tömegesen verődhet fel a gyalogakác (Amorpha fruticosa) és főleg lazább talajokon az arany ribiszke (Ribes aureum). Jó tápanyag- és vízellátású részeken tömegessé válhat, s jellemző függönyöket alkothat a parti szőlő (Vitis riparia) és a közönséges borostyánszőlő (Parthe­nocissus inserta). Ezek a fajok gyors terjedésüket az allelopatikus hatásuknak is köszönhetik, állományaikat inkább a síkvidéken lehet megtalálni.
II. FÁTLAN ÉLŐHELYEK: GYEPEK ÉS VIZES ÉLŐHELYEK
A. TERMÉSZETES / TERMÉSZETSZERŰ FÁTLAN ÉLŐHELYEK
HÍNÁRNÖVÉNYZET (HINARASOK)
Álló és lassan folyó vizeinkben, duzzasztott folyóvizekben, víztározókban, tavak sekély vizű öbleiben, holtmedrekben, lápszemekben alakulnak ki a hinarasok, melyek a vízi feltöltődési folyamatok (szukcesszió) kezdeti stádiumának tekinthetők. A vízi növényzet összetételét a vízbe hatoló fénymennyiség, a víz kémiai összetétele (kémhatás, tápanyag), a vízmélység változásai befolyásolják. Egyszerű felépítésű, lazább kapcsolódású életközösségek, melyek időben és térben könnyen változnak, ezért gyakran mozaikos felépítésűek. Fajszámuk alacsony (1–2 uralkodó faj), melyek nagy egyedszámban és nagy borítással tűnnek ki. A hinarasok jól elviselik a zavaró hatá­sokat (pl. hullámverés, elárasztás, leeresztés), könnyen regenerálódnak. Típusainak elkülönítése a szerint történik, hogy a társulásokat felépítő fajok gyökereznek-e, illetve leveleik hol találhatók a vízfelszínhez viszonyítva. A különböző típusok és altípusok komplexet is képezhetnek. Az úszóhínár esetében vízfelszínen úszó, nem gyökerező, egyéves, de vegetatív úton is szaporodó fajokat találunk, mint a békalencsefélék (Lemnaceae), rucaöröm (Salvinia natans), békatutaj (Hydro­charis morsus-ranae), sulyom (Trapa natans), vízimohok. A lebegőhínárt nem gyökerező, a víztestben lebegő, főleg láptavakban élő fajok alkotják, jellemző képviselői a békaliliom (Hottonia palustris), rencék (Utricularia spp.), aldrovanda (Aldrovanda vesiculosa), moszatok (Chara spp.). A rögzült hínár fajai valamennyien gyökereznek, a vízfelszínre emelkedő altípusnál a levelek a víz felszínén úsznak, míg a vízközt maradó altípusnál a levelek a víztestben találhatók. Az előző csoportot a tündérrózsa (Nymphaea alba), tündérfátyol (Nymphoides peltata), vízitök (Nuphar lutea), kolokán (Stratiotes aloides), békaszőlők (Potamogeton spp.) képviseli, míg az utóbbiba a víziboglárkák (Batrachicum spp.), átokhínár (Elodea canadensis), süllőhínárok (Myriophyllum spp.), tüskéshínárok (Najas spp.) tartoznak. Szikes tavakban, tócsákban, pocsolyákban sziki hínár alakul ki, mely szintén fajszegény, s kisebb termetű hínárnövények alkotják, mint a tófonal (Zannichellia palustris), tüskéshínárok (Najas spp.), víziboglárka fajok (Batrachium spp.). A hinarasok szerte az országban fellelhetők, a nagyobb tengerszint feletti magasságokban azonban már ritkák vagy hiányoznak is. Veszélyeztető tényezőik közül a lecsapolást, vízszennyezést lehet kiemelni. Ma az ország területének 0,1 %-át teszik ki a hinarasok.
Mocsarak
A mocsarak főleg a patakok és folyók hullámterein, tavak, holtágak környékén alakulnak ki, termőhelyeik állandóan vagy az év nagy részében vízzel borítottak vagy víztől befolyásoltak. Fajaikra a hidrofiton sajátosságok (hydato-helophyton életforma, gazdag aerenchyma, hidatódák, kiemelkedő sztómák) jellemzőek, többnyire sarjtelep-képzők is egyben. Állományaikat átlagosan 5–10 faj építi fel, többnyire 1 domináns fajjal. Az életközösségek általában 2–3 szintből állnak. A friss, oxigénben gazdag víz, ill. az időszakos kiszáradás miatt általában nem jellemző a tőzeg­képződés a területükön. Ma az ország területének 1 %-án találhatók.
Nádasok és gyékényesek
A nádasok és gyékényesek –2(–3) m vízmélységig behatoló, a partot szegélyező élet­közösségek. Fajai a vízben gyökereznek, de magasan a vízszint fölé emelkednek, többnyire polikormon-(sarjtelep-)képzők. Az ide tartozó életközösségeknek a szennyező anyagok kiszűrésében jelentős szerepük van, továbbá a partot is védik a vízeróziótól. Legyakoribb állományképző faja a nád (Phragmites australis), amelyen kívül kákák (Schoenoplectus spp.), gyékények (Typha spp.), télisás (Cladium mariscus) is alkothatnak ilyen életközösséget. Kevésbé háborgatott, „ősi” típusaikat a színező elemekben való gazdagság jellemzi, a közelmúltban kialakult típusokban a monodomináns, állományalkotó fajon kívül nem vagy csak elenyésző mértékben fordulnak elő ezek az elemek. A nádasok és gyékényesek tipikus kísérő faja a liántermészetű sövényszulák (Calystegia sepium) és ebszőlő csucsor (Solanum dulcamara), valamint a vízi peszérce (Lycopus europaeus), réti füzény (Lythrum salicaria), vízi menta (Mentha aquatica), mocsári tisztesfű (Stachys palustris), mocsári kányafű (Rorippa palustris). A pusztuló nádasokra jellemző az ún. „babásodás”, amikor a nyílt víz felé megbomlik a nádas egysége és a vízben kisebb foltok („babák”) alakulnak ki. A zárt és nem aratott nádasok felnyílhatnak a felhalmozódó és bomló („avasodó”) nádtőzeg miatt is. Szántókon, művelt nedves területeken a nád inváziója is megfigyelhető, kiszáradó nádasokban az adventív aranyvessző fajok (Solidago spp.) válhatnak tömegessé. Nádasok és gyékényesek szerte az országban megtalálhatók, a középhegységek belsejéből azonban többnyire hiányoznak. A nádasokat és gyékényeseket az intenzív használat (pl. gépi nádaratás), felégetés, vízelvezetés, vízszennyezés, mesterséges vízszint-szabályozás, partépítés, gyomosodás veszélyezteti.
Mocsárnövényzet
Sekélyebb vizekben (–1 m vízmélységig) találhatók, laza szerkezetű életközösségek. Pionír jellegűek, idővel nádasokká, gyékényesekké vagy sásosokká alakulhatnak. Az ingadozó vízszint miatt a növények java része amfibikus („kétéltű”), azaz vízi és iszaplakó formájuk is van, melyek eltérő morfológiai felépítésűek. A sekélyvízű parti mocsárnövényzetnek két altípusát különít­hetjük el. Az egyik altípust közepes vagy nagyobb termetű fajok építik fel, jellemző képviselőjük a nálunk nem honos kálmos (Acorus calamus), hídőrök (Alisma spp.), virágkáka (Butomus umbellatus), sárga nőszirom (Iris pseudacorus), mocsári nefelejcs (Myosotis palustris), vízitorma (Nasturtium officinale), borgyökerek (Oenanthe spp.), kányafüvek (Rorippa spp.), nyílfű (Sagittaria sagittifolia), békabuzogányok (Sparganium spp.), békakorsók (Sium spp.), pántlikafű (Typhoides arundinacea), rizsfű (Leersia oryzoides), harmatkásák (Glyceria spp.). A másik altípusnál a kistermetű csetkákák (Eleocharis spp.) uralkodnak más kistermetű iszaplakó fajok kíséretében. Mindkét altípus első­sorban az alföldeken található meg. Szikes területeken szikes mocsárnövényzet jöhet létre, mely fajszegényebb, benne a zsióka vagy szikikáka (Bolboschoenus maritimus) és a kötő káka (Schoenoplectus tabernaemontani) uralkodik, illetve egy „törpe” változat itt is elkülöníthető, ahol más csetkáka (Eleocharis spp.) fajok dominálnak. Veszélyforrásaik azonosak a nádasok és gyékényesek esetében leírtakkal.
Magassásosok
Magassásosok sekélyvizű vagy csak időszakosan vízzel borított területeken alakulnak ki, és a parti zonációban a nádasokat és a gyékényeseket övezik, a feltöltődés következő stádiumát jelentik. Bennük a nagytermetű sásfajok dominanciája jellemző. Ezeket a fajokat korábban "savanyú­füveknek" nevezték, s elsősorban almozásra használták őket. A sásfajok növekedési típusa alapján két altípus különíthető el. A zsombéksásosok esetében a fajok vízből kiemelkedő zsombékokat képeznek, melyre a rostostövű sás (Carex appropinquata), zsombék sás (Carex elata), bugás sás (Carex paniculata), csőrős sás (Carex rostrata) és a fűfélék közül a lápi nádtippan (Calamagrostis stricta) képes. A zsombékok közötti semlyékekben ritkább növényfajok is megtelepedhetnek, mint a tőzegeper (Comarum palustre), tőzegpáfrány (Thelypteris palustris), mocsári kocsord (Peucedanum palustre), vidrafű (Menyanthes trifoliata) és tőzegmohák (Sphagnum spp.). A mikromozaikus horizontális szerkezet (zsombék – semlyék komplex) tipikus erre a típusra nézve, talajukban a tőzegesedés megindult. Mára nagyon megfogyatkozott ez a típus, az alföldeken és a dombvidékek alacsonyabb régióiban lehet fellelni. A tarackos sásosok az előző típusnál homogénebb felépítést mutatnak, a sásfajok hosszú tarackjaik segítségével nagy területeket behálóznak. Jellemző faja a posvány sás (Carex acutiformis), éles sás (Carex gracilis), parti sás (Carex riparia), hólyagos sás (Carex vesicaria), rókasás (Carex vulpina), valamint a réti füzény (Lythrum salicaria), közönséges lizinka (Lysimachia vulgaris) és a mocsári galaj (Galium palustre). A zsombék­sásosokban a vízszintingadozás általában mérsékeltebb, mint a tarackos sásosokban. Tarackos sásosok ma gyakoribbak, mint a zsombéksásosok, a középhegységek belsejéből többnyire hiányoznak, de egyéb területeken még előfordulnak. Veszélyeztető tényezői közül a vízelvezetést, kiszárítást, égetést, túllegeltetést, feltörést, erdőtelepítést, ezek következtében a gyomosodást, cserjésedést lehet említeni.
Lápok
A lápok lefolyástalan medencékben, árterekről lefűződött pangóvizes területeken vagy réteg­források, suvadások mentén alakulnak ki. Bő vízellátású területeken, de tápanyagszegény környezetben jönnek létre, ahol az anaerob lebontási folyamatok dominálnak, ezért jellemző folyamat a tőzegesedés, tőzegfelhalmozódás. A lápokat hagyományosan két típusra osztják a vízszintviszonyok alapján, így dagadólápokat (fellápokat) és síklápokat (allápokat) különböztetnek meg (emellett köztes típusként értelmezhető az átmeneti lápok egysége). A dagadólápok esetében a vízszint (a kidagadó lápi növényzetnek köszönhetően) kapillárisan a környék talajvízszintje fölé emelkedik, s (tipikus esetben) csak csapadékvízből táplálkozik. A síklápok esetében a vízszint a környék talajvízszintjével azonos, s vize túlnyomórészt a láp határain kívülről (tóból, folyóból, talajból) származik, állományaik tipikusan az állóvizek feltöltődése során alakulnak ki. A síklápokhoz sorolhatók bizonyos úszólápok, ingólápok, a zsombéksásosok tőzegesedő típusai. Az itt tárgyalt láptípusok országos területe néhány hektár.
Tőzegmohalápok (dagadólápok) és tőzegmohás lápok (átmeneti lápok)
Mészben és ásványi tápanyagokban szegény, szerves anyagokban viszont gazdag, savanyú talajú, ill. vizű területeken alakulnak ki, ahol tőzegképződést lehet megfigyelni. Felszínhez közeli vagy felszíni, állandó vízborítású élőhelyek, amelyekben a tőzegmohák (Sphagnum spp.) borítása szőnyegszerű (dagadólápok) vagy mozaikos (átmeneti lápok). A tőzegmohák mellett sok más lápi mohafaj is megfigyelhető itt. A dagadólápok gyepszinje – a mohaszinttel ellentétben – alacsony borítású, az átmeneti lápoknál viszont fejlett a gyepszint, s gyérebb a mohaszint borítása. Jellemző és sokszor tömeges sásfajai kisebb termetűek a tápanyagszegénység miatt, képviselőjük a szürkés sás (Carex canescens), töviskés sás (Carex echinata) és a gyapjasmagvú sás (Carex lasiocarpa), valamint a gyapjúsások (Eriophorum spp.). Természetvédelmi szempontból is kiemelkedő értéket képvisel itt a fürtös lizinka (Lysimachia thyrsiflora nálunk kipusztult), harmatfű (Drosera rotundifolia), tarajos pajzsika (Dryopteris cristata), tőzegáfonya (Vaccinium oxycoccos) és a vidrafű (Menyanthes trifoliata). Az északi félteke boreális zónájában általánosan elterjedt élőhelyek, amelyek dél felé egyre ritkulnak, így hazánkban már nagyon ritkák. Jelenleg hazánkban mintegy 25 kis állományuk ismert, előfordulnak az Alföld északi részén (Szatmár–Beregi-sík: Csaroda, Beregdaróc), az Északi-középhegység néhány pontján (Sátor-hegység: Pálháza, Putnoki-dombság: Kelemér, Bükk: Egerbakta, Mátra: Sirok), a Dunántúli-középhegységben (Bakony: Öcs, Balaton-felvidék: Monostorapáti) és a Nyugat-Dunántúlon (Kőszeg: Alsó-erdő; Őrség, Vendvidék, Kemeneshát). Kiszáradás (kiszárítás) esetén e lápok cserjésednek–nádasodnak, majd erdősödnek, a taposásra, vegyszer- és egyéb szennyezőanyag-bemosódásra kimondottan érzékenyek.
Yüklə 0,74 Mb.

Dostları ilə paylaş:
1   ...   5   6   7   8   9   10   11   12   13




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©genderi.org 2024
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə